Többé nincs többé. Riolda most már nem csellenghetett szabadon, nem várhatott semmit a felnőttektől, betöltötte a hetedik évet: ő volt az, akinek másokon segíteni kellett.
Segíteni? Hozd be, vidd ki, fogd meg! Ott aludt a hercegi pár küszöbén, és álmában is ugrani kellett, ha Vilmosnak és Hildinek szüksége volt valamire. Riolda már nem engedhette meg, hogy hóbortos, fura kislánynak tartsák, akinek a különcségein a normannok nevetnek… Mert a hóbortos kislányokon először csak nevetnek, aztán kiküldik őket az istállóba vagy a konyhába, hogy szórakoztassák a katonákat.
És mi lesz a kóbor gyerekekkel, akik megelégelik a parancsokat? A csavargókat – apja mesélte – az utcákon rabszolgahajcsárok szedik össze, és utána annyit dolgoztatják őket, hogy nem érik meg a felnőttkort.  Hát nem egyszerűbb a hercegné fátylát vinni, mint mezítláb vizet hordani?
De mért is akarunk sokáig élni, töprengett.
És mi szüksége egy gyönyörű, komoly hercegnének egy hétéves kislányra? Hiszen egy teremmel odébb sudár, jó családból való hölgyek várakoznak – udvarhölgyek, igaziak… A füleden ülsz, Riolda? Mért nem szeded a lábad?
De hogy ülhet a saját fülén bárki?
Mennyi sok szó és mennyi-mennyi durvaság: a fejét töri, a lelkét kileheli, a bőrét a vásárra viszi. Az ő szigetén szebben beszéltek az emberek, nem bántak ilyen brutálisan mások testével: kilehel, belehel, kiteker, mi több, otthagyja a fogát… De egyre kevésbé tudott visszaemlékezni a boldog, simogató mondatokra, amik életben tartották Bandemag király palotájában. Ha nincs elég ennivaló, akkor óvatosabbak egymással az emberek. Meg kell elégedniük egymás kedvességével.
De itt, Normandiában annyi a gyümölcs, hogy belerokkannak az almafák. És a tej olyan zsíros, hogy már az jól lakik, aki beszippantja az illatát. Egy hercegné kis lótifutijának persze nem kell éhezni – az is elég, ha hegyezi a fülét, és szalad, ha szólítják.
– Te mért eszel ilyen keveset? – kérdezgette a hercegné.
Riolda nem tudott mit felelni. Mondja, hogy kicsi vagyok? Normandiában még a nagyon kicsi gyerekek is hatalmas karaj kenyereket falnak be. És nemcsak többet esznek, hanem másképp nő a hajuk, másképp járnak, másképp beszélnek – és többet alszanak, kevesebbet gondolkodnak, és nemcsak szavakkal ütik-verik egymást, hanem ököllel is.
De nem Riolda volt az egyetlen, aki félt.
A hercegné is félt a felcicomázott udvarhölgyeitől és félt a saját testőreitől, akik pedig minden kívánságát teljesítették, de a háta mögött persze úgy hívták, ez a kis ribanc, ez az új hercegné.
Bár Riolda nem evett-nem aludt annyit, mint a korabeli normann gyerekek, de mostanra ő is elnehezedett – nem tudott többé a jövőre visszaemlékezni. Ott ült az udvar örökké izgatott, zsíros és tehetetlen tülekedésben és fenekedésében: ült a fülén, vagy hanyatt-homlok rohant, ahogy parancsolta a hercegné. Még egy kis vizet? Hol van a hercegné kedvenc kiskése?
Az apja, Fargein szerint túl sokan élnek itt, Normandiában egymás hegyén-hátán. És nemcsak az emberek! – ó dehogy, hanem az állatok is. A hangyák külön-külön alig nagyobbak a körömpiszoknál, de micsoda váraik vannak, ahova menetoszlopokban, katonás fegyelemmel vonulnak. Vagy nézd meg a sáskákat, Riolda! Milyen könnyen rémüldöző, magányos állatok, de ha sokan vannak, ha hadseregként menetelnek végig a szántóföldeken, akkor erősebbek a normannoknál is. A sáska is egyetlen állat, ahogy a sáskahad is – egyetlen akarat, egyetlen számítás – de mégis mennyire más! Az egyik óvatos, a másik legyőzhetetlen és hatalmas.
