A mai nap sem lesz más, mint a többi. A napi rutin, szépen, sorban. Ismétlődik minden. Ébresztő 7 óra után, majd reggeli. Vajas kenyér, párizsi és egy bögre tea. Már négy éve. Délelőtt írok. Nem tudom mit, csak írok. Novella, regény, vers, néha előkerül egy ballada, de egyiket sem értem. Azt mondták, írjam le, ami eszembe jut. Írás után ebéd, rántott hús, krumpli, néha egy leves is, ha van rá időm. Már négy éve nincs rá időm. Ebéd után, még 10 perc cigi-szünet. Nem dohányzom, tehát nincs szünetem. Ebéd és a nem létező dohányzó-idő után ismét asztalhoz ülök. 4 éve. Aztán, leírom, amit gondolok. Gondoltam már nagyon sok mindenre. Az első, amit leírtam egy vers volt. Rövid, nem túl jó, de lelkes:

Jár az ujjam büszkén,
verset írtam tüstént.
Első napom itten,
Író lettem, éljen.

Négy évvel ezelőtt, azt mondták, hogy: „szabad leszel, mint a madár”. Egy kalitkában. „Járhatsz-kelhetsz bármerre.” A szobában. „Írhatsz akármiről, ami csak eszedbe jut.” Ez mondjuk igaz. Munka után, ami este 8 órakor ér véget, lazítok. Nem olvasok más írótól, hiszen ők jelentik a konkurenciát. Csak saját műveimet olvasom, elemzem és próbálok rájönni, mit gondolt az író. Kedvtelésként, írok ezekről kritikát egy újságba, amit csak azok olvasnak, akik ismerik a műveimet. Igen, ilyen is akad. Talán, nagyobb ismeretség kellene. De, ők azt mondták, hogy majd jön az is, csak meg kell dolgozni érte. Dolgozom. Ígérték, hogy csak úgy dől majd a pénz. Az érmék dőlöngésznek az asztalról lefelé, tehát ez igaznak tűnik. Ígértek még sok rajongót is. A postás, aki a fizetést hozza, mindig kér aláírást. Talán a barátainak viszi a postahivatalba. De régen léptem már ki a házból. Vajon, milyen lehet a postahivatal? Ígértek még nőket is. Nos, velük még nem találkoztam. Talán, a szomszéd házban lehet egy, hiszen a kiakasztott ruhadarabok viccesen mutatnának egy férfin. Micsoda ötlet. Ez lehetne egy novellám témája. „Férfiállat szoknyát választ”. Ezt majd holnap leírom. Vagy, talán ma még túlórázom. Azt is mondták, hogy dupla gázsi jár a túlóráért. Ez dupla ismeretséget és dupla annyi nőt is jelent vajon? Talán holnap kétszer csenget a postás? Nem tudhatom. Előtte nem volt ilyen az életem. Csak a rohangászás. Semmi fix pont. Volt egy menyasszonyom, de ő csupa rendszertelen dolgokat szeretett. Meglepetések. Menjünk el ide-oda, csak úgy spontán. Volt egy kutyám is. Megrágott dolgokat, csak úgy spontán. A szüleim is ilyenek voltak. Ők nem rágtak meg semmit, nem ezért. Talán ez is egy jó novella lenne. Vagy vers. Ezt is megírom hamarosan. Talán ez lehetne az eleje:

A sötétben látom az anyát,
kinek szájában a lábak gumiegyvelege
s az apát
ki nem hagy semmit változatlan.

