Címke: irodalom

A legelső és az utolsó (Magyar Dekameron)

kadar_janos

1912. április 5.

Csillagok nélküli világba jutottam. Derült időben, kis légköri nyomás mellett vártam a komáromi állomáson unokahúgomat, Podmaniczky Tittit, vőlegényét, az angol Bowlest (azt mondják, lord, de ha tényleg az, én megeszem a kalapom) és még két kollegát Bázelből. A nap hirtelen a felhők mögé vágott, kis szédülés fogott el. Láttam, Titti meztelenül száll le a vonatról, csak a napernyőjét tartja a feje fölé, és meztelen a nörsz, meztelen az angol Bowles, meztelenek a mögöttük lépkedő bázeli kollegák is. Csiszolgattam egy tréfás köszöntőt a nyelvem hegyén, de mire odaértem volna hozzájuk, csak az a gyatra vicc jutott eszembe, amit a komáromi állomásfőnök mesélt.

Valami baj van az idegrendszeremmel, gondoltam. És ami még nagyobb gond, valami baj van a látásommal. A meztelen Tittibe belekarolt a meztelen Bowles. Csak a csillagokat szereti, mondta róla a bemutatkozáskor Titti.
Megráztam magam és bemutatkoztam. Egyszerű ember vagyok, barátaim, én csak látni szeretek, mondtam. A két bázeli mosolygott, látszott, hogy tőlem, Konkoly Thegétől valami elmésségre számítottak. Gyorsan betuszkoltam őket az egyik első osztályú kocsiba, és intettem az állomásfőnöknek, hogy a vonatot Ógyalláig én vezetem. Az öreg Weiss meghajolt és alázatosan bólintott.
Ahogy a mozdony felé mentem, azon a tréfás köszöntőn törtem a fejem, ami kicsúszott a fejemből.
De ekkor megrökönyödve láttam, hogy a mozdony indulni készül.
Ez a himpellér nem ismeri a szokásokat, ordította Weiss, miközben a vasúti tiszt hadonászva megállíttatta a mozdonyt. A méltóságos úr vezeti a vonatot Ógyalláig!, kiabált a vezetőnek, aki a mozdony ablakán csak a bajszát méltóztatott kidugni. Én azt hittem, a bugris tán nem is akar kiszállni…
Két napja kaptuk, szabadkozott Weiss. Nem tud ez semmit, nem ismeri még a méltóságos úr szokásait. Ám most kiderült, hogy a fickónak miért nem akaródzott kiszállni: a két öccse elbújt a mozdonyvezető-fülkében. Fel akartál nekik vágni, toporzékolt Weiss, és a tenyerével a két kölyök felé csapott. Na, oda a biztos jövő, gondoltam, miközben néztem, ahogy a bajsza is lekonyul szegény bugrisnak.
Most már a bajsza se az igazi. De az én napom sem…
Tégy jót a néppel, te fizeted meg.

Holdtölte. Április 6.

Valami baj van a szememmel vagy az idegpályákkal, amelyek a szemből az agyba röpítik a képeket. Kristálytisztán csak a csillagokat és a csillagködök közt remegő áttetsző fátylakat látom.

Furcsa, hogy a professzor úr jobban lát lencsék nélkül; pedig micsoda műszerek vannak itt, milyen elsőrendű műszerek, mondták a bázeli kollegák. Magyaráztam, hogy a lencsék mögött minden leegyszerűsödik. Be jó dolog is lenne, mindenféle lencse nélkül látni!
A csillagjóslás, mondja Tittike, szemgolyó nélküli látás. Mert csak a múltat látod, nem a jövőt, ahonnan semmilyen fény nem verődik vissza. A bázeliek nevettek, az is a múlt, bárónő, ami egy távoli csillagról verődik vissza. Most tánc lesz vagy észlelés, kérdezte az egyik inas, aki bekopogott, és félénken szabadkozott, hogy csak a terítés miatt érdeklődik. Most tiszta az idő, észleljünk, mondta Titti.
A lencsék leegyszerűsítik a dolgokat, gondoltam. Próbáltam a vacsoránál átadni magam a bornak, a társaságnak, de már oly régóta láttam mindent, mindenkit. A szegény feleségemet, a szegény Tittit, a csillagokat, a vendéghölgyeket is. Akárhogy igyekeztem, most csak a konyhára tudtam gondolni.
Megyek észlelni, mondtam, és jó mélyen meghajoltam a vendégeim felé. Mielőtt Csermaneket, a lányt megkeresem, megnézem, hogy az égbolton rendben van-e minden. Keine Kinder, hallottam a hátam mögött ezüstvékonyan, de lehet, hogy nem az öreg vendég hölgyek, hanem csak a halott kisfiaim susogtak.
A csillagok rendben voltak, villogtak a helyükön titokzatosan, csak az a hang nem, az a hang nem volt rendben. Megvártam, míg a hold visszabújik, aztán elindultam, hogy a konyhában megtaláljam Csermaneket.
De mintha a házban ma nem lennének hátsó szobák, az a kicsinyke élet áttetszett Csermanek bőrén keresztül. A méltóságom végett gorombáskodtam Csermanekkel, a szeretőmmel.
Agg eb vagyok, mondtam, öreg kutya, nem azért nézegetlek, mintha elhinném, hogy a gyerek tőlem van. De hát alig tudtam megállni, hogy a gyerek szívverését Csermanek kötényén keresztül meg ne hallgassam.
Nem kellett hallgatóznom, hallottam. De azért rátettem a kezem Csermanek hasára. Vigyázz magadra, mondtam. Vigyázz magadra, akárkitől is van. Csermanek meg se szólalt.
Nem baj, hogy nem követel semmit, nem baj, hogy nem hadonászik.
Legalább nem lesz forradalmár a fiam.

Április 23.

Béke lesz, béke. Még néhány nap, és a hölgyek Fiuméba indulnak. Most elbúcsúzom a az apróságoktól, mondja majd a feleségem, és mint minden indulás előtt, meglátogatja a kriptában a halott gyerekeket is. A feleségem gyengélkedik, Tittike is gyengélkedik, ezért hát velük utazik Fiuméba a háziorvosunk, az öreg dr. Kövesdy is. Kora reggel majd kikísérem a feleségemet, Erzsikét búcsút venni a kriptához, megállok majd hátratett kézzel a sírbolt lépcsőfordulóján, és szégyellem majd magam, mert másra se tudok gondolni, csak az igazira, az élő fiamra. De még nem. Ma nem.

Április 27.

Hétfőn felbőszített az egyik akadémiai titkár, egy igazi felelős ökör levele. A mélyen lebecsült nagy magyar akadémia nem akar egy külföldi asszisztens foglalkoztatásához hozzájárulni! Foglalkoztatásához! Mintha a felelős ökörnek kellene a csillagdámban akárkit foglalkoztatni. Mert nem tartják kívánatosnak, írja, hogy a magyarországi tehetségek külföldön, idegen égbolt alatt kezdjenek észlelni. Kívánatosnak tartanák, írja, ha a pozsonyi líceumból gyerekcsoportok járnának a csillagdámban „körültekinteni”.
Emlékszem egy körültekintésre néhány éve. Itt fontoskodott a szlovák diákjai között az az örökös balek, az a Zalán tanár úr. Saját nemzetem csillagzatát keresem, mondta az én távcsövem előtt álló Jan Štefanik, és elkezdett valami tót indulót karattyolni.
Az a himpellér a komáromi állomáson, az legalább magyar volt. Talán tőlem kapott az apja földet, de most ő is, az öccsei is gyűlölnek. Tégy jót a néppel, és te fizeted meg. Talán a fickó majd jelentkezik egy felforgató pártnál, és egész életében írja a felforgató verseket.
A látcsövek torzítanak. Csak az asztrológus tudhatja, hogyan kell a jövendőt látni. Az idő olyan lassú, hogy az égbolton puszta káprázatnak látszik.
Meghalok, mire Csermanek fia megtanulja kimondani a nevét – a saját nevét, ami nem az én nevem lesz. Nem tudom, ki lesz belőle, lázasan szavaló költő, hadonászó forradalmár vagy egy szorgos asztalossegéd, aki éveken át a mester halálára spekulál.
Jan Štefanik most Párizsban felforgató és csillagász.
A franciák nagy jövőt jósolnak neki.

Május 11.

Ma az istentiszteleten megint meztelenül láttam az egész gyülekezetet: a lelkészt, az öreg parasztokat, a bázeli kollegákat, akik elkísértek. Talán azért akartam meztelenül látni, hogy meglássam a himpellért, aki a komáromi állomáson olyan szemtelenül viselkedett. De csak öregeket láttam – öreg, elhasznált testeket –, a fiatalok, úgy látszik, istentisztelet-időben is tanulmányozzák a felforgató verseket. Csak az egyik szobalányunk teste mosolygott rám, üdén, frissen, de nem bámulhattam, mert a nagytiszteletű úr igen szigorúan nézett.
Egyébként az a butaság jár a fejemben, bosszúálló csillagok léteznek-e?
Semmit sem látunk egyelőre.
Semmi hír Fiuméból, pedig én olthatatlan vágyakozással bámulom az eget. Most megelégedtem a szememmel, és figyeltem, ahogy az idők mélyén az a parányi kis pont reszketni kezd. Ahogy mint minden élő, ő is megvalósulni kíván: táncolni vagy észlelni. Szinte láttam, ahogy átvergődik a képzelet, a robbanások, a lét és nemlét különös ösvényein, amit még mi, csillagászok sem ismerünk.
De mégis, abban a percben ő még nem létezett, és én már nem léteztem. Elfogott ugyanaz az érzés, mint a nagy ünnepség alatt a Hősök terén: annyian voltunk, de egy pillanatra mindenki egyedül lett.
Ez az egész nem sokáig tart, gondoltam.
Becsöngettem az asszisztenseimet, és megkértem őket, táviratozzanak Fiumébe.

Május 26.

Még jó, hogy azt a ribancot nem hoztuk vissza magunkkal, mondta a feleségem. Az utolsó napokban annyira szemtelen lett! Hogy érted ezt, kérdeztem. Tudod, úgy dacosan elnémult, magyarázta: nem szólt egy szót sem, csak hallgatott, mintha hibáztatna minket.
Nem volt időm vitatkozni vele. Rohantam dr. Kövesdyhez, de az éppen a családjával falatozott.
Mi a keresztneve, kérdeztem.
Kövesdy gyorsan kiküldte a feleségét, aztán kiküldte a leányait.
Hát Jánosnak nevezték, méltóságos úr. A legegyszerűbben, csak Jánosnak. Nem sírt egy sort sem. Nyugodt, erős, lassú baba.
Elnevettem magam, hát akkor asztalos lesz, igazi asztalos, aki majd spekulál a mester halálára. Ám nem szóltam semmit. Egy spekuláló mesterlegény talán még egy szavaló forradalmárnál is félelmetesebb. Elszédültem. A májusi fény az arcomba csapott, ahogy visszatántorogtam a kastélyba.
Nem kérsz teát, Miklós bácsi, kérdezte Tittike. Bágyadtan hevert a kanapén, a cselédek puha takarókba csavarták. A feleségemet hallgatta, aki valami buta fiumei pletykát mesélt.
Kedveseim, zongorázok nektek valamit!
Turkáltam a régi kották között, és kezembe akadt a legelső szerzeményem, a tizenhét évesen komponált Tücsök csárdás – Madarassy Erzsi kisasszonynak.
Látod, Erzsi, még ez is itt van, mutattam a feleségemnek. Látod, minden megvan! De nem a csárdást kezdtem el, hanem megvártam, amíg a boldogság egy kis keringőben megmelegíti az ujjaimat.
Erzsikére néztem, a didergő Tittire, aztán a bázeli kollégákra, az idős hölgyvendégekre. Hamarosan vége lesz, mindennek vége lesz, gondoltam. Eszembe jutott a köszöntőm, az a jó kis vicc, amit elfelejtettem a komáromi állomáson.
Micsoda két hónap volt ez! És vakmerően belevágtam a Tücsök csárdásba.

Dávid és Rozáli (Magyar Dekameron)

Mikor Elisa és Haller Béla beléptek, a pincérek épp gránátalmaszörpöt kínáltak körbe. A professzor kicsit kipirulva, zavartan nézett Filostratóra.

– Kedves professore – szólt Filostrato –, most arra lennénk kíváncsiak, vajon hol húzódnak a Határvidék határai.

– Milyen furcsa kérdés – krákogott Haller professzor. – Nos, hadd meséljek el egy példát a határokról – kezdte, és zavartan maga elé húzott húzott egy adag pirítóst. – Egyik legjelentősebb klasszikusunk, Jókai Mór egy 1952-ben játszódó utópiájában Otthon Állam megalapításáról beszélt, melyet aztán egyik lelkes olvasója, Herzl Tivadar valóra is váltott. Noha Izrael nem Habsburg Árpád birodalmának bukása után és nem 1952-ben jött létre.

– Valamiről ne feledkezzünk meg, – szólt közbe Pampinea –, minket nem a politika, hanem a személyes vonatkozások érdekelnek.

– Drága jó apámnak, a székesfehérvári gimnázium tanárának alkalma nyílt személyesen is találkozni a hősökkel. Hiszen mindannyian tudjuk, nemcsak az eszmék, hanem a szereplők is túlélhetik a szerzőket.

Remélem – szólt Emília –, ebben a történetben kevesebb lesz a rejtvényfejtés és annál több a szerelem.

– Igen, igen, de hogyan is kezdjem el – kérdezte a professzor töprengve.

Dávid és az új ország

– Ezerkilencszázötvenkettőben Tatrángi Dávid a szeme elé emelte a kezét, és mint ébredés után mindennap, most is az eget kémlelte. A jaffai pálmafák fölött hatalmas köröket írtak le a repülőgépek. Dávid már korábban is szeretett volna vadászgépeket vezetni, de mostohaanyja, Rendi Sára ellenezte ezt. Meglásd, mondogatta, még bajt hozol mindannyiunk fejére. Aki titkolózik, annak nem való a felhők között bukfencezni a többiekkel.

