Én vagyok az egyetlen, aki nem először jár itt. A többiek szájtátva bámulják az ajtókat, ablakokat, mindent és mindenkit, de én nem.

Ovis koromban sokat jártam itt anyával. Végtelen folyosókon sétáltunk, a falak fölém görnyedtek és alig láttam a plafont. Úgy éreztem, bármelyik pillanatban eltűnhetek benne, porszem leszek, és többé nem találnak meg. Görcsösen kapaszkodtam anyába. Magas árnyékok mentek el mellettünk és nekem mindig azt kellett mondanom „jó napot kívánok”, nem simán „jó napot”, mert anya szerint az nem udvarias. A tanító néni lányától elvárják, hogy udvarias legyen, ne kiabáljon, ne szaladgáljon, és „jó napot kívánok”-kal köszönjön.

„Mutass példát a többieknek,” mondta anya ma reggel. Én igazán próbálok. Nem bambulok, türelmesen várom, hogy megérkezzen a tanár néni. Nagyon nehéz egy helyben állni. Futni szeretnék. Ezek a falak ismernek engem. Érzem, ahogy néznek, a tarkómon érzem. A magas árnyékok rám villantják sárga fogaikat, megállnak és odajönnek hozzám. A többi gyerek elhúzódik, de én nem tehetem. „Jaj, hát milyen nagy vagy már,” mondják rám kacsintva, mintha belelátnának az életembe. A többiek nevét nem tudják, de az enyémet, azt igen.

Elkezdem gyűrögetni a szoknyámat, és dülöngélek, nem bírok megmaradni. Végig figyelni fognak. Figyelni fogják, hogy tényleg példát mutatok-e, hogy rosszat mondok-e, hogy szaladgálok-e, hogy mennyire szépen eszek, mindent, mindent figyelni fognak. Még akkor is figyelni fognak, amikor már nagy és fura szagú gimis leszek, pedig az olyan sokára lesz, hogy fel sem fogom, mikor. A felismerés nehezebben ül a vállamon, mint az iskolatáska. Lebiggyed a szám, de tudom, hogy nem sírhatok. Én nem sírhatok. Mert figyelnek, és anya szomorú lenne, ha pont én sírnék.

Elkezd szipogni mellettem egy kislány. Nyelek egyet és odafordulok hozzá. „Elestél?” kérdezem. „Hiányzik az anyukám,” hüppögi. „Jó neked, hogy a tiéd itt van.” Nyitom a szám, hogy elmagyarázzam, hogy nem jó, mert engem figyelnek, mert nekem mostantól mindig résen kell majd lennem, pedig nem hiszem, hogy tudnék példát mutatni, de muszáj lesz… Végül nem szólok semmit. Megrántom a vállam, és szótlanul elfordulok. Nem magyarázhatom el, még meghallanák a falak.

         Szombat este. Emberek jöttek-mentek. A hó puhán szálingózott. A lámpák sárgás fényében óriásira nőttek a pelyhek. A hidegtől kipirultak az ujjaim. A város zaja eltompult. A vastag üvegben hangosan löttyent a pálinka. Az égető töményt az utána küldött bor hűtötte le.

         Az ajtó nehezen nyílt, és hangosan csapódott mögöttem. Leültem a homályos sarokba. Néztem a pultos arcát, ahogy megissza az energiaitalt, hogy bírja még. Az utolsó kortyból egy kevés kifolyt a szája szélén, de mielőtt az állához ért volna, kézfejével letörölte. Összenyomta a fémdobozt, a kukába hajította, és mosolyogva fordult a pultnál álló sráchoz.

         A szemben lévő sarokban egy fickó átszellemülten szerelte az óráját, már jó ideje, teljesen mozdulatlanul. A másik karja ernyedten csüngött a föld felé. Az arca tökéletesen kifejezéstelen volt. Egy srác időről időre odament hozzá ellenőrizni az életjeleket, de a pultos lány mégiscsak jobban érdekelte. A lány pici volt, fiatal, és csinos a maga fiús módján. Vidámnak látszott.

         A mellettem lévő asztalon egy tálban pirított sós mogyoró volt. A szemek remegtek, ahogy egy hatalmas, mohó kéz csapott le rájuk. Markolta a mogyorót, agresszíven, újra és újra. A szemei izzottak, a szájából fröcsögött a nyállal kevert mogyorópép. Tökéletes fókusz a tálra. A haverja, nekem háttal, indulatosan magyarázott neki a világ dolgiról.

