Rezső nem szereti Lajosnénit és viceversa

„Lajosom!” csapta össze tenyerét Lajosnéni, született Gróf Magdaléna. „Te előfizettél a Napi Csevejre?!” – azzal a napi postával az éppen lefolyót szerelő Lajosbácsi olajos képébe hajolt. „Mi a jóistent beszélsz, te Manci? Milyen csevej?” – kérdezte nyers értetlenkedéssel. „Itt van, megjött a postával. A Krisztián régi gyerek, nem keveri össze a levélszekrényeket.” „Peeeersze, aztán csak nézd meg jobban, ott lesz a csekk is, én meg tehetek félre minden hónapban a kőssképviselői fizetésemből.”

Lajosbácsi Közösképviselő, Lajosnéni Közösképviselőné.

Rezső akkor levette az üvegtölcsért a falról és csak annyit mondott: „Nnnna.” Lekapcsolta a bojlert, ellenőrizte a gázcsapot, kicsavarta a körtéket, lehúzta a redőnyöket, a hűtőt kikapcsolta, tartalmát a havas erkélyre pakolta, majd még egyszer ellenőrizte a felsoroltakat és elégedetten munkába indult.

Rezső nem szereti az embereket. Úgy általában. Oka Lajosnéni, aki minden szerda reggel, amikor Rezső a hajnali buszsofőri mellékállásába indul Hidegkútra, férje előtt felkel azért, hogy 5 perccel Rezső indulása előtt mossa fel a gang kövét. Felmoshatná később is, de minekutána Rezsőt ki nem állhatja, szereti hallani, ahogy minden szerda reggel hajbókolva, bocsánatkérések közepette hagyja el a házat.

Lajosnéni ilyen. Elégedett mosoly jelenik meg arcán, amint Rezső, a kopaszodó 37 éves, céltalan magányos férfi, kilép a lépcsőház ajtaján. „Unszimpátikus!” Lajosnéni ezt mondja, mikor Lajosbácsi mellől felkel három óra negyvenötkor. Lajosbácsi csak annyit felel: „Hgrmmm.” És félálomban köp egyet.

Rezső első másodállása a Napi Lap Rt. nyomdája. Korrektúrázik. Soha nem értett hozzá, nem is szereti, de megfizetik. 430.- óránként.

„Lássuk csak… Vízöntő.. Szűz.. megvan Skorpió…” – bökött a levegőbe Lajosnéni. „Ma nagyon vigyázzanak magukra azon kedves Hölgy olvasóink, akiknek Szűz a párjuk és kontyukat szeretik magasra tűzni.” Lajosnéni kontya magas. Lajosbácsi szeptemberi. Nyilván. „Nagy veszekedés vár ma rájuk, mert párjuknak nem tetszik hajviseletük. Sőt, ha nem vigyáznak, még csontjuk is törhet!”

Rezső a harmadik másodállására igyekezett. Ezt szerette a legjobban. BKV ellenőr a Blaha Lujza téri metrókijáratnál. Nincs kecmec, ha nincs jegyed, gyalogolhatsz.

„Te Lajos, teneked mi bajod az én hajammal?” „Nekem?” „Neked.” „A hajaddal? „Azzal, ha még nem tollazod le.” „Semmi.” „Az nem számít neked, hogy a Franci csak miattad készít nekem frizurát minden héten?” „Dehogy miattam, a lakók miatt.” „Tessék! Megmondta a horoszkópom! Tessék!” „Miféle horoszkóp, mióta hiszel ilyenekben, Manci?” „Amióta a Napi Csevej asztrológusa, az Orión Kasszandra megírta, és tessék!” – azzal kiviharzott a konyhából.

„Jegyeketbérleteket” – mondja Rezső, de Lajosnénire gondol. Lajosnéni ma megfizet mindenért.

„Itt van. Megírta és tessék! Jesszusúristen máriairgalmazz, csontom törik?! Lajosom nem érhet hozzám, az sose tenné. Biztos a gépzsírtől csúsznék meg a konyhában. Az is őmiatta lenne. Átmegyek Francihoz, annyi szent. Hol a bundám.”

Lajosbácsi még mindig nem ért egy szót se Lajosnéni iménti problémájából. Neki tetszik Lajosnéni frizurája. Őszintén. Úgyhogy fogja a két éve felszerelésre váró polcot és felfúrja a falra. Hogy örüljön.

„Hálótessék Kőssképviselőlakás, Bíró Lajos beszél. A balesetin Manci? De hát…?”

Rezső hazafelé beugrott a szerkesztőségbe és hóna alá csapta a megmaradt Napi Csevej számokat emlékbe. Majd költözésnél jó lesz abba tekerni a poharakat gondolta, és a boldogságtól fütyörészve belesett Lajosbácsiék ablakán, ahol Lajosnéni gipszes lábbal magyarázta Lajosbácsinak, hogy csúszott meg a hidegkúti buszmegálló tükörjegén.

