Vége a játéknak!
A várakozás elviselhetetlenségére nincs gyógyír.
Három módszered van az unalom elűzésére. Először az öngyújtód fedelét kattintgatod. Aztán (észrevétlenül siklasz a másodikra) egy mondatot őrölsz magadban. Ha e kettőn túl vagy, jöhet a harmadik. Ez a harmadik módszer: elképzeled hogyan fog végződni.
Elhagyod a Dervist, átrohansz az utcán. Be a házba, egyenesen fel az emeleti lakásba, a nagy ablakokkal. Miután betöröd az ajtót, a szemedbe ültetett gyors helyzetfelismerő program segítségével egy szemvillanás alatt felméred a terepet. A lány ott hever a padlón szétszabdalt lila blúzában, kihűlt, fehér testtel. Szemben bársonyborítású karosszékben ül a rohadék. A vámpír. Mielőtt bármit is tehetne, felrántod a kezed ügyében lévő RGU 10-es karóvetővé átalakított kéziágyút, és karosszékéhez szögezed a szarházit. A végén még a részleteket is kidolgozod: a karó egy nyitott könyvet szegez a vámpír mellkasához. Címe: Prüfung.
Miközben erre gondolsz, eszedbe jut, vajon most mit csinál most a lány? Kinézel az utca túloldalán álló régi házra, a sötét ablakokkal. Aztán egy flepnisre pillantasz, aki a rózsaszín neonfénnyel körbefuttatott pultnál ül. A flepnis egykedvűen szívja cigarettáját, és a pult mögötti tükörben nézegeti magát. Aztán benyúl a pult alá, és letépi az odaragasztott csomagot. Porrá őrölt serkentőt szór az italába.
A képre gondolsz, amit a megbízód nyomott a kezébe. A kép platinaszőke, puha arcú embert ábrázol, vörös lencsés napszemüvegben. Elmosódott arc, egy klubban készülhetett. Akkor az volt az első gondolod: ez nem vámpír, hanem egy buzeráns. Mégis szárazon nyeltél a kép láttán, hiszen sosem volt dolgod vámpírral. Mit is tudsz róluk? Vért vedelnek, képesek a hatalmukba keríteni, és az elevenedbe hatolni. De ez csak amolyan városi legenda. Ki ez a tag? Kérdezted az olajfoltos munkásruhát viselő pacákot. Nem válaszolt a kérdésre, csak vigyorgott széjjelrohadt barna fogaival. Megbeszélésetek egy lepratanyán zajlott, hasonló a Dervishez. A zenétől és a küszködő ventillátoroktól alig lehetett hallani valamit. Közelebb hajoltál, hogy értsd mit dumál a másik. Kinek dolgozik? Kérdezted. Fruit Long? Kitérő válasz:
‒ Ahogy megbeszéltük haver. Kivárod, hogy megérkezzen a fazon. Egyszerű fejvadász meló. A végén felnyalod érte a stekszet. Itt foglak várni. Ha tiszta munkát végzel, akár alkalmazhatunk is. Remélem, világos a dolog, szépfiú? ‒ Engedelmesen bólintottál, nem tehettél mást, le voltál égve. A dagadt folytatta: ‒ Több címe is van a városban, nekünk egyet sikerült felderítenünk. A csomagban, amit hamarosan átadok, benne lesz a cím. Ide csak lányokat szokott felvinni, este kell csinálnod, akkor találod otthon.
Miután befejezte, a kövér pacák átcsúsztatott egy csomagot az asztal alatt. Benne volt az átalakított fegyver, a célszemély címe és némi előleg. A pénzt erősen megszorítod. A tapintása puha és meleg.
A Dervisben semmi érdekes nem történik. Egy hete itt dekkolsz minden este. Csak a hőség nagyobb. Kinézel az ablakon. Túloldalt egy szedán kúszik elő a mélygarázsból. Sötét krómja, mint a sikló bőre tükrözi vissza az utcai fényeket. Aztán egy meztelen nő hajol ki az egyik emeleti ablakon. Melleit a párkányra nyomja és cigarettázik. Jobb szemedhez kapva rögzíted a képeket.
