Eszmecserép

Thy Catafalque: Desolatio (Microcosmos, 2001)

Küzdött még magával, néhány környi terjedelemig. Akkor abbahagyta, mert a fájdalom lelassult és nem lehetett már küzdeni vele. Lehunyt szemmel feküdt a testében. Kicsit talán félt. Ő vagy ő. Inkább mind a ketten. Mármint egymástól.

Törődött bele, beletörődte magába, így történt. A kapualjban a mindenszínű fekete lepkék, vagy madarak, ahogy egymás körüli körökben. Beleugró kövek. A vizet elsöpörte, üres lett a homok, így nem lehet. Feketére gondviselt örökpillanatok.

A csontjaiban volt, menetelt, tehát lábai vannak. Érezte magáról leválni a kertet. Akkor mégsem ő volt az a. Bele tudta magát törődni. Beletört. Az a kicsi meg úgy mozgott, mintha már nem élne benne. Magával kellene telefonszámot cserélnie.

De mire. Kiveszett a sarkcsillaga. Tömör, holdszerűen kopott. Most minek erőltetni, ha gyönge, nincs benne létezés-szekérke. Valahogy vitte még magában a levegőzetet, félő volt, megáll, és akkor jaj lesz. Kiszellőztette a köveket, jobban virágozzanak.

Nincs indok. A fák kérge alatt sűrű hangyafalak. Emlékművet állítanak az igazság eltörléséért. Nincs igazság, nincs. Akkor ez hazugság? Tönkreöntükrözte magát. Gyenge lábakon állt az igája, mindegy. Igézetet hallott, eltörpült benne a körkörösség.

Vonultak a hegyek, hogy minek, ki tudja. Az égre ráálmodott valami furcsa kis ködöt. A mesében meg kézversek voltak, így beleragasztgatva, kapaszkodással fölfelé. Ha megráztad, kieshetett a földre. Ölelkező rímei tartották, magával legalább egységet képzelt.

Képzett beteg. Egészségeit részségek varrták szét. Félségek. Paramimetikus méhviadal. Természetrajzolási kényszerében fákat kényszerített tudatfölöttijébe. A lehunyt szemű tér magányosan csikorgott, ez lehetett a Kezdetben.

Az esetleges félreértések érdekében lemosható lelket tetováltatott magára. Elmozdultak egymásról a körök, ez fájt. Messziről sóhajtott, egészen elkobozta a földtől az eget. Megállt a fában a víz, elvágták idegrendszerében a lélegzetet.

Védtelenül történt, törtette magában a történéseket. Amíg el nem törik a gyertyát az éjszakás harangok, nem hagynak aludni a békéért. Az a hazug test meg csak úgy tesz, mintha tenne valahogy. A par excellence tudathasadék, tágabb ecsetvonatkozásaiban.

Magad mellett mentél el akkor, barátilag. Valami összetartotta a tengereket, szét a vizet. Magában ölelkezett. Titkon leheletet cseréltünk, de nem lehetett folytatni a félelmet. Túl lassú volt már ahhoz, hogy továbbrogyjon.

Földig emelkedett. A gúlákba rendezett katakombák görcsösen ismétlődő önmegtestesülése. Jógába merített testtel menekítette fénykeringését. Az a hazug árnyék megint nem jól követ. Pedig oldalhajóval érkeztelek.

Meredeken fölfelé zuhantunk. Kicsit aludni mentem, majdnem odafelejtettél. Nem lehetett volna máshol felnyitni a szemed. Belegörnyedt a rendszertelen fűnövésbe. Pocsék egy mosoly volt tőled, ezt ismerjük el.

A víz alatt nem nőnek fák. A vízben nőttünk. Mik vagyunk, azt mondd meg. Egy hosszan kitartott orrfújás. Ki fújja az orromat? A két kezedben szendergettél. És a fájdalomban a félelem apró teste, ahogy mozdulatlanul futott.

Magadra ismerhettél volna engem. Tudom, fájt volna, van ezekben a tükörközésekben valami hideg. Csillagos kert. Arra meg véletlenül se gondoltam, mi lesz velünk akkor, amikor megszűnnek az arckifejezések.

Arcbefejezés.

2015. 05. 22. 11: 50: 55

Vélemény, hozzászólás?