Igazságtalan lennék, ha azt mondanám, hogy nem szereti azt a gyereket.

Bejön, bekapcsolja a gépet, és míg feláll a rendszer, elmegy megnézni, van-e postája. Amikor minden program készen áll, hallatszik egy kis pukkanás, épp, mint mikor menstruálni kezdek: vár, vár, aztán elszabadul a petesejt, egy pattanás, megnyílik az a valami, és szivárogni kezd a vér.  Szilvi képernyőjén meg abban a pillanatban feltűnik a kép.

Biztos azt hiszi, ha engem is beavatna a gyerekkel kapcsolatos történetekbe, arra emlékeztetne, hogy egyedül vagyok. Mintha nem tudnám magamtól is. Mert akinek nincs gyereke, az, ugye, otthon mást se csinál, csak a szobája függönye mögül leskelődik a játszótér felé, hogy aztán éjszaka a párnájába sírja az éppen legdivatosabb keresztneveket.

Néha elképzelem, mennyit változhatott a srác, mióta a kép készült. Akkor még óvodás, esetleg elsős lehetett, most meg negyedikbe vagy ötödikbe megy. Talán kamaszosan megnyúlt az arca. Akár jól is állhat neki, mert ezen elég dinnye feje van, bár szép szabályos. Nem az anyjára hasonlít, kivéve a száját. Az mindkettőjüknek kissé szigorú. Szilvi történetei alapján keménykötésű gyereknek képzelem. Verekedős, de épp csak olyan fickósan. Az anyját is úgy szokta helyre tenni, mintha a férje lenne. „Hú, de ki vagy sminkelve; mire készülsz?” Állítólag ezt kérdezte tőle pár hete egy reggel, mikor elváltak az iskola kapujában.

Az anyja épp ekkoriban vette le a monitorról a képet. Akkor történt, mikor feltűnt, lehet valami Gábor és Szilvi közt. Először a szendvicsek árulkodtak: ugyanolyan papírban hozták a kaját.  Ez sokkolt. Mármint, hogy miért nem láttam korábban. Észre szoktam venni. Sőt, hamarabb látom, hogy mi lesz a kollégáim között, mint ahogy ők bevallanák maguknak, mire készülnek. Egyszerűen érzékem van hozzá. De ezt most benéztem.

Szokásos reggel: ülök a gép előtt, pukkanás, odanézek. Nincs ott a kép. A helyén két béna pezsgőspohár – az egyik megdöntve a másikon támaszkodik. Úgy néz ki, mint a nyolcvanas években forgalmazott karácsonyi lapok, amiket azok a rokonok küldtek, akik az ünnepi jó kívánságokkal együtt azt is megüzenték, tudják mi az illem, de tesznek a Jézuskára.

Bámultam a pezsgőspoharakat, Szilvi meg – látva, hogy elakadtam –, szabadkozott, hogy „hú, nagyon megnőtt a Gáborka; már tizenkét éves, és maga dönti el, milyen képet lehet kirakni róla…”

Pár nappal később egy értekezleten hallottam, hogy Gábor új munkarendet kér, elköltözött. Ettől kezdve reggelente együtt érkeztek. Úgy egy hét után viccesen megjegyeztem: mi van, együtt laktok? Szinte meg is örültek a kérdésnek. Mondták, hogy összeköltöztek, és szívesen meghívnak egyszer magukhoz, most már közös otthonukba. Azóta is hívnak.

Ettől kezdve Szilvi közlékenyebb lett velem. Gyakran mesélt a kis Gáborról. Elmesélte, milyen boldog, hogy az új apukáját is épp úgy hívják, mint őt. Meg, hogy már kamaszodik, ennek ellenére újra egy tüneményes kisfiú lett belőle, és a legmegdöbbentőbb: már köszönőviszonyban sincs azzal a piszkosul rendetlen gyerekkel, aki volt. „A szobájában folyton pedáns rend van, a ruháit is összehajtja, a táskájában nincsenek belerohadt banánok. És, hát, az ágya… Mindig rendbe teszi, és nem akárhogy! Mindent gyönyörűen elrendez, s úgy fedi le az ágytakaróval, ahogy csak a legjobb szállodákban láthatod. Komolyan. Nem is tudom utánozni.”

Ahogy mesél, nevet, és olyan hitetlenkedve csóválja a fejét, hogy szög egyenes szálú barna haja belibben az arca közepébe, egy tincs egészen az egyenes vonalú szájig. Lefogadom, hogy ez tetszett meg a Gábornak. Amikor a haja így az arca elé kerül .

Szóval egy biztos: Gáborkának nem hiányzott más, csak egy apuka, és most megkapta.

„Gábornak két kislánya van, nagyon helyesek, de tudod, azért egy fiú mégis csak más.” – továbbra sem tudok mit kezdeni ezzel a nyíltsággal.

