Hannának megjósolták: a lányának öt élete lesz.
De mire kell egy lánynak öt élet?
Egy is sok, gondolta Hanna.
Ő Alexandriából menekült el hét évesen, bejárta Líbiát, Tunéziát, Marokkót, eladták a családjával Tuniszban, míg végül egy jámbor zsidó megváltotta őket, így került Narbonne-ba. Ő feleennyi vesződést sem kívánt a lányának, Leának. De az öt élet, jósolgatták az asszonyok, talán azt jelenti, hogy Leának öt fia lesz. Öt eleven olajfa, öt csatamén, öt oroszlán, öt kivont kard. Meglátod, büszke lehetsz rá.
Hanna három napig vajúdott egyetlen gyerekével, úgyhogy nem kívánt a lányának ötszörös büszkeséget. De hogy mit kívánt, az nem sokat számított. Megtűrt özvegyként élt Moises bácsi házában, és esélye sem volt férjhez menni, hisz a sok vesződés kiszívta a csontjaiból az életet, a bőréből a színt. Az a fajta volt, aki ki se fejlődik egészen, és máris elkezd töpörödni. Mintha a fiatalságát valamelyik sivatagi úton hagyták volna a szülei.
Csak a nevét hozták volna magukkal. Hanna.
Azt könnyű megjegyezni.
És Hanna életét nemcsak az ilyen jóslatok nehezítették. Egy örökké úton levő családban nem sok idő jut egy lánygyerekre. Az ő szülei is csak Narbonne-ban vették észre, hogy Hanna azért beszél motyogva, azért keveri a nyelveket, mert alig hall valamit.
A szavak, mint vibráló lepkék röpködnek a fogalmak körül.
Hanna képtelen volt az összeset ellesni és a fejben tartani. Néhány szó mindig eltűnt, mint a sivatagi úton az ismerősök.
Hannának arról sem lehetett fogalma, hogy milyen családi alkuk révén került Moises bácsi házába. De itt már szégyellte, hogy ügyefogyottnak nevezik, ezért rászokott arra, hogy ne az emberek szájáról, hanem a gesztusaiból, a pillantásaiból olvasson. Hogy megpróbálja kitalálni, mit akarhatnak mondani. De annyira megviseltnek és árnyékszerűnek tűnt, hogy a jó Moises bácsi csak a rabszolgagyerekek felügyeletével bízta rá.
Mintha Hanna csak árnyéka lenne a saját nevének.
A „jámbor Hanna” minden nap enni adott a gyerekeknek, megigazította a fekhelyüket, és elkülönítette azokat, akiknek a szemén látszott, hogy már nem húzzák sokáig. És amíg motyogva, bólogatva tett-vett közöttük, megfigyelte közöttük a barátság, az összetartás apró jeleit – a túlélés sok-sok trükkjét, amit a gyerekek útközben tanultak egymástól.
Moises bácsi szláv rabszolgákat vitt a cádizi piacra. Serdülő fiúkat, serdülő lányokat. Itt, az olajfaligetben rendezett be egy szállást, hogy a gyerekek erőre kaphassanak. Őt nem a túlélés ezer trükkje érdekelte, csak annyi, hogy minél többen túléljék az utazást.
És semmi különös nincs abban, ha egy távoli rokonnak nevezett, alázatos szolgálólány egy másik alázatos szolgához megy feleségül. Hisz Isten mindenkinek jót akar. Moises bácsi nemkülönben. De az már igazi csoda, váratlan ajándék, ha ez az alázatos szolgáló egy csodálatos szépségű lánynak ad életet. Leának, egy fürtös, örökké nevető kislánynak, aki mintha megtalálta volna Hanna valamelyik sivatagi úton elvesztett fiatalságát, és elhozza volna megmutatni Narbonne-ba.
Természetesen abban sincs különös, hogy mikor egy ilyen csodálatos szépségű, öt reménybeli  élettel terhes lány megszökik egy Benjaminnak nevezett kalandorral, mindenki az anyát hibáztatja. Micsoda ügyefogyott! Egy gyereke van a mamlasznak, és erre az egyre sem képes vigyázni! Úgyhogy nem is vette zokon senki, hogy az immár magányos Hanna kiköltözik az egyik közös hálóteremből, és behurcolkodik egy elhagyott szerszámos bódéba.
