Márti kedveském!

Te ajállottod nekem, hogy hosznos nekem lenne vezetni naplőt magyar nyelven. Úgy is csináltom. Íme, első jedzet:

Ötös buszon, a pík órákban (sorry, I didn’t find the Hungarian equivalent). Ment hazzám egy fiatal ember éves 26. Nála fejen volt puho kalap, szallaggal. Nyakának volt hasszú. Másik utosok kimentek, benmentek. Pocák (tetszik ez a szo) odáment másikhoz mellett vele. Ő felkiáltozott, mi pocák őt meglökött minden alkalamban, mikor másak mellettük haladtak. Hongja volt milyen mintha kislányé, de erős akarta volna. Kimentem a megállóban. Véletlenül léptem egy fiatal lányocska tolpára.

Elmúlt óra kettő, én őt újból találkaztom a rómaij téren, előtt pályaudvarnak Szenté Lázáré. Ő beszélgette barátjával sojátjával, amelyik ajánlotta neki felvarrni gambot kobátjára. Muttotta is hova.

Enni volt, az első jedzet. Tudom, sok lessz benne a hibo. Kijavícsd, kérlek!

A legjobbakat neked és családodnak!

Vászka, Laci

 

 

II.

hali!

Cső!

otthon vagy?

nem… -.-

akkor?

 Bev. Ir. Tud.-ba… qrwa unalmas. nem jossz ide a KK-ba egy kvra?

végülis… why not? 10 perc. és ott vok. majd ott megvárlak.

ok. te most hol vagy?

buszon. 5ös heringparti. imádom… meg ez a sok hüje

Venci is azon lehet, most szokott írni, hogy a tanára már megint köcsög vele.

ma nem írt, bizots a Cseri megint köcsög Venci meg agonizál.

Chö. művészek…

Itt meg valami kalapos díszbuzi kötöszködik egy másik barommal. meg ez a fotosoppolt képű szendeszűz rálépett a lábamra. egyébként helyes. tuti francia!

hallod, még a buszon is izgisebb mint itt.

apropó helyes. Alaktan zh holnap! tanultál?

WTF?! elfelejtettem.

Tudtam! hoztam jegyzetet 😉

Isten vagy! jövök neked egy akármivel. mit kérsz?

itt vagy?

na mind1 KKban tal. cuppantás!

 

 

III.

Kedves Naplóm!

Ültem az 5-ön. Amikor felszálltam, még sok hely volt. Szerencsére le tudtam ülni hátul, a kakasülőre. A belváros felé, egyre többen szálltak fel. Nyugdíjas, vagy kismama sehol. Bűntudat nélkül olvashattam. Ez a Bűn és bűnh Félkegyelmű tényleg nem rossz. Vászka kedvence. Kicsit lassú. De hát oroszok…

Ahogy felnéztem a kijelzőre láttam, hogy valakik az ajtónál nagyon vitatkoznak. Egy magas, vékony pacák sápítozott. Lazacszínű zakó volt rajta, meg egy khekizöld kalap. Ha ez az összeállítás nem lett volna elég gyomorforgató, a kalapról egy sárgadinnyeszínű szalag is lelógott. Olyan kislányos volt a hangja, de mégis olyannak akart tűnni, mintha ő lenne ott a jani. Meg ott volt az a leharcolt képű, hibbant hippi. Biztosan valami művész. (Kicsit ismerős volt.) Így kimenni az utcára. Tiszta festék volt a nadrágja. Ki hord ma még kordbársonyt? Meg a körmei is gyászkeretesek voltak. Istenem, mennyi gyökér van! Ráadásul a kis perverz még le is kapott a telójával. Egészségére! A nyomiknak is lehet egyszer-kétszer gyereknan gyereknap.

Na de a lényeg: szerintem láttam Vászkát!!! Néhány megállóval korábban szállt le, mint én. Odamenni nem nagyon tudtam volna abban a tömegben. Háttal állt, de azt az észbontó dús szőke haját bárhol felismerem. A hajánál már csak az a dögösebb, ahogy magyarul próbál beszélni. Holnapra beszéltünk meg egy kávét, valami helyen, Budán, közel a Balassihoz!!!!

Szerintem kölcsön adtam Tündinek a fekete felsőm. Holnap alaktan zh után visszakérem.

Mára ennyi.

 

 

IV.

eső. tömeg. ázott emberszag. indokolatlan hőbörgés. – ez lökött meg, az lökött meg!

át kellett volna öltöznöm. megint nem raktam be másik gatyát. falun elmegy, városban nem nézi senki.

nem tudom.

már rakják fel a díszfényeket? de még csak november… hányadika van?