Két hónapig ment így. Mesélték, az osztályfőnöke is kész van Gáborkától. Korábban folyton beleszólt az órába, szórakoztatta az osztálytársait, most meg: mint egy angyal.

Állítólag hajnalban történt. Nem tudom pontosan, hogyan vették észre, hogy befulladt a gyerek. Valószínűleg nem aludtak valami jól, mert már egy-két hete sokat köhögött éjszakánként. Pillanatok alatt olyan rossz állapotba került, hogy mentőt kellett hívni hozzá, és mikor kiszedték az ágyból, a pizsamája csupa víz volt. Aztán rájöttek, hogy nem víz, hanem pisi.

Gábor minden részletet elmondott bent.

„Valószínűleg már jó ideje minden éjjel összepisálta magát. Tizenkét évesen, öregem, megáll az ész! Amikor Szilvi lehúzta a szennyest, levette a matrac huzatát is, hogy kimossa. Tudod, azt akarta, ha jönnek a mentősök, akkor azért mégis csak rendben találják a lakást. Meg, hát, nem akarta, hogy szégyenkezni kelljen a gyereknek, hogy bűzlik. Alig bírta lehúzni a textilt a szivacsról. Az a matrac épp, hogy el nem indult magától, csupa penész volt.”

Két hónapja gyűlt benne a sok nedvesség, ami a gyerek testének melegétől, a takaró alatt egész gombatenyészetet hozott létre. Attól jött a fulladás.

Ott szuszogott a kis test a kanapén, már átöltöztették, az anyja még az ágyékát is áttörölgette nedves törülközővel, hogy ne legyen olyan büdös. Szilvi mellette bontotta ki a paplant, és odavonszolta a közelébe a matracot is, hogy miközben küzd a szennyessel, szemmel tudja tartani őt, bár olyan hangosan vette a levegőt, hogy a szobában is simán hallani lehetett.

Mire kiértek a mentősök, a gyerek olyan szürke volt, mint az ágyon a penészfolt.

Szilvi még nem volt bent azóta. Minden nap a kórházban van a gyerekkel.

Mialatt Gábor mesél, látom rajta, hogy ő közben egészen más mozit lát, mint én.

Magát látja, amint meglátogatja a régi családját. A kislányokat. Mielőtt felmegy, beugrik a cukrászdába. Nem kis erőfeszítésébe kerül felidézni, mit is szeretnek. Fagyit és sütit is visz, amit együtt esznek meg a konyhában. Aztán Gábor valamilyen indokkal beoson a lányok szobájába. Beleszagol a levegőbe, mint egy kutya. Ha követik, kiküldi őket, és kapkodva megtapogatja az ágyat. De lehet, hogy nem mennek ki. Akkor úgy kell benyúlnia a takaró alá, hogy ne vegyék észre. Nehéz feladat. Indiszkrétnek érzi, mintha a kislányai alsóneműjébe nyúlna. Lopva és gyorsan teszi.  Amikor kihúzza a kezét, elfordul és megszagolja.

 

 

(Illusztráció: seitz)

 

Akkor már hatodik napja esett, de éreztem, hogy fordulni fog az idő, mert viszketett egy öt éve beégett heg az alkaromon. Már harmadik hete együtt voltam valakivel, aki két egymást követő találkozót is lemondott, ezért az aznap esti ház kivilágítatlan gangján azt mondtam neki, hogy többet nem akarlak látni és kinyomtam a telefont. A házban egy csomó külföldi egyetemista ünnepelte a kedd estét, és engem nem is hívtak, csak Hamupipőt, aki az előző héten eladott nekik valamennyi füvet. Hamupipővel gyakran játszottuk azt, hogy együtt vagyunk. Néha minden előzmény nélkül megfogta a kezem, mintha próbálgatná, hogy milyen is lehet egy lánnyal. Aznap éjjel egy darabig szótlanul sétáltunk át a Margit-hídon. Akkor könyörögtem neki először. A kisfiú mosolygott az arcáról, akit tetten értek valami apróságon, amiről igazán nem tehet. Megrázta a vállig érő szőke haját, és énekelni kezdett. És csak lépkedett mellettem tovább a táncoló járásával.

Azt mondtam neki, amikor megismertem, hogy az arca olyan, mint egy Disney-hercegé. De a hercegeknek nincs neve. Hamupipő, mondtam neki, és kisimítottam egy tincset a szeméből. Az egyik este, amikor az éjszakai buszt vártuk a kopogó, januári hidegben, odabújt hozzám, és azt mondta, az én melegségem mindenkinek jót tesz.

Késett. Tudtam, hogy késni fog.

Egy ponton azt gondolom, hogy nem is jössz egyáltalán. Aztán befordulsz a kapun, a járásod mintha tánc lenne. Magas vagy, talpig feketében, beesett arcodon többnapos borosta és mosoly. Köszönsz valakinek, aki azt gondolod, hogy én vagyok. Köszönök valakinek, aki úgy emlékszem, hogy te vagy. Fel-felvillanó közös hajnalok idegen városokban, idegen nyelven, együtt. Lesz-e még a közös idegenségből valami, vagy csak kicseréljük a traumáinkat.