A titkolózásnak igen szövevényes története volt a Tatrángiak életében. Mint minden nagy erdélyi mese, ez is a fejedelmek és a hegyek között kóborló protestáns hittérítők idejében kezdődött el. De ahogy a többi szombatos, hősünk, Tatrángi Dávid sem gondolkodott a kezdeteken túl sokat: a hit és a szokások belevesztek már az ünnepekhez és a munkához igazodó paraszti életbe, és ebben az emlékezetben nem volt helye csillogó szemű, lázas hittérítőknek. Hol is volt már az a hitvitáktól forrongó század, mikor a húszéves Rendi Sára rávette férjét, Mózest, Dávid édesapját, hogy hagyjon fel a találmányokkal. Nem szabad felhívni magunkra a figyelmet, magyarázta.

Ezerkilencszáznegyvenhármat írtunk. Az udvarosszéki Rendiek, Dávid mostohaanyjának rokonai ötven esztendeje házasodtak a Maierokkal, Grünökkel, Bauerekkal, a környékbeli zsidó családokkal. Rendi Sára, Dávid mostohaanyja olvasni sem tudott – és ha tudott volna, akkor se vesz a kezébe újságot – de a sógornőitől megtudta, hogy mindenkit, még a szombatosokat is kényszermunkára viszik Németországba.

Másként gondolkodtak a „mindenkiről” Dávid apai rokonai, a Tatrángiak. Tatrángi Simon, Dávid nagybátyja beházasodott egy unitárius családba; mert a végén még eltűnünk a zsidók és a keresztények között, magyarázta. Más Tatrángiak is elszakadtak a földtől: Dávid apja, Mózes gépésznek tanult Iasiban, és olyan ügyes kezű, olyan találékony volt, hogy dolgozni hívták az olajkutakhoz. De Mózest egy sugallat, vagy tán a régi zsoltárok visszatartották az utazástól.

Tatrángi Mózes, a bözödújfalui feltaláló – akit vallása miatt az olajkutak sem menthettek volna meg a szenvedéstől – egy nap minden születő találmányával együtt keskeny füstcsíkká változott. De hogy mi tartotta meg az életnek második feleségét, Rendi Sárát, ezt a kövér, olvasni sem tudó, mindenkire gyanakvó fiatalasszonyt, ezt senki sem tudta. Minden úgy legyen, ahogy volt, mondogatta; ez volt a szavajárása, akár a vallásról, akár a befőzésről, akár a mostohafiáról, Tatrángi Dávidról volt szó. Ám mikor egy láthatalan angyal figyelmeztetően meglökte a karját a szántóföldön, a csecsemőjével elfutott az unitárius papnéhoz, hogy a gondjaira bízza a legkisebb Tatrángi-sarjadékot.

A föld a legkisebb Tatrángi gyerekkel együtt ottmaradt Erdélyben. A sógornők és a sógorok pedig Rendi Sárával, Rendi Sára férjével, Rendi Sára édes- és mostohagyerekeivel, húszkilónyi, gondosan összecsomagolt meleg ruhával, egy nagy demizsonnal, egy kisebb, épp ezért könnyebben vihető tejeslábassal, és más, unitárius hitre át nem tért szombatos székely paraszttal együtt felszálltak a vonatra. Dávidnak nem akaródzott a szüleivel vonatra szállni. Színjeles tanuló volt az unitárius gimnáziumban, ezenkívül – mint ezt mostohaanyja a sógornőitől megtudta – eszeveszetten szerelmes az unokatestvérébe, az unitárius vallású Tatrángi Rozáliba. Egy okkal több, hogy az erőskarú Rendi Sára azt parancsolja, hogy Dávid szófogadón kísérje el őket Németországba.

Egy SS-tiszt intésére Tatrángi Mózes balra indult, Tatrángi Dávid jobbra. A Tatrángiak nem beszéltek németül, úgyhogy az öreg feltaláló nem is értette, hogy az egyik Oberstrumführer azt kiabálja, hogy a géplakatosok lépjenek ki a sorból, hanem engedelmesen vonult tovább a többi szombatossal a gázkamra felé. A tizenöt éves Dávid viszont olyan jókötésű, szép szál fiú volt, hogy némettudás nélkül is ott találta magát a munkaképesek között. Vigyázz magadra, ne okoskodj, fogadj szót, intett utána Rendi Sára, mígnem őt is elragadta egy, a júniusi melegben is télikabátban ácsorgó embercsoport.

Talán már meghaltam, nincs is kinek szót fogadnom, gondolta Dávid. Már nem szombatos testvérek vették körül, hanem városi hanghordozással beszélő, gazdag kolozsváriak. A férfiakon szőrmés télikabát, és olyan amerikai kalap („borsalinó”) volt, amelyet először akkor csodált meg, mikor beosont Rozálival a moziba. Ám a barakkokban találkozott néhány hozzá hasonló, paraszti munkában nevelkedett szabolcsi gazda- és kocsmáros-fiúval. Csak az ilyenek tudják, gondolta Dávid, hogy a gépek az igaziak.

De ezek afféle semmire sem való mondatok, töprengett néhány nap múlva. Olyanok, mint a régi találós kérdések:hányat fingik egy tehén, mit szól a cigány, ha észreveszik… A fiúk elismételték néhányszor sorbanállás közben, de a válasz már senkit nem érdekelt. A táborban nem voltak tehenek, a foglyok a gépek közelébe sem mehettek, de a gyerekeket – noha soha életükben nem hallottak még a szombatosokról – legalább nem érdekelte, hogyan is zsidó Tatrángi Dávid.

Aztán a fiúk közül a legtöbben szép lassan meghaltak. Haláluk nem volt feltűnő vagy fájdalmas, mert már az első fiú, Grün Jóska halálakor átváltozott valami Dávidban. Nehéz volt saját új, lesoványodott és kisebesedett testét elviselni, nehéz volt elhinni, hogy régen a hegyek voltak valóságosak, nem a tábor a hajnali Appell-lel. Bűntudata volt, hogy a szülei iránt semmit nem érez. Még az emlékezés is önmagára mért feladat volt, és ennek is egyre nehezebb volt megfelelni.

Mikor bekerült a lágerkórházba, akkor értette meg, hogy az idősebbek is hurcolnak magukkal zárójeleket. Új barátja, Stern Gyuri odalökte egy beteg mellé, akinek összetört, fekélyekkel borított lábát nem is vér színezte, hanem valami, talán a csontok mélyéből felfakadó sárgás folyadék. A kötésekkel van a baj, motyogta Dávid, mikor lerogyott a szalmazsákra, a „tanár úr” mellé. A tanár úr figyelmesen ránézett, mert dr. Kárpáthy Miklós – mint Dávid megtapasztalhatta – nem úgy volt tanár, ahogy mások mérnökök, közjegyzők, orvosok. Neki a tanárság a lényege volt, emlékezett Dávid.

Nocsak, egy igazi szombatos, kiáltott fel ujjongva, mikor Dávidot kifaggatta. Elmesélte magáról, hogy okleveles, minisztériumi dicséretben részesített irodalomtanár, neves Jókai-kutató. A mocskos kötés lecsúszott a lábáról, és Dávidot, aki a táborban már sokféle sebet látott, elborzasztott a felfakadt kelés – talán haldoklik, talán ezért nem érzi a fájdalmat, gondolta Dávid. Ám Kárpáthy Miklós mindent tudott, sőt mindent jobban tudott, épp ez a tudás tartotta lázban. Mégpedig olyanféle lázban, amivel le tudta győzni magát a halált is. A haldoklók között mesélt Dávidnak a reformációról, Kemény Zsigmondról, Jókairól.

Van már Otthon Állam, amiről a „nagy mesélő” beszélt, mondta Kárpáthy Miklós büszkén. Egy csodálatos köztársaság, amit Jókai nyomán Herzl Tivadar, az új Mózes váltott valóra. Téged hogy hívnak, fiacskám, csak nem Tatránginak, kérdezte, de Dávid egy pillanatra elszunnyadt a fertőtlenítő- és váladékszagú teremben. Azt sem hallotta, hogy a tanár úr elmeséli, hogy egy szombatos fiú, Tatrángi Dávid A jövő század regényének főhőse, és hogy milyen is volt az az Otthon Állam, amelyet a szombatos fiú, egy Severus nevű fekete bőrű amerikai és egy magyar katonatiszt alapított. Már elcsendesedett az élőkkel, halottakkal, imákkal, jajgatással zsúfolt kórterem, de a tanár úr arról suttogott, hogyan száguldoztak Jókainál az ichorral töltött repülőgépek.

Dr. Kárpáthy cionista volt, romantikus és magyar nacionalista. Nemcsak a csontjait roncsolta szét a táborban egy óvatlanul lábára ejtett vasdarab, hanem tébécés is volt hétéves kora óta. Dávid nem ámuldozott, hogy a tanár úrral nem végez a fekély, az éhség, a tbc, a kétségbeesés és a kolera. Ő is sok-sok csodáját látta már az álmodozók testi szívósságának, és tudta, hogy a hászidokkal, kommunistákkal nem végeznek olyan gyorsan a halálos betegségek, mintha a hit valami titokzatos módon erősítené az emberi szervezetet. De ő, Dávid sokkal kevéssé hitt abban, hogy Jókai, akiről az iskolában is tanultak, valóban létezett.

Nem volt ideje sokáig töprengeni ezen. Mikor jobban lett, és kitámolygott a barakkból, felfigyelt arra, hogy három görnyedt fogoly milyen parasztosan beszél az udvaron. Látott egy fiút, aki Erdélyben még Sebő Misi volt – látni igazából nem is látta, csak a hangja emlékeztetett Faragóék unokaöccsének hangjára. Hátha van kenyere, csak egy kis darab, reménykedett Dávid, és bátran odalépett hozzájuk.

Jelentkezz munkára, javasolta Misi. Ott együtt lehetsz velünk, mert a mi transzportunkat egy másik táborba viszik. Dávid bólintott, és megállapította, hogy Sebő Misi is a ciszterci irodalomtanárhoz hasonló álmodozó: egy csodálatos német táborról mesélt, ahol minden parasztot kivezényelnek a krumpliföldekre – de nem eszünk ám krumplit, mesélte, mert úgy hívják azt a várost, hogy Kenyérmező. Dávid tudta, hogy ez a „csodálatos város” emlékeztet a székelyudvarhelyi legendára, amely a vonatra váró zsidók közt futótűzként terjedt: a magyarok minden „jó zsidót”elvisznek Kenyérmezőre. Akár van ilyen tábor, akár nincs, tartsunk össze, lépett hozzájuk egy nagyon öreg legény, akiben Dávid a bögözi tanítóra, Istenes Andrisra ismert.

Dávid csatlakozott az új transzporthoz, ám ők hárman Ravensbrück előtt leszakadtak a csoporttól. Istenes András egy kicsit beszélt is németül, így hát megmagyarázta egy német parasztasszonynak, hogy ők nem zsidók, hanem magyar parasztok, akik útmunkára jöttek Németországba, és lemaradtak a csoportjuktól. Tatrángi Dávid viszolyogva hallgatta: azt kellett volna mondanod, támadt rá, hogy Báthori fejedelem óta zsidó vallásúak vagyunk. Kitekerem a nyakad, te tetves, ha beleszólsz, kiáltott rá András magyarul, aki már kikönyörögte az asszonytól, hogy elbújhassanak a padláson.

Az istálló megszokott szaga – bár már egyetlen tehene sem volt az asszonynak –, a szombatos fiúk, a „fejedelem” szó a vita ellenére is magához térítette Dávidot. Majd olyan országot keresek, ahol nem kell magyarázkodni, döntötte el elalvás előtt, és a vonatozás óta ekkor hasított belé először Rozáli, Bözödújfalu, az unitárius gimnázium.

Már közeledtek az amerikaiak, úgyhogy Dávidnak nem kellett sokáig várni, hogy Ravensbrück mellett találkozhasson az erős karú Rendi Sárával és két életben maradt unokatestvérével. A szombatosok közül Rendi Sára változott legkevesebbet, mikor Dávid viszontlátta, épp az amerikaiaknál állt sorba, hogy kisegítő szakácsnőként bejuthasson a tábori konyhára. Talán fogakat is adnak az amerikaiak, mondta Rebeka, Rendi Sára tizenhat éves kis unokahúga, és rábökött saját foghíjas szájára. Ha igyekszünk, ha jobban viseljük magunkat, akkor könnyebben kapjuk meg Izraelbe a papírokat.

Te csak ne szólj közbe, Dávid, te ott egyetemre járhatsz, intette Istenes András, mikor mindannyiuk nevében tárgyalt az izraeliekkel. Most szóba sem került János Zsigmond és Rákóczi fejedelem; igaz, az ilyesmi nem is érdekelte az izraeli tisztviselőket. Legalább a kishúgomért menjünk haza, vetette közbe Dávid, akinek egyetlen testvére sem maradt. Rendi Sára azonban nem akart belemenni akármilyen kalandba – és hát a két sógornője is, miként a többi rendes erdélyi asszony már készült Tel Avivba. Oda megyünk, csak ad az Úristen nekünk is földet, döntötte el, és egyre nógatta a férfiakat, hogy minél előbb induljanak.

A faluban bambának tartott asszony most kivirult az intézkedéstől, attól hogy rendre szajhának nevezhette a nála műveltebb nőket, és árulóknak azokat, akik Európában akartak maradni. Pedig az izraeli termőföld nagy csalódást okozott Rendi Sárának. Nem búzát, csak gyümölcsöt és követ termett, a sátán pedig – hiszen hol találhat az ember nyugalmat? – mindenféle Amerikából jött mezőgazdasági szakemberrel ijesztgette, akik rá akarták beszélni a pisztácia-termelésre. Pisztácia, méghogy pisztácia, kiáltotta felháborodva Rendi Sára. A „tudósoktól” csak új férje, Istenes András mentette meg, aki a telepesektől gyorsan megtanult angolul.

De Tatrángi Dávid nem kapált Rendi Sára oldalán a szőlőskertben, és nem is udvarolt a műfogsoros Rebekkának, ahogy a volt tanító, Istenes András elvárta volna tőle, hanem egyből beiratkozott az egyetemre. Verjen meg az Isten, ha beszélsz rólunk, intette Andris, és a lelkére kötötte, hogy Tel Avivban semmi mással ne törődjön, csak a gépekkel.