29! BASSZA MEG! maradt egy hetem. na, ezzel hogy leszek kész?

miért nem a 13-ra szálltam? erre szálltam, ez jött előbb. egyébként is. tök mindegy. hagyjuk!

tökéletes ez a csaj. Laura. Nem! LUCA. a Teste a tökéletes. kell még valami. az arca olyan semmilyen. de a kulcscsontja. Istenem, az a kulcscsont! megkérdezem, aktot vállal-e. mi baj lehet?

dohánybolt! – három papírom maradt.

a falnak támaszkodva szívom az utolsó slukkot az utolsó cigimből fiatal vagyok és fáradt de legalább értem, hogy miért vagyok még itt

hazamegyek le kell töltenem. mi is volt a címe? mindegy. megkérdezem Csillát. ő biztos tudja

lehet, hogy megcsinálom olajjal is.

ki kéne találni valamit az arcával. nem. a cseri biztos lebasz. Nem elég eredeti, fiam, nem elég eredeti. bunkó fasz. most, komolyan? 2015-ben ki a faszom hívja fiamnak a tanítványát?! szenilis barom.

marad a skicc. nem lesz időm az olajra. meg akkor a muter megint utalhat.

megvan! ő lesz az! Luca teste marad, csak a göndörke arcával. … éés megvagy! Vajon észrevette?

meg vagyok mentve! cseri, nesze, itt van az elég eredetid, Fiam!

Penny! – éhes vagyok. maradt még rakott krumplim. veszek tejfölt!

menj már arrébb, te szerencsétlen!

 

 

(Illusztráció: different)

