Címke: irodalom

mind a lányok // törött kertekben

mind a lányok

benned a legszebb
hogy meg fogok halni.
hogy pupillád a fázás
már halkan megjelölte –
a súly a felkelő napban
a súlyos törékenység.
benned a legszebb
hogy meg fogok halni.
hosszú
gyászruhában jársz majd
elfelednek rendre
unokás vének
épp június lesz
és szoknyára vetkeznek
mind a lányok
aki nem –
vágyai szerint
az a legpucérabb
és a szemérem
csontig
kitakarja
ernyedő
mélyét
 
törött kertekben

az angyalosi révnél
mikor találkoztunk éjjel
a víz csattogott
vetette meddő magvait széjjel
üres volt a szájunk
és súlyok az ürességben
átkelni kiért
maradni kinek
mint hálóba cet
mint belek a késbe
viharhoz simult a tölgy
vergődőtt
és élvezte csikorgó-ruganyos testét
és bevégződtek
mind a kertek
vak és csonkos
a levegő
megfeküdte mellünk –
akár lisztjét a kő
 
az angyalosi révnél
mikor találkoztunk éjjel
megnyíltak a kutyák
törött kertekben kéjjel
csak árnyakat
hordott a folyó
s a marton
árnyak hullottak
zománcos dögökre
a falu felől
bunkókkal jöttek
tiltott nászunkat
széjjelverni
megrongálni szájunk
tagolatlan húsát
szakajtani
kérgetlen
nyelvünk

az angyalosi révnél
mikor találkoztunk éjjel
széjjelverték fejünk
eső mosta
meddő nyirkaink mélybe
üres volt a rév
mi súlyok az ürességben
kutyák fúrták
orruk ázott pernyébe
bevégződtek
mind a kertek
te molnárleány voltál
s marhacsősz csak én
tagolatlan szájunk
bunkók
kutyák az éjben –
holt kelevény

9863712_orig

 

kép: Vasilis Avramidis

Középkori japán költőnők 3.

Költőnők A harminchat költőóriás gyűjteményből  3.

 Kisi hercegnő

Szemelvények gyűjteménye 

(Vegyes témájú dalok első kötet, 451.)

A Nonomija szentélyben az Isze szentély leendő főpapnője számára, a Fém és Majom együttállásának napján rendezett ünnepségen költötte „Fenyők közt fújó széllel egybeolvad az esti citerahang” témában: Kisi hercegnő

 

Citerahangra

bércek fenyvesei közt

zúgó szél felel.

Vajh melyik húrok közül

csendült fel e muzsika?

Szemelvények gyűjteménye (Szerelem negyedik kötet, 879.)

 Amikor egyszer a Tenrjaku évei alatt őfelsége a Sókaden csarnok előtt vonult el, hogy egy másik hölgyet meglátogasson, ezt a verset költötte:                                    Kisi hercegnő

Elnézem, amint

árnya távolodik, s von

vízre vonalat.

Számba nem vesznek engem:

ugyan mitévő legyek?

 Szemelvények gyűjteménye

(Vegyes témájú dalok: gratulációk, 1204.)

Egy esős napon a Harmadik kerületi palotába látogatott:                        Kisi hercegnő

Csak a becsurgó

eső, más nem vigyázza

hajdani lakom:

bozótos vad mezőként

látnom milyen szomorú!

 Fittler Áron fordítása

Fittler

ÉLETFOGYTIG TARTÓ KÖTELEZVÉNY

1.

(…)

Vajon ki rendelkezik rólunk a saját emlékezetünkön kívül?