Csend szorul közénk és a nikotin zsibongása az erekben.

A szemeid változtak. A szád mosolyog, az arcod megfeszül, a tekinteted tág és hideg, figyelsz és mégsem, máshol vagy, másra gondolsz, legalább a gesztusaid megmaradtak, ahogy a kezeidet dobálod beszéd közben. Üzleteid és ügyeid vannak, partnereid és feleid, akik elvesznek és elmennek, egyedül vagy. Kitágul körülötted a magány, mintha köd lenne.

Egy szobát bérelsz, négy négyzetméter. Napokig nem eszel, nem alszol, szövögeted magad köré ezt a hálót álmokból és mámorból színesre és szorosra. Meg fog ölni és tulajdonképpen már nem is érdekel. Világít benned a dac, hogy nem lehetne másképp. De nincs baj, nincs semmi baj. A tagadást úgy hordod a hátadon, hogy bármikor bele tudj bújni.

Különböző irányba zuhanunk.

Búcsúzáskor átölellek, olyan vékony vagy, mint egy kisfiú, vigyázok, nehogy eltörjelek. Elindulsz, elmész, eltűnsz megint hónapokra.

Ez történik, ha megírom neked, hogy ráérek, igen, találkozzunk. Mégis válaszolok.

Olyan ismerős az arcod helyén az űr.

Másfél órát vártam. Éppen elindultam, mire a megállóba ért és a játszótérnél a sarkon befordult a két unottan sétálgató rendőr. Amikor a csuklójára tették a bilincset már a hatvanegyes villamosról bámultam a hűvösvölgyi úti fákat azzal a gyomorszorító érzéssel, hogy többet nem találkozunk.

Aztán a tárgyaláson azt mondta, úgy érezte, jót tett azokkal, akiket kiszolgált. Klasszikus fűvel, ketaminnal, kristállyal, amfetaminnal, kokainnal, de még benzodiazepin-származékokkal is, mint például a rivotril. Mindenkit ismert és mindenki ismerte őt. Az idősödő férfiak különösen. Ezek után mégsem mondhatta, hogy valahogyan el kellett tartani a két alkoholistát, aki felnevelte, és nem is hiszem, hogy eszébe jutott. Hamvas húszéves volt már.

Tudtam, hogy mi lesz a vége, tudtam az orra vérzéséből, tudtam a nyolcvan tablettából, ami a zsebéből kifordult.

Akkor meg is ütöttem.

Fürdettem a soványodó testét és mostam a gyorsan ritkuló haját.

Olyan dolgokat látott és hallott, amiket rajta kívül senki.

Elképzeltem, hogy azt ordítozom neki, mit képzelsz, mit csinálsz az életeddel és még egyszer ne merj a szemem elé kerülni így. Éreztem, hogy ez nevetséges.

Főztem neki teát, megmasszíroztam a hátát.

Megint megkérdeztem, hogy miért nem hagyja abba.

Mert most először úgy érzem, hogy valamit jól csinálok.

Ez volt minden. Az elején hagyott nálam valamennyi pénzt. Fent maradtam egy éjszaka, másnap meg végigjártam a háziorvosokat, mindegyiknek azt mondtam, hogy most költöztem az utcába, itt a vidéki lakcímkártyám és a taj-számom, a munkám miatt nem tudok aludni, néha szorít a mellkasom és remeg a kezem. Estére összeszedtem egy halom szorongásoldót, altatót és antidepresszánst. A gyógyszereket eladtam az utcán.

Amikor utoljára jött, ütötte az ajtót, hogy adjak neki kölcsön, mert tartozik. Mielőtt a rendőrök elvitték, azt ordítozta, te tehetsz róla, ha meghalok. Azt mondtam, ha meghalsz, megsiratlak. De ezt nem, ezt tovább nem. Ezt nem csinálom tovább.

Nyurga kamasz fiúk lépéseiben látom őt, vagy amikor valaki a fejét előre ejtve nevet és a haja a szemébe hullik.

 

(2013-2015)

 

*„úgy nézem szétesésed,
arcod helyén az űrt, mint akiből
lehet még szobor, de sose ember.”

G. István László: Mária (részlet)

 

 

(Fotó: Vajda Réka)

 Végképp eldöntötték, hogy Erwint megkeresztelik.  Ha akarja, ha nem. Erwint meg se kérdezte az anyja, Gabriella, úgy volt vele – biztosan belemegy.  Ernő, az apa már nem élt, egyébként is az óta dep- ressziós. A keresztelés majd jót tesz ennek úgyis. Erwin e miatt nem is bánta a dolgot.