Tatrángi Dávid sem akart mással törődni. A húga, Jókai, a havasok messzebbre kerültek tőle, mint az angol igék, amiket az egyik átmeneti táborban vertek a fejébe. Auschwitzra pedig még évekig képtelen volt visszaemlékezni, olyan volt az egész, mint valami nyomasztó büntetés, aminek az emlékét is szégyen lenne mások előtt felidézni.

Ám csodálatos, ragyogó dolgokat tanult az egyetemen! Nehéz volt a Tatrángi nevet kimondani, de a Tel Aviv-i Egyetemen mindenki megtanulta – noha a neve volt az egyetlen, amit Dávid elárult önmagáról. Ha ez a fiú szilvalekvárt önt a repülőgépekbe, azok akkor is repülnének, mondta a professzora. Van valami a föld anyagaiban, valami különös erő, ami miatt a gépek engedelmeskednek Tatránginak.

Dávid dolgozott az egyetemen, aztán mint kezdő repülőgépkonstruktőr a kutatóintézetben, otthon pedig szórakozásképpen új típusú kéz- és hajszárítót tervezett. A gépek csak akkor értenek meg, ha magyarul beszélek, árulta el Andrisnak, a mostohaapjának, aki rettegett attól, hogy Dávid Amerikába megy, és egyszer kibeszéli őket.Higgyétek el, egy körtefa, egyetlen hangya, egy élő szervezet sokkal félelmetesebb és rejtelmesebb, mint a gépek, magyarázta Dávid Rendi Sárának, aki iszonyatosnak ítélte a találmányokat.

De a hangyáknál, körtefáknál és minden élő szervezetnél titokzatosabb volt az Erdélyben hagyott Rozáli, aki Dávid szívét – melyet egy romantikus regényíró talált ki – a távolból is megdobogtatta. Azt tudjuk, milyen változások vannak a fejünk fölött a légkörben, tudjuk, vagy tudni véljük, mi történik egy atommagban, töprengett Dávid, de hogy mikor fogan meg egy gyerek, vagy hogy hogyan kezdődik bennünk a halál vagy a szerelem, azt nem érezzük meg.

Dávid sokat, nagyon sokat gondolkodott ezen. Nem a mérőműszereket, hanem a saját érzékelésünket kell fejlesztenünk, döntötte el, és habár továbbra is eljárt a tervezőirodákba, a titkos és szupertitkos műhelyekbe, kísérletezni kezdett a saját testével. És míg éjszakánként a saját vérnyomását, lélegzetvételét méricskélte, azt képzelvén, hogy a lélek és a test titkos határmezsgyéjét térképezi fel, egyre közelebb került a Jókai megírta szerephez.

Ki vagyok én, vajon ki küldött ide, számít-e az Úr előtt, hogy nem vagyok se született zsidó, se igazi keresztény? Miért kellett átélnem, ami átélhetetlen, mi végre történt mindez, töprengett, és felrémlett előtte a kórházbarakk, aztán a viccek („Hányat fingik egy tehén?”), amit a fiúkkal soha nem fejeztek be, a nevetés a barakkok között maradt mindörökre. Olyan felfoghatatlan volt, hogy mindezt valaha átélte, hogy már sem Erdélyre, sem Auschwitz-ra nem tudott úgy emlékezni, mint a saját életére.

A „saját életből” csak Rozáli maradt. Hiszen Dávidot nem lelkesítette sem a hidegháború, sem a fantasztikus ösztöndíjakat felajánló amerikai egyetemek, sem a fejedelmek – akikről a szombatosok még áhítattal beszéltek, de már egyre kevesebbnek emlékeztek a nevére –, hanem azt a tökéletes helyet kereste, ahol Rozálival újrakezdheti a történelmet.

De azért a „szavak embere” maradt, miként azt Jókai megjósolta. Nemcsak az Otthon Államot építő Herzl Tivadar naplóját olvasta újra, nemcsak Jókait és Kemény Zsigmondot, hanem verseket is írt az egyre szebbnek képzelt Rozálihoz. Mi történhetett vele, töprengett, és kifinomult képességei segítségével – amelyet telepátiának is neveznek – megpróbált a messzi északon élő unokatestvér nyomába eredni.

Fiammetta ültében előrehajolt, a hölgyek egyre izgatottak lettek, ámde Dioneo azt tanácsolta, tartsanak egy kis szünetet, mielőtt a szép erdélyi lány sorsával megismerkednek.

– És, könyörgünk, professore – suttogta –, gyorsítsd fel kicsit a történetedet.

Rozáli szabadulása

– Rozálit nemcsak Tatrángi Dávid és a szombatos rokonság tartotta különlegesen szép lánynak, hanem így vélekedett róla világlátott nénikéje, Ella néni is, akinek volt egy divatos cukrászdája Székelyudvarhelyen. Majd a kis Rozi mosogat nálam, mondta egy rokoni látogatáson Ella néni Rozáli édesanyjának. Tatrángi Simon nem helyeselte volna, hogy a lánya elmenjen „kisegíteni” a selyemharisnyás Ellácskának, de Rozáli édesapja már nem szólhatott bele a kislány sorsába, széttépte a második világháború egyik gránátja. Csak nem akarod, hogy Rozáli paraszt maradjon, kérdezte az özvegytől Ella néni.

Akkora zűrzavar volt Bözödújfaluban, akkora zűrzavar az egész világban, hogy Tatránginénak megesett a szíve a városba vágyakozó Rozálin, így a lány pár hét múlva anyai engedéllyel töltögethette a tiszteknek a likőröket, és moshatta a tisztfeleségek vagy a kikapósabb udvarhelyi asszonyok ágyneműit. Ellácska minden „elvállalt”: ha kellett, kuglófot sütött, ha kellett, lányokat ajánlott, vagy amerikai filmeket vetített a cukrászda különszobájában. Csak a kis Rozálit illetően nem volt nagylelkű: gyerek még, tizennégy éves, intette le a kislány sarkában járó, Karády-dalokra könnyező tiszteket.

Mihelyt a helyzet tényleg „forró lett”, Ella néni (vagyis „Ella mama”, ahogy a katonák nevezték Székelyudvarhelyen), úgy döntött, hogy a kislánnyal, Rozálival – özvegy Tatránginé megkérdezése nélkül – a háború utolsó napjaiban Magyarországra menekül. Kuplékat sóhajtozva, kimentett vagyonkáját (egy zacskó körmöci aranyat) a keblébe rejtve várta a titkos kiküldetéssel Szegedre utazó Szilvásy századost, aki megígérte, hogy a hölgyeket – mielőtt elérné az összeomlás a havasokat – lovagiasan kimenekíti Erdélyből.

Ám hogyan is történhetett, hogy a titkos küldetésben utazó Szilvásy százados a tizennégy éves Rozálival kettesben érkezett Szegedre? A második világháború krónikája nem jegyezte fel, mi lett az érett korú, a melltartójába rejtett körmöci aranyakkal utazgató Ella nénivel, ahogy azt sem, mi történt a titkos küldetésben utazgató századossal. A bogárszemű székely szépség, Rozáli azonnal Fehérhegyi főhadnagyhoz került. Kis vigasz Erdély elestéért, magyarázta a főhadnagy régi barátnőjének, egy korosodó orpheum-énekesnőnek, aki a lányt néhány napig a lakásában rejtegette.

Rozáli ezt a csavargást zagyva álomként élte át, az urak dédelgetését pedig érzelgős gyengeségnek, „bugyutaságnak” tartotta, olyasminek, ahogyan ő viselkedett otthon a baromfiudvarban nevelkedő kiskacsákkal. Természetesen nem volt sok ideje álmodozni: hiába nevezték a tisztek „harmatos virágszálnak” az ingüket mindig időben ki kellett mosni, és ha mókázni támadt kedvük, illett vidáman mosolyogni.

Aztán az egyik nap, egy rémületes bombázás után eltűnt a gellérthegyi villából – az orpheum-énekesnő házából – a mindig fess Fehérhegyi főhadnagy is. A felszabadított Rozáli csak néhány percig szörnyülködhetett a kiégett budai villák látványában, rögvest megjelent egy tatáros szemű, géppisztollyal hadonászó katonatiszt, név szerint Jurij Leonov százados, aki a szépséges árva lányt magával vitte.

Vajon hol lehet most szegény Ella néni, kérdezte Rozáli magától. De nem volt sok ideje töprengeni, mert észrevette, hogy a főhadiszálláson egy fiatal felderítőtiszt, Andrej Kopelikov tekintete arra jár, amerre az ő lábai. Rozáli a férfiakat szolgálatnak tekintette, valami különösen szégyenletes napszámnak, amire „férjes asszonyként” nem szabad majd visszaemlékezni – de reménykedett benne, hogy ha jó lesz, az oroszok visszaviszik a falujába.

Ám legutolsó budapesti gazdájának, Andrej Kopelikovnak – aki élő cáfolata volt a műveletlen oroszokról alkotott legendáknak – esze ágában sem volt lemondani a nevetős szemű kislányról. Mint az odesszai operaház korrepetitora, felfigyelt Rozáli énekhangjára, mulatságos, könnyed mozgására, és örömmel hallgatta, ahogy a lány népdalokat és operettkuplékat énekelget. Andrej Kopelikovnak nem volt kenyere a katonaság, de mint ügyes felderítő joggal reménykedhetett abban, hogy hazatértekor nem fogják a szovjet hatóságok túlzottan kivizsgálni. Úgy döntött hát, magával viszi Rozálit Odesszába.

Rozálit megajándékozta hát egy krími partizánlány irataival, és – hogy nagyobb kedvet csináljon az utazáshoz – megtoldotta az ajándékot egy magyar tábornok szeretőjétől elrabolt szőrmés kiskabáttal. Rozálit nem kérdezte meg, hogy mihez van kedve, a lánynak máskor is csak annyit mondott: „ülj le”, „gyere ide”, „egyél”, „szeress”. Várt még néhány hónapot, és aztán mint „katonai és művészeti tanácsadó”, aktatáskájában egy csinos rézkarcgyűjteménnyel, oldalán a szép Rozálival, hazaindult Odesszába.

Az út olyan hosszú és gyötrelmes volt, hogy a krími partizánlány irataival utazó Rozáli megértette végre, többé soha, semmilyen körülmények között nem térhet vissza a szülőföldjére. Ám félnie nem neki, hanem a szerelmes természetű Andrej Kopelikovnak kellett. Rozáli oly feltűnő, oly csodálatos hajadonná serdült, hogy az odesszai opera igazgatója, Szergej Varehuna nem hagyhatta, hogy a jövő operettcsillaga egy korrepetitor oltalma alatt szökkenjen virágba. Miután egy börtön elnyelte Andrej Kopelikovot, Rozáli gondos felügyelet mellett összhangzattant és színháztörténetet tanult.

És most eljött az idő, hölgyek, hogy bemutassam a kalandos sorsú, sok megpróbáltatást átélt szépség, Tatrángi Rozáli testi és lelki jótulajdonságait! A mi hősnőnk nem volt olvatag szőke, sem reprezentatív dáma, hanem törékeny, mozgékony, kislányos teremtés, akinek virágsziromhoz hasonló bőre, szabályos arcocskája nemcsak a szovjet tiszteket, hanem az odesszai színház közönségét is elbűvölte. És Rozáli engedelmes volt. Selyemruhásan, drága, hófehér bundában is tudta, hogy szolgálnia kell, „lelkesedni”, ha urai arra kérik, hogy táncoljon és nevessen. Már nem kellett katonacsizmákat pucolnia, ám egyetlen pillanatra sem felejthette el, hogy nem szabad szomorúnak vagy unalmasnak lennie.

Mikor Odesszába menet felégetett vagy elhagyott falvakat láttak, Rozáli azt is megértette, hogy a halottak egy ideig még visszatérnek a házaikba, összeszedik a kimosott ruhákat, és igyekeznek alkalmazkodni az élők seregéhez. Márpedig ő ilyen szolgáló halottnak hitte magát, attól a pillanattól kezdve, hogy első pártfogója, Szilvásy százados azt mondta Erdély határánál, hogy Ella néni úgy döntött, nem utazik velük tovább. Rozáli hitte is, nem is, de nem volt mit tennie, tétovaságból vagy tévedésből folytatta az utat – azt, amely végül is az odesszai operaházhoz vezetett.

Tévedés, gondolta Rozáli, mikor szubrettszerepet kapott az első háború utáni, hazafias operettben. Tévedés, nem lett volna szabad útközben megöletnem magam, meg kellett volna várnom, hogy beszéljek Ella nénivel, gondolta. A társulattal vendégszerepeltek Kijevben, Leningrádban, Rozáli új és új szerepeket tanult meg, ám ha eszébe jutott a saját, az igazi neve, borzongás fogta el.

De a sorsába és a nevébe beleírt történet, vagyis Jókai Mór műve, nem hagyta, hogy félénk, de mindig mosolygós operettszubrettként végezze. Már magyarul is egyre inkább felejtett, de 1952 januárjában, egy különös napon úgy érezte, hogy nagyon messze, valamilyen „elviselhetetlen” távolságból valaki gondol rá.

Rozáli semmi örömet nem lelt a pártfogóinak a szolgálatában, de most már akkor is gondosan kiöltözött, ha a kezében egy teáscsészével otthon üldögélt vagy az odesszai parkokban magányosan sétált. Valaki figyel rám, valaki emlékezik rám, gondolta ébren és félálomban is, és ettől a láthatatlan figyelemtől egyszer csak elkezdett figyelnimagára, és összegyűjteni a saját emlékeit.

Kezdetben nehéz volt a régi emlékképeket a többi színésznőétől megkülönböztetni. Számba vette a gyerekkorát, és eszébe jutott Dávid. Az ő neve is Tatrángi volt, egy igen fura szektába járt a szüleivel, de édesapám azt szerette volna, ha egyszer udvarol nekem. Sok töprengés után – épp a Diadalmas vörös csillag című operett próbája közben – jutott eszébe, hogy azért ment el szívesen a városba Ella nénihez, mert zokon vette, hogy Dávid elutazott Németországba. De ennek mi értelme lehetett, töprengett. Ljudmilla Kajcserova – ez volt Rozáli művészneve – szinte semmit sem tudott saját magáról és Európáról.

