Címke: irodalom

MADS BRENØE: Abszolút semmi köze a szexhez

      

Nem volt helyes, tudtam én nagyon jól. Mégis mindig úgy van, hogy akadnak dolgok, amikre annyira vágyik az ember, hogy mindegy neki, helyes-e vagy helytelen, megteszi őket.
    Szerintem sokan vannak így ezzel, amikor az autópályán túllépik a sebességhatárokat, vagy amikor azokat bántják meg, akiket szeretnek, vagy csalódást okoznak a szüleiknek, meg ilyesmi. Talán eszükbe jut, hogy nem helyes, amit tesznek, mégsem képesek megálljt parancsolni maguknak. Egész egyszerűen élvezik a dolgot.
    Így volt ez Estherrel is. Esthernek hívták, s bár nekem mindig az volt a véleményem, hogy a neve kissé régies, őróla semmiképp sem lehetett elmondani, hogy régi darab. Huszonkét éves volt, amikor egy moziban megismerkedtünk – az egész előadás alatt csak engem nézett. Talán mert unalmasnak tartotta a filmet – sose mertem megkérdezni tőle, mindenesetre egyfolytában bámult. Én a filmvásznat néztem. Úgy gondoltam, ezt kell tennem, ha már egyszer kifizettem a jegyet, Esther viszont egyre csak bámult engem. És éppen amikor a legizgalmasabb rész következett, kezét az enyémre tette, és azt suttogta, hogy csókoljam meg. Megcsókoltam. Később még egyszer vettem jegyet a filmre. Látni akartam a végét. Jó film volt. Néhány nagyon bátor kémről szólt, akik nagy cégekbe épültek be keleten, de szerepelt benne egy vörös pisztolyos szőkeség is. Majd’ megvesztem azért a vörös pisztolyért. Sose láttam még ilyet.
    De aztán elkezdtünk járogatni, és egész jól ment a dolog. Lassan megismertük egymást, és Esther olyan szép volt, hogy alig bírtam elhinni, hogy kellek neki egyáltalán, de azt mondta, mindennél jobban szeret ezen a világon. Egy kicsit olyan vékony volt a hangja, nagyon tiszta és kedves, egy csöppet remegős, és nekem nagyon tetszett.
    És hát így történt, kedvem szottyant a dologra, pedig nagyon jól tudtam, hogy ilyesmit nem csinál az ember. Hogy mások után leskelődik. Márpedig én ezt csináltam: leskelődtem. Esther egyedül élt egy lakásban bent a városban, és a hálószobája a hátsó kertre nézett. Szinte véletlenül jöttem rá, hogy ha átlopakodok a házak közt a másik oldalra, találok ott egy hátsó lépcsőt, ahová beslisszolhatok. Innen esténként tisztán láthattam Esthert, amint vetkőzik le fürödni, vagy hogy lefeküdjön. Nagyon különleges érzés volt, egyáltalán nem szexuális jellegű. Valamiféle bizsergető érzés volt ez, mint az elektromos feszültség. Egy kicsit olyan, mint amikor gyerekek voltunk, és elcsentük mások játékát.
Aztán összeköltöztünk, és ezzel hihetetlenül jó munkakörülmények teremtődtek a számomra. Esther reggel egy órával az előtt indult munkába, hogy a levélnyíláson bedobták a postát, úgyhogy rengeteg időm volt. Mielőtt hazajött, szép nyugodtan felgőzölhettem a leveleit, elolvashattam őket, aztán ragasztóstifttel újra lezárhattam. Nagyon élveztem. És a fürdőszobaajtó szélénél volt egy kicsi rés, amin épp át lehetett látni. Néha az volt a sejtésem, hogy tudja, hogy nézem, mégis élvezte a helyzetet. Hogy olyan izgató. Mindenesetre mosakodás közben többször láttam maszturbálni, de ennek talán a mi szexuális életünk volt az oka. Sokszor gondoltam erre, bár ami engem illet, belőlem sugárzott az elégedettség. Esther igen szép lány. Akkor is, amikor egészben látja az ember, nem csak a nyíláson keresztül megvillanó szeletét.
    Önmagukban nézve a levelei általában elég unalmasak voltak, és persze akkor sem történik rém sok minden, amikor valaki elmegy fürödni, de azért nem volt rossz. Mint ahogy az se ott esténként a hátsó lépcsőn, még mielőtt összeköltöztünk. Olyan bizsergető érzés futott végig rajtam. Mindig ajánlom is az embereknek, akikkel találkozom, de a véleményük általában az, hogy különösen hangzik, amit mondok. Úgy néznek rám, mintha perverz volnék vagy ilyesmi, még akkor is, amikor közlöm, hogy ennek abszolút semmi köze a szexhez. Nem mintha olyan sokat tudnék erről a dologról, de azért néha olvasok újságot, és hallottam emberekről, akik különös dolgokra vágynak, én pedig semmiképpen se vagyok ilyen. Semmi esetre sem.
    Néha még követtem is Esthert, amikor munkába ment, és egyszer így jöttem rá, hogy szeretője van. Na, ennek megörültem. Mármint hogy, persze, egy kicsit kellemetlen volt, de nagyon is megértettem Esthert. Nyilván, hogy helytelen dolog így hazudni, de nekem is megvolt a magam kis titka, még ha én sose lennék is képes ilyen direkt módon hazudni. De arra gondoltam, hogy ő is érzett olyan bizsergést, márpedig ilyesmitől nem akartam csak úgy megfosztani.
    Nagyon magas fickó volt, nálam mindenesetre magasabb, és elég jóképű. Nem tudom. Én azért jobban szeretem Esthert. Mindenesetre Esther szerint jóképű. Rengeteget olvastam a fickóról. Szinte minden nap voltak új dolgok róla Esther naplójában, új leírások. Esther a kulcsot a fényképalbumba rejtette, egy műanyag tasakba. Sokkalta könnyebb volt rálelni, mint gondoltam. Egy csomó hízelgő dolgot írt róla; hogy milyen fantasztikus szerető, hogy jószerivel pillanatok alatt úgy kinyalja, hogy eljut az orgazmusig, meg ilyesmik. Szerintem hihetetlenül izgalmas volt. Hisz időről időre azon spekulálunk, milyen is az, amikor az embernek szeretője van. Itt aztán erről mindent elolvashattam.
    Mint Esther írta, lassanként egyfajta titkos nyelvet is kifejlesztettek egymás között. Amennyire meg tudtam állapítani, olyasféle csacska mondatokról lehetett szó, amik nem jelentenek semmit, mégis mindent jelenthetnek. Esthernek meg nekem egyáltalán nem volt ilyenünk. Mi csak dánul beszéltünk. Talán ezért alakultak a dolgok úgy, ahogy alakultak. Nem tudom.
    Az idő előrehaladtával kissé túl kíváncsi lettem. Mindenesetre majdnem megvertek. Néha örülök, hogy olyan gyorsan tudok futni. Kedvem támadt egy kicsit többet megtudni erről a Janról, Esther szeretőjéről, úgyhogy egy egész hétvégén a nyomában voltam. Esther úgy tudta, hogy anyámat látogatom meg, pedig már évek óta nem is jártam nála. Hosszú történet. De Janra tényleg megharagudtam, úgy istenigazából dühbe gurultam, komolyan mondom. Mert azon a szombaton, miután búcsúzóul megcsókolta Esthert, már vette is a kabátját, és elment hazulról, hogy valaki mással találkozzon. Elég csinos volt a nő, de a fenébe, így nem lehet bánni másokkal! Úgyhogy odamentem hozzá az előcsarnokban – az egyik igen drága szálloda előcsarnokában, ahol minden bársonyborítású –, és megmondtam neki úgy, ahogy van: szégyellheti magát azért, amit művelt, a mindenségit neki! Mi a fenét képzel, hogy így átveri az én Estheremet, meg különben is, nem tudja, mennyit jelent ő a lánynak?! És ekkor fejbe vágott, úgyhogy most jól jött, hogy ilyen fürgék a lábaim. Elképesztő volt az egész. Nem túl kellemes.
    És néhány nappal később, amikor Esther már elment dolgozni, én meg csak ültem nyugodtan, és olvasgattam a naplóját, megláttam. Legalul, egészen lent, a füzet szélén vörös betűkkel az állt, hogy “most már elég”. Hagyjam abba ezt a kutakodást az életében meg a dolgai között. Elege van már belőle, hogy a nap huszonnégy órájában árgus szemmel figyelem, úgyhogy elhagy. Én persze azt hittem, hogy dolgozni ment, de ott állt, vörösen fehéren, hogy elhagyott.
    Nem volt túl kellemes. Hosszú időbe telt, hogy kiheverjem, meg az is, hogy új lakást találjak, ami azt illeti. És csak fél év múlva sikerült visszatalálnom hozzá. A szemközti lakásba költöztem be, így most nagyon jó. Esther egy csomó új embert ismert meg, és minden percre szükségem van, hogy lépést tudjak tartani mindegyikkel.
    Közben lett egy kedvesem, Beatének hívják, és bár a neve kicsit régiesen hangzik, még csak most töltötte be a tizenkilencet. Hihetetlenül bájos, nagyon kiszámíthatatlanok a cselekedetei, és ezt szeretem.
    De a francba, mennyi dolgom van! Nem akarok lemaradni semmiről.