Ekkor a lány csusszan melléd:
‒ Szia, széparcú. ‒ Hangja, mint egy hangszóró basszusa. ‒ Mondd csak, jó vagyok nálad egy italra? Lángoló szemei jelzik, felturbózta magát a mai estére. Szolgálatkészen előveszel egy marék pénzt (könnyű kézzel szórod az előleget), és minden lazaságodat latba vetve a lány elé kínálod:
‒ Rendelj valamit – mondod neki, és gondolatban hozzáteszed, én már úgyis meguntam ezeket a majmokat. Aztán a lányhoz fordulsz, aki már félúton jár a pult felé, és megkocogtatod az egyik üres üveget jelezve, hogy neked is hozzon. Már négy sört megittál az este, mellé elszívtál vagy másfél doboz cigit.
Míg a lány elvan, eszébe jut, hogy talán valaki figyel. Hogy a vizsgák már csak így mennek. Egy ideje – a megbízatás kezdete óta – rögeszméddé vált, hogy valaki követ. Ki lehet a megbízó? Fruit Long? Ki más? Ha ő az, nem hibázhatsz. Bizonyítanod kell, hogy helyed van a pályán. Semmi töketlenkedés.
A lány visszatér két sörrel. Most jobban megnézheted: rózsaszín miniszoknyája alig takar valamit a fenekéből. Testhezálló lila blúzt viselt, sminkje kissé elkenődött a hőségben, a párás városi dzsungelben, vörös haja befonva. Hüvelykujjaddal megtörlöd alsó ajkad. Bízol benne, hogy erre rá fog harapni a szemétláda. Nincs más választásod. A lány a te legnagyobb adud.
‒ Tessék a söröd, széparcú – Szemmel láthatólag nehezen viseli az ugráltatást. Melléd ül. Lehellete dögszagot áraszt, talán speedet nyomott a pultnál. Undortól hajtva ráparancsolsz, hogy inkább szembe üljön.
‒ Hogy te mekkora paraszt vagy – berzenkedik a lány, de végül engedelmeskedik.
Előveszed a cigidet, és rágyújtasz. Megkérdezed, rágyújt-e? Udvariasságod csupán formaság.
A lány visszautasítja, de látszik rajta, hogy majd’ megdöglik egy szálért. Ez az a fajta, akit könnyű lekenyerezni. Szívsz a cigiből, és elnyújtózol, hogy érezze, mekkora király vagy. A lány összefonja a karját, mint aki fázik.
‒ Azt hittem keresek egy kis készpénzt. De te egy istenverte fasz vagy. Ráadásul elárulnak a gondolataid, hiába adod itt a megfejthetetlent – tüntetőleg oldalt hajtja a fejét, nem néz rád. Tudod, hogy hamarosan megtörik. Nem régóta ismered, de az összes mozdulata ott van az agyadban, behunyt szemmel is meg tudnád rajzolni ezeket a dacos gesztusokat.  Megnyugtatod egy közhellyel, és kinézel az ablakon. Kurvának kurva, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy van egy csalid, amire az a perverz ráharaphat. Megkérdezed milyen éjszakája volt. Kell az infó. Nem véletlenül stichhel  egész éjjel.
‒ Szar – mondja, miközben egyfolytában a cigarettáddal szemez.
Tovább faggatod.
‒ Semmi. A pasid nem jelentkezik. Én meg végigkorzózom a környéket miattad.
Erre a pénzzel érvelsz. A lány elmosolyodik. Félelmetes a mosolya:
‒ Szerintem átvertek – mondja. ‒ Nem is lakik itt vámpír. Különben is láttál te már olyat?
Próbálsz nyersen válaszolni, ehelyett valami béna dolgot mondasz. Aztán hallgattok egy sort. Te a házat figyeled, az öngyújtójával kattogsz, meg az agyad is kattog közben, és egymás után szívod a cigarettát.
‒ Már meg akartam kérdezni tőled, széparcú – töri meg a csendet végül. ‒ Mi van a szemeddel?
Jobb szemedhez kapsz, vagyis a jobb szemed helyén lévő érmenagyságú implantátumhoz. Azt mondod, hogy emlék. Igen, egy emlék őrangyal korodból. Biztos állás, biztos megélhetés. De ezt már nem teszed hozzá, csak gondolatban. Egy meghitt másodpercig elnosztalgiázol magadban a régi szép időkön.
‒ Őrangyal voltál? ‒ mosolyog a lány. Ezt jól összerakta. ‒ Zsaru?