Mint a katonák vagy a locsogó-fecsegő udvarhölgyek. Mintha egymás fülén, talpán, hegyén, hátán ülnének! Mint a támadásra készülő sáskák, gondolta Riolda, még a szívük is hangosabban ver.
Az ő szigetük azért is volt különleges, mert nem éltek bolyok vagy rajok benne. A parasztok saját nevet adtak a kecskéiknek és a birkáiknak, de még a rabszolgáikat, a szorgokat is egyénekként tartották számon.
Talán a hangyák és a sáskák kerülik a kopár szigeteket?
Pedig akárhogy is, úgy tűnik, a legtöbb állat és a legtöbb ember bolyba tartozik. De vajon ki lehet az ő sáska- vagy hangya-testvére? Hol fogadnák őt be? Hogyan fogadhatnák be, mikor az ő haja fekete, a normannoké pedig úgy ragyog, mint az olvasztott arany? Tágulj innen, Riolda! Nehogy valami boszorkányságot tégy azzal a kisgyerekkel…!
Kilehel, belehel, kiteker… Rioldának volt is félnivalója. Nemcsak poharakkal, fátylakkal, kesztyűkkel rohangált, hanem ő vigyázott a legkisebb Vilmosra, a hercegi pár kisfiára. De mért fél a hercegné a nagymama-korú, tekintélyes normann dadáktól? És mért rándul össze a herceg, ha egy nagyúr vagy nagyúrné (micsoda vasgyúró ez a gyerek! eszem a szívét) édességgel kínálja a kisfiút? Mitől félnek ezek ennyire? Pedig a herceg és a hercegné is a szőkék rajához tartoznak: ragyogó, pompás, aranyszőke, életerős példányok.
Sutyorgások, figyelő tekintetek. Egy palotában nincsenek igazi zúgok, úgy látszik, az csak a szegényeknek adatott meg, hogy elrejtőzzenek. A magányos sáskát egészen mások, mint akik egymás szárnyának zümmögését hallva repülnek. Riolda ügyelt. Riolda virrasztott. Riolda mindig talpon volt. Persze távolról, szavakkal is meg lehet ölni egy gyermeket, de Riolda vigyázott, hogy – csak egy harapás, fogadd el, kicsi szívem! – senki se közelítsen a bölcsőhöz. Hildi, a hercegné újabb gyereket várt, nem tudott szoptatni, így minden falatról Rioldának kellett gondoskodni. Ő pedig minden morzsa kenyeret a szájába vett, mielőtt odaadta volna a gyereknek.
Egy boly voltak ők ketten, egyetlen raj: az ír kislány és a trónörökös.

Riolda! Rioooolda! A füleden ülsz? Még ezt a pohár tejet se vagy képes kivinni a hercegnének? Te ingyenélő, ronda fattyú! Majd megmondunk a hercegnek!
Riolda először a füle botját sem mozdította. A herceg valami tanácskozáson emelgette a kupákat a katonáival, a hercegné meg kint ábrándozott a kertjében.
Rioooolda! Hát mire tartanak téged? Na, várj csak, te, ír boszorka! Megmondjuk a hercegnek, hogy egész nap csavarogsz!
Riolda kelletlenül feltápászkodott. Csak ki kell szaladnia a konyhába, megfogni azt a nyamvadt tejet, és megkeresni a hercegnét a kertjében.
Frissen fejt ragadós, zsíros, meleg tej. A fődada önti ki, a poharat szép tálcára rakja gondosan. No de hol a hercegné? Senki se tudja.
A kertet május végére már kövérre hizlalja a sok gondoskodás: minden sarokban fehér virágzuhatagok, rózsaszín bokrok, diadalmas rózsák. De a hercegnét sehol nem látja, se a padon, se a kútnál. Méhek fúrják bele magukat a jószagú melegbe. Hopp! Egy korty tej máris kilöttyent az ujjára. És milyen furcsa íze van! Olyan meleg, mintha most freccsent volna ki a tehénből, de máris savanykás, mintha összezavarodott volna. Hát akkor a hálószoba!
