Sokan könyörtelen szélhámosnak tartották Benjamint.
Senki sem értette, mért hurcol magával egy terhes, beteg nőt, mért mutogatja, és mért kényszeríti, hogy vele vándoroljon.  Ha valóban a felesége, akkor mért nem pihennek meg? Ha pedig a rabszolganője, akkor mért nem hagyja meghalni az út szélén? Már az is megkönnyebbülés lenne, ha valahol  nyugodtan kilehelhetné a lelkét szegényke! Mert a nagy sürgés-forgásban még meghalni sincs ereje.
Riolda nagyon jól tudta, hogy a születéshez és a meghaláshoz is nyugalom kell. Ezért bolyonganak a meggyilkolt katonák lelkei a csatamező fölött: még nem hiszik el, hogy semmi keresnivalójuk a földön, hogy lehetetlen az életet kezek-lábak nélkül folytatni. De olyan hirtelen haltak meg, hogy a föld még képtelen őket befogadni.
No de hány éves lehet ez a szegény gyerek? Akármilyen ráncos az arca, töprengett Riolda, talán a tizennégyet sem töltötte be.
De számolni Benjamin mindkettőjüknél jobban tudott.
Ha a Kivonulás könyvének betűit elosztjuk a Rajnán található gázlók számával, akkor megkaphatjuk a tíz elveszett törzs családfőinek pontos számát, a lakhelyük koordinátáit, és ez pontosan annyi, ahány nap múlva megszületik kettejük gyümölcse, a fiúk… Aki majd egyesíti a tizenkét törzset, és létrehozza a Andalúziában az Új Királyságot… Majd pontosan pontosan annyi nap múlva, ahányszor elosztjuk…
Rioldát kezdetben szórakoztatta, hogy Benjamin még a rómaiaktól örökölt rossz térképeket, a kelták útjelző köveit is a saját kiválasztottsága bizonyítékának tekinti. Mért is ne, kérdezett vissza a fiú. Hiszen Isten két csodálatos könyvet írt: a Tórát és a természetet. Hát lehetetlen, hogy a kettő ne vonatkozzon egymásra! Hogy a két nagy Könyv, a Tér és az Írás közt ne létezzen valami titkos, csak a beavatottaknak feltáruló kapcsolat!
Miközben osztott-szorzott, Riolda elszörnyedve bámulta a két nagy mű közti eleven kapcsot, Leát. Az óriási has már-már elszívta a nedveket az arcából, kiszívta a színeket a hajából, hogy a hajdani gyereklányból két csontos kezet és feketén villogó, odvas fogakat hagyjon. És a szeme! Úristen, a szeme! Mint a tyúkoké: vizenyős, riadt, áttetsző, félelmetes.
Riolda meghökkent: talán én is ilyen elgyötört kis öregasszony voltam, mikor Sjön oldalán, terhesen Dániában vándoroltam?
A szóáradat közben megpróbálta szóra bírni a gyereklányt, kérdezgette, hol született, hogy érzi magát, fiút szeretne vagy kislányt, de Lea csak bámult rá a rémülettől világos, óriási, riadt szemekkel: egyetlen szót sem értett. Pedig aki nem akarja érteni a másikat, az könnyebben lemond az életéről.
– Nem igazán szeret vándorolni a feleséged – súgta Benjaminnak.
De Benjamin csak a parancsolatokról és a számokról dünnyögött tovább, a parancsolatokról, amiket ha gondosan és alaposan megvizsgálunk…, ha  összeadjuk és kivonjuk…
– No de ti már nem vagytok zsidók,  Benjamin – szólt közbe Riolda. – Megesztek mindent, amit az úton találtok. Azt se tudjátok, hogy milyen nap van.  És már nincs is rendes ruhátok.
Benjamin legyintett: hiszen mit számít a ruha, az ünnep, az ennivaló… Hiszen ő nem akárki. Megbízta egy frank hatalmasság, hogy utazzon el az Omajjádok új fővárosába, és keressen egy nagyhatalmú szövetségest, aki hajlandó csapatokat küldeni Andalúziába.  És ismer egy másik keresztény nagyurat, aki azt akarja, hogy sólymokat hozzon Tuniszból, és öt egészséges, hibátlan madárért kínál egy várkastélyt… Ami, ugyebár, megfontolandó, hiszen nem születhet egy sárkunyhóban a Messiás.
