Mikor feltarthatatlan volt az élet áradása, és a világ Egyetlen Kertben szökött föl az Égig, belehallgatva az éden zenéjébe, meglesve a lábujjhegyen ágaskodó mesék tündéreit, a bodzabokor alatt csodás szívdobbanás volt minden.

Vajon ez az önfeledt, színeivel vakító jelenés, sohase múló gyermekkori útravaló, meddig lehet még az enyém?

A délután kisimított selyme alatt megülő pára szemérmesen eltakarta a kertek nyitott sebeit, a kikapált, üres virágágyásokat és az őszi égetések utolsó nyomait. Pörkszagot árasztott magából a Föld, oldalra az istállók falának bontástörmeléke púposodott a drótkerítés mellett; a mállott téglákat, ahogy az izmos karok odatalicskázták őket, egymásra burogatták. Egy-egy nagyobb tömbből elgörbült vasrudak meredtek hegyesen a levegőbe; lépcsők letörött darabjai csillantak meg síkosan a reggeli harmat maradékától. A betondarabok közeibe deszkák forgácsai szorultak, mint valami vaskerítés kiálló tüskéi.

Bámulva nézte a rombolást, akinek arra vitt az útja.

A nyári konyha meszes falának támasztva foghíjas ülőke csúfoskodott az eresz alatt, mellette ócska, behorpadt bádogvödör, amelyet nem is oly rég még az állatok itatására használtak. A vödör fülét, hogy erősebb tartása legyen, és jobban kézre álljon, kék műanyag huzallal tekercselték körbe. Sodronyos vaságy rozsdásodott az elfeketedett ajtófélfa tövében. Rajta kiselejtezett matracbélés; évtizedes penésznyom virágzott a csíkos huzaton.

A hirtelen eleredő eső kopogni kezdett a köves verandán, és sűrű szálaival elmosta a színeket. Minden életlenné változott, mintha egy légypiszkos ablak mögül látszana messziről, egy homályba vesző kapuboltozat alól, vagy valahonnan egy eltakart zugból, mely védelmet nyújt valaki vagy valami elől.

Mely összezsugorítana mindent úgy, hogy onnan nem is látszanék.

Hová tűntek a Belsped-istállók kapui, amelyek elnyelték a nappali fényeket, hol maradt el a faltövekből kikapaszkodó lapulevelek poros szomorúsága? Hol marad? Hol maradnak a fuvaroslovak hajnali horkantásai, amikor álmosan nekilódultak az útnak, hogy kiszolgálják a város mohó igényeit? Hová merül el a jegenyék imbolygó árnyjátéka, ha majd kivágják őket, és tüzelő lesz belőlük?

A dróthálós nyíláson, a pinceboltozat rekeszei alatt, egy deszkákkal megmagasított, elkerített sarokba – onnan lehetett a nyerstéglákra támaszkodva az Ég madarait és a felhők vándorló hegyeit félrebiccentett fejjel kémlelni – döntötték be a szénszállítók a rakományukat. Minden erejüket összeszedték az irdatlan munkához. A kicsinyke szünetekben sistergő káromkodás és piszkos beszéd törte meg a szívlapátok dörejét. Az erőlködéstől a fogak összecsikordultak, hogy az inas hátak és a fölhólyagosodott tenyerek legyőzzék a durva terhet. Aztán, ahogy vesszőkosaraikat odacsapták a kövezet pereméhez, Égbe csattanó korbácsütések hallatszottak. A fölszálló szénpor vastagon rátapadt az izzadt fejekre és a meztelen felsőtestekre. Sebek nyomai sötétlettek mindegyre a bőr mélyen bevésődött barázdáiban. Égővörös hegek.

A közelükben álltam, de ennek nem mutattam jelét.

Az Égen az évszak horzsolásaival korhad a délután. A köves veranda fölött egy-egy eltévedt Napszilánk még fakószürkén elidőz. Évődik az idővel. Messzire innen alkalmi madárcsapat húz el, a szárnyak mintha ide-oda lökdösnék a felhőket. A kertek aljáról, az esőtől megdagadt deszkakerítések mögül foszlós szalagban száll föl a füst: égetik az összegereblyézett faleveleket. A keserű szagba valahonnan fűrészpor illata keveredik. A szürke celofánosan ráheged mindenre.

