Az emberek többnyire egy szót tudnak a tengerre, és ebbe az egyetlen szóba sűrítik minden ámulatukat és rettegésüket.
Pedig talán többféle ámulat van, ahogy többféle túlvilág. A saját marcona, északi tengere után Riolda alig tudott betelni a langyos áramlatokkal, a szinte bársonyos napfénnyel, a hajó körül ugrándozó piros szárnyú halakkal. Ahogy a víz fölött röpdöső latin hangsúlyokkal, a déli  forróságban megolvadni látszó azúrral sem.
– Eddig még nem is éltem igazán – suttogta magának.
A tenger olyan áttetsző és világos volt, hogy bánatot, reményt könnyű volt beléje vetni. Talán még  lelkifurdalást is. Hiszen gyötrődve gondolt arra, hogy Hanna lányát, Leát egyetlen szóval megszabadíthatta volna a Benjamin-féle örökös vándorlástól.
És vajon a nyakában lógó amulett nem Leát illeti?

Közben a hajó úgy vágtatott, mintha láthatatlan szelek nógatnák.
Ben Naftali tengerészei a meleg utolsó fuvallatával meg akarták kerülni Itáliát, és az Arméniában szőtt selymeket még november előtt kirakodni Velencében. A szelek irgalmasok voltak ben Naftalihoz, a hajósok pedig készségesek és bőbeszédűek – Rioldának nem is kellett könyörögni nekik, hogy meséljenek az istenek régi háborúiról vagy csak a delfinekről, akik királylányokba szeretnek bele vagy barátságból megmentenek vízbe dobott, fiatal költőket.
Különös, felejthetetlenül mámoros és mégis barátságos volt ez a tenger. És vajon N. herceg, a Nyugati szél szigetének titokzatos költője nem a rómaiak tengeréről írt verseket?

Milyen tündöklő, milyen magabiztos
nyomot hagy a sirály a vízen!
Olyan erővel csapódik bele,
mintha meg akarna halni,
vagy dühös gőgjében
párbajra szólítaná a tengert –
el nem törlöd,
el nem felejted.

Nincs is szavunk a millió sebre,
ami szempillantásról szempillantásra
felszakítja a tengert.

És mégis: a tiltakozás megszépít engem.
Hiába várnak rám makulátlan csendben
a menny terei. Ámítás az örökkévalóság.
Vak és tökéletes víztükör mozgás,

rezdülés nélkül. Sima és feszes. 

El nem érhetem.
Többé bele nem veszhetek.

 

Riolda megpróbálta a verset a hajósok könnyű latinjára lefordítani.
– Hiába, nincs a zenénk a te füledben – legyintett a kormányos. És nyugodt estéken maga énekelte el azokat a nótákat, amiket gyerekfejjel tanult a Nápolyi-öbölben. Egy öreg kormányos, egy szürakuzai görög pedig a csillagképek titkait magyarázta el.
De most már a nem túlságosan éleselméjű ben Naftali is sejtette, hogy Rioldáért sehol a világon nem fog „királyi” váltságdíjat kapni.
– Túl sok nyelvet tudsz, és túl kíváncsi vagy. A királynők nem ilyenek! Túl gyakorlatias vagy, túl bőbeszédű.  – mondta Rioldának.
Ő bezzeg nem volt kíváncsi rá, hogy Riolda honnan jött, és miért érkezett.
Noiában, egy galíciai kikötőben találkozott már pár csaló, részeges angolszász kereskedővel.
– Ezek nem is angolszászok, hanem angolgyíkok – böffentett. – Még hogy költők!  Még hogy N. herceg! Nem értenek a dallamokhoz, nem értenek a rímekhez, ráadásul nem is ismerik az adott szó szentségét, csak részegen dülöngélnek a mocskos söreiktől.  Hát talán nem igaz? Talán nem ezért ítélte a Teremtő örökös szegénységre őket?
Ostobák és éhenkórászok mindahányan, akik északon születtek.
Riolda lenyelte a választ.
És mivel nem volt hova bújni egymás elől a fedélzeten, úgyhogy Riolda jól megfigyelte a kereskedőt. A hajó tulajdonosa, Ben Naftali egyetlen órát sem hagyott értelmetlenül elmúlni. És bár öreg szolgáján kívül egyetlen zsidó sem volt a hajón, minden szokást, minden vallásos előírást féltő gonddal betartott. És minden apróságért – kedvező szelet kaptak, elmúlt a gyomorrontása, szépet álmodott – a Teremtőjének hálálkodott. Emiatt nemcsak ő, hanem az utasok, a tengerészek, sőt a szolgák is úgy érezték, vele mindig különleges dolgok történnek. Hogy a hajója rendben, erőfeszítés nélkül, boldogan röpül, hogy vele minden megpróbáltatás könnyebb.
És talán tényleg lehetett valamiféle együttérzés volt a hajójában, mert a vártnál is gyorsabban értek Szicíliába, ahol ben Naftali kiegészítette a rakományt mandarinnal és szárított fügével – északi ínyeknek oly édes és ragacsos gyümölcseivel.
Riolda földet töltött egy cserépkorsóba, és oda rejtette el a magokat.
De ideje volt, hogy ben Naftalit nyíltan vallatóra fogja.
– Most szökjem el tőled, vagy várjam meg, hogy eladsz rabszolgának? – faggatta mosolyogva Riolda.
Ben Naftali a szakállát simogatta.
Aztán percekig szidta azt Hannát, a ravasz öregasszonyt, aki rászedte őt a váltságdíjas mesével. Hannát, aki miatt talán vissza sem térhet Almériába, és nem hozhat többé osztályon felüli selymeket
– De megfájdul a gyomrom, ha ennyit idegeskedem – jelentette ki egy idő után.  – Ha pedig eladnálak, attól előbb-utóbb rossz álmaim lesznek. A rossz álmok pedig megártanak, előbb az emésztésemnek, utána az izületeimnek. Úgyhogy inkább ajánlani foglak Velencébe egy kereskedő-famíliának, azt hallottam, Guido Romenini épp északi asszonyt keres házvezetőnek. Aztán boldogulj, ahogy tudsz! Meglehet, előbb érsz haza a szigetedre, mint én Marseille-be.

