lebegj velem, minden szomorú –
őrültek kőházakban
ajtók nélkül
leprások szerelmet és dalt gőzölögnek
békák próbálják megszámolni
az eget;
lebegj velem, szomorú dolgok –
áruló ujjak szétroncsolva az üllőn
öregség mint reggeli burok
használt könyvek használt emberek
használt virágok használt szerelem
kellesz nekem
kellesz nekem
kellesz nekem:
már elszökött
mint egy ló vagy egy kutya
halott vagy elveszett
vagy könyörtelen
Farkas Kristóf Liliom fordítása
Cicuska – így hívta mindenki a környezetében – nem csekély anyai nyomásra egy napon úgy döntött, feltör. Éppen elég volt már a nyomasztó lakótelepi létből, kicsi szobája cseppet sem trendi bútoraiból, szülei küszködéséből, és egyáltalán: csinos volt, fiatal, hát akkor miért ne? Miután anyjával összedugták a fejüket, úgy döntöttek, hogy mivel a tanulás szóba sem jöhet, (pénzbe kerül és sok időbe, no és Cicus nem igazán boldogul a tudományokkal) mindenképpen olyan munkahelyre van szüksége, ahol jelen kell lenni, ahol mutatni kell. Egy bevásárlóközpont exkluzív dohányüzletében kapott állást, és ott – amint feltételezték – valóban megfordultak módosabb férfiak. Cicusnak csak annyi volt a dolga, hogy szépen mosolyogjon, miközben kiszolgálja a vevőket. Az első fizetéséből fel is tunningolta magát. Fodrászhoz, kozmetikushoz ment, s ne feledjük a műkörmöst sem, hiszen a csillogó mintákkal díszített, hosszú karmokról semmi pénzért nem mondott volna le. A második és harmadik fizetéséből póthajat varratott magának, s bevásárolt jó néhányat vékony alakjához illő, feltűnő ruhákból is. Édesanyja megtoldotta valamivel az összeget, s a hatás még elképesztőbb volt, mint amire egyébként számítani lehetett. Apja mindehhez semmit sem szólt, az évek során megszokta már, hogy a két nő mellett legfeljebb csak potyautas lehet, így a legtöbb, ami tellett tőle, egy-egy rosszalló arckifejezéssel kísért fejcsóválás volt, és esetleg ennyi: – Minek ezt, kislányom?
– Ejnye, Bandi! – dörrent rá ilyenkor a mama. – Hát azért, hogy felfigyeljenek rá! Hogy elkerüljön erről a sivár nyomortelepről! Hogy jól menjen férjhez!
És Cicuska valóban mindent bevetett. Hosszú, festett szőke hajával (ne feledjük a toldalék-hajat, persze), kreatívnál kreatívabb mintákkal díszített körmeivel (dolgozzon az a műkörmös a pénzéért), szexi, falatnyi ruhácskáiban semmiképpen nem tűnt szürke egérnek. Szabályosnak a legjobb indulattal sem mondható, karakteres arca teljes mértékben passzolt ehhez az összképhez. S hogy szép volt-e Cicuska? Az egy más kérdés. De feltűnt. És ez volt a lényeg. Hódító hadjárata roppant sikeres volt annak ellenére, hogy még csak rövid ideje állt a dohányboltos alkalmazásában. Nem is maradtak el a dicsérő szavak, s Cicuska ilyenkor, hasát behúzva, mellét kinyomva (na, azt még meg kell csináltatni, csak akadjon valaki, aki finanszírozza) állta a bókokat. Teltek, múltak a hetek, s már voltak olyan vásárlók, akik csak az ő kedvéért jártak az üzletbe. Így tett egy harmincas évei közepén járó, jóképű, jól öltözött, mindig rendkívül finom illatú, magas, barna hajú férfi is. Mint kiderült, Gábornak hívták és – ahogy mondta – ingatlanbizniszben utazott. A lány, valahányszor meglátta, érezte, hogy gyorsabban ver a szíve, s a nyilvánvalóan erős szimpátiára egy cseppet rásegített az a vélelem is, hogy az illető jómódú.
– Jóképű, és még pénze is van! Ez az, lányom, meg kell fogni! – darálta anyuka, felhörpintve a szokásos esti, szigorúan egy pohárka vörösborát. Apuka megint a fejét csóválta, de annyit azért kijelentett, hogy ha a lányának tetszik, ám legyen, csak ne dobja oda magát neki rögtön, mert azt nem szeretik a férfiak.
Cicus esténként, munka után találkozgatott Gáborral, s ilyenkor lovagja mindig egy fekete BMW-vel érkezett. – Nem a legújabb típus – gondolta a lány (mert ismerte ám a dörgést, utánanézett a neten), de azért nem rossz.
