– Kutyahideg van! – lihegem, amíg a kályha mellé levedlem magamról a hét réteg pulóvert-kabátot – bőrt. D némán bólogat, mint azok a műanyag kutyák, amik az önfeledten Balatonra tartó autók hátsó ablakain hátratekintenek. Üveges szemekkel.
– Remélem holnap már jobb lesz. A hideg nem is baj, csak ne essen több hó. Már tavaszodhatna.
– Mi lesz holnap? – Összerezzenek.
– A hangverseny, emlékszel? Péntek, férjem-uram – akkor hív így, amikor óvódásnak néz. Tíz alkalomból tizenegyszer.
Szeretnék megint belemerülni valami tömjén illatú, bódító, sűrű melaszba. Teljesen elvágni a kapcsolatot a világtól.
– Az baj! – kiáltok fel kétségbeesetten és (-)esetlenül, mire legyűröm némaságomat.
– Ne mondd, hogy…
– Bekaszniztak! – mentegetőzök hebegve.
– Azt hittem, csak majdnem – lassan eltorzul, és érzelmetlenné fakul a loknis fürtökbe keretezett szív-arc. Felkészül, hogy előadok egy fűnyíró használati utasítást. Méghozzá tükörfordításban mandarinról, amit egyáltalán nem beszélek.
Tehát rosszak az esélyeim.
– Tehát úgy… valami szóróanyagot kell csak osztanom… néhány óra… Igen… Nagyon meggyőző volt!.. Nem, pénz az… valami ételutalványt azért… Mert ezzel teszek valami jót a közösségért, ahol… Ez… igenis fontos… – Hebeg, dadog, hebeg, ki ez a félnótás a bőrömben?
Elmehetnék ezzel a beszélőkével akár politikusnak is, ha a telefonos operátor nem jön össze.
D úgy mered rám egy percig, mintha megöltem volna egy kedves, puha, fahéj illatú rajzfilmnyulacskát. Majd átgyúrja arcát és buddhai nyugalommal kezd szeletelni valami felismerhetetlenségig összefagyott zöldséget.
– Semmi baj – leheli rezignáltan. – Azt hiszem, azért elmegyek. Nem akarok egyedül lenni itthon.
Az ablakon beröppen egy pillangó.
*****
Egyedül ér az éjszaka.
Már a ház kihűlt, D órákkal ezelőtt mehetett el. Tegnap hangverseny, ma valami más. Talán kártyaparti nem is tudom, mit mondott. Szavai elmosódtak az újságsorok között. Még érzem a parfümöt, amit akkor permetez finom ívű nyakára, ha kedvemben akar járni.
Csakis énnekem hagyta itt illatát.
A konyhában állok mezítláb. A sütőbe dugott fejjel veszek el a mákos rétes íz-orgiájában. Utolsó falatkák. Ha arra gondolok, hogy D ezt mind magának sütötte, értelmet nyer, miért nem maradt sok. Ha erre gondolok, a gyomromban kikelnek a zöldségbe bebábozódott pillangók.
Megint melegszik az idő. Néhány hete is csinált már ilyet, a langymeleg szellő bejátszotta kertünket, a házba is bekúszott a macskaajtón keresztül. Az időjós is tartós jó időt ígért. Tavasziasodást. Nem szabad azoknak hinni. Ezek a langymeleg szellők is szeretnek bolondot csinálni abból, aki hagyja. Hozzám hasonló, született bolondokból. Duplabolondot.
Most már nem hiszek neki. Mégis itt vannak a pillangók.
Belülről csiklandoznak.
Töltök magamnak egy liter kávét. Az írógépbe papírt fűzök, miután egy jól irányzott fúvással megszabadítottam az éves porcica-tenyészettől. Kimegyek.
Apám régi, zöld burájú olvasólámpájával térek vissza, majd a gép mellé állítom. Tökéletes fény csordul ki belőle, ömlik végig az asztallapon.
Olvasószemüveget viselek.
Az első leütés után tudom, hogy a pillangók csupán belső férgek. Hogy az illat nem nekem maradt itt.
Az első sor végén tudom, hogy levelet írok.
Az első bekezdés közepén még hezitálok, hogy csak kinyissam a gázt, vagy magamra gyújtsam a házat.
*****