         Sokan voltak még a bárban. A szokásos szombat esti töltelék. Kis csoportokban álltak körül egy-egy asztalt. Kettesével ültek a kanapékon. Egyre üresedő korsók koppantak. Egy csendes pont látszott feltűnően nyugodtnak. Szinte láthatatlan volt, mégis vonzotta a szemet. Egyszerű fekete-fehér csíkos pulóvert és kék farmert viselt. A pult mellett ült egy bárszéken. Fekete svájcisapkája sűrű árnyékot vetett az arcára, a szeme helyét csak sejteni lehetett. Fejét mindig egy kicsit lehajtva beszélt, ha kérdezték. Mintha rejtegetett volna valamit.

         Amikor kicsit eloszlottak az emberek, a pulthoz mentem még egy pohár vörösért. A lány szolgált ki. Nem kérdezte, mit kérek. Töltötte. Mereven bámultam az előttem lévő gyöngyöző, ezüstszínű sörcsapot, és próbáltam kihallgatni a beszélgetésüket. Alig pár lépésre álltam tőlük. Egy srác magyarázott éppen a sapkásnak. A sapkás hallgatta, néha bólintott. Csak a szemem sarkából figyeltem, odanézni nem mertem. Már meg is bántam, hogy belekíváncsiskodtam. Szégyelltem magam, és végtelennek tűnt az idő, mire megkaptam a bort. Fizettem, és kiléptem az ajtón.

         A hideg megkaparta az arcomat, és zsibongott a friss oxigéntől. Néhány méterre az ajtótól rágyújtottam. A pohár szinte azonnal jegesre hűlt. Egy kuka tetejére tettem. Fogytak az emberek a bárból, de jöttek újak is. Határozottan mentek be, határozott céllal. Az egyiket felismertem. Zenész, de nem jutott eszembe, melyik zenekarban. Amíg elszívtam a cigit, néztem a súlyos hópelyheket. Nagyon fáztam.

         Bent jó meleg volt. A sarokban, a radiátor mellett. A hely belső faborítása és félhomálya is szaunára emlékeztetett. Ettől mindent lassúnak és nyugodtnak éreztem. Az új társaság viszont már aligha lehetett szomjas. A többi vendég egyre fogyott. Az órámra néztem. Előző nap megállt. Megszokás.

         A bár hivatalosan bezárt. A pultos elfordította a kulcsot a zárban. Szó nélkül, mosolyogva rakott elém egy hamutálat. Akik maradtak, a lépcsőt ülték körül. A sapkást a második fokon. Körülötte öten törökülésben beszélgettek. Egy váratlan pillanatban elkaptam az arcát. Ő vett észre. Hívott, hogy üljek mellé. Rekedt hangja halkan kúszott el körülöttünk. Mesélt füstös kocsmákról New Orleans-ban. Földalatti jazzpincéről New York-ban. Arról, hogyan lopták el a gitárját a Montmartre-on, ami másnap végül megkerült.

         Mellette a földön ott ült a fiatal zenész. Az egyetlen, aki valóban figyelt rá. A háta mögül jött a fény, hűvös derengés vette körül. Úgy nézett fel a sapkásra, mintha az magas trónon ülne. Nem pislogott, az arca feszült volt a figyelemtől. Nem értettem a szomorúságot, ami a szája bal sarkába nehezedett. Így hallgattuk a sapkás gitáros történeteit.

         Később egy irányba sétáltunk hazafelé. Talpunk alatt hangosan ropogott a friss hó. Hajnalodott. Nem beszéltünk, csak néztük, ahogy messze a híd felett kelt fel a nap. Befordultam egy sarkon, de ő megállított. Kurtán elköszönt és a kezembe nyomott egy újságot. Kigöngyöltem, a tizennegyedik oldalnál volt nyitva. Nehezen fókuszáltam a bortól és a fáradtságtól, de mintha vasárnap lett volna ráírva. Új filmre készül Brad Pitt. Bukott bemutató a Madáchban. Alföldi bírálja a mentorok döntését. Nagykoncertet ad az álompár. Hajnalban fagyhalottan találtak a híres jazzgitárost. Pandasapkában pózolt a modell.

         Fázom, jutott eszembe. Kidobtam az újságot és megszaporáztam a lépteimet, hogy hamar otthon legyek. 