A fogsora ugyan nem lett kész, de itt legalább azt mondták, hogy az öltöny hibátlanul ráment. Ha meg hátul, a varrásnál fel is kellett fejteni, mindegy, úgysem néz be alá senki. Ettől kicsit mindketten megkönnyebbültek.
A kapun kilépve a férfi cigarettára gyújtott, megkínálta a nőt, akibe már nem fért több füst. Visszahangosították a telefonokat, egyiküknél sem volt nem fogadott hívás; a járdára parkoló kocsikat nézték tanácstalanul.
Akire vártak, eszerint késett, mert idegesen kérdezgették egymástól a pontos időt, ami, mintha mégsem volna eléggé az, mégis idővel rajtakaphatnák. Ahhoz, hogy aggodalmuk biztonságban legyen, fél tizenegynek kell múlni.
Szűk utca, nincs nagy forgalom. Az alapzajból felerősödő valamilyen gép hangja.
Taxi érkezik, indexel, megáll, de nem kapcsolja ki a motort: látszik a kipufogóból göndörödő gáz. Kiugrik egy fiatal nő, a két várakozó mosolyogva indul felé, félúton találkoznak. Tátognak, megölelik egymást, a másik arca mellé adnak puszit. Vele kiegészülve lesz feltűnő a hármuk közti hasonlóság, egy arc háromféleképpen, más-más időben hangsúlyozva.
Beszállnak mind, a férfi előre.
Fenyő alakú illatosítók lógnak a visszapillantóról, a kocsiban rend.
A nők csak a szemét, a férfi a sofőr profilját látja.
Halk zene a rádióból. Az adóvevőből statikus zörej; időnként a diszpécser és más sofőrök egyeztetnek.
Vonattal kezdi, azzal, hogy mióta nem volt itthon, azt hitte, már felzárkóztak, és nem lehet késni. Náluk a vonatok nem tudnak; ott minden óramű pontosságú. De a város azért szép, sokkal szebb, mint amilyenre emlékszik. Megvan még a váza, mert azt az egyet szeretné.
A férfi és a sofőr a forgalmat figyeli, közben az idősebb nő egyfolytában mosolyog, olyanokat szuszog, mint: igen; itt igen; itt nem; igen-igen; persze; és a keze finoman, többször megérinti a másikon az idegen anyagot, amivel lehet, hogy csak önmagát ellenőrzi. A fiatal nő ebből nem vesz észre semmit.
Melyik reggel volt? Nem is tudja, mit csinált éppen akkor. Hogy nézett ki?
A férfi váratlanul az éjszakai életről kérdezi a sofőrt, mert annyi mindent hallani. De ő már nem jön ki az éjszakába. Lassan két éve, hogy csak nappal dolgozik; kevesebb pénz, de megvannak a fix fuvarjai. Kevés az üresjárat: nincs panaszra oka. Este otthon van fürdetésre.
Igen, a körülményekhez képest, ismétli grimaszolva a fiatal nő az idősebb utolsó szavait.
Ez lesz az, mutat a férfi az egyik házra.
Megáll a kocsi a macskaköves behajtón, a fiatal nő a táskájában kotorászik; a férfi int, zakója belső zsebéből tárcát vesz elő, ő fizet; nem kér vissza.
A sofőr egy közepes bőröndöt rak ki a csomagtartóból; ad névjegykártyát. Most látszik a teljes arca.
Az idősebb nő belekarol a fiatalabba, bevárják a férfit. Az inkább fölemeli, nem húzza a bőröndöt.
Állványok, apró szemű háló, konténer félig törmelékkel. Munkást nem látni.
Szép lesz, ha elkészül, mondja egyikük.
Annak ellenére, hogy a lépcsőház koszos, a vakolat néhol omladozik, és a lépcsők is jócskán lekoptak, megállítja a belépőt.
Egy szőke, fiatal nő akar elkapni egy kisfiút, ami sikerül, mert ezek hárman elállják az utat. Mindenki elnézést kér, jó napot kíván, toporog.
Alig ismernek itt már valakit.
A harmadik emeleti fordulónál pihennek, a fiatal nő a lyukacsos, telefirkált falra mutat: még itt van.
Egy perc is eltelik, rossz kulccsal akarja a férfi kinyitni az ajtót; az idősebb nő menti meg a helyzetet, aztán előreengedik a legfiatalabbat, aki egy pillanatra tétovázik, mégis belép, nem néz körbe, egyenesen a második ajtóhoz megy. Csukva, de nincs zárva.
Ismerős-ismerős, mosolyog vissza a válla fölött.
A szobában semmi, csak szekrény, dohányzóasztal, ágy, az ablakon függöny. Lehetne mint kiadót hirdetni. Bele is néz az egyik üres fiókba.
A váza, ami túl középen van, az az egyetlen, kék, biztos pontja.
Fogja, leül vele az ágy szélére. Az idősebb nő odaül mellé.
A férfi zavarban van, megkínálná őket egy itallal, de nem hinné, hogy lenne még ilyesmi a házban.
A nő bőröndjéből előkerül egy üveg; a férfi kimegy. Szekrény nyílik, víz folyik, az ajtókeretben csak a folyosó falának hengerelt mintája látszik.
Tálcával, apró poharakkal tér vissza; mindenkinek tölt egy körömnyit az átlátszó szeszből.
Jönnek még ide, mert ha nem, akkor elrakja a vázát.
Beletekeri egy hihetetlen-sárga törülközőbe, elfekteti a táska oldalában.
Hívni kell egy taxit.
Még mindig van idő.
A férfi előveszi a kapott névjegykártyát; mégis inkább összegyűri.
Gyorsan átöltözik, mondja a nő, de csak dezodort és egy sötét blézert vesz elő. Kimegy a folyosóra; nem megy be a fürdőbe. Megáll a konyhaajtóban, az asztalt, a széket, a pepita kövezetet nézi, és lassan, aprókat lépve, egyre beljebb megy. Nagy ívben megkerüli az asztalt, most szemben áll az ajtóval.
Az asztalon bögre, benne föllel; gondosan faragott ceruza, és ott van kihajtva egy újság.
Leül.
Nézi-nézi az írást, ahogy az a magabiztos kéz megpróbált a négyzetekbe betuszkolni egy szót:
MEGHATÁ

 

 

(Illusztráció: Alan Soffer)