A királylány, ahogy felébredt, megérezte, ez az a nap. Ma végre kiléphet a toronyból, meglátogathatja a messzi völgyeket, amiket a magasból látott, és megismerhet mindenkit, akit eddig csak elképzelt.

Felkelt, és öltözködni kezdett. Vajon melyik a megfelelő ruha a napra, amikor elkezd élni? Ez nem, ez sem, az biztos, na, ez meg végképp. Tökéletesnek kell lennie. Nem szabad sajnálni rá az időt.

Egek, mekkora rendetlenséget csinált, ez nem maradhat így! Gyorsan rendet csinál, aztán indul is. De annyira nincs kedve hozzá. És egyébként is, úgy elfáradt a nagy válogatásban. Olvas egy kicsit, kipiheni magát, rendet rak, aztán megnézi a világot.

Lekapta az egyik könyvét, belelapozott, ám a kedvenc jelenetei annyira magukkal ragadták, hogy csak órák múlva vette észre, éhes. És még a ruháit sem pakolta el. Na sebaj, mindent csak sorjában. Főzött, aztán evett és elmosogatott, hiszen az úgy nem maradhat.  Aztán kilépett a teraszra, és elgyönyörködött a kora délutáni napsütésben.

Először körbesétálja a torony körüli tisztást, aztán a ritkás kis erdőt. Utána jöhetnek a dombok. Merre menjen? Melyik mögött lehet vajon a falu? A hegyeket is meg akarta látogatni. Mennyi időbe telhet, míg a kékséghez ér? És mi minden várhat ott rá? Elég az ábrándozásból. A Nap jó pár arasznyit ugrott már a horizont felé.

Beszaladt, és visszaakasztgatta egyenként mindegyik ruháját, amiket nem ítélt megfelelőnek arra, hogy megismerje bennük a világot. Aztán gyorsan feltakarított, hisz hátha találkozik valakivel, akit meghív az otthonába. Poros polcokkal és összejárt padlóval csak nem fogadhatja az első vendégeit.

Elkészült, és már csak valami elemózsiára volt szüksége, hisz ki tudja, meddig marad. A kosárka természetesen legalul volt, és a kenyérszeleteléssel megint összemorzsázta az egész asztalt. Rettentően félt a hangyáktól, nem hagyhatta ott.

Eljött azonban az a varázslatos pillanat, amelyre oly régóta várt. Elkészült. Mindennel elkészült. Íme, kész volt rá, hogy elkezdődjön ez élete. Köpenyt kanyarított a vállára, felkapta a kosarat, és szélesre tárta a torony ajtaját.

A Nap épp lebukott a kék hegyek mögé. Sötétedni és hűvösödni kezdett az idő. Ilyen későn már nem szabad elindulni. Semmit sem látna a világból. Üsse kő. Majd holnap.

Gondolta az ősz hajú királylány.

 

 

(Illusztráció: Kate Kulish)

Nem kedvelem az ilyen történeteket, főleg, ha nem másokról szólnak. Háttal állsz nekem. Perverzitásod végleges. Romantikában. Naivitásban.

Brüsszel. Izoláló köd és fény. Szállodánk ablaka az Európa Parlamentre néz. Amit teszünk, csak annyira európai, amennyire nem az. A csalás nemzetközi fogalom. A legtöbb ember elvárja, hogy átverjék. Az igazságra csak kevesen kíváncsiak.

Ez a luxusszálloda olcsó és büdös, abban a tekintetben, hogy (meg) adjuk magunkat egymásnak. Amikor otthon jártunk, végig a házon könnyű és jóízű volt a lélegzet. A zavartalanságról beszélek… Annak a brüsszeli ablakban nyoma sincs. Augusztusi (v) ég (múló) csillagok nélkül.

