Ijjas Tamás összes bejegyzése

Betakarások, felfedések

Verset nem lehet írni szándékosan.
Verset nem lehet írni véletlenül.

Van, hogy a kertedbe kakál egy rigó,
és pár hónap múlva felfedezel
egy sosem látott virágot.
Gondozhatod, gyönyörködhetsz
benne, de az a virág a tiéd lett-e?

Verset nem lehet írni szándékosan.
Verset nem lehet írni véletlenül.

Van, hogy vonaton utazol,
és unalmadban kitörölsz
néhány betűt: kiha__lni
_es_élyes. Mennyi másoló
másolata ragyog fel benned?
Bele sem gondolsz,
beleásítasz az alagútba,
illeszkedik minden sötét,
legókocka a legókockához.

Verset nem lehet írni szándékosan.
Verset nem lehet írni véletlenül.

Van, hogy átmész a Margit-hídon,
hosszan bámulsz a vízbe,
hagyod, hogy a nézés aláhulljon,
akár egy öngyilkos, és az arcod
közben felderül, mert elképzelni
a halált olyan, mint örökké élni.

Verset nem lehet írni szándékosan.
Verset nem lehet írni véletlenül.

Van, hogy beleszagolsz az utcába,
egy bizonytalan illat közeledése
emlékeztet régi szerelmesedre,
behunyod szemed, nem akarod
látni a hasonlóságot, nem akarod
látni a különbözőséget, nem akarod
látni az azonosságot, nem akarod
látni az idő múlását. Csak érezni,
ahogy az illatot orrodba súgja a szellő.

Verset nem lehet írni szándékosan.
Verset nem lehet írni véletlenül.

Van, hogy takaróba burkolózol,
minél szorosabban simul, annál
végtelenebb az ölelés-jelleg.
Mag vagy, ami kiduzzad a héjából,
fióka, mi áttöri a vékony mészfalat.
Semmilyen magányban nem lehetsz
puszta önmagad. Beleköltözöl
egy ölelésbe, beleszületsz egy versbe,
nem szándékosan, de nem is véletlenül.


borítókép: Alexandra Levasseur

Levél májusban, téli utazáshoz

Mátay Katának

Nem tudom, hogy mi a fehérebb, a hó
vagy a kilégzés lassú gőze. Anyám régen
ugyanabban az egy fiókban tartotta a kötszert,
a ropogós levélpapírt, a celluxot. Valahogy így
kerülök összefüggésbe a tájjal; leragasztani
a dobozt, bekötni a sebet, teleírni a papírt –
ez mind egyet jelent a feledés színe alatt,
a fiókmélyben. Ilyen tél csak a filmekben
van, meg az éjjel-nappaliban, amit három
hétre lezárt az adóhatóság. Nem is tudom,
azóta hányszor törtem be oda fejben,
rámoltam csupaszra a polcokat.

Ez most egy film, húsz-harminc fokkal a fagypont
fölött a Cirko-Gejzírben ülve nézem
a mínuszos tájat. A moszkvai operaház
magánénekesnője kiruccan a gyerekkorába,
viszi a fiát, bele a hidegbe, a fiú születése
előtti sublódsötétbe. Az időt húsz-harminc
centiméteres, töretlen jégpáncél őrzi.
A hófúvás, mint egy ujjlenyomat
rekonstruálása, mindenütt a bőrlécek
labirintusa, és a papilláris vonalak mögött
egy megközelíthetetlen ház, akár
az iszapba fúrt haltest, nagyapa ott
lakott. Hogy a nosztalgia kavargása
megmaradjon, a jelen vonala lassan
megszakad, a fiú elpárolog, (valószínűleg
a kilélegzett pára fehérebb mégis, mint a hó)
marad az anya kétségbeesése és a gyerekkori
város, a sínpár összekulcsolódik a végtelenben.

Háromnegyed órával korábban a Jászain
egy májfoltos kéz orgonaillattal kínált,
a szervezetemben most egyszerre cirkulál a május
és a téli tekercs. Ha valaki ebben a pillanatban
észrevesz engem a Balassi utca torkolatában,
talán még kezet is rázunk, az nem bilokáció,
hanem láncon tartott, ezüstpáncélba zárt
idő egy molyrágta zakózsebben. Az operaénekesnő
a füléhez szorítja apja óráját, a pillanat,
mint amikor először látta monitoron fia
szívét, milyen sarkantyúk ösztökélik az időt arra,
hogy a motorok köhögve leálljanak, és
felszerszámozzák a lovakat, a múlt felé
vágtázó időgépeket.

