1. (Bonyodalmas eljutás A-ból B-be)

Az ereszkedésnek is megvan a maga nehézsége.

A B. utca lámpái sorra kiégtek, vagy elfelejtették felkapcsolni őket. Vagy áramszünet van. Vagy szabotázs. Csillagtalan, sötét égbolt, lámpátlan sötét utca, meg lehet békélni vele. Kopogó macskakövek, fel-felvakkantó kutyák. Botladozó léptek, egyenetlen levegővétel. Komótos, de határozott ereszkedés A-ból B-be. Félútnál járok, előttem és mögöttem is egy-egy kilométer nyújtózik ráérősen.

Sehol senki, sehol semmi, éppen az orromig látok el, autó sem jön, mindenki odaért már, ahová szombat este indult, de haza még nem mennek, korán van ahhoz, gondolják, ahogy vesszük, gondolom, legalább szemből sem, hátba sem támadnak nyomulós fényszórók a hazaúton. Egy kis fény azért jól esne, pedig az út egyenes, az irány adott, a lábaim vezetnek. Akár középen is mehetnék, akár cikk-cakkban is. Akár cigánykereket is hányhatnék. Akár mást is. Akár le is dőlhetnék az árokpartra egy kicsit. Akár el is aludhatnék ott a puha fűben.

Nem cigánykerekezek, nem fekszem le, megyek tovább. Hűvös van. És közel a határ.

Kiérek a házak közül, letérek a macskakövekről a járdára, és egy pillanatra megállok. Szemközt, túl a vaksötéten világít az én csillagom, amit innentől kezdve követnem kell. Vagyis nem kell. Nem vágok neki, inkább kikerülöm a közénk álló sötétet, végigbillegek a határon, végig az illatos füvek között elnyúló járdán, és aztán befordulok a mi utcánkba. Onnan már csak négy ház, és otthon vagyok. Kerülőút, de járható. Valójában ez az egyetlen út, ami hazavezet.

Az egyetlen? De mi van, ha most mégis a járhatatlant választom? Mi van, ha a csillagom követem? Ha a közelebb vonzása erősebb, mint a hamarabbé… Egy pillanatig sem gondolkodom, nekivágok az úttalan útnak, a göröngyös vaksötétnek.

Ha eddig az orromig sem láttam, most már tényleg semmi mást, mint a csillagomat. Nélküle semmire sem mennék, de nem is indultam volna neki a semminek. Ha a macskaköveken botladoztam, a frissen szántott, nedves földön bukdácsolok. Ha eddig dideregtem, most már fázom. Ha ott egy kicsit tartottam attól, mi lesz, ha valaki vagy valami mégis előbukkan a sötétből, itt szorongani kezdek, és már nem gondolok semmire sem, csak szapora lélegzetvételeimmel számlálom a lépteim, mérem egyre a szűnni nem akaró távolságot a csillagig, ami az otthont jelzi. Pedig az úton még tényleg megvolt az esély arra, hogy szembetalálkozzak valakivel, míg itt, a semmi közepén, ez már a lehetetlennel határos. Annál rosszabb. A csönd. A hideg föld mélyére ásták püffedt testüket, elnémultak már a békák is. Itt csak a semmi van, és benne én.

Nem, valami mégiscsak van még itt. Kutyaugatás. Persze, hiszen közeledem. De nem, illetve nem csak. Nem csak én: az is közeledik. Egyre gyorsabban, hogy lehet ez – nincs időm eltöprengeni, megijedni, visszafordulni, elsírni magam, már meg is érkezett, már itt is van: három toroknyi csaholás, három toroknyi kénkőszag, három toroknyi förtelmes gonoszság. Három borzalmas kutyafej imbolyog körülöttem, mint megőrült holdak, csattogtatják fűrészfogaikat a lábaim körül, hiába rúgok ki jobbra-balra, hiába szidom az anyjukat, hiába parancsolok rájuk, lábam a levegőt szeli, hangom elcsuklik, szívem összemegy kicsire. Itt van három harapós kutya, és ott az otthon, köztük a végtelen, sötét semmi, benne vergődöm én. Én?

