Címke: irodalom

zárójeleinkről születésnapodra

zárójeleinkről születésnapodra

húgomnak egy meghiúsult búcsúvers helyett

 

ma beér végre a genny az agyba

holdtölte lesz és csend és bamba

utcai lámpákról zápor szuszog

képvihar dúlja meniszkuszod.

lehetsz most újszülött ki ló nélkül

látja érkezni a halált. a mélyben

gazdát cserél a nyomás – végül

elernyed a mellkas. halkan s csak éppen

akár egy folyton lekésett magömlés

 

egyetlen kitartott terc alatt

átrendeződni mint felkavart

légtér s halált csalni a színre

ezen dolgozom – reggel óta szinte

s közben rád gondolok

hogy évnyi haladék után ma ismét

hiába annyi konok

mimikri – kötetnyi átkelés s kiért?

szokás mondani valamit

(puszta zárójeleinkért):

 

éjszaka kimérten gyere

mint egy merénylet elnyúló neve

ma ne szórj el magot

kifakadt légy de meddő 

akár túlérett gyapot

legyél jog – egyetlen soha eredendő

számláltan súlytalan csüggj

mint marhák fülében billog

légy mit még belülről felfog

kérődző kéreg – dobbanásnak feszülő szügy

csak a csőbe nézz: rettegd spirális tükörképed

rettegd – mi nem vagy – spannolt perverz hidegséged

(rám fogott fegyver – semmihez sem fogható)

éltemre törő manifeszt

elalvás rögeszmés szokása

macskáid szemén úsztasd a Gangeszt

az epeszín mérget millió irányba

feküdjön bélszín hűvös porcelánra

feküdjön bélszín hűvös porcelánra

 

légy atonális Mester

mondd: idő az út vagy tér

míg összeér

árnyék a testtel

légy atonális Mester

 

meddig feszülhet a test mint izzó sátorvászon

a folyton megbomló álomkeretre? meddig

érhet az éjszaka hímes ponyvájához

míg beázna végképp?

 

a játéktér – látod – olcsó .gif tebenned

a képen keresztben túl hosszú asztal

ételhez nem nyúlunk – pedig jó volna enned

ha nyúlnánk – az marasztal

 

felszakad aztán váratlan egy kagyló

vígasztal az idomait odahagyó

állat főtt lélegzete – ennyit még hallani.

nagyapa meg akar halni

betetőzött. egyetlen apró roppanással

szakadna át a mennyezet

ahogy csak tű hatol tojásba – mondja

s amikor a pizsama legfelső gombja

elgurul a padlón a beragadt nehezékeket

eloldja egy tramadollal lenyelt „béke véletek”

az ékezeteket még hosszan latolgatjuk

egyáltalán hogy dőlt vagy félkövér

s nem is látni mikor kiillan a lámpa fénykörén.

a hátsó szobában majd csontszáraz csend lakik

elmennek mind irénkék mártonok s lajik

a hátsó szobában majd csontszáraz csend lakik

ahogy csak tű hatol tojásba – alig-alig

 

egyetlen kitartott terc alatt

átrendeződni mint felkavart

légtér s halált csalni a színre

ezen dolgozom – reggel óta szinte

s közben rád gondolok

hogy évnyi haladék után ma ismét

hiába megannyi konok

mimikri – kötetnyi átkelés s kiért?

szokás mondani valamit

(puszta zárójeleinkért):

 

a nyolcadik főbűnt megnevezni sem merik

hogy miért: tudják jól irénkék mártonok s lajik.