Azt hiszem, ez már nem olyan lelkes vers. Talán nem is olyan jó. Talán túl művészi, de ezt majd a kritikámban leírom. Vissza a szüleimhez, akik szintén nem voltak megkötve. Anyukám mindig más süteményt sütött. Apukám mindig új dolgokat csinált a ház körül. Talán sztrájkolnom kellene. Négy éve dolgozom, kis pénzért és még csak elő sem léptettek. Holnap írok a szakszervezetnek. Ők biztos tesznek értem valamit.  Bár, belegondolva, talán így jó. Hiszen, legalább van munkám. Ez fontos, nem? Annyi hajléktalan van, meg munkanélküli. Én egy meleg szobában vagyok, étellel is el vagyok látva és a munkámat is szeretem. Írni szeretek. Akármit. Gondolkodnom sem kell, mert nem azért fizetnek. Megírom a dolgokat, elküldöm a főnöknek, aki visszaküldi, hogy nem elég jó. Ezután én újraírom, továbbítom ismét a főnöknek, aki nagylelkű ember lévén, másodjára mindig elfogadja. Ő már csak ilyen. Ezzel azt akarja, hogy a legjobbat hozzam ki a műveimből. Mert elsőre nehéz jót írni. Persze, olyat ő sem tud. A főnök sem tökéletes. Csupa hiba az az ember. Egyszer azt válaszolta, hogy „Jó ez a vers, csak legyen benne több versszak.”. Ő mindig többet akar. Mert, szerinte ettől fejlődik a cég. Ettől lesz több könyv, amit az emberek elolvasnak. A főnök felett csak ők állnak. Ők mondják meg mi a jó és, hogy egy hozzám hasonló írózseni (ezt állítólag ők mondták), ezeket fogja elérni. Dől majd a pénz, a nők meg a sok új ismerős. Én várok, mert a közönségnek mindig igaza van. Legalábbis a főnök szerint.  Közben, eszembe jutott egy régi versem, amit egy lánynak írtam, még régen:

Végre itthon vagyok, s írhatok
és neked már dalolhatok.
Szeretnék írni valamit,
Aranyosat, talán cukit.

Fő, hogy legyen vicces,
és talán egy kicsit rímes.
S a szép mosolyodról szóljon
az utolsó, záró sorom.

Azt hiszem, itt szerelmes voltam. Csupa nevetős smiley volt az üzenetben, csak azokat kivettem innen, mert nem túl hivatalos. Jó dolog szerelmesnek lenni. Csupa különleges érzés, amit nehéz megmagyarázni. Várni, hogy válaszol az üzenetedre. Mérgesnek lenni, ha látod, hogy „látta” az üzenetet, de nem válaszol. Vagy azért, mert már láttad, hogy kitett egy képet, de a te üzenetedet még el sem olvasta. De, jó érzés, mikor rám mosolyog. Jó érzés érezni az illatát. Akit jobban szeretünk, annak talán erősebben érezzük az illatát. Én legalábbis így voltam ezzel. Mielőtt író lettem. Mert ez komoly munka. Ebben nem lehet érzelem. A dolgos ember ne érzelmeskedjen. Amúgy is, a munkahelyi kapcsolatokat sem szeretik. Legalábbis, nekem még olyan nem volt, de a főnök nem érzelmes ember, biztos nem szereti, ha más is az. Ő csak azért van sokat a családjával, mert a főnöknek meg kell mutatni, hogy otthon is főnök. Ezért, kell otthonra is valaki, akik felett főnök a főnök. Én beosztott vagyok, tehát itthon nem lehetek főnök. Vagy de? Nem tudom. Ő talán boldog otthon és nem is annyira kemény, mint velünk. Vagy velem. Csak velem ilyen? Vagy, vajon másokkal is? Lehet, hogy csak engem utál. Biztos mindenkinek már sok pénze van, hírneve és még nője is. Micsoda főnök ez? Én jobb főnök lennék. Alattam mindenki boldog lenne. Arany életük, nekem meg családom lenne. Holnap ezt is leírom a szakszervezetnek, az előző sérelmeimmel együtt. Borzalmas ez a munka. Más munkája biztos nem ilyen. Mindenki más biztos jó főnökökkel dolgozik, olyan munkatársakkal, akik szeretik. Talán ők több cigi-szünetet kapnak, meg fizetést is. Lehet, hogy holnap felmondok. A baj az, hogy akkor meg állást kell keresnem. Á, jó ez a pozíció nekem. Talán jövő héten jön a levél, hogy előléptettek. Még az is meglehet, hogy becsenget a postás, hogy hozott egy lányt, aki randevúra menne velem. Egy szép, fekete hajú lány, nagy zöld szemekkel. Csodálatos lenne. Megyek is vissza, dolgozni.