Lépteim szaporázom, minél hamarabb érjek ki az utcára, a ház elé, talán ott, az utcalámpa fényénél a szomszéd kutyái is meghunyászkodnak, talán rám ismernek végre. Onnan már csak pár lépés a kapu. Csak jussak el odáig. A kutyák egyre közelebb jönnek, egy már belém is kapott. Feljajdulok, fáj, de inkább félek, mi lesz, ha nem csak kóstolgatnak, ha tényleg nekivadulnak? Vagy a talaj egyenetlenebb erre, vagy én készültem ki teljesen, folyton összeakadnak a lábaim, elbotlok, megcsúszom, pedig rohannék, de a csillag mintha megmerevedett volna az éppen elérhetetlen közelségben. Nem szabad elesni. Még két fog csattan a lábszáramon. Még csak hozzáütik, nem vájják bele. Röhögnek.

Végszükség esetén kiabálnom kell. Hallótávolságon belül vagyok.

Sámán! Sámán! Egészen halkan kiabálok, nem akarom felébreszteni az utcát. Sámán, próbálkozom újra, igazán meghallhatná, most már tényleg közel vagyunk, igazán jöhetne, és segíthetne, gyakorlatilag körbeásta a kerítést, akkor és ott szökik ki, amikor és ahol akar. Biztosan megint elcsavargott… nem is strapálom magam feleslegesen, mert már csak néhány méter, és kint vagyok a földúton, a ronda korcsok mindjárt leszakadnak rólam, és komótosan hazaügetnek, mintha közük sem lenne mindahhoz, ami a terra incognita feneketlen mélyén történt. Már csak tisztes távolból, a kerítésük mögül ugatnak meg, és azt is csak tessék-lássék, mint bármely elveszett lelket, aki éjjel erre talál bolyongani.

Reszkető kezekkel nyitom ki a kiskaput, halkan szentségelek, és szándékommal ellentétesen jól bevágom magam mögött. Most veszem csak észre, mennyire remegnek a térdeim. Muszáj leülnöm egy kicsit a lépcsőre. Még kettőig sem számoltam, máris beterít a jellegzetes bűz, nedves orr kémleli a kézfejemet, meleg bunda terül sajgó lábaimra, én pedig visszakézből jókorát vágok a kemény koponyára, te szemét, sziszegem, mire a Sámán összerezzen, és nyikkanás nélkül odébbáll. Furcsa. Ahogy ütöttem, szinte biztos voltam benne, hogy meg fog harapni. De nem. Kézfejemen már csak néhány kósza könnycsepp koppan feleslegesen. Ha most eldőlnék valamilyen irányba, nem kelnék fel többet. Összeszedem magam, felállok, megfordulok, felmegyek, kinyitom, benyitok, leráncigálom, lehányom magamról, belefekszem.

Másnap csak a szűnni nem akaró fejfájás, a bakancsom talpára tapadt sárréteg, három kicsi kerek lyuk az üvegszálas harisnyám jobb szárán és egy kis véraláfutás a jobb lábamon emlékeztet arra, hogy az álom néha valóság. És a Sámán. Hiába hívom, felém sem néz. Három napig kerüljük egymást.

2. (Üvegezés nőnap után)

A nemzetközi nőnap másnapján, de nem azzal összefüggésben, úgy érzem, ideje kivakarni magam, vagyis a háztartásom, vagyis magam a koszból. Ez mindig mást jelent. A nemzetközi nőnap másnapján ez a szelektíven gyűjtött hulladéktól való aktuális megszabadulást jelenti.

A szelektíven gyűjtött hulladéknak van gyűjtőhelye a kis oldalutca alján, vagyis cirka ötven méterre a háztól. A Pitagorasz-tétel alkalmazásával most azt is könnyen kiszámolhatnám, hogy az erkélyemtől légvonalban mennyire vannak azok a kukák. Ez persze csak akkor lenne érdekes adat, ha felülről nyitottak lennének, mert akkor akár az erkélyről is beléjük dobálhatnám az összegyűjtött papír-, műanyag- és üveghulladékot, ahogyan az almacsutkákat, koszos papír zsepiket és összegyűrt csokis papírokat szoktam a szoba bizonyos pontjairól a kis szemetesbe vagy mellé – de azt hiszem, mégis csak túl messze vannak, és nem is nyitottak felülről, mert akkor beléjük esne az eső, meg alighanem egy csomó ember is, az meg hogy nézne ki.