Pár lépésnyire a kerti csaptól az otthagyott bútorok kiszolgáltatva a hideg levegő érintésének.

A hátsóudvarok mélyét kísérteties magány üli meg. Az elformátlanodott gyümölcstestek körül a szürke mintha veszítene még maradék erejéből is. A körtecsonkokat kukacok rágják.

Olyannyira kísértetiessé vált a halott gyümölcsök terhe a szélfútta fűben, hogy a helyet a Kutyák is messze elkerülték.

A távolban már nincs mire fölfigyelni; a gerendákkal megtámasztott istállók falára az ősz kopasz fénye tömörül.

De nem fény ez már, csak kialvó homály, bármennyire igyekszem is.

Későn érkeztél; nem közömbös neked, hogy épp most járt itt, sápadtan, gyűrötten, törődötten. Ősszel nem marad sokáig egy helyben, nem időzik sokáig sehol, mert csábítják a sötét, határtalan földek; van bennük valami varjúszerű, érezni tudod majd te is, ha mindenáron látni akarod őt.

Hát röppenj ki a földekre, ott lesz bizonyosan, behorpadt mellkassal kuporogva a néptelen tarlókon.

A rozsdás, lyukas drótkerítéseket alul korhadó deszkák szegélyezik; toldozottak-foldozottak. Megsínylették, hogy az odagyűlő víz miatt sohasem tudnak kiszáradni, még a legforróbb kánikulában, a legnagyobb szárazságban is nyirkos az érintésük. Szögfejek álltak ki belőlük, vigyázva kellett lépni, nehogy fölsértsék a lábat. A deszkák mindkét oldalához agyagos földet hordtak támasztékul, hogy vihar idején ellenálljanak a közeli mezőről jövő szél hirtelen lökéseinek. Fölső részüket arasznyi vastag faoszlopok közé kifeszített huzalok tartották a levegőben. Nyáron hosszan vadszőlő kúszott föl rájuk, a hőségtől fölpöndörülő levelek néhol barnára égtek a vakító Napsütésben.

Balra az udvar elhagyott végében, távol a gazdasági épületek maradékaitól, a bodzabokrok mellett pincekijárat ágaskodott föl a fák koronája felé, alatta téglával a talaj szintje alá süllyesztve kifalazott verem. Durván ácsolt lépcső vezet a belsejébe, ahová valahonnan víz szivárgott le, amely sosem párolog el teljesen; a helyiség levegőjét a nyirkosság hideg szaga üli meg. A lepedékes falakra csigák és gyíkok telepedtek, furcsa színű gombák tenyésztek az alacsony plafonon.

El innen, csak innen el! Nem kell megmondanod nekem, hová vezetsz.

A mező szélén gazzal benőve elhagyott műhelykocsi áll, eszi a rozsda; hogy mikor került oda, nem tudni. Az öles lapulevelek átkarolják a lyukas bádoglemez falakat, madarak rebbenek ki a mélyéről, jóllakott vadpipitér és pipacs türemkedik elő az altalajból. A növények hová máshová, mint oldalra nyílnak a poros napfényben. Csak a horpadt tető nyújt valamennyire védelmet a Nap tűzétől, vagy a csorgó esőlé elől. De előbb-utóbb elfogy ez a védelem, s csak a jegenyék ideeső árnyéka marad délutánokon. Az von majd éles barázdákat az arcra, ha valaki odatalál hozzá, vállalva odáig a vadszeder horzsolását egy hosszan kanyargó árkon keresztül.

Az árok alja kiszámíthatatlan. Nehéz sebesülés nélkül átgázolni rajta.

