Amint átérnek a horvát határon, Bujtor Jakab felsóhajt:
– Huh! Ilyenkor mindig stresszes a gyomrom! Gyerekek, végre jöhet a szerpentin!
Felesége, Ilona, serdülőkorú Paktátum fiát és Zselatin lányát igyekszik ráhangolni a nyaralásra.
– Nézd Paktika azt a ronda autópályát! Mi a hegyekből fogjuk látni a tengert!
Bujtor az alkoholmentes sörtől aprókat böfög, Zselatin a második Daedalont kapja be. De hiába kapta be Zselatin a pirulát, hiába magyarázott olyan lelkesen Ilona, és hiába böfögte ki az alkoholmentes sör gyomorsavas gőzét Bujtor, mert egy keskeny kanyarnál a szakadékba zuhannak. Az autó nem robbant fel, ám a család összes tagja elhalálozott. Tucatnyi autó hever egymás közelében, arrébb is százával.
Bujtor nővére, Dalosné Vera, mint még cselekvőképes, közeli rokon értesül az esetről. A helyszínen Prűgy Zorán, a magyarul is beszélő ügyintéző van segítségére.
– Üdvözlöm! Ön a Bujtor-hozzátartozó?
– Én vagyok!
– Rendben! Meg kell beszélnünk az első lépéseket.
– Mielőbb haza akarom szállíttatni őket!
– Nem olyan egyszerű, előbb a formaságok, utána várni, várni, várni.
– Mi a csudára?
– A sorvadásra.
– Micsoda?… Na ne vicceljen!
– Akkor figyelje csak meg jól azokat a táblákat, egymástól kilométeres távolságra.
– Ja, ott lent? Látom!
– Tudja, mi van azokra írva?
– Nem én.
– Az, hogy kérem, ne rángassák a holtakat! Elsorvadásuk előtt tilos kierőszakolni a testeket! Azt hiszem ebben minden benne van.
– Püspökkenyér legyek, ha értem!
– Várni kell akár éveket is. Haza lehet menni, majd érdeklődjön telefonon. Felárért én is hívhatom önt, úgy kényelmesebb. Csak a szememre hagyatkozhatok. A kiemelésre még nem mindig alkalmasak, de miután szólok, legfeljebb egy-két hét.
– Miért fontos megvárni a sorvadást?
– Etikai okokból. Nem stílusos szétszedni az amúgy is sérült gépjárművet. Magát a holttestet pedig tilos megcsonkítani, vagy randa módon kierőszakolni. Ráadásul törvény van rá, hogy az autót tetemestül ott kell hagyni elrettentés céljából. Hiába írják ki, hogy vezess óvatosan. Bezzeg, ha látják a roncsokat és érzik a rettenetes bűzt…
– Nem, nem és nem! A konzulhoz megyek!
– Semmi köze ehhez. Egyedül én tudok segíteni!
A következő tavasszal, a baleset után nyolc hónapra Vera felhívja Zorán urat.
– Üdvözlöm, én vagyok, akinek a hozzátartozói…
– Hölgyem, ne is folytassa! Fogalmam sincs… tudja, hány eset van? Kérném az azonosítószámot!
– 12897.
– Nézem, várjon. Őket már elvitték. Kisériék?
– Bocsánat, 12997.
– Az más. Természetesen a helyükön vannak.
– Drága Zorán úr, ugye szépen sorvadnak? Van valami belátható idő, amikor…
– Érdeklődjön szeptemberben, még nagyon erősek. Feljegyezték ugyan, hogy a kis Zselatin lánynak kilóg a keze, de az csak a természetes belső mozgástól van. Senki sem nyúlhat hozzájuk. Viszont az előmerészkedő kezecske mindenképp jó jel!
– Köszönöm, majd hívom.
*
Valójában mindegy, hogy mikor kell elszállítani a testeket, és ez csak egy eset a több száz közül.
A hatóságok tudatosan rongálták meg a szerpentin egyes szakaszait, így a sorvadásra váró hozzátartozók kénytelenek újra meg újra visszatérni a baleset helyszínére. Ki kell várniuk a sorvadás utolsó fázisát. Manipulációsorozat; a sok reklám: “Utazzon szerpentinen, nincs autópálya-díj, de van gyönyörű táj.” Így az ország belső részéhez tartozó területek többet kasszíroztak, és nem maradtak el anyagi gyarapodás terén azok mögött.