A próbák szüneteiben vagy a férfiak mulattatása közben mégis egyre többet gondolt a messzeségben róla álmodozó fiatalemberre. Ám minden olyan zavaros volt, olyan érthetetlen, ezért Rozáli eldöntötte, hogy álruhában, gyászfátyolban felkeres egy híres odesszai jósnőt. Ez a bizalmaskodó, fokhagymaszagú öregasszony megerősítette, hogy hősnőnket egy különösen hűséges szív várja valahol. Valaki eljön érted, magyarázta.

Rozáli meghatódott, el is sírta magát hazafelé, és arra gondolt, micsoda igazságtalanság, hogy „rejtőzködés” közben semmit sem tudhat a szeretteiről. De nem azért volt ő szépséges regényhősnő, hogy mindörökre belefeledkezzen a sírdogálásba és a szomorkodásba. Megpróbálta erősen maga elé képzelni a halottakat, édesapját, a Tatrángi-nagymamát, a Tatrángi-nagypapát, kérdezősködni a családról, és a szellemek révén minél többet megtudni az otthoniakról.

Ezek a csodálatos, mások számára nem is hallható párbeszédek átváltoztatták Tatrángi Rozáli lelkületét. Hangszál- és izületi gyulladásra hivatkozva, a Varehuna igazgató úrral való szakítást megkockáztatva otthagyta az odesszai színházat, és énektanítást vállalt egy odesszai általános iskolában. Mikor a legelső nap (sötétkék kosztüm, hófehér blúz) hazatért az iskolából, egy ragyogó piros rózsa hullt a lábai elé. Rozáli megremegett. Minden porcikája tudta, hogy az a messzeségből őt figyelő valaki elindult, hogy kiszabadítsa.

Tatrángi Dávid a maga különlegesen kifejlesztett érzékszerveivel, mint valami csodás messzelátó segítségével figyelte Rozáli boldog arcát. A Tel Aviv-i repülőgép-konstruktőr, aki már hónapokkal ezelőtt bemérte az Oroszországba került Tatrángi Rozáli lakhelyét, aznap már a saját maga tervezte, különleges helikopteren ült. Azichorral, ezzel a különös vegyülettel hajtott, a földi radarok számára láthatatlan, égkék színű gépezet ötlete Jókai Mórtól származott, de a magyar írónak 1952-ig kellett várnia, mire Dávid megépíti.

A csodálatos kis helikopter közeledett a boldogan mosolygó Rozálihoz, aki sötétkék kosztümben, izgatott sejtéssel a szívében várakozott az odesszai felszabadulási emlékmű előtt. Maga sem tudta, miért, meddig várakozik. Pedig Tatrángi Dávid államalapítóhoz méltó gondossággal választotta meg az Odesszába érkezés időpontját. Rozáli már a kikötő felé vivő utcákon hallotta, hogy az ablakok mögül hitetlenkedő felkiáltások harsannak.

A parkban, az emlékmű körül zavartan tébláboló járókelők azt találgatták, hogy Sztálin halálhírére vajon megtámadják-e az angolok a Szovjetuniót. Zavartan megborzongott a közöttük tébláboló szép Rozáli is, és csak ekkor látta, hogy az emlékmű fölött egy mesebelien szép, égszínkék, kis helikopter köröz.

Haller professzor felelemelte a fejét, és elégedetten látta, hogy minden oldalról meghatott női tekintetek simogatják. Még Filostrato és Dioneo sem mosolygott gúnyosan, csak Giovanni, az írnok maradt közömbös. – Láthatjátok, barátaim, nemcsak Itáliában virágzik a szerelem – dünnyögte Haller professzor elégedetten. De Pampinea egy bájosan könyörgő mozdulattal jelezte: azt szeretné, hogy a vendégük mielőbb folytassa a történetet.

És tudnotok kell, kedves barátaim – folytatta a professzor – hogy ennek a jelenetnek nemcsak a zavartan tébláboló odesszai járókelők voltak a szemtanúi. Sztálin halála előtt – tanulmányozandó a szovjet történelemtanítás módszertanát – egy tanárokból álló csoport érkezett Odesszába. Vezetőjük a neves szakfelügyelő, dr. Kárpáthy volt – aki már Kárpátinak írta a nevét, de most is szenvedélyesen rajongott Jókaiért. Édesapám, dr. Haller Bálint mesélte, hogy a szállásukra sétálva, azt találgatták, a városban mi történhetett. Ekkor Kárpáti tanár úr hirtelen rámutatott egy feléjük közeledő égszínkék helikopterre.

A kicsinyke, égkék masina leereszkedett, és ekkor „kétfelé omló sűrű hajjal egy valódi Mózes-fő”, maga Tatrángi Dávid lépett a tanácstalanul bámészkodó odesszaiak közé. A szép Rozáli nemcsak a szerelmes férfi perzselő tekintetét érezte, hanem azt a csodás és sziklaszilárd tettrekészséget is, amely őt magát és ezt a fantasztikus színben pompázó kis helikoptert eljuttatja arra a földre, ahol majd érdemes lesz újra emlékeznie.

Rozáli a boldogságtól reszkető térddel lépett Dávidhoz. Ám a hős nem engedte, hogy a lány – a meghatott, már a zsebkendőket keresgélő odesszai járókelők gyönyörűségére – rögtön a nyakába omoljon. Bocsássuk meg mi Tatrángi Dávid túlságos szigorát – mert ne feledkezzünk meg arról, hogy neki a történelem pontosan öt percet adott.

A helikopter – amelyről Dávid úgy képzelte, hogy a radarok számára felismerhetetlen – mihelyt a szép Rozáli mögött bezárult az ajtó, fürgén a magasba emelkedett. Az én hazám – kezdte Dávid a pilótafülke biztonságában – és az én mestereim, Herzl és Jókai már megtanítottak álmodni. És most figyelj, kedvesem! A Severus Befektetési Bank Brazíliában egy területet bocsát a rendelkezésünkre, ahol az összes hazátlan, ám jóravaló és tehetséges emberrel felépíthetünk egy várost és egy aerodinamikai kutatóműhelyt. Rozáli, aki alig értett valamit, Dávidhoz simulva bólogatott.

A műszereket igazgató fiút zavarba hozta ez a reszkető és néma odaadás. Meglátod, Rozálim, ez az általam felfedezett új elem, az ichor, amely hajtja ezt a kis helikoptert, fogja a városunkat is gazdaggá tenni. A születő nemzetünk, akarta volna Dávid folytatni, de Rozáli most örömében felsikoltott, mert a tenger kékje tündöklött alattuk.

Tatrángi Dávid, aki Izraelben nem végezhetett el minden kísérletet, nem tudhatta, hogy az ichor – már ami a radaroknak szóló felismerhetetlenséget illeti – még korántsem tökéletes. Vagy kezdetektől fogva hiba csúszott a számításokba? A döbbenettől felocsúdó szovjet légvédelemnek harminc másodpercre volt szüksége, hogy a tenger fölött végezzen a helikopterrel.

Mihelyt a hölgyek letörölték orcáikról a könnycseppeket, Haller professzor felemelte aktatáskáját, és ügybuzgó arccal rendezgetett benne. – Nagyon bánatos vagyok, kedves barátaim – kezdte –, de miként Filostrato úrnak már említettem, búcsút kell vennem önöktől, mert délután vissza kell mennem az egyetemre. – És miután a hölgyeknek sután kezet csókolt, cammogva kisétált a nappaliból.

– Azt tanácsolnám, kedves barátaim – mondta Dioneo az elképedt firenzeieknek –, hogy ebédeljünk meg a belvárosban szép kényelmesen, és ha megnéztük a legfontosabb nevezetességeket, töltsük az estét egy szórakozóhelyen.

Nem volt mit tenni, a firenzeiek belegyeztek. Csak Giovanni, az írnok maradt a nappaliban, hogy lejegyezze a délutáni történeteket.

Trisztán (Magyar Dekameron)

Trisztán ifjúsága

VII. nap 2. novella: amelyben megtudhatjuk, milyen megpróbáltatások során lesz Trisztán a híres-neves Márk király udvari költője

– Talán azért is tűnt a névtelen, északi királyleány élete olyan határvidékinek – szólalt meg a máskor oly csendes Emilia – mert egy ismeretlen hősnő történetét hallgattuk. – De ha már itt van a varázsgömb, a szellemet arra is megkérhetjük, hogy egy ismert regényhős, mondjuk a híres-neves Trisztán történetét mondja el minekünk.

– Abban nem csalódhatunk – mondta Pampinea, és gyors mozdulattal odafordult a kristálygömbhöz.

Trisztán tudta – kezdte a Hang, mikor a szobalányok újra összehúzták a függönyöket – az embernek céltudatosan készülni kell a nagy pillanatokra. A feleletekre, vizsgákra, sőt az új iskolákra is. Egy magára valamit adó fiú, ha útra kel, a kabátja zsebébe rejti a pénzt, az ajánlóleveleket (ha van neki), és megtölti a kulacsát friss vízzel vagy borral – hogy melyikkel: ez csak a pénztárcájától függ. Zsoltárokat mormolva, Dávidra, a pásztorfiúra gondolva leporolja a köpenyét, hiszen tudja, nem nézhet ki úgy, mint egy buta paraszt. Az út nagy részét szekerekre felkéredzkedve tölti, mert ügyelnie kell a csizmájára.

Trisztán is ügyelt a csizmájára. Elképzelte az aranyköpenyes udvari költőket – kezükben lant és mély értelmű írásjegyekkel teli kódexek – és a sáros úton, ahol a parasztszekér baktatott, elmajszolt egy darabka kenyeret. Költő leszek, mormolta Trisztán, de szorongott, mert nem hozott magával sem valódi, sem hamis ajánlólevelet. Futsz a városba a munka elől, kérdezte a lomhán ereszkedő ég alatt az öreg paraszt, de Trisztán csak a saját versét, a Két hősi bárd egyetlen borókaágyon-kezdetű költeményt ismételgette magában.

És tudjátok meg, Trisztán még nem is Trisztán volt; csak most kezdett Trisztánná válni – Valhellilac fiának, Valhelliac-nak hívták, mint a családjában az összes fiút. A Trisztán nevet saját maga adta saját magának, mert egyszer régen hallott egy híres francia költőről, egy mesebeli költőről, akinek a neve azt jelenti, szomorú. De a paraszt, akinek a szekérére most felkéredzkedett, nem hallott még egyetlen francia költőről sem. Hogy kikről hallott, azt Trisztán nem is tudta elképzelni, mert az öreg csontos arcát az alkonyi szélnek feszítve csak egy-egy mondatot vetett oda a fiúnak. Láttál-e már epreskertet télen? Mit figyel egy gyík éjszaka? A kérdések egyre furcsábbak lettek, és Trisztán megkönnyebbült, mikor a hangás sík után megpillantotta a város fényeit. Költő szeretnék lenni, mondta a parasztnak egyszerűen.

Mert Trisztán – aki ekkor már így hívta saját magát – rögtön úgy hitte, a dalnokversenyen bevezetik majd egy boltíves terembe, ahol azonnal énekelhet a tündérekről, akik hajnalban bújnak elő a barlangjaikból, hogy elfoglalják Márk király földjét. Trisztán már otthon kiagyalta a legszebb rímeket, a legszellemesebb képeket, és elhatározta, hogy a tündéreket “lélekmadaraknak” nevezi el. De mihelyt a palotába lépett, tudta, aznap már nem kerül rá a sor: a boltíves csarnokban egymás hegyén-hátán tolongott a sok-sok jövendő dalnok. A fürtjeiket lesimítva ők is francia költők vagy épp angol főrendek fiainak nevezték magukat: az oszlopok között ott lökdösődtek a Chrétienek, Jaufrék, Earlök, Vicomte-ok.

Trisztán a hetvenhetedik volt aznap, aki a levegőtlen, hatalmas teremben franciának és nemesnek vallotta magát. Még soha nem látott ekkora tömeget, még soha nem látott ilyen hatalmas termet, közben fulladozott az izgalomtól, míg a feje kóválygott a díszesebbnél díszesebb nevek hallatán. Az egyik fokhagymaszagú Earl of Montgomery, aki egyre csak kenyérhéjat rágcsált, mellészegődött, és mintha ez jó móka lenne, a könyökével többször is oldalba bökte Trisztánt.

Ám a fogadásukra egybegyűlt Udvari Költőket, Márk király agg trubadúrjait nem is érdekelte a költészet. Egy érces hangú, hatalmas szakállú nagy öreg – Trisztán meg volt arról győződve, hogy lobogó fehéres-rózsaszín szakállát tegnap készítették a király műhelyében – elszavalta a hatalmas tömegben, hogy a kelták, normannok, franciák, angolszászok nagy barátja, a Dicsőséges Márk Király támogat minden fővárosba érkező, nemesi származású tehetséget. Ezután éljenzés következett, majd a Nagy Öreg elmondta még egyszer ugyanazt, erre a fiúk újra éljenezni kezdtek. Már hajnalodott, mire a párbeszédnek – ahogy a Nagy Öreg nevezte – vége lett.

Természetesen senki nem volt kíváncsi a tündérekre, gyíkokra, rímekre. Az udvari költők szorgalomra, kitartásra, alázatra buzdították a fiatalokat, és Trisztánt a fokhagymaszagú fiúval beosztották egy II. fizetési kategóriába tartozó lovagoz, aki a fiúknak Gurnemans bácsiként mutatkozott be. Az ősz lovag megsimította a vállukat, és biztosította őket arról, hogyha szorgalmasan dolgoznak, akkor majd nem szenvednek a házában hiányt semmiben. Trisztán olyan csalódott volt, hogy csak arra gondolt, a tengert és a palotát, a hullámokat és őt csak néhány mérföld választja el – és most már elválasztja mindörökre.

