Soha ilyen

Soha ilyen kövér varjakat
a városokat átszelő vad patakok partján.
Mintha áttetsző, színes műanyagon át
kapna más tónust az untig ismert világ.

Soha ilyen telet, ezt a némát,
lopótökfejű madárijesztők
csonkját egy határban,
nejlonzacskót és fóliadarabkát
cibál a farkasfogú szél.

Soha ilyen vörös szobabelsőket,
telve riadalommal és odaadással.
Sohasem voltunk még ilyen kedvesek,
szolgálatkészek, kergetve fejünkön
odaképzelt tetveket, lecsippentve
néhány bőrdarabkát.

Soha nem bújtunk össze még
ennyire szenvedélyesen.
Éjszakánként, mint gyerekkoromban,
ott lent, mindenen kívül,
tehervonatként zakatol a félelem,
a szemközti bérház, túl a kiserdőn,
ezer ablakszemével pislog, kacsint,
hogy talán ott éltek, élnek vagy fognak
soha meg nem ismert barátaink.

Templomrom ez a test

Ez itt az én házam, ez meg az árnyam,
hordjátok szét, vegyétek és vigyétek.
Szőlőlugasváz egy félig leomlott veranda felett.
Ezen a tájon idáig nem látott madarak
vijjognak két felhő közötti résben,
véraláfutásszín csermelyek csordogálnak
lefelé belőle áttetsző vállamra.
Pedig én csak ki akartam törni a napból,
de elbuktam két másodperc közötti határon,
így én lettem az óra mutatója.

képek: Michelle Kingdom