Francnak van kedve levinni a hulladékot, még ha ötven méterre is. A szemétnek előbb-utóbb szaga lesz, nyáron odavonzza a kis rovarokat, azzal nem lehet viccelni, pedig a rovarok teljesen ártalmatlanok, de a szag kellemetlen, jobb megelőzni. A hulladék viszont végül beteríti a spájz alját, amitől azért még lehet élni, karnyújtásnyira minden polc. Mégis, amikor már egy ideiglenesen fölé épített második emeletben kezd el gondolkodni az ember, nem szabad elcsábulni, hanem lépni kell, le kell vinni a hulladékot is, hiába szagtalan.

Fel kell tehát készülni testben és lélekben 8 emelet liftezésre + 50 méter gyaloglásra, mert a tárolóba nemrégiben beállított műanyag-, illetve papírhulladék befogadására alkalmas kukák folyton csurig vannak, néha éppen papírral, illetve műanyaggal. Mindegy, úgyis az üveg a nehéz, az üveget pedig eddig is és ezután is az utca végébe kell vinni. Egy bevásárlótáskányi üres paradicsomszószos üveghez egy-egy köbméter hírlevelet, szórólapot és blokkot, illetve elszakadt műanyagzacskót és kilögybölt joghurtos poharat hozzácsapni igazán nem nagy ügy.

Csakhogy ott vannak még a visszaváltós üvegek is. Vagyis amikről azt hiszem, hogy azok, mert már magam sem tudom, csak remélem. Mostanában ezt a pakkot is oda viszem le, leteszem az egyik kuka mellé, és mire visszagyalogolok, felliftezek, bemegyek a lakásba, és kimegyek az erkélyre, rendszerint már csak hűlt helyét találom.

Ez a pakk most jó nagy pakk. Sok helyet foglalnak az üvegek, és nehezek is. Úgy tűnik, mostanában több a boros, mint a sörös. Kettőbe kell raknom, nem elég nagy és nem elég erős a nejlontáska, amelyben legutóbb a business look emblémával ellátott két fekete felsőt hoztam haza. A sörösöknek jó lesz. Az élelmiszeres vékonyabbnak néz ki, de nagyobb, és a bizalom plusz erőt ad, abba mehetnek a borosok, és beleteszek még két pezsgőspalackot is, pedig szinte biztosan érzem, hogy azok nem visszaválthatók; az unikumos is a szelektívbe kerül. De mi van, ha mégis? Vacillálok, aztán mégis a borosokra teszem őket.

Végre elindulok a műanyagos, a papíros és az üveges hulladékkal. Végigcsörgöm az utat lefelé, mert a jobb kezemben vannak az üvegek, és minden ajtónyitásnál és -zárásnál le kell tennem a táskát, legalább ötször. Remélem, hogy senkivel sem találkozom, nem tudom, miért. Senkivel sem találkozom, nem tudom, miért. Csak a kukáknál látok valakit. Azt is mindjárt kiszúrom, hogy nem hoz, hanem visz. Mikor odaérek, rám néz, én is ránézek, megszólít. A hangja földöntúli, vagyis földmélyi, megijedek, közben megismerem, rendszeresen látni a mi kukáink környékén, nem visszaváltható, mondom gyorsan, befőttes, mutatom, az nem jó, mondja, és műanyag kupakom sincs, válaszolom a kérdésére, de várjon a következő körre, teszem hozzá gyorsan, várjon, mindjárt hozok visszaválthatót.

Nagyon szépen köszönöm, mondja, és elindul, nézem, most meg hová, de csak kicsit odébb, a korláthoz. Ott támaszkodik, amíg én ripityára török pár tucat üveget. Rám vár. Elindulok vissza, rövid ujjú, rövid szárú játszósban, amiben leszaladtam, a vietnámi papucsom csak úgy csattog az aszfalton, a kora tavaszi hirtelenmeleg erre késztetett, ő pedig sapkában-nagykabátban gubbaszt a korlátnál. Nem nézek rá, ahogy felfelé kaptatok az úton. Kicsit reszketni kezdek, mert a nap ugyan melegen süt, de az árnyékos részek megannyi hidegcsapda, kiszabadulva pedig a szél lep meg kellemetlenül.