Hatosztályos gimnáziumba jártam. Egy héten át sírtam, amikor felvettek. A melleim épp nőni kezdtek, ezzel fordított arányban változott az önbizalmam. Pocséknak láttam magam. Ráadásul apám is akkoriban lett beteg. Az iskolaváltás miatti szorongás meg az otthoni zűrök úgy összenőttek a fejemben, mint a sziámi ikrek.
A tanáraink szerint egész hamar összeállt a közösség, de én ebből semmit nem érzékeltem. Igaz, az ellenkezőjét sem. Tizenhárom éves koromban lehúztam a rolót, és a kampósbotot eldobtam. Nem láttam semmit, kintről meg nem dörömböltek.
Akkor kezdtem éledezni, amikor világossá vált, hogy apu meg fog halni. Kilencedikbe mentem. Június végén az orvosok megmondták, hogy három hónapja van hátra. Végre volt mihez tartani magunkat. Terveket szőttem a jövőre, és azon töprengtem, milyen ruhákat fogok viselni, ha már nem kell gyászolni.
Szeptember közepe volt, és szinte nyár. A legújabb, színes csíkos pulóveremet vettem fel. Melegem volt benne, de végre valamiről úgy éreztem, jól áll. Fura volt, hogy szandál, meg pulcsi, de színben passzolt. Elhatároztam, hogy a nagyszünetben az osztály magjával tartok, és észrevétlenül elvegyülök a tömegben. A sportpályán nyüzsgés volt. Teljesen elszoktam ezektől a közösségi zajoktól. Elzsibbadt a fejem, és alig tudtam kivenni valamit az elhangzó szavakból. Olyan volt, mintha részeg lennék. Folyamatosan vigyorogtam.
Hirtelen józanodtam ki, mikor gyűrű alak tágult körém, és többen röhögve rám mutogattak. Ezer dolog jutott eszembe, ami miatt az érdeklődés középpontjába kerülhettem: folyik a taknyom vagy lent van a sliccem… Még hátul is megtapogattam a nadrágomat, nem éktelenkedik-e rajta egy vérfolt. Aztán megéreztem azt a szagot.
Nem gyenge a gyomrom, de azóta is hánynom kell, ha megcsap a széttaposott kutyaszar bűze. Fogalmam sincs, hol léphettem bele. Kitámolyogtam az aszfalt melletti fűre, és letörölgettem a mocskot. Találtam néhány kisebb pocsolyát, alapos munkát végeztem.
Közben becsöngettek, és én elkéstem, mert sokáig tartott a takarítás.
Az osztálytársaim bizonyára elmondták a biológia tanárnak, hogy mi történt, mert még szinte be sem léptem a terembe, amikor rám ripakodott, hogy hagyjam kívül a lábbelimet.
Fura, indiszkrét érzés volt mezítláb lenni a teremben, folyton néznem kellett a lábam. Már rég a helyemen ültem, amikor felfedeztem, hogy a lábfejemen egy idegen cipőtalp nyoma virít. Láttam már ezt a mintát. Apám bakancsa! Egy alkalommal felmostam a követ, ő meg a kertből beszaladt a lakásba, és a hófehér nedves kövön ott hagyta a cipője nyomát. Sokáig haragudtam rá miatta. De mit keres most a lábfejemen?
Most történt meg. Apa meghalt. Épp a szünetben lett vége. De miért így üzen? El akartam mondani valakinek. Az egyik lány, akitől kicsit mindig is tartottam, épp engem figyelt. Talán a mintát is látta a bőrömön. Sokáig néztem a szemébe. Mintha valamit megértett volna, de mit lehet ezzel kezdeni? Elkapta a tekintetét.
A következő hetekre egyáltalán nem emlékszem. Fogalmam sincs, sírtam-e, mikor hazamentem, és anyám közölte, amit úgy is tudtam.
A temetés után szerettem volna végre normális gyerek lenni, de a többiek úgy bántak velem, mint a hímes tojással. Vagy inkább, mint egy záptojással, amit, ha megsértenek, szétárad a bűze, ezért jobb kerülni.
Hamar feladtam, pedig hátra volt még majdnem négy év.
A ballagáson mindenki sírt – engem kivéve. Az összes virágomat kivittem apám sírjára, és ezzel lezártam az ügyet.
Az egyetem miatt rövidesen vidékre költöztem, s nem sokkal később anyám is jött utánam.

– Ki lépett kutyaszarba?! – ordította az egyik fiú. A zsúfolt udvar közepén hirtelen mindenki a cipőtalpát kapkodta. Tudtuk, hogy a tettesen fog röhögni az egész évfolyam. Éva. Épp elkaptam a pillanatot, amikor maga felé fordította bumfordi barna szandáljának talpát, hogy belenézzen, mint egy tükörbe, s megpillantsa szégyenét. Mintha ez nem egy szerencsétlen baleset lenne, hanem önnön választása, amellyel az egész világnak tudtára adja, mekkora lúzer ő. Mert kutyaszarba, ugye, nem akárki lép.
Rámutattam. Abban a pillanatban szerettem volna gyorsan vissza is vonni, s valami ügyetlen vezényléshez hasonló kalimpálásba oltottam az iménti mozdulatot. Késő volt.
Kiürült körülötte a tér, tisztogatni kezdte magát. Egyszer sem nézett ránk közben, de szinte éreztük, ahogy melegített az égő arca…
Amikor becsengettek, legtöbben gyorsan megfeledkeztek róla, de befelé futtukban még néhányan a kutyapiszoktól mocskos fű felé lökdösték egymást. Egy kajla fiút nekitaszítottak Évának. Láttam, hogy terepjáró cipőtalpával épp rálép Éva szandálos lábára. Fájdalmában úgy összerántotta szemét és száját, hogy sem könny, sem hang nem talált rajta utat.
A jelentésnél a tanár azonnal kiszúrta, hogy ki hiányzik. Mondtuk neki, mi történt. Kerestük a szavakat a kutyaszarra. Nem találtuk.
Amikor be akart lépni, a tanár ráordított, hogy hagyja kint a cipőt. Mezítláb ment végig a katedra előtt, majd a padsorok között. Úgy néztük, mintha valami idétlen divatbemutatón lennénk.

