Azt hiszem, az iskolában találkoztam vele először. Késő délutánig bent ültünk, készültünk az angol érettségire, amikor megkörnyékezett minket a kopasz kandúr. Először igyekeztem megfelelni neki, az első pillanattól kezdve elfogadott, és nem karmolászott össze, ahogy arra először számítottam. A többi diák mindig mosolygott, amikor kéjesen, újra és újra odadörgölődzött a lábaikhoz, még ha nem is igazán szerették. Velem ezt nem csinálta, pedig többször is megkörnyékezett, az ellenérzéseimet csak szép lassan, módjával adagoltam felé. Később, ahogy egyre jobban kénytelen voltam megismerni, rájöttem, hogy az okosabbak közül való, félig holland, félig magyar kandúr, aki, ha szóba kerül a foci, szereti a hátát kidomborítani.

Egy ilyen csütörtök délután láttam, amire akkor azt gondoltam, hogy egy macska sem képes. A kopasz kandúr az óra közben csattogtatni kezdte az állkapcsát, és percekig engem nézett. Mikor ezt megunta, és az angol tanár épp nem vette észre, villódzó szemekkel, a padon elnyúlva, halkan egy indulót zengett felém:

– A tutti, avanti, Benito Mussolini!

Mikor az óra véget ért, a kopasz kandúr felugrott az ablakra, és kislisszolt a rácson keresztül. Akik a budapesti utcákon látták, mindjárt szimpatizáltak vele. Egy-egy útkereszteződésnél, amíg a lámpára várt, meg is dicsérték, a nők simogatták, a férfiak  helyeslően biccentettek felé, a kopasz kandúr pedig ravaszul dorombolt, amíg a lámpa zöldre nem váltott.

Útközben elgondolta, hogy változat a tervén, ma nem találkozik a többi kandúrral, akik egyébként egytől egyig mind fekete macskák voltak. Igazán marta a gyomrát az éhség, és a Szent István körúton somfordált egy cukrászda előtt, amikor hirtelen éles hangokat hallott. Közelebb lopódzott a kint ülő jól szituált férfiakhoz és asszonyokhoz, akik közül egy középkorú nő, élesen bírálta az asztaltársasága aggodalmát. Büszkén fejezte ki, hogy, ami a Magyar Gárdát illeti, őneki igenis nincs mitől félnie, és agresszíven felelősségre vonta azokat, akik nem osztották a véleményét. A kopasz kandúr kéjesen a lábához bújt, majd egy hirtelen pillanatban felugrott, majdnem lerántva az asztalterítőt, és a társaság többi tagjára dühösen morgott. Mikor elzavarták, beleértve az ismerőseivel vitatkozó nőt, a kopasz kandúr már kevésbé érezte magát olyan éhesnek.

Ahogy a Szent István körútról lefordulva, a táblákat nem nézve az egyik utcában csavargott, belépett a Blaha Lujza térnél egy kocsmába, hogy körülszaglásszon. Elbújt a söröző pultja alatt, szívesen ivott volna, de pénz szűkében sem hívatta volna meg magát soha. Két bárszéknyire ült egy szemüveges, kopasz férfi, vele egy másik szemüveges, szakállas, zsíros, barna hajú ember. Arról az esetről beszélgettek, amikor az egyik nagyobb magyar városban kitiltották a szurkolókat a meccsről. A kopasz mesélt, a szakállas pedig helyeselve ismételte a kopasz utolsó szavait, kifejezéseit. Közben beesteledett, egyre többen lettek, a kopasz kandúrnak, aki leplezetlenül figyelte ezt a kettőt, a tömeg miatt percekig olyan érzése támadt, mintha péntek este ülnének ott. A kopasz, szemüveges azzal fejezte be, hogy egyszer megkérdezték tőle, nemzeti érzelmű-e, mire ő azt válaszolta, egy nagy káromkodás kíséretében, hogy nem, csak kihullott a haja. A szakállas az utolsó két szót nevetve ismételte, és tovább bólogatott.