A férfi egyszer, vagy kétszer elvitte vacsorázni. Nem mentek drága helyre, mert Gábor spórolt, nem szerette szórni a pénzt, ahogy mondta. Az étteremben ő nem evett, mert vigyáznia kellett magára, mivel így harminc fölött már könnyen elhízhat az ember. Cicusnak ezzel nem volt gondja, huszonkét évével, kislányos, filigrán alakjával tömhetett magába akármit, meg sem látszott rajta. Hát falt is szorgosan. Egyik este egy szál fehér rózsát is kapott, azért csak egyet, mert Gábor nem kedvelte a nagy csokrokat, felesleges pazarlásnak tartotta. A mellnagyobbításról érdekes módon másképp gondolkodott, azt kilátásba helyezte a lánynak, feltételként csupán annyit szabva, hogy ismerjék meg jobban egymást. Felderült Cicus arca, ragyogott, mint a piros alma törölgetés után, ahogy ezt meghallotta.
– Jaj, zene füleimnek! – zengte anyuka. – Csak el ne rontsd nekem!
Hamarosan eljött a várva várt nap, amikor Cicus úgy döntött, bemutatja udvarlóját a szüleinek. Anyuka egész nap a konyhában sürgött-forgott, hogy mire a vendég megérkezik, minden tökéletes legyen. Mivel Gábor ügyelt a vonalaira, csirkesalátát készített neki, a többieknek pedig rántott húst sült krumplival, uborkasalátával. Apát leküldte a szemközti kis boltba üdítőért. – Hozhatsz magadnak egy-két doboz sört is, elvégre ünnepelünk! – hadarta, s türelmetlenül várta, hogy az utolsó szelet hús is kisüljön.
Gábor pontosan érkezett, s nem okozott csalódást. Anya és apa elégedettek voltak a látvánnyal, hát még, amikor anya kapott egy szál gerberát is! Majd elolvadt a büszkeségtől.
– Jól teszed, Gáborkám, hogy nem vered felesleges költségekbe magad! – rebegte, majd kihúzta magát, mint aki nagyon okosat mondott. Gábor az utolsó falatig megette az összes csirkesalátát, ami két meglett embernek is becsületére vált volna (kímélő étel, ehet belőle annyit, amennyit csak akar), majd, miután megitták a kávét, elvonultak Cicussal a szobájába. A szülők jókedvűen konstatálták, hogy hiba nincs a lányuk választottjában, apa nyugodtan ült le újságot olvasni, anya mosogatott. Egy órácska múltán Cicus előjött apró birodalmából, mosolyogva, szerelmesen, s odasúgta anyjának, hogy ő még ilyen figyelmes, ilyen kedves, ennyire érző szívű férfival soha nem találkozott.
– Nem is lehet egy lapon említeni a sok bunkóval, akikkel eddig dolgod volt, lányom! – csapta össze a tenyerét anyuka. – Mondtam neked, hogy ésszel kell férjet fogni! – vigyorgott, és cinkosan apára kacsintott, aki ezúttal igazat adott neki. Cicus, miután ezt megtárgyalták, egy pohár limonádét vitt be kedvesének a szobába. Elidőztek még ott egy darabig, aztán nyílt az ajtó, s Gábor udvariasan közölte, hogy ő most már menne, nem szeretne alkalmatlankodni. – Micsoda jól nevelt ember! – állapította meg anya.
Másnap Cicus epedve várta Gábor hívását, vagy jelenését az üzletben. Biztos volt benne, hogy találkoznak. Ám eljött az este, s Gábor nem jelentkezett. – Talán dolga van – szólt anyuka. – Egy ilyen elfoglalt ember nem ér rá minden nap cicázni. Majd hív, ne aggódj!
De Gábor nem jött, és nem telefonált, sem másnap, sem harmadnap, sem azután. Cicus kezdeti magabiztossága egyre inkább alábbhagyott, már nem felfelé, hanem lefelé nézett, miközben munkába igyekezett. A vevőkkel sem volt olyan kedves, mint korábban, a tulajdonos meg is jegyezte, hogy változtasson ezen, vagy fel is út, le is út. Cicus egy heti hiábavaló várakozás után végül vette magának a bátorságot, és felhívta Gábort. De miután beütötte rózsaszín mobiljába a férfi számát, a vonal végén a következő szöveget hallotta: „a hívott számon előfizető nem kapcsolható”. Ekkor született meg agyában a felismerés: lekoptatták. Dobták, mint cigarettacsikket buszra szállás előtt. De vajon miért? Mit ronthatott el? Talán túlságosan nyomult? Az nem lehet, hiszen le sem feküdtek. Történt ugyan a szobában ez, meg az, na de az, az nem esett meg!
A szobában…. Hirtelen beléhasított egy gondolat.
Hazarongyolt, tempóját egy gepárd is megirigyelhette volna (de egy versenyfutó mindenképpen), anyja és apja tátott szájjal bámulták, amint veszett vadként beront a lakásba, a szobája felé veszi az irányt, s bevágja maga mögött az ajtót. Kisvártatva anyuka jelent meg az ajtóban, s belépve gyermeke birodalmába, ott találta a zokogó Cicust az ágyon, kezében egy rózsaszín füzettel.