Munkára fel, fiúk, mondta Gurnemans lovag és egykedvűen egy ütött-kopott kordéhoz vezette őket. Tizenöt éves vagyok, de én még nem láttam a tengert, mondta Trisztán könyörögve. Gurnemans megmagyarázta, hogy egy izmos, egészséges, szép szál fiúnak ötven év adatott, hogy megcsodálja a tengert. Unja ő már ezt az egész fiataloknak rendezett dalnokversenyt, dünnyögte, de szüksége van egy jóvágású fiúra, aki hajtja a lovait, ha néha vendégségbe megy – és kell egy másik, sandított a fokhagymaszagú Earlre, aki tárgyal a birtokán a parasztokkal.

Trisztán csak arra figyelt, hogyan is szelelhetne el. Nem úgy van az, fiacskám, mondta a II. fizetési kategóriába tartozó lovag, mint aki olvas Trisztán gondolataiban. Ha költőnek születtél, dolgozz meg a neveltetésedért, és a nyakigláb fiút a könyökénél fogva felrántotta a kordéra. Zötykölődve végighajtottak a romlott hal-szagú, álmos utcákon, és közben Gurnemans halkan elmesélte, hogy egy huszonkét családos birtokon gazdálkodik, maga nyüglődik a parasztokkal, a tehenekkel is, míg a nagybátyja, aki felelős lenne a birtokért, kalandot keresve áthajózott Normandiába. Az ősz lovag hangja nem volt erőszakos vagy durva, sőt a mondatai mélyén volt valami gúnyos, szomorkás dallam, miközben magyarázta: Márk király fél attól, hogy egyes szedett-vedett sarjak azt hiszik, ő áll a felemelkedésük útjában.

Akkor én lovász leszek kegyelmednél, sóhajtott Trisztán borúsan, és már nem próbált úgy tenni, mintha egyenlő lehetne egy II. fizetési kategóriába tartozó lovaggal. Beletúrt hajába, és megadóan várta a választ, de a lovag nem mondott igent, vagy nemet, hanem arról beszélt dallamos hangján, hogy az Ég megtagadta tőle a gyerekeket. Hét hajadon nővére van, mesélte, hét hajadon lány, mert a birtok nem elég nagy, hogy férjhez adhassa őket. A házban – majd látni fogja Trisztán – nem kisgyerekek laknak, hanem könyvek, vénlányok és aranypávák. Ő, Gurnemans, magyarázta csendesen, igenis szereti a verseket. Trisztán, aki tudta, hogy a városból most a fennsík felé távolodnak, újra megkérdezte, nem mehetnének-e vissza a tengerhez.

Gurnemans – a hold most megvilágította a profilját – elmosolyodott és lassan megfordította a lovakat.

– Micsoda csalódás – mondta Elisea – ez egy határvidéki törtető története, mégcsak nem is hasonlít az álnéven, de előkelő környezetben nevelkedő, nemesi származású Trisztánra, Izolda jövendő nagy szerelmére, a mi kedves Trisztánunkra!

A többiek osztoztak Elisea felháborodásában, csak Dioneo nevetett gúnyosan:

– Várjunk csak! Tisztelt barátunk, Filostrato, majd úgyis elmagyarázza, hogy sokféle változata van a Trisztán-regénynek, ez a nyomorult viszonyokat bemutató, fojtogató történet nem más, mint egy határvidéki Trisztán-történet. És majd figyelmeztet minket, hogy legyünk türelmesek…

Filostrato sértődötten felpattant, ám Fiammetta egyenesen Dioneo szemébe nézve kijelentette, ő rokonszenvesnek tartja ezt a Trisztánt, és bizony, talán az utazás közben átélt megpróbáltatások miatt, eléggé szórakoztatja ez a Határvidék szívében játszódó történet. – Még a tenger sem zavar – mondta.

A tavaszra nyár jött – folytatta a Hang – a nyárra ősz, évre év. Az idő Gurnemans házában oly gyorsan röpült, mintha minden percét álmokból szőtték volna. Trisztán nemcsak a lovászkodást tanulta meg, hanem maga is jó sokat lovagolt az ősz lovag egyetlen harci ménjén. Az Earl és ő elég hamar megszeretették magukat a vénkisasszonyokkal, a pávákkal, és a sötétkék bársonykötésű kéziratokkal a könyvtárban. De hol vannak az aranypávák, kérdezte Trisztán, mikor Gurnemans úrral egyik este békésen kifogták a lovakat. Azok a fiúk az aranypávák, felelt Gurnemans mosolyogva, akik sikeresen bekerültek az udvari költőiskolába, és most hiú költőkként pompáznak. Hol van az udvari költőiskola, kérdezte Trisztán, és végignézett a szemetes udvaron, ahol Gurnemans úr nővéreinek főkötői száradtak.

De csak napközben szorgoskodott Trisztán a fokhagymaszagú Earllel az istállóban. Gurnemans úr nem járt vendégségbe, nem szerette a lovakat, nem törődött sem a nővéreivel, sem a pávákkal, hanem délutánonként hátradőlt a székén, és miközben az Earl a galambokat kergette az udvaron, vagy ott unatkozott a könyvtárban, az ámuló Trisztánnak mesélt. A fiú megtudhatta, hogy a régi cornwalliek csak azért háborúztak, mert hölgyeik jó hírét tartották mindennél előbbrevalónak. A kufircolás, bizony, a hölgyek érdeke is, szólt közbe az Earl, aki mint Trisztán, még csak tizenhat éves volt, de már sok mindent megtanult a falujában. Ilyenkor Gurnemans úr elpirult, és más kéziratot vett elő, hogy elmagyarázza, a káldeus bölcsek liliommal jelölték az aranyat, a teutonok háromfejű kígyóval.

Más estéken Gurmenans elmesélte, hogy az ír költők a tengert acélszürkének látják, míg Homérosz, és nyomában Vergilius, a mágus bíborszínűnek, olykor vörösnek. Trisztán szinte reszketett, mert látta, a hősök vére kisebb-nagyobb patakokban gyűlik össze, belefolyik a Cornwalli öbölbe, és ki-kicsapva alvadt-vörösre festi a fenyért, egész Cornwallt, a brit kikötőke. Túl éles a fantáziád, mondta Gurnemens, és lantját kezébe véve türelmesen tanítgatta Trisztánt, hogyan szelídítheti meg a szívét, saját költeményén mutatva be, miként varázsoltak a régiek lányhangokból dalokat.

Míg az Earl, Gurnemans úr javainak, teheneinek, szántóinak, birkáinak jövendő örököse a parasztlányokat kergette az ólak mellett, Trisztán a régiek nagy csatáiról hallgatott meséket. Megtudta, hogy a sziklákon nyíló vörös kikerics dicsőséget hoz a hősökre, a hadvezér álmában látott héja pedig biztosan balszerencsét jelent. Ám Gurnemans úr egyáltalán nem lelte helyét a régi királyok tágas csatamezőin. Ízléstelen barbároknak tartotta a csillogó szemű trónkövetelőket és a trónszékek aranysujtásos díszeibe kapaszkodó agg királyokat is. Egy trubadúr persze énekel nekik, minden hódítónak, aki a Britannia földjére lépett voltak énekeseik, de az igazi költő, magyarázta, nem leli kedvét a trombitazajban.

Gurnemans úr tényleg nem lelte kedvét az effélékben. Minden szerdán vendégül látott egy agg plébánost, akivel a szelíden alkonyuló fényben tarokkozott. Éljen Márk király, Éljen Márk király – köszöntötték egymást az udvarban, de mihelyt leültek a kártyalapok fölé, nem beszéltek többet a hatalmasokról. A plébános minden jó ütést egy latin adagiummal vagy Horatius-sorral viszonzott. Hogy lehet, hogy van egy másik nyelv, egy szentebb nyelv, amit csak kevesen beszélnek, kíváncsiskodott Trisztán. Túl becsvágyó ez a fiú, sóhajtozott a pap, túl kíváncsi, de a következő évben Gurnemans úr szelíd unszolására Trisztánt latinra és klasszikus irodalomra tanította.

Aeneas megérkezik az Alvilágba, és felismeri maga körül a lángoló Trójában rekedt őseit. A rengeteg, színpompás történet elfeledtette Trisztánnal a sajátjait, és ha az ünnepi hexametereket vagy Gurnemans úr a szerelem boldogságáról szóló cansóit hallgatta, úgy érezte, egy csillagról jött árny ő, akit ezek a szavak keltettek életre. Ám azEarl, akivel megosztotta a padlásszobáját, éjjelenként a molnár özvegyével való kalandjaival traktálta. Finom asszony, mondogatta, finom, művelt, páratlan asszony, nem valami kis buta jószág, és elalvás előtt csettintett az ujjával.

Aeneas bolyongásától, vagy éppen a sok lovaglástól Trisztán alaposan megnyúlt a második nyáron. A parasztlányok szeme elidőzött rajta az udvaron, de Trisztán egyre csak a molnárnéra gondolt. Hölgyét az Earl “vörös molnárnénak” hívta, és Trisztán nem tudhatta, a vörös jelző vajon az asszony hajára, ruhájára vagy épp lobogó szerelmére vonatkozik. Soha nem látta a nőt, ám délutánonként sóvárogva futtatta a lovakat a “malom” előtt. Azt üzeni, mondta az Earl, ha elmész hozzá, téged is meleg tejjel itat, kikeféli majd a kabátodat, és jól megtanít arra, hogyan haldokolnak a roncesvalles-i csatatéren a hősök. Az Earl élesen felnevetett, és Trisztán ilyenkor zavarában le sem merte hunyni a szemét. De félálmában a “molnárné” csigákban leomló vörös haja az ujjai köré tekeredett.

Közben Trisztán haja sötétebb, az arca pedig szabályosabb lett. Ha Gurnemans úr a tengerben meghaló napról szóló költeményét olvasta fel, a pillantása a felolvasása végén ottfelejtődött Trisztán orcáin. A lovag tekintete úgy feszélyezte Trisztánt, mint a parasztlányok az udvaron, vagy az Earl “molnárnéről” szóló történetei. Kár neked az udvarba vágyakoznod, sóhajtott Gurnemans, maradj itt nálam, maradj itt, mint a tulajdon fiam, és meglátod, mindenféle udvari költőnél szabadabb leszel. Ám Trisztán türelmetlen, nyugtalan lett, és szomorúan vette tudomásul, hogy véget értek a latin órák is: a plébános, akivel régen a “klasszikusokat” tanulmányozták, egyre többször betegeskedett.

A harmadik tavaszon egyre többször üldögéltek Gurnemans-szal kettesben a könyvtárteremben. Ilyenkor az alkony, mint egy fiatal lány, vagy a verssorokból megszülető “édes szellő”, közéjük telepedett. Te a csillagok fia vagy, mondta reszkető hangon Gurnemans. Hogyan is ismernéd ki magad az udvarban, a tehetetlen Márk király színe előtt, aki örökös trónviszályokkal igyekszik a változás látszatát kelteni. Egy király, aki mindig talál ellenségeket, magyarázta Gurnemans gúnyosan. A nép innen tudhatja, hogy felelősen uralkodó királya van.

Trisztán nemigen hitt ebben, és szórakozottan megvonta a vállát. Hidd el, fiam, igazán fontos dolgok csak a versekben történnek, vagy a hajnali séták során, mikor a mi egyetlen és valóságos urunk szent pillantására méltatja a földet. Hallgass rám, fiam, és maradj mellettem. De Trisztán már minden történetet ismert, és Gurnemans úr könyvtárában elolvasott már minden verset. Nap mint nap sóvárogva várta, hogy a királyi palota meghirdessen egy valóságos és igazi költőversenyt. Higgye el, jó uram, mondta Gurnemans-nak, ha egy rövid időre el is megyek, azonnal visszatérek.

A következő tavasszal lovas futár járta Cornwallt, kihirdetve hogy Márk király és az Oroszlános Dinasztia – emlékét megőrizendő – szépen öltözött, jómodorú, minden tekintetben megbízható udvari költőket keres. Trisztán kérlelte az Earlt, hogy együtt induljanak el. Mért elégszel meg azzal, hogy itt a birkákat számolgatod, mért elégszel meg azzal, hogy Gurnemans úr pénzesládáján tartsd kezed. Az Earl nagyot sóhajtott és elmesélte, hogy a halászfaluban, ahol ő született, napjában egyszer ettek kenyeret, Isten tudja, hogy volt, de az ő környékükön még az öbölben úszkáló halak is éheztek. És hidd el, Trisztán, ebben a világban mindenki csalfa, mindenki más, mint aminek mutatja magát – egyetlen kivétel: Gurnemans.

Trisztán elmosolyodott, és másnap reggel válla köré kerítve Gurnemans úr utolsó jó köpönyegét, egymaga indult el a fővárosba.

– Túl gyorsan ítélkeztetek, barátaim – szólt közbe Filostrato – ez az érzékeny és becsvágyó fiú „igazi Trisztán”, aki megérdemli, hogy a kalandjaira figyeljünk.

És tizennyolc évesen Trisztán újra köszönthette a tengert. Minden kisebb lett, az öböl fölé hajoló utcák, a terek, a palota előcsarnoka, ahol tizenötévesen várakozott az Earl társaságában – csak a tenger maradt közömbös, nyugodt, beláthatatlan. Már nem franciás nevű parasztgyerekek gyülekeztek az udvarban, hanem művelt, szépen öltözött, jómodorú fiatal lovagok, akik illedelmes kört formáltak Márk király és az udvari tanácsosok körül. Tizenketten lehettek.

A tavaszi napfény pompás és vidám sokszögbe formálta a fiúkat, a királyt és a bölcseket. Márk tekintete jóságosan végigsimított az arcokon, egy pillanatra megállapodott Trisztánon, és mint jó, mértéktudó uralkodóhoz illik, derűs biccentéssel átadta a szót a legöregebb bölcsnek. Ifjú és legkedvesebb barátaim, kezdte az ibolyaszín köpenyes agg, ti – művelt ifjak révén – mindannyian tudjátok, a kitalált, tanulság nélküli történetek kora lejárt, eljött az idő, hogy hasznosságuk szerint mérlegeljük a régi korok örökségét. A műveknek, köhécselt az agg, alkalmazkodni kell az új idők szelleméhez, ahhoz az új szellemhez, amely új és legújabb paripákon közeledik országunk határai felé.