„Igazából őrülten idegesít”, mondtam neki egyszer, míg ugyanakkor a fejemben szinte állandóan ez járt, „irritál, hogy folyton a telefonodat nyomkodod és valami hülyeségen vihorászol, amit a netes barátaid írtak neked”. Közben elkészültem, az asztalhoz ütögettem a cuccot, aztán felálltam azzal, hogykimegyek cigizni, „addig elleszel szerintem”, és anélkül, hogy választ vártam, vagy hátranéztem volna, a fejemre csaptam a csuklyás pulóveremet, és a hely bejáratától éppen öt méterre rágyújtottam a hosszú roll papírból sodort virzsíniára. Nekidőltem a kocsma melletti omladozó házfalnak és keresztbe raktam a lábamat. Utólag vettem észre,úgy álltam, mint egy modell. Sosem tudom, hogyan kell ilyenkor „egyedül állni”.Rendőrautó bukkant fel nem messze és elkezdte levillogni az embereket az egyirányú, s ilyenkor, péntek délután már gyalogosokkal és taxikkal is telített, szűk belvárosi utcáról.Egy részeg társaság két tagja, persze úgy, hogy ne legyen látható, vagy egyértelműen beazonosítható a mozdulat címzettje, beintettek a szintetizátor-hangon szirénázóautó felé.

Nem szerettem egyedül cigizni, valójában cigizni sem szerettem egyáltalán. Azon töprengtem, ha visszamegyek elmondom Krisztának, amit gondolok: „A te világod a pop világa, a te agyad tele van mindenféle divatos dologgal, mindenről tudsz, ami a kerületen belül történik, az összes koncertről, kocsmák felemelkedéséről és megszűnéséről, állandó ingerviszonyban állsz ezekkel az utcákkal, mindig azokra a helyekre mész, amik épp nagyon menők, de még túl sokan azért nem tudnak róla, és nem bírsz otthon tölteni egy estét, mert félsz tőle, hogy esetleg támad egy gondolatod, és visszazuhant rád az üres szobában, vagy hogy véletlenül a tükörben meglátod magad, hogy csak egy lyukas vödör a fejed, ne értsd félre, inkább úgy mondanám, hogy semmit nem akarsz megtartani, öntudatlan eksztázisod nem bűn, csak észrevettem, hogy ez van, hogy te talán félsz valamitől, és engem is gyűlölsz valamiért.”

Kriszta általában csak pislogással válaszol, nem mintha nem értené, hogy mit mondok neki,egyszerűen az ő gondolatain kívül esnek az ilyen és ehhez hasonló értelmező kísérletek, igénye lenne rá, de nem bírja elsajátítani őket, mégis azt mondja a legtöbb hasonló eset után pár percet vagy napot követően, hogy szereti ezeket a gondolati felöklendezéseimet, mely megjegyzésétől engem inkább a szégyenérzet, mint a dicsőség önt el, és nem tudom elhinni, hogy ezek valóban jelentenek számára valamit, így ilyenkor inkább elhallgatok.

         „Hallottál erről az új hamburgeresről a Wesselényin?” – kérdezte. „Nem hallottam. Jó?” „Igen, jó, egyszer elmehetnénk.” „Persze, menjünk.” Közben láttam, hogy a hátam mögé néz, mintha észrevett volna valakit, de nem akartam megfordulni. Inkább megnéztem én is a telefonomon az időt.

         A kávé mellé kértem egy zacskó nápolyit, aztán még egy pohár gyümölcslevet, ami szerencsére tele volt citrom, narancs és lime darabokkal, meg jégtörmelékkelés mentalevelekkel, így folyton volt mit kevergetni, ugyanis az olvadó jégből és a szívószállal állandó nyomás alatt és mozgásban tartott egyéb komponensekből folyamatosan szivárgott valamennyi folyadék, melyet ezt követően, megállapítva utána, hogy az még egy kortynak ugyan kevés, ám időhúzáshoz éppen hogy elégséges volt, egy fél mozdulattal felszippantottam, majd ezt követően azonnal nekiálltam az újabb kevergetésnek,s miután Kriszta elvette előlem a poharat, rendeltem egy újabb kört, még egy adag nápolyit, és még egy pohár gyümölcslevet szívószállal, citrom, narancs és lime darabokkal, meg mentalevelekkel, melyek megérkezéséig az étlap sarkát hajtogattam, vagy egy, a zsebemből előkerült papír fecnit téptem darabokra, kisebb fajta szemétkupacot produkálva magam előtt az asztalon, az őrületbe kergetve vele Krisztát, aki egyszer csak fogta és elhúzta a kupacot előlem maga felé, majd végül dühében az egészet le a földre, meg sem várva, hogy esetleg a pincér elvinné a szemetet, aki végül megérkezett, s én, meggondolván korábbi választásomat, nápolyi helyett egy zacskó mogyoróra módosítottam a kérésemet, amire persze Kriszta fintorgott, mert biztos volt benne, hogy a mogyoró nem fog passzolni a gyümölcsléhez.