Fent hirtelen rájövök, hogy a teli nejlontáskák hosszú távon nagy kockázatot rejtenek magukban, ezért gyorsan beletömöm mindkettőt abba a strapabíró bevásárló táskába, amiben eddig – inkább nagysága, mint ereje miatt – a műanyagot gyűjtöttem. Kicsit sajnálom ezt a jó kis táskát, erre elszégyellem magam, és gyorsan elindulok vissza, ne kelljen rám várni. A táska tényleg jól bírja a terhelést, de így most az egészet egy kézben kell vinni, a műanyagfül a tenyerembe váj, nehéz. Az a néni, gondolom, jóval gyengébb, mint én.

Tessék, mondom, és leteszem a táskát, mint valami fogadalmi ajándékot egy Madonna-szobor elé. Mind üveg? kérdi, szeme felragyog. Mind, mondom, és hirtelen arra gondolok, hogy mikor vittem le utoljára, de ilyesmire most nincs idő. Két zacskóban vannak az üvegek, ketté is lehet szedni, mondom, közben belelátok a táskájába, de gyorsan elfordítom a tekintetem. Őt nézem. Ő engem. Megköszöni, nincs mit, mondom, és visszafordulok. Most aztán hirtelen rengeteg gondolat és érzés csap le rám, vegyesen, mint júliusi szemetesre a muslicák és egyéb, általam nem ismert rovarfajok. Felkísérnek a lakásba, kikísérnek az erkélyre. Mire kinézek, már üres a korlát. A pezsgősüvegek miatt rosszul érzem magam, és dong még sok minden más is bennem tovább.

Közben süti a nap az arcom, süti a karom, élvezem. Rilke jut eszembe, vagyis az Archaikus Apolló-torzó, és itt végre lehorgonyzok egy kicsit, vagyis nem egészen. Talán, mert még friss az élmény, és követelődző, próbálom lefordítani magamban a szeretett verset nőre, archaikus Aphrodité-torzó, mondom magamban, nem tetszik, Magna Mater-torzó, ragozom, de hülyén hangzik. Márpedig valahol azok vagyunk mind, kerekítem le mégis az egészet, mind, akik tegnap virágot kaptunk, vagy nem. Ki ennek van híján a nagy istenanyából, ki annak, de valami közösnek minden kis sete-suta torzójában kell lennie belőle, és így az övé vagyunk mind az üveghegyen innen és túl, addig is, amíg a halál végképp egybe nem olvaszt, és ennek a banális gondolatnak most jobb híján örülök, csak hogy egy érzésben kicsit megpihenjek. És mert süt a nap, és élvezem. De ezzel még nincs vége.

A vers utolsó fél sorát nem tudom megoldani. Ez nyugtalanít. Meg hogy mikor vittem le utoljára az üvegeket. Ezzel legyen vége.

Fájdalmas volt az ébredés. Mintha évtizedek óta először venne levegőt, először kéne kinyitnia a szemét. Érezte, ahogy tudata lassan, mint a buborék, a felszínre száll, otthagyva a sötétséget, ami eddig körülvette.

A férfi arcát látta meg először. Válla felett a tágas lakás falai visszaverték a reggeli fényt. Minden bénító volt.

– Lázas vagy… – mondta a férfi és elvette kezét a lány homlokáról. – Csinálok teát.

– Várj – nyögte a lány, és egy hirtelen lendülettel fölült a kanapén. Feje őrjítően lüktetett, halántékához kapott. Percekig mozdulni se mert. Mikor fölnézett, látta, hogy a férfi még mindig előtte áll, és várja, hogy újra megszólaljon. – Mi a francot keresek itt?

Lassan egy év is eltelt azóta, hogy utoljára kilépett a lakás ajtaján. Akkor minden könnyű volt. Korán ébredt. Hosszan, kéjesen nyújtózkodott, mint a macska. A férfi ott feküdt mellette, békésen aludt. Arra gondolt, hogy milyen gyönyörű az arca ennyire közelről. Most megfigyelheti minden vonását, úgy, ahogy eddig még nem látta. Azt az apró ráncot a bal szeme sarkában. Azt a göndörödő tincset a halántékánál. Meg akarta simogatni, de félt, hogy felébreszti, így csak nézte, úgy érezte, sosem volt ennél boldogabb.

Most egészen más volt. Ugyanaz a lakás, ugyanazok a színek, illatok, mégis minden más.

– Mi a francot keresek itt?

– Hajnalban becsöngettél. Közölted, hogy én vagyok, és hogy azonnal beszélnünk kell.