nyolcadik főbűn a kimértség – s legbűnösebb én vagyok

a halál sohasem kimért – puhán dörgölik angyalok

Charles Bukowski: Dicshimnusz egy Pokoli Nőhöz

 

néhány kutya, aki Éjjel alszik,

csak csontokról álmodik

és én emlékszem a csontjaidra

a húsban

és legjobban

abban a méregzöld ruhában

és azokra a magassarkú, fényes

fekete cipőkre,

állandóan kurvaanyáztál, mikor ittál,

a hajad előre omlott, te ki

akartál robbanni abból

ami fogva tartott:

kibaszott emlékei egy

elbaszott

múltnak, és

végül kiszabadultál

azzal,

hogy meghaltál,

itt hagyva engem az

elbaszott

jelennel;

halott vagy

28 éve

már, jobban emlékszem

rád, mint bárkire, aki

itt maradt;

te voltál az egyetlen,

aki megértette

az élettel kötött

szerződés

jelentéktelenségét;

mindenki más csak

elégedetlen volt a

nyomorult részével,

szidta

értelmetlenül az

értelmetlenséget;

Jane, téged

megölt, hogy

túl sokat tudtál.

ezt az italt

a csontjaidra,

ez

a kutya

még mindig

róluk álmodik.

 

 

                        (Farkas Kristóf Liliom fordítása)

Ezek a mai fiatalok

 

Te komám, én nem mondom, hogy mű nem vótunk rosszak, trehányak fiatal korunkba, de ezek a mai fiatalok olyan hülyék, mint a kocsmaajtó. S most, hogy megjelent ez a kompúteres menet vagy miféle, a seggük egész nap ott rohad a széken, előtte.

         Nade, van ez a szomszéd, Kis Áron, itt a szomszédba ne. S annak van egy fia, valami Vazulnak hívják. Na, az tegnap ereszkedett bé nálunk a kapun, nagy csendesen, s én már akkor tudtam, hogy itt valami nem stimmel. Elszöktél anyád elől, ugye? Én nem, aszongya, édesanyám alszik, s én amit ilyenkor csinálni tudnék, az a nagy semmi, s azt én nem szeretem csinálni.  Há, mondom, a kapuról az hargallót méges ki tudtad akaszatni. Jóhogy, aszongya, másképpen hogy lennék itt. Na, mondom, te menny haza szépen Vazul fiam, s otthon keress egy jó nagy kalapácsot, azt ügyesen fogd meg, s vágj a fejére egyet vele, annak az alvó anyádnak.  Hát ember, nem telt el egy minuta, s egyszer érkezik az anyja, biciklivel, nagy mérgesen, s hátul a segginél tiszta sárga a nadrágja. Nemsoká kiderült, nagy röhöghetnékemre, hogy ez a gyermek, ez a rossz Vazul, azt a bicikliülést békente szépen margarinnal, hogy az anyja egy cseppet se tudjon kerengeni menni, ha akarna. Met az annjya nagy kerengő, s a gyermek ezt jól tudtad, s cselekedett es ezétt.

         Ezek a mai fiatalok ember…

De ez még semmi, komám. A mútkor es, erősen megszorultunk a pénz felől, s heába pirítottuk vót meg a tévét otthonról, az se vót elég. Na, s így történt, hogy elindultam munkát keresni. Vagyis pénzt, de munkáétt cserébe. Alfaluba kaptam valami jó ügyes, kicsi céget, fával foglalkoztak, s a patrony es fiatal legény vót, s há mondom megpróbálom, met nekem a pénz most úgy kell, mint egy szelet kenyér. Menyek bé ember, s eppen csak hogy leültem, s már azt kérdezte tőlem, hogy maga hány éves. Há, mondom, én 44 esztendős vagyok. Az a baj, tati, aszonyga, hogy ez az életkor itt nem jó. Miféle tati, ember? A bőrt a hátadról eppe most lenyúzom, mondom, én egész életembe gáteren dolgoztam, s akármikor kiteszek én két suhancot, s még én vagyok a tati, az istenedet. S azzal felálltam, s úgy bé csaptam magam mögött az ajtót, hogy merem állítani, ott ami vakolat vót, az egész lehullott.