Egy vacsora alkalmával épp erről beszélgettek.

-De anya! Végül is minek keresztelkedjek meg? A kínaiak például nem keresztelkednek, vagy a zsidók sem!

– Te sem kínai sem zsidó nem vagy!

– Tudom! De ha egyszer elfelejtettetek megkeresztelni, akkor most már késő!

– Ez felnőtt keresztelés lesz majd!

– Miért nem figyeltetek időben oda rám?

Gabriella erre kicsit megsértődött.

– Apád nem akarta, hogy megkereszteljünk! De utólag már ő is bánta!

– Hát bánhatja!

Másnap reggel kopogtat az ajtón Erwin nagybátyja, Gábor. Az anya bevezette a szobába. Azt mondta fiának:

– Ő lesz a keresztapád!

– Jól van, ez ellen semmi kifogásom sincs!

– Így beszéltük meg!

Gábort pogácsával és sörrel kínálta. A székben ült, miután elfogyasztotta a pogácsát, rágyújtott. Nagyon aggódott unokaöccse végett. Tudta, hogy a keresztelés sokat segít lelki depresszióján. Hiszen hány olyan esetet lehetett már e Földön, e Világon hallani, hogy keresztelkedés után meggyógyultak.

Erwin mellette ült és hallgatta mi jó szóval bíztatja a keresztelkedésre.

– Apádnak nagy hibája volt, hogy elfelejtett megkeresztelni!

– Igen, tudom, de biztos lehetett dolgában!

– Hát… – nem tudom!

– De azt tudom, hogy utólag már ő is bánta!

– Most elérkezett az idő!

Gabriella még egy tál pogácsát hozott be. Öccse, aki két évvel fiatalabb volt nála, falta a sós süteményt.

– Csütörtökön megtörténik életedben a nagy csoda!

– Hát hogy csoda lesz-e, azt nem tudom!

– Bízok benne!

Megette Gabi az összes pogácsát, a sört is kiitta az utolsó cseppig s annyit mondott:

– Majd akkor találkozunk! Nekem most mennem kell!

Elköszöntek.

– No, mit szólsz a nagybátyádhoz?

– Hogy-hogy mit szólok?

– Meg vagy vele elégedve? – kérdezte Gabriella.

– Persze, ezzel nincs gond.

Erwin csütörtökig sokat olvasta a Bibliát. Még imádkozott is, letérdepelve. Anyja éppen tévét nézett. Aztán eljött a nagy nap. Csütörtök reggel Erwin kiöltözött, anyja fekete zakót vett magára s indultak a templomba. Gabi már ott várta őket. Mikor megérkeztek kettesben, Gabi kezet fogott Erwinnel s bementek a templomba, ahol László atya már várta őket.

– Késtek! – mondta a pap.

Erwinen valami megfoghatatlan érzés vett erőt. A pap imába kezdett. Megfogta a vizes tálat, mire Erwin megtántorodott s kisétált a templomból szó nélkül. A két testvér nem értette. Utána szaladt az anyja.

– Hát nem akarsz a pogányságtól megszabadulni?

– Eszembe jutott apám viselkedése. Nem adom meg neki ezt az örömet. Inkább leszek depressziós, de én nem keresztelkedek meg s ebbe nincs beleszólásod.

Fogta magát és hazament. Gabi meg a pap kijöttek az asszonyhoz s nem értették a legény viselkedését.

– Meggondolta magát! – mondta az anya.

– Az Úr kegyelmezzen neki! – mondta a lelkész.

Majd a két testvér beült egy ivóba s beszélgetni kezdtek Erwinről.

– Reménytelen eset! – mondta Gabi.

– Talán meggondolja majd magát! – nyugtatta nővére.

– Ahogy az apját ismerem, azt várhatod! – rendezte le az ügyet Gabi.

Gabriella szájában a sör keserűvé vált, nagyon keserűvé…

 

 

(Illusztráció: Jan L. Richardson)

Hajnal van. A panelházak fölött misztikus ködként kavarog a szürke égbolt. Van benne valami túlvilági és megfoghatatlan.

Egy szakadt Zsigulit kaptam a megbízómtól, hogy minél hitelesebbnek hasson majd az osztrák határon. Feltéve, hogy odaérek, mert a váltó kattog, zörög, nem akarja az igazat. Hosszas huzavona után aztán beveszi a rükvercet, de csak azt az egy fokozatot. Elgondolkodtató, hogy milyen arcot vágnak majd a határon, amikor 2015-ben komótos tempóban araszolva megérkezem hozzájuk a történelem hátán. Egy csipetnyi avítt kelet a hibridautók, okostelefonok és megabitekben számított szupersebesség árnyékában.