Az ifjak, miközben igyekeztek megfelelő arckifejezést vágni, szorgalmasan bólogattak. Rátok, a legfiatalabbakra hárul az a szerencse, folytatta az agg, hogy változó korunk változó nyelvéhez igazítsátok a régmúlt nagy történeteit. Természetesen próbára kell tennünk, hogy elmétek javára válik-e ellenségektől szorongatott királyságunk szellemi életének. Ezért a jó Márk király tanácsát megfogadva úgy döntöttünk, hogy felolvasunk előttetek elavult szellemű és elavult nyelvezetű műveket, amelyekben mégis találhatók figyelemre méltó értékek. Hogy melyek méltók figyelemre, és melyek nem, azt barátaim, nektek kell eldöntenetek. Kérjük, két hét múlva nyújtsátok be a tanácsosaimnak az értekezéseseteket. Most hallgassátok figyelemmel Achillész és Ulisszesz lovag kalandjait. Magatokra hagyunk benneteket.

A király és jóságos tanácsadói elvonultak. A délutáni fények teremben helyet foglalt egy cingár énekes.

A nap magasan ragyogott Ilion fölött, mint egy ígéret.

(A novella egyik változata megjelent 2005 nyarán a Székelyföldben.)

Túloldalt (Aranyhímzés)

Túloldalt

(Részlet az Aranyhímzés című regényből)

Sebének csalódnia kellett. Hiszen nemcsak a szentelt víztől rettegő pogány lelkek voltak gyanakvók, hanem a keresztények is, akiket a bűntudat vagy a családjuk által rájuk mért titkok nem hagytak nyugodni. Sebe elismételte a kérdést pogányul, azaz magyarul is, de érezte, hogy az árny megreszket, és a tengermélyi világosság előtt, az ablaknál szertefoszlik. Mintha egy nőt üldöznék, gondolta Sebe szégyenkezve, és hátat fordítva hagyta, hogy az árnyék, ez az alig meglebbenő érzés megnyugodjék. Hangosan belevágott egy miatyánkba, mert csak az értelem erejében bízhatok, gondolta, az isteni világosságban, és örömmel látta, hogy az Orseolók lemosatták a falakat, elvitették a testeket, de a filigrán aranyhímzőnő rajzaihoz és a hímzésekhez nem nyúltak, ott hevert az egész egy fal melletti halomban. Remélem, nem unja el magát Andrea, és nem mer feljönni az emeletre, gondolta, ahogy kapkodó kézzel széthajtogatta az összecsavart rajzokat. Ésszel dolgozott a kis hölgy, mormogta, először megrajzolta a hímzésmintákat, mert tudni akarta, hány madár fér el egy kicsinyke bőrdarabon.

A faforgácsokról kitárt szárnyú, egymásba kapaszkodó, ragyogó madarak szálltak fel, Sebe griffes-indás, növényként kapaszkodó magyar madarakat keresett, vörösen-kéken vonagló madarakat, de a nő rajzai pontosak, logikusak, mértanilag szabályosak voltak. Sehol egy griff vagy sehol egy teuton madár, mely a felhők felé döfköd a csőrével, gondolta csalódottan, mígnem Sebe rájött, hogy ezek a soványka madarak keresztény allegóriák, vagyis kimondott vagy kimondható dolgokra utalnak. A darvak, a sasok között megpillantott néhány szárnyas oroszlánt, nem csoda, gondolta, hiszen az Aranyhímzőnő megrendelői velenceiek voltak, és ő, ahogy napközben Gilberto Morosinihoz, álmaiban Szent Márk városához alkalmazkodott. Sebe, aki csak titkokat keresett a rajzokban, először megcsodálta az összegubancolódott vörös, kék, arany fonalakat, selyem hímzőfonal, a legfinomabb selyem, bólogatott. Egy szépen megrajzolt kör szélén az evangélisták jelképei lépegettek, a kör közepén kinagyítva a szárnyas oroszlán; semmi olyan nincs, amiről nem tudnám azonnal, hogy mit jelent, gondolta.

Talán a magyar hímzések se voltak olyan titokzatosak régebben, elmélkedett, nemcsak tudtuk, hanem ki is mondhattuk, hogy melyik madár mit jelent, akkor a fák a hetedik égig értek, s egyetlen név sem maradt kimondatlan. Míg morfondírozott, érezte, a gondolatait *hallgatja* valaki, az árnyék lassan-lassan a vállához közelít, ám hogy el ne riassza, egy másik kiszínezett forgácsot vett kézbe, ez, mint a szobájában a mozaik, a négy fenséges égtájat mutatta be. A láthatatlan árny, ahogy kuporgott mögötte, és Sebe karját, a rajzokat figyelte, a madárszárnynál is finomabban meglökte Sebe derekát, ám az agg főpap még a fejét se emelte fel. Úgy játsszunk egymással, gondolta szégyenkezve, mint a Menyasszony és a Vőlegény az Énekek énekében, csak kergetjük egymást, mire az egyikünk megfordul, a másik nincs sehol.

Újra beletúrt a földre szórt rajzokba, az indák, virágminták közé keveredett madarak közt haditerveket keresett, mert sejtette, a Morosinik az Aranyhímzőnő ügyességét térképek másolására használták fel. Szeretném tudni, dünnyögte, Dalmácia után melyik partszakaszra vetik a szemüket, de hajók, partvonalak helyett csak madarakat, fákat, virágokat látott. Talán nem is hímzésminták ezek, gondolta, és boldogan ismerte fel a vonalak között a tölgyek ágbogát, a kígyózó gyökereket, a darvak lábának kacskaringóit. Mert idegen voltál ebben a városban, nővérem, sóhajtott Sebe, nem a Jelek Rendjét, nem egy másik művész álomvilágát, hanem a saját múltadat akartad megrajzolni. Már nem kérdezgette az árnyékot, hogy ki volt valaha, próbálta az Aranyhímzőnő vonásait, haját, termetét felidézni, azt a könnyű testet, melyet a Morosinik tegnap kicibáltak innen. Igen, az Aranyhímzőnőnek vöröses haja volt, kék szeme, vöröses szeplőcskék nyíltak az orra hegyén, a hófehér kézfején; ami a színeket illeti, a természet pazarul bánt a szép hímzőnővel. Tényleg nem hasonlít egyetlen Velencében látott arcra sem, elmélkedett Sebe, és most próbálta felidézni Zsófia hercegnő bizánci kísértetét, a görögök húsos orrát, olajosan fénylő bőrét, sötéten csillogó szemét, aztán Zsófia kékesfekete fürtjeit, a bőre elefántcsontszínét, melynek egészséges, tompa fehérségén semmilyen szeplőcske vagy ér nem üthetett át. Meg is kellett rónia magát, amiért titkos vagy éppen kegyes megbízatása közben így eltévedt a képzelete. Az Aranyhímzőnő egy szászra vagy leginkább egy normannra hasonlít, gondolta, kár, hogy a vér útjai olyan kacskaringósak, hogy a testi jegyekből soha nem lehet biztosan ítélni.

Vágyakozva gondolt a teológiai tételek szigorúságára, melyek bizonyosabbak, mint egy bizánci kalandornő leszármazása, de ekkor majd’ felszisszent a gyönyörűségtől. Az egyik faforgács hátoldalán írásjeleket talált, földre dőlve silabizálta; íme, a német miatyánk kezdete, kiáltott fel boldogan, hát nem vagy te Orseolo, mondta az árnyéknak. Az Orseolo családban, amennyire Sebe tudta, a venetói járta, II. Ottó balszerencsés itáliai vállalkozása után viszont számos német lovagot hurcoltak Bizáncba. De ki tudja, hányféle úton érkezhettek még németek Bizáncba, ki tudja, hogy a kék szemeket, a szeplőcskéket ki hagyta örökül egy bizánci kislánynak, aki egyszer csak rájött, miféle rokonság emlegetésével tudna férjet szerezni a görög fővárosban. Az a nő nem is létezik, akinek nincs családja, gondolta, legalább a nevedet áruld el, kérte az árnytól. Hroswitha vagyok, Hroswitha, hallotta a háta mögött a nevet sóhajokba fúlva.

Aki nem hiszi el a saját hazugságait, azt az emberek kiközösítik, mondta Sebe lassan, aki nem hisz önmagának, az magára marad, és meghalni se tud, ahogy a többiek, a tisztességes, keresztény emberek. Sebe valami beleegyező zokogást várt, amely a gyóntatottak szívéből a feloldozás előtt felszakad, de az árny csak kuncogott mögötte. Rajtam nevetsz, énrajtam, aki Anasztáz is vagyok és Sebe is, és több világhoz tartozom, mint amit az Úr megenged. De én titokban tartom, folytatta Sebe, nem mesélek másoknak kalandos történeteket, nem akarom, hogy a világon minden név, minden király a rokonom legyen. Mert akinek nincs Egyetlen Neve, azt az emberek elkerülik, aki bizonytalan magában, azt kitaszítják, emlékezz, hogy bántak veled a Morosinik. Azt se tudták, hogy igazat mondasz, és azt se tudták, hazudsz-e. A történeteiddel veszélybe sodortad magad, mert egy kis hazudozó vagy, aki nem biztos semmiféle igazságban. Még szerencse, hogy a velenceiek tőre ért el, nem a magyar király kardja.

Folytatta volna az árnyék korholását, de érezte a kuporgástól a térde, a válla, a dereka, teljesen elzsibbadt. A vér kiszaladt a lábfejéből, hogyan állok fel, gondolkozott kétségbeesve, az ember egy kísértettől mégsem kérhet segítséget. Négykézlábra állt, a lábfejét rázogatta, s érezte, milyen nevetségesen fest a szép Aranyhímzőnő szemében. Míg a tenyerére támaszkodva erőlködött, észrevette, hogy minden forgácsdarab hátulján rajzok vagy írásjelek vannak, de milyen különös rajzok, keresztek, oroszlánok, sasok, liliomok, meglátta a német császári sast; te túl nagyra törtél, mondta a kísértetnek, akár Orseolo vagy, akár egy német lovag lánya. Egy kis belegyező nyöszörgést várt, valamit, amivel egy bűntudattól gyötört lélek kifejezi, hogy egyetért a gyóntatójával, de női sóhajok helyett energikus lépteket hallott, és egyszer csak egy erős, izmos kar, magabiztosabban, mint akárhány kísértet, felrántotta a hónaljánál fogva. Sejtettem, atyám, hogy rosszul van itt fönt, nem tud a térdeplésből felegyenesedni, hallotta Andrea Morosini készséges, vidám trilláit.

Elboldogulok egyedül is, mormogta Sebe, ha máskor szükségem van valamire, majd kiáltok neked, és a falnak támaszkodva most konstatálta elszörnyedve, hogy a Készséges Fiatalember mennyivel magasabb. Majd szólok legközelebb, mormogta, ha segítségre van szükségem, úgy lopakodtál föl azon a lépcsőn, hogy nem is hallottalak. Sebe érezte, hogy mind a ketten megsértődnek: a Törekvő, mosolygósan segítőkész Fiatalember és a Szellem is, aki most indignálódva, a szoba sarkából figyelte őket. Máskor majd szólítlak, mondta erélyesen, és megvárta, míg az Érzékeny Fiatalember hátat fordít, és Sebe – immár megfontoltabban – visszatérdelhet az Aranyhímzőnő rajzaihoz. Mennyi becsvágy, mondta sóhajtozva, a forgácsok *rossz oldalán*, a fa erei között folyók kanyarogtak, címerállatok nyújtogatták a nyakukat, tűvel belekarcolva ott hajladoztak a velencei tribun-családok nevei: Contarini, Bragadino, Bembo, Candiano, Giustanini, Cornaro, mindegyik szokatlan, görög betűkkel. Mintha csak töprengtél volna, leányom, hogy itt Velencében milyen alakot ölts fel, nem nyugtatott meg téged a szegény Gilberto bácsi ölelése sem.

Mielőtt elzsibbadt volna a térde vagy a karja, felegyenesedett, hiszen nem engedhette meg, hogy egy szélhámosnő megfigyelje, ahogy segítségért kiáltozva a padlón fetreng. Végül is az a baj, leányom, hogy csak tervezgettél, beszéltél össze-vissza, de te sem hittél saját magadnak. Az ilyen nők a legnyugtalanabbak, a legveszélyesebbek, tette hozzá megrovón, ezért végezted így, ezért vesztél el kard által. Elhallgatott, mert eszébe jutottak a polgárháborúban és még utána is lépten-nyomon felbukkanó csalók: Aba Sámuel csodaszerűen megmenekült kisfia (három), Orseolo Péter és Zsófia fia, Vata leszármazottai, balkezükön egy-egy táltosujjal, és mind közül a legveszedelmesebb, Ottó királyfi, István király elsőszülött fia, aki Aba Sámuel idején támadt az országra. Mert olyan sok szó esett a Feltámadásról a templomokban, gondolta Sebe, és mert erős maradt a hit a vér varázserejében, bárhol mozgolódás támadt, felbukkantak az ál-Abák, az ál-Vaták, az ál-Orseolók, Ajtony vagy Gyula titokzatosan életben maradt unokái. Milyen könnyű egy csecsemőt egy másikkal kicserélni, kendőbe csomagolni és kicsempészni, töprengett. Mind szélhámos, mind arcátlan csaló, dörögte András király, mikor uralkodása minden hónapjában megjelent egy-egy Titokzatos Leszármazott, mögöttük táltosok, öreg nemzetségfők és a Sarjakat évtizedek múltán is zokogva felismerő, Tiszteletreméltó Édesanyák.