A kopasz kandúr már hazafelé tartott, amikor két idős nénit vett észre. A Falk Miksa utcán jöttek végig, majd a Szent István körútra értek. Az egyikük, akit Marinak hívtak, elmesélte mellette sétáló régi barátnőjének, Keselyű Istvánnénak, hogy az utcában egy szobor lesz, mégpedig Peter Falk szobra. Peter Falk ugyanis, ahogy ő hallotta a televízióban, Falk Miksa rokona volt. A másik erre megkérdezte, hogy, ha ez Falk Miksa utca, akkor miért nem Falk Miksának emelnek szobrot, és ahogy egyre többet megtudott, azt sem értette, hogy miért a sorozatbeli Peter Falknak, azaz Columbo-nak emelik, de már kezdett egyre inkább dühbe gurulni. Szörnyű ideges lett, amikor végighallgatta a szoborról, Falk Miksáról és Peter Falkról szóló beszámolót, alig látott a méregtől.

– De hát, a Columbo az zsidó! – rikácsolta Keselyű Istvánné, mire az őket követő kopasz kandúr megállt, és félig lehunyta a szemét. Elégedett és nyugodt volt.

Láttam, én láttam…! Ó, mennyi ideig abban a hiszemben voltam, nem tudtam szabadulni a képtől, hogy, igenis, szemtanúja voltam, amikor Pistit a ló homlokon rúgja négyéves korában. Pusztán, mert a balesetről egyszer elejtettek valamit, és a képzeletem riadozva lefestette, kivetítette. Mint ahogy a „papírpáncélosban”, a könnyű felderítő Toldi harckocsiban kuksolva vetítette recehártyámra a várt becsapódást, mely egy szempillantás alatt eltörli a legénységét a föld színéről.

Pedig hát nem láthattam, hiszen öt évvel őutána születtem. A bátyám mindig ráfésülte a haját a hegre, úgyhogy mások előtt rejtve maradt, hogy kiskorában egyszer megrúgta a ló. Nekem meg, amikor birkóztunk, és megütköztem rajta, a kamaszkori pörsenések, púpok közt a hóka színű, kis ferde csonttüremlésen, apánk azt mondta somolyogva, ott jön ki rajta, nem látod, hány helyen, a rosszaság. Persze azért mondta, mert Pistiben nem volt egy csöpp rosszaság sem… Ő pedig, amikor egyszer rá mertem kérdezni, csak eltréfálta: nem a nevén szóltam a lóhoz, hát megrúgott. Sebaj, ebcsont beforr…

És milyen sokáig nem tudhattam meg, bár a lelkemmel tudván tudtam, hogy ő már nincsen, és nem láthatom többé! A halálhírét csak évek múltán közölték velünk. Csak a hírt. Azt nem, hogy a tetemét hol földelték el. De miután már kérni lehetett, a kihantolás a váci rabtemetőben nem hozott eredményt az ő porhüvelyére nézve. Nem találtak olyan koponyát, melyen úgy vet ráncot a csont, hogy – más sérülésnyomok közt – azonosítható lett volna egy gyerekkori lórúgás helye…

Az öregember, aki ezt hol fennszóval, hol magában motyogja, Jani bá’, vendégét nem kérdezi, miért jött. Azt sem, hogy ráérő ideje mennyi. A tűzhely körül foglalatoskodik ugyanis: cukorlepényt kotyvaszt az átteleléshez a méheinek. Sűrű szirupot forral fel, folyton kevergetve, egy kevés mézet is tesz bele, aztán az ujjával próbálgatja a massza hűlését, és nejlonzacskókba töltögeti, majd az asztalon elfektetve, lapogatva szikkasztja.

Látogatója, a plébános Ceglédről jött át Szolnokra, szemét törölgeti a piciny konyhában. Úgy ottfelejti magát aznap, hogy Gyulából Gyuszi lesz, és még a kaptárakhoz is végül kimegy velük délután, ott toporog, miközben az asszony sorra felemelgeti a kibontott kaptárak tetejét, Jani bá’ az egyik oldalukról lecsupaszított fehéres lepényeket gyors mozdulattal a keretekre teszi, a telelőfürt fölé, és a szigetelést nagy sietve visszazárják.

