Címke: irodalom

Nyakkendő a padlón

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.
(Pilinszky János: Négysoros)

Az agyam kevésbé fájna, ha hanyatt feküdnék? Elzsibbadt a karom. Megint fájni fog a vállam. Igen, így talán jobb. Mikor érhettem haza?
A függönyt még mindig nem raktam vissza rendesen. Pedig csak az előszobából kéne behoznom a létrát. Utcalámpa fénye és egy autóé. Kint még sötét van.  Vagy már sötét? Pókháló a csilláron. Most már tényleg be kell hoznom a létrát. Utálod a pókokat.
Megszokásból feléd nyúlok. Fáj. A tenyerem valamiért tele van szálkákkal. A hideg lepedő most, mintha koszos lenne, durva és kemény. Üres. Az oázis máshova költözött. Még egy skorpió is szomjan halna a te oldaladon. Valami érdesbe akad a kezem a párnádon. Egy darabka fa, valami léc áll ki belőle. Kihúzom. Van vagy fél méter! Mit művelhettem az éjszaka? Felkelek.
Kicsit lassabban! A parketta kellemes hideg. Csikkek a padlón. Mennyire utáltad, ha sokat bagóztam idebent. Fel is kell porszívózni. Meg új szőnyeg is kell. Ezt eltüzelem a picsába. Vadító voltál abban a harisnyatartóban ugyanitt.
Kinézek a folyosóra. Ott is sötét van. Mire kitaláltad melyik kalapot veszed fel, melyik sállal, melyik kesztyűvel, rég késésben voltunk. Mondtad, majd te zársz, aztán úgy hagytad a villanyt.
Összeszedem a földről a nyakkendőimet. A nyakkendőmet, azokat nagyon szeretted. Meg, hogy milyen rendezettek, szépen sorban. Csak azt nem értetted soha, miért ragaszkodom ehhez a szekrényhez. Rá akartál beszélni egy olyan ikeás szarra. Hajtogattad, hogy mennyivel praktikusabb: több hely, a nyakkendőim is kényelmesebben elférnének. Benézek. Itt maradt még egy téli kabátod. Mehet a szőnyeg mellé a hurghadai albummal együtt.
Megoldódott a rejtély. A párnádból a nyakkendőtartó áll ki. A szekrényajtó belső oldalán ott maradt a másik fele. Két apró, panaszos csonk.
Visszanézek a párnára. Ráképzelem a fejed. Azt a kis hülye fejed. A tarkódból meg kiáll egy darab az egyetlen bútordarabból, amit nem tudtál kidobatni velem. A véred rászáradt az anyádtól kapott huzatra. Nem rángatózol, nem hörögsz, csak fekszel a fagyos sivatagban. A gerinced vonalán pókok petéznek én meg közéjük nyomok egy csikket.
Te most az ő ingeit vasalod, foltozod a zokniját, az ő hátán nyomod ki a mitesszereket, a fogkeféje helyett teszel másikat, amikor a régi már használhatatlan, ő utána szeded ki a szőrt a lefolyóból, neki főzöl kávét reggelente, az ő nyakkendőit teszed szép sorban az ikeás szekrénybe és nála hagyod a folyosón égve a villanyt.

 

 

 

(Illusztráció: Henryk Czesnik)

Sir Thomas Wyatt: Nem lelek békét

Nem lelek békét, bár nem harcolok.
Fázom, s éget remény és félelem.
Széllel szállok, de nem emelkedem;
Enyém minden, bár nincstelen vagyok.
Nem tart, nem ereszt, bezár, mint rabot,
nem szökhetek, bár nem fog semmi sem,
élni nem hagy, s meghagyja életem,
de esélyt csak a haláltól kapok.
Vakon látok, némán is hallanak.
Pusztulást vágyok és új életet.
Gyűlölöm magam, mert mást szeretek.
Nevetek, mert fáj, s a kín jóllakat.
Egyszerre vet meg a halál, s az élet,
ez a harc jár a vágyam istenének.

Szabó Eszter fordítása

Helyem vagy // Készenlét

Helyem vagy

A raklapok szellősek,
mázsaszámra hordanak téged.
Kitöltöd a közöket,
éppen csak a levegő poros.

Egymásra halmozott mozdulataid
valahogy mindig
kettőnk között végződnek.
Az irányok termékenyek.

A máskor és máshol közterület.
Belépni tilos.
Már csak a rácsozott
fuldoklás miatt is.

Ottfelejtett felület
vagy a polcomon.
Letöröltelek.
Újra beleptél.

Gerincvelő.
Nem lépek.
A helyem vagy.


anattempttohangon

 

Készenlét

Megszokások és belesimulások
bolhapiaca lettem.
Rezzenéstelen
tekinteteknek csapódok folyton,
pedig csak idő és akarat kényszeríthet
tőled távol maradni.

Ismeretlen mozdulataid papírra
vésett lenyomatát
képtelen vagyok kisatírozni.
Ünnep van és rétegek vannak.
Légmentes a díszcsomagolás,
de érzem az illatod.