– Hajnalban? Úristen. Hánykor?

– Kettőkor. Ne aggódj, még nem aludtam.

– Kettőkor…

Kétségbeesve próbálta egymás után rakni a tegnap este eseményeit. Azonban alig találta a foszlányokat. Dörzsölte a homlokát.

– Csinálok teát – szólt újra a férfi, majd pár percre eltűnt a konyhában.

A lány visszadőlt a kanapéra. Minden erejével azon volt, hogy nyitva tartsa a szemeit, egyben tartsa a tudatát, de egyik feladat nehezebbnek bizonyult, mint a másik. Arra sem emlékezett, hol volt, és hogyan jutott eszébe, hogy ide jön. Összezavarta a helyzet. A környéket is kerülte, már jó ideje, pedig szerette az itteni kocsmákat, kávézókat, de nem akart a férfival véletlenül sem összefutni. Nehogy azt higgye, utána kajtat. Erre berúg – általában egy évben egyszer –, és itt ébred, a szobában, amit úgy szeretett, és most menekülne.

– Itt a teád, vigyázz, még forró – termett előtte ismét a férfi.

Elvette a bögrét, beleszagolt a párába. – Jázmintea… – állapította meg, és egy kicsit megszeppent, hogy a férfi emlékszik, mit ivott, ha fájt a feje. – És képes voltam kettőkor csak úgy rád rontani? – próbálta újra felvenni a beszélgetés fonalát.

– Igen, eléggé megleptél. Épp befejeztem a munkát, lezuhanyoztam, és leültem egy kicsit olvasni.

– De mit… Mért jöttem? Mit akartam?

– Hú, nagyon sok mindenről magyaráztál. A gyerekkorodról, édesanyádról, rólunk, hogy most volt egy kapcsolatod, ami…

– A kurva életbe – szakította félbe a férfit. – Hol a telefonom?

A zsebeihez kapott, de azok üresek voltak. Föltúrta a táskáját is. Végül a kabátzsebében akadt rá a készülékre.

– Lemerült – állapította meg. – Mindegy. Majd… Majd… Már emlékszem. A barátommal mentem el tegnap. Viszkiztem. Nem szabad viszkit innom… Ú, bassza meg… – És zavarában nagyot kortyolt a teájából. – Ez tényleg rohadt forró.

– Mondtam, hogy vigyázz…

– Valamin összevesztünk. Nem tudom, min, de rémlik, hogy nyilvánosan üvöltöztünk egymással, és leléptem. Gondolom, ezután jöttem fel. Vagy még ittam… Mintha elmentem volna valahová még utána. Nem tudom. Na de bocs, folytasd csak.

– A lényege az volt, hogy rájöttél, hiányzom, és basszam meg a körülményeimet, mért nem lehetünk mi együtt…

– Ezt mondtam? Vagy most csak túlzol? Ugye, túlzol?

– Igen, ezt mondtad, szó szerint.

– Hogy basszad meg a körülményeidet.

– Igen.

– Azt a rohadt… – Letette a teát a kis asztalra, és az arcára szorította a két tenyerét. – Úristen, ne haragudj. De utálom magam.

– Nem kell bocsánatot kérned.

– Soha többet nem szabad viszkit innom. Följövök ide, és ilyeneket vágok a fejedhez. Kurva jó.

Fölpattant a kanapéról, és nekiállt összeszedni a holmijait. – Nem zavarlak tovább. Megyek. Bocs ezért az incidensért. Felejtsd el inkább… Felejtsd csak el.

– Tényleg nem kell szabadkoznod. Így gondoltad, elmondtad, ne aggódj, rendben vagyunk. Semmi baj.

– De, de, igenis baj van! – emelte fel a hangját a lány. – Ilyet nem tehetek meg, hogy felcsöngetek hozzád az éjjel közepén, és megmondom, hogy hiányzol, és baszd meg a körülményeid, gyere vissza hozzám! Még ha így is gondolom, ilyet nem mondhatok. Eddig azt hittem, tiszteletben tudom tartani a döntéseid,  az életed, a körülményeket is, pedig mindig azt gondoltam, a körülményekre kenni ócska kifogás. De mégis, valamiért így döntöttél, így láttad jobbnak, egyszerűbbnek, én meg… Én meg… Áh. Ilyet nem mondhatok. Hiába ez az igazság. Az igazságot néha magunkban kell tartanunk. Mert ha kimondjuk, az önzés, érted? Egy önző picsa vagyok…

–  Nem vagy önző, picsa meg végképp nem.