Kesztyű a Gomba mellett

Rezső nem kleptomániás. Prof. Dr. Mélykúti Zsigmond szerint legalábbis csekély a valószínűsége. Pusztán arról van szó, hogy túl sokat sakkozott nagyapja munkatársaival a Horváth kertben. Ismervén a sakk szabályait tehát, amihez hozzáértél vissza már nem teheted.

Nagyapja, Kálmánpapa, a Városnak dolgozott. Ő volt a Városi Parktisztaságügyi Szakszervezet Alelnöke. Józsibá volt az Elnök, de mindenki csak úgy emlegette, a Bajnok. Egyszer azt mesélte Kálmánpapa, hogy találkozott valami orosz sakkbajnokkal és majdnem máttot adott neki.

Józsibá volt Rezső mestere.

„Amihez hozzáértél fiam, aztmá vissza nem teszed.”  – és lecsapta az órát.

Ez a mondat beleégett Rezső dobhártyájába és valahányszor a piacon rohadtalmát, madárcsípte meggyet vagy szárazhagymát fogott, nem tehetett mást, mint zsebretette. „Megvenni azért mégiscsak túlzás.” Ezt gondolta Rezső.

Egyszer dinnyét ajándékozott a stand mellett álló kisfiúnak, másszor Lajosnéni kosarába pottyantott  karfiolt, de volt már előzetesben töklopásért, és lejárt szavatosságú kenyérért, amik sehogy se akartak beleférni a szatyrába. „Mert ezeket a nájlonokat is a kínaiak gyártják.” A dinnye nem kongott, a karfiol virágzott, a tök szivacsos volt, a kenyér meg keddi. És aznap szerda volt.

Így történt, hogy egy nap, amikor Hidegkútról hazatartott, a Moszkván a Gomba mellett meglátott egy prémkesztyűt a földön. Körbenézett. Lehetséges tulajdonos sehol. „Igyak egy fröccsöt előtte, hátha visszajönnek?” De mit lehet tudni, hátha jópénzt adnak érte a bolhán.”

„Miau.” Mondta a kesztyű. Kesztyű macska volt. Rezső irtózik a  macskáktól. Is.  Most mittegyen.

„Mennyibe kerülhet egy miaz, táp vagy eledel?! Macskusz kitekatusz. Megaztán, odajár majd az összes házbeli taknyos simogatni, azt már nem. Ó, Józsibá, hogynőne bogáncs a sírodon!”

Így lett Rezsőnek macskája. Kesztyű.

(Részlet Az a saját szoba című regényből)

Ha az embernek hypószaga van, ha az ujjai érdesek, nem járhat költői estekre. Egyszer-egyszer elmondhatja, ma takarítottam, fáradt vagyok, büdös vagyok, ne gyere közel. De hogy nézne ki, ha valaki azt magyarázná: ez a munkaszagom, nézd, én takarítónő vagyok…

Mindent megfontolva Betti lemondott arról, hogy Juli ismerőseivel személyesen is találkozzon.

A halála előtti hónapokban már Júlia sem járt olyan gyakran „estekre”, a barátaival a neten tartotta a kapcsolatot. Álságosan, vagyis a facebookon. Ha így, akkor így, gondolta Betti, és egy este bezárkózott a kiadóba, hogy feltérképezze Juli barátait. A királyt kereste, a titokzatos barátot vagy pártfogót, aki segít Juli verseit elterjeszteni. De hol laknak a királyok? Juli fiókját már a második próbálkozásra sikerült feltörnie, de hiába kutatott, se a levelek között, se a facebookon nem akadt se titkos szerelemre, se semmiféle nagyhatalmú ismerősre. Ám hogyan találhatna rá, töprengett, ha azt sem tudja, hogyan élt Fehér Júlia?

Levegőt vett, és belevetette magát a hírekbe.

Arcok, arcok, arcok. Az unalmas hírfolyamban csak két igazán izgalmas eseményt talált. Az egyik Az úttest közepén vágtak disznót a Cserepes soron kezdetű tudósítás. Miközben áttanulmányozta a hírt, minden idegszálával átélte a „vadászatot”. Hallotta a Cserepes soron felhangzó kiáltásokat, látta, ahogy az asszonyok vájdlingokkal kiszaladnak a házakból, és azt is, ahogy az utca két végét elállják a rikoltozó férfiak: na, mi van, szúrd már le, mit totojázol … De ez a hír tényleg álságos volt.

Ugyan kik vágnak az utca közepén disznót?