Nem kellett sokat várniuk, egy új lángocska ágaskodott a kristálygömbben.

– Döbröghy Pál szerette a szépet. Szívesen kísérgette a nyolcvanas évek elején az unokaöccseit, Janit és Sanyit a tanyákra, hogy a fiúk kiegészíthessék csupor-, szakajtó- és bögregyűjteményüket. Mert Döbröghy Pál nem volt korlátolt: büszke volt ugyan rá, hogy egyszerű családból származott, de még a legnehezebb években sem változtatta meg ipszilonos vezetéknevét – sőt mihelyt elmúltak a legnehezebb évek, baráti társaságban sűrűn emlegette, hogy a 18. században egyik őse, Döbröghy Lőrinc volt Hajdú-Bihar alispánja.

Úgy ám, vidéki gyerek vagyok én, szokta mondogatni Döbröghy Pál. Sajnos, ez sem hatott az itt nyaraló pesti unokaöccsökre, akik okosak voltak, nagyképűek, az egyetemen művészettörténetet tanultak, és párttitkár bácsikájuk segítségével gyűjtöttek a tanyákról “készleteket”. A két unokaöccs, Jani és Sanyi jobban megértette magát Döbröghynével, azaz Lenke nénivel, akit ugyan halálra unt Döbröghy elvtárs, de mégiscsak büszke volt rá – ha nem is őrá magára, de legalább a felmenőire, egy neves orvosdinasztiára.

Ez a nyári vasárnap a fiúké volt. Döbröghy Ladája lassan tört utat a falvacskák közt, és közben a nap poros csíkokat rajzolt az országút hepehupáira. Álmosság nehezedett rájuk, Döbröghy már maga is unta, hogy azzal dicsekedjék, az “országában” mindenkit ismer, ami nem is csoda, hiszen minden teremtett léleknek jót akar. Úgy ám, jót akarok én nektek is, meg a Lenkének is, duruzsolta álmosan, de a fiúk lebiggyesztett ajakkal hallgattak. Ti nem tudjátok már, fiúk, mi az, a vidékből, a gyökerekből, a földből élni. Az unokaöccsök összenevettek, és a csinos Zsolnay-kancsóra gondoltak, amivel egy idős tanítóné megajándékozta néhány jó szaváért Döbröghy elvtársat. Múzeumba lesz, magyarázták a fiúk a reszketeg fejű, kicsit már agyalágyult öregasszonynak.

            De most mást mutatok nektek, szólt a nagybácsi heherészve, és a Lada leparkolt a szomjas akácfák között egy poros udvaron. Hát nem látod, ki van itt, kiabált a nagybácsi, de várnia kellett, mire előtámolygott az eperfa alól egy alacsony, kócos asszony. Úgy tud, mint a franc, kacsintott Döbröghy az unokaöccseire, és hatalmas hasát előretolva kikászálódott a Ladából. Mondom, úgy teker, mint a fene, de ha ő nem tetszik nektek, csak várakozzatok.

A fiúk kiszálltak, és míg nézelődtek a poros udvaron, szóba elegyedtek Ludasné tizenkét éves lányával, Pannikával, le is fényképezték a kislányt karján a cicával. (Ez az amatőr fotó számított a Ludas kontra Döbröghy-ügy egyetlen kézzelfogható bizonyítékának.) Ám hamarosan kinyílt a pajtaajtó, Döbröghy fütyörészve kilépett, és odakurjantott a fiúknak: ha nektek nem kell a jó, ha ti ilyen mamlaszok vagytok, akár mehetünk is tovább. A fiúk nem hagyhatták szó nélkül. Öreg és dagadt ez a nő, mondták, mihelyt elvetették magukat a hátsó ülésen. Én csak jót teszek ezzel az asszonnyal, dörmögte Döbröghy. Viszont milyen helyes az a kis indián csaj, mondta Sanyi, mihelyt kikanyarodtak az országútra. Alig látszik még ki a földből, legyintett Döbröghy, pedig a párttitkár mélyen érző szívébe is belevésődött a kislány kemény fekete haja, élénksége, szív alakú arca. De Döbröghy elvtárs nem avatta be a fiúkat a terveibe.