Élesen ránézel, erre ő megvonja a vállát.
‒ Jártam egy fiúval. Neki rugalmas acélszálakkal vagy mivel erősítették meg az izomzatát. Ő is őrangyal volt.
Megkérdezed, honnan tudta, hogy őrangyal?
‒ Az elején titokzatos volt, mint te. Aztán felszívódott. Amikor újból találkoztam vele, nyíltabb lett. Akkor mesélt a munkáját. Elmondta, hogy a szervezet befuccsolt és nem vették ki a testéből azokat a huzalokat. Gyógyszerre nem volt pénze, és iszonyatos fájdalmai voltak. Azt hiszem csak azért segítettem neki, mert bevallotta, hogy őrangyal. Ez imponált benne. Neked nem fáj a beültetett kütyüd?
Minden álmos éjszaka újabb kínszenvedés… De csak annyit mondasz, hogy minden implantátum más. Csak azok a rohadt rémálmok ne gyötörnének. A szemed képeket vetít a homloklebenyedre. Halottak, te nyírtad ki őket, de közben élnek is. Ezt a halott dolgot persze megint megtartod magadnak.
‒ Szóval imponált nekem ez a fiú… a munkája miatt – Legalább eltereli a gondolataidat az élőhalottakról ‒ Persze ez nem jön be mindenkinek. Mégiscsak egy szemét zsaruról beszélünk, ahogy a helyiek mondanák. Úgyhogy nem árt, ha óvatos vagy.
Úgy érezed a „szemét zsaru” neked szól. Inkább nem is reagálsz. Kitérő manőverként megkérdezed mi lett az őrangyallal.
‒ Semmi. Nem tudom. Szereztem neki anyagot, megköszönte és elment. Újra. Cserébe egy csomó dolgot megtudtam rólatok.
A lány közelebb hajol. Meg akarja érinteni a szemedet, de még időben elkapod a kezét. Azt mondod, hogy ezt még egyszer ne merészelje. A lány visszahuppan.
‒ Bármit tesztek is, a stigmáitok megmaradnak.
Van benne valami nyugtalanító: egyáltalán nem ismerted, nem tudod, megbízhatsz-e benne. Elképzeled azt a szerencsétlen őrangyalt az acélbetétes izomzatával. Persze nem ismerted őt. Az őrangyalok nem sokat tudnak egymásról, azt leszámítva, hogy léteznek más őrangyalok is. Elképzelhető, hogy összeakadtak az útjaitok, de ha dolgod volt az ügynökségen, csupán üres irodákat találtál, unalmukban iratokat megsemmisítő alkalmazottakkal. Sejted azonban, hogy a történetnek ez csak az egyik oldala. Hogy a lány egy rakás szerencsétlent bepalizott már. Információkat szerzett, hálózatokat építgetett, és a többi. Elképzeled a lakását: bútorok híján hegyekben állnak a könyvek és a magazinok. A padlón ott hányódik a saját acélvázától csontig rágott férfi, a lány körötte sertepertél. Cigarettázik, zenét hallgat, olvas meg ilyenek, miközben a férfi száraz torokkal felé fordul, könyörögne neki valami fájdalomcsillapítóért, hangok helyett azonban csak összetapadt nyál csorog a padlóra. A lány, aki eddig ügyet sem vetett rá, fölé hajol és a füstöt az arcába fújva azt mondja: „Ja, hogy te is itt vagy?” Ismét szédelegsz, rá kell gyújtanod. A lány rád néz, aztán a cigis dobozra. És újra rád.
‒ Tudod – mondja. ‒ Hasonlítasz rá.
Megkérdezed, miért is.
‒ A te kezedet sem szabad elengedni, mert elsüllyedsz a pokolban.
Bár kicsit hatásvadász, el kell ismerned, hogy plasztikus körülírása jelenlegi helyzetednek. Aztán elhessegeted minden démonodat, mintha erre a pillanatra vártál volna, hogy végre kijózanodj. Olyanokat mondasz a lánynak, hogy elég volt a bájcsevejből, ideje, hogy megdolgozzon a pénzéért. A magad megnyugtatásaként azt mondod, hogy biztos bejön neki, a vámpírok perverzek. Pszichopaták. Sokért nem adnád, ha végre felbukkanna az a rohadék.