 

ajay3

 

képek: Nikomi Nix Turner

Rossz a kérdés

Anyám szerint az indiánoktól származunk. Persze, elsősorban a tótoktól, a család egy része. Meg az indiánoktól. Közülük is egy olyan törzsből, akik igen lapos szemekkel rendelkeznek. Egy másik elmélet szerint a sok alkoholtól kicsik a szemeink, de ez ellen általában mindenki tiltakozik. Szerintük sok alvás kell ehhez, főleg gyerekkorban. Nagyanyámék lepöködték egymás szemét, ha nem tudtak aludni. Nem egyszer fenyegetett meg engem is, de én amolyan szófogadó fajtából való vagyok, ha azt mondták, aludj, én aludtam, nem volt szükség szempöködésre, vagy addig legalábbis soha nem fajult a dolog. Így mondhatni, egész természetes lapos szemű ember lettem, indiánhoz méltó.
Talán a sok alvás tette, talán más, hogy a magunk féle indiánok nem beszélnek sokat. Ülnek és passognak a lapos szemeikkel. Nem tudjuk, honnan jött a törzsünk, talán a könyvben, amit a Laci elvesztett, le lenne írva, ahogy minden más is a jövőre vonatkozóan. A konyhában ültünk, és nagyanyám azt mesélte, hogy milyen volt még annak idején, amikor nem jártak autók, és a vonat is csak igen ritkán. Ferenc, aki a legidősebb volt a hét testvér közül, ő segített Idesnek eladni a gallyseprűket. Többnyire Győrbe vitték föl az árut, a seprűket, amikhez a bakonyi erdőben szedtek ágakat. Gyalog vágtak át a patakvölgy erdején, így volt a legrövidebb az út a vasútállomásig, ahonnan már egy levegővel Győrben tudtak lenni. Erről az esetről többször is mesélt nagyanyám, mindig másról jutott eszébe, de a történet mindig ugyanúgy hangzott:
Ides meg a Feri bátyja egyszer lekéste a vonatot. Akkor Ides a Ferire nézett, majd a hazafelé útra, és azt mondta:
– Gyere fiam, elmegyünk gyalog! – Azzal felgyalogoltak Győrbe, ami alig volt negyven kilométerre. Feri nem ellenkezett. Ha már egyszer elindultak, miért mennének vissza.
Azt is elmagyarázták, hogy én ezeknek az indiánoknak a leszármazottja vagyok, és hogy már a dédnagyanyám is olyan volt, mint az indiánok, nyáron tiszta fekete volt a keze és a nyaka, amikor kint volt a napszámban. Igaz, hogy én sosem dolgoztam napszámban, de a bőröm színe sosem érte el a halvány barnát sem, mégsem ellenkezhettem, tőlük származom, és kész.
Akkor utána előhozakodtak a kék szememmel. A nagyapámtól örököltem, ez pont olyan kék. Már attól, aki nem volt indián, ő azon kevesek egyike volt, aki magyar. Róla nem sokat tudok, mert nem mesélnek róla, tőle pedig már nem tudom megkérdezni, mert meghalt.
– Apa! – kérdeztem egyszer elalvás előtt –Te félsz a haláltól?
– Nem.
– De olyan félelmetes szó az, hogy… halál. – mondtam ki, szinte beleborzongva. – Szerinted nem?
– Nem. – Aztán egy kis szünet után folytatta. – Ez olyan, mint minden más szó. Aludjál.
– De apa! – próbálkoztam újra. – Én én vagyok, ügye?
– Igen.
– De te is azt mondod magadról, hogy én.
– Igen.
– Akkor hogy van?
– Aludjál inkább.
Aztán csönd volt. Tudtam, hogy ha még egyszer szólok, az már igazán több lesz a soknál. De valahol hibádzott az elmélet, úgy éreztem.
– De apa!
– Hm?
– Én nem tudom, milyen az, amikor nem én mondom, hogy én. – aztán megint csönd.
Aztán folytattam:
– Ügye van olyan, hogy mennyország? És ott is tudni fogom, hogy én vagyok én?
– Nem tudom. Kérdezd meg a hittan órán.
És akkor másnap meg is kérdeztem. A pap épp a bűnökről beszélt nekünk, és arról, hogy az, aki nem ír hittan házit, annak meg kell gyónnia azt. Én ekkor tettem fel a kezem, hogy megkérdezzem, amit:
– A mennyországban… ott is én fogom mondani, hogy én?
A pap döbbenten nézett rám, mint aki valami szörnyen logikátlan dolgot hall. Egy ideig mindenki őt nézte, és várt.
– Senki nem tudja, milyen lesz. Egyedül Jézus tudná megmondani, de ő most nincs velünk. – mondta a pap.
Udvariasan bólintottam, és visszakanyarodtunk a hittan házihoz, és hogy aki nem írja meg, az igen felelőtlen ember. Valószínűleg nem értette a kérdést. De persze, hogy nem érti, gondoltam. Mert neki én nem én vagyok. Rossz volt a kérdés, állapítottam meg.

 

 

(Illusztráció: Lance Headlee)

Charles Bukowski: Kicsattant szerelem

fekete lányka
kedves a szemed
mikor eljön az ideje hogy
használjam késemet
nem fogok hátrálni és
nem foglak hibáztatni
téged,
ahogy végighajtok egyedül a parton
ahogy a pálmák hullámzanak,
a ronda nehéz pálmák,
ahogy az élet nem jön meg
ahogy a halál nem megy el,
nem foglak hibáztatni téged,
helyette
emlékezni fogok a csókokra
ajkunk kicsattant a szerelemtől
és hogy adtad nekem
mindazt amid van
és én hogy
nyújtottam azt ami maradt
belőlem,
és emlékezni fogok a kicsi szobádra
a közelségedre
a fényre az ablakban
lemezeidre
könyveidre
reggeli kávénkra
délutánjainkra éjszakáinkra
testünk együtt ömlött széjjel
aludni
a folyó apró áramlatok
azonnal és örökké
a lábad a lábam
a karod a karom
a mosolyod és a melegség ami
belőled árad
aki megnevettettél
újra.
fekete lányka kedves a szemed
neked nincsen
késed. a kés az
enyém és nem fogom használni
még.

Farkas Kristóf Liliom fordítása