Mikor az unokaöccsök visszatértek végre Budapestre, és Döbröghy feleségét, Lenke nénit ágynak döntötte egy újabb migrénroham, a párttitkár többször is megjegyezte, elkelne egy kis segítség a háztartásban. Megpróbál majd ő ideszerezni valakit a tanyákról. Ilyenkor a betegségektől kínzott Lenke néni sápadtan, megértően bólintott. És ha gyereke van, az se baj, tette hozzá Döbröghy gyengéden, majd taníttatjuk, mintha a miénk lenne, ha már tőlünk megtagadta a sors.

            Ludasné, aki hamarosan beköltözhetett Döbröghyékhez, igyekezett is méltónak bizonyulni ekkora megtiszteltetéshez. Az asszony szorgos volt, engedelmes, a kislány pedig szép – sokkal szebb, mint mikor az unokaöccsök megpillantották az omladozó tanyán, a poros akácfák alatt. És a kislány, Ludas Panni Döbröghy díszére vált minden tekintetben. Énekelt az iskolai kórusban, szerepelt a községi színjátszó csoportban, és tavasszal a megyeszékhelyen – tanárai ámulatára – meg is nyert mindenféle tanulmányi versenyt. Döbröghy a szíve mélyén egy kis csalódást érzett: ő titkon arra számított, hogy Pannika táncolni tanul, és néhány év múlva tollbokrétásan, combig érő csizmában hoz majd az orfeumokban pártfogója fejére el nem múló dicsőséget.

De Panni nem mutatott kedvet a tánchoz. A tanárok lelkesen gratuláltak Döbröghynek kis “unokahúgához”, a szomszédok Ludasnénak az okos, eleven kislányhoz, így hát értetlenül állt a tavasszal bekövetkező zűrzavaros események előtt. Tudni vélték többen is, hogy Ludasné a konyhában könyörgött Panninak, hogy mutatkozzék hálásabbnak – de ki állíthatja, hogy tudja, mi fő a fazekakban, vagy mi folyik egy járási párttitkár olasz járólapokkal felszerelt, ragyogó konyhájában. És Lenke néni is megharagudhatott a férjére, mert egyik vasárnap megjelent a templomban, noha ez az újdonsült buzgalom egyáltalán nem használt Döbröghy Pál pozíciójának. Panni pedig – akinek már ekkor kiütközött makacs, dacos természete – az iskolában is elhíresztelte, hogy egyáltalán nem vérrokona Döbröghy elvtársnak.

A párttitkárt felettesei a “központban” is figyelmeztették, hogy szolid, csendes, feddhetetlen életvitellel próbálja meg leszerelni a mendemondákat. Ám hiába volt minden jószándék, minden fogadkozás, Ludas Panni esztelen, bosszúálló lépésre szánta el magát: pesti rokonaihoz szökött a Döbröghy-portáról. Ludasnét régóta olyan gyámoltalannak, olyan elesettnek tartották, hogy sokan nem is tudták, hogy vannak rokonai, egy ferencvárosi munkáscsalád. Pedig azon a nyáron mindenki pletykált, mindenki többet akart tudni a szomszédainál, Döbröghy Pál kedélye pedig elborult, és tajtékzott ennyi hálátlanság láttán. De azt a pletykát egyetlen józan szomszéd sem erősítette meg, hogy Döbröghy Ludasné motyóit a tuják közé hajigálta volna, miközben azt kiabálta, hogy takarodjék vissza a tanyájára.

És talán nem is Döbröghy bosszújával, hanem szegény Ludasné labilis idegrendszerével magyarázhatjuk, hogy az asszonyt felakasztva találták szeptember elején a saját portáján. “Ne ítélj, hogy ne ítéltess”, suttogták a falusiak, akik később megdöbbenve hallgatták, hogy a temetésre hazatérő – és minden tekintetben hisztérikusan viselkedő – Ludas Panni miféle átkokat szór Döbröghy Pálra. Háromszorosan megbosszulom, majd meglátjátok, sikoltozta Panni a nyitott ablakok előtt.