–  De, de, de. Az vagyok, mert nem volt jogom ehhez. Még ha így is van…

Sírva fakadt. A férfi most látta őt először sírni. Eddig mindig tartotta magát előtte. Odalépett, átölelte.

– Nyugodj meg. Most már kimondtad. Túl vagy rajta. Hé…

– De mért tettem ezt veled? Én nem akartam… – Hirtelen kitépte magát a férfi karjaiból, és pár lépést hátrált. – Ez így nem fair.

– Mi nem fair?

– Hogy megint ezt csinálod.

– Mit csinálok?

– Én… tényleg nem értelek. Olyan, mintha… nem is tudom. Nem mondom, hogy mintha nem lennének érzelmeid, mert tudom, hogy vannak. Csak szeretném, szeretném egyszer látni, hogy te is emberből vagy.

– Mire gondolsz?

– Haragudj rám. Kérlek, az életben egyszer haragudj rám. Lássam, hogy ha hülye vagyok, annak következménye van. Ha elbaszom, annak igenis legyen következménye, legyél mérges, kiabálj velem, hogy lássam, igenis szeretném látni, hogy te is csak egy ember vagy, hogy téged is meg lehet bántani, fel lehet dühíteni, ha csak úgy belepofátlankodnak az életedbe, belegázolnak az érzelmeidbe, mutass egy kevés csalódottságot legalább, az istenért! – Elindult a férfi felé, gondolta, most megüti, vagy csak taszít rajta egyet, majd szétvetette a tehetetlenség, hogy nem érti meg, egyszerűen nem érti meg, hogy mit vár tőle tulajdonképpen. Két lépés után azonban átértékelte a helyzetet és megtorpant.

– És ha kiabálnék veled, attól jobban éreznéd magad? – szólalt meg a férfi, és a lány összerezzent, mert úgy érezte, mintha percek óta dermedten állna a szoba közepén.

– Nem. De tudod mit? Megnyugtatóbb lenne. Mert legalább tudnám, mit érzel.

Visszaült a kanapéra. A földet nézte, néha megvonta a bal vállát. – Ez is csak önzés – szólalt meg végül. – Úgy vagy te, ahogy vagy, és úgy vagy jó, ahogy vagy. Ki vagyok én, hogy ebbe beleszóljak? Na – csapott a térdére –, elég szart kavartam mára, azt hiszem, elindulok.

– Hazavigyelek?

– Hát… Ha megteszed, azt megköszönöm. Töltőre kell raknom a telómat, és föl kell hívnom a barátomat. A volt barátomat… Ezt még ki kell derítenem. Megmosom az arcom.

Mire visszatért a fürdőszobából, a férfi indulásra készen várta. Ráadta a kabátját, a táskáját.

– Este majd fölhívlak, hogy mi volt. Rendben?

– Oké – felelte a lány.

A férfi fölkapta a kocsi kulcsát a kisasztalról, és kisétáltak az ajtón.

A lábam megáll félúton, ahogy felfele mászom a vonat magas lépcsőjén. Elég kitekert pozíció, de észre sem veszem. Nem rég mosták fel a padlót, vizesen csillog, és mindent betölt az a szag. Mosószer és fertőtlenítő keveréke, de nem a tisztaságérzést keltő fajta, hanem az a terjengős, nehéz, savanyú pára. A legelső érzelem, amit kivált belőlem, a megdöbbenés. Azt hittem, csak pletyka, hogy ezeket a békebeli zötyögőket kitakarítják néha. Ez azonban egy másodperc alatt tovatűnik és a következő emlék olyan erővel könyököl utat magának, hogy majdnem letántorodom a szerelvényről.