         Ezek a mai fiatalok te…

Na, s júniusba mentünk lakadalomba, met lagzi vót, a bátyám házasodott tekerőn, s hogy buszt nem kaptunk, gyalog indultunk el tekerőre. Jaj komám, ne tudd meg milyen meleg vót abban a nagy fekete kosztümben, azt hittem essze olvadok vele. S menyünk ember az út szélén, s nézem, hogy egy nagy tehén csorda halad keresztül előttünk az úton, s nagyba, azok a nagy komán tehenek végig fosták az egész utat ott keresztül. Mi próbáltunk nem belé lépni a szarba, met ugyebár kosztümösen vótam én es, s nem szerettem vóna essze kenni azt a szép fekete ruhámat, s mit ad isten, egyszer csak fordulok hátra ember, s jön egy kocsi, teli fiatalokkal, s mire megmozdulhattam vóna, ezek a kocsival belé a szarba, s egyszerre tiszta szarosok lettünk. Még arra se vót időm, hogy a sáncba belé szökjek értede. Azzal mi megfordultunk, s nagy szaros kosztümbe elindultunk hazafelé.

Ezek a mai fiatalok, ember

 

        

Üveggolyók

 

 

 

Éppen, hogy letette a telefont, már sípolt is a kapucsengő. – Engedj be, légy szíves – szólt a hang a készülékből. Hallotta, ahogy végigmegy lenn az udvaron, majd becsukja maga mögött a liftajtót. Kíváncsi volt, mi ilyen sürgős, hogy este tízkor még eszébe jut följönni hozzá.

A lány hatalmas lendülettel lépett be az ajtón, keresztülvágtatott az előszobán, és úgy, ahogy volt, csizmában, télikabátban megállt a nappali közepén.

– Az üveggolyók. Hová tetted az üveggolyókat? – kérdezte a meglepett férfitől.

– A könyvespolc tetején vannak… – válaszolt  homlokát ráncolva. Az üveggolyók keresése egyáltalán nem adott választ kérdéseire.

– Leszeded nekem?

– Le, persze, de minek az neked?

– Otthon nincs üveggolyó.

– Azt hittem, beszélgetni akarsz.

A lány türelmetlenül toporgott a szoba közepén. Aztán mint aki meggondolta magát, a komódhoz lépett, kihúzta a fölső fiókot, és elővett egy pakli kártyát.

A férfi nem hagyta annyiban. – De mért is vagy akkor itt valójában?

– Az üveggolyók… Leszeded nekem őket? – kérdezte, és már hozta is a fellépőt a sarokból. – Légy szíves.

A férfi engedelmesen fölmászott rá, és leemelt egy fadobozt a könyvespolc tetejéről. A lány közben föltekerte a nagyszőnyeget, lehasalt a földre, sapkáját és sálját lehúzta és a fotel mellé dobta.

A férfi egyre kevésbé értette a helyzetet. Aggódni kezdett.

– Itt vannak – nyújtotta a dobozt a lánynak – de cserébe szeretném, ha elmondanád, mi történt.

– Átjöttem – felelt a lány rezzenéstelen arccal.

– Azt látom, de tudom, hogy valami baj van, mert különben nem viselkednél így.

– Hogy?

– Ilyen furcsán.

– Én mindig így viselkedem – mondta teljes meggyőződéssel, miközben egyik csizmája sarkát a másikba akasztva próbálta leküzdeni magáról a lábbelijét.

A férfi akaratlanul is elnevette magát. – Jól van, ez tényleg vicces volt. – Várta, hogy a lány is nevetni kezd. Válasz azonban nem érkezett, a lány fölült, újra megpróbálta lerúgni a csizmáit.

– Segítsek?

– Nem, majd én.

– De ez így nem fog menni…

– De fog – ellenkezett, és jó alaposan meglóbálta lábait, aminek következtében a két csizma a szoba két ellentétes sarkában landolt, az egyik a könyvespolc előtt, a másik kis híján egy virágcserépben.

– Légy szíves, ne csináld ezt. Szeretném tudni, mi a baj. Amikor hívtál, hallottam a hangodon, hogy baj van.