Az összes szélhámos, mondta a Kijevből hazatért Vazulfi, a Magyarországról csodálatos módon kimenekített András herceg; ő is, mint Gellért, gyűlölte az ilyen Álmessiásokat, akik a nép között – mert biztos, ami biztos – csodákat tettek, beszéltek a madarakkal, sziklákat emelgettek, a pusztákban vizet fakasztottak vagy a tenyerükkel oltották el a lángokat. Sebe bólogatott, és persze mindig hozzájárult az ilyen Álkirályfiak ellen indított hajtóvadászathoz, de jól tudta, félig-meddig az ilyen Álkirályfiak is hisznek magukban. Ám mindig csak félig-meddig. Most, hogy a kezében tartotta az Aranyhímzőnő rajzait, a görögbetűs német és velencei családneveket, rájött, hogy a Magyar Származás a nő álmaiban nem játszott különösebben fontos szerepet, talán szívesebben hitte magát a bizánci vagy a német császár titokzatosan életben maradt unokájának, és persze a Morosinik óvatos, de mindennél erősebb becsvágya csak fokozta ezeket a gyerekkor óta dédelgetett álmokat. Sebe elmondott a holtakért egy miatyánkot, és közben arra gondolt, épp az a csoda, a legnagyobb csoda, hogy egyetlen gyerek homlokát se bélyegezheti meg egy földi édesapa, hiszen nincsenek biztos jelek, amiből fel lehet ismerni itt a földön az Igazi Leszármazottakat. Tehetséges Aranyhímzőként boldogabb lehettél volna, mint Elveszett Hercegnőként, súgta korholóan a szoba mélyébe húzódott árnyéknak. Pedig tudta, most nem mond igazat, Gilberto bácsi csak azért hozta magával a soványka, türelmetlen lányt Görögországból, mert elhitte a mesét a Titokzatos Származásról.

A címereket, virágokat, madarakat, árnyékokat a szobában hagyva már indult volna, ám belévillant, lehetett valami ésszerű kapcsolat a nő halála és Giovanni Morosini kinevezése, a Család várva-várt emelkedése között. Vajon nem akkor vehették kézbe a Morosinik a zárai kinevezést, mikor eltűnt a veszedelmes származásával, az őseivel kérkedő Aranyhímzőnő? Hiszen Hroswitha változatos felmenői közt ott voltak a Köztársaság ellenségei, az Orseolók is! És mihelyt a Bajkeverőnővel végzett egy Titokzatos Kalapácsütés, a Legmegbízhatóbb Morosini máris átveheti Zárában a hivatalát. Sebe az ablakhoz lépett, és szórakozottan figyelte, hogyan vernek a velenceiek cölöpöket az iszapos tengervízbe. Nem tisztogatják le a fenyőfákról a gallyakat. Az élőnek látszó fák a mély felé fordulva ágaikkal az iszapba kapaszkodnak, s így, egymásba fogózva erősítik a cölöpökre épült házakat.

Esőváros (részlet)

Az első szerelem

(Részlet az Esővárosból)

De bármiként döntöttek is a nagyhatalmak, bármennyit is alkudoztak titokban vagy nyilvánosan, Csák Böbe semmiképp se lehetett az enyém. Bujdosó Feri úgy élt nálunk Böbével, mint a feleségével, de néha beosontam hozzá, lesimítottam a takaróját, megsimogattam a vállát, megkértem, bontsa ki a copfját. Leülhettem mellé az ágyra, ilyenkor a haja, mint valami sötét, jótékony felhő, ráborult az arcomra. Na de Imike, kuncogott Böbe, Feri csak az istállóhoz ment ki, akármelyik pillanatban itt lehet. Tudtam, hogy az ilyesmi nem a pillanaton múlik, hanem a tizenhárom évemen, anyuska rosszallásán, és leginkább Bujdosó Feri gavallér ajándékain. Feri egy nagygazda elsőszülött fiaként a nehéz időkben is rendelkezett bizonyos pénzeszközökkel, Böbének szalagot, tükröt, álmoskönyvet vett. Nagy mamlasz ez a fiú is, mondta Berta néni anyámnak, mikor Feri a sok-sok apróságot odaborította Böbe lábaihoz. Én csak a költészet fegyverével szállhattam harcba, a Csókasszonyhoz írott verseimmel (Böbe még egyszer sem csókolt meg) és egy kis kék selyemdarabbal, ami anyuska öltöztetős Máriájának túl hosszú lett, és évek óta ott lapult a ruhásszekrényében. Még el se kezdtem az igazi Wilson Mestóban játszódó regényemet (robbanómotorok, kiderítetlen gyilkosságok, összeesküvések), a bátyám Angolkönyve máris tele volt szerelmes versekkel. A latin költeményekben Bujdosó Anci nemes tartását, hajkoronáját és római erényeit dicsértem, szimbolistának képzelt verssoraimat pedig – korszerűtlen módon – a CSÁK BÖBE NEVÉRE ajánlás fűzte össze. Nagymegyer a szerelem városa lett, megáldottam költeményeimben azokat a honfoglaló törzseket, akik a tavak, hőforrások, lápok közé telepedtek, hogy megszülessenek a múzsák, Magyarország legszebb lányai. Pannónia földjén… írtam, és rémülten abba is hagytam a költeményt.

Mielőtt visszamentem volna ősszel a líceumba, anyuska megtalálta szerelmi zálogaimat, a verssorokkal teleírt papírdarabkákat Böbe kamrájában. Milyen pap leszel, egy szukához írsz verseket, kiabálta, és én csak hallgattam, ahogy a cselédek füle hallatára szememre hányja aljasságomat, a csalódást, amit a sírgödrökben heverő, de bennem ott is megbízó ősöknek okoztam. A gyerekek tiszta lelke a mi egyetlen jövendőnk, hirdette a szószéken Lajos atya minden vasárnap. Ugye nem bírsz magaddal, kérdezte csendesen a pap előtt anyuska, és én nem válaszolhattam, csak lehajtottam a fejem. Már réges-rég kidobtam volna azt az átkot a házamból, mondta anyuska a papnak, ha nem félek attól, hogy a rokonom megvádol, hogy nem tartom meg az ígéretemet. Böbe eltűnését tényleg nem tarthatta volna titokban. Mielőtt a bátyám megérkezett volna, Amerikás Károly többször is eljött, és szemlét tartott a gazdaságban, kikocsizott a földjeinkre, jött-ment nálunk egész nap magabiztos arccal, de én tudtam, akármerre jár, figyeli Böbe szoknyáinak a susogását. Micsoda átkozott, suttogta anyuska, de Károly bácsi látogatásain felhordatta a legfinomabb borokat is.

Már nemcsak a csapkodó copfját láttam, hanem azok a szemek, amik csak az álmokban látnak, felderítették Böbe testének minden hajlatát. Mikor a bátyám visszajött, és a Bujdosók végleg hazaszekereztek, úgy hittem, lesz ideje Böbének a versekre. Egy repülőgépes képeslapra felírtam, hogy Böbét a mennyekben is fogom szeretni, egy országrészt hódítok meg neki, de persze nem hegyeket, hanem egy pálmafás tengerpartot, ahol a kék ég mögött álmodoznak a szerelem palotái. A vágyak folytatódtak egy másik képeslapon, versekben leírtam, amikor közeledünk Erzsébetvároshoz, amikor az Ígéret Földjéhez érünk, izzó szenvedélyünk felrobbantja a gép hajtóműveit. Tervezgetéseim nem is voltak hiábavalók, a hajtómű-robbanás és a lángoló verssorok Böbét egy csókra ihlették, de aztán máris kirohant az istállóból, mert félt az öregebbik Bertustól, anyám cselédlányától, aki ott járt a sarkában ébredéstől lefekvésig.

Te ne izgulj, én a szememet se vetném erre a lányra, mondta a bátyám, mikor beszélgettünk. Jobban érdekelték őt a szeánszok és Bujdosó Anci levelei. Koszorúban hordja a haját, meséltem, a hajkoszorú tetején billeg a kalapkája, kalapkásan jár szellemezni. Nélküle nem megy az udvarra sem, még akkor is felteszi, ha beszél a béresekkel, és elmeséltem, hogy Reviczky és Komjáthy a kedvenc költője, míg a római erényeit titkoltam persze. A bátyám csak nevetett, és azt mondta, hogy a szántás után majd meglátogatjuk a Bujdosókat, de anyuska hirtelen kiabálni kezdett. Be nem engedek egy kalapos menyet a házamba, kiáltozta, be nem engedek egy olyan gazdaasszonyt, aki csak hever a díványon és verseket olvas, és felteszi a kalapját, ha beszél a béresekkel. Béla csillapítgatta, hogy Anci az unokatestvérünk, csak udvariasságból látogatjuk meg, viszünk ajándékba befőttet, virágot és verseket, de anyuska fennhangon rikoltozott tovább. Unokatestvéred, kiabálta, egy olyan családban, ahol senki sem tudja, hogy melyikük kitől és kivel. Hiszen a kiugrott pap is az unokatestvéred! Azt beszélik, hogy gyerekkorukban titkos jegyességet fogadtak. És anyuska nekilátott, hogy Anci romlottságáról újabb bizonyságot szerezzen. Elénk állította Csák Böbét, hogy megkérdezze, igaz-e, hogy a kisasszony délben kel fel, igaz-e, hogy levelezett az egyik Kálnokyval, na persze versekben, tette hozzá kajánul, miközben gúnyosan rám vágott a pillantása. Nem tudom, engem a kisasszony nem kedvelt, mondta Böbe vállvonogatva.

De anyuska igazából nem Bélára haragudott, hanem énrám, amióta az élet visszaállt valamilyen kerékvágásba. Szerette, ha a breviáriumot olvasgatom, ha ülök sápadtan a latin fogalmazás fölött, ilyenkor lábujjhegyen járt, egy pohárkában az asztalomra tett egy kis cseresznyebefőttet, csak azért zavarlak, fiam, hogy jobban menjen a tanulás. De ha munka adódott, ha felvisított egy disznó, ha a béres kinn hagyta a gereblyét az istálló előtt, akkor rám ripakodott, hogy mulya vagyok, lusta, anyámasszony katonája, hagyom, hogy a házat szétszedjék, nem becsülöm meg, hogy tanulhatok. Egyik szemed a latin leckén és a másik az udvaron legyen, szokta mondogatni, és az udvarra néző ablakhoz ültetett. Anyuska megálmodta még születésem előtt, hogy pap leszek, álmában látott engem, hogy egy királyi ruhás hölgy gyónását hallgatom, miközben csillageső hullik alá a mennyekből. A csillagok útját a csillagjósok alakítják, és anyuska talált az elhívásomra utaló más jeleket is. Mikor Galántáról hazajöttünk, olyan beteg lettem, hogy csak a csoda és a sok imádkozás mentett meg, és mivel a betegségem a hetedik évre esett, az öregasszonyok az ágyam köré gyűltek, és kérdezgették, hogy látok-e már szellemeket. Mielőtt igent mondhattam volna, a felvilágosodás híve, apuska berontott a szobába, és csapkodva, káromkodva szétkergette őket. Nem is volt mindegyikük öregasszony, emlékeztem sorsom tündéreire, fiatalok voltak, de a sok templomozás, imádkozás már mindegyiket illendően meggörnyesztette. Én magas, szálas, de sápadt gyerek maradtam, téged finom anyagból szőttek, szokta mondogatni anyuska, mikor esténként az ujjaival átfogta a csuklómat.

Megjelölt bennünket az Isten, hiszen felrobbant a cséplőgép, hiszen meghalt szegény Miklós a háborúban, siránkozott anyuska. Nincs egy tiszta ember, aki a szerencsénkért imádkozna. Egyik este lobogó gyertyák között felolvasta Sámuel elhívását, de a sok istenes érzés és olvasmány, a sok közös imádkozás, amibe anyuska a háború idején belelovalta magát, csak arra volt jó, hogy minden ima után szóvá tegye mihasznaságomat. Eszed még lenne, Imre, mondta, de nem tudsz a templomban odafigyelni, mindig azt keresed, amin nevethetsz, hiába a sok iskola, hiába a líceum, tiszteletlen vagy. Az égi kegyelemben bízott, amely előbb-utóbb kijavít engem, letöri a makacsságomat, önfejűségemet, mulya ábrándozóból elszánt, de félszemmel az udvaron a béreseket figyelő papnövendékké tesz. Ha meglátta, hogy verseket írok, kitépte a kezemből a bőrbe kötött régi Angolkönyvet. Szolgáit az egyház és a Jóisten maga választja meg, bottal nem vered be Imrét a papneveldébe, figyelmeztette anyuskát Istenes nagypapa is. A Jóistent még csak elhitte volna anyuska, de nem az egyházat, hiszen titokban úgy hitte, Isten nem katolikust vagy reformátust lát, hanem nagybácsikat, unokaöccsöket, édesanyákat. A felekezeteket még Jézus is csak afféle ármánykodásnak tartja, ezért kell valami eleven közvetítőről gondoskodni minden családnak. Csak tanulj, kisfiam, mondta anyuska, és árgus szemekkel nézte, nincs-e valami “bomlott könyv” a latinkönyvem alatt, és aggódva kérdezgette, ugye nem barátkozom Pozsonyban ateistákkal. Én nemmel feleltem, és legalább ebben az egyben nem hazudtam, hiszen a szemrehányások, a Bratislavává változott Pozsony, Csák Böbe reménytelen vagy mégsem olyan reménytelen szerelme magányossá tettek.

Közben a latin, amit nagyon szerettem, az irodalom, a Mályi Géza-féle versek, a levélváltás Ancival eltávolított a hozzám korban (és földbirtokban) közelálló Istenes, Csiba, Deák unokatestvérektől. De nem valami szent távolságtartás vett rajtam erőt, ők maguk hallgatták el a közös titkaikat, kikerültek, mint egy lusta és mihaszna díszbokrot, amit valaki a szántóföld közepére ültetett, amit csak kerülgetni kell, mert kitépni nem lehet. De titkaim nekem is voltak. A cséplőgépre gondoltam, amiben a cseh szakértők sem találtak semmi különöset, a bátyámra, aki végigküzdötte a háborút, és aztán a legutolsó csatában esett el. Eleshetett volna a legelején is, gondoltam, de micsoda sátáni humor irányítja a történelmet, és emlékeztem arra a furcsa érzésre, mikor úgy éreztem, valaki a diófa mögül erősen figyel. Hol lehet most az az arc, gondoltam, és elborzadtam, mikor a pap a kifürkészhetetlen utakról beszélt a templomban.