Pontosan ismerem ezt a szagot. A plafon magas és pókhálós, hullik a vakolat, minden horrorfilm-zöldre van festve, de az ősrégi linóleum itt is ugyanolyan. Lehetetlen kimosni a beleégett mocskot, hiába öntik rá azt a sok orrfacsaró löttyöt. Egyáltalán nem érzem sterilnek. Pedig ha valahol, hát itt annak kéne lennie. Dögmeleg van, így a felszálló pára még elviselhetetlenebb, hiába fekszem egy szál hálóingben. Hallom, hogy a többi ágyon nehezen lélegeznek. Két nénivel vagyok együtt. Az egyikük lassan, sípolva veszi a levegőt, egyébként teljesen mozdulatlanul fekszik. A másik felől egyenetlen sóhajokat hallani. Néha halk nyögések közepette befordul a fal felé, majd vissza. Éberen hallgatom őket, nem tudok aludni. Próbálok úrrá lenni az iszonyomon. Érveket hozok fel magamnak, miért nem nagy dolog ez az egész. Én csak pár éjszakát töltök bent. Vannak, akik régebb óta itt vannak, és sokáig itt lesznek még. Ha minden jól megy, hamarosan elfelejthetem az egész kalandot, továbbléphetek. A folyosón szembejövők nagyobb része nem ilyen szerencsés. A logika mindig apa hangján szól a fejemben. Most mégse tud teljesen megnyugtatni. Akadozik, mint a régi bakelitek otthon. Mögötte fehér zajként suttog az összes sztereotip gondolat, ami ilyen helyzetben átfut mindenki agyán. Miért én? Miért most? Meg úgy egyáltalán miért? Ezekre apa sem tud válaszolni, és persze nincs sok értelme rágódni rajtuk. Nem tudok koncentrálni, nagyon zavar a szag. Rátelepszik a bőrömre, elnyomja a tusfürdőm és a parfümöm illatát. Olyan szagom lesz, mint a néniknek. A gondolattól bizseregni kezd a gerincem. Mivel sikeresen kiborítottam magam, kikászálódom az ágyból, hogy sétáljak kicsit a folyosón. A sok fehér köpenyről eszembe jut, hogy még nem választottam ruhát a szalagavatóra. Az egész egy rémálom, mert sehol sincs egy értelmes ruha, ami nem habos-babos, köves, strasszos borzadvány. Nem akarok képviselőfánknak öltözve keringőzni. Ha mondjuk-

Egy dühös öreghölgy a kistáskájával kedvesen taszajt rajtam egyet. Pislogva félreállok az útjából. A cipője tépőzárként serceg a frissen mosott padlón. Kezdek hozzászokni a szaghoz, de azért olyan fülkét keresek, ahol nagyrészt felszáradt a víz. Lepakolok és kinyitom az ablakot. A vonat rángatózik párat, kicsit kéreti magát, aztán elindul. Az ablak nyílásán át hideg levegő csap az arcomba. A szemerkélő esőtől a betonnak furcsa, édeskés illata lesz. Lehunyom a szemem és hagyom, hogy megteljen vele a tüdőm.

Hiányzik belőle a nád és az iszap, de így is ismerős. Szabit látom, ahogy egyre gyorsulva totyog lefele a lejtőn, ami a parthoz vezet. Most még alacsonyabb nálam és egyáltalán nem érzékeli a különbséget járda és autóút között.  Utána kiabálok, mert anya rám bízta őt, nem most, hanem nagyon régen, és ez olyan felelősség, amit már ötéves fejjel is nagyon komolyan vettem. Megfordul és megvár. Nem olyan, mint a barátnőim kistestvérei, akik állítólag undokak, meg gonoszak, meg hazudósak, meg ilyesmi. Persze Szabi sem egy szent, egyszer elszopogatta az egyik Barbie babámat, igen, elszopogatta, nem elrágta. Lejött a haja, és minden tiszta nyál volt. Nem jó erre hazajönni a suliból. De bocsánatot kért, úgyhogy rendben vagyunk. Szeretem, hogy csöndben végig tud ülni egy mesét, ha kap mellé kakaót. És szeretem, hogy megáll, ha szólok neki. Odaérek mellé, és beletúrok a most még világító szőke hajába. Élvezem a tekintélyt, ami a szemén keresztül engem övez. Együtt futunk tovább a partig. Az erős szél miatt a víz messze kicsap a partra. Szabi először bizonytalanul tapicskol a pocsolyákban, de hamar megjön a kedve a játékhoz. Visongva rohangál fel-alá, egy darabig követem, aztán kifulladva lehuppanok egy nagyobb kőre. Sajnálom, hogy nincsenek kacsák, pedig hoztunk kenyércsücsköt nekik. Szabi feltűnik mellettem a markában három apró kagylóval. Pont jók a közös gyűjteményünkbe, magyarázza, kicsit még babásan selypítve. Ugyanígy nyújtja majd felém az Imígyen szóla Zarathusztrát, mert van benne egy bekezdés, ami pont passzol ahhoz, amiről a legutóbb beszélgettünk, és mindenképp olvassam el, mert órán mondták róla, hogy-

„Elnézést, szabad ez a hely?”