Összegömbölyödve fekszik a pecsétes zsákvásznon, mint a magára hagyott kutya. Beszél, folyik belőle a szó. Mindenen zsörtölődik. Elfogytak az illúziói, mondja. Kárhoztatja magát, hogy valamit nem tett jól az életben. A megváltozott világ sem tartogat számára újat, merőben mást. Mindenkire szikrát hány. Amikor magához tér, belebújik a rongyaiba, és kimegy levegőzni. Kiles az utcára is, és csak akkor lép ki a kapun, ha úgy véli, hogy egy teremtett lélekkel sem találkozik. Az utcai csapig merészkedik el, nem tovább. Ott is magában dörmögve panaszkodik, haragosan magyaráz, miközben a vödörbe csorgó vizet figyeli, mintha abból akarna meglátni magának valami biztatót.

Nincs senki a közelében.

Ha kerül mindenkit, vajon egyszer is fölenged-e még a fagyos szíve?

Az esővíz, a hólé lemosta a festéket a Jézust ábrázoló kőszoborról. Kicsinyke mélyedésben áll az utca torkolatában. Talapzata meglazult az állandóan nedves földtől. Messziről látni a dőlését, mintha megtántorodott volna. A vaskerítés körülötte térdig ér, megsüppedt oldalai görbén bedőltek, néhol szépségtapaszként piros futórózsa szökik föl rajtuk. A kicsinyke vasajtót haragosan zörgeti az északi szél, a zárat rég szétmarta a rozsda. Ennél az útszéli feszületnél szokott nyáron féloldalasan feküdni a lapulevelek között a fűben. Mindenfelé színes gyom virít, óriáscsalán nő, és szúrós tövis tör a fölfelé a poros levegőben. Elnyeli őt a világ szeme elől. Nem zavarja, szívós teremtés, az élet tanította meg: bal lábára nyomorék, tudja, hogy csak magára számíthat. Lábfejét tolatáskor a fűtőháznál egy elszabadult tehervagon lapította szét. A forgatómester későn kapott észbe, így mesélik, a baleset akkor már elkerülhetetlen volt. A bokája bánja. Erősen sántít, csak mankóval éled meg a járása, furcsán tolja maga alá az alfelét, minden lépéserőlködés számára. Mégsem nyughat. Rendszeresen megjelenik a környéken, de már nem szúr szemet senkinek. Már nem „idegen”, kikerült ebből az kategóriából. A kutyák is megszokták az imbolygó alakzatot a kerítésen át; nem rohannak acsarkodva eléje.

Egyedül ült a padláson, a pókhálókat meg-meglengette a huzat. Csipke, rémlett neki egy név. Meg Gyurma, rémlett egy másik.

Előtte egy vödör víz. Nagyon kopott vödör volt.

Most…!

A napfény átszivárgott a padlás résein. Délután. Csipke: az ő neve volt régen. Nagyon-nagyon régen.

Mintha csak a múltunk adná meg a jelenünk értelmét egy idő után, mert amúgy önmagában semmi létjogosultsága.

A vödör fölé hajolt. Érezte, hogy beköltözik az ismerős remegés a gyomrába. Pánik, meg szorongás, mondják erre manapság, és ezzel minden el van rendezve.

Most talán…

Ökölbe szorította a kezét. Körülbelül fél óra múlva megérkezik a férfi. A vacsora kész, ki van takarítva, és most önmagában lehet a padláson. Csipke a tenyerébe temette az arcát. Még ha igaz is a teszt eredménye, és kislány lesz, ahogy a férfi várja repesve, változik valami? A víz a vödörben mozdulatlan. A felszíne kifeszített semmi.

Úgy képzelte el a halált, amilyen most volt az élete: semmi remény arra, hogy mozduljon.

Sosem gondoltam volna, sóhajtott, és kinyújtotta a kezét, drága Gyurma, hogy így lesz vége. Sosem megyünk már sehová. Szülök, etetek, dolgozok, míg beledöglök. Megdöglök a végén. Dolgozok. Nyári szünet. Emlékszel? És már mindig csak ilyen dadogás leszek, és mindig csak múlt időben fogok beszélni.

A gyerek meg telehányja a hajamat.

Volt még néhány műanyag íj a sarokban, meg pár pókhálós nyíl is, műanyag tollakkal.