Ám Juli üzenőfalán egy ilyen jó álhír is csak piszokfoltnak számított. Nevek, nevek, nevek. És semmitmondó találkozók, semmitmondó tetszésnyilvánítások: xy felolvas, z-nek új frizurája van. De tíz óra után rábukkant a másik gyöngyszemre: Parfümöt lopott a színésznő. Betti rögtön kárörvendő, boldog elégtételt érzett. Na de én is ezt csinálom, hasított belé. A nagyokosok azt mondanák, én is lopok, hiszen kisajátítom egy halott lány személyazonosságát. De ez a világ – ha parfümöt is lopnak benne – talán nem legyőzhetetlen.

Ha nem is volt legyőzhetetlen, de megvoltak a maga törvényei. A fantasy-s trollok, sárkánygyíkok után Betti viszolyogva követte a szürkén hömpölygő bejegyzéseket. Micsoda szikkadt világ! De hát Juli, az ő kövesdi barátnője itt élte le az egész életét – egy olyan világban, ahol a nők verssorokat tesznek közzé, és persze éjszaka nem durrantják szét a fejüket. Egyáltalán, miért ölte meg magát? De Juli itt még élt, a mosolya ott hömpölygött a többi mosoly között. Finom, érzékeny arc, festetlen, hófehér bőr. Amolyan „régiszőke”. Ahogy az édesanyja mondaná: igazibb, mint a többiek.

De vajon a többi arc, a többi név él-e még? Bóklászva a fejfák közt, Betti néhány nap múlva már kezdte kiismerni magát. Tudta a járást, kiigazodott azon, ki kinek a barátja, a barátnője, évfolyamtársa, ellensége. Akárcsak egy falusi temetőben, töprengett, néhány séta elég, hogy az ángyok, komák, sógorok közt kiismerje magát az ember.

És mindnek milyen jó arca van, gondolta a fejfákat nézegetve. Az ő bölényarca bezzeg nem indítana senkit arra, hogy lájkoljon a híreire. Mint régi kalandjátékos, tudta, először arcot kell választania.

Betti végiggyalogolta a legelőkelőbb európai magániskolákat. A legártatlanabb arcocskákra egy Nantes-i középiskola érettségizői között talált rá. Kifinomult vonások, sok-sok magabiztos mosoly, miközben körbelengte őket is valami ideges vibrálás. Mintha csak magyar írók hugicái lennének, gondolta elégedetten. Gyorsan kilopott két arcot a Sainte-Anne Kollégium végzősei közül: a csontos Véronique-ot és az orcáit felfújó, szeplős Gabrielle-t. A legjobb kalandjátékos sem játszhat el egy tőle idegen szerepet. Márpedig ezek a lányok nem szépek voltak, hanem a szép lányok barátnői, akárcsak ő, a Júliát gyászoló Bernadett.

A csontos Véronique-nak, a megbízhatónak magyar nevet adott, és beléptette a facebookra: ő lett a próbababa. Hogy feltérképezze a Julit körülvevő zátonyokat, az ő nevében kezdte lájkolni a híreket. Juli barátai kérdezés nélkül visszajelölték – talán rajongónak hitték? –, de ez a Veronika még csak név volt: egy halottnév, történet, sors, barátok és unokatestvérek nélkül.

Igen, az unokatestvérek! A széparcúak aligha hiszik el, hogy van olyan ember, akinek egyetlen ismerőse sincs a neten! De ugyan mi feltölteni- és megosztani valója lehetne Zuzunak, a Csipás húgának? Vagy Erzsi néni húgainak, vagy a baptista lányanyáknak vagy akár az ő unokatestvéreinek? A számítógép két részre osztja az embereket, létezőkre és nem létezőkre.

De azért nekiveselkedett, hogy kitanulja, jobban kitanulja ennek a világnak is a csínját-bínját. Juli imerőseinek a nevét – már akikről eddig nem hallott –, bedobálta a netes keresőprogramokba: életkor, díjak, könyvek, diplomák. Vándorolt a fényképek, a hozzászólások között, belepillantott a kedvenc filmekbe, belehallgatott a kedvenc zenékbe, de ez a világ dölyfösen zárkózott maradt.

Nem baj, gondolta. Már Tar Sándor is gyűlölt titeket.

Pedig ennek a világnak is megvoltak a választóvonalai. Személyes sérelmekkel csak az idősebbek álltak elő. A fiatalok, mint az óvatos halacskák, keringtek körülöttük, helyeselgettek-tetszikelgették őket, aztán rögtön visszahúzódtak a saját köreikbe. Ezeknek a finoman egymásba kapcsolódó köröknek a működése sokáig rejtélyes maradt Bettinek. Pedig valamelyik körben, valamelyik öblöcskében ott élt (vagy élt-halt) a király is, Juli nagy szerelme.