Sokan félnek télutón kinyitni a kaptárt, avatja be Jani bá’ a papot a méhészfortélyokba, tizenöt fok alatti hőmérsékleten, úgy szól a fáma, nem is lenne szabad. Hát, nagyon kell sietni vele; és a családoknak megváltás a táplálék az ínségben. Különben is bolond idők járnak a méhekre, már télelőn, tavaly karácsonykor szállongtak, megtévesztette őket az enyhülés. Takarításba fogtak, mert azt hitték, itt a tavasz, jön az új élet. Hurcolták ki az elhullott bajtársaik tetemét; még jó, hogy ecsettel el volt seperve a kijárat. Amelyik kast borz háborgat, annak a méhei csak tétován, bizonytalankodva indulnak el, mindentől rosszat várnak, tán még a virágkehelyben is ecetet gyanítanak. A rosszul tartott családok meg szoktak bolondulni ilyenkor, elhamarkodottan kirajzanak néha.

Ez a raj, az Istvánék ájtatos raja kicsi volt, maroknyi. Védtelenebb, mint a három baka egy Toldi vagy egy Turán páncélzatában, akik maguk is inkább csak a szentlélekben bízhattak. Nem is az ártás eszközének gondolták a találkozókat, hanem csak védekezésnek az ártás szabadsága ellen. Hogy a megfélemlített, a meghunyászkodó, a reményvesztett is lássa, mindig nyitva van az út a megigazuláshoz. Miért félt tőlük mégis annyira a hatalom? Pont ezért? Hol lopakodva, hol tolakodva, korbácsos megváltással Kánaánt hazudva jött, terjeszkedett az önkény, a rossz lelkiismeretet fennhéjázással palástolva; akit csak ért, édesgetéssel, félemlítéssel cinkosként bevonva a rontásba.

Életének sok részletét nem ismerte a plébános, hiába volt Istvánnak jelölttársa. Miután, már kisegítő testvérként, besorozták és híradósként a frontra vitték, továbbra is kitartóan küldözgette neveltjeinek a lelki malasztot, még egy imát is szerkesztett nekik a mindennapi munkába induláshoz. („Uram, Jézus! Neked ajánlom a mai nap minden imádságát, munkáját, örömét, csalódását, szenvedését. Add meg nekem és minden munkás testvéremnek a kegyelmet, hogy úgy gondolkozzunk, mint Te! Veled imádkozzunk, dolgozzunk, és Veled éljünk! Add, hogy teljes szívünkből szeressünk Téged, s mindenütt, minden erővel Neked szolgáljunk! Jöjjön el a Te országod közénk, a gyárakba, a családokba. Ismerjenek és szeressenek Téged mindenütt és mindenkor. Ments meg minket a bajtól és bűntől! Legyen kegyelmed azokkal, akik veszélyben forognak. A munkában meghaltak békében nyugodjanak. Ámen!”)

Pistiből áradt a jóindulat. Van, akinek az ilyesmi már bántó. Van, akit piszkál. Sértőnek érzi, mert tüntetőnek látja. Amikor a rend feloszlatása után, már álnéven, a Persil Műveknél dolgozott, ott is oly mértékben tudott bánni a munkásfiatalsággal, hogy népnevelői elismerő oklevelet kapott.

No igen, az ima… „Jöjjön el a Te országod közénk, a gyárakba, a családokba… Ments meg minket a bajtól és bűntől!” Ez az, amit ők is komolyan gondoltak, csak egészen másképp.

A méhek közt nincs vita, mint az emberek közt támad nyomban, mihelyt ketten vannak. Leosztják a besorolást a kémia mákszemnél kisebb üzenőcseppecskéi, majd általuk kijelöli a családon belüli státust a főszereplő, akit közreműködésükkel preparáltak státusára. Nincs vita. Minden évad – a petézés, a bábok táplálása, a sejtfalakhoz a viasztermelés – megfelelő hőmérsékletet követel, s ez csak együttesen szavatolható a méhcsaládban. A rovar egyedei, melyek máskülönben elképesztő teljesítményre képesek – a nektárt hordó méh olyan munkát végez, mintha egy cingár ember álló nap a saját testsúlyának megfelelő terhet hurcolászna tempósan kocogva, úgyhogy repülés közben a méh teste elérheti a negyven fokos hőmérsékletet is –, híján vannak a saját hőszabályozó képességnek, azaz a fürtöt elhagyva egykettőre kimúlnának. Ott azonban, a fürtben egyenletes kemencemeleg van. Nem dermedhetnek halálra a rovarok a külső héjon sem, mely jobban ki van téve a lehűlésnek, mert ők folyton beljebb kerülnek a megtartó nyüzsgésben, ahogyan az összekapaszkodó méhek alkotta, melengető fürt belsejéből viszont kifelé furakodnak addig átmeneti kényeztetését élvező testvéreik, s majd visszasodródnak megint, mielőtt elalélnának. Némelyik elvénült méh már csak erre jó: hogy testmelegét leadva segítse társai túlélését.