– Ebbe a füzetbe raktam a spórolt pénzemet, amit a borravalókból gyűjtöttem, és én marha, megmutattam neki, amikor itt volt! – tört ki belőle. – Elvitte mindet, a francba, akkor rakhatta el, amikor egyedül hagytam! Hát ezért nem evett ez soha, és ezért nem jelentkezik! – kiabálta, majd könnyes szemmel, szipogva kérdezte:
– Csak azt tudnám, hogy az autót honnan szerezte?
Susogtak a fák, ahogy csak nekünk tudtak.
– A felszántott tengernél nincs haszontalanabb – mondtad egyszerre.
Azt hiszem enyhe bandzsaság nézett vissza rád, pedig mindig úgy képzeltem, a szavaidtól világosabb a tekintetem. Mégis csak átkaroltál, azzal a haszontalanságnak álcázottsággal, amit belerejtettél a csak nekem szánt mozdulataidba, ha valaki más is látott minket.
Leporoltam a válladat. Gondolatban a hátralévő másodperceket számoltam, amíg eltűnik a horizonton mindenki más a térről.
Elhúzott egy villamos. Aztán még egy.
A játékunk az volt, hogy minden villamos egy kampót visz az oldalán, és azzal rántja ki a nem-megfelelő szót, bármelyiket, amit épp töprengéseink felszínén felejtünk.
– Kettő – harsogtam zavartan, miközben te azt üvöltötted:
– Krumpli! – meg hogy: – Szótárutazás.
Összehúztam a perceken kószáló gondolataimat.
– Ennek a szónak igazán nincs értelme.
– Guglizzon rá – felelted. Véletlenszerűen váltogattad a magázást meg a tegezést aznap velem, mintha az egyik a bal láb, a másik a jobb lenne, és ismeretlen táncot járnál, amit éppen csak egyszer láttál a tévében. Botladoztál.
Azt hiszem mindegy is volt, hogy botladozunk. Gondolatban éltünk igazán. Egyszer írtál nekem egy mesét, egy bálnáról és egy fecskéről, akik együtt szerettek volna utazni, kalandozni. Először a fecske úszni próbálta bálnával, de nem bírt az óceán erő áramlataival, valamint csakhamar átázott minden tolla. Később a bálna repülni vágyott a fecskével. Forró léggömböket kötöttek hosszú zsinórokon a bálnára, éppen eleget, hogy a bálna a levegőben maradjon velük. Először a légáramlatok sodorták mindig rossz felé a bálnát, majd a léggömbök is sorra kipukkadtak. Nem bírták el a súlyát, értelmetlen kísérlet volt hát. A bálna különben is igényelte a tenger hullámait, ugyanúgy, ahogy a fecske repülni vágyott. Viszont a bálna és a fecske nem kényszerből akart együtt utazni, és már nem is kalandvágyból. Ez a néhány értelmetlen próbálkozás alatt megkedvelték egymás társaságát.
A mesét aztán sosem mondtad végig, hiszen megírtad, fejben, és mindig el akartad mesélni, többször fogtál bele, minthogy számolhattam volna, mégsem jutottál sosem ennél tovább. Valami mindig történt. Felszálltunk egy zsúfolt metró kocsira, vagy elhaladt köztünk egy kisebb diákcsoport, ismerősökbe botlottunk, vagy elhúzott néhány villamos, esetleg kettő.
– Szótörmelék
– Túrós gombóc.
– Szektaszökevény.
– Szélkakas.
Sosem hittem, hogy a szavaknak bármi kapcsolata lenne egymással. Kampók rántották fel őket töprengéseink állóvizéről.
Meg akartam mondani valamit, még mielőtt eltűnik az utolsó idegen a távolban.
– Mi volt ez a felszántott tengeres dolog?
– Nem is tudom – felelted. Homlokráncaid inkább olyasmit mondtak, minthogy
– Valahol olvastam, talán egy olasz írta, azok ilyen szentimentálisak. – Az én homlokráncaim pedig úgy feleltek,
– Egy olaszt ismerek, az jórészt mindig szentimentális. – Talán gondoltunk volna még dolgokat, hogy köpök a szentimentalizmusra, meg hogy hé, azért nincs azzal semmi baj, vizsgáljuk a szó latin eredetijét, meg hogy ebben valami más is lehet, vagy hogy alapvetően ez az egész játékunk a szentimentalizmus szárnysegéde,
de akkor elhúzott egy villamos, egyetlenegy, mi pedig mély csend és zavartság kellemetlen Venn-diagramjának közös metszetén pislogtunk egymásra. Aztán mégis azt kiabáltuk, ahogy csak a torunkon kifért:
– Bálnazsír.
– Fecskenadrág.
– Na, ezeknek már van közös metszete – mondtad egy félmosoly bizonytalan kíséretében.