És esténként már nem a sógornők-nagynénik arcát fürkészi, hanem azon töpreng, hogy tudna az egyetlen fontos embernek, a saját lányának üzenetet küldeni. Hiszen ki másra gondolhatna? A férjét öt hónap alatt vesztette el, az apja út közben, idegenek közt halt meg – de tőle, Hannától elfelejtett a halálos ágyán búcsút venni. Nem, nem neheztelt rá, hanem egyszerűen csak megfeledkezett. És Hanna neki nem bocsátotta meg, amit a tulajdon lányának elnézett: hogy úgy ment el, hogy nem mondott egy istenhozzádot sem.
De hogy üzenhetne egy süket kis öregasszony egy idegen országban kóborló gyereknek?
Eltelt négy hónap, eltelt öt hónap. A rokonokat már a szokatlan szárazság és egy hatujjú gyerek születése tartja izgalomban.
Pedig talán már növekszik is egy magocska Lea hasában. De ha rátör a hányinger, ha szédül, ha émelyeg, akkor kihez fordul az ő egyetlen lánya? Meglehet, az elveszett tíz zsidó törzset kutató Benjamin már régesrég magára hagyta. Vagy nem magára hagyta, csak eladta néhány dirhemért. Hol van, mit csinál most Lea, az egyetlen? Egy koszos bordélyban szolgálja ki a vendégeket, vagy elégedett, boldog fiatalasszonyként üldögél egy kertben?
Régebben Hanna görcsösen fürkészte az  arcokat, és sok mindent ellesett Moises bácsi lakomáin. És most a csendbe merülő éjszakai kertben volt ideje sok mindenen elgondolkodni. Hogy érezheti egy költő Jeruzsálem szíve lüktetését, ha még ki se tette a lábát Narbonne-ból? Mit csinál egy szív, ha egy másik szívre gondol? Le tudja-e győzni a távolságot?
Hogy tudná elérni, hogy a lánya még egyszer rápillantson?
Egy könyvtekercset rejtett a ruhája alá, és hajnalonként a zsoltárokból próbálta meg kibogozni a betűk értelmét, megtanulni olvasni, átlépni a jelek birodalmába. Hiszen nemcsak az létezik, amit megtapintunk. Vannak csalhatatlan jelei, ha egy gyerek hazudik vagy meg fog halni – ezt ő, Hanna megtapasztalta a rabszolgák között. És nemcsak azt élhetjük át, amit a saját szemünkkel látunk. Hanna beszélt szláv gyerekekkel, akik az úton értesültek a szüleik haláláról – de hogyan értesülhettek bármiről, ha a szülők egy másik országban búsultak utánuk?
Talán két testet összeköthet a vágyakozás. Akármilyen messze vannak.
A lányom a vesém, a májam, a szívem. Nemcsak a húsom, a vérem, hanem a lélegzetem, az egyetlenem.
Lefekvés előtt tudatosan készült rá, hogy a lányával álmodjon. De álmában mindig egy sivatagi úton vesztegelt a szüleivel, és vártak valakire, aki soha nem érkezett meg. Ám egyszer, mikor hajnalban ébren kuporgott a viskója előtt, mégiscsak megpillantotta a lányát. Mintha a vágy szétfeszíthetné a távolságot, és Lea egy fényfolt közepén, az olajfák tövében sétálgatna. Hanna nemcsak a pihéket látta a lánya szája szélén, hanem a bőrét pettyező, apró, vörös kiütéséket?
Talán valami járvány? Fertőző betegség? Vagy romlott húst evett?
De esze ágában nem volt odarohanni, hiszen miközben jól látta az arca minden részletét, azt is tudta, hogy elviselhetetlenül messze van. Irgalmatlanul nagy hegyek között, ahol afrikai szemnek szokatlan, bágyadt, halványfehér virágok nőnek. Minden idegen volt itt: a kövek színe, a bokrok formája, a levélkék erezete – és még a Lea mellett baktató Benjamin sem tűnt igazi zsidónak: valami sityakot viselt, és a rá jellemző orcátlansággal magyarázott valamit két tagbaszakadt, szakállas óriásnak.
Miközben Lea, az ő lánya rémült és tanácstalan.