De télutón már fogytán az erő, az egyéni és a méhcsaládé, kiapadnak a vésztartalékok is. Ha késik a tavasz, a cukorlepény égi manna a méheknek.

A méhtársadalomban nincs árulás. És nincsen gyónás sem. Ilyenformán a megbocsátás és a megváltás is felesleges, persze, mert hiszen ismeretlen a vétek és a rossz, mivel fel sem ködlik sehol valamiféle külön szándék érvényesítése. Vágy a raj mindegyik egyedében csak szerepe betöltésére irányulhat. Pontosan azokra az eszközökre nincsen szükség tehát, amelyekkel az ember, mióta világ a világ, szabályokat, törvényeket állít fel és megszabja a jutalom, hála és a büntetés mértékét.

Újpest főutcáján, az Árpád úton 1951 őszén új kocsmát nyitottak. Hangzatos nevet adtak neki: Pokol csárda. Vendégcsalogatónak a bejáratnál felállítottak egy nagy reklámtáblát is, rajta a messzire látszó felirattal: „Lépj be a Pokolba!”

Ilyennel játszadozni! – horgadt fel a botránkozás a hit apródjaiban. Rossz tréfa, nagyon rossz tréfa. Hol végződik a csínytevés Isten ellen és hol kezdődik a merénylet az ember ellen? Hozzászoktatnak a rossz út ártalmatlanságának gondolatához, megbarátkoztatnak a bűnnel, beléd akarják vele sulykolni, hogy semmiség az, csintalankodás. Pokol? Rá se ránts! Az csak egy szó. Tán még majd hősködni is lehet vele maholnap. Nevetség, majd a megvetés tárgyává tesznek így minden ódzkodást. Ne Istent szolgáld, hanem a látásodat elzsibbasztó mákonyokat… Lépj be a Pokolba! Hiszen csak a neve ilyen elborzasztó. Épp azért, hogy becsalogasson. Hazudj, ha kell, rágalmazz, állj hamis tanúnak! Vedd el mások javait, foglald el a házát, üsd ki a kezéből utolsó falatját is a nyomorultnak! Taposd el!

A csábítás, hogy a könnyebb utat válaszd. A harsány buzdítás arra, hogy ne is próbáld megzabolázni könnyelműségedet. A rád vigyorgó cinkoskeresés. A lelkedért riszáló ördög. A fertő csapóajtaja.

Pedig ez a mi Albertünk is, miközben megemberesedett a katonaságban, amilyen zabos, dúló-fúló, mord kamasz volt, Istvánnak való feltöretlen dió, lehiggadni látszott. A menyasszonyát is magával vitte már pár találkozóra, egy tizenöt éves gimnazistát, Hajnalkát. Egy vasárnaponként keszkenős-imakönyves, szende lányt, akinek az anyja mindig azt mesélte, hogy nevet is a marizelli zarándokúton találtak neki, mikor viselős volt vele. Vendéglősök lettek volna maguk is, de az asszonynak már csak üzemi konyhás hely jutott az új rendszerben, apjuknak meg pincérkedés.

Csak István tudhatott valamit, ha volt miről tudnia, a mi Albertünk zugligeti kalandjáról; meg tőle Gyuszi is, akit annak pappá szentelése után egyszer a szülei lakásán megkeresett, töredékes, szakadozott, homályos mondatokban a gyónási titokról, a gyónás érvényességéről kérdezgette és sután eloldalgott…

És ha más, régi titka lett volna, annak fivére lehetne tudója.  

