Annak ellenére, hogy az alkony, az ácsok mágneseinek himbálózása, és a lendülő pofon megakadt, lehetetlennek tűnt, hogy ne menjen le a nap, ne legyen meg a szögek jelentős része, és ne jelenjen meg minél hamarabb – ha a sötétedéstől nem is túl látványosan – egy tenyérnyi vörös hely Pikó arcán. Ami már csak azért is kijárt volna, mert egész héten későn, a megbeszélt időponttól eltérően, ráadásul mocskosan és szakadtan tekergett haza, napi szívbajt hozva ezzel az anyjára, aki eleinte tíz percenként rohant ki a kertkapuhoz, akkor még, hogy rajta kapja fiát a csavargás végén, később pedig, amennyire lehetséges, egyre gyorsabban és sűrűbben, minden alkalommal megadóbban.

   Két futás közt volt: a szárítóról szedegette és válogatta szét a ruhákat, mi az, amit a fia tovább szaggathat, és mi az, ami felmosó rongynak lesz jó. El sem tudta képzelni, hol lehet idáig maradni, mit lehet eddig csinálni, kivel van; és egyáltalán: olyan nincs, hogy nem jön haza.

   Az örökös szobafogság és a feltétel nélküli engedmények közti rugalmas területen mozgott, percenként az egyik végponttól a másik felé csúszva, érvekkel biztosan támogatva, egészen addig – és ez az addig, ez percenkét többször is volt –, míg egy ellenkező, hasonlóan stabil érvtől borult az egész elhatározása. Az utolsót, ami a pofon, sírás, kakaó és bundás kenyér mellett szólt, abban a szent pillanatban hozta, amikor meghallotta a bicikli közeledő, jellegzetesen kattogó hangját.

   A legnagyobb nyugalommal hajtogatta a kosárba, vagy dobta félre, egyelőre a fűbe a zoknikat, pólókat.

   Meg sem fordult, amíg a hang el nem némult a háta mögött, és egy halk köhögés, vagy talán mégis inkább torokköszörülés meg nem állította a mozdulatsorában, de csak azért, hogy hirtelen fordulatból a bűnösnek egy pofont adjon.

   Már javában tartott az új mozdulat, amikor egyszer csak furcsállni kezdte ezt a köhögést; a fia nem szokott köhögni, zavarában meg pláne soha. Magyarázkodni, fogadkozni, könyörögni, komolykodni: igen, de hogy köhögjön, az kizárt. És mintha nőtt is volna, a haja meg sötét lenne.

   Amennyire bírta, igyekezett az utolsó pillanatban megállítani a kezét, de az így is csattant az arcon. Bercién, Pikó barátja arcán.

   Az azért látszott, hogy Berci meglepődik, egy mukkot sem mer mondani, és szemében a kétség is, hogy ő azért nem biztos, hogy szeretne itt lakni.

   Jaaj, ne haragudj, Kicsim, nem téged akartalak. Csak azt hittem, végre hazaért a drágalátos barátod.

   Semmi baj, tényleg. Komolyan. Nincs itthon?

   Még nem jött meg. Hol jártatok egész nap?

   Én nem tudom; nem találkoztam ma Pikóval. Én csak azért jöttem, mert a biciklijét az árokban találtam. Azt hittem, valami baj van. 

◌

Innentől felgyorsulnak az események.

   Amikor Pikó apja hazaért, már nyüzsgött a ház. Ismerősök és ismeretlenek, rendőrök, barátok és szomszédok mindenhol. Figyelmesen végighallgatta feleségét, aztán egy nyomozó kérdéseire megválaszolt, utána szendvicseket és teát kért, előkereste a hátizsákját, amibe pokrócot, pulóvert gyűrt, elemeket keresett a zseblámpájába, csizmát húzott és kérte azokat, akik fia keresésében vele tartanának, fél órán belül legyenek a háza előtt.  A nyomozó nyugtatni igyekezett, várakozás mellett érvelt, de Pikó apja hajthatatlan maradt, és mivel a szakértői csapat a keresőkutyákkal egyre csak késett, a lassan készülődő embereket pedig nem állíthatta meg, sóhajtva levette zakóját, kért egy kabátot, és háromnegyed óra múlva elindult a tucatnyi férfival a Patkó erdő irányába.