            Döbröghyben – akit unokaöccsei, Jani és Sanyi is eljöttek megvigasztalni – most már egy világ omlott össze. Csak jót akartam mindenkinek, sóhajtozta, de sem a párt, sem a szomszédok, sem a vadásztársaságok, sem maga Lenke néni nem volt kíváncsi a sóhajokra: Döbröghy Pált idegkimerülés címén nyugdíjazták. Hogy mi történt a hetyke kis Pannival, azt sokáig senki sem tudta, még az unokaöccsök, Jani és Sanyi sem; ám Döbröghy – akit egyesek szerint igazságtalanul rágalmaztak – úgy begubózott, úgy megkeseredett, hogy sokáig csak a földjeiben, szőlőiben, takaros nyaralójában és tornyos vadászházában lelhetett vigaszt.

Bánatában, hogy az emberek így félreismerték, megvett egy csinos, félig-meddig már lepusztult vadászkastélyt, és felújíttatta “embereivel”, a parasztokkal, akik látva Döbröghy úr vagyonának gyarapodását, egyre kevésbé mertek hinni a rágalmakban. És közben teltek-múltak az évek, a körülmények változtak, az embereknek más dolguk lett, mint hogy Panni szökésével vagy Ludasné öngyilkosságával foglalkozzanak. Már az unokaöccsök sem farmernadrágban járták a falvakat, rokoni segítséggel megnyitották fővárosi régiségüzletüket, miközben Lenke néni egy fizetős idegszanatóriumban lelt nyugalmat. A nyolcvanas évek végére Döbröghy Pál szemlélete is jelentős mértékben árnyaltabbá vált. Kastélya dísztermében elhelyezte őse, a 18. századi I. Döbröghy Pál dolmányos-mentés portréját, és arról beszélt a papnak, alig várja, hogy ezek, a “cudarok” megbukjanak. De csak a papnak mert ilyet mondani, és neki is csak hébe-hóba, mert vissza-visszatérő régi barátai kastélya és vadászháza jól fizető vendégei maradtak.

Sanyi és Jani, az unokaöccsök azt állították, hogy soha, egyetlen egyszer sem találkoztak Budapesten Ludas Annával. Pedig ezek a művelt, fiatal úriemberek jól ismerték őt, mint a nevezetes Fekete eső alternatív együttes énekesnőjét. Pannit ekkor már nem Ludas Annának hívták, hanem rokonai révén, akik örökbe fogadták, Nagy Annamáriának. Sajnos ezzel a gesztussal semmiféle vagyon nem járt együtt, úgyhogy a gimnazista Annamarie – ahogy mostanában szerette magát hívni – nagyon örült az alternatív klubok csekélyke honoráriumának is. Fekete szerkója, felnyírt haja, feketére rúzsozott szája, ragyogó szeme miatt Jani és Sanyi is úgy találták, hogy Annamarie a híres Nina Hagen, a német punkénekesnő frissebb és szebb kiadása.

Panni is így hitte. Mikor az alternatív klubokban azt rikoltozta a mikrofonba, beszélj, baby, Dunquerque-ről, beszélj Sztálingrádról, maga sem értette egészen, hogy mit mond, de érezte, a bosszú és a harag meggyullad a vérében. Ilyenkor világosan tudta, egyszer még elégtételt vehet Döbröghy-n, az édesanyjáért, a tanyáért, a Ferencvárosban töltött kamaszkorért. Pedig józanabb perceiben maga sem hitte, hogy Döbröghy az édesanyját a “saját kezével” gyilkolta meg, de az emlékek homályosak voltak, olyan kínzóak és szorongatóak, hogy hatásukat csak a színpadon való ordibálás csillapította.

Pannit neurotikusnak mondták volna a szakemberek –, de mért is járt volna a mi Annamarie-nk szakemberhez, hiszen most érettségizett kitűnően, várta (jogos optimizmussal) a műegyetemi felvételi eredményét, a sérelmeiről pedig – zárkózott kislány lévén – soha senkinek nem beszélt. Építészmérnök akart lenni, de a bosszútervek színezgetésén kívül semmihez sem érzett magában elég kitartást. Bejutott az egyetemre, ahol a mérnökhallgatók között nagy tetszést aratott énekesnői sikereivel, kacéran felnyírt fekete hajával, és “antik”, lelógós fülbevalóival, amelyek közül a legszebbekre az őt és művészetét Döbröghy-fiúk régiségüzletében tett szert.