Leült a lány mellé a földre, aki addigra már ismét a hasán feküdt, kibontotta a paklit és egy kártyavárat kezdett építeni. Letette mellé az üveggolyós dobozt.

– Köszi.

– Figyelj rám kérlek.

– Ott útban leszel – figyelmeztette a lány, mintha meg se hallotta volna a férfi szavait.

Látta, hogy hiába, nem tud vele mit kezdeni. Fölült a kanapéra, onnan figyelte, mit csinál. A lány két tenyerét a földre támasztva hátralökte magát a parkettán, és az előzőleg már odagurított üveggolyókkal egyesével célba vette a kártyavárat.

– Nem vagy éhes? Épp enni akartam, amikor hívtál – próbálkozott újra kontaktust teremteni a férfi, de már alig remélte, hogy választ kap. Egyre kevésbé bízott abban, hogy a lány csak szórakozik vele. Kiment a konyhába összeütni valami könnyű vacsorát. A hűtőszekrényt kinyitva rádöbbent, most egyáltalán nem bírna enni. Azon tűnődött, mit kéne tennie.

Végül visszament a nappaliba.

– Ha ezt egy performansznak szánod, akkor nagyon szépen kérlek, hagyd abba. Értettem, azt szeretnéd, hogy jobban figyeljek rád, többet foglalkozzak veled, hát itt vagyok, rád figyelek, veled foglalkozom, elérted, amit akartál, figyelek, csak könyörgöm, hagyd ezt abba.

A lány mintha észre se vette volna őt. Látszólag teljesen belefeledkezett a játékba. Arca már egészen kipirosodott a melegtől, hiszen kabátját még mindig nem vette le. A férfi csak állt, és reménykedett, hogy egyszer csak felpattan, rámosolyog, és azt mondja, vége, kijátszotta magát, csak egy kicsit szüksége volt arra, hogy kiszakadjon a megszokásból, hogy kicsit figyelmen kívül hagyjon mindent, hogy kicsit lekerüljön válláról a felelősség, hogy egy kis időre újra gyerek legyen.

A szobát már beterítették a kártyalapok és a széjjelgurított üveggolyók, mikor arra eszmélt, a lány keresztülvonszol egy babzsákot a szobán, és belevackolja magát.

Mellé térdelt.

– Legalább a kabátodat hadd vegyem le.

Hagyta, hogy lesegítse róla a rámelegedett télikabátot.

A férfi átvizsgálta a kabát zsebeit, hátha abban van a telefonja. Föl akarta hívni a bátyját, hogy vigye haza, vagy bárkit a családjából, elmondani nekik, mi történt. A telefon azonban nem volt sehol. Még egy darabig térdelt mellette, és tűnődött, mit csináljon.

Elővett a szekrényből egy paplant, betakarta. Aztán mellé heveredett a babzsákra, és átölelte.

Răzvan Ţupa költeményei

 

szekuritáté, hozzá nem értés, különcségek

 

Nap mint nap ezt nézed végig: a kisebbeket kibelezik.

A nagyobbakat megvédelmezik.

Ha hozzájuk becézgetve szólnál

elakadsz az egy ’szekusok’ szónál

új sorokba rendeződnek mellveregetve gőzölgő falkákba verődnek

versengve véghetetlen litániákat énekelnek rendre mígnem

 

el kellene magyarázniuk hogy ezt miért is teszik

és akkor összegyűlnek és előadnak néhány poénos dumát

olyan tökéletes megoldásokkal akár a májfoltos dámák

el akarnak jutni  a teljes minőségi ellenőrzésig

 

új sorokba rendeződnek mellveregetve gőzölgő falkákba verődnek

versengve véghetetlen litániákat énekelnek rendre mígnem

 

leleplezed őket: rosszkedvűek

lehettek volna művészek

tehetségesek voltak (és kissé fajt megkülönböztetőek)

mai napig az ilyesmiért lelkesednek.