Szikra

         Az égen felhők játszottak, a gyerek a lábujjain keresztül nézte a futkosó vattapamacsokat. Mondta nekik a magáét, a felhők visszaválaszoltak, senki sem válogatta meg a szavait. Együtt kacagtak, a felhők nem is bírták tartani az alakjukat, annyira jól mulattak a tréfán. Egyszer csak a világot mutató nyílásra árnyék vetült. Olyan gyorsan történt mindez, mint kánikulában a derült eget lerohanó vihar, vagy mint a hirtelen áramütés, ami a másodperc töredéke alatt éri el a szívet, nem engedve teret a rettegésnek. Még a felhők is egymáshoz ugrottak, ijedtükben sírni kezdtek, fagyott könnyük kopogott a hepehupás aszfalton, az ABC-t az Áruházzal összekötő szelídgesztenyés sétányon. Az árnyék ponyvaként borult a kocsi fölé, szemét egy percre sem vette le a gyerekről, igéző pillantással szőtte körül. A gyerek érezve a csapdát éppen vigasztalhatatlan üvöltésbe kezdett volna, de az avarbarna szemek között ekkor éles orrnyereg nőtt ki a gomolyagból, ami félelmétt döbbenetté, majd csodálkozássá szelídítette. A szemek fölött vastag, egybenőtt szemöldök bújt elő, sűrű, fekete, mint a cipőkefe, az orr alatt bajusz sarjadt, ívesen határolva a széles, kaján vigyorra húzódó szájat, amiből a fogak számolatlanul tolakodtak kifelé, megtagadva a sorbaállást. A kusza kerítést, a kovácsolt szájat egyszer csak szétnyitotta egy a feketeség sarkából felmorajló elégedett sóhaj, ami a gyerek fejéhez lapította a hullámzó arany fürtöket és visszakézből is felszárította a tér mélyedéseiben remegő opálos pocsolyákat. A hirtelen felmelegedéstől a virágládákban kinyíltak a nárciszok, de a rangidős tulipánok már nem tudták tovább tartani magukat, és szirmaik búcsút intve a kiszolgált bibének összehangoltan aláhullottak.

         A gyerek mintegy lopva az ABC hatalmas ablakaira nézett, próbára téve, mennyit enged az igézet, de az arc csörlőként fordította vissza a bongyor fejet, és hogy még nagyobb hatást gyakoroljon, hollófekete, olajos hajjal övezte magát: fej lett, ami hosszú, madárszerű nyakban folytatódott, és göthös, hajlott hátú, ballonkabátos testben ért le végül a földig. Zakója zsebében a püspöklila kendő alatt cinkelt pakli lapult. A beesett mellkasból vékony, de szálkás kar nőtt ki (az Isten is hegedülésre teremtette), és a kézfej valószerűtlenül hosszú és szertelenül görbülő ujjakban végződött. Kinyújtotta fekete pecsétgyűrűs mutatóujját, és lassú, egyforma körökkel tekerte fel rá a tekintet láthatatlan, de rugalmas fonalát. Gye-re ve-lem. Gye-re ve-lem, dobogtatta a gyerek szívét, szaporán, ahogy mutatóujját forgatta a levegőben és kacska lábaival hátrált a gesztenyefák között.