Sok álmatlan éjbe tévedve mind élesebb képeket rajzol elém az emlékezés. Ez kezeskedik-e inkább az eddig velem történtekért, vagy a felejtés? Ez utóbbi természetéről és rítusáról egyelőre még keveset tudok. Mire A kanizsai Hidegház című könyvemet befejezem, egyre közelebb kerülök a hatvanadik évemhez, sőt talán túl is jutok rajta, de a gyermekkori világ maradéka mind erősebben él bennem, és a múlt szorosabban fog karon, mint korábban bármikor. A jelen, amelyben mindnyájunk léte forog, nem tudja kedvre hangolni az embereket a környezetemben. Kopár többnyire minden. Régóta azon veszem észre magamat, hogy neuraszténiásan, fogcsikorgatva élünk mindnyájan. Valami elmozdult, az ajtókat kívülről csalárd módon beláncolták, barlangi üresség tátong azoknak a tereknek a helyén, ahová érdemes volt betérni hajdanán.
Szorongásaimban, melybe ez az állapot taszít, mindegyre ott kötök ki, hogy azt a kérdést feszegetem, hogy meddig tart ki a múlt? Mi töri meg az erejét a jelenben? Csak a halál?
“A halál kemény poroszló, nem ereszti foglyát”, ahogy Hamlet képes ezt kimondani a végén.
Ezért tudom rászánni magamat arra, hogy a halálokról írjak.

2.

Alig múltam el tizennyolc éves, amikor elkerültem a városból, fölkészületlenül a változásra, túl korán, és túl fiatalon, szinte még gyerekfejjel. Nem a lázadás vezetett, nem azt szenvedtem meg, ahhoz nem lett volna merszem. Tanulni mentem. Nagy szó volt, hogy elsőre fölvettek a pesti bölcsészkarra, és az úgynevezett „előfelvételisek” szellemévét se kellett kitöltenem valami poros vidéki laktanya homokos gyakorlópályáján, erőlködve, nehogy „ne bírjam ki”.  Békében alkalmatlan, háborúban szakszolgálat minősítéssel úsztam meg a katonaságot, egy egerszegi orvos-írnok jóindulatából. Azon a tavaszon súlyos skarlátfertőzésen estem át, kiestem a rendes iskolai mederből, a kiegészítő parancsnokság összeírásán sem vettem részt. Már kezemben volt az egyetem értesítője nyár közepén, amikor sorozásra hívtak. Azzal az örömömet mintha egycsapásra elvágták volna, bizonytalanság és félelem telepedett ránk. Elszorult szívvel utaztam a megyeszékhelyre, ahol a Bátyám szörnyű két hónapot töltött el katonaruhában. Kísértett a múltja; élénken élt az emlékeinkben annak az elátkozott időszaknak minden keserűsége. „Rossz ómen”, ismételgettem magamban a távolsági buszon. Hiába temetkeztem az olvasmányomba, táncoltak a betűk a szemem előtt. Fokozódott a szorongás, amikor a katonaorvos elé kerültem. Alig valamivel lehetett idősebb a Bátyámnál; magába roskadva ült, és hallgatásba burkolódzott; néha megbillent a feje, és furcsán grimaszolt. Mintha ültében is megtántorodott volna; helyette az írnok beszélt, sokat és gyorsan. Készségesen végighallgatta a beszámolómat az átvészelt betegségről, majd hirtelen karon fogott, és áthúzott a rendelőhöz tartozó vetkőző-helyiségbe. „Ne említse senkinek, hogy a doktor urat milyen állapotban találta”, kérlelt. Megígértem, és az akkori fogadalmamat csak most szegem meg. És voltaképpen fogalmazás közben érem fel az eszemmel, hogy miképpen teljesült a vágyam, hogy katonaság helyett egyenesen mehettem az egyetemre.
Sietve kisomfordáltam a rendelőből, és kettesével szedve a lépcsőket, meg sem álltam a buszállomásig.
Az egyetem előtti operett-katonáskodás terméketlen időtöltés volt, senkinek nem hiányzott, talán csak néhány egymással marakodó, ködös elméjű alkoholista tiszt élvezetéül szolgált Kalocsán, vagy Hódmezővásárhelyen, akik minden évben fenték a fogukat egy-két pattanásos „diplomás csavargóra”, hogy rettegésben tartsák őket. A szerencsétlenek könnyű prédaként, eleve föltett kézzel érkeztek. Néhányukban ott nyoma veszett az ifjúságnak, amit csak később csalogattak elő a keserédes bölcsészévek.  Beszámolóik kiválóan jellemezték az ott folyt sokféle marháskodást, csak hát az a tizenegy értelmetlenségben eltelt hónap valahogy mégis összekuszálta az érzelmeiket: a sors akaratából nekik sem jött közelebb a felnőttkor, holott a legendás Tóth „ales” megedződni kivezényelte őket talicskával az árvízvédelmi töltésekre, és méreg erős pálinkát itatott velük szutykos bögrékből a tanyavilágban; Neretvai Gyuri szerint olyat, hogy szinte fölgyulladt a májuk. Nemcsak a csontjaikat ropogtatták meg ott, nemcsak a testük rándult össze, hanem a lelkük is. Azt talán mégsem lehet mondani, hogy emiatt nyúlt túl hosszúra az út a férfikorig; azt sem gondolom, hogy emiatt lett omladékosokká olyan sok elkövetkező év a számukra, és más okok miatt, a számomra is.
Az akkori világ nem hízelgett nekünk, szűkös volt, és fülledt, mint egy pállott levegőjű helyiség.
Ezeknek az időknek a sűrű robajlásai között legnagyobb vonzást a családi élmények jelentették még hosszú ideig sokunknak.
Én minden alkalommal, ha bármilyen kis időre is mentem vissza Kanizsára, szokás szerint elzarándokoltam a temetőbe.
Ez az én életfogytig tartó kötelezvényem, melyet ezen a Földön semmi nem érvényteleníthet.

