Lassan fejtettem le róla magamat. Éreztem, hogy rázza valami, de csak a szemébe nézve vettem észre, zokog. Előtte még csak a tajtékot és a vágyat láttam párologni testéről, ekkor már a végső elkeseredés szagától dohosodtunk mindketten.
Ügyetlenül lecsúsztam róla. A csempén guggolva összegömbölyödtem és átöleltem görcsös lábait. Tudtam, hogy nem szabad semmit sem mondanom. Beszéltetni kell a csendet. A zokogást, mert az is a csend egy fajtája. Csak erre mertem gondolni. Apró gyűrűket rajzolva cirógattam lábfején a pihéket.
Csak azt remélhettem, hogy észreveszi a tétlenség mögötti akarást. Szerettem volna, ha észreveszi. Talán egy imát is elmormoltam ezért. De addigra már több lett.
Felszisszenve huppant le mellém a hideg kőre és ekkor ocsúdtam fel, hogy már körmeimet vájom a beteg lábba. Kisírt arccal, némán ölelt át. Lassan remegő légzése is lecsillapult.
– Bocsánat – kérte gondolatban.
– Nem értek semmit – gondoltam makacsul.
Aztán a jégvirágokat kezdtem figyelni az ablaküvegen. Olyan formát rajzoltak, akár az élet. Pillanatokkal később el is tűnt az összes.
Úgy húztuk fel a nadrágokat, bugyit-szoknyát, pólót-inget, mintha vétkes elsőéves gimnazisták, tilosban járók volnánk. Az ilyen pillanat könnyen és hirtelen alakul tovább, valami egészen mássá.
Filmszerűen, a pillanatra várva felbőgött a fejünk felett egy altszaxofon, és lassú, rebellis jazzt, kezdett szórni a ház falain át.

– Holnapra behívtak egy interjúra – búgtam felé a vajas kenyerem mögül.
– Pompás – sírta monotonul, majd még egyszer, mintegy csilingelve: – Pompás!
– Igen, igen… igen, igen-igen… Hát… Laura majd túléli… Vissza kell mondanom a holnapi ételosztást. Amúgy sem igazán érzem én ezt.
– Pompás. Ne légy hamis!
– Igen, igen… azaz, nem is lennék hamis, azt hiszem, csak úgy tűnik nekem, eltörpül a tenni akarásom az övé mellett. Tűz és jég vagyunk, mondhatni.
– Aha. Ideadnád a kést?

 

*****

 

Hirtelen önt el a napfény melege. Ki kell bóklásznom az álmodásból.
Kulcscsörgés és csoszogás szűrődik be a konyhaajtó alatt. Mikor felemelem fejemet, már itt áll mellettem. Csípőre tett kézzel, újra a szigorú óvónő. Mégis tétovázik az intéssel. Kezeim öntudatlanul keresik szemüvegemet. Először arcomat, majd az asztalt tapogatják.
– Mit keresel? – hallom erőtlen hangját.
– Mit keresek? – felelem gondolatban. Úgy tűnik újra nem hall engem. Próbálok visszaemlékezni arra, amit nem találok. Próbálok emlékezni. – Mit keresek itt?
– Elaludtál a konyhaasztalnál – válaszol a kimondatlan kérdésre, mintegy magának beszélve. – Régen nem csináltál effélét – Azt hiszem, aggódnom kellene a hangsúlyok miatt. De miért is kéne pont a hangsúlyokra figyelnem? Egy álom? – Sikerült írnod valamit? Hiszen… hiszen egy év telt el azóta.
Azóta, hogy nem írtam.
Bólintok. Ekkor már biztosan hallom hangjában. Hallom az elfojtott sikolyok összetörtek és most szélcsengőként csörömpölnek. Egy olyan nővel élek, aki elfojtja a sikolyokat? Aki csak előttem nem lehet őszinte? Mikor kényszerítettem ebbe?
– Végül is, egy éve várok erre – suttogja, amíg az elmosott késeket a fenyőtokba süllyeszti.
Nem felelek. Mint néma kőszobor, amit emberi akarat késztet máshová nézni, fordulok az írógép felé. Mikor meglátom, hallom, ahogy bennem is összetörnek. Nem sikolyok. Egészen sok minden. A befűzött lapra egyértelműen nem próbáltam mélyebb gondolatokat felírni.
Mivelhogy üres.
Bal kezem következő önkéntelen mozdulatához hozzám húzza a női csípőt. D épp kezéről törli le a mosogatólevet, habot.
– Na, mit írtál? – kérdi már saját, langyos bársony hangján.
– Semmit. Viszont hétfőtől egész jó beosztásban fojtogathat a nyakkendőm.
– Na, nem mondod! A tegnapi?
– Mondom.
– De mégis, mi leszel pontosan?
– Valami koordinátori munka egy meteorológiai laborban.
Elkerekedett szemekkel néz rám. Azt várom, hogy valami viccet ejt el, vagy legalább a képembe röhög. Két kezével kidörzsöli szeméből az elmúlt hetet, hónapot, kitekint az ablakon, majd lecsukott szemhéjak mögül annyit nyög, megjátszott sértettséggel:
– Szóval te is beállsz a hazugok közé – és felkacag.

Az illata is miattam van itt.
És telnek a hetek, évszakok.