Hegyeshalom felé tolatok az M1-esen. Bekapcsolom a rádiót, hogy legalább a műszerfaltól felém áradó hanghullámok jelezzék voltaképp merre volna az előre. Fáj a nyakam, a bordáim, a gerincem. A testtartásom egy gondos kezek által megformált fonott kalács nemességét sugározza, miközben a rádióban borús hírek ömlenek a tarkómra: migránsok áradata; kétségbeesett emberek tömegei keresnek menedéket, jobb életet, parányi reményt. Számukra minden elveszett, de a Nyugat kapujában talán megváltják őket. Instant történelemórát kapok a Közel-Kelet válságáról olyan szavak és nevek elhangzását követően, melyek az Ezeregyéjszaka meséit idézik és világ életemben a kifürkészhetetlen egzotikumot juttatja eszembe.

Vajon tényleg jobb élet vár rájuk? Csupán kérdések fogalmazódnak meg bennem a hírek hallatán, miközben az autópálya széles magányában egy-két kósza autóstársam fenyegetőn rám dudál, villogtat a reflektorral, majd indexel és megelőz, közben szaporán váltogatva felmenőim nevét és a nem túl kifinomult szitokszavakat. Aztán elhúznak előttem, voltaképp mögöttem, a nyugat felé tartó keleti történelem „seggel a jövőbe” mintapéldánya mögött. Ha szeretnék valami pozitívat találni a helyzetben, azt mondanám, hogy ha visszafordítanak a határról, már legalább jó irányba állítottam az autót. Feltéve, hogy ő is akar majd visszamenni a lesajnált keleti blokkba.

Százezrek tartanak Németország felé … Ötmillió szír menekült várja hazája szomszédságában, hogy otthon rendeződjön a helyzet … Nyolcszázezer menedékkérőt regisztráltak idén Németországban … Akár a háromszázezret is meghaladhatja a Magyarországon benyújtott menedékkérelmek száma ebben az évben … Újabb robbantás követelt áldozatokat Szíriában … Franciaország katonai beavatkozást fontolgat … Ma borús, hideg idő várható …

 

Elhagyom Győrt. Pirkad. Legalábbis néhány naiv fénysugár megpróbál áttörni a vaskos felhőakadályon. Pedig ahogy megmondták, ma nem fog kisütni a nap. De nem szegi kedvemet a hideg, és nem szegi kedvemet az autóút monotóniája sem. Bevettem már néhány kanyart hátrafelé, hogy felkészülve vágjak neki majd az útnak, amikor végre elindulhatok előre. Feltéve, hogy ő is akarja. Feltéve, hogy megengedi ez a roskatag orosz csoda.

A rádióban egy magyar popsztár nyekereg a hervadó szerelemről és elhantolt plüssjátékokról, meg hogy a Duna parton állva nem tudja, merre menjen. Érzek valami megértésfélét. Leginkább azok iránt, akik már többször kívánták a popszövegírók halálát, vagy a slágergyárak bezárását és a kétkezi zenei iparmunkások felcserélését automatákra, vagy bármi másra, ami nagyobb változatosságot garantál a szerelem és meg nem értettség körüli tipródásnál.

Hegyeshalom, határátkelő. Besorolok a kígyózó embertömeg mellé. Fiatal férfiak és asszonyok a még fiatalabb gyerekeikkel. Családok, szerencsétlenek, hontalanok egy jobb élet reményében. Rendőrök gyűrűjében teszik meg a vágyott métereket, és mintha megkönnyebbülést látnék az arcukon. Fáradtnak és gyengének tűnnek, mégis van valami a tartásukban, ami reményteli és nemes. Nem hiába mondják, hogy csak az tudja értékelni az élet apró örömeit, aki már sokat szenvedett. Ismét az Ezeregyéjszaka meséi jutnak eszembe, azok az egzotikus tájak és történetek. Eltűnődöm, vajon mi lehet bennünk a közös? Hogy a látványos különbségek dacára vajon lesz-e valaha is közös nevező, lesznek-e majd közös értékeink és kölcsönös tisztelet? Hogy az oly közeli származási rokonságunkat, a természeti tényeket megcáfolva, miszerint mindnyájan ugyanahhoz a genetikai családhoz tartozunk, amit emberi fajként ismerünk, bántjuk és megnyomorítjuk egymást, amióta az első ember rájött, hogy a bottal nem csupán a karját hosszabbíthatja meg, hanem félholtra verheti a másikat… Lesz itt valaha béke?