Elvarázsolva bólintok az ajtóban toporgó lánynak. Félszeg mosollyal megköszöni és leül velem szemben. A tovahömpölygő felhőket nézem, amíg befészkeli magát az ülésbe. Hallom, ahogy a táskájában kotor, aztán egy műanyag tető kattan. Odapillantok és látom, hogy egy doboz kaját nyitott ki. Szégyenlősen felnéz rám, már-már elnézést kér, majd nekilát. A lencsefőzelék kellemesen kesernyés, babéros illata először alig érezhető, csak egy sejtés a szokásos eau de MÁV mellett. Pár perc múlva határozottabb lesz, végül olyan erős, hogy óhatatlanul megindítja a nyálelválasztásom. De ennék egy kis lencsét!

Anya csinálja a legjobb lencsefőzeléket a családban. Sok mustárt rak bele, ezt imádom. Vidáman tüdőzöm le a tűzhely felől áramló illatokat, miközben virslit karikázok. A többi hozzávaló, ami az ebédhez kell, már mind felkockázva áll az asztalon. Anya szereti, amikor a keze alá dolgozom, mert úgy a szokásosnál is gyorsabb, amivel szerintem simán verné Jamie harminc perces kajáit. Itt harminc perc alatt egy négyfogásos ebéd fele elkészül, a többit meg úgyis csak be kell vágni a sütőbe. Anya elégedetten ül le mellém, beleiszik a reggeli kávé maradékába és rágyújt. Apróságokról beszélgetünk, be-bekapva egy virslikorongot a tányérról. A család hamarosan megérkezik, hogy körbeülje a nagy faasztalt, amit a nagymamától örököltünk. Alig férünk el, stokikat és íróasztalhoz való székeket is ki kell hozni. Három különböző készletből vannak tányérok, mert porcelánt nem örököltünk. Az egész olyan toldozott-foldozott látványt nyújt, de mi nem bánjuk. Hangosak vagyunk, és mindenki egyszerre beszél. Apa krumplit lop a nagybátyám tányérjáról, én elcserélem Szabival a virslimet hagymára, anya pedig kétszer annyit szed az unokatesóimnak, mint amennyit kérnek, aztán noszogatja őket, hogy egyenek már rendesen. Később előkerülnek a sütis dobozok, legalább egy hordónyi kávé, és indul a világmegváltás. Az unokatesóim és én gyors tempóban fánkot tömünk a szánkba, mikor szóba kerül az egyetem és a jövőnk. Fejrázva rángatjuk a vállunkat, jelezvén, hogy teli szájjal sajnos nem lehet beszélni. Szabi jól szórakozik ezen. Most még. Fellélegzünk, amikor tovább terelődik a szó, jöhet a munka, politika, könyvek, akármi. Még azután is cseng a fülem, miután elmentek. A lencse illata sem megy ki a fejemből, kiosonok éjszaka, hogy nassoljak belőle. A hűtőnél összefutok anyával. Kinevetjük egymást, elfelezzük a maradékot és pizsamás lencsefőzelék partit csapunk. A kislámpa derengő fényénél a kanapén kucorogva már nem csak apróságokról beszélünk. Anya szerint nem kell annyit aggódni a jövő miatt, jó sínen vagyunk, csak tudni kell, hol akarunk leszállni.

Hol is akarok leszállni? Egy pillanatra elönt a pánik. Ugye nem mentem túl? A vonat már lassít, épp időben cihelődöm fel. Lelépve a peronra körbejáratom a tekintetem. Belém markol a szorongás, megbénítja a lábaimat. Nem az idegen látvány zavar, hanem a szagok. Egy ismeretlen város ismeretlen elegye, számomra tökéletesen üres. Hirtelen visszakívánkozom a fertőtlenítőtől bűzlő vonatra, beletelik pár percbe, hogy erőt vegyek magamon. Jó mélyen belélegzem ezt a hideg kísértet-szagot, fogom a táskámat és elindulok.