                                                                                                                SZAPPANOS GÁBOR fordítása

Csikós Attila: A fűtő

 

 

Kérlelhetetlenül és reménytelenül hullott a hó a hegyek között, mintha el is akarná temetni az erdő szélén álló apró házakat. Mindent belepett a hideg, fájdalmas fehérség. Mintha az ég szégyellte volna a falut.

Szégyelli talán, mondta Csőkös Csaba, a kisvasút kazánházának fűtője hazafelé a ropogós fagyban. Nem is mondta, gondolta csak. Nem érzett fájdalmat, de beszélni már nem tudott. Hát csak gondolkodott. Szégyelli, olyan szegény…

Este még kiment a vonathoz, ami nem járt már egy éve. A síneket meghagyták ugyan, de a mozdonyt csak akkor fűtötték fel, ha turistacsoport érkezett. Ritkán vetődött erre idegen. Csőkös Csabát különös vonzalom fűzte ehhez az öreg masinához. Ugyan csak a vasút melléképületének kazánjában dolgozott, mégis mindig úgy képzelte, hogy a mozdony bendőjében rakja a tüzet. Lapátolja a szenet, aztán kiereszti a gőzt, a szomszéd faluig elhallatszik a vonatfütty, s már indul is, lassan, komótosan pöfékelve a fenyők között… A vezetőfülkét bearanyozza a lángolás, meleg is van a tűztől, jól esik a menetszél még késő ősszel is. Csak nézte a tüzet a kazánházban mindig, és így álmodozott. Ma már az a kazánház se üzemel. Nincs vonat, nincs masiniszta, bezárt a resti is meg a fölötte lévő panzió. Csőkös Csabának már semmi dolga nincs ahelyt, mégis mindig visszajár. Megáll a vonatfordító előtt, és gondolkodik. Azon az estén is elmélkedni ment oda, kigondolni valami jót. Ami megfordítja legalább az ő sorsát, meg az asszonyét, aki rendes is, jó lelkű és dolgos, de a semmiből ő se tud így élni tovább. Ahogy ott állt a hóesésben, hátát a mozdony vasának döntve, mintha el akarná tolni azt a tonnányi kivégzett vasat, eszébe is jutott valami jó. Hogy nem jutott eszébe előbb? Hiszen itt a megoldás karnyújtásnyira. A melléképület, a kazán és a resti mögött volt a gáztározó, ami ellátta a falut. Még a szocializmus alatt építették, amikor az elvtársak vadászni jártak ide, azóta működik, havonta feltöltik rendszeresen. Csupán egy kis gázt kéne leszívnia, annyit éppen, hogy észre ne vegyék, s akkor legalább a kosztpénz kikerekedik. Csak a szerszámokért ment haza, s már fordult is vissza, a gyerekeknek se adott csókot a homlokukra, amit pedig sosem mulasztott el lefekvés előtt. Azt mondta, havat kell a szállodánál lapátolnia… Az asszony úgyse tudja, hogy a szálloda télen zárva van, mert ebben a hóban az se jön fel a hegyekbe, akinek dolga volna itt. A műszerekhez meg a lefejtéshez értett, segített többször is gázosoknak. Nyugodtan, hozzáértően látott neki. Az arcán megelégedett mosoly játszott, olyan furcsa, vidám derengés, mint az első tavaszi napsütés. Tudta, hogy jó lesz ez így, eszébe sem jutott, hogy lopni bűn. Az asszony jutott eszébe, meg a gyerekei, meg, hogy jóra fordulnak lassan a dolgai majd. A vonat is elindul talán, ha itt a tavasz, ha megjönnek a városiak, és lesz megint pénz a szénre elég. Talán a resti és a panzió is kinyit, s lesz munkája megint. Befűt, s majd azt képzeli újra, hogy a vonat kazánjánál áll, a lángok perzselve nyaldossák az öreg vas hasát, pirosas sárga fénnyel töltik meg a fülkét, a lelkét s talán az egész világot is. Úgy ropognak odabent a széndarabok, hogy szinte hallja most is, érzi a forróságot az arcán, vakítanak a lángok, s a nyomásmérőn látja, hogy mindjárt indulhatnak a fák között a kilátó felé. Mondja is Csőkös Csaba, hogy indulás, hallja a füttyöt is, de éles, hideg hang az, furcsállja is, hogy nem olyan, amilyet a vonatnál megszokott. Aztán csak egy dörrenést hall, a lángok az arcába csapnak, végignyargalnak a karjain. Túlfűtöttem a mozdonyt, gondolja magában, és véres ujjaival megtépázott arcába kap. Már a nyomait is elfedte a hó, mire magához tér a tározó mellett. A falu messze, nem hallhatták a robbanást, vagy ha hallották is, hát nem nagyon törődtek vele. Egyedül van. Fekszik a betonon. Nézi a lángokat. Lassan felfogja, mi történhetett. Fájdalmat nem érez. Kitapogatja arcán a sebeket, füle csonkját, szája tépett széleit. Nem érti, miért nem fáj egy kicsit se neki. Nézi vért. Nézi a nyomokat. Nem tudja, mit rontott el, de tudja, hogy vétkezett. Mentőt se hív, csak ül magában, miután feltápászkodott valahogyan, hátát a kőnek veti, mintha attól félne, rászakad. A szemében valami hatalmas bánat gomolyog, valami hideg és fagyos rettenet, ami ellep mindent, minden szépet, ami volt, mint odakinn házakat a hó.