  Szabályos időközönként megszólalt a házban maradt rendőr adóvevője; a keresőkkel tartó nyomozó jelentkezett be távoli, recsegő hangon, ugyanazt a mondatot ismételte, amelyben Pikót nem találják.

   Pikó anyja az ott maradt rendőrrel ezerszer átvette az eltűnés okainak teljes hiányát, kizárt minden szándékos, gyerekes világgá menetelt; három lehetőség maradt: Pikó valamiért fél hazajönni, kivár, éppen most fordul be az utcán. Pikót baleset érte, öntudatlanul fekszik valahol, pont most bukkantak rá, nem vitás. Pikót valaki elrabolta. És lehetetlen.

   Reggel még minden olyan jó volt. Pikó az udvarban játszott. Nézte a szomszédban ügyködő ácsokat, ahogy jelölgetik, vagdossák a gerendákat; közölte, hogy ő is ács lesz, kikönyörgött pár lécet, meg azt a vastag, lapos, piros ceruzát, amit mindig használnak, és rajzolgatta a fát. Aztán az apja kalapácsával ütögette őket össze. Evett egy szendvicset, és azzal, hogy nemsokára jön, megcsókolta – ezt az anyja többször hangsúlyozta –, esőkabátot, vizet és almát rakott a hátizsákjába, és kitolta a garázsból a biciklijét.

   Jóval éjfél után újabb kanna kávét hozott a várakozóknak.

   Ültek és hallgattak. Nem volt miről beszélni, a keresésen kívül más nem létezett, otrombaság lett volna bármi mással előhozakodni. A keresésről viszont semmit nem tudtak. Pikó anyja percről percre öregedett, a bőre foltos lett, haja megőszült, teste összement, meggörbült. Az adóvevő zajára megint ugyanaz a fiatal nő meredt a fekete készülékre, hogy a bejelentkezés után az arca ismét ráncosodni kezdjen.

   A rendőr a kávéját kevergette, és egyre jobban sajnálta Pikó anyját.

   Meglesz az a gyerek, ne aggódjon! Mindig meglesznek. Ha nem ma éjjel, hát akkor legkésőbb holnap vagy holnapután.

◌

 Reggel hét is elmúlt, mikor a csapat hazaérkezett; Pikó helyett, Pikó nélkül.

   Csalódott, holtfáradt férfiak kuporodtak az asztalhoz. Egymás tekintetét kerülve, poharaikba falevelek, bakancsaik mintáiból sárdarabok hullottak a járólapra.

   Az erdő városhoz eső, nyugati részét járták be. Kezdetben lábnyomot követve, később elvesztve azt, nagyobb távolságra egymás mellett, láncban folytatták a keresést. Az éjszaka nem volt hideg, a tiszta ég is segítette a tájékozódást, mégsem volt jele, hogy Pikó bármerre is járt. A reggel megőrizte ezt az éjszakát. Fák komor sziluettjét, lépések zaját, álmatlanságot, megőrizte a hallgatást.

   Az ügy, mert már kétségkívül ügy volt a számozott akta vallomásainak gépelt oldalain, iktatott hangfelvételeken, fényképekkel, térképpel jól dokumentáltan, követve az események sorát az eltűnés bejelentésétől, de a kihallgatásokban meg is előzve azt, egészen a végkifejletig. Ügy lett a nyilvánosság előtt is. Riporter jött a városi újságtól, tévétől, Pikó szülei pedig mindenki segítségét kérték. A várost elárasztották Pikó fényképei. Pikó mosolygott hirdetőtáblákról, a legforgalmasabb helyi járatokon, tejes dobozok oldalán.

   A kutyás keresőcsapat megérkezett, hogy maguk is az ügy epizodistáivá válva kutassák a patakpartot és az erdőt: az eltűnésre legalkalmasabb helyeket. A kutyák orra nem fogott szagot, tanácstalanul néztek tanácstalan feletteseikre. A nyomelemzők nagyítói sem nagyítottak akkorát, hogy a kis Pikóból a legkisebb darabkát megtalálják. Számos mintát begyűjtöttek a házból, aztán a keresés alatt az erdőből, a játszótérről, focipályáról – ahol a fiú csak megfordulhatott–, haj, szövet- vagy bőrdarabok váltották egymást tárgylemezeken, de egyetlen egyezést sem sikerült kimutatni.

