D egy szál törölközőben lépett be a konyhába. Szorosan magára csavarta, puha melleit alig kitakarva. Próbált nesztelen maradni, mint mindig, ha újságot vagy könyvet böngészek.
Azt gondolja, megzavarna. Azt gondolom, ez a tompa nyomás olyankor bennem valami sértettség.
Amíg kávét tölt nekem, én csigavonalban simogatom hasát. Hirtelen kezében kés villan. Mintha jósvonalaiból nőtt volna ki. Negédes vigyorral vetkőztet le egy túlérett narancsot.
– Találtam egy jót – kacsintok rá az olvasószemüvegen át, és ujjammal egy röpke hirdetésre bökök. – „Használtautó kereskedésbe, fiatalos, motivált férfi munkaerőt keresünk, ügyeletes pozícióba. Feltétel B kategóriás jogosítvány. Heti hat napon, napi tíz órát kell vállalni.”
– Sosem lehet tudni, neked találták-e ki – bök felém szigorúan a kés, majd egy laza csuklómozdulattal átfúródik a hirdetésen. D arci is így fúródik az enyémbe. – Narancsot kérsz?
– Talán később.
D visszakúszik a narancsos tálhoz, ami a mikró és a kenyérsütő gép között lapul, jó néhány gyűrött újságpapír alatt. A kést hanyagul egy húsvágódeszkába vágja, majd rám néz, és mintha nem tudná, hogy ilyenkor a hűtő tükröződéséből figyelem, rám ölti borvörös nyelvét.
Kihátrál, kivont nyelvvel, én csukott szemekkel követem.

 

*****

 

Hazaérve az első illat, ami fogad: sáfrány és kakukkfű. A konyhában teljes a felfordulás: tucat félig használt fazék, meghatározhatatlan nevű és számú fűszeres üvegcsék és szétvagdalt kartondobozok felett ül egy sánta hokedlin, ütemesen kopogtatva a csonka lábbal a csempén.
A cserépkályhában lobog a tűz, aranysávot rajzolva végig a padlón D csupasz bokájáig. Feláll és az ölében dajkált tepsit a kályha fiókjába helyezi, majd ráfordítja a reteszt.
Csak néhány pillanatig gyönyörködtet a látvány. Aztán újra nyakkendőm szorításával foglalatoskodom. Hiába lazítom, nem használ.
– Hogy ment? – kérdezi gondolatban, mikor válla fölött rám villantja rókaszemeit.
– A főnök szadista. A dolgozók elégedetlenek. A pénz kevés. És amúgy sem feleltem meg – válaszolom gondolatban.
Kiengedi nyakkendőmet és a radiátor egy dobja. Fellélegzek. Így, hogy végre átférnek a szavak torkomon, szinte kiabálok:
– Szadista!
– Ne aggódj, az íze jó lesz – mosolyog, késsel kezében.
– Nem te. Mindegy is – fél karral magamhoz szorítom és lélektelen csókot nyomok szája sarkára. – Képzeld, ma majdnem bekaszniztak.
– Már megint?
– Igen, valami radikális békeforradalmár az aluljáróban. Olyan szövege volt, hogy megkaphatta volna ezt a melót is ma, helyettem – bökök fejjel nyugatra. Úgy sejtem, valahol arra jártam. Ma idegennek érzem magam a városomban. A házamban. Csak itt jó, a cserépkályha melegében, ölelésben, késsel a hátam mögött.
– Elmegyünk pénteken arra a hangversenyre? – kérdi hangsúlytalanul. Nyaki erein érzem, amint felgyorsul a lüktetés.
– Persze, amennyiben nem lesz addig munka.
– Helyes, ráérsz még egy hetet.
– Telnek a hetek – mondom gondolatban.
Szentimentálisan elmereng. Nem zavarja meg több gondolat a csendet, az ölelést.

 

*****

 

Az ablakon beszűrődő zajhalmazból jobb fülcimpám kiragad három csecsemőbőgés szerű hangot. Mintha már tavaszodna.
Sokszor csak ülök itt és elképzelem, hogy az újsághalomba préselődő fejjel alszom, amíg D haza nem ér. Akkor arra eszmélek, hogy puskagolyó méretű csomókat masszíroz ki a vállaimból. A macskák elhallgatnak, a szomszéd rádiója elhalkul, valahol zongoraszólam hallik. Satie-t játszik egy görnyedező, csontos, vén asszonyka, petróleumlámpa valószínűtlen fényénél. Élete utolsó taktusai. Békés nemtörődömséggel üti le az elefántcsont-billentyűket. Aztán az ernyedő harmónia feloldja a csomóimat is, és fejjel előre belezuhanok a kávémba.
Persze sosem tudnék itt elaludni.
D hazaér és megcsókol, megpucolja a gyümölcsöket, melyeket már előző este kiszemelt erre a célra.
A szomszéd felhangosítja a rádiót, és együtt hallgatja a ház az esti kabarét.

 

*****