– Furcsa, hogy ezt mondod,
akartam mondani, aztán mégis:
– Akkor elmondod végre? – feleltem.
Egyszerű volt a vége. A bálna az óceán tetején úszott, a fecske pedig az ég alján szállt. Egymást kísérték egy darabig. Így mondtad, hogy egy darabig. Talán, mert kevés dolog volt, amit még együtt kipróbálhattak. A lehetetlen próbálkozások jelentették minden örömüket.
– Viszont ha ez így is történik, a felszántott tenger mégsem haszontalan – tettem hozzá, gondolatban.
Meghökkentőnek tűnhet az egyetlen világszínvonalú magyar hard-boiled-regény alkotóját, Tar Sándort Mág őrnagy „művészetével” összehasonlítani. Meghökkentő, ám egyetlen mű értékét sem csorbítja, ha szerzője „alantas” hagyományokat emel be az elbeszélésbe.
Ám kérdés, hogy ezek a popkultúrával való érintkezési pontok megkönnyítették-e a Szürke galamb kritikai fogadtatását? Tart a Szürke galamb előtt szociografikus hitelű novellistaként tartották számon, de ez a móriczi örökségből táplálkozó, ám közben a nemcsak az amerikai, hanem a magyar populáris irodalomból is merítő, a szocialista magyar krimik szexizmusát és sajátos társadalomképét is folytató, a társadalomábrázolást metafizikus elemekkel kombináló regény nem aratott osztatlan sikert.[10] Esetleg a rendszerváltás sajátos interpretációja miatt is? (Tar amolyan ördögi felszabadulásnak láttatja a rendszerváltást.) Vagy a krimilogika látszólagos megbicsaklása okán? Netalán a mű befogadásának nehézségei magát a Tar-dilemmát is szemléltetik? (Tar „határhelyzete” nemcsak a magyar realista hagyomány értelmezésével, hanem a „magyar krimi” hiányával – ahogy természetesen az ügynök-ügyével is összefügg.[11])
A Szürke galamb a „dolgozók világát” egy sajátos időintervallumban, a rendszerváltás után, egy titokzatos járvány apropóján mutatja be. A regénybeli Szűcs István énektanár negyven éve (!) vezeti az iskolai énekkart és most napokig egyetlen dalt próbál a pianínóján: “„Méhraj duruzsol fák között, fű alól, / fürjek dala szól tó partján, / sok száz búzakalász érik, hajlik, / táncol ragyogó fény karján…(…)…és itt az következik, jó föld a hazánk, szép dús a mezeje, épül gyá-ááár stb., de ez már nem megy.”[12] Az „idők változását” szemlélteti a piszkos négyszög Borbán ezredes irodája falán: „Az ezredes irodája az első emeleten volt, a valamikori állambiztonsági főnök helyén, az asztal mögötti falon Felix Dzerdzinszkij színezett portréja függött aranyozott keretben, ma csak egy piszkos négyszög sötét foltja jelezte az idők változását.[13]”
Ámde Tar akármilyen művészi folytatója is a „szocreál” krimiknek, szinte minden korábbi magyar bűnügyi regényből ismert tabut felszámol. Tar regénybeli városában élnek hajléktalanok, romák, homoszexuálisok, vannak korrupt, szadista, idegbeteg, sőt gyerekkorukban verseket író rendőrök (hol vagyunk már Németh százados káposztás cvekedlijétől!?), ahogy vannak szülők, akik gyűlölik a gyerekeiket, és gyerekek, akik gyűlölik a szüleiket. A „rendszer” omlott szét, és a helyén a titkosszolgálatok, alvilági bűnszövetkezetek maradtak: megbetegedett galambok és magyar börtönök mélyén kikísérletezett méregpárlatok.
A „dolgozók” közül (noha Tar szinte mindenkit a foglalkozásával jelöl) sokan már nem is dolgoznak. A rendszerváltás: tétlenség, bűn, szorongás, tanácstalanság, halál – és, igen, éhség. Hús, hús, hús. Hihetetlen, mennyit falnak ebben a „bűnregényben”! És nemcsak húsra, hanem „javakra” éheznek! A regény Adélka születésnapi lakmározásával kezdődik. A kislánynak, a járvány első áldozatának a torkán akad a rántott hús, aztán a születésnapi torta. Az egyik főhős, Néger örökké éhes. Mikor beviszik az elmeosztályra, Szűcs énektanár is fal: rántott húst rág a közös hűtőből.
Tar is a Mág-krimikből ismerős „esetleírásokkal” indítja a regényt: Adélka, a kislány, Lajos, a szobafestő, Kocsis, a mentős, Goda Albert műszaki csoportvezető… A „dolgozókkal” szemben válogatás nélkül elkövetett, úgynevezett „rendszerellenes” bűncselekmények Mágnál is szó szerint életellenesek: többnyire gyerekek és szűzlányok az áldozatai. Tar metafizikus gonosztevői, a „galambos ember” és Csiszár, a Nyúlszájú viszont nem körmönfont emigráns, hanem titokzatosabb, mert átlagosabb – de ezt is csak sejtjük, hiszen az őrnagyról lényegében nem tudjuk meg, hogy tulajdonképpen kicsoda. De az embereket/dolgozókat, vagyis a galambokat nem a héják mérgezik, hanem saját titkos vágyaik. A „galambos ember” tulajdonképpen a közösség ítéletét hajtja végre: azokkal végez, akik terhére vannak a hozzátartozóiknak.