A háború telének még nem volt vége, de jöttek már enyhébb napok, gazdátlan ebek és megfészkelő rémek. Mindenféle népség mászkált a budai hegyvidéken, élelmet, holmit hurcolásztak alkonyatkor, hajnalonta; éjszaka orosz járőrök cirkáltak, már nem is annyira a kitörés után teljesen felmorzsolt ellenség siralmas, nyúzott maradékára, hanem a saját randalírozó, ahogy akkor madárnyelven mondták, olykor-olykor kilengéseket elkövető katonáikra vadászva. Nem volt az orosz potyaleső – elvette, amit akart.

Apátlan-anyátlan, kicsapott kamasz fiúk kutakodtak az utak mentén, a sűrűben, ott aztán volt elhagyott gyilok mindenfelé, csillogó szemmel csereberéltek talált lőszert, golyót és gránátot, még lőfegyvert is. Merészségét akarta fitogtatni mindegyik; volt, aki megjárta, miközben a lövedékeken matatott, aknákon babrált. Az ő esetük is végződhetett volna rosszul, még rosszabbul. Kifigyelték az útvonalat, amelyen a ruszkik, hol ketten, hol hárman, lejárnak valahová Makkosmáriára. Mármost vagy igaz, vagy nem, hogy heccből lövöldöztek magányosan bandukoló orosz katonára, s egyszer vagy többször tették, egyáltalán nem volt-e ott más hangadó, mint ahogy lenni szokott, és a mi Albertünk az éretlensége zavaros világmegvetését akarta a kicsiny raj elismerésére váltani, amikor elsütötte a fegyvert, azt senki a földön meg nem tudná mondani.

Vonakodott talán mást bemártani, azért vállalta magára, hogy igen, fegyvert rejtegetett, igen, készült rá, igen, terrorcselekményeket követett el. Kiverték belőle ’53 elején, aztán elhitették vele, hogy ha beismeri a nyomtalan maradt gyilkosságot, másodfokon sürgősséggel tárgyalják az ügyüket, és számíthatnak enyhítésre vagy a Sztálin halála után közelgő amnesztiára.

Az ítéletet megerősítették, a kegyelmi kérvényben a mi Istvánunk kirendelt védője hiába hivatkozott arra, hogy ha többi pártfogoltjait nem buzdította effélékre lelki vezetőjük, őt, a mi Albertünket még kevésbé befolyásolhatta az ifjúsági hitbuzgalmi csoportban – méghozzá utólag!

De persze a brosúrák, amelyeket olvastak, továbbadtak, terjesztettek…

Mert hiszen a vallatók is csak ezt akarták volna, „jó útra” téríteni őket. Minden eszközzel. Vagy pusztuljanak az útból.

Hol végződik az ártalmatlan csínytevés az állam, a társadalom ellen, és hol kezdődik a felforgatás, az aknamunka az új, igazságos renddel dacolók toborzása? Halljuk csak! A semmitől vissza nem riadó izgatás?

A Pokol csárda mocsokkal hivalkodó hirdetőtáblája egy hajnalon arra virradt, hogy valódi mocsok csorog rajta, feketére bemázolták ugyanis kátránnyal. A felháborodott hívásra kiszállt az ÁVO. A nyomozókutyák szagot fogtak, és egyenesen a Clarisseumhoz vezették a nyomozókat. A mi Albertünk menyasszonya volt az, akin rajtaütöttek. A kislányt, Hajnalkát iszonyatosan megkínozták, mindent kiszedtek belőle. Hogy a tiltó rendelet ellenére kik, hol járnak össze, ki a lelki vezetőjük…

Istvánt jóakarói figyelmeztették.

– Mikor ránk törtek, már rosszat sejtettünk. Járt itthon előtte, búcsúzkodott tőlünk. De anyánknak meg se mondta, mire készül…

– Elő volt készítve minden, hogy átcsempészik a határon, külföldi rendházban fogadják. A volt cserkésztisztje pénzt adott neki.