3.

A vasúti árok fölötti hídnál lévő kaputól a hosszú gyalogúton, a régi temetői Kápolna mellett elhaladva, amelyet ma koporsók raktározására, és munkaeszközök tárolására használnak, jutottam el a családi sírig.
A mi sírunk a Hidegházzal szemben elnyúló parcellában található a tízedik sor szélén. Ellátni onnan a Hidegház nyugalmat árasztó épületéig, a kitárt, hatalmas kapun át kivehetők a fölravatalozott halott mellett égő a kandeláberek, melyek mostanra már villannyal működnek.
Hatvankettőben, amikor erre a területre kezdtek temetni, az Öregapám ravatalánál óriásgyertyákat gyújtottak meg, és lángok lobogtak körös-körül a hűvös, és félig sötét teremben. Erős füstillatot árasztott a levegő a koporsónál; engem leültettek az első sor szélére, ahol a gyászba öltözött családtagok foglaltak helyet. Kint, néhány méterre a Hidegház oldalánál várakozhatott a gyászhintó, amely a fájdalmas és ünnepélyes ceremóniának különleges patinát kölcsönzött. Azon vontatták ki a sírig az elhunytakat. Nagyanyám koporsója fölött is égő gyertyák világítottak, és a lángok úgy szöktek a magas mennyezet felé, mint valami adakozó kezek. Ez a temetés ezerkilencszáznyolcvan március huszonötödikén, kedden délután volt, és a lemenő Nap komor sugaraiban a sírhoz négykerekű, vasvázas kocsin tolták ki a cserfából készült koporsót a gyászhuszárok. Lassan mentem a rokonság és ismerősök között. Aprókat lépkedve közeledtünk a kiásott sírgödörhöz; az agyagos-köves talaj egyenetlensége miatt a koporsó alatt csúnyán zörgött a szegényes fémszerkezet. Ez kiélezte a csöndet, és visszaterelte a gondolataimat a halálhoz.
A legközelebbi hozzátartozó temetése éles határvonalat húz az idődbe; utána más ember lesz belőled. Vajon tartozunk-e még valamivel Istennek a halálunk után, amit majd valamelyik élő rokonunk rovására ír? Mert az adósságot idővel meg kell fizetni.