‒ Csak látnám már azt a pénz – mondja a lány elmenőben, mert közben felállt és elindult az ajtó felé.
Megnyugtatod, hogy ma este eljön a tetű.
Kinézel az ablakon.
A lány átvág az úton.
Jön egy újabb kattogás.

Harmadik módszered az, hogy elképzelted hogyan fog végződni: Elhagyod a Dervist, átrohansz az utcán, be a házba, egyenesen a felső emeleti lakásba a nagy ablakokkal. Miután betörted az ajtót, a szemedbe ültetett gyors helyzetfelismerő program segítségével egy szemvillanás alatt felméred a terepet. A lány ott hever a padlón szétszabdalt lila blúzában, kihűlt, fehérbe játszó testtel. Szemben bársonyborítású karosszékben a vámpír. Könyvet olvas, és szivarozik. Hosszú ujjain, hosszú piros körmök vannak. Még mielőtt megmoccanhatna, felrántod a kezed ügyében lévő RGU 10-es karóvetővé átalakított kéziágyút (a reflexeid még a régiek), és az elsütőbillentyű lenyomásával karosszékéhez szögezed a vámpírt. Hülyén vigyorog holtában, mintha azt akarná mondani: rábasztál haver. Nem kell több magyarázat, tudod miért vigyorog az a seggfej. Valóban rábasztál…
Nem emlékszel? Csak néhány részlet van meg? A kettesével vett lépcsőfokok, a rúgásától valósággal szétrobbanó ajtó, és a szédülés, ami aztán fogott el, hogy beléptél. Egyszerűen elernyedtél, mint akit leeresztettek. Az a tetű megelőzött.
Most a padlón heversz, moccanni sem tudsz. Nem érzed a végtagjaidat. Egyedül csak a szemed tudod forgatni. Bassza meg, ennyi. A lakás híján van bútoroknak. Mindenfelé könyvek és magazinok hevernek. A falon együttesek poszterei: Bizarro, A Modern Helsingék. Női láb úszik a képbe bőrcsizmában, követed a lábak vonalát: rózsaszín szoknya, lila blúz, nagy vörös lencsés napszemüveg. Meg valami stukker, amilyet idáig nem láttál. A lány fel-alá járkál. Telefonál.
‒ Egész jó állapotban van, miszter. Még ma este le tudom szállítani. Szem implantátum. Nagyon érzékeny kütyü. Mennyit ajánl érte?… Nyolcvan? Pompás.
Miután leteszi odajön hozzá, és föléd hajol.
‒ Szarul nézel ki, széparcú. Te tényleg elhitted, hogy léteznek vámpírok?
Nevet. Lehunyod a szemed. Sötét nevetés.
VÉGE A JÁTÉKNAK!
ÚJRAJÁTSZÁS?
TÖLTÉS…

A várakozás elviselhetetlenségére nincs gyógyír. Három módszered van az unalom elűzésére. Először az öngyújtód fedelét kattintgatod. Aztán (észrevétlenül siklasz a másodikra) egy mondatot őrölsz magadban. Ha e kettőn túl vagy, jöhet a harmadik. A harmadik módszer: elképzeled hogyan fog végződni.

 

 

Gyerekkorom óta beszökdösöm az ódon bérházak nyitva felejtett kapuján.
Tizennégy éves lehettem, amikor a város egy félreeső részében rátaláltam a menedékre.  A kétemeletes ház a század elején épülhetett, kívülről már megfeketedett a burkolat, de még így is pompás, ódon erőt árasztott.
Már, amikor először végigmentem a hűvös lépcsőházi folyosón tudtam, hogy vissza kell még térnem. A bejárattól balra vezetett feljáró az emeleti lakásokhoz, a földszintihez pedig egy újabb, belső lengőkapun át lehetett eljutni. Egyetlen otthont alakítottak itt ki, a ház jobb oldalában, a túlsó felén pincék nyílottak.
Alig mertem az udvarra lépni, nehogy valaki elkergessen, de a néptelennek tűnő, rendezett kert húzott magához. A magányosan álló földszinti hely láttán hideg döbbenet öntött el: mintha nem lett volna homlokzati fala. A plafontól padlóig érő ablakok az egész teret látni engedték, a bejárat maga is üvegből volt, épp csak észre lehetett venni a vékony, fehér keretben. Aztán zajt hallottam, és ijedtemben hazarohantam.