Az az érzésem, hogy Isten legalább annyira komor hangulatában van, mint a kora őszi idő. Szólítjuk Őt ezer néven, tulajdonítunk neki millió attitűdöt, mégis egyetértünk abban, hogy fölöttünk áll. És talán nem is gondoljuk, hogy mennyire belefáradt már az örökös magyarázásba, hogy „Ember! Ne az én nevemben ganéjkodjál!”. Míg ezen morfondírozom, a tömeg tovább hömpölyög az osztrák fennhatóság felé. Aztán hirtelen egy női alak jelenik meg. Öltözéke hasonló a többiekéhez; csiricsáré színű ruhák és fejkendő, egy dologban mégis gyökeresen eltér a többiektől: hatalmas bőröndöt húz maga után pontosan az ellenkező irányba. Ausztriából érkezett és felém tart. Jobban megnézem magamnak, majd megnézem a zsebemben lévő fényképet, amit a megbízóm adott. Már tudom, hogy ő lesz az. Ő a munkám, a fuvarom, hosszú idő után az egyetlen és valószínűleg az utolsó, mert annyit fizet, hogy ha kétszáz évig élnék, akkor se nyekkenek meg. Felém integet, megszaporázza a lépteit. Már nyitom a csomagtartót és elveszem a bőröndjét. Beül a hátsó ülésre és magára húzza fejkendőjét. A magyar rendőrök észrevesznek. Tudtam, hogy nem jó ötlet a Zsiguli 2015-ben, de a főnököm ragaszkodott hozzá. A fakabátok mégis emberségesek. Rutinszerűen elkérik az irataimat, belenéznek a csomagtartóba, benéznek a hátsó ülésre és ellenőrzik az utasom iratait, amelyek nyilvánvalóan hamisak, mégsem tűnhet fel nekik, hiszen első osztályú munka. Kérdeznek ezt-azt az úti célunkról, és hogy miért pont Magyarország felé vesszük az irányt, amikor mindenki eljön onnan? Annyira mégsem érdeklik őket az okok, inkább csak gyűjtik az új ingereket, hogy ébren maradjanak. Hosszú napok és éjszakák vannak mögöttük, és senki se tudja mi lesz holnap. Végül elbúcsúzunk, és szebb napokat kívánunk kölcsönösen.

Elindulunk, végre előre. Az öreg ruszki beadta a derekát és bevette az egyest. Az öregek makacsságából viszont most sem ad lejjebb, innentől csak az egyest viszi. Mégis haladunk, végre előre a népszerűtlen Kelet-Európa felé. Az utasom némán reszket. Megkérdezem, hogy felcsavarjam-e a fűtést, mire kimérten bólogat és megköszöni. Nem igazán beszélünk többet. Leveszi a fejkendőjét és kigombolja a kabátját. Barátságos arcú, hatvanas szőke asszony a maga germános büszkeségével és tartásával. Fogadni mernék, hogy láttam már valahol. Piszkosul ismerős az arca, s mialatt én ezen tűnődöm, inni kér. Hanyagul hátra mutatok a hátsó ülés alatt található zacskóra. Hallom, ahogy a műanyag flakon perforált kupakja lepattan és óvatosan belekortyol az üvegbe. Hümmög és elégedetten jegyzi meg, hogy ízletes, majd újra belekortyol. Én pedig csak tűnődöm és tűnődöm. Egyre ingerültebb leszek, mert mindig felidegesít, ha valamire szeretnék fényt deríteni, de megcsal az emlékezetem. Kiborító! Ilyenkor persze általában az a megoldás, hogy lehiggadok és igyekszem elfelejteni a problémát, aztán pár nap múlva ismét beugrik a dolog, becsomagolva a megfejtéssel. Valószínűleg most is így lesz. Elhessegetem hát a gondolatot, belenézek a tükörbe, és akkor döbbenek rá, hogy itt most mindennek vége. Összeszedem az istenhez közelebb álló gondolataimat és imádkozni kezdek, hogy az öreg Lada vegye be a többi fokozatot és leadjam a szállítmányt, amíg még fizetnek érte. Káromkodni szeretnék: mégis hogyan lehet valaki ekkora barom? De nem szabad, most nem lehet. Most imádkoznom kell, mert sajnos a fagyállót itta meg…

2015. augusztus

 

 

 

Ma reggel a rádióban Mozart Kis éji zenéje szólt. Világtalan macskám, a vak király nevét viselő Béla elmélyülten hallgatta, még dorombolt is hozzá. Én azon tűnődtem, talán ez az egyetlen dolog a Földön, amiben vitathatatlan Európa fölénye. A zene. A kifinomultsága, szerteágazó formavilága, páratlan gazdagsága. Ezen a kontinensen dolgozták ki a muzsika rögzítésének módját, a kottát; ezen a földrészen a legváltozatosabbak a zeneszerszámok és -stílusok, itt a legkimódoltabb a hangzásvilág. Ha valamire, hát erre igazán büszkék lehetünk. Még mi, félig ázsiai magyarok is, fűztem hozzá félhangosan, nem kevés epekeserű iróniával. Elég, ha csak Lisztre, Bartókra vagy Kodályra gondolunk. Éppen ők jártak a fejemben, amikor a rádióban váratlanul fölcsendült a Cintányéros, cudar világ című operettsláger. Nyomban lehűtötte a kedélyem. Ez is európai zene, nyilallt belém fájdalmasan, ez a hamis, negédesen üres semmitmondás. Sőt! Sokak szerint nem csak úgy szimplán európai, de mindenekelőtt magyar. Még a nemzeti kulturális büszkeségeink közé is besorolták pár éve. Igaz, nem konkrétan ezt a cintányéros cudar borzadályt, hanem az operett néven közismert műfaj egészét. Úgy is mondhatnám: en bloc. Béla olvasott a gondolataimban: fújt egyet a rádiókészülék felé…