 

versengve véghetetlen litániákat énekelnek rendre mígnem

új sorokba rendeződnek mellveregetve gőzölgő falkákba verődnek

s aztán a háttérben szelíden elenyésznek 

 

(Ford. András Orsolya és Kovács Kinga Tünde)

 

 

 

Fuck és Off (elnök úr)

 

Uram,

 

Mint bárkinek, nekem is megvan a magam sóhaja, szinte / mindig azzal kapcsolatos, amit teszek

máskor azzal, amire emlékezünk

 

és nagyon ritkán azzal, ahogy fordíta- / nak mindent. Néha-néha elkép-

zelem, hogy az, ami a zúg az agyam- / ban, hogyan hangzana szinkronizált válto-

zatban, közömbös han- / gon elismételve, mint a kommunizmus idején

az illegálisan terjesztett kazetták

 

„fuck off”, mondta a szereplő, és / feltűrte örökös

esőkabátja gallérját, mire / a női szinkronhang

hirtelen rávágta: „tünés!” / és utána megjelentek mind a halottak

 

Mint bárkinek, nekem is megvan a magam sóhaja, szinte / mindig azzal kapcsolatos, amit teszek

Néha én, néha mások

 

Egy diktatúra és egy demokratikus állam között / egyszerű különbséget tenni

Ahogyan felelni szokás két nyíltan kimondott szó- / ra : csinálom és jaj

És bármennyi fordítás is lenne /

bármennyi hangszín / a háttérben minden leszűkül

két válaszra amelyet / az elnöktől kaphatsz

vagy azt próbálja megérteni, / hogy miért beszélsz vele úgy, mintha

nem lett volna jófiú, vagy ő mondja meg / neked, hogy mit csinálsz, mit mondasz… és tudod,

 

hogy hazudik

 

(Ford. Kovács Kinga Tünde)

 

 

Az örökzöldön túliak

Tudom róluk, hová temették

tudom a népmeséiket,

mi hozta rájuk ezt az estét

tudom, ti feledhetitek,

s felejtsétek jól a homályos

borongások eredetét:

az örökzöldön túli város

nem áll romokban: hagyaték.

 

Füst és harangszó ismerős még

korom s kenyérgyár illata:

mintha a szomszédnak köszönnék

ki puszta árnyék, s éjszaka

kikötőbe ért csillagoknak

koldul fényes előterén,

amíg a léptek s lépcsők fogynak

érvek nélkül és lefelé –

 

Fáj a kezük, s diófát ültet,

a félig-meddig itt lakó

megérzi: a jövő nem ünnep,

s hívatlan az örökhagyó.

Hívatlan az emlékezés is!

tapogatom a fokokat:

csupa jelen, múlt, csupa tézis,

okok árvája okozat.

 

Bevonva úszó törmelékkel

eláramló tekintetük,

szilárdul az ég, komoly ékszer

a mederből szemükbe süt,

tudom: a gőgös koronából

némely hamis kő kivillan

vonulásukba orvul gázol,

s visszajajdul dalaikban.

 

Hová temették, tudom róluk

kereszteződésük dacos

irányát: napba-olvadó út,

szélrózsát összeharmatoz.

Suhog vérükkel vérem fája.

Fejsze nincs, vagy csorbul tövén.

Kinyargal alóluk a pálya –

Zuhanásuk is költemény.

 

Tudom, a trón előtti mezsgyén

javát áldozza s vad színét,

szorong némán városa vesztén

az örökzöldön túli nép.

Nehéz verejték csillagozza,

veri a só a homlokát,

a kontinens ingyen-bohóca,

a címerpajzsán délibáb.

 

Zugok, utcák, terek és álmok,

fasor, ívek. Gömbölydedek

asszonyaik tolatnak, áldott

fény érleli gyümölcsüket.

Gyöngéd piheként a pilládon

egy hópehely énekbe fog,

a percét örökzöldbe mártom,

s Evoé, végső grádicsok!