De másnap, iskola után már megint ott álltam. Csak bámultam befelé, igyekeztem annyi részletet megjegyezni az idegen lakásról, amennyit csak bírtam. Gyönyörűen megkomponált műalkotásnak véltem. Mintha nem is abban az időben, országban létezne, mint én. Akár egy múzeumba bámulnék bele.
Csak az előszoba és a nappali látszott, de elég káprázatos volt így is. A nagyobbik helyiségben csupa zöld kárpittal borított antik bútort helyeztek el, a falakon valami barokkos mintájú tapéta húzódott, a plafonról kristályos aranycsillár lógott, alatta kovácsoltvas keretben üvegasztal.
Hetekig eljártam oda, minden nap. Sokáig nem tudtam betelni a látvánnyal, de aztán még többet akartam. Rögeszmémmé vált, hogy kiderítsem, milyen lehet a többi helyiség. Egy idő után azt éreztem, jogom van tudni. És ez a bizonyosság hajtott, hogy lenyomjam a kilincset.
Bár a lakásban embert még soha nem láttam, az ajtaja könnyedén, hang nélkül nyílott. Percekig csak álltam előtte, nem mertem belépni, mintha a cipőmön lévő sár, a bőrömből áradó szagok megtörhetnék a hely varázsát. Végül a félelem hajtott be, hogy valaki felfedez, ahogy a nyitott bejáratnál ácsorgom.
Mint aki régen várt süteményhez jut hozzá, mohón végigmentem a már ismert részeken, és szobáról szobára sorra vettem, amit nem ismertem még.
A hálóban kandalló állt, mellé valaki gondosan fát és gyújtóst készített, szigorú rendben álltak a piszkavasak. A franciaágy frissen volt vetve, a selymes, zöld ágytakaró alatt patyolatfehér, puha párnák és takarók. Egy öltözőszobában a nappalihoz hasonló stílusú ruhás- és cipős szekrényt, tükrös kisasztallal, a szoba közepén eredetinek tűnő perzsaszőnyeg terült el.
A kedvencemmé mégis a dolgozó, vagy könyvtárszoba vált. A világos falikárpitból alig látszott valami, mivel végig a falon könyvespolcok álltak, tele megszámlálhatatlanul sok, varázslatos gerincű könyvvel, mindegyik ősi kiadvány, sokáig hozzájuk sem mertem érni.
Mert az, hogy vissza kellett még térnem, nem is lehetett kérdés. Eleinte lopott öt perceket töltöttem bent, attól tartva, hogy hazajön a gazda. De aztán egyre bátrabb lettem, egyre több időt töltöttem a lakásban, és aztán a legkülönbözőbb időközökben járogatni kezdtem oda. Hamarosan rájöttem, hogy a helynek, ha van is ura, nem látogatja igazán.
Kezdtem a sajátomnak érezni minden darabját. Könnyedén elhevertem a kanapén, az iskolából már egyenesen odamentem, hogy a hatalmas ágyon kialudjam a nap fáradalmait, a dolgozószoba mahagóni íróasztalán írtam a leckémet, majd amikor gyűjtőmunkára adatok kellettek, a polcokról le-levettem egy-egy lexikont, azokból szereztem információt.
Egy nap viszont arra lettem figyelmes, hogy az öltözőszoba egyik sarkát átrendezték. Rettenetesen megijedtem, el is szaladtam, két napig nem mertem arra járni. Aztán mégis visszamentem. Tudnom kellett, mi történt.
Ugyanúgy behatoltam, mint korábban, és alaposan megvizsgáltam a változást. Egy kezdetleges konyhát alakított ki valaki. Az antik stílust egy beszerelt hűtővel diszkréten megtörte a modern technológia.
Nem kerülhette el továbbá a figyelmemet, hogy alaposan ki lett takarítva utánam. Rendet azelőtt soha nem tartottam, otthon sem, a menedékben sem. Most valaki új ágyneműt húzott, felsepert, felmosott, kiszellőztetett. A hűtőt pedig telerakta élelemmel.
