Jártak már a Virágszalajtó utcában? Lefogadom, hogy még sosem.
Kevés különösebb helyet ismerek, de azt hiszem, amelyiket ez a tábla üdvözli, majd zárja le rövid gyaloglás után, a legkomorabb hely.
Furcsa titkokat őriz e pár száz méter, amiket gyalogszerrel lehet megtenni, még a kerékpárt is csak tolva lehet kísérni az átutazónak. Bár jómagam még sosem láttam ilyet.
A Nagyváros keleti határánál fekszik, rögtön a folyó deltáját átívelő algás, rozsdákkal megkoptatott átkelő híd után, pár saroknyira. Sokak bosszúságára a közeli hegy hágóján keresztül már nem lehet erre járni, a kor ugyanis jócskán eltakarította az útjából.
Az omladozó házsorok közt elvétve látni bármiféle életet nappal, de éjjel beköszöntjekor reggelig tart a nyüzsgés itt. Megéltek a rozoga kőfalak több háborút is, főleg a középen ágaskodó, robosztus nagytemplom, ami annak idején központja lehetett a környező sorscsapásoknak.
Úgy hírlik, hogy a Virágszalajtó utcában egyszer nem volt idő. Senki sem vette észre, egyszerűen csak megállt és évtizedeken át, egyetlen másodperc sem telt el ott. Egy taknyos kisiskolás szólt mindenkinek, hogy valami nincs itt rendjén.
Az érdekes mítoszokat is gyarapítja, hogy nem egy ember itt rekedt, akár több évszázadra is. Betoppant a kisutcába, elfelejtett élni, és elmenni innen sem jutott már eszébe. Itt ragadtak.
Az utca végében egy zöldalmafa hullajtja a termését, akár tavasszal, akár télen. Sehol másutt nem él növény a Virágszalajtón, csak ez a fa. Abban egyébként nem vagyok biztos, lehet-e enni belőle, de egy tucatnyi korallzöld alma mindig himbálódzik a lombok alatt.
Senki sem tudja, hogy miért, de a főtanácsos felesége mindig kukkol az ablakából, a vászonfüggönyt néha meglibbentve, még a hajnali órákban is titokzatosan leselkedik az asszony.
Minden évben, úgy május közepe felé egy maréknyi fedéltelen zarándokol el a padkákon meg-megpihenve, tisztelegve az alapítóknak, akik felmenőik voltak és kiépítették e zord közösséget. A hajléktalanok nem maradnak sok ideig, inkább csak meghitten időzik el emlékekkel tűzdelt kirándulásukat. Aztán évről-évre minden nyom nélkül, elbaktatnak innen.
E külön kis világba egyszer magam is betekintést nyerhettem.
Mintha csak tegnap lett volna, mégis olyan réginek érzem a késő esti órákat, amikor fáradtan érkeztem az almafa tövéhez. Nagy útról érkeztem, megpihenni volt már csak erőm.
Egy szerény, öreg koldus egy kis alamizsna végett körülvezetett és néha elbóbiskoló gondolataimat képzeletbeli meséivel altatta tovább. Bár jobban figyeltem volna akkor.
A csatornák bűze gőzöket eregetett és a szemem sarkából egy kóbor őzsutát is láttam átfutni, egyenesen a rozoga híd felé. Csak káprázat.
A Nagyváros csöndje ide nem ért el akkor sem, mintha burok óvná meg ezt a nyüzsgést. Le mertem fogadni, egy árva pisszenést nem hall senki, aki kívülről fülel.
A csillagrendszerekkel díszített égbolton úgy bújt meg a néhol pilledező felhők mögött a hold, mintha ő nem lenne kíváncsi az egészre.
A kofák éppen az azesti portékájukat készítették elő, a csapszékekből pedig áradt kifelé a jó modor.
A falnak nekitámasztva hátam, leültem a földre és lehunytam szemeimet.
Egy hatalmas dörrenést hallottam, mire fölriadva a főtanácsos feleségének rémült, ráncos tekintetét vettem észre magamon, az ablakból kémlelve, sietve, elhúzva arca elől a vászonfüggönyt.
Mintha most is engem nézne.
Jártak már a Virágszalajtó utcában? Egyszer mindenképpen érdemes lenne eljönni ide.
Immár százharmincnégy éve vagyok itt, de ez a hely sosem veszít különlegességén és komorságán.
A zöldalmafa alatt gondolkodva várom a kíváncsiakat és vándorokat. Lehet, hogy egyszer én is hazamegyek innen?