Galamb – szentlélek, nőiesség, szelídség és persze békevágy. Érdekes, hogy a nőfigurákhoz és a passzív nőiséghez milyen démoni előítéletek tapadnak! Az érett nők többnyire szörnyetegek (Goda műszaki tanácsos, Szűcs énektanár felesége), a kislányok pedig áldozatok. Ilyen a járvány első betege, a születésnapját ünneplő „csúnya Adélka” és galambos ember első áldozata, saját megmérgezett, szintén rút kislánya. A szabadulás viszont, miként Molnár hadnagy megjegyzi, igazi „fiúk napja”, hiszen két kisfiút, Négert és Kisherceget mentenek ki a fogságból. A férfihősök melletti női „kiegészítők” és a mű végén a kötelező „egymásra találások” szintén a regény a popkultúrával kevéssé szerencsésen érintkező vonulatát erősítik.
De nemcsak a regény love story-s, patriarchális vonulata illeszkedik egy meglehetősen tradicionális, a „szocialista krimik” által is képviselt popkultúrához. Nemcsak Tar regényétől, hanem paradox módon a Mág-féle krimitől sem idegen a metafizikai gondolkodásmód. Korai műveiben Mág a bűnt olyannyira elválaszthatatlannak tekinti a származástól, az egyes bűncselekményfajtákat pedig a politikai rendszerektől, hogy a bűnöket valamiféle rendszerellenes összeesküvés részének láttatja. A történelemmel kapcsolatos paranoiája Mágot érzékennyé tehette volna a sors vagy végzet rehabilitására vagy egyáltalán a metafizikus elbeszélésekre – de erről szó sincs: Mág nem igazi író.
A Szürke galamb Borbán ezredese viszont kifejti Csiszárnak: „Tudja, a bűn világában minden csupa jelkép, metafora.”[14] Ez a felismerés itt a nyomozás mikéntjét is meghatározza. A „nyomozók” (köztük amatőrök is) nem logikus következtetésekkel operálva jutnak el a felismerésig, hanem különféle utakon-módokon megtanulják a „bűn nyelvét”. A felismerés ahhoz hasonlít, mint mikor valaki, aki idegen nyelvet tanul, egy váratlan pillanatban, sőt maga számára is váratlanul – a szókincs bármely részét elsajátítva – képes lesz hirtelen megszólalni.[15]
A bűn nyelve egyféle bibliai nyelv, ellen-nyelv, azaz a bibliai történet rút – vagy, ha tetszik, szépséges – kiforgatása. Ezek az ironikus utalások a Szürke galambban olykor alkalmi ötletekként hatnak (Lázár úr, a maffiózó, a jézusos versike a fogdában, az Apostoloknak hívott rendőrségi osztag), de összességükben mégis meghatározzák az elbeszélést. A megmentett fiúgyermekek, a kiömlő vér szimbolikája, a galamb és egyáltalán a saját gyermekét a szenvedéstől méreggel „megváltani” akaró „galambos ember” (a név önmagában is Jézus-paródia) a Tar más műveiben is jelen lévő motívumhálóra emlékeztetnek.[16]
A gyilkosok – akik inkább végrehajtók csak, és egyáltalán nem felelősek minden regénybeli gaztettért – akárcsak Mágnál, itt is a múltból lépnek elő. A „meghalni nem tudó bűn” a történelem, hiszen maga a múlt misztifikálódik az álarcos/álneves gyilkosokban. Csiszár a régi (szocialista) titkosszolgálatokból ittmaradt szörnyeteg, egy „lefedett múltú, átigazolt, elrejtett aktivista[17]”, míg a másféleképpen művelt, a mindig a maga igazsága szerint eljáró „galambos ember” – a naplófeljegyzései szerint[18] – egy archaikus világhoz, a szocializmusnál is régebbi múlthoz kapcsolódik. Ő, toronyházbeli lakásából pásztázva a várost, egyfajta ódivatú mindenhatónak képzeli magát – téves elbizakodottsággal.
Sem a metafizikus krimikre utaló elemek, sem a hagyományos hard-boiled elbeszélésekre utaló jegyek nem képesek ezt a rendszerváltás után játszódó társadalmi regényt teljesen meghatározni. A Szürke galamb nem „teljesen” hard-boiled-elbeszélés, hiszen a gyilkosok és a titkosszolgálatok játszmáinak egy része mindvégig homályban marad, a „bűn világához” tartozó, többnyire bibliai ihletésű metaforák pedig nem alkotnak koherens egészet. A két detektívregény-típus mintha csak egy szociografikus ihletésű társadalmi regény köntöse lenne.