        Nevetett valamin, ezért belenéztem a telefonjába én is. „Ez kié, ez azé a Petié?”, „Petié, igen” – válaszolta. „A Peti, tudod?” „Említetted sokszor, szóval igen.” Majd bele ittam az üdítőmbe, és körbenéztem Kriszta háta mögött. Egy lány úgy hitte, őt figyelem, rám nézett, én is tudatosan visszanéztem rá, majd elkaptam a fejem és vettem egy kis mogyorót. „Add ide!” És el akartam venni Kriszta telefonját, mintha az húzott volna fel, de nem engedte. Felálltam és kimentem a wécére.

        Mikor visszaértem – úgy látszik, ezzel szándékosan megvárt –  talán viccből, talán dühből, letette a telefont az asztalra, a kijelzővel lefelé, álmosan megtörölte a szemét, és rám emelte a tekintetét,mely mozdulatsorralmintha azt közölné, „tessék, te pöcsfej, akkor mondjad, szórakoztass”. Ezt igen gyakran eljátszottuk, mikor csak úgy beültünk valahová és már elfogyott a kávé, a főzelék, a gyümölcslé, a sör, a rágcsálnivaló, ésa legmenőbb sorozatok legutóbbi részeit is megtárgyaltuk, ami igazából poénok és jelenetek és jó mondatok megismétlését jelentette, s már csak ültünk volna csendben.Azt sosem tudtam meg, hogy valójában ezekről mit gondol, a hamburgerekről, zenékről és sorozatokról, de úgy éreztem, az, hogy mit néz, és mi tetszik neki, az is valamiféle válasz, az is mond róla valamit, de engem ennél sokkal jobban érdekelt volna, hogy ő mit mondana. Tudtam persze, hogy úgy isteni igazából őt semmi sem érdekli túl komolyan. De ő nem mond semmit. Csak elüti az idejét. „Az nagyon vicces”, vágja oda ilyenkor egy pillanat erejéig tartó átszellemült tekintettel, majd bele is néz a telefonjába, hogy talál-e valamit róla, valami egyéb információt, amit ilyenkor fel lehetne mondani. Semmi nem érdekelte.Hogy pontos legyek, Krisztát egyetlen egy dolog volt, ami újra és újra felizgatta, amiről tudtam, hogy napi rendszerességgel igényli, amiről igazán tudtam, hogy fontos neki, és csakis ez a fontos neki: a faszt szerette és akarta, és a fasz is akarta és szerette Krisztát. Kevés ilyen meghitt és kölcsönös függés van a világban, mint az övék. Van is neki egy mosolya, egy nézése, ahogy a vállát kicsit felemelve oldalra fordítja a fejét, mintha fázna, s mintha próbálna csukott szájjal benntartani egy ásítást, mintha unna mindent olyankor, gyűlölné és tehernek érezné az életét, olyan arckifejezés volt ez, mintha semmi-de-semminem volna képes őt a felizgatni, lassú mozdulataiban az eredendő utálat manifesztálódott, ezért mellette az ember igazán gyűlölve érezhette magát. Nemtörődöm, általános hányingerrel átitatott mozgása mégis,valamilyen okból kifolyólag vonzóvá tette, így nem érdekelt, hogy bizalmas, már-már filozofikus viszonyt csupán a pénisszelápolt. Nem a férfival, és nem velem.

        Miután kifogytunk mindenből, hazakísértem Krisztát, és mert ezúttal megfogadtam, hogy nem megyek fel hozzá, és ő is arra gondolt, hogy ezt be kéne tartanunk, úgy terveztem, elköszönök és hazamegyek,de még csak kora délután volt, és semmi dolgom nem volt igazán, így valójában nem éreztük akadályát annak, hogy egy rövid zenehallgatásra mégis felmenjek. „De csak ennyi, ugye tudod”, jegyezte meg még egyszer ő is, közben pedig rövid ideig megfogta a kezem, amitől elszállt minden gondolatom.