Anyuska tőlem, a családi közbenjárótól, a visszacsatolt Pozsony megye püspökétől, a Királynő jövőbeli gyóntatójától elvárta, hogy jelen legyek a házi halottidézéseken. Még nem tért haza minden fogoly Oroszországból, 1921 nyarán még mindig akadt család, aki reménykedett. Mielőtt látni jöttek volna, titkos szerelmeket, be nem vallott bűnöket sugdostak anyuskának, akit ez a bizalom még dölyfösebbé tett. Ilyen napokon már reggel gyengének éreztem magam, zavaros, sűrű köd telepedett az udvarra, a lelkek miatt, mondta anyuska, ilyen napokon a gyökerek se kapaszkodnak a földbe, minden nyugtalan. Ha kiszaladtam a házból, hogy lássam Böbét az udvaron, rejtélyes árnyékok vetődtek a kezemre, valami jel lehet, gondoltam rettegve. Míg anyuska szellemezett, én ott imádkoztam mellette, az öregasszonyok sírtak, ragadós könnyük odatapadt a padlóra, talán a halottaké ez, mondta a cselédlány, hiába törölgetjük ronggyal, nem lehet felszárítani a nedvességet. Anyuska szeme befelé fordult, mikor felismerte a sírgödrökben a Jancsikat, Pistákat, Ferenceket, a tífusz végzett vele, haslövés érte, még egy misét akar, mondta a komaasszonyoknak. Én halálfélelemben, émelyegve imádkoztam. Régi babona, mondta a bátyám, de szeretném, anyuska, ha abbahagynád, mert ha Imréből egyszer püspök lesz, még felróják neki a Vatikánban. Felolvastam anyuskának a Bibliából Saul csúfos végét és az endori halottlátót, látod, anyuska, mondtam, a Jóisten nem bocsátja meg, ha cibáljuk a halottakat. De anyuska legyintett, azt nem úgy kell látni, mondta, te nem jól olvasod, morogta. Hiszen a pénz, amit a halottakért kapott, melegítette az ujjait. Mit akarsz még szerezni, kérdezte a bátyám, hiszen a földeken robotolok, jók a cseh piacok, nem panaszkodhatunk, de anyuska csak hümmögött, és azt mondta, nem akarja, hogy a környéken a tekintélye elsorvadjon.

És nem is sorvadt el. Csak a dunaszerdahelyi plébánost rótták meg a felettesei a sok szellemezésért, a városi asztaltáncoltatóért és halottlátóért. De anyuska megvigasztalódott, a templomban a hívek a székéhez kísérték, ilyen megtiszteltetésről pedig nem is álmodhatott apuska és a születőben lévő nagy gépkölcsönző-szövetkezet idején. De ahelyett, hogy borral kínáltam volna a komaasszonyokat, és anyuskával jártam volna körmenetekre, a szívemet a rossz jelek és a Böbe miatti szorongás foglalta le. Miért nem fogadta el Káin áldozatát Isten, ha tudta, hogy Káin a visszautasítás után gyilkos lesz? Isten vagy nem elég jó, vagy nem mindenható, mondtam a megrökönyödött Lajos atyának. Van a lelkemben egy hely, ahol Miki mindennap végigcsinálja az összes ütközetet, de széttépi a gránát, mielőtt elaludnék és mielőtt a háború véget érne. Őt is annyira szeretted, kérdezte Lajos atya, nem, mondtam, én őt csak alig ismertem. Nekem csak ez a rossz humor esik rosszul, mondtam tréfálkozva, ezért zavaros a szívem. Pedig még nem is beszéltem Lajos atyának apuskáról, aki komikusan büszke volt, mielőtt a motorból kicsapó tűz elevenen megégette. Anyuska megdöbbenésére Lajos atya túl érzékenynek tartott engem, és megtiltotta, hogy ministráljak a halottidézéseken. Amúgy is elfogytak a földben a halottak, nyár volt, jó termés ígérkezett, az első jó termés a háború óta, már senki nem volt kíváncsi Pista, Józsi vagy Bandi legutolsó kívánságára.

Egyik nyári este volt, mikor a földekről már áradtak vissza a szekerek, és a kapuban már vártuk a bátyámét is, valamilyen balsejtelemből előlépett Bujdosó Károly. Hát Isten hozott, bátyám, kiáltott anyuska, de láttam, hogy a fekete ruha alatt megfeszülnek az izmai. Amerikás Károly csak hümmögött valami köszönésfélét, visszacsapta a kalapját a fejére, és a bakon odakiáltott anyámnak, mondd meg Böbének, hogy Lajos fiamnak van szüksége rá, vasárnapra jöjjön vissza hozzánk. Anyuska elsápadt, belezokogott a zsebkendőjébe, nem a látogatás bántotta, hanem az, hogy Bujdosó Károly a nyílt utcán üzenget ilyen szemérmetlenséget. Mi jut az eszébe ennek a vaddisznónak, siránkozott a bátyámnak, két éve rám sózza a szukájukat, és mikor már beletörődöm ebbe, visszarendeli a lányt a házába. Szifilisze van Bujdosó Lajosnak, mondta a bátyám, és hogy az apja megvigasztalja, odalökné hozzá. Anyuska szörnyülködve keresztet vetett, és elővette a zsebkendőjét, hogy siránkozzon illedelmesen, én meg kettesével szedve a lépcsőket, felrohantam Böbéhez. Böbe már ágyban volt, de én elmondtam neki, hogy ő a legjobb, ő a legszebb, majd keresek annyit az írásaimmal, hogy házat vegyek, felajánlottam a rám jutó húsz holdat, a tizennégy évemet és a szívemet. Kedves volt hozzám, míg én sírtam és fogadkoztam, a nadrágomon keresztül simogatni kezdett. Majd egy író felesége leszel, Böbe, mondtam, és igyekeztem elkapni a kezét, hogy megcsókolhassam. Ne csinálj magadból ekkora bohócot, hallottam a nyitott ajtóból a bátyámat.

Kelj ki az ágyból, Böbe, és beszéljük meg, mondta Béla határozottan, te pedig ne sírdogálj, szólt rám, a költészet ráér, Párizs ráér, inkább szedd össze magad mielőbb. Böbe magára kapta a szoknyáját és a kendőjét, de én ragaszkodtam hozzá, hogy kézen fogva lépjünk a bátyám szobájába. Mint Rómeó és Júlia, nevetett a bátyám, nem kéne szórakoznod, Böbe, egy tizennégy éves gyerekkel. Böbe pillantása kacéran odavágott a bátyám szemébe. Hazavárnak a Bujdosók, hát nem tudtad? Böbe arcát elöntötte valami vad öröm, és úgy rázta meg a fürtjeit, ahogy az első este Károly bácsi karjában, a Bujdosó házban, még fel se tudta fogni, de örömében felugrott, visszaült, és boldogan igazgatta a szoknyáit. Ne örülj ennyire, mondta a bátyám, halottnak hívnak haza, Bujdosó Lajos betegséget kapott, aki vele hál, az meghal. A bátyám elmagyarázta a betegség okát, terjedését, lefolyását. Lajos nem nősülhet, gazdalányt nem adnak hozzá, csak ezért hívnak haza. De Böbe oda se figyelt, nem törődött az okokkal, a lefolyásokkal és a gazdalányokkal, Károly bátya talán most majd összead Lajos fiával, mondta Böbe. Te már mindegyikkel összeadtad magad, hallottam az ajtó mögül anyuskát.

A bátyám nyugodtan beszélt, mintha nem is hallaná. Ne képzeld, ismételte, hogy egyszer Bujdosóné leszel, de ha nem csinálsz bolondot az öcsémből, nyugodtan itt maradhatsz. Böbe csak hajtogatta, Károly bácsi vár engem, az arca lángra gyúlt, felszikrázott a szemében az a vad öröm, amiért annyira szerettem. Böbe, Böbe, ne légy ilyen gonosz, hadartam, de Böbe rám se hederített, villogó szemekkel a bátyámat nézte. Igen, Böbe, mondta a bátyám, de nincs a huszadik században rabszolgaság, mindenki azt csinál, amit akar. De Böbét nem érdekelte sehányadik század, megkérdezte, mi a hír Bujdosó Feriről, Anci kisasszonyról, Kiskárolyról, Mályi Gézáról, a világforradalomról, hogy van Károly bácsi, hogy sikerült az aratás náluk. Béla már mosolygott, én megértem, mondta, hogy anyuskával nem szeretsz itt lenni, de még annyi más helyre elmehetsz szolgálni. Ha pedig nem bírod ki a szerelem nélkül, egy ilyen szép lány talál munkát Pozsonyban is. Igen, igen, mondogatta Csák Böbe, de arcáról nem múlt el a lázas pirosság. Abban a házban születtél, de nem kell ott meghalni, mondta a bátyám. Böbe lehajolt, hogy kezet csókoljon, de a bátyám félreugrott, még kár lenne érted, mondta, és a mosoly, amivel kísérte, a szívem köré csavarta a féltékenységet.

Szombat estig Böbe lázasan ismételgette a nagymegyeri rokonok, a tehenek és lovak nevét, lelkendezve beszélt Károly bácsi karja erejéről, amivel még egy ökröt is meg tud állítani, egy vén kutyáról, ami öreg volt már az ő születésekor is. Elmondta, hogy a falvédőn melyik órában merre járnak a vadászok, hiszen voltak jó vadászok és rossz vadászok, volt olyan is, aki játszott vele kiskorában, és aki később a munkában segített neki. Az a ház csodálatos, mondogatta, mindenki ott él, és lázasan, boldogan hadart, miközben én keserűen gondoltam arra, hogy minden, amit életében fontosnak tartott, a Bujdosókhoz kötődik. Próbáltam más mondatokat, más neveket a gondolatai közé szőni, meséltem neki a padlásszobáról, ahol együtt élünk majd Párizsban, a múzsákról és Apollóról, a költők forradalmáról, ami érdekesebb és fontosabb Mályi Géza forradalmánál is. De nem érezvén ezt elég meggyőzőnek, szombat este felosontam a szobájához. Leültem a padlásbenyílónál, a küszöbénél, hallgattam a szuszogását, éreztem, ez az utolsó éjszaka, amikor a kísértetekkel kell harcolni. Hajnal lett, hallgattam álmosan a madarak üdvrivalgását, hallgattam Böbe mozdulatait, ahogy felébreszti a szobájában a sötétséget, mindjárt gyertyát gyújt, és a delejes álomból ő is felébred. Benyitottam hozzá, Böbe boldogan, frissen mosolygott az ágyban. Na gyere, Imre, kicsit ideülhetsz mellém, este össze kell szedned mindent, elbúcsúzunk, te mész az iskolába.

Szerettem volna, ha Böbe örök hűséget fogad, ha elmondja, hisz nekem, bízik bennem, ő is arra a padlásszobára gondol, ahol majd együtt ébredünk fel Párizsban. De Böbe csak megsimogatott és nevetett, aztán majd gondolj rám is, Imike. Rá gondoltam a latinórákon, a szlovákórákon, a számtanórákon, ha kinéztem az ablakon, mindenütt az ő vidám copfját láttam. Nem tudom, ti, magyarok, miért vagytok olyan melankolikusak, mondta Jan Urban, mikor együtt mentünk a focipályára. Megértem, hogy egy arisztokrata szenved a változásoktól. De te egy parasztfiú vagy, neked csak a demokrácia nyit csodás távlatokat. A szememet a távlatok felé meresztettem, de nem láttam mást, csak az ősz első jeleit a levegőben. Minden túl korán jött, gondoltam, a háború után elromlott az idő, Böbe fázhat most, mikor teregeti a nedves ruhákat az udvarban. Jannak elmondtam, hogy Petőfi Csernai néni szeánszain más távlatokat ígért a magyar fiataloknak. Valami nagyon mesés távlatot, tettem hozzá, de hogy milyet, azt nem értettük pontosan. Mindegy, magyaráztam Jannak, hogy odaérünk-e a focipályához, az érvényesüléshez, Budapestre vagy a prágai egyetemre. A nagy költő, Ady Endre is egy idősebb nővel élt Párizsban.

Egy hónap múlva, mikor hazamentem, tudtam meg, hogy Böbe megszökött tőlünk. Három év múlva egy fiút szült Bujdosó Lajosnak, Csák Móricot, aztán meghalt a pozsonyi szegénykórházban. Nem kerestem meg, és nem is lett soha lírai költő belőlem.

Bánki Éva életrajza

Nagykanizsán 1966-ban születtem. Budapesten érettségiztem, majd 1991-ben az ELTE magyar-portugál szakján végeztem. A diploma után ösztöndíjasként hosszú időt töltöttem Lisszabonban és Santiago de Compostelában. PhD-dolgozatomat – melyet az első trubadúr, Vilmos herceg költészetéről írtam – 1996-ban védtem meg. Most középkori világirodalmat (lovagregényeket és trubadúrokat) tanítok két budapesti bölcsészkaron, a Károli Világirodalom Tanszékén és az ELTE BTK Portugál Tanszékén.
2004-ben főszerkesztője voltam a tanítványaim fordításait is egybegyűjtő A tavaszidő édessége című trubadúr-antológiának. Megalakulásától szerkesztem a Palimpszeszt c. internetes folyóiratot, amely 2000-től gyűjt ilyen tárgyú fordításokat. Barátaimmal most a trubadúrok erotikus verseiből készítünk válogatást (ld. a Prae 2005-ös decemberi számát)
A tudományos pálya mellett költőnek készültem. Az első trubadúr, Vilmos herceg álarcában írt “költeményeim” és más “alanyibb” verseim folyóiratokban jelentek meg (Mozgó Világ, Kalligram, Sárkányfű, Új forrás, Tiszatáj, Látó.) Az Esőváros c. regényt is talán az ugyanilyen című vers ihlette.
Első prózai művemet harminchat éves koromban írtam, ám az Esőváros – amelyet 2004-ben a Magvető jelentett meg – alaposan megváltoztatta az érdeklődésemet. Mihelyt pontot tettem a regény végére, belefogtam különféle novellákba, a versekre azóta is kevesebb idő jut. Közben az Esőváros elnyerte a Szépirodalmi Figyelő különdíját, és készül a Kalligram Kiadónál a szlovák fordítás is.
A második történelmi regény, a teljesen “másféle” Aranyhímzés mellett elkezdtem dolgozni a Magyar Dekameron című novellafüzéren, amelyből folyóiratok már közöltek részleteket.
Szórakozásképpen az interneten a Trisztán-regény új, kelet-európai verzióját készítem.

Banki vidam