   Pikó szülei nem tehettek mást, otthon ültek és várták a telefoncsörgést; mint élőhalottak, csoszogtak és botladoztak a házban, nem is szólva egymáshoz, bizonytalanul bejártak mindent, pincétől a padlásig, mintha Pikót megtalálhatnák, elfelejtve átvizsgált zugokat, folyton újrakezdve a keresést. Pikó anyja a nappali ajtaját látogatta, a félfát, ami fiúk magasságának változásait őrizte. Azt vizsgálgatta, nagyokat sóhajtva simogatta a jeleket.

   A városi keresést országos váltotta fel. Több helyen is látni vélték Pikót, de mindannyiszor kiderült, akit Pikónak hittek, az valaki más.

   Riporterek leptek el mindent. Felkeresték Pikó tanárait, és az osztálytársait is megszólaltatták, akik egy emberként Pikót méltatták, nem értettek semmit, és mindenkitől segítséget kértek.

   A szünidő ellenére kinyittatták az iskolát, az udvarán gyertyás virrasztást tartottak, amire sokan eljöttek, és amit néhány percre az aznapi híradó elején és végén is élőben kapcsoltak.

   Az ügy, és a körülötte kialakuló médiafigyelem túlnőtt önmagán; a környéken gyakori UFO-észlelésektől nem volt nehéz eljutni az emberrablásig, a jelenleg is az űrhajóban folyó kísérletekig, melyek közül a legnyilvánvalóbb: Pikó szemének eltávolítása majd visszahelyezése, azzal a megkötéssel, hogy a két művelet között chipet kell hogy az üregbe helyezzenek, minek segítségével, mikor Pikót visszaküldik – az írásban nem volt kérdés, hogy ez így lesz –, Pikó szemén át fognak mindarról értesülni, ami a közösségben történik. És ha majd Pikó a fény felé áll és felfelé néz, akkor meg fog csillanni a pupillájában az a chip. Azt onnan problémás lesz kiszedni, de az újság következő számának megjelenésére ígérték a megoldást, annak részleteivel.

   Legalább olyan népszerű volt egy másik elmélet, mint az Idegen-rablás. Egy esti ijesztgetésekből ismert gyilkos-rémalak soha nem hallott kivégzéséről, annak gyanús körülményeiről írtak, megemlítve, hogy a kivégzés után nem sokan látták a megégetett testet, akik mégis, mind életüket vesztették már életük során. Azaz: lassan fenyegetni kezdte a várost a legvéresebb szellemjárás. Ne engedjétek ki a gyermekeket! – címmel önkéntesek osztogattak figyelmeztető röplapokat a bevásárlóközpontok, a kocsmák és a templom közelében. Sötétedés után egy lelkes csoport járta zseblámpákkal az utcákat, játszótereket, a halálra rémített gyerekeket összeszedték és hazaszállították.

   Ugyan az újságokig és a tévéig nem jutott még el, de szóbeszéd támadt, hogy esetleg Pikó szülei nem is annyira jóravalók, mint amennyire korábban róluk azt tartották. Hogy el-elcsattantak pofonok, és ki tudja, az egyik nem döntötte-e végleg földre a fiút, ami után az apjának gyerekjáték lett volna megszabadulni Pikó testétől, hiszen ő úgy ismeri a környéket minden bokrával, vízmosásával, hogy oda ássa, ahova akarja, nemhogy a kutyák nem fogják megtalálni, de senki emberfia.

◌

    Amilyen hirtelen az ügy kezdődött, egyszerre véget ért.

   Öt nappal az eltűnése után, korán reggel Pikót a város szívében, egy padon találták.  Egy róla készült képet nézegetett, amikor a járókelő felismerte a kép alapján.

    Szülei alig várták, hogy haza hozzák, ránézni sem mertek, egyfolytában ölelték, csókolták, és közben megállás nélkül zokogtak.

   Pikó egy árva szót sem szólt, kicsit megilletődve, mint egy rég nem látott rokon, állt mozdulatlanul a nappaliban.

   A hátizsákja ugyan eltűnt, de ő megvolt. Mintha kicsit hízott volna. A saját ruhájában találtak rá, ami ráadásul se szakadt, se koszos nem volt, csak valami fura illat áradt belőle, ami mandulára emlékeztetett.

   Jó étvággyal evett, aztán ült tovább az asztalnál.