Mindjárt otthon vagyok, gondolta, mert beszélni nem tudott, ahogy a ház felé vonszolta magát. Mindjárt otthon… Úgy feküdt le, véresen. Bebújt a paplan alá, mintha el akarna tűnni, belesüppedni a halálba végleg; a nem létbe temetkezve tudta elviselni csak ezt a kínt. A lelke sajgott, ahogy még alvó asszonyára nézett utoljára, mielőtt elájult a dunyha alatt.

Úgy szégyellte magát, ahogy az Ég azt a kis eldugott, eltemetett falut.

 

Georges Perec: Egy szökés helyei

A bélyegárusok a Champs-Élysées parkjai mögött csak csütörtökönként és vasárnaponként nyitottak ki. Ő tudta ezt, de úgy gondolta, talán találkozik majd valakivel, egy ráérő idős úrral, aki megnézné a bélyeges füzetét, fölbecsülné a Blériot blokkot, a Szamothrakéi Nikét, megvizsgálná a Marianne-sorozatot vagy a cinóbervörös lotharingiai kereszttel nyomott Pétain-jét. De senki nem volt itt, még egyetlen járókelő sem. Semmi más, csak a fák alá kirakott, zöldre festett vas székek. Reggel kilencre se járt. Kellemes idő volt. Egy önkormányzati locsolókocsi haladt végig a Gabriel sugárúton. A Champs-Élysées kihaltnak tűnt. A park túloldalán, a kis hinták és a bábszínház között éppen lepakoltak egy nagy sárga teherautóról egy körhinta falovait; a körhinta vázát már felállították.
Leült egy padra és kinyitotta a táskáját. Elővette a kis bélyegfüzetét, azt, amelyikben a másodpéldányait őrizte. Már régen becsúsztatta a zsebébe saját igazi gyűjteményének legszebb darabjai a puha fedelű füzetben, melyek abból a szép, bekötött albumból valók, amit a nagynénje kulcsra zárva őrzött a szobaszekrényében, az ékszerek mellett, s amit nem szívesen engedett nézegetni se.
Egyenként, figyelmesen megnézte a bélyegeit, kirakosgatta őket, megpróbálta fölbecsülni, hogy mennyit kaphat értük.
Később becsukta a füzetet és betette a belső zsebbe.
Elővette az órarendjét. Ezen a napon, szerdán lenne egy franciaórája és egy latinórája Bourguignon úrral, egy történelemóra Poirier úrral, egy angolóra Normand úrral; délután egy rajzóra Joly úrral, egy természettudomány óra Léonard úrral.
Nem csinálta meg az angolleckéjét, nem válaszolta meg az írásbeli kérdéseket.
Kilenc óra volt; eddig csupán késett kicsit. Még minden helyrehozható.
Már gyakran előfordult, hogy az első óráról hiányzott. Fél kilenckor a kapus becsukta a tanulói kaput. Neki sosem volt mersze ahhoz, hogy a Parc-des-Princes sugárútról nyíló nagykapun menjen be.
A szabadságtól megrészegülve a Saint-Cloud Kapun keresztül a Versailles sugárúton sétálni indult. Bement a Prisunic-be, megállt minden kereszteződésnél, a kalapácsok, a csészék, a szappanok előtt. Néha módja nyílt rá, hogy ellopjon egy szöget, egy csavart, egy spiccvasat, egy kapcsolót.
Fél tízre visszaérne. Az osztálynaplóba bejegyzett hiányzást csütörtök délelőtt két órás bennmaradással büntetnék. De a késése egyszerű máshollét volna: nagybátyja pedig egy ezerszer elkövetett hibát könnyebben elnéz, mint a fegyelmezetlenséget.
Kinyitotta és lapozgatta a könyveit. Beleolvasott a füzeteibe és a régi leckéibe. Kinyitotta a nyersbőr tokot, amelyik két lányunokatestvérét is kiszolgálta. Volt benne egy régi, megrágcsált vonalzó, három szinesceruza hegy nélkül, egy fekete ceruza, egy törött toll, úgy-ahogy összetákolva egy ragasztószalaggal, egy műanyag szögmérő, egy használt radír, egy körző.
Vésett néhány kört a sárga fapadba. Aztán visszarakta a körzőt a tokba és a tokot, a könyveket, a füzeteket a táskába.
Később odament a bábszínházat körülvevő bokrokhoz, meggyőződött róla, hogy nem látja senki, félrehajtotta az ágakat és bedobta közéjük a táskát.
Aztán sietős léptekkel távozott.
Egy padra ült le, szemben a Figaro-val. A kirakatok világítása, melyekben a napilap ki volt függesztve, kialudt. Csak egy lúdtollal átszúrt nagy F betű világított. A park kihalt volt. A sátortető sárgája és a körhinta kékje alig vált el egymástól. Egy-két járókelő ment el néhány méterre tőle a Champs-Élysées-n, rá se néztek, sietős léptekkel tartottak haza. Kivehetetlen szótörmelékeket hallott.
Fölállt. Átvágott a Champs-Élysées-n, elment a metróállomásig. Látta, hogy zárva, és visszafordult.
Hideg volt. Ledőlt egy padra, ahogy tudta, összehúzta magát, két meztelen térdét átfogta a karjaival. A pad, a lábazatra csavarozott két falap túl szűk volt.
Fölállt, körbejárt, ismét leült, visszafeküdt, jobb karját a feje alá tette, térdét fölhúzta a hasához.
Behunyta a szemét, majd kinyitotta.
Tőle néhány méternyire az emberek úgy jártak-keltek, mint az árnyak. Néhány kocsi ment el a háta mögött, lassítottak, sebességet váltottak, néha dudáltak.
Később egy férfi közeledett. A fiú már messziről látta, sötét alakja elvált a Figaro még sötétebb épületétől. A fiú becsukta a szemét, úgy tett, mint aki alszik. Szíve erősen dobogott.
– Te mit csinálsz itt? – kérdezte a férfi.
Nem felelt.
– Te mit csinálsz itt? – hallotta megint. – Hol laksz?
Nem mondott semmit.
– Hol laksz? – ismételte meg a férfi.
Nem felelt. Nézte.
Magas férfi volt, jólöltözött, arckifejezése gondterhelt.
Egy pillanatra azt gondolta, elmondhatná, elmagyarázhatná neki. De nem volt semmi mondandója. Azt hitte, a férfi megérti, hogy egész nap erre a pillanatra várt: hogy valaki szól hozzá, megismeri, eljön érte.
– Hagyjon békén! – mondta.
– Gyerünk, gyere velem! – mondta a férfi.
Kézen fogta és elvitte a Grand-Palais-nál lévő rendőrőrsre.
– Egy padon találtam, a körtéren, a Figaro mellett. – mondta a rendőröknek.