A sírnál egy beesett arcú fiatal pap beszélt rekedtes hangon. A kötelességét letudva, sietve távozott anélkül, hogy kezet fogott volna velünk. Akkoriban még szokásban volt a római katolikus egyház által végzett temetéseknél, hogy a búcsúztatást végző pap kézfogással fejezze ki az együttérzését az eltávozott családjának. Ez akkor szégyenszemre elmaradt. A pap viselkedése nem aratott osztatlan elismerést a család körében. Ez a nemtörődömség zavarónak hatott ránk, tanácstalanul néztünk egymásra. Nagyanyám biztosan magába roskad, ha látja a saját temetésén közreműködő papot. Szegény a világ kincséért sem mulasztotta volna el a vasárnapi nagymiséket. Eszembe jutott az is, hogy amikor a városban akadt dolga, ha csak tehette, betért imádkozni a Felsőtemplomba. Ott térdepelt a templom középső részén valamelyik kis lábtámaszon, fejét a földre szegezve imádkozott, majd amikor fölállt, egy pillanatra derű töltötte el a lelkét. Vajon hányszor láttam ezt az arckifejezését kiskoromban a köténye szélébe kapaszkodva; ki mondaná meg?
A gyászmisét, amely aznap délelőtt családi körben zajlott le, egy másik, korosabb pap mutatta be. Amikor kilépett a sekrestyéből, mindegyikünkre vetett egy meleg pillantást; az arckifejezéséből azonban nem tudtam olvasni. Az oltárral szemben a jobboldali padsorokban foglaltunk helyet, szorosan egymás mellett. Hideg volt, az átmeneti kabátokat ki se gomboltuk, úgy ültük végig a szertartást. Sárgás fény derengett a templomban.   Valahogy mindegyikünk csak a saját gondolataira figyelt, és igyekezett nem kimutatni Isten házának falai között, hogy feszülten várja ennek a hosszú napnak a végét.  Ki-ki, ahogy tudta, összeszedte a maradék erejét. A nyugtalanság kiült a sápatag arcokra. Kábán figyeltük a pap mozdulatait, és gépiesen követtük a liturgikus előírásokat.
Akkor még a halál életre szóló, nagy esemény volt, egyenesen szent dolognak számított a családban, mindenkit megrázott és hullámai messzire terjedtek, egészen a távoli, oldalági rokonokig, akikről alig vettünk tudomást a hétköznapi életben. Más idők jártak, mint ma, a temetés napja elfedett minden viszályt és haragot. Összeillesztette az öröklét egy röpke pillanatára a rokonság csonka részeit, azokat is, akiket már elfedett a koporsó, sőt talán már ki is hullottak az emlékezetből. A temetés annak a jele volt, hogy az élők odamerészkednek, ahol a halottaik megpihennek, hiába nehezteltek is egykoron egymásra; elbeszélgetnek az elhunyttal, mert mindenki a saját halálára is készül a sírkövek közt vezető úton, és ezt a beszélgetést igyekezett senki sem csak a nyugtalan éjszakai órákra tartogatni. Tudták, hogy a halál minden gondtól megszabadít, annak azonban, aki még nem végezte be a földi dolgát, kötelességei maradtak.
Az engesztelő mise alatt az oltár mögötti kupolaszerű bemélyedést figyeltem lopva, tekintetemmel a szegletek közé láthatatlan vonalakat húztam, hogy gyorsabban teljék az idő. Közelünkben néha megdöccent az oldalsó lengőajtó, amikor egy-egy betévedő járókelő keresztet vetett, majd térdre ereszkedett a kicsinyke Mária-szobor előtt, hogy elmondja az imáját és a fohászát a Mindenhatónak, aztán egy szemérmes pillantást vetve a gyászolókra, csöndben elhagyott bennünket.
A mise és a temetés között három óra különbség volt; a család és a rokonság közösen visszatért a Rózsa utcai házba megebédelni. Anyám előző este egy húsvágó késsel megsértette a kezét, és ki kellett cserélnie a borogatást rajta. Apámmal ezért sietve távoztak, alig bevárva a szertartás végét. Mindenkit előreengedve utoljára maradtam a miséről kijövet; a Bátyám a rokonságot gardírozta, és minél hamarabb, minél messzebb akart kerülni a templomtól; nem volt ínyére az egyház lelki tápláléka.
Különös érzés futott végig rajtam. Gondoltam egyet, és nekivágtam az útnak, hogy kimenjek a Hidegházhoz.
Szürke fénnyel világított a Nap, még nem harangoztak délre.
A temetéseken való megjelenés esik a legnehezebbemre az életben, még ha ezzel nem is vagyok teljesen egyedül.
A Hidegház falára illesztett kiírás tudatta, hogy aznap egyetlen temetést végeznek, az övét. Belestem a hatalmas ajtón; az egyik résnyire kinyílt szárny mellett fénycsík húzódott, amely kettéosztotta a csarnokot. Már odakészítették a ravatalra a lezárt koporsót. Félrevert a szívem az izgalomtól, amikor lábujjhegyen elindultam hozzá. Titkon éreztem, eluralkodó félelemérzet van bennem azért, hogy egyedül akarok búcsút venni tőle. Sohasem szorultam volna rá annyira a gyámolítására, mint akkor. Álldogáltam a rézsútos fényben; neszezés szűrődött át a levegőn.  Megszenvedtem érte, gondoltam, hogy ne forduljak vissza.
Vajon ki rendelkezik rólunk a saját emlékezetünkön kívül?