   Az orvosi vizsgálatok kiderítették, hogy nincs láza, tüdőgyulladása, erőszaknak semmilyen nyoma a testén. A vérképe megfelelő. Pikó tehát minden jel szerint jól volt. Mégis hiába kérdezte rendőr, pszichológus, a családból bárki, mélyen hallgatott. Nemcsak az eltűnéséről, annak körülményeiről, a tartózkodási helyéről nem beszélt, hanem egyáltalán nem beszélt, meg sem szólalt.

   Próbálkoztak mindennel, osztálytársak látogatták; semmi. Berci kölyökkutyájára sem reagált. Berci ilyenkor lopva fürkészte Pikó szemét; még azt is előadta, hogy ő sem volt meg egy ideig, de ez sem hatott; semmi válasz, Pikó hallgatott. Régi játékai, az erdőben talált limlomai, a kedves könyvei sem tudták szóra bírni. Üldögélt az ablak mellett és bámult ki némán.

   Bíztak benne, és bízhattak is, hogy egyszerre megszólal, valami kibillenti ebből a holdkóros hallgatásból, valami visszarántja a valóságba, és akkor tényleg meglesz Pikó. Váratlanul fog történni, ebben megegyeztek, leejt egy bögrét és bocsánatot kér; nem találja a kedvenc pólóját és akkor. Hallottak már ilyet. Készültek hosszú, kemény hónapokra, beszédre készültek, hogy azzal majd fiuk figyelmét elterelik arról, amiről most lehetetlen, amit meredten néz, és amit ők nem látnak. Készültek türelemre, ha kell, csecsemőként kezelik, újra felnevelik, amíg csak meg nem szólal.

    A várakozásból semmi nem lett. Az ötnapos Pikó megszólalt. Nemhogy megszólalt, de megállás nélkül beszélt. A család ismét agyonölelte, Pikó meg mondta egyfolytában. Beszélt reggeli közben, játék közben, az udvaron, a házban, beszélt álmában, amikor körülvették, beszélt magában. Beszélt mindenről, ami eszébe jutott, olyasmikről, amikről tudott, amikről nem tudhatott vagy nem volt szabad tudnia. Válogatás nélkül mindent kimondott. Követhetetlenné vált, zagyvaságokat is mondott.

   Egészen addig beszélt, amíg teljesen berekedt és magától elment a hangja. Utolsó nagyot sóhajtott és elaludt.

   Szülei kétségbeesve ültek az ágya szélén, várták a folytatást.

   Pikó régi önmaga.

   Szülei fél napot kivártak az ölelésig. Amikor látták, hogy ezúttal minden rendben, tényleg saját Pikójukat kapták vissza, megadhatták magukat, gyerekük nyakába borultak.

   Pikó rekedten ismerte be, hogy az eltűnéséből az égadta világon semmire sem emlékszik. Az utolsó emléke, hogy biciklizik az úton, aztán ma reggel felébred és fáj a torka.

   Próbálták kideríteni, mi is történt, de semmire nem jutottak. A pszichológus, akivel Pikónak néhányszor találkoznia kellett, hosszú távú együttműködést javasolt, de Pikó ezt nem akarta. A család végül engedett és letett róla. Az interjúktól elzárkóztak, csupán egy rövid közleményben köszönték meg mindenki figyelmét és segítségét, de fiukat már nem engedték a kamera elé. Mindenki örült, hogy egészséges, Pikó újra a régi.

   Később még sokszor előjött ez az eltűnés a családban, mintha az idő az emlékezés mellett dolgozna, és Pikónak jobban menne, és Pikó mindent meg is tett: ellenállhatatlanul meredt egy távoli pontra, mintegy maga elé képzelve az eltűnése körüli és utáni eseményeket, és olyan csalódottan rázta meg ilyenkor a fejét, hogy inkább hagyták, nem akarták felzaklatni. Sokáig csak akkorként utaltak rá, aztán a félelem emlékének múltával már nyíltan emlegették bármilyen összefüggésben, sokáig kiemelt pontja lett a családi időszámításnak: amikor/azelőtt/azután, hogy Pikó eltűnt. Ha így mondták, Pikó mindig mosolygott.