Huszonhárom frank volt nála. Nagyon gyorsan elköltötte. A délelőtt közepe táján bement a Colisée utcában egy péksüteményes boltba és tíz frankért vett egy cipót. Lassan ette, kis falatokban, járás közben. Valamivel később a Champs-Élysées-n egy újságosnál vett egy képesújságot. Leült, hogy olvassa, de nem talált benne semmi örömöt.
Három frankja maradt: meg egy húsz és egy negyven sou-s érme, mindkettőre rá volt verve a frank harci bárd. Ezen már nem vehetett semmit, esetleg egy bonbont vagy egy rágógumit bármelyik trafikban, de egy trafik sem akadt az útjába.
Később az Alma-Marceau metróállomáson egy szemétkosárban talált egy összegyűrt France-Soir-t. Megkereste a sportoldalt, elolvasta a képregényt, a vicceket, a pletykarovatot, majd fáradtan visszadobta oda, ahol találta.
Később, sokkal később elvegyült az álldogálók közé, akik naphosszat a Champs-Élysée-n a házfalakra kifüggesztett Figaro-t, Irodalmi Figaro-t, Mezőgazdasági Figaro-t olvasták.
Később ivott az egyik közkútból.
Nagynénje, pongyolában, fésületlenül, első cigarettájával a szája sarkában, bezárta mögötte az ajtót, egy vastag és súlyos ajtót, melyen három rézből készült zár volt és egy betörésgátló szerkezet, ezért soha nem csapódott be. Lefelé indult a lépcsőn, mint rendesen, de aztán megállt, néhány pillanatig mozdulatlanul megállt egy lépcsőfordulón. Nézte a márványlépcsőket, a vörös szőnyeget, a kovácsoltvasat és a felvonó üvegét.
Megint elindult lefelé, lassan, mintha magától tenné meg az egyik lépést a másik után, térdei összekoccantak, úgy ment, mint egy automata vagy mint egy madárijesztő.
Leszegett fejjel elment a házmester előtt, aki – pipa a szájában, derekára kötve kék kötény – gyapjúronggyal fényesítette a felvonó gombjait.
Tükörképét a nagy előcsarnok tükrei egy pillanatra végtelenül megsokszorozva verték vissza. Kiment. Az Assomption utca nyugodt volt, már-már vidékies, még alvó. A szemeteskukák nem voltak kiürítve; a házmesterek a lábtörlőket rázták ki. Az iskolásgyerekek, a gimnazista fiúk és lányok a Janson-de-Sailly-n vagy a Claude-Bernard-on, a La Fontaine-en vagy a Molière-en felfelé mentek a Ranelagh metróállomásig vagy lefelé jöttek, hogy az 52-es buszra várjanak a Boulainvilliers utcánál.
Metróra szállt, mint minden nap. Átadta a jegykezelőnek a már négyszer kilyukasztott heti bérletét és az a szerdánál kezelte. A szerelvény befutott, ő a végébe szállt, mint minden nap. De a Michel-Ange-Molitornál, ahelyett, hogy kiszállt volna a metróból, átment a túloldalra és ugyanazon a vonalon az ellenkező irányba indult vele. Túlment a Ranelagh állomáson. A Franklin-Roosevelten szállt ki.
Ezerkilencszáznegyvenhét május tizenegyedikét írtunk. Ő tizenegy és fél éves volt. Elmenekült otthonról, a hatodik kerületi Assomption utca tizennyolcból; három gombos szürke posztókabátot viselt, tengerkék rövid térdnadrágot, gesztenyebarna cipőt, kék gyapjúzoknit. Fekete műbőr iskolatáskát cipelt. Egészen véletlenül volt nála huszonhárom frank és egyetlen reménye, a kis bélyeggyűjtemény, amit minél hamarabb el akart adni.
Látta, hogy a pénztárosnő nézi őt és kinyitotta a rácsos ajtót. Nem mozdult. Odatapadt a csempézett falhoz és várt. Hosszú idő után a pénztárosnő kijött és odament hozzá.
– Ne állj itt, zavarsz! – mondta neki.
Nem felelt. Nem nézett rá.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte a nő.
– Nem csinálok semmit. – felelte.
Az megkérdezte: Hol laksz?
Ő halkan azt felelte: A Ranelagh-nál.
A nő azt mondta: Menned kéne lefeküdni.
Ő azt felelte: Már nincs több jegyem. A nő elment egy jegyért, visszajött, odaadta.
– Nincs pénzem. – mondta a gyerek.
A nő azt válaszolta: Semmi baj, neked adom. De most menj aludni!
Lement a mozgólépcsőn.
Bejött egy szerelvény, majdnem üres volt; beszállt. Leült. A szerelvény elindult, a kocsik rázkódtak és imbolyogtak. A metró zaja már-már megvigasztalta.
A Trocadérónál kiszállt, még nem mert elmenni a Ranelaghra. Átment a túloldalra és visszafelé utazott a Mairie de Montreuil irányába. Az Alma-Marceau-nál szállt ki. Sokáig mászkált a peronon. Követte a locsolás vizes csíkjainak kanyargós útjait. Turkált a szemeteskosárban a halom jegy között.
Később leült a cukorkás automata mellé. Nézte a bejövő szerelvényeket. Megpróbálta megjegyezni a kocsik oldalára írt számokat. Nézte a ki- és beszálló embereket.
Végül megint beült egy metrókocsiba, kiszállt a Franklin-Roosevelten, átment a túloldalra és a Vincennes-Neuilly-vonalon feljött a metróból a Champs-Élysées sugárútra.
A szerdai ravaszkodással koradélelőtt metrón elment a Sèvres-hídig, miután még egyszer keresztülment a Ranelagh-on, a Michel-Ange-Auteuil-ön, a Michel-Ange-Molitoron. A Sèvres-hídnál átment a Szajnán, beért a ligetbe.
Sokáig gyalogolt; néha feltűnt egy kertész, aki sövényt nyírt, egy férfi, aki kutyát sétáltatott. Odahagyta a fasorokat, bement az ösvényeken, utat tört magának a sűrűben. Egy kis kavicsos és szederbokrokkal teli emelkedő tetején három egymásnak döntött fatörzs védett teret kerített körül, olyan kunyhófélét. A területet gondosan megtisztította, kiszaggatta a cserjéket és cipősarkával kirugdosta a füvet, összegyűjtötte a köveket és a nagyobb kavicsokat. Aztán leült, hátát nekitámasztotta a legnagyobb fatörzsnek.
Később egy kavics éles peremével hosszú vonást vésett az egyik fa kérgébe és különböző jelekkel megjelölte a visszatérés útvonalát.