De ez csak látszat. A magyar irodalmi kritika által számon tartott bűnügyi regények többsége valamiféle műfajötvözet, de ez paradox módon mégsem állítható a tényleg többféle műfajt is ötvöző Szürke galambról. Tar regényére nem igaz, hogy olvasható társadalmi regényként is, kemény krimiként vagy akár metafizikus krimiként is, hiszen nála a dokumentarista igényű társadalomábrázolás elemei szerveződnek a misztikus thrillerhez hasonló módon. A misztikus thriller és a társadalmi regény Tarnál ugyanaz.
A krimikben a „nagy detektívnek” adatik meg, hogy megfejtse a rejtélyeket – a klasszikus krimikben dedukció, a hard-boiled-elbeszélésekben „ráhangolódás”, intuíció segítségével. A Szürke galambban többen is a megfejtés birtokában vannak – de persze nem biztos, hogy ez a megfejtés ugyanaz. Az egyetlen „civil” megfejtő (aki se nem rendőr, se nem bűnöző, és nem is üldözött vagy áldozat) Szűcs István énektanár. A dalbéli jó föld a hazánk-passzust kimondani nem tudó, a rendszerváltással kapcsolatos elvárásaiban csalódott, a múlt folytathatatlanságát személyes életútjával[19] is példázó Szűcs anélkül kerül kórházba, hogy elkapná a „galambos” terjesztette vérzéses betegségeket. Őt a felismeréshez nem rendőrségi-alvilági információk vezetik, (személyesen a bűnügy egyetlen szereplőjét nem ismeri) – de a megfejtése azért ugyanarra az eseménysorra és helyre vonatkozik: „Ő most világosan látta, hogy odakint az emberek másként viselkednek, mert történt valami, ami elszabadította addig elfojtott érzelmeiket, vágyaikat, szenvedélyüknek, gyűlöletüknek hirtelen gátja szakadt és tárgya lett. Ha még néhány percig kitartóan hagyja magát gondolkodni, talán mindent megfejt, amin most egy sereg ember töpreng a városban, roppant összefüggésekre jöhetett volna rá, csakhogy nem érdekelte, mivel benne is átlényegült valami…[20]”
Létezik hát a bűncselekmények konkrét bűnügyektől eltávolodó megfejtése, sőt referenciája is. Hogy mi lehetett pontosan Szűcs énektanár megfejtése (amelyhez egyfajta révületben jutott), és hogy mik lehettek azok a „roppant összefüggések”, azt persze pontosan nem tudjuk, ám ez a megfejtés – annak alapján, amit Szűcsről tudunk –, csakis valamilyen politikai vagy társadalmi olvasat lehet. Ezek szerint a „negyven év” is elég, hogy megértsük, mi folyik a városban. Szűcs énektanár az eseményeket, ha akarná, sem tudná szabályos krimiként „olvasni”, mégis az ő szemszögéből villantja fel az elbeszélő a teljes megfejtés elvi lehetőségét.
A Tar-regényben amúgy épp a legmindennapibb „esetek” (egy elhagyott úton felbukkanó éjszakai csavargók, egy bűnöző elfogása egy kihalt lépcsőházban, egy részeges boncmester „ténykedése”, az a rettenetes gyűlölet házasfelek, szülők és gyerekek között) összességükben sokkal félelmetesebbek, mint a hírszerzők, profi gyilkosok és méregkeverők.[21] Ennek csak részben oka az „esetek” halmozásából és a szabad, függő beszéd mesteri alkalmazásából eredő, az elbeszélést belengő morbid irónia,[22] bár én úgy vélem, ez a bravúros tempóváltások nélkül nem is érvényesülhetne.
A regény hátborzongató hatása a szabályos krimielemek „elrontásából”, adódik. A Szürke galamb tényleg felszámol minden célelvűséget, és a nyomozás nem is állít helyre semmilyen rendet.[23] Emellett nem is minden rejtély lepleződik le, a kiderítetlen gyilkosságok mellett azt sem tudjuk meg – legalábbis a detektívregények logikája alapján –, hogy miért olyan gonosz ebben a városban mindenki. Mivel létezik valamilyen, a krimikhez hasonló megfejtés a regényben, (méregpárlatok, titkosszolgálatok, „galambos ember” etc.), ezért még abszurdabbak a mindennapi esetek.
Metafizikus elemek lépten-nyomon felbukkannak, és – ha már „galamb” – ide-oda szálldogálnak a szövegben, de nehéz volna pusztán ezek segítségével interpretálni a regényt. A regényben tükrözött társadalmi (familiáris, politikai) viszonyok összességükben annyira kriminálisak, hogy ezek rendőrért kiáltanak – a rendőrség ki is száll, a legjobb nyomozó ki is deríti a rejtélyt, de persze nem az összeset. Az összeshez Maigret/Mág/Molnár (fő)hadnagy is kevés lenne.