Tök sokat játszottunk vele, mondaná, ha érdekelné valakit, én voltam a legjobb céllövő. A madarakat azért persze nem próbáltuk. Mindig olyan kellemes bizsergés volt a gyomrunkban, és állandóan menekülnünk kellett valahová. Az élelmet magunk szereztük meg és állítottuk elő. Cipó. Víz. Takarmánykukorica a földekről.

Már csak a gyereknek lesz nyári szünete.

A víz fölé hajolt, és meglátta benne az arcát. Fehér volt. Most!… Megragadta a vödör szélét, és belebukott a vízbe. Valamilyen furcsa szag azonban hirtelen megcsapta az orrát, és felfordult a gyomra. Döglött egér? Öklendezni kezdett.

Még csak megdögleni sem tudok tisztességesen! Röhej!

Semmi gond. Telehányta a padlót. Leszédelgett a régi lépcsőkön. Ha betörne alatta az egyik léc… de csak 53 kg maradt, terhesen is. Jó, azért még annyira nem terhes. Az sem teljesen biztos, hogy az. Megigazította az arcát. A férfi a konyhában várta, nagyon aggódó képet vágva.

Csak valami furcsa hangot hallottam föntről, mondta a lány, de aztán jött a fura szag… Egyáltalán, minek magyarázkodik?!

Depressziós vagy, drágám, mondta a férfi, és megcsóválta a fejét, aztán megölelte a lányt. Szerette Csipkét.

És ez jó.

Ennyi, mondta a lány. A gyerekkori játszótárs, Gyurma, még a vécére is elkísérte hányni. Aztán ott volt vele, amikor teleengedte a kádat forró vízzel. Ennyi, érted? De a fiú a fejét csóválta. Azért nem olyan rossz ez. Én már csak múlt időben tudok beszélni, sóhajtott a lány. És azt is tudta, hogy többé már nem tud kerek, egész, szép mondatokat megfogalmazni. De azért elkezdte mondani, hogy

amikor a fa tetejéről dobáltuk a mókusokat, és véletlenül…

és mikor elhatároztam, hogy világhírű színésznő leszek, és a tanárok azt mondták…

és amikor majdnem belefulladtam a bányatóba

és amikor annyit zabáltam a tortából, hogy

és amikor a biciklivel

a nyáron annyit

a nyáron a

nyár

ny

y

Igen, pozitív lett, esküszöm! Mondja majd reggel. És az Avon-katalógusból mit is rendeljünk? Igen, a múltkori krumplipüré fantasztikus lett. A reggel már a barátnőjénél üdvözli, aki szintén terhes, és szintén egy irodában dolgozik. De már csak négy órát, mert terhes. És ő nem hány annyit. Legalább.

Nem szeretem a sárga színt, nekem túlságosan élénk, kirívó, megfájdul tőle a fejem. A sötétebb színeket, mint a fekete, a lila, vagy a méregzöld, sokkal inkább kedvelem, mert azok ünnepélyesek, van bennük emelkedettség, valamiféle hűvös elegancia…

Későre jár, a metrón ülök, kezemben egy női magazinnal. Néha belelapozok, de csak a szemeim követik a betűket, az agyam máshol jár. Vagy nem jár… Félig alszom, azt hiszem. Hol is vagyunk most? Ja, igen, Kálvin tér, az előbb hallottam, aztán már csak az ajtók erőteljes csattanása akadályoz meg abban, hogy tényleg elaludjak, amikor feltűnik, hogy teljesen egyedül vagyok a metrókocsiban.