Már nem volt több érvényes hely a bérletén, hogy visszamenjen a Franklin-Rooseveltre, hiszen aznap már kétszer már használta. Bátortalan hangon kérte meg a jegykezelőt, hogy lyukassza ki a csütörtöki részt. Azt is mondta, hogy eltévedt és hogy elfelejtett kiszállni. A jegykezelő megnézte, és hagyta, hogy elmenjen.
Leült egy zöldre festett padra és ismét a körhintát nézegette. A munkások befejezték a lovak és a gondolák felrakását és a tető kúp alakú vázához rögzítettek egy nagy, felváltva narancssárga és kék vásznat, a tetejére egy óriási, fémből készült szegfűt raktak föl, aminek az alját hosszú, fehér vászoncsíkok tartották, egy kétágú létra tetején álló munkás hosszadalmasan átfonta őket egymáson és így takarták a háromszögletű, girlandos szegélyt.
Később egy ideig azokban a kis átjárókban sétált, amelyek a Grand-Palais-t szegélyezik a Szajna partján, kopott kőlépcsőkön, rozoga boltívek alatt, rozzant fahídon keresztül. Nagy figyelemmel vizsgálgatott egy medencét, három piros halacska úszkált benne.
Később egy csatornában talált egy megmunkált fémdarabot, egy hajlított rézcsövet, melynek egyik végén egy szelep, a másikon egy menetes betét volt.
A lépcsők tetején, nem messze a Montreuil-vonal kijáratától megállt. A rácsos ajtóba kapaszkodva egyszer vagy kétszer leguggolt-fölállt. Majd a hirdetéseket nézte.
Hallotta, hogy szerelvény jön. Sok ember szállt be. Rájött, hogy színházba mennek, mert csokornyakkendőt viseltek. Maga felé húzta a rácsos kisajtót és nyitva tartotta, míg az emberek kijöttek.
Szerelvények jöttek. Emberek szálltak ki, hullámokban, mások beszálltak és mindenki tolongott. Néhányan, talán csodálkozva – ez a gondolat hirtelen tört rá – ránéztek, és ő arra gondolt, vajon jólöltözött-e, és másodjára arra gondolt, nem kellene-e alamizsnát kérnie.
Körbekerülte a bábszínházat. A földön talált egy játékgolyót, egy csillogó követ, egy nagyobbacska eldobott zöld üveget, buborékok és csillámok pettyezték, kék és sárga mintázatok díszítették őket.
Érdeklődéssel nézegette a körtér virágok nélküli ágyását, a szökőkút üres medencéjét.
Sokáig figyelte a körhintát építő munkásokat. Előbb fölraktak két, narancssárga napocskával díszített kék gondolát, majd a fehér, barna és fekete stilizált lovakat: sörényük csipkézete kék vagy sárga, narancsszín vagy zöld volt, szemeik egy-egy fél fagolyóból készültek, az egyiknek kékek, a másiknak pirosak voltak.
Később leült és megnézte, mi van az irattartójában: egy diákigazolvány, egy metróbérlet, unokanővére fényképe egy álarcosbálon, a lány ruhája teli volt rávarrt kagylóhéjakkal, egy fénykép, amely róla készült az Assomption utcai erkélyen.
Sétált a körtéren, a Matignon sugárúton, a Colisée utcában, elment egészen a Saint-Philippe-du-Roule-ig. Délidőnek kellett lennie. Az emberek sorban álltak a süteményesboltok előtt. A kávézók teli voltak.
Később lassan bement a mindenfelé siető tömeg közepébe. Az újságárusok kiáltozva árulták a Le Monde-ot, a France-Soirt. Tömött fürtökben várakoztak a kereszteződésekben, a buszmegállókban, tűntek el a metrólejáratokban.
Még később, este végigment és visszajött a Champs-Élysées-n, közben nézte a boltok kirakatait, átsurrant a kávéházi teraszok asztalai között.
Később sokáig álldogált a Franklin-Roosevelt megálló újságosbódéja mellett, ahol a petróleumlámpával kivilágított vászontető alatt a napilapok utolsó kiadásait árulták.
Szinte azonnal bevallotta. Megmondta, hogy hívják. Megadta a nagybátyja nevét, telefonszámát, címét.
Nézte a fölébe hajló rendőröket és sírt.
– Éhes vagy? – kérdezte a rendőr.
Nem válaszolt.
– Nem ettél semmit?
Jelezte, hogy nem.
Hoztak neki egy pástétomos szendvicset, vastag volt, minden egyes harapást erőltetni kellett. A kenyér kicsit száraz volt, a pástétom kesernyés ízű. Még sírt és szipogott, miközben evett. Egy kicsit remegett. Pástétomdarabkák, kenyérmorzsák hullottak a piszkos filcre.
– Adjatok neki inni! – mondta egy hang.
Egy rendőr visszajött egy vízzel teli csészével és odanyújtotta neki. Ő letette a szendvicset az asztallapra és két kezébe fogta a csészét.
Hatalmas, mély, fehér porcelán csésze volt, a széle kicsit csorba, az alján piszkosszürkés csíkok. Az ajkait benedvesítette a vízzel és ivott.
Később az a férfi, aki bevitte őt, elment. Ő egyedül maradt a rendőrökkel, előtte a félig megevett szendvics, a fehér porcelán csésze, a piszkos filc, a tinta, a bélyegzők.
Intettek neki, hogy álljon föl és kicsit odébb üljön le. Elment a terem végébe, leült egy fából készült lócára, ami végigért a falnál. Kezei a térdén, feje leszegve, nézi a földet, vár, tele szégyenérzettel és rémülettel.
Később a nagybátyja és az unokanővére megjött és autón magukkal vitték őt.
Amikor húsz esztendővel később megpróbált visszaemlékezni (amikor húsz esztendővel később megpróbáltam visszaemlékezni), először minden homályos és bizonytalan volt. Majd a részletek visszajöttek, egyik a másik után:
a játékgolyó, a pad, a cipó;
a sétatér, a fák, a kavicsok;
a körhinta, a bábszínház;
a rácsos ajtó;
az Assomption utca, a metró, a metrók;
a képesújság, a férfi, a rendőrök;
a szendvics és a csésze, a csorba peremű nagy fehér porcelán csésze, az alján teli szürke csíkokkal, amiből a vizet itta
(amiből a vizet ittam)
Egy hosszú pillanatig remegve ült az üres papír előtt
(és egy hosszú pillanatig remegve ültem az üres papír előtt).
Ezerkilencszázhatvanöt
                                                                                                                                Szigeti Csaba fordítása

