„És minden szép volt, ami élet!”
A legtisztább létezésen át, ahol
hittek még az egymást követő
évszakokban. Túl az életen,
ott voltak emberek, egymásba mosták
arcukat,
mosakodtak és készültek, hogy
tengerré álljon össze bennük
minden pillanat.
(…)
Egyetlen rés nyílt tekintetük
falán, a csökkenő távolság hasadéka,
abba fúrták arcukat, hogy
minden pórust tisztára mosson
tengersivataguk szele –
majd léptek újra, tovább
a messzeségbe.
Ott hallották a hatodik napon
teremtettek dalát,
amiben később kapták szájukhoz az
életet, mint a rögöket a föld és
később, mint ráncait a tenyér –
mentek egyre és láttak
házakat a messzeségben,
ahová
az önmagukba visszatérők költöznek,
nem hagyva nyomot sehol, mint
szarvasok a ködben.

És lesz idő meglátni az élet
belsejét, megnyitni befelé figyelő
szemem a világnak. Engedni,
zuhanjon a tekintet mérhetetlen
messzeségekig,
az emlékezés legmélyebb
pontjáig, ahonnan csak azok jutnak
beljebb, akik sosem tanulták meg
hogyan kell úszni vagy
nem úszni, egyszerűen
lebegni az ezerféle-azonos partszegély
között, a szavak csendjében és tovább,
a kimondhatatlanság felett érzett
fájdalomban és tovább,
mert lesz idő megismerni a csontokat
szétfeszítő ködöt, a végtelen üregükbe zárt
álmokat.

képek: Andreas Amador