Magam sem tudom, mi a csudára számítottam, amikor belevágtam ezekbe a jegyzetekbe. Részint érteni, átlátni és föloldani akartam, azt hiszem. Érteni a motivációimat, átlátni a történéseket és föloldani az ellentmondásokat, amelyek bennem feszülnek. Attól tartok, e három kitűzött célból egyiket sem értem el, talán meg sem közelítettem. Részint rögzíteni szerettem volna a világ néhány momentumát, elemét. Az én világomét, amely a végnapjait éli. Nem vagyok elégedett ebben a vonatkozásban sem. Hiszen miközben egy nagyszerű civilizációt, egy remek kultúrát akarok megörökíteni, valójában csak a salakját tudom leírni. A csalódottságot, a bosszúságot, hogy ide jutott. Mindössze azt a ragacsos, mászkos pernyét, ami megmaradt belőle.

– Valaha a nyugati embernek voltak motivációi az evésen és a baszáson kívül is – magyaráztam heves gesztikulációk közepette a minap Dzsehuti nevű könyvesboltomban Benének, az írónak, aki két évvel járt alattam a gimibe. – Volt hite, voltak értékei. Ma olyanok vagyunk, mintha Sade márki valamelyik pamfletjéből léptünk volna elő. Valamikor a nyugati ember céljai nem merültek ki abban, hogy fizikai értelemben jól érezze magát, nem keverte össze a kielégülést és a boldogulást a boldogsággal. Ma az a lényeg, hogy a legújabb gyártású tárgyak birtokában legyünk, kényelmesen, lehetőleg gondtalanul éljünk és évente legalább egyszer, de inkább többször elutazzunk egy másik országba, minél messzebbre, annál jobb. Hallatlanul fontos továbbá, hogy minél több emberrel létesítsünk szexuális kapcsolatot, s ezért bármire hajlandók vagyunk, néhányan még az önsanyargatásra is. Mi több: aki ma a nyugati emberek közül egyáltalán képes önsanyargatásra, az szinte kizárólag ezért képes rá. Azért, hogy vonzó legyen, illetve megőrizze a vonzerejét. Habzsolunk, feszt csak habzsolunk, két pofára faljuk az élvezeteket…

– Minden a régi, nagy kaland, a jó sokból jó sokat, ahogy Menyhárt Jenő énekelte – motyogta Bene.

– Valahogy úgy – helyeseltem.

– A szerelmet egyesek szerint a trubadúrok találták ki – szólt közbe Sonka. Valamiért azon a napon betévedt a Dzsehutiba. Ott téblábolt már egy ideje. Maga se tudta, mit keres. Mi se.

– A szerelmet mindenki kitalálja magának, ha képes rá – legyintettem mérgesen.

Bene erre mesélt az anyai dédanyjáról, aki az első világháborúban kigyalogolt az orosz frontra, hogy egy kis hazai elemózsiát vigyen a férjének.

– Fél évszázaddal később elmesélte nekem a világ keletkezését – folytatta. – Az Istent, Ádámot és Évát. A férje, a dédapám közben ott bóbiskolt a sarokban, pipafüstöt eregetve. Hát, például ez az, aminek vége van. Már nem élnek le életeket egymás mellett az emberek, nem mesélnek sem mítoszokat, sem egyéb történeteket egymásnak, inkább földhözragadt témákon rágódnak. A dédunokák sem hallgatják a dédszülőket… Leginkább nem is ismerik őket.

A választ fogalmazgattam magamban nagy gonddal, ám mielőtt a megtalált szavakat megformálhattam volna, két egyetemista lépett a kasszához; belém fojtották a szót. Ezzel, mint hamarosan kiviláglott, végleg megszakították a társalgást. Miután elmentek, sehogy sem találtuk a beszélgetés fonalát. Erőlködtünk egy ideig, aztán inkább elbúcsúztunk.

Este, otthon vak cicámmal, Bélával folytattam az eszmecserét. Nem jutottunk messzire vele sem. Körben forogtunk, keserű szájízzel, a tehetetlenség feszültségével az idegeinkben. Utána képtelen voltam elaludni. Béla bezzeg nyugodtan durmolt. Hangosan szuszogott, mint rendesen. Megcirógattam a füle tövét. Nem ébredt föl. Halkan fölöltöztem és kiosontam a lakásból.