Az énekesnő a fiúval egy időben elvesztette
a hangját is, néha felteszik neki bakeliten.
(Tulajdonképpen cd-n, de a modernebb
formátummal már nem oda lyukadnék
ki, ahova akarok. Maradnék az analógnál.)
Mikor a saját elveszett hangját hallgatja,
legszívesebben az ujjába szúrna,
hogy felordítson vagy száz éves álomba
merüljön. A város egyetlen nyomozójának
a hátára a Kreml van tetoválva, mint
egy képeslap, amit a civilizációból az Isten
háta mögé küldtek. A fiút rossz helyeken
keresik, egy hanglemez bőrlécein, a nyomozó
agyában, Moszkva térképén, tüdővészes
börtöntöltelékek köpetében, halpikkelyes ikonokon.

És akkor eszembe jutsz Te, fogadott húgom,
akit valahol Oroszországon túlvonatozva,
távol-keleten illene keresnem, mégis
a fejemben tartalak, ahogy öt emeletet
zuhan a tekintetem a gangról, egy fényérzékeny
anyagon épp azt meséled, hogy képzeltél
ilyen mélységek alá havas gerincet, hogy
álmodtad magad síugrónak réges-régen.

Egy emléknek aligha tapintható ki
a szíve, lehet, hogy élettelen, lehet, hogy
félholt, az emlékeket úgy csapkodja
a nyelvem ide-oda, mint krokodil
a gazellát. Innen nézve Te nem
lehetsz emlék, bár néha felfedezlek
egy-egy kölnifoszlányban, pácolódsz
az illatban, mint valami vadhús, ott
vagy a Budapest térképére rajzolt
ikszekben, ott vagy vérszerinti
húgaimban, mint a lánytestvér
definíciója, és sorolhatnám még
jó sokáig, mégsem kapcsolódhatsz
ehhez a lánchoz, leginkább
csak feszengsz, mint óvódás
a libasorban. A távolság bonyolult
lecke, persze, hogy tartósítottalak,
(vagy nem is Téged, hanem magamat
tömtem szalicillal), hogyha majd
visszatérsz hétórányi időzónán túlról,
valami külön időből, Csinhuangtaóból,
ide a jelenbe, mintha elszállhatnál az
idő felett, ami fölöttünk elszállt,
a barátságunk legyen még mindig,
mint jófajta tavalyi szilvakompót,
2011-es. A feladat egyik megoldása
ez. Vagy pedig amnéziában
szenvedek tizenkét hónapig,
és megismerek egy teljesen
új embert, mintha a záport a mennyboltra
dézsával visszaönthetnők, villámszerűen
a homlokra csapódik a kéz, ami a memóriából
kipotyogott, így lesz déjà vu.

Ami az idő felett lebeg, annak
a szív kalickájában minden
szárnycsapása, minden szépiát
koptató morzejele az időt méri.
A szeretetről általában ennyit,
ha szabad papagájosan kinyitva a
csőröm ilyen emelkedett magasságokba röppennem.

Téli utazás május közepén, felállok,
bőrömön a vége főcím májfoltjai,
mint olvadáskor a hópalástot
felszakító, amőbaszerűen növekvő
fekete lyukak, nincs vége semminek,
a tüdőm kapkod, máris a hideg
után nosztalgiázom, és jobb
az emlékezőkém, mint a
szeretetem bárhol, bármikor,
vissza, ugyanide, előre. Mintha
csak most búcsúznék Tőled, ilyenkor
értem, miért haldokolnak annyi ideig
az operaszínpadon, és hidd el, én nem
tudom, meddig visz a baráti hűség, de
mint túrabakancsot a faggyú, lelkem
kacsaúsztatójának befagyott bőrét
tartósan impregnálta az emlékezet.

Ahogy kiérek, mindenki felfele néz,
bármikor eleredhet. Ronggyá is ázhatok, vagy
jegyet is válthatok még egyszer ugyanerre.
Mindenki a szürke gomolygásba néz, mindjárt
áll a bál, legalább senki nem hiszi, hogy
magamban beszélek.

Natalie-Richy5

képek: Natalie Richy