        Elszívtunk egy cigarettát az erkélyen, aztán ő készülődni kezdett, mert találkozója volt a barátaival. Én az ágyon feküdtem, a laptopjára rákötött zenerendszerből pedig a Black Mountain nevű zenekar Don’t runourheartsaroundcímű száma szólt. Krisztának szerettem volna megmutatni, elindítottam és közben nagyon élveztem, csücsörítve bólogattam a stoneres dallamra, de ő végülis nem reagált rá semmi lényeteset, csak öltözött, hátra fordult, kicsit megemelte a vállát, mintha mosolygott volna, aztán tovább öltözött. „Nagyon bébi”, mondta háttal, míg a szekrényében turkált.  Közvetlenül ezután elindítottam a SundialApollocímű számát, majd a The Warlockstól a Cosmicletdown-t. Akkortájt éppen inkább barátok voltunk, mégis mindig úgy alakult, hogy felhívott magához, főleg, mielőtt kocsmázni indult volna péntek este.Általában főzött valamit, megkínált vodkával, vagy pálinkával éscigiztünk, jó volt, hogy lehetett a szobájában cigizni,zenéket mutogattunk egymásnak, néztem, ahogy öltözik, nézte, ahogy fekszem és élvezem a zenét, ahogy tömöm magamba a főztjét, ami általában valami egyszerűen elkészített, mégis kifejezetten jó étel volt.

        Miután elkészült az öltözködéssel, elkísértem a kocsmanegyedbe, ahol az egyik utca elején elváltunk, gyorsan és szenvtelenül.Általában nem nézett hátra vagy ilyesmi, gyorsan búcsúzkodott. Mikor a helyszínre értünk, annyit mondott, hogy „puszi”, amit meg is kaptam, aztán ment a dolgára. Úgy éreztem, jó lett volna még pár szót váltani, talán akartam is valamit a délutánnal kapcsolatban mondani, a kényszere legalábbis bennem volt, hogy megállapítsam, jó volt-e vagy nem volt jó, végül ez elmaradt.

        Hajnali egy óra körül küldöttaztán egy üzenetet nekem, amiben megírta, hogy melyik helyen vannak, erre jeleztem neki, hogy én és a barátaim merre járunk, megbeszéltük, hogy csatlakozik hozzám, vagy én átmegyek hozzájuk, közben persze eltelikmár egy óra is, tovább iszunk, és megint ír, hogy akkor megyek-e én, közölte, hogy éppen melyik kocsmában vannak, megírtam én is, hogy mi hol vagyunk, és hogy amint elfogy a sörünk, megyünk és találkozunk. Mire végül odaértem, Kriszta már nagyon részeg volt, én még rendeltem magunknak egy korsó sört, neki világosat, én pedig egy félbarnát szerettem volna inni ebben belvárosikézműves sörözőben, ami éppen nagyon divatos volt, de az addigra már elfogyott, a csapos viszont felajánlotta nekem, hogy kever barnából és világosból nekem egy hasonlót, ha szeretném. „Jöhet”, válaszoltam neki flegmán, mialatt Kriszta elment hányni a mosdóba, ami persze sejthető volt, mert a sörét már alig itta, és én is rosszul lettem ettől filozofikusitalkombinációtól,ezért aztán elindultunk haza.

        „Nagyon bébi vagy”, mondta nekem – mást nem is nagyon tudott, mert nem volt jól – mikor felkísértem, már-már felcipeltem őt a lépcsőn, és lehúztam a csizmáját és felakasztottam a kabátját vállfára, a pulóverét meg a fogasra. Befeküdtünk az ágyba, mindketten szédültünk az alkoholtól és a rászívott cigarettáktól, negyed óra után aztán mégis támadt benne annyira erő, hogy elkezdjen veszekedni velem amiatt, hogy miért vonultunk félre a barátaimmal a társaságból, miért nem érdekelnek engem az ő barátai, mire rávágtam, hogy ez persze nem igaz, mert hogy Petivel, aki az egyik legjobb barátja, rengeteget beszélgettem, csakúgy mint az amerikai ismerősével, így igazán jogtalanul baszogat engem, biztos csak a részegség, meg az, hogy közben be is szívott, úgyhogy inkább hagyjuk ezt a beszélgetést, egyikőnk sincs beszámítható állapotban. „Okéka”, mondta végül.