Szigethy Rebeka Sára haikui

Hulló fehér hit.
Selyem imák a szélben.
Cseresznyevirág.

*

Könnyű gyöngy-szirmok.
Bús sóhajom sodorja.
Nézem, egyedül.

*

Szirom-menyasszony.
Vörös bogyóvá csókolja
tavaszi napfény.

*

Fehér pettytenger.
Világ-foszlányok zaja
cseresznyelombon át.

Acélos pezsgés.
Pergő pára pattint
Didergő rügyet.

*

Kehelyben hajnal.
Szirmok közt messzi erdő.
Lótusz előttem.

*

Napfényes kedvem
esőszilánkok szórják
szivárvány-szerteszét.

*

Nyári szél lóbál
zöld buzogányokat
Vad gesztenyetánc.

Varga Klára: Múzsakarbantartási alapismeretek II.

 IV.

Mielőtt meghalt Emma néni, az utolsó falusi mesemondó, azt álmodtam, hogy a Dunán Nagymaros és Visegrád közt egy kicsi hajó közlekedik éjszaka. Ki van világítva, azon jár Emma néni a két part között, és azt mondja nekem: Ne aggódj. Amikor én már fönt leszek ezen a hajón, még többet segítek neked, mint eddig.

 

Emma néni már két hete halott volt, amikor kutyasétáltatás közben újra megjelent előttem a Dunaparton a Nyugat géniusza. A Duna vize felett egyszerre ott sötétlett: erdei rengetegből, mohából, fenyőágból, rikoltásból, szuszogásból volt a teste, a hangja meg puha, langyosan kavargó szél. Azt mondta, elfogad engem a táj mesemondójának, és közben a talpamon és a tenyeremen át fénycsíkok haladtak bennem felfelé a földből, a növényekből és az állatokból kiindulva, a fejem tetején át léptek ki a világba, fölmentek a csillagokba, aztán vissza a fejembe, és ki a számon. Akkor lett azokból a szalagokból a mese, amit mondok.

Utána egyszerre a bal oldalamon ott volt Emma néni, és a kezemet fogta. Jobb felől egy másik múzsám, akiről majd eztán lesz még szó. A fejemnél fönt pedig lebegett még valaki, akit Keya nagyinak hívnak, akik ismerik. A fénycsíkok átjártak mindnyájunkat, a géniusz pedig ezt mondta: Magyarország mind az öt géniuszának kell, hogy legyenek olyan mesemondói, amilyen Emma néni volt.

Azon az éjszakán eldőlt: már csak a mesével léphetek közelebb a múzsámhoz és a tájhoz, ahol él. Ahol én befogadott lettem.

De ahhoz, hogy odamesélhessem magam, arra a vidékre, ha ez a sorsom, két másik múzsámmal is zöldágra kell vergődni.

 

Az egyik mesterféle, tekintélyes valaki, szép sudár, érett férfi, nyírott szakálla, Krisztus-frizurája van. Őrá nagy dolgok, nagy titkok és nagy kiderülések vannak bízva, érzik is rajta az emberek, körül is dongják, csakhogy mégsem felnőtt férfi egészen. Csakhogy a lelkében folyton ott veszekszik egy öregasszony, aki azt kiabálja: ha én nem élhettem szépen, boldogan, akkor te sem élhetsz úgy, te lány. Én erősebb vagyok nálad, és nekem mindenből több jár, mint neked, ezért kilököm a kezedből a szépséget, ami dédelgetsz, és eltaposom veled együtt. Ne alkoss, ne táncolj, ne kacagj, ne szeressenek, ne csodáljanak, mert ez mind nekem jár.

És én mégsem mehetek el tőle, és nem kereshetek helyette másik múzsát, mert rám van bízva. Mert az összes nő közül, akik körüldongják, csak én látom egyedül azt a szegény öregasszonyt.

A nőiség, amit a múzsám megsebzett, ellene kelt, és már többször csaknem elpusztította, sok mindenét elvette, de még mindig azt hiszi, hogy a gyenge hajtásokon taposhat.

 

Egy éjjel álmomban egy vonaton, amely mulató is volt egyben, és még trónterem is, tűsarkú cipőt és ragadozómacska prémjéből való hosszú kabátot viseltem. Nem volt a kabát alatt semmi. Fölötte dizőzös kleopátra-frizura, erős festék az arcomon. Mindenki engem bámult a mulatóban, mindenki engem akart. Ki uralkodónőnek, ki elegáns, drága kurtizánnak gondolt. Elszántan lépdeltem vagonról vagonra. Az egyik kocsi tele volt meztelen fenekű emberekkel, férfiakkal, nőkkel, öreg, lottyadt, tésztaszerű, kockaforma ülepekkel. Hallottam a saját hangomat, ahogy azt mondom:

Ezeket itt mind nekem kell kielégítenem.

Meglátott aztán ez a prémkabátos nő – aki álmomban voltam – egy öltönyös, elegáns férfit, aki szembe jött vele az előtte levő vagonból. Ez a bizonyos mestermúzsa volt a férfi. Csücsörített neki, csalogatta magához a férfit a prémkabátos nő. De ahogy a férfi közeledett, a nő maga elé rántott valahonnan egy izmos fiatal fiút, és hirtelen a férfi elé lökte maga helyett. A két férfi csókolózott egymással, bár egyik sem ezt akarta. A nő kacagott az öltönyösön, és azon, hogy a csellel végül mégis elérte a célját. A meztelen fiatal fiút meg beburkolta a prémkabátjával.