         A kocsi halkan nyekkent, ahogy a könnyű test súlyától magára maradt. Első lépésétől megremegett a föld, második lépésével felegyenesedett, a kőpadoknál megnyúlt, megkomolyodott, játékait elhajította, a tér közepén kacéran leste, hogy lesik-e, a fasoron végiglibegett, együtt énekelt a pacsirtákkal, az artézi kútnál csípője kiszélesedett, mellei megteltek, a buszmegállóban körbevették a gyerekei, a kenyérbolt előtt még utána ciccegett a postás, az iskolánál már fájós derékkal cipelte szatyrait, az orvosi rendelő előtt kapkodva vette a levegőt. A cigánysoron botjára támaszkodva lépett aprókat, de már látta maga előtt a meggörbült hátat, a csatornánál lassanként be is érte, és a szürkületben megadóan követte hazáig a fütyörészve kacskaringózó árnyékot.

Transzformáció

         Minden mindegy alapon léptem ki délben az utcára. Talpam alatt csikorgott a hó, szememet vakította a fehérség. Vadnyugati kaubojként léptem lassan, de minden lépésnek komoly nyomatékot adva. Kezeim lazán, de állandó készenlétben követték törzsem egyenletes ringását. Ha tüzelni kell, hát nem rajtam fog múlni! Ide nekem az oroszlánt is! Ma van a napja az új életem kezdetének.

         Mivel minden most kezdődik el, ezért fogalmam sincs, mi történik. Balról galambpár húz el a fülem mellett. Ez valami jel lesz. Pont, amikor a zebrához érek, a lámpa zöldre vált. Ez már biztos, hogy jel. Mellettem anyuka tolja a babakocsiját, száján, amit most is rág, kiserkent a vér. Az üvöltő gyerek rám néz, pontosabban a jobb vállam fölé, abbahagyja a sírást, vörös feje lassan visszahalványodik, gőgicsélni kezd, lábát az arca elé húzza. Az anyja tápszeres cumit nyom a kezébe, tartózkodón rám sandít, majd a következő sarkon hirtelen balra fordulnak.

         Egy féllábú hajléktalan ér utol a mankójával. Most veszem észre, milyen lassan megyek. Szóba elegyedik velem, kérdi, hogy honnan vettem ezt a szép zakót. Nem tudom, felelem, azt hittem eddig, hogy ez egy blézer. Nem blézer ez, hanem zakó. Ja, jó. Szerintem kínai. Akkor is szép blézer. Azt hittem, hogy zakó. Lehet. Látom rajta, hogy megsajnál. Beletúrok a zsebembe, és előkotrok egy bevásárlókocsis zsetont. Észreveszi, elmosolyodik. Leveszem a zakót és a vállára terítem. Az arca kivirul. A falhoz billeg, a mankókat odatámasztja. Leveszi a kopott kabátot és felhúzza a metál fényű kockás blézert. Magának jobban áll. Vigyorogva méregeti az ujjak hosszát, a szűkítést. Búcsúzóul rám adja megunt télikabátját. Kicsit kicsi, de végre nem fázom.

         A folyó mellett a parkban tüzeket gyújtottak. Apránként égetik el a tél maradékát. Nem ég jól a tél, túl vizes, inkább füstöl. Az egyik közhasznú munkás éppen egy kis csokor hóvirágot nyújt át a kollégájának. Egyforma ormótlan ruhában vannak, innen nem tudom megállapítani, melyik a férfi, melyik a nő. A hóvirág szégyenlősen bújik meg az új gomblyukban. Lassan hervadni kezd, ahogy a munkaruha alatt a szív kis lángon párolja. Két drótszőrű tacskó épp lekezel egymással és ízületi bántalmaktól szenvedő kisnyugdíjas nénijeiket elkezdik hazafelé húzni. Egy exhibicionista nyitnikék a „Non, je ne regrette rien”-t fújja. Beállok az egyik tűz elé, hidegtől elgémberedett kezeimet dörzsölöm. Folyik a könnyem, ahogy csípi a füst. Éhes vagyok. Kérek a munkásoktól egy cigit, mielőtt elindulok a szállóra.