Egy szép, napfényes, októberi napon aztán váratlan tettre szánta el magát. Beült az együttes dobosától kölcsönzött kis sportkocsiba, vállára vetett egy kölcsönkért fényképezőgépet, és frissen, fiatalosan nekivágott az országútnak. A következő órák történéseit már csak a rendőrségi jegyzőkönyvek őrizték meg. Döbröghy úr a vadászkastélya ablakából kipillantva felfigyelt a birtokán lelkesen fotózgató, igen csinos kis hölgyre, és meleg rokonszenvet érezvén iránta beszélgetést kezdeményezett vele. A kis hölgy – aki magát okleveles építésznek mondta – elbódította azzal, hogy házát francia reneszánsz kastélyokhoz hasonlította, a parkot, a fákat és mindenekelőtt Döbröghy úr ízlését dicsérte kitartó lelkesedéssel.

Milyen frankó ez a kis csaj, gondolta Döbröghy, aki talán már elunta a falubeli Marcsák és a Debrecenben ügyködő hosszú combú ukrán prostituáltak szolgáltatásait. Nemcsak izgalmas ez a csaj, hanem művelt is, gondolta. A kis hölgy – “a barátaim csak Annamarie-nak hívnak” – felajánlotta, hogy a Döbröghy-portáról készült művészfotókat közzéteszi majd a Határvidéki kastélyok című, jövő évben megjelenő, művészi kivitelezésű fotóalbumban.

Döbröghy szemét majd’ elfutották a könnyek, mikor a hosszú séta után Annamarie bejelentette, “egy perce sincs”, indulnia kell, várják a munkatársai Budapesten. Ám micsoda megkönnyebbülés volt, mikor valami érthetetlen hiba támadt az autó gyújtásában, a kis hölgy pedig hiába kínlódott az indítókulccsal. Döbröghy megtartotta megjegyzését az országutakon furikázó női sofőrökről, és miután gondoskodott róla, hogy a “legjobb” szerelő vontassa be a kis sportkocsit, felajánlotta a türelmetlen, ám igen divatos kis hölgynek, hogy maga viszi el saját Mercedesén Budapestre. Majd este a titkárom fogadja a vadászokat, rendelkezett, és természetesen azt fontolgatta, hogy a kis hölgyet elviszi vacsorázni a Hiltonba vagy a Citadellára. Az ifjú hölgy se igent, se nemet nem mondott, csak tovább csevegett az autóban a francia várkastélyokról, ám végül hajlandónak mutatkozott arra, hogy egy icipici időt valamelyik bárban Döbröghy Pállal töltsön.

Attól a perctől kezdve, hogy Döbröghy Pál felhajtott egy korty pezsgőt az ifjú hölgy társaságában, az eseményeket nem rekonstruálhatjuk már a rendőrségi jegyzőkönyvek segítségével sem. Döbröghy Pál azt állította, hogy az első kortytól elveszítette az eszméletét, és másnap egy ócska szállodai szobában egy “Üdvözlet Ludas Pannitól” cédulát talált a zakóján. Döbröghy káromkodott egy kiadósat, de csak ezután következett a fekete leves: a jelentősebb alföldi és budapesti lapok szerkesztőségeit elárasztották a részegen, idétlenül vigyorgó, meztelen Döbröghy Pálról és két meztelen kiskorú prostituáltról készült felvételek.

Döbröghy Pál feljelentést tett a rendőrségen. A rendőrség komolyan is vette a feljelentést, és kihallgatta Nagy Annamáriát, aki nem is tagadta, hogy Ludas Anna névvel született, ahogy azt sem, hogy – művészettörténeti érdeklődését kielégítendő – megfordult a Döbröghy-féle vadászkastélyban. Ám a szép Annamarie azt állította, hogy egyetlen kortyocskát ivott Döbröghy Pállal, majd az úr elvitte őt a Battyhyány térre, ahol neki a munkatársaival találkozója volt, de hogy utána Döbröghy hol mulatott – és főként kivel vagy kikkel –, vagy hogyan is kerülhetett a vérébe kábítószer, arról fogalma sincs természetesen. A rendőrség nem tudta Nagy Annamária alibijét megdönteni, nem találtak se a cédulán, se a fotókon ujjlenyomatokat, ahogy nem találták meg – hiába keresték – a fotókon látható meztelen kislányokat sem.