Mindenhol lépések! Riolda nem is a visszhangjukat hallotta, hanem csak a rémületet érezte, amit az előtte járók otthagytak a levegőben.
A hangyák vajon hogy követik egymást? Honnan érzik egymás szárnycsapásait a sáskák?
A hálószoba üres, az öltözőfülke üres, látszik, hogy a hercegné meg se fordult benne.
Riolda! Riooolda! Te megátalkodott ír boszorkány! Riolda majd elejtette a tálcát.
Míg te játszol a kertben, a kicsi megfullad a hányadékában! Holcsavarogsztekurva?
Riolda eldobta a tálcát, és hanyatt-homlok rohant a nagyterembe.
A bölcsőt körbeállták a fődadák – és nemcsak a fődadák, hanem az udvarhölgyek, az asszonyok a konyháról, miközben a jajgató hercegné egy kétségbeesetten rángatózó csomagot emelt a magasba. Istenem, ne hagyj el!
A gyereknek zöldesbarna lé folyt a szájából, a két karja rángatózik, de a szeme már merev és mozdulatlan volt, mintha apránként, lassan-lassan akarna meghalni.
Egy kutyát nem szabadna bízni erre a gyerekre! Na, kapsz majd, te ír fattyú! Amíg-élsz-megkeserülöd!
Riolda tudta, az élete függ a haldokló gyerektől.  Átfúrta magát az asszonyok dereka között, kitépte a trónörököst a hercegné karjából, és míg az egyik asszony végighúzott rajta egy ostornyéllel, ő letérdelt a földre a rángatózó gyerekkel. Nézzétek ezt a varangyosbékát! Nézzétek csak!
Riolda fejjel lefelé fordítva, a hátát ütögetve próbálta megmenteni a gyereket. Hiszen még két perc sem telt el. Két perc sem! Hányni! Hányni! Hányni! Hogy a kisfiúnak segítsen, Riolda maga is öklendezni kezdett: hányni, okádni, szabadulni – kiokádni ezt az egész hercegi udvart, a rajokat, a bolyokat, az álnok, édes virágillatot…
Nézzétek! Nézzétek csak! De egyszercsak a kisfiú szájából előbukkant egy süteménydarab, a hercegi konyha remeke, egyik csodás büszkesége, egy mézes dióba forgatott, jó kemény és száraz, lisztből sütött halacska. Jól van, jól van, jól van. Ilyen ritka édességhez egy szolgagyerek nem juthat hozzá. Vagy ha mégis, nem tömi bele egy másik gyerek szájába.
Ám ki tudja, hogy ezek itt mit gondolnak?
De most még nem az ő órája jött el, legalábbis nem az ő halála órája. A herceg felbukkant az ajtóban, és mindent tudni akart: hogy mi történt, hogy ki, hova és miért…? Hogy ki öntötte ki a tejet, hogy ki és mikor sütötte ezt a süteményt? És ki volt az, aki ebéd után a padlásra felcsalta a hercegnét? Aztán kiküldték Rioldát, mossa meg az arcát, vegyen tiszta köpenyt, fésülködjék meg. Majd a kisfiút megint a kezébe nyomták, és a gyerekkel és két öreg katonával – ők nem tartoztak a palotához, Riolda még sohasem látta őket – bezárták őket a hercegi pár hálószobájába.
Hol az olló? Merre csörög a dió? Nyuszi hopp, nyuszi hopp, nyuszi egyet elkapott!
Kimehetek pisilni? Sajnálom, kislányom, most nem lehet.
Riolda még az apja lélekvesztőjében sem élt át ilyen szívfacsaróan ideges estét. Hány utat tesz meg egyetlen óra alatt a nap? Egyáltalán mi történt? Ma itt alhatsz a szobánkban, az ágyunk mellett, Riolda! De ő még soha nem látta ilyen rémültnek és nyugtalannak a hercegi párt. Parasztkenyeret ettek az ágy szélén kuporogva: sóhajtoztak, a hercegné sírt, a herceg percenként felállt, és az öklével belecsapott a levegőbe: azt a…! azta…! aztakerejkurujnyilát! A szakálla gubancos volt, a haja szerteszét állt, és Riolda most még jobban félt tőle, mint délután.