 

 

(Illusztráció: Yurix Sardinelly)

Jól ismerte őket mindenki a faluban. Vasst, Vassnét, meg a jegyző fiát. Köztudott volt, hogy a házasságot leginkább Vass akarta, Vassné meg belement, miután a jegyző fiának esze ágában sem volt elvenni. Csak hitegette évekig, szép szavakat sugdosott a fülébe, csillagos éjszakákon forrón ölelte a szabad ég alatt, de nem volt az a nősülős fajta. Vassné nem akarta, hogy az emberek a szájukra vegyék, és nem akarta vénlányként végezni sem, engedett hát Vass kitartó ostromának és egy szokatlanul meleg őszi napon meg is volt az esküvő. – Szép szál legény, magas, erős, és a tetejébe még esze is van. Jó vásárt csináltál lányom, meglátod, ez mindig a tenyerén fog hordozni, kényeztet majd, mert bolondul érted, nem úgy, mint az a másik! – súgta a mama a lánya fülébe, de az ifjú asszonynak már akkor is csak azon járt az esze, hogyan tudná szerét ejteni egy röpke pásztorórának a jegyző fiával. A nászéjszaka kellemes csalódással telt, mert Vass sem volt ám rossz szerető. Nem tudott betelni Vassné kerek, húsos idomaival, talán, mert a nő alkata éppen ellentéte volt az ő izmos, inas, szálfa termetének, hát csókolta, ölelte mindenütt, ahol csak érte. Azon az éjszakán háromszor is magáévá tette a feleségét és még azt is megbocsátotta neki, hogy nem volt érintetlen. De Vassné hiába élvezte az urával való együttléteket, hiába látta, hogy nem csak jó férj, gondos gazda, ráadásul okos is, és sokkal jobb vágású, mint a másik, valamiféle megmagyarázhatatlan erő mégis a jegyző nyegle, olajos hajú, alamuszi fiához húzta. A házasságkötés után már nem volt olyan egyszerű megszervezni a légyottokat, mert Vass amolyan konzervatív módon szerette birtokolni a feleségét, mindig tudni akarta, merre jár, kivel van, amikor nincsenek együtt. Vassné azonban pontosan értette a módját, hogyan vegye elejét férje bimbózó gyanakvásának. Amint megérezte, hogy az ura csak egy kicsit is féltékenyebb a szokottnál, még odaadóbban teljesítette asszonyi kötelességét, s ez nem is esett nehezére, hiszen a maga módján szerette a férjét. De a jegyző fiáért bolondult. Vass csupán gyanította, hogy a feleségének viszonya lehet valakivel, ám, mivel befolyásos ember volt és sokan tartottak tőle, senki nem merte megmondani neki azt, ami nyilvánvaló volt, ahogy féltek a jegyzőtől, a fiú apjától is. Az asszonyok szemtől szembe ugyan megadták a Vassnénak kijáró tiszteletet, a háta mögött azonban csúnyán megszólták, kibeszélték, nem értették, hogy teheti ezt egy olyan férjjel, akit ők bizony soha meg nem csalnának. Múltak az évek, Vassné még mindig kívánatos volt, telt idomait büszkén hangsúlyozta szebbnél szebb ruháiban, a férjének, no meg a jegyző fiának legnagyobb örömére. Az asszony szeretett volna gyereket, de valamiért nem esett teherbe. Elkönyvelte magában, hogy biztosan ez a büntetése, amiért évek óta csalja az urát. De nem tudott ellenállni a jegyző fiának, pedig ő más, a Vassnénál jóval fiatalabb nőkkel is ágyba bújt, nekik is szép szavakat sugdosott a fülükbe, illatos kölnijével, olajos hajával megbolondítva őket. Amikor az asszony erről tudomást szerzett, őrjöngve vetette rá magát a jegyző fiára, sírt, toporzékolt, könyörgött, hogy vessen véget a románcoknak, aztán valahogy a földre kerültek, és a jegyző fia, a Vassné ütemesen ringó, kerek csípőjét markolászva, égre-földre esküdözött, hogy mindez szemen szedett hazugság. Az asszony meg, ahogy a gyönyör újra és újra átjárta a testét, remegve súgta, hogy hisz neki. Így mentek a dolgok, amikor Vass egy napon azt mondta a feleségének, hogy ezúttal hosszabb üzleti útra megy. Vassné gondos asszony módjára mindent szépen összekészített a férjének, finom útravalót főzött neki, és az utolsó éjjel együtt is hált vele. S bár érezte, hogy az ura ezúttal még a szokottnál is hevesebb