4.

Talán sohasem tudom meg, hogy Te mit őriztél meg az emlékezetedben a kanizsai Hidegházról.
Nem kérdezlek róla.

Részlet A BÁTYÁM HAZAVITTE A HALÁLT (Elégikus víziók a Halottas Könyvhöz) című, a PRAE.HU kiadónál idén megjelenő prózakötetből

nagykanizsa-beke-mozi-

Kijelentő mód

Az ápolónőd bőre fehér,
átlátszódnak rajta az erek,
mint a filmekben szereplő bombák piros és kék drótjai.

Azt mondja, ad neked egy kezet, amit szoríthatsz,
ha fáj az oltás,
és én megkérdezem, beletehetem-e majd a számba,
zsebbe, tóba,
lerághatom-e a körmeit.

De nem válaszol. Ad egy vattát,
szorítsd a sebre,
mint felhőt a napra a szél.

Majd a szüleidhez lép,
anyád arca már olyan ráncos,
mint a tányér szélére ragasztott rágók.

Azt akarja tudni, mi a bajod. De nem kérdezi.
A rendelőben nincsenek lámpaburák.
Minden villanykörte olyan csupasz,
mintha az igazságon nem lehetne szépíteni.

 

191444_1818408934994_2259375_o

kép: Masaad Amoodi

Claire Massey: Fehér tollak

 „A tolluknál fogva kell megragadni őket, amíg még fiatalok!” – tartja a mondás a faluban, ahol a férfi felnőtt. E falu törékeny, fehér hajú asszonyai sosem restellték megosztani fiaikkal a lányfogás fortélyát; őket is így fogták meg egykor.
Napfény csillant lenn, a tó fekete vizén, bűvös ragyogásba vonva a szürkületet. Hosszú út vezet a faluba, de a férfi nem sajnálta rá az időt. Ráérősen kikerülgette az úthibákat, a birkatrágyát, és az út mellett magasodó sziklákról lehasadt kőtörmeléket. Feje fölött szúnyograj hullámzott. Letépett néhány szálat az út szélén kihajtott magas fűből, és addig hajlítgatta, sodorta, csavarta őket, míg el nem roppantak az ujjai között. Annyi éve járt már ezekre a találkákra, és mégis minden alkalommal újra kisfiúnak érezte magát. A gyomra is, mintha csak egy tavon ringatózó csónakban ülne.
A Nyúl és Vasmacska cégérén repedések futottak végig, és a festék is úgy elhalványult, hogy alig lehetett kivenni az ezüst horgony mellett kuporgó mezei nyulat. Az omladozó házak, melyek ablakaiban már csak a penész csipkézte a függönyt, szorosan bújtak a kis kocsmához. Itt, a domboldalon a Nyúl és Vasmacska messze volt ahhoz, hogy idegenek merészkedjenek a közelébe. A turistákat a tóparton szolgálták ki, ahol szinte le sem kellett lépniük a kompról, máris eláraszthatták az ajándékboltokat, ruhaüzleteket és olyan kávézókban ihatták a tejszínes teát, ahol a csipkefüggöny is ragyogott a tisztaságtól. Szerelmének el kell haladnia mindezek mellett. Vajon elhagyta már a tavat? Szinte látta, ahogy a lány átmegy a keskeny, kavicsos parton, fellép a járdára, úszóhártyás lábai lábujjakká válnak, víztől csepegő tollkabátja a karján lóg. Karján, amely nemrég még a szárnya volt.
– A szokásosat, Bill?
Mary, a kocsmárosnő félretette a tévéújságot, amit eddig olvasgatott.
– És egy pohár csapvizet és egy…
– Csomag ecetes-sós chipset. Ma este találkoztok, drágám, nem igaz?
A férfi nem válaszolt, várta, hogy kitöltsék a pint világost, és közben a kandallónál álló üres asztalt bámulta.
– Tudod – mondta Mary –, addig kellett volna megragadnod a tollát, amíg fiatal volt.