Döbröghy Pál, a nagy és előrelátó vendéglátó természetesen elérte, hogy a képeket a szerkesztőségekben semmisítsék meg, tekintettel arra, hogy – pontosan ugyanúgy, mint hét esztendeje – most is politikai indítékú rágalmazás áldozata lett; de mint hirtelen megritkult haja és szakálla bizonyította, semmi sem gyógyíthatta a becsületén és tisztességén ejtett sebeket. Jani és Sanyi, a két unokaöccs magában jót mulatott a bácsikájukat ért kópéságon, de azért a barátaik útján megfenyegették Annamarie-t, hogy a tréfa nagyon rosszul sült el, ezért úgy intézik majd, hogy Nagy Annamária soha ne lehessen tervező építész Magyarországon.

Ám Panni nem is akart tervező építész lenni Magyarországon. Nem tartotta magát elég kitartónak, és úgy ítélte meg, hiányoznak is a kapcsolatai, hogy az egyetem után önálló tervezőirodát nyithasson. Az éneklést sem akarta folytatni, mert a hallása megsérült az alternatív klubokban uralkodó ricsajtól, a “lelógós” fülbevalóktól pedig fémallergiát kapott. Belépett egy alternatív élelmiszereket és gyógynövény-készítményeket értékesítő hálózatba, ahol felettesei elvárták, hogy üzletkötésekkor halkan, nyugodtan, lassan beszéljen, és hogy tisztességes, megbízható, “háziasszonyos” külsőt nyújtson.

Egyesek szerint hősnőnk közben férjhez ment egy nagyon tehetséges, fiatal történészhez, aki “Feudális viselkedésjegyek a rendszerváltás előtti és utáni Határvidéken” címmel írt szakdolgozatot. De a mi Annánk nem lelhetett megfelelő támaszra egy ilyen szerény és csendes fiú mellett: Kovács Benedek tanársegéd-jelölt a cikkének még részleteit sem publikálhatta sehol – sőt témavezetője tévedésnek minősítette nemcsak a kutatási eredményeket, hanem magát a kutatási témát is.

Kovács Benedek karrierjénak befellegzett, de közben hősnőnk sem búslakodott. A legügyesebb értékesítője lett a “gyógynövényeseknek”, egy gyógynövény-készítményeket áruló külföldi cégnek, és kellemesen háziasszonyos külsejével, üde, rózsaszín arcbőrével, szőkére bodorított hajjal, egy kicsi – ám egyáltalán nem zavaró – súlyfelesleggel, csinos, világos kosztümjeiben járta a vidéket. Nem volt olyan város Magyarországon, ahol ne beszélt volna arról, hogy őt a cég által értékesített gyógynövények mentették meg a szerelmi bánattól, a csalódástól, a depressziótól, a ráktól. Nem mutogatott túl sok táblázatot, nem idézett túl sok statisztikát, ám megjelenése olyan kedves és becsületes, munkája pedig olyan eredményes volt, hogy az amerikai központú cég néhány év múltán jutalomképpen a Fidzsi-szigetekre küldte nyaralni.

Panni kipihenve, lebarnulva, és még néhány kilót magára szedve tért vissza a Fidzsi-szigetekről. A rendőrségi jegyzőkönyvek arról tanúskodnak, hogy ebben a hónapban Döbröghy Pál szülőfaluja majálisán találkozott az igen kellemes megjelenésű, a szerényen és elragadóan viselkedő Kovács Benedeknével. A hölgy, aki átutazóban megállt egy pár percre pihenni a faluban, udvarias beszélgetést kezdeményezett a polgármester anyósával és feleségével, megemlítvén nekik, hogy a gyógynövényeknek, a rendszeres életvitelnek és a belső harmóniának köszönheti a kiegyensúlyozottságát és az üde arcszínét.

Döbröghy Pál, aki a polgármester háta mögül titokban már megcsodálta a szép hölgy idomait, és elgyönyörködött kellemes hanghordozásában is, odalépett hozzá, bemutatkozott, hiszen az őt ért sorscsapások után rossz kedélyállapotára már régóta keresett valamilyen gyógyírt. Ibike – hiszen Panni magát most így nevezte – egyáltalán nem hasonlított a sportkocsikban furikázó vagány szépségekre, olyan nyugodt, kellemes hangon méltatta a gyógynövényeket, és olyan nyugodt, megbízható mosollyal nézett Döbröghy Pál elkínzott szemébe, hogy Döbröghy eldöntötte, mielőbbi gyógyításra van szüksége.

             Márpedig Döbröghyt az összes gyógynövény érdekelte. Így hát többször is