Éva elsőnek ment ki a teremből, és gyorsan felhúzta szandálja egyik felét. Ahogy mentünk el mellette, valaki elrúgta a párját, néhány fiú meg spontán focimeccsbe kezdett vele a folyosón. Ő türelmesen kivárta, hogy ráunjanak, majd csendben odasántikált, mint akinek rövidebb az egyik lába, és belebújt. Nem indult el. Állt, és nézett maga elé. Nézte a falat. Nem volt rajta semmi.

Nem sokkal később bejött Éva anyja, és hosszan beszélgetett az osztályfőnökünkkel. Fel voltunk rá készülve, hogy kapni fogunk, de csak valami családi zűrről hablatyolt nekünk, és kérte, hogy támogassuk Évát ebben a nehéz időszakban.
Nem támogattuk. A ködös fogalmazás izgalmas találgatásokra adott alkalmat, aztán azt is elfelejtettük. Az a lány innentől úgy volt jelen, hogy észre sem vettük.

Utólag úgy látom, nem volt egy nagy szám az osztály, pedig az utolsó napokban nem akartuk elhinni, hogy megleszünk majd egymás nélkül. Az egész korszakból egyetlen fiút vittem magammal majdnem-felnőtt életembe: Danit. Ő volt az első igazi nagy szerelmem. Egy másik suliba járt, két évig voltam vele.
Nehéz lenne meghatározni, mikor ért véget a kapcsolatunk, mert két hónapon át mást sem csináltunk, csak szakítottunk. Az egyik szentimentális ígéretdömpingben elhangzott, hogy meghívjuk majd egymást az esküvőnkre, bárhol és bárkivel is legyen majd. Aztán hamar elsodródtunk egymás mellől.

Váratlanul ért, amikor a harmincadik születésnapomon rövid, de határozott esküvői meghívóm érkezett e-mailben. Dani írt, hogy – bár külföldön él –  Magyarországon fogja tartani az esküvőjét, és kért, hogy tartsam be a neki tett ígéretem.

Két héttel később ott álltam annál a belvárosi kis templomnál, ahová hívott. Nem mentem be. Kint ültem egy padon, és emlékeket gyűjtöttem közös múltunkból, bár nem tűnt valószínűnek, hogy lesz alkalmunk beszélgetni róluk.

Amikor kiléptek a templomból, messziről látszott, milyen szép pár. Összeillenek. Olyan természetes az együttlétük, hogy szinte ismerősek így együtt.  Sőt, lehet, hogy külön is. Zakatoltak a fejemben a régi történetek. Sebesen lapoztam egyikről a másikra, hátha eszembe jut, melyikhez kötődik a lány.
Éva? Na, ne! Létezik, hogy ezért hívtak ide? Az kicsinyes lenne. Álltam ledermedve, miközben mások ünnepelték őket. Épp le akartam lépni, mikor Dani megfogta a vállam.

– Jó, hogy eljöttél.
– Aha. Hát, sok boldogságot.
– Gyere, hadd mutassalak be a feleségemnek.
Épp annyi időm volt, hogy kigondoljam, egyszerűen nem fogom felismerni Évát. Az a történet nekem ma már semmit nem jelent. Ha ő az óta is magában hordozza, ahhoz semmi közöm.
– Szia, én a Dani régi barátja vagyok, és annak idején ígéretet tettünk egymásnak, hogy ott leszünk a nagy napon, ezért most eljöttem, de sajnos nincs túl sok időm, úgy hogy egyúttal el is köszönnék. – Egy levegőre mondtam az egészet.
– Tudod, ő nem nagyon ért magyarul, de mindjárt lefordítom neki.
– Mi? Hát, akkor heppi… izé. Hogy is mondják angolul? Nem igaz, nem jut eszembe. Most tényleg megyek. Majd én is meghívlak.

 

 

 

(Illusztráció: Therese Joseph)