Te mért nem eszel, Riolda? Hogy fogod bírni azt a nagy utat?
Riolda hozzányúlni se tudott a kenyérhez. Végignyúlt az ágy mellé szórt takarókon, és fél füllel hallgatta, hogy mit kell magukkal vinni, hogy melyik kastély biztonságos, hogy kik és mért szeretik a tésztából sült halakat, hogy kiket és miket kell majd az útra magukkal vinni… És egyáltalán… nagyon szeretlek, Hildi… Riolda azt is félfüllel hallotta, hogy belép a szobába, Illighaen, és boldogan elújságolja, hogy a sütemény tényleg mérgezett volt, a mogyorókat átitatták valamilyen perzsa földön honos, többszáz éves kígyóméreggel, amit a nílusi tulipán kelyhéből …
És Riolda már aludt is. Azt álmodta, hogy egy csodálatos folyó fölött kering, egy csodálatos folyó mélyén úszik, hatalmas rajban, ezernyi hozzá hasonló kicsiny Rioldával.

Aztán különös reggelre virradt. Mivel az udvarhölgyeket összeterelték és bezárták a nagyterembe, a herceg saját kezűleg csomagolt a feleségével: harisnyák, alsószoknyák, zsebkendők, pelenkák, könnyű kendők, őszi kendők… Könnyű neked, Riolda, neked csak ez az egy ruhád van! Legalább fogd meg ezt a gyereket!
Lehet, hogy csak egyetlenegy ruhája volt Rioldának, de ott élt a várban, Fargein, az édesapja. A hercegnek – különös módon – semmi ellenvetése nem volt, hogy kiszaladjon az istállóhoz. Menj csak, Riolda! Majd megvárunk!
Fargein a leghátsó istállóban egy öreg, beteg lovat paskolgatott.
– Egy bolond szigetről egy bolond udvarba hoztalak. Nagyon sajnálom, kislányom.
Riolda bólogatott, és nagyon meglepődött, hogy az apja mennyire hozzáöregedett az az öreg állatokhoz.
Kereste a régi szagot rajta, a sziget-szagot.
Talán igaza van Illighaennek, gondolta Riolda, az idő tényleg nagyon összezavarodott.
– Ne bízz meg bennük, kislányom! Azért hurcolnak magukkal, mert úgy képzelik, varázserőd van. Azt hiszik, te valami tündérgyerek vagy, és te fogod a kis trónörököst a hűtlenektől megvédeni
Riolda odadörgölőzött az apjához.
– De legalább te mondd meg, ki vagyok!
Az apja széttárta a kezét, és gyorsan visszafordult az öreg kancához.
A herceg sajnálta a kiszolgált hátaslovakat, nem verette agyon őket, hanem ebben a hátsó, kidőlt-bedőlt istállóban rejtegette az összeset. – Ennek a kancának már sincs sok hátra – magyarázta Fargein. – Vigyázz magadra nagyon, te gyerek! Ne felejtsd el, hogy anyádat meggyilkolták. Csak a nevét, a Rioldát hagyta rád.
Többé nincs olyan hogy többé, gondolta Riolda.
Bólogatott. Hogy az apja kedvére tegyen, ő is megsimította a kancát.
Aztán a cuppogó sárban visszaszaladt a kocsijukhoz. Az éjjel – úgy tűnik – leszakadtak a felhők. Riolda átázva, sárosan kapaszkodott a szekérre.
Mintha a nyár azelőtt végetért volna, hogy elkezdődött.

És miközben hallgatta a herceg szomorú zsörtölődését, nem gondolt arra, hogy mire visszatérnek, a beteg kancákat elköltöztetik. Apját pedig – mint valami kiszolgált, öreg lószerszámot – ide-oda hányja a hercegi udvartartás, mígnem a közelgő háború, a rengeteg veszedelem minden nyomát eltünteti.