Törzsvendégek zsúfolódtak be a kocsmába, szürke hajú, vele egykorú férfiak. Tudta, hogy közülük jó néhány megfogta már magának azokat a fehér tollakat. Legénykorukban, nyári estéken gyakran összegyűltek a tóparton, és minél nagyobb kenyérdarabokat a vízbe dobálva próbálták elnyerni a lányok kegyét. A házi kenyér vált be leginkább. Johnny, az unokatestvére egyszer egy egész cipót hajított a vízbe, ami majdnem rosszul sült el, mert a falánk lány kis híján megfulladt rajta. Persze azért hozzáment végül. Az Eileen nevet választotta magának.    Leszámolta Mary kezébe a pontos összeget, majd az italokkal és a chipsszel letelepedett az asztalnál. Nem vallott a lányra, hogy késik. Az alátét, amire a poharakat rakta nedves volt, kezére ráfolyt a sör, le kellett ráznia. A kandalló hidegen ásítozott. Mary spórolt a szénnel, csípős levegő ide vagy oda, szerinte korai volt még begyújtani.
A kocsma berendezését különféle gyűjtemények tarkították: whiskys dobozok, üres borosüvegek, harmincas évekbeli filmcsillagok bekeretezett képe. Színészek, akiknek soha eszükbe sem jutott volna, hogy betegyék a lábukat egy ilyen helyre. Az egyik falon három darts tábla lógott, de arra már senki nem emlékezett, hol lehetnek a nyilak. A kandallópárkányon egy halom porral és hamuval belepett üveg hamutartó tornyosult. Talán a régi időknek állítottak emléket, de az is lehet, hogy csupán azt a tényt bizonyították, hogy Mary sose dob ki semmit.
Nem hallotta, hogy mikor jött be, de egyszerre ott állt a lány. Éjszín szemétől olyannyira elütő sápadt arcán nedvesség csillogott, pillantása idegesen rebbent ide-oda. Sudáran állt pelyhes, fehér ruhájában, kezével kényszeresen babrált, mintha nem bírná ki, hogy ne használja ujjait. Tollkabátját az asztal alá gyűrte, ő maga egy támlátlan székre telepedett. A férfi arrébb húzta a lábát, hogy ne kelljen tudomást vennie a nadrágját súroló tollakról.
Kinyitotta a chipses zacskót, s hogy együtt ehessenek, szétbontotta a csomagolást is.
A lány elmosolyodott, s mosolya nyomán finom vonalak jelentek meg szeme és a szája körül. Mondani akart valamit, de hangja érdesen szólt, így lehajtotta a fejét.
A férfi bólintott. Idő kellett a megfelelő szavakhoz, idő kellett a lánynak, hogy meglelje emberi hangját. Neki azonban nem volt ilyen mentsége.
A lány az ujjaival csipegette a ropogtatnivalót. A férfi mindig érdeklődve figyelte ezeket a mozdulatokat, mintha az ujjak a csőrt, a hosszú, vékony kar a kecses nyakat helyettesítették volna.  Ahogy belejöttek a beszédbe, szó esett a tóról, az egyre gyorsabb csónakokról, a nádas szomorú állapotáról, a civakodásról a szomszédokkal – a rakoncátlan szárcsákkal és az örökösen búvárkodó kárókatonákkal –, a vízinövények minőségéről, a mocsári varjúháj terjeszkedéséről.
– Ezeket elvinném – alkalmatlankodott Mary, megragadva a még ki nem ürült poharakat. – Hozok helyette másikat és egy újabb csomag chipset is.
A lány bólintott, de nem szólt Mary-hez, sőt, soha senkihez nem szólt a férfin kívül.