– Ferenc körút! – hallatszik a jól ismert megálló neve, itt biztosan sokan szállnak majd fel, s valóban, már nem vagyok egyedül. Óvatosan nézek körül. Velem szemben egy középkorú férfi, ódivatú, de nagyon tiszta, világossárga öltönyben, valamivel sötétebb sárga ballonkabátban, a kezében sárga táskát tartva, ami kissé furcsán hat, de hát ízlések és pofonok…

A jobb oldalamra pillantok, ahol egy nő ül, ő is középkorú, és ő is sárga ruhában, sárga kabátban van. Hát, akkor ez egy ilyen egyszínű nap, egy igazi sárga nap, gondolom, majd balra fordulok. Megint egy középkorú férfi, sárga ruhában, ám ő szemüveges, és a szemüvege kerete – micsoda véletlen – sárga! Enyhén izzadni kezdek. Kicsit sok itt a sárga szín, és ezek az emberek úgy ülnek, mintha karót nyeltek volna, tiszták és rendesek mind, de valami akkor sem stimmel, rossz érzéseim vannak.

– Klinikák! – recsegi fáradtan a hangszóró, s az ajtók kinyílnak a sárga megállóban. És akkor meglátom a tömeget, a hömpölygő, sárga tömeget. Legalább ötven ember áramlik be az ajtókon, de lehet, hogy még több. Ötösével, tízesével libbennek be a metrókocsiba, majd leülnek, sorban egymás mellé, mint az iskolás gyerekek. De ezek itt nem iskolások, hanem középkorúak, nők és férfiak, szigorú pillantással, sárga ruhában, sárga öltönyben, sárga kabátban, kezükben sárga táskával. A nők haja kontyban. Az ajtók becsukódnak, elindulunk. Én és a sárga ruhás emberek, a nyomasztóan sárga ruhás emberek, zötyögünk tovább. Az enyhe izzadásom egyre intenzívebbé válik. A metró hirtelen felgyorsul, és nem áll meg a Nagyvárad téren, tovább megy, vagy inkább tovább száguld. A sárga ruhás emberek egyszer csak felállnak az ülésekről. Egyetlen nagy, hosszú sorba rendeződnek, mintha csak tornaórán lennének. Most már valóban félek.

Elindulnak. Lassan, nagyon lassan közelednek felém. A metró megáll, valahol félúton a két állomás között. A sárga ruhás emberek pedig csak lépegetnek, egyre közelebb és közelebb hozzám. Az egyiknek az arca már majdnem az arcomhoz ér, ösztönösen felemelem a kezem, hátha meg tudom állítani. Nem értem, mit akarnak, kiabálni kezdek, de nem jön ki hang a torkomon. A sárga ruhás emberek körém gyűlnek, s most már egy hatalmas félkört képezünk így együtt, ők és én. Egyre csak néznek és olyan áthatóan, hogy szinte belém égnek a pillantásaik. Menekülni próbálok, de nem engednek, teljesen körülzártak. Megint kiáltani akarok. Nem sikerül, olyan, mintha elment volna a hangom. A kör egyre szűkül, azt hiszem, össze akarnak préselni, mint valami ócska hulladékot a szemétfeldolgozóban. Védekezni próbálok, de rám vetik magukat. Ez a vég, siklik át rajtam…

– Hölgyem! – hallatszik valahonnan egy kellemes, mély tónusú női hang. – Hölgyem! A végállomáson vagyunk, keljen fel, kérem!

Kinyitom a szemem. – Csak elaludtam – dörmögöm magam elé. De hiszen akkor ez az egész csak álom volt!

-Köszönöm! – motyogom zavartan, és a nőre nézek. Középkorú, kissé fáradt, meggyötört arccal, sárga kabátban és a haja – ilyet még nem is láttam – sárga!

Felpattanok az ülésről, s eszeveszett tempóban rohanni kezdek, ki a metrókocsiból. Egy pillanatra hátranézek, a nő értetlenül áll, a fejét csóválja, azt hiszi, bolond vagyok, de nem érdekel. Csak futok, föl a lépcsőkön, ki az állomásról a buszmegálló felé. Még éppen elérem a buszt, felugrok rá, a sofőr becsukja az ajtókat, indulunk. Hátranézek, senki nem szállt fel utánam, nincs itt a sárgahajú nő sem, csak a sofőr és én. Lassan megnyugszom, leülök. 

És akkor újra körülnézek. A sofőr a visszapillantó tükörből kaján vigyorral az arcán mered rám. A kabátja sárga…