Mi lenne valójában a raj, amihez tartozol, ez a kérdés. A három ember egy páncélosban sülve-főve együtt, főve olykor saját levükben és sülve is, ha találat éri őket és csecsemő méretűre szenesednek. A család, a ház, az utcabeliek. A falunkbeliek, a földijeink. Felebarátaink, bajtársaink, embertestvéreink. Ki mindenkivel lehet és kell összekapaszkodni? Szeretet nélkül?

A rajt a túlélés akarása hajtja. Benne az egyedet is, amelyre így is, úgy is halál vár végül.

Az egyház kommunitása nem tud kivételről, és ez világos, így helyes. Mindenkor mindenki előtt nyitva az esély. De az ember maga kivétel. Mert csak rész, de az egész tartozik rá. Vagy elvész, mintha soha nem is lett volna. Mások nélkül, maga nélkül. A titokkal való eggyé válása nélkül.

Még egy rövid kis azilum jutott ki a mi Istvánunknak, amikor Tibinél húzódott meg, az Imre utca 6. alatt. Innen gondolta intézni a feloszlatott Katolikus Ifjúmunkások Országos Szervezete továbbéltetett csoportjainak rá háruló feladatait. A ritka csoda, amikor az emberben egyszerre lakik az önfeladás és a magára találás. Kiss István névre érkeztek a levelek. A házmesternének, Erzsikének már az is felkeltette a gyanúját, hogy egy után most két mókus, két ájtatos manó lakja az ürgelyukat – ki tudja, mit művelnek egymással és azt végképp sose tudni, az ilyen angyalarcok, angyalhomlokok mögött mi lakik –, gázrózsa tüzében felizzított tűvel nekiállt kíváncsian felnyitogatni a levélborítékokat. Amit talált bennük, abból rögtön kihámozta, nem téveszthette meg a kenetteljes hangvétel, hogy a megsejtett disznóságba jobb lesz beavatni a férjét is, aki történetesen amúgy is az ÁVO-nál sofőrködik. Legalább vállon veregetik érte – ráfér.

Most lecsaphattak rájuk, és felgöngyölíthették a pártőrségbe is befurakodott szervezkedést. Kikerekedett a kép az államrend megdöntése céljával fegyveres csoportban szervezett összeesküvésről, csak vallomásra kellett bírni a lefogottakat minél több vádpontban.

Tizenöten álltak bíróság elé – az öt évre ítélt kispapot agyonverték –, kilenc államvédelmis, a hat civilből még négy lelkész. A négy, demokráciaellenes szervezkedés és hűtlenség vádjával kötél általi halálra ítéltet az ügyész kegyelemre ajánlotta. A két ülnök egyike csupán a másodrendűt, a tanácselnök egyiküket sem. A másodrendű vádlott ítéletét életfogytiglanra mérsékelték. Négyen tizenöt-tizenöt, ketten-ketten tíz, hárman nyolc-nyolc évet kaptak.

Az öreg méhész most sírt, elgörbült arccal pityeregve:

– Több elítélt társa elmondta nekem, hogy az egyik fegyőr még akkor is, amikor a vesztőhelyre vitték, teljes erejéből bokán rúgta a mi Pistinket. Mikor a másik rászólt, visszavágta: „Neki már úgyis mindegy. De bennünket megjutalmaznak érte…”

Eltelt velük a nap, és nem lettek sokkal okosabbak, csak valamivel öregebbek. Mert azt például nem mondták el egymásnak, egyik sem a másiknak, hogy miközben várják a találkozást vele, egyre gyakrabban látják viszont úgy, mintha élne. Látják, amit nem látnak: a homlokába fésült haja alatt a lórúgás csonthegét. A halálra szánt szemekbe kiülő angyaltisztaságot.

Már nem volt mód, hogy ellenőrizze – mert a plébános is, aki túlélte a hadastyánt, csak ritkán mozdult ki otthonából, nagy körülményesen –, de visszarévedve a mi Gyulánk mind határozottabban látni vélte az alatt a fél másodperc alatt, amíg a méhek telelőfürtjének a cukorlepényt beadták, hogy a kaptárfedeleket belülről kopottas, durva vászon fedi, s nyomokban mintha két kirajzolódó emberarc foltját őriznék. 

(Sándor István alakvázlata a szerző Tartozás című regényéből)