Valaha a férfi nagyanyja is a fehér tollúakhoz tartozott, ugyanaz a fagyos jellem, ugyanaz a szigor. Sose jött rá, hogy férje hová rejtette a tollkabátját. A férfi mindenféle történetet hallott már rebesgetni a fehér tollakról; ahol találsz egy tollat, ott angyal járt, máshol azt beszélték, ha fiatal lányok adják háború idején civil ruhát viselő ifjaknak, akkor gyávának tartják őket. A faluban talált fehér toll azt jelentette, hogy a lányok egyike már elrepülni vágyik. Olykor megesett, hogy egy-egy toll visszanőtt a tarkójukra, vagy a könyökük hajlatába, de ki is hullott hamar. A férfi egyszer rátalált nagyanyja egyik elhullajtott tollára a kenyértartó ládában. Zsebébe rejtette, majd hetekig egy könyv lapjai között őrizte a kincset. Végül egy borongós decemberi napon, amikor esőcseppek táncoltak a tó színén, vízre bocsátotta a tollpihét.
A férfi felesége déli asszony volt, akinek nem volt ideje holmi idétlen hattyúmesékre. Azzal a rengeteg fehér hajú nővel az egész falu különben is egy óriási beltenyészet. Mondott persze még sok más effélét is. Aztán visszarepült délre, amint a gyerekek felnőttek.
Mary hanyagul az asztalra lökte a poharakat. Sörhab és víz folyt az alátétekre, majd takaros tócsába gyűlt az asztalon. Mary várt egy percet, aztán megunta és inkább visszacsoszogott a pulthoz.
A férfi ismét szétbontotta a csomagolást. Egyszerre nyúltak a ropogtatnivalóért. A finom ujjhegyek egy pillanatra hozzáértek az érdes bütykökhöz. A férfi visszarántotta a kezét.
Már most tudta, hogy fog végződni az este. Hogyan hömpölyög lassacskán az egész falut betakarva a köd, amíg ők idebenn visszafojtott hangon beszélgetnek. Túl sokáig üldögélnek majd üres poharaik mellett, kettejük között a kiürült chipses zacskóval, miközben mindketten érzik, hogy ideje menni. Maga előtt látta, ahogy a lány magához ragadja tollkabátját, hallotta a kocsma küszöbén a virágot rég nem látott függőkosarak társaságában elhadart istenhozzádot.
Próbálta elhessegetni magától a képet, ahogy a lány sétál lefelé az úton, egyenesen a tó vizén megcsillanó apró fények felé.  Próbálta legyűrni aggodalmát, mert a kinti hűvös levegőn a lány rögtön reszketni kezd majd, de tollkabátját csak akkor veszi fel ismét, ha elérte a tavat.
Próbálta nem halogatni az ingoványos földeken át vezető hazautat, ahol nem kíséri más, csak az alkonyati szürkébe öltözött birkák komor pillantása.
Próbálta kiverni fejéből a magasból érkező szárnycsapások hangját, melyek egészen az otthonául szolgáló zömök kőházig kísérik majd elnehezülő lépteit.
Egyelőre csak a lány morzsák után kutató ujjait nézte, alig érzékelve a pultnál beszélgetők egyenletes moraját, és a Mary színlelt törölgetése nyomán összekoccanó poharak halk, csilingelő hangját.

Tóth Dóra fordítása

Claire Massey 1981-ben született. Lancashire-ben. Magyarországon művei nem ismertek, Nagy-Britanniában novelláit többek között a The Best British Short Stories 2011, a Flax, a Patricide és az A cappella Zoo is publikálta. A Litfest kiadó szerkesztője, a Paraxis című, novellákat megjelentető online magazin társszerkesztője és a Gathering Craps című blog írója.