De a megfejtés, ha viszonylagos is, ettől még érvényes. A társadalmi regény nem megszünteti, hanem magába olvasztja a bűnügyi regényt.
Kosztolányi Dezső: Esti Kornél: Tizennegyedik fejezet, melyben Gallusnak a művelt, de rossz útra tévelyedett fordítónak titokzatos üzelmeiről rántja le a leplet – in: Kosztolányi Dezső novellái II. Révai. Budapest. 1943. 234.
[2] A rablás, tolvajlás a fordítandó szöveget sokszor „zsákmánynak” tekintő nyugatos költők műfordítás-metaforája is. (Ld.: Polgár Anikó: Catullus noster. Catullus-olvasatok a XX. századi magyar költészetben. Kalligram. Pozsony. 2003.)
[3] A Gallus név nem magyaros. Gallusnak neveztek viszont egy Cicero-korabeli római jogtudóst, Gaius Aquilius Gallust (i.e 116 – 44), aki kidolgozta az actio de dolónak, a „megtévesztéssel okozott károsítás keresetének” a fogalmát. De Polgár Anikó szóbeli közlése szerint létezett egy (talán) fontosabb Gallus is. Az i. e. 69-26 között élt költőnek és műfordítónak, Cornélius Gallusnak a családneve is igen figyelemreméltó: Cornelius, vagyis Kornél.
[4] A bűnügyi regénynek ezt a Poe-i, dickensi vonalnál kevésbé számon tartott, dokumentarista előzményét, az emlékirat-író rendőrök és detektívek munkásságát Varga Bálint remek monográfiájából is ismerhetjük. (Magándetektívek. Agave. Budapest. 2005.)
[5] Tar Sándor kifejezése. A Szürke galamb nyomozója, Molnár mielőtt megpillantaná a gyilkos arcát, a múlt szellemalakjai között érzi magát: „…az volt az érzése, hogy ezen a baljós helyen már csak denevérek, zombik hiányoznak, halottaikból feltámadó, nyugtalan szellemárnyak, a meghalni nem tudó bűn.” (Tar Sándor. Szürke galamb. Magvető. Budapest. II. kiadás. 1996. 287. old.)
[6] Ezt – a hitelesség kedvéért – egy létező történelmi személy, Münnich Ferenc fejti ki (Mág Bertalan Gyilkosság a parókián – In: Uő. Banditák Budán. Zrínyi Katonai Kiadó. Budapest. 1980.)
[7] „mert a honi reakció külföldi támogatással mindenre képes, ami a rend és a közbiztonság romlását előidézhetné…” (Mág Bertalan: A százéves medalion – In: Uő. A játszma véget ér. Zrínyi katonai Kiadó. Budapest. 1981. 18.)
[8] A határon túli magyarok mindig gyanúsok, lásd az Ibusz-úton részt vevő csehszlovák „álturistákról” és a nálunk álnéven bujkáló szlovákiai „álpartizánokról” szóló mesét (A turista halála – In: Uő: Az áruló golyóstoll. Minerva. Budapest. 1975.)
[9] Mág Bertalan: Nyomon a Mág-csoport. Megtörtént bűncselekmények. Albatrosz könyvek. Budapest. 1969.
[10] Lásd: „Irodalmi kvartett”. Tar Sándor Szürke galamb című regényéről beszélget Angyalosi Gergely, Bán Zoltán András, Beck András, Radnóti Sándor – In: Beszélő. 1996/4. 88-94.
[11] Erről a legrészletesebb feldolgozás Simon Ádám tollából származik. (Az áruló – Ügynökügyek irodalmi színtéren I-IV. – In: http://ujnautilus.info/tar-sandor-az-arulo-ugynokugyek-irodalmi-szinteren-1-reszlet, http://ujnautilus.info/tar-sandor-az-arulo-ugynokugyek-2-reszlet, http://ujnautilus.info/tar-sandor-az-arulo-ugynokugyek-3-reszlet, http://ujnautilus.info/tar-sandor-az-arulo-ugynokugyek-4
(Beszervezésének okára maga Tar is többféle magyarázatot ad. De egy okot nem említ, és ezzel Tar kritikusai sem számolnak. Tar saját osztálya szempontjából esetleg nem tartotta „helyesnek” a rendszerváltást és a demokratikus ellenzék működését. Pedig a Szürke galamb világképe alapján ezt a motivációt sem zárhatjuk ki.)
[12] Tar Sándor. Szürke galamb. Magvető. Budapest. II. kiadás. 1996. 16. old.
[13] Tar Sándor. Szürke galamb. Magvető. Budapest. II. kiadás. 1996. 40. old.
[14] Tar Sándor: Szürke galamb. Magvető. Budapest. II. kiadás. 1996. 43. old.