        Elaludtunk, majd egyikünk, nem emlékszem már, melyikünk, felriadt és mivel végülis mindketten ébren voltunk már, elkezdtem őt simogatni, majd szexeltünk, ő pedig utána, szokásának megfelelően, kipattant az ágyból, és kiment a fürdőbe. Nem aludtam el, hanem elkezdtem olvasgatni a könyvét, ami egy európai, azt hiszem lengyel lányról szólt, aki az amerikai és angliai egyetemi éveit írta meg, hogy kivel, hol és hányszor feküdt le, milyenek voltak a professzorok, meg a külföldi művészek, és a külföldi helyi zenekarok, akiket csak az ottaniak ismertek. Kíváncsi voltam rá, hogy mi lesz ezzel a lánnyal, mi lesz az életformájával, érez-e kiüresedést, vagy nemtörődöm inkább, hogy levon-e valamiféle tanulságot az egészből, van-e neki filozófiája, milyen helyekre járt ezekben a városokban enni, hol rúgott be előtte. Érdekelt, hogy mond-e valamit ez a könyv, vagy ez is csak egy egyszerű elbeszélés, egy történet a lány életének egy bizonyos szakaszáról, ami a számára szükséges tapasztalatokat meséli el, melyekmajd bevésődnek és elmúlnak, aminek meg kell történnie, „nehogy bent maradjon valami”.

        Kriszta már legalább negyven perce bent volt a fürdőben, hallottam, hogy a hifiről bömböl a zene, a Setus free szólt a Black Mountain nevű brit zenekartól. A fürdőszoba ajtajánál megálltam és belestem. A kádban feküdt és áztatta ki magából az éjszakát, a kézműves sört, a vodkát, a marihuánát, a még több kézműves sört, a hányás érzetét, a közösen termelt testnedveinket, az egész éjszakát, az ágyban töltött rosszullétet, engem. Bömbölt a Setus free. Megfordult a kádban, rám nézett, azazhogy ez még annak sem volt nevezhető, inkább csak észre vett, majd visszafordult, becsukta a szemét és ázott tovább.

        Kimentem a folyosóra és felöltöztem, a fülhallgató kábelét átfűztem a pulóverem alatt, felvettem a kabátomat, és elindultam haza. El a Deák, pontosabban az Erzsébettér mellett, ott aztán felfelé az Andrássyn egészen a Hajós utcáig, ahol általában befordultam, mert szerettem volna elkerülni a tömeget és az édeskedő kurvákat.Szerettem ezt a kerületet, de csak ezeket a belső utcákat, a hatalmas háztömb méretű modell lány képét az egyik tűzfalon, amit akkor éppen nem láttam, de tudtam, hogy ott van és mosolyog. Szemergett az eső és jól estek ilyenkor ezek az éjszaka séták, a vizes betonon megsokszorozódik a fény, olyan, mint egy kiállítás. Közben aPaladin’s Last Stand szólt a Black Angels-től.

        „Bosszant a világod, hogy mindenre találsz magyarázatot,hogy felhívod újra régi faszikat, és találkozgatsz velem is közben, mert én is a volt faszid vagyok, de állandóan jelen vagyok valamilyen formában, nem úgy, mint a többi, hanem egy kicsit máshogy, azt hiszem. És egyáltalán nem értem, hogy minek ez a műsor, és tudod az jut eszembe, amit a múltkor az egyik közös barátunk mondott, hogy te egy ribanc vagy, és ezt mindenki tudja, és ne szeresselek, mert az vagy, és beláttam, igaza van neki, mégis magamban valahogy védtelek. Ott állt egy külföldi lány is, azt hiszem, portugál volt és mondta, hogy there’s a plenty of fishinthesee, és utáltam akkor, hogy ez tényleg ilyen egyszerű, utáltam és teljesen jogosnak éreztem a megjegyzését, de nem éreztem át igazán, mert tudod, megvédtelek magamban, és csak az ilyen dühös, belső kifakadásaim fedik az igazságot, mert neked inkább nem mondok el semmit, mert nem mondasz rá semmit, nem tudom, hogy egyáltalán érdekel-e, ezért inkább csak nem kereslek és hallgatok. Mindig arra gondolok, az vége, hogy nem kereslek többet, és hallgatok.”

        Már a körúton sétáltam. Rezgett a telefonom, Kriszta küldött nekem egy üzenetet, amiben csak egy kérdőjel állt: „?”. Arra gondoltam, küldök válaszként egy felkiáltó jelet: „!”, de végül nem írtam semmit. Vettem magamnak egy Snickers-t és egy harminchármas rostos narancslevet, majd hazamentem aludni.