Riolda arra sem vette a fáradtságot, hogy Hildi palotájának ablakából dél felé mutogasson. Csak a fiatal lányt bámulta, aki erre a dühödt álmokkal is jóllakó, sovány férfira bízta az életét. Aki észre sem veszi, hogy a felesége haldoklik. Mert a tarisznyás álmodozókon gyorsabban kitör az őrület, mint a hadvezéreken vagy a koronás főkön. Hiszen túl sok időt töltenek egyedül. A mondatait „én”-nel kezdik, de úgy fejezik be, mintha egy egész hadsereg, egy nép vagy egy birodalom állna mögötte.
– Minket, a hitvesemet és engem nem állíthat meg senki és semmi.
Riolda egy aranyat kotort elő, és szégyenkezve Lea kezébe nyomta.
– Hát látod, egyetlenem – suttogta Benjamin, ahogy kiértek a palotából. –  Minket vérbeli királynők támogatnak.

Lea már oda se figyelt.
Lemondott a napokról, hiszen ünnepek nélkül nem létezett az időnek se iránya, se folytatása. Lemondott arról, hogy imádkozzon, lemondott arról, hogy számon tartsa az álmokat. De legalább a hideget sem érezte. És micsoda szerencse, hogy nincsenek lovaik, hogy már mindenhova gyalog mennek! Talán ennek köszönheti, hogy a legutolsó magzata megmaradt, hogy hallja a szívverését, hogy legalább nincs ezen a sáros földön egyedül. Mert Benjamin is csak egy erőszakos kísértet: húzza maga után, és míg bolyonganak az erdőkben, más, láthatatlan kísérteteknek szónokol. Néha betámolyognak egy sáros földvárba, itt Benjamin még többet, még lelkesebben beszél, de legalább kapnak enni és megszárítkozhatnak a tűznél.
Ám mostanában már egyre ritkábban engedik be őket a földvárakba. Amíg rendes ruhájuk volt, amíg nem volt az arcuk beesett, gyakrabban asztalhoz ültették őket: a ház ura meginvitálta Benjamint egy vadászatra, a ház úrnője nyalánkságokat és teát hozott Leának. De egyre ritkábban ilyen szívélyesek az emberek.
– Te csak légy büszke! – intette mindig Benjamin. – Mi a Narbonne-i Solomon-ház üzenetét visszük. Te csak húzd ki magad, és járj felemelt fejjel!
Lea már nem is tudott visszaemlékezni, mikor hallotta ezt először. Kihúzni sem tudta magát, hiszen a szűnni nem akaró terhességek miatt egyre jobban fájt a dereka. A lábán is régesrég elfertőződtek a sebek, és ahhoz sem volt ereje, hogy a ruhájából, a hónaljából kiszedje a tetveket. Ahogy lassan megadta magát a sorsából áradó sötétségnek, már csak a villámcsapásoktól és a láthatatlan szárnyak suhogásától és az őszi viharoktól rettegett. Az Alpokban már látott villám sújtotta embereket, és jól emlékezett arra a fekete, eleven vibrálásra, ami napok múlva is körbevette az elszenesedett holttesteket.
Ez az egyetlen halál, gondolta, amire senki sem készülhet fel.
Lea már kislányként is gyűlölte a sietséget.

Pár nap múlva is egy irtózatos fenyőerdőn vonultak keresztül, és reménykedtek benne, hogy a vihar előtt valami falut vagy barlangot találnak. Benjamin szerint csak osztani-szorozni kell, és reménykedni, mert az Úr csak azokat szereti, akik soha-nem-hátranézve, akik felemelt-fejjel, akik mindig-előre… Talán igazat mondtak a pásztorok, lesz itt valami falu, ha kitartóan gyalogolnak…
Lea már sóhajtozni sem mert. Suhogtak a fenyőfák, úgy hajladoztak, mint fiatal rabszolgák egy hatalmas, gonosz, láthatatlan Úr korbácsa alatt. Lea megborzadt, hiszen már megtelt a levegő azzal a fémes suhogással, ami azt jelenti, hogy a vihar vagy  óriási, láthatatlan szem messziről figyeli őket. És hirtelen belehasított Leába, hogy a villámoknál is jobban fél Benjamintól! Hogy ennek a képtelen vándorlásnak nincs is értelme!