Hűvös őszi éjszaka borult a környékre. Céltalanul ténferegtem az utcákon, hallgattam a város neszeit, zajait. Részegek gajdolása, ritka éjjeli járművek motorhangjai, egy-egy kutyaugatás, macskanyávogás kúszott be a hallójárataimba.

– Nincs nálad cigi? – állított meg egy kapualjból elém sejlő árnyék.

– Sajnos nincs – feleltem. – Viszont tudok adni némi papírpénzt, ha nem sértelek meg.

– Nem sértesz meg – érkezett a gyors válasz.

Az árnyék elvált a kapualj mélyebb sötétjétől. Ismerem ezt a hajléktalant, hasított belém a fölismerés, gyakorta látom errefelé. Előhúztam a pénztárcám a farzsebemből, kivettem egy kétezres bankót, átnyújtottam a férfinak.

– Köszönöm – mondta. – Nem fogom elfelejteni, ne félj.

– Nem félek – mosolyogtam rá. – Látom a tekintetedben, hogy bízhatok benned.

A hajléktalan közelebb hajolt hozzám, alaposan megvizslatta az arcom. Arra lehetett kíváncsi, szavaim mögött nem rejtőzik-e gúny. Nem rejtőzött. A lelkiismeretem akkor is tiszta volt, azóta is az.

– Lehet, hogy nem veszel komolyan – jegyezte meg a férfi semleges hangon. – Pedig vehetnél… A nevem Harmahisz.

– A gizai szfinx egyik neve az egyiptomiaknál – vetettem közbe. – A név jelentése a horizonton trónoló Hórusz, ha jól emlékszem. Az éppen uralkodó fáraóval is azonosították.

Harmahisz egy pillanatra meghökkent.

– Nocsak – villantotta rám sárga, töredezett és hiányos fogsorát. – Milyen tájékozott vagy az egyiptomi mitológiában.

– Nem annyira – szerénykedtem. – Igaz, ezt véletlenül tudom.

A nyelvem hegyén volt, mégsem böktem ki, hogy a könyvesboltomat is egy egyiptomi istenről neveztem el.

– Többé-kevésbé jól tudod – dicsért a hajlék nélküli. – A szfinxet Horánnak is hívták, az arabok pedig Abu-’l-hulként emlegették, ami annyit tesz, a Félelem Atyja. Az én nevem természetesen nem azért Harmahisz, mert bárhol vagy bármin uralkodnék, nem is azért, mert félni kell tőlem, hanem azért, mert folyton figyelek, mindent megjegyzek. Én vagyok a tanú. Akár a szfinx. Az emberek szeme előtt élek, mégsem vesznek rólam igazán tudomást, mintha csupán egy gyík volnék a falon. Mindenki fél kicsit, ha az útjába akadok, ám félelme nem tudatosodik igazán, inkább óvakodásként, émelygésként jelentkezik.

Milyen pontosan fogalmaz, álmélkodtam. Sajátos nézőpontjából valóban tökéletes a párhuzam közte és a piramisok őre között.

– Akár a napszemmel is azonosíthatnának, nem gondolod? – bökött felém az ujjával. – Ha ismered az egyiptomi mitológiát, tudod, mi az.

– Ré szeme – bólogattam buzgón. – Előle nem bújhat el semmi és senki.

Harmahisz elégedett bólintott.

– Pontosan. Csakhogy mégsem én vagyok Ré szeme. Én Harmahisz vagyok, a szfinx. Figyelek és gyűjtöm az adatokat, információkat, elraktározom őket és csakis annak adom ki, akit megillet. És téged, immáron tisztán látom, egyszer majd megillet… Bizony elhiheted nekem: nem foglak elfelejteni. Mi a neved?

– Czeredi Hunor Gábor – vágtam rá gondolkodás nélkül.

– Nem feledlek, Czeredi Hunor Gábor – mondta még Harmahisz, mielőtt visszalépett a kapualj sötétjébe. Pár másodpercig még tanácstalanul álltam, szerettem volna újabb kérdéseket föltenni, tovább húzni a beszélgetés fonalát. Végül letettem szándékomról. Csöndesen, kimért léptekkel hazafelé indultam.

– Bolond lehet? – tanakodtam magamban, s alig vártam, hogy megtanácskozzam a kérdést a macskámmal. Ő azonban még mindig mélyen aludt, amikor hazaértem, nem számíthattam utolérhetetlen bölcsességére.

– Bolond lehet – szögeztem le. – Szebb napokat látott bolond.

Ennyiben maradtam magammal. Mindazonáltal van bennem egy fura bizonytalanság azóta is. Nem mintha misztikus lénynek látnám a hajléktalant – nem, nem, ennél racionálisabb és modernebb, európaibb ember vagyok. Viszont a zsigereimben érzem, hogy valami különös titka van. Nagyobb titok az őrületnél…

 

Részlet a C. H. G. följegyzései munkacímű, készülő regényből

 

(Illusztráció: Karen Hickerson)