 

A mestermúzsám, mikor még nem ismertem, heteken át győzködött telefonon, hogy készítsek vele interjút Lükő Gáborról szóló filmjéről. Akkor még azt sem tudtam jóformán, hogy eszik, vagy isszák a néprajzot. Fogalmam sem volt, miről fogunk beszélgetni.

Azt gondoltam a hangja alapján, talán idős ember lehet, de amikor személyleírást kértem tőle, hogy majd felismerjem a cukrászdában, meglepve hallottam a hangján, hogy nagyon vonzónak tartja magát.

Impozáns jelenség ez a múzsám is, igaz. De ez nem fontos. Az számít, hogy van nála valami, egy láthatatlan pakk, amit nekem küldtek. Valamilyen kérdésemre éppen ő tudja a választ. Követnem kell hát. Vele kell mennem bármeddig árkon-bokron át.

Fizettünk a cukrászdában, és a körúton ballagtunk az interjú után. A kirakatok üvegeiben nézegettem magunkat felvillanyozva, élveztem a vonulást és a pillantásokat. Örültem, hogy rátaláltam erre a múzsára, de sarokról sarokra egyre jobban nyomta valami a szívemet, nehéz, keserves útnak látszott, hogy mint férfit is kövessem. Otthon már volt is egy másik, akit szerettem.

Ledobtam a szívemről a terhet, és láttam, hogy táncolva járok a nyomában, és sok emberhez elvezet engem, élőkhöz, holtakhoz. Olyanokhoz, akiket mindig ismerni vágytam.

 

 

V.

 

 

Hároméves voltam, amikor az apám azt kérdezte: mi leszek, ha nagy leszek.

Komoly és alapos választ akartam adni, ezt mondtam hát: Tudod, apukám, én itt vagyok, középen, én vagyok a királynő, és körülöttem körben itt vannak a férjeim. Így mondtam, jelen időben, a családi legendárium így őrizte meg.

 

Mit gondolhatott minderről szegény apám, aki már a nászútján is – amelyen én fogantam – megcsalta anyámat. Felénk, nemhogy az utcában, de az egész környéken nem volt olyan közönséges, kendőzött képű, festett hajú némber, akivel neki ne lett volna dolga. A munkahelyi nők közül is föl-fölvidította némelyiket.

Nem is érték be mindnyájan a vasúti töltésnél fél és hét között történtekkel, hanem voltak köztük, akik még férjül is akarták venni az én apukámat.

 

Ha még élne, nem is tudom, hogy mivel lehetne jobban kétségbe ejteni őt. Nagyszámú, körülöttem legyeskedő eleven férfival, vagy inkább halottakkal, tündérekkel, avagy egyáltalán nem létezőkkel.

 

A tündérekkel a múzsakarbantartás kapcsán csak röviden érdemes foglalkozni, pusztán azért, hogy lássuk, nem minden férfi múzsa, még akkor sem, ha sajátos a létmódja: a tündér például álomban, vagy félálomban jelentkezik, és hajlamos líraian fogalmazni, szívszaggatóan udvarolni, könyörögni, zsarolni. Mindig sokkal jobban néz ki, mint bármelyik húsvér férfi, és festői képeken kelleti magát, vagy meséli el tündérré válásának szép és szomorú történetét. A Zalán futásában a deli Hajnának is van ilyen láthatatlan kedvese, a délszaki tündér, akit azonban hősnőnk nem enged magához többé, mihelyt eleven férfi: hadzavaró(!) Ete kedvese lesz. A délszaki tündér végül remény vesztve meghal egy hajnalon a fölszáradó harmattal együtt. Fölisszák az első napsugarak.

Nekem is volt tündérem, 16 éves koromban. Akkor bújt be mellém éjszakánként az ágyba, amikor az első komoly udvarlóm lett. Annyira valóságosnak tűnt a testi jelenléte, annyira biztos voltam abban, hogy tényleg rám feküdt valaki a sötétben – a súlyát is éreztem – hogy még az ágy alatt és a ruhásszekrényben is kerestem a zseblámpával.

Sötét, hosszú haja volt, szép szabályos, kicsit lányos arca, világos bőre, szép csontos keze, hosszú ujjakkal.

Látod, ha én élnék, ő nem kellene neked. Mindig ezt hajtogatta.

 

Nála is kalandosabb a létmódja annak a múzsának, akit még csak mostanában ismertem meg.

Azt kérdeztem egyszer egy meditáción, hogy mi most a dolgom a világban.

Azt gondoltam, talán majd könyveket látok ott, hogy azokat írjam meg, vagy valami nemszeretem munkával kínál meg a látomás, de nem kaptam én ott egyebet, mint öt férfit, meg egy vidáman ágaskodó lovacskát.

Az öt férfiból egy volt, akit soha az életemben nem láttam. Magas, kecses, izmos férfi. Fekete hullámos hajú, kicsit borostás, bajuszos, férfiasan szép arcú, kiálló járomcsontokkal. Népviseletben van, a fején széles karimájú parasztkalap. És táncol szüntelenül az a férfi, legényest jár.

Valaki, akinek meséltem róla, azt mondta, meglátod, nemsokára találkozol vele valahol. De én tudom, hogy nem. Mert ez a férfi én vagyok. Bennem táncol, amióta csak élek.

Bús ködben, pusztaságban, kívül a világon egymagában járja a legényest elszántan, keserűen, az egész világ ellen, minden ellen, ami csak bántja. Nem a maga kedvére táncol, nem is másnak, nem a teremtőnek, nem a mindenségnek, hanem minden létező és nem létező dolog és körülmény ellenére.

Emeli a kezét, csettint, emeli a lábát, valószínűtlenül szép az ív, ahogy rakja, most dobbant egyet, aztán emeli megint, belesimul a zenébe.

 

Akárhogy fordul tánc közben, mindig csak a profilját látom. A szemét soha. Pedig nem maradhatnak már így a dolgok, ahogy eddig voltak, hogy külön vagyunk egymástól.

 

Nézz rám, nézz rám, nézz rám. Szólongatom.

De hirtelen félni kezdek a tekintetétől, tudom már, hogy nem szabad belenéznem a szemébe. És most már azt is tudom, hogy ha akarnám, most könnyedén megőrülhetnék. Csak akarni kellene, csak látni kellene azt a szempárt.

Ne nézz rám. Ne. Nem akarom.

Csak tedd mostantól, amit a legjobban szeretnél ezen a világon.