Visszafordulni persze nem volt bátorsága.  Meghajolt a szél korbácsütései alatt, összecsuklott egy fenyőfa alá, és hagyta, hogy a nyirkos, sáros föld magába szívja.
Benjamin még órákig nem fogja észrevenni, hogy lemaradt.

De különös módon nem a másik valóságban, nem a Narbonne-i olajfák között ébredt, és nem is az édesanyja hangját hallotta. Pedig minden porcikáját meleg járta át, gyantaszagú, illatos, boldog meleg. Vagy mégsem boldog ez a meleg? Gyerekkorából még jól emlékezett a láz lüktetésére, a rengeteg édes ízre, ölelésre, amivel otthon gyógyítgatták. De az asszony a tűznél most nem illatos teákkal, hanem sörrel kínálja. Lea héberül motyogott, mire a kunyhóban kitört a nevetés. Harsány, jóindulatúan csikorgós, de idegen nevetés.
Mint a kutyaugatás.
Uram, engedj már hazamenni! Eressz el engem!
Gyorsan, kétségbeesve visszazuhant a láz önkívületébe.
Aztán másféle arcok hajoltak föléje.
Kezek nyúlnak a takarója alá, egy kékruhás, idősebb asszony vizsgálgatja, hogy mennyi hús van rajta, mekkora a hasa, a bokája körül milyen mélyek a sebek. Lea nem szégyellte magát, valahogy természetesnek tartotta, és örült annak, hogy pár napja elmúlt a hónapok óta tartó vérzése. És tudta, hogy a kékruhás idegenek azt latolgatják, hány napja van, hogy a szülést megéri-e. Mert hiába beszéltek halkan és nyugodtan, Lea egyre több mindent értett, és kezdetben még azt sem tartotta csudálatosnak, hogy a kérdéseire mosolyogva válaszoltak. Az édesanyja mesélte, hogy a haldoklók  az idegenekben is saját szüleiket látják, minden idegen szóban megérzik az anyanyelvüket.
Mielőtt meghal, mindenki hazajut egy pillanatra.
De ez a pillanat most nem akart elmúlni.
Egyre többen állták körül az ágyát, és ezen az ismerős-ismeretlen , nyugodt és boldog nyelven beszéltek. Lea megragadta a kékruhás asszony kezét, és zokogva könyörgött, hogy ne hagyják magára.
Az idegenek betakarták prémekbe, óvatosan szánra kötözték, és meghagyták, hogy egész úton a hetvenhetedik zsoltárt szavalja.
Hetvenhetedik zsoltár? Lea görcsösen sírt. Ezek a kékruhás, nyugodt emberek nem látszottak zsidóknak – vagy nem olyannak látszottak, mint amilyennek ő a zsidókat megszokta. De hát bármi lehetséges, töprengett. Ebben a szörnyűséges, sörszagú kunyhóban átaludta a novemberi esőket, hogy szikrázó hóra, ragyogó, hideg napsütésre ébredjen. És erre az anyanyelvére hasonló, és mégsem teljesen ugyanolyan héber beszédre.
A szán körül egyre több nyugodt, kékruhás idegen tűnt fel. Jóindulatúan méregették, egy boldogan mosolygó fiatalasszony mézes dióval kínált mindenkit.
Talán angyalok, gondolta Lea. Tiltja-e az Úr, hogy az angyalok, ha  csikorgósra fordul az idő, szőrmekabátot hordjanak?
Aztán mégiscsak erőt vett magán. –Ti kik vagytok? – kérdezte a legelső öregasszonytól.
Az idős nő nyugodtan kisöpörte a hópelyheket az arcából, aztán föléje hajolt. Ragyogó, sötét szeme volt, mint a Solomon-ház összes asszonyának.
– Nagyon régen nem találkoztunk, gyermekem.  De most mégis segítünk rajtad. Úgy látjuk, hogy elpazaroltad az életedet, nagyon gyenge és beteg vagy, nem fogod túlélni a szülést. De szeretjük a gyerekeket, a fiúkat és a lányokat. Ha eleget imádkozol, a gyerekednek még életet adhatsz.
Lea megremegett. Ezek a titokzatos, jóindulatú emberek a gyerek életét akarják megmenteni, nem az övét.