Az efféle képek minden hajnalban utolérték. Látta a lányát zuhogó esőben  hajóra szállni, látta megérkezni valami felperzselt kikötőbe, megszállni hegyek közt rejtőző kastélyban, pusztai karavánszerájban, erdei kalyibában, látta várakozni a , ködben, szélviharban, tikkadt forróságban… Hanna szó nélkül követte ezt a tehetetlen kínlódást, értelmetlen vándorlást országról országra. Közben Benjamin elégedettnek tűnt, új és új kalpagokat húzott a fejére, és mindig másféle fintorokkal és taglejtésekkel próbálkozott. Mintha nem utazó lenne, hanem maga az út, ami egy örökké beteg, örökké terhes asszonyt hurcol. Mert nemcsak Benjamin, hanem Lea is állandóan változott: kitelt az arca, ha terhes volt, ha elvesztette a magzatát, lesoványodott – mert akinek nincs maradása, annak nem lehet gyereke, ezt megtanulta Hanna a saját sógornőitől. Még csak két év telt el, de már olyan nyúzott és leátlan volt, hogy senki sem ismert volna rá, ha bekopog csak úgy a Moises-birtokra, hogy egy pohár tejet kérjen.
Ez a végtelen vánszorgás Leát gyorsabban megemésztette, mint őt kiskorában a sivatagi utak. De miért? Talán Leából hiányzott az a tanulni vágyás, nyugtalan kíváncsiság, ami őt, Hannát megtartotta.

De a Moises-birtok nem volt olyan hatalmas, hogy a hajnali látomások örökre titokban maradjanak. Hiszen micsoda dolog! Lea és Benjamin hajnalonként meg-megjelennek az olajfák között, ráadásul az öreg Hanna a kedvükért megtanult írni-olvasni. Moises a hírre csak legyintett: ugyan mit csináljon hajnalonként egy szegény, félsüket öregasszony? Mióta világ a világ, az ilyen Hanna-félék ábrándokkal kénytelenek vigasztalódni. Bármit is mondtak a nőkről a tudós barátai, a szíve mélyén megvetette őket.
Ám a nagynénik-sógornők nemcsak a szegény kis Leáról, hanem egy mesebeli városról is beszámoltak. Ahol lebegnek a házak a tengeren, ahol nincsenek fák, ahol hajókkal járnak a rokonok vendégségbe. Egy csodás városról, ahol a nők olyan üvegdarabkákban nézegethetik magukat, amik az arcvonásaikat tükrözi.
Moises apó most már tényleg elszörnyedt. Persze nem lehetetlen, hogy egy asszony Velencéről hírt hall – de ugyan ki feltételezné a félsüket, csúf kis Hannáról, hogy a piacokon téblábol, hogy kereskedők között sündörög, hogy tudós utazókkal próbálja meg az álmokat a tényekkel összevetni. Ha jól emlékezett, Hanna még világéletében nem hagyta el a birtokát egyedül.
Egyik hajnalban maga is kimerészkedett a rabszolgaszállás melletti olajfákhoz.
– Látom kedves húgocskám, hogy a mi szegény Leánk miatt mennyit aggodalmaskodsz!
Ahogy leolvasta a szájáról a szavakat, Lea engedelmesen térdre rogyott: – Igen, én már annyit aggódom, hogy már nem is tudom az álmokat a valóságtól megkülönböztetni.
A válasz józansága még inkább kétségbe ejtette Moisest. Hiszen ki hallott már olyan bolondról, aki a képzelgéseit ne tartaná örökérvényűnek? Talán mégiscsak igaza lehet a mór tudósoknak, akik a távolba-látást nem tartják vénasszonyos babonának.
És bár világ életében undorodott a hajnali kertek nyirkosságától, most letelepedett az egyik buckára.
– Nehéz lehet neked telente egy fűtetlen, szűk kalyibában.
Hanna hálásan motyogott. Moises megnyugodhatott: a szegény kis Hannának esze ágában sincs visszaköltözni a házába.
De akárhogy tekergette a nyakát, semmi mást nem látott az olajfák között, csak kesze-kusza fényeket, mintha a hajnal csak súgva, lopakodva akarná birtokba venni a világot.
Vagy ez nem is igazi hajnal, hanem a hajnalok hajnala? De vajon mit akarhatnak mondani ezzel a költők?
– És mit gondolsz, húgocskám? Sikerrel jár-e a mi Benjaminunk? Rátalál-e az elveszett törzsekre?
Hanna megrándult. Neki az elveszett tíz törzsnél, a halhatatlanságnál, sőt Moises legtitkosabb terveinél is fontosabb volt a saját gyereke.
– Mit számít? Lea olyan gyenge, hogy Benjamin hamarosan magára hagyja.
De mégsem merte pártfogója kérdését figyelmén kívül hagyni.
– Már régesrég északon járnak. És nyugodj meg, Moises! Akire gondol valaki, az nem veszhet el.