És visszahullámzik a válasz, ahogy kell: az én szépséges múzsám hozzá hasonló délceg férfiakkal kapaszkodik össze, együtt táncolnak, körben is, vonalban is, sárga gömbölyded fények a testük körül, úgy táncolnak, mint a csillagok. Mintha naprendszerek napjai fogództak volna egymásba, és bolygótáncot járnának fölöttünk, bennünk.

Most először boldog a múzsám.

 

Már táncol is valakinek: magának meg a társaknak.

Már vagyunk is valahol a térben: kocsma is, táncház is, szent hely is, ahol ő most táncol.

Asztalok, borok, kármentő, iddogálók, táncosok, subák, a falon egy feszület.

Tiszta, levegős tér, itt mindenki jó helyen van, és minden jó megeshet. Minden igaz, jó kívánság teljesülhet

.

Nézem most megint, merre van az én táncosom. Derékon kapott valakit oldalról, ketten táncolnak, a múzsámtól nem látom sehogy sem, hogy ki a másik, azt sem tudom, férfi-e vagy nő, csak azt, hogy most nagyon boldogok.

 

 

 

VI.

 

 

 

Öregapó azt tanácsolta az erdőszélen a szegény jánykának: Ne nézzél se jobbra, se balra, te szegény jányka, menjél csak mindig egyenesen előre.

Úgy is ment a jányka, megfogadta a tanácsot, úgy ért el a nagy kerek kútig, amelynek a kávájához egy öregasszony támaszkodott.

Öreganyám, én egy házat keresek, aminek kristályos kupola teteje, azon süt be a nap, s bent a kereveten hever egy legény. Engem vár, hogy mesélnék neki.

No, leányom, csakhogy megjöttél. Ha a kristálykupolás házat keresed és azt a legényt, aki ott fekszik a szőttesek közt, hát nézzél csak bele a kútba, mert tudd meg, hogy éppen jó helyen jársz.

A jánykának nem kellett kétszer mondani, belenézett a kútba, s ott meg is látott a víztükör tetején öt legényt meg egy szép hatalmas, ágaskodó lovacskát. Meresztgette is a szemét, nézte, hogy ezek a legények ugyan kik lehetnek, és köztük van-e az, akinek a keresésére indult. De túl sokat nem nézelődhetett, mert öreganyó nagyot lökött rajta, s a jányka nyomban bele is fordult a kútba.

Zuhant-zuhant napokon át, heteken át, addig zuhant lefelé, amíg csak a kút legaljára nem ért. Ott egy nagy lyukon kiesett, s valami zörgős, száraz fűre lehuppant. Körbenézett, s egy tágas, elhagyatott udvarfélén találta magát, ahol éppen az a lovacska legelészett, akit a víztükrön ágaskodni látott. Gondolta magában: jó volna megitatni azt a lovat. Meg is a fogta a kötőféket rajta, oda is vezette szépen a patakhoz, amely ott csordogált egy olyan seholsincs mezőnek a szélén. Ivott a ló, fújtatott, hörrentett utána, aztán megszólalt úgy, hogy a jányka minden szavát értette.

Kedves gazdám, most már eleget ittam, de ennem is kellene.

Nézett erre-arra a jányka, hogy most mitévő legyen, honnan adjon enni, a táltosló meg ezt mondta: Dugjad csak be a kezedet az inged elejébe, vedd ki, amit ott találsz. Tüzet fogott meg ott a lány keze, egy nagy darab parazsat talált az inge elejében, de nem égette meg magát vele. A ló a tenyeréből ette meg.

No, te szegény jányka, most tudd meg, hogy abból az öt legényből hármat föl kell vinnünk innen a fönti világba. De ha nem visszük fel őket, akkor jaj neked is, nekem is. A boszorkány, aki a kútnál áll, nem fogja megkímélni az életedet, én pedig itt maradok örökre az alsó világi pusztaságban.

 

És mi lesz azzal a másik kettővel? Őket itt kell hagyni a kút aljában?

 

Nincsenek ők itt, te szegény jányka, hiába is keresnéd őket. A csillagokban vannak már. Nézzél fölfelé az égre, hogy meglássad őket, és akkor majd segítenek neked.

 

S hát hol keressem most azt a másik hármat?

 

Csak csukd be jól a szemed, pördülj hármat a sarkadon, és most nézd meg az elsőt.

Az első legény, akit a kútban meglátott a szegény jányka, egyedül üldögél a kocsmában. Aztán fizet, kimegy a kocsmából, megy, mendegél, és egyszerre csak égbolttá változik.

 

Most csukd be megint a szemed, pördülj hármat a sarkadon, és nézd meg a másodikat, akit a kútban láttál.

A második legénynek ki van tépve a nyelve, csak egy alvadt véres csonk van a helyén. El van vágva a torka, csupa friss vér a nyaka. De amikor föléled, és meggyógyul fölmászik egy létrán, fölkap egy olyan egykerekű biciklire, és az égre kifeszített köteleken biciklizik nagyon gyorsan és nagyon ügyesen.

 

Csukd be megint a szemed, pördülj még hármat a sarkadon, és nézd meg a harmadikat, aki a kútban volt.

A harmadik legény batyut cipel a hátán, de tolvajok járnak mögötte, és mindenét kihúzkodják abból a fehér zsákból. Fogy az ereje, kezd rásötétedni, nem jut már föl az égre, csak azután, ha feljön a nap, és ha az összes tolvaj eltakarodott mellőle.

 

Hát akkor induljunk elébük kedves gazdám.

Úgy repüljünk, mint a szél, vagy úgy, mint a gondolat?

Úgy menjünk, hogy odaérjünk, de kárt se benned, se bennem ne tegyünk.

Ezt mondták, de elaludtak inkább egy nagy öreg százesztendős fa koronája alatt, mert mind a ketten igen elálmosodtak.

Szárnyalás

Amálka vénséges vénkisasszony,

szürke szirmú húsevő virág,

kígyónyelvével legyeket,

bogarakat fal fel – mesélik,

s a szeme kéklő gyertyaláng,

puha léptekkel indul reggelente

végig a nagyutcán, a városon,

utcaseprők látták, hogy a téren,

mint egy macska átoson,

aztán szökell, tovakúszik,

végigfut a háztetőkön,

kontya árnya sikló ábra

a száradó lepedőkön,

nyomában szél süvít, sokára

ülepszik csak le a homok újra,

a távolban még kivehető

széllel bélelt ruhaujja, lám

már a folyó fölött száll,

a hídkorláton ül, tekinget,

tollászkodik, lendül újra,

élvezi, hogy repülhet,

köröz még kettőt, hármat,

ott landol az udvarunkon,

bucskázik a fűben párat,

s elsurran a kerti úton.