volt, nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Csak az járt a fejében, hogy hamarosan újra a jegyző fia öleli, és ezúttal nem a szabad ég alatt, vagy a csűrben. Éppen a konyhában, a kredencen áldoztak a szerelem oltárán, az asszony vaskos lábaival erősen szorította a jegyző fiának a derekát, és már majdnem megérezte a gyönyör első kisebb hullámát, amikor meglátta, ahogy a férje az ajtóban áll és üveges szemeivel rájuk mered. Felsikított, de nem a gyönyörtől, mert az bizony elillant és félelem költözött a helyére. A jegyző fia, felismerve a helyzet komolyságát, no és azt, hogy a férj bizony jóval hamarabb visszatért az üzleti útjáról, mint kellett volna, rögvest belebújt a nadrágjába, s még mielőtt a másik magához tért volna, eliszkolt a tett helyszínéről. Vass még mindig csak állt és bámult, olyan volt, mint aki nincs magánál. Nem lehetett tudni, vajon ott helyben agyoncsapja -e a kikapós feleségét, vagy utánaered a jegyző gyáva fiának. Ám ő egyiket sem tette, csak zokogva roskadt a földre. Vassné hiába is vigasztalta volna, ebben a helyzetben semmit sem tehetett. Éjszaka többször is felébredt, kereste a férjét, ám az még mindig a földön ült, arcát két nagy tenyerébe temetve. Másnap reggel favágók találták meg a közeli erdőben, felakasztotta magát. A zsebében egy búcsúlevél volt, azt írta, be akarta fejezni már az életet. Vassné eltemette, meggyászolta az urát, a falubeliek rosszallásával nem törődött. A megboldogult annyi pénzt hagyott rá, amiből élete végéig szépen megélhetett. Nem függött senkitől, csak a jegyző fiától, mert neki továbbra sem tudott ellenállni, még a történtek után sem. Hanem ahogy telt az idő, az asszony kezdte egyre magányosabbnak érezni magát. Tudta, hogy a jegyző fia soha nem venné el, más meg nem érdekelte, hozzá is szokott a gondolathoz, hogy többé nem megy férjhez. Megszerette a függetlenséget, persze a jegyző fia által nyújtott testi örömökről továbbra sem akart lemondani. Egy napon, ami egészen pontosan egy évvel a férje halála után volt, betévedt az udvarba egy kóbor kutya. Vassné először megijedt tőle, mert csatakos volt, ijesztően sovány és szokatlanul nagy termetű, aztán, ahogy látta, hogy szelíd jószág, és nem bánt senkit, magához édesgette. Szüksége is volt már rá, hogy újfent gondoskodhasson valakiről. Barátai nem voltak, a faluban megvetéssel figyelték, a jegyző fiának meg csak a teste kellett, a lelke nem. Az állat hamar meghálálta a kedvességet, néhány hét alatt egészen rendbe jött, a szőre kifényesedett, a finom falatoktól alaposan ki is kerekedett. Mindig az asszony mellett volt, mint valami testőr. Ha Vassné a kertben tett-vett, az eb leült mellé és úgy őrizte, mint egy drága, becses ajándékot, ha bement a faluba, a kutya szorosan mellette vonult, el nem mozdult volna a közeléből. Még azt is megengedte újdonsült kedvencének, hogy az udvar helyett a házban, az ágya lábánál aludjon. Ám amikor a jegyző fia lihegve markolászta az asszonyt, szegény pára bizony gyorsan kint találta magát az udvaron.
Így teltek, rakódtak egymásra a napok, hetek, hónapok, aztán egy álmos délelőttön emberek jöttek és betörték a Vassné házának az ajtaját, mert már jó ideje nem látták sem őt, sem a jegyző fiát. Úgy mesélték, hogy a szörnyű látvány minden emberi képzeletet felülmúlt. A Vassné meg a jegyző fia, mint két hatalmas húscafat, egymásba kulcsolódva feküdtek a hálószobában, meztelenül a nagy francia ágyon, átharapott torokkal, körülöttük minden csupa vér. Napok óta halottak voltak már, a rothadt emberhús szaga betöltötte az egész házat, beleette magát a falakba, meg a bútorokba. Miután elvitték a holttesteket, a házból majd mindent kihordtak, hogy elégessék, akkora tüzet raktak az udvaron, hogy még a szomszéd faluba is ellátszott.
A kutyát azóta sem látta senki. Azt mondják, nem is kutya volt az…

 

 

(Illusztráció: Jessica J. Miller)