Addigra már annyira otthonosan éreztem ott magam, hogy eszembe sem jutott nem enni az ételből. A sajátomnak érzett falatok jól estek, mint egy királyi lakoma, de ezúttal elpakoltam, miután befejeztem. A fürdőben még el is mosogattam. A tisztálkodásra való helyiség önmagában is akkora volt, mint egy szoba, a közepén aranyozott kecskelábakon kád állt, de az összes csap is arannyal volt bevonva, még a WC mögötti súrolókefe tartója is.
Vigyázni kezdtem a lakásra. A hirtelen jött óvatosságom hamar elült, amikor láttam, hogy zavartalanul használhatom tovább. Ahogy idősebb lettem, saját szabályrendszert hoztam létre. Ennek első pontja volt, hogy soha, senkinek nem említem, és nem mutatom meg. Később ez gyakran okozott gondot, mert egy-két lányt szívesen elvittem volna oda. A második, hogy rendet tartok, mintha csak vendég lennék, és fel kellene készülnöm rá, hogy bármikor vissza kell adni a helyet.
Mivel az udvaron sem járt soha senki, nem kellett aggódnom az üvegfalon átlátó szemektől. Rászoktam, hogy meztelenül járjak a lakáson belül. Szerettem, ahogy a bőröm hozzáér a szépen megmunkált fabútorok lekerekített részeihez, vagy ahogyan a kárpit szövete végigsimít, ahogyan ráfekszem, az ágynemű érintése pedig olyan volt, mintha nővel ölelkeznék.
A tizennyolcadik születésnapomon is ide menekültem a családi ceremónia elől. Kinyitottam a hűtőt, és meglepetésemre egy fehér krémmel bevont torta állt benne középen, a tetején számokat formázó gyertyákkal.  Kivettem, az asztalra helyeztem, gépiesen meggyújtottam a gyertyákat, és csak bámultam. Nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy ez egy elvarázsolt lakás, ami ismer engem, és szeret. Melegség öntött el, behunytam a szemem és elfújtam a gyertyákat, kívántam is.
Ahogy kinyitottam, a kanóc füstjében egy rövid, vörös hajú nőt láttam meg. Testhez tapadó, piros ruhát viselt, talán harminc-harmincöt éves lehetett, legfeljebb negyven. Nagyon csinos volt, vékony, a bőre ruganyos, de az arca bölcsnek tűnt, ezért tudtam talán nehezen meghatározni a korát. Vagy azért, mert még fiatal voltam és tapasztalatlan.
Dadogni kezdtem, a szavakat kerestem, de ő a szám elé rakta hosszú mutatóujját. Ahogy a közelembe lépett, megéreztem a vadító illatát. Mosolygott, leültetett a kanapéra, ahogyan a kárpit a combomhoz ért, eszembe jutott, hogy meztelen vagyok.
Először a karomat simogatta, majd puhán megcsókolta a vállamat, erősen megragadta a combomat.
Halk, búgó hangján mesélni kezdett, a fülemen éreztem a forró leheletét. A lakás az övé, súgta, évek óta külföldön él, csak ritkán látogat haza. A teljes otthona be van kamerázva, innen tudta meg pár éve, hogy nyitva felejtette az ajtót, és én bementem. Rendőrt akart hívni, de azután meglátta a csodálatot az arcomon, és azt, hogy a hely fontos lett nekem, nem fogok sem lopni, sem kárt tenni benne.
Azután, be kell vallja őszintén, én lettem a kedvenc műsora. Amikor csak engedte a munkája, élő közvetítésként nézett engem. Látta, ahogyan férfivá érek, csupasz testem megizmosodik, hogy milyen földön túli nyugalom fog el az általa berendezett térben. Belém szeretett. Tudja persze, nevetett, hogy nagy a korkülönbség, és nem is ismerjük egymást, mégis, ahogyan a lakással bántunk, az összeköt minket.
Egy pillanatig csak bámultam a hideg, zöld szemeit.
Amikor megértettem, őrült erővel téptem ki magam a kezei közül, hosszú körme néhány helyen meg is sebzett. Gyorsan a kezembe kapva néhány, a fotelba hajtott ruhadarabot rohanni kezdtem, csak a lépcsőházban rántottam magamra a nadrágot és a pulóveremet, hogy ne keltsek feltűnést az utcán.
Rohantam, megállás nélkül, és soha többé nem mentem vissza.