[15] Szűcs énektanár expressis verbis a nyelvtanuláshoz hasonlítja a bűncselekmények megfejtését. (Tar Sándor:Szürke galamb. Magvető. Budapest. II. kiadás. 1996. 169. old.)
[16] Szilágyi Márton: De profundis… Tar Sándor novelláiról – In: Holmi. 1994/I., Uő: A Sátán fogságában. Tar Sándor novelláinak biblikus közege – In: ESŐ. 2005/IV. 16-20.
[17] Tar Sándor: Szürke galamb. Magvető. Budapest. II. kiadás. 1996. 259. old
[18] A „galambos” rusztikus, ódon zamatú bejegyzéseit Malvin őrmester olvasatában ismerjük meg. Néhány ezek közül stiláris remeklés, Tar az archaizálásnak is mestere. A „galambos” így ír az első áldozatról: „csúf, kövér leány, aki kelletős anyjának, de egész családjának nemcsak díszére nincsen, hanem egyenesen bosszantására van.” (Tar Sándor: Szürke galamb. Magvető. Budapest. II. kiadás. 1996. 246.)
[19] A felesége azért gyűlöli, mert nem született gyerekük.
[20] Tar Sándor. Szürke galamb. Magvető. Budapest. II. kiadás. 1996. 169.
[21] Így gondolja ezt a járványt nyomon követő OST-WEST rádió bemondója is: „Kirúgja az anyja alól a létrát. Nász közben ollóval agyonszurkálja a férjét. Kidobja a feleségét az erkélyről. Egy nő elbambul, és kocsival belehajt a villamosba. Egy csapat gyalogos piros jelzésnél átgázol a forgalmon. Kötőtűvel átszúrja a kisfia agyát. Alvilági nagymenők rejtélyes halála. Ennek leharapják a mellét. Amarra rázárják a fagyasztót. Mennyi-mennyi hír!…” (Tar Sándor.Szürke galamb. Magvető. Budapest. II. kiadás. 1996. 229.)
[22] Benyovszky Krisztián: Egyenruhás madárjósok. Tar Sándor Szürke galamb című regényéről – In: Kalligram. 2003/II. 93-104.
[23] Dömötör Edit: Nyomozás és olvashatóság. Tar Sándor: Szürke galamb – In: Alföld. 2007/VII. 70-84.
(Megjelent: „A meghalni nem tudó bűn”. Hard-boiled-hagyomány a magyar irodalomban – In: Lepipálva. Tanulmányok a krimiről. Ed by Benyovszky Krisztán, H. Nagy. Péter. Lilium Aurum. Dunaszerdahely. 2009. 83- 106., Bánki Éva: A bűn nyelvét megtanulni. Tanulmányok a kemény krimiről. Napkút. Budapest. 2014. 29-48.)
mind a lányok
benned a legszebb
hogy meg fogok halni.
hogy pupillád a fázás
már halkan megjelölte –
a súly a felkelő napban
a súlyos törékenység.
benned a legszebb
hogy meg fogok halni.
hosszú
gyászruhában jársz majd
elfelednek rendre
unokás vének
épp június lesz
és szoknyára vetkeznek
mind a lányok
aki nem –
vágyai szerint
az a legpucérabb
és a szemérem
csontig
kitakarja
ernyedő
mélyét
törött kertekben
az angyalosi révnél
mikor találkoztunk éjjel
a víz csattogott
vetette meddő magvait széjjel
üres volt a szájunk
és súlyok az ürességben
átkelni kiért
maradni kinek
mint hálóba cet
mint belek a késbe
viharhoz simult a tölgy
vergődőtt
és élvezte csikorgó-ruganyos testét
és bevégződtek
mind a kertek
vak és csonkos
a levegő
megfeküdte mellünk –
akár lisztjét a kő
az angyalosi révnél
mikor találkoztunk éjjel
megnyíltak a kutyák
törött kertekben kéjjel
csak árnyakat
hordott a folyó
s a marton
árnyak hullottak
zománcos dögökre
a falu felől
bunkókkal jöttek
tiltott nászunkat
széjjelverni
megrongálni szájunk
tagolatlan húsát
szakajtani
kérgetlen
nyelvünk
az angyalosi révnél
mikor találkoztunk éjjel
széjjelverték fejünk
eső mosta
meddő nyirkaink mélybe
üres volt a rév
mi súlyok az ürességben
kutyák fúrták
orruk ázott pernyébe
bevégződtek
mind a kertek
te molnárleány voltál
s marhacsősz csak én
tagolatlan szájunk
bunkók
kutyák az éjben –
holt kelevény
kép: Vasilis Avramidis
A bácsi, aki becsöngetett,
nem kérdezte, ki van itthon.
Csak átsuhant. A kertkaput
becsapta maga után.
Azóta se láttam.
Néha arra ébredek,
hogy idegenek gereblyéznek bennem.
Dióhéjakat szórnak.
Gödröt ásnak.
Piros foltokat hagynak a vállamon.
fotók: Slevin Aaron
