Mátay Katának

Nem tudom, hogy mi a fehérebb, a hó
vagy a kilégzés lassú gőze. Anyám régen
ugyanabban az egy fiókban tartotta a kötszert,
a ropogós levélpapírt, a celluxot. Valahogy így
kerülök összefüggésbe a tájjal; leragasztani
a dobozt, bekötni a sebet, teleírni a papírt –
ez mind egyet jelent a feledés színe alatt,
a fiókmélyben. Ilyen tél csak a filmekben
van, meg az éjjel-nappaliban, amit három
hétre lezárt az adóhatóság. Nem is tudom,
azóta hányszor törtem be oda fejben,
rámoltam csupaszra a polcokat.

Ez most egy film, húsz-harminc fokkal a fagypont
fölött a Cirko-Gejzírben ülve nézem
a mínuszos tájat. A moszkvai operaház
magánénekesnője kiruccan a gyerekkorába,
viszi a fiát, bele a hidegbe, a fiú születése
előtti sublódsötétbe. Az időt húsz-harminc
centiméteres, töretlen jégpáncél őrzi.
A hófúvás, mint egy ujjlenyomat
rekonstruálása, mindenütt a bőrlécek
labirintusa, és a papilláris vonalak mögött
egy megközelíthetetlen ház, akár
az iszapba fúrt haltest, nagyapa ott
lakott. Hogy a nosztalgia kavargása
megmaradjon, a jelen vonala lassan
megszakad, a fiú elpárolog, (valószínűleg
a kilélegzett pára fehérebb mégis, mint a hó)
marad az anya kétségbeesése és a gyerekkori
város, a sínpár összekulcsolódik a végtelenben.

Háromnegyed órával korábban a Jászain
egy májfoltos kéz orgonaillattal kínált,
a szervezetemben most egyszerre cirkulál a május
és a téli tekercs. Ha valaki ebben a pillanatban
észrevesz engem a Balassi utca torkolatában,
talán még kezet is rázunk, az nem bilokáció,
hanem láncon tartott, ezüstpáncélba zárt
idő egy molyrágta zakózsebben. Az operaénekesnő
a füléhez szorítja apja óráját, a pillanat,
mint amikor először látta monitoron fia
szívét, milyen sarkantyúk ösztökélik az időt arra,
hogy a motorok köhögve leálljanak, és
felszerszámozzák a lovakat, a múlt felé
vágtázó időgépeket.

Az énekesnő a fiúval egy időben elvesztette
a hangját is, néha felteszik neki bakeliten.
(Tulajdonképpen cd-n, de a modernebb
formátummal már nem oda lyukadnék
ki, ahova akarok. Maradnék az analógnál.)
Mikor a saját elveszett hangját hallgatja,
legszívesebben az ujjába szúrna,
hogy felordítson vagy száz éves álomba
merüljön. A város egyetlen nyomozójának
a hátára a Kreml van tetoválva, mint
egy képeslap, amit a civilizációból az Isten
háta mögé küldtek. A fiút rossz helyeken
keresik, egy hanglemez bőrlécein, a nyomozó
agyában, Moszkva térképén, tüdővészes
börtöntöltelékek köpetében, halpikkelyes ikonokon.

És akkor eszembe jutsz Te, fogadott húgom,
akit valahol Oroszországon túlvonatozva,
távol-keleten illene keresnem, mégis
a fejemben tartalak, ahogy öt emeletet
zuhan a tekintetem a gangról, egy fényérzékeny
anyagon épp azt meséled, hogy képzeltél
ilyen mélységek alá havas gerincet, hogy
álmodtad magad síugrónak réges-régen.

Egy emléknek aligha tapintható ki
a szíve, lehet, hogy élettelen, lehet, hogy
félholt, az emlékeket úgy csapkodja
a nyelvem ide-oda, mint krokodil
a gazellát. Innen nézve Te nem
lehetsz emlék, bár néha felfedezlek
egy-egy kölnifoszlányban, pácolódsz
az illatban, mint valami vadhús, ott
vagy a Budapest térképére rajzolt
ikszekben, ott vagy vérszerinti
húgaimban, mint a lánytestvér
definíciója, és sorolhatnám még
jó sokáig, mégsem kapcsolódhatsz
ehhez a lánchoz, leginkább
csak feszengsz, mint óvódás
a libasorban. A távolság bonyolult
lecke, persze, hogy tartósítottalak,
(vagy nem is Téged, hanem magamat
tömtem szalicillal), hogyha majd
visszatérsz hétórányi időzónán túlról,
valami külön időből, Csinhuangtaóból,
ide a jelenbe, mintha elszállhatnál az
idő felett, ami fölöttünk elszállt,
a barátságunk legyen még mindig,
mint jófajta tavalyi szilvakompót,
2011-es. A feladat egyik megoldása
ez. Vagy pedig amnéziában
szenvedek tizenkét hónapig,
és megismerek egy teljesen
új embert, mintha a záport a mennyboltra
dézsával visszaönthetnők, villámszerűen
a homlokra csapódik a kéz, ami a memóriából
kipotyogott, így lesz déjà vu.

Ami az idő felett lebeg, annak
a szív kalickájában minden
szárnycsapása, minden szépiát
koptató morzejele az időt méri.
A szeretetről általában ennyit,
ha szabad papagájosan kinyitva a
csőröm ilyen emelkedett magasságokba röppennem.

Téli utazás május közepén, felállok,
bőrömön a vége főcím májfoltjai,
mint olvadáskor a hópalástot
felszakító, amőbaszerűen növekvő
fekete lyukak, nincs vége semminek,
a tüdőm kapkod, máris a hideg
után nosztalgiázom, és jobb
az emlékezőkém, mint a
szeretetem bárhol, bármikor,
vissza, ugyanide, előre. Mintha
csak most búcsúznék Tőled, ilyenkor
értem, miért haldokolnak annyi ideig
az operaszínpadon, és hidd el, én nem
tudom, meddig visz a baráti hűség, de
mint túrabakancsot a faggyú, lelkem
kacsaúsztatójának befagyott bőrét
tartósan impregnálta az emlékezet.

Ahogy kiérek, mindenki felfele néz,
bármikor eleredhet. Ronggyá is ázhatok, vagy
jegyet is válthatok még egyszer ugyanerre.
Mindenki a szürke gomolygásba néz, mindjárt
áll a bál, legalább senki nem hiszi, hogy
magamban beszélek.

képek: Natalie Richy