– Hiszel a Teremtőben? – kérdezted.

– Hiszek, a teremtésben. Viszolygok a hitetlenségtől – válaszoltam.

– Én is – mondtad.

Ma már ebben nem értenénk egyet. Nem azért, mert megváltozott a véleményem, hanem már nem nyilatkozom ilyen meggondolatlanul. A hibák, a hibáim miatt.

Hiba volt, hogy magamhoz hasonlónak gondoltalak. Mintha a hasonlóság fontos lenne…!

– Adj egy cigit! – követelem.

– Esküszöm, egyszer ránk gyújtod a házat – mondod.

– Nincs is otthonunk – válaszolom.

Nem bírom elviselni a puhapöcsöket. Gondolom magamban, miközben a kezem hátranyúl a farkadért. Nem törődöm vele, ha híredet hallom, de most izgalomba jövök. A jelenlétedtől.

A magadfajták a szüzeket szeretik.

– Mit keresek melletted…!? – észre sem veszem, hogy kimondom.

Őszinteségi hullám, amelynél fájdalmat okoz az érintés. Neki inkább, mert erősen megmarkolom a farkát. Ez vagyok én: egy erős nő, aki olykor elgyengül és szorítás helyett a simogatással árulja el magát.

A következő pillanatokban az történik, ami szokott: szeretkezünk, elölről, hátulról, oldalról. Egymás irányából közelítjük meg a szituációt. Az orgazmusig. Onnantól a távolságról szól a kapcsolat. Nyámmogunk a reggelivel és oda-odalesünk az időre. Az óra ketyegése minden belső hangot elnyom. Nem létezik nyugalom, csak látszata van. Nem jól szeretek, ha rendszeresen visszaélnek vele.

Indul a géped. Indul a gépem. Találkozunk Antibesben.

A férfiak tekintete itt hízelgő. Nem tolakodnak a napfénybe. Nehéz is volna, hisz a tündöklés a városé. Egyszerű tündöklés. A harsányságnak a határát sem súrolja, ahogy lelátni a szikláról.

Seggbe dugod a nőket, akiket (nem) szeretsz, és akik hagyják neked. Ez jut eszembe. Mindegy, hol vagy és kivel, és nap süt, vagy szél fúj –akár a Schwarzkopf-reklám, olyan – az éghajlati körülményektől függetlenül a frizura tökéletes marad. A környezettől függetlenül a seggbedugási ösztönöd változatlan.

A szemedbe mondom ezt is. Nem haragszol meg. Még jobbat dugunk. Aztán hazarepülünk, külön-külön.

Szabadságon vagyunk. Kedd van. A kedd világosbarna. Ezek a napi színárnyalatok a hétvégéhez közeledve egyre világosodnak. Vasárnapra színtelen fényű eget hagynak a repülők, amelyekkel távozunk.

Legutóbb Brüsszelt terrortámadás érte, miután elhagytuk. Ilyen a testem is. Amikor elszakad tőled, megszállja a romboló erő.

Távozni ősszel kell, amikor minden elvégződik kívül, belül meg elkezdődik. Vagány magány. Ezért járok haza. Néhány napot otthon tölteni. Súlyos a levegő. Párás, majdnem trópusi az egykor kontinentális éghajlatú Bácska.

A vándor (hova) tartozik?

– Vándorok vagyunk vagy nagy visszatérők?

Magamtól kérdezni olyan, mintha tőled kérdezném. Még összerándul a mellkasom, lúdbőrzöm, ha eszembe jutsz. A testem emlékezik. Én már nem.

Hangosak errefelé a kakasok.

– Nem találok többé egy férfit se, aki úgy megbaszna, ahogy te – mondtam ki hangosan, hogy elhiggyem.

De nem igaz.

A bizalmatlanságon múlik. Nem adok lehetőséget többé semminek, senkinek. A nemlét lehetőségén gondolkodom. Egy magam elleni támadáson?

A remény az oka. Hogy bárkihez kötődhetek igazán. A nap sugarain áttetsző tetszelgés. Mások szemében a magam tükörképe. Nárcisz. A kedvenc virágom, világom most undorít.

Időzített bomba a férfi. Teljesen kiszámíthatatlan, hogy mikor fakad ki, például egy vasalatlan ing miatt. A feleségére. A szeretőjére soha. Annak megengedi, hogy összegyűrje az ingjeit.

– Te is ilyen volnál? – kérdezem.

Erre ő:

– Ha a férjed vagy ha a szeretőd volnék?

– Egyikből sem kérnék – mondom, nem nagy hittel.

Álmomban a boldogság lehetőségéről regélek… A lehetetlenről. A nemlétező meghódítása. Ez a célom, amikor föladom. A nő elbukik férfi nélkül. Ilyen túlhaladott eszmék fölött gondolkodom, miközben elhúzom a függönyt és kilépek a balkonról, majd lelépek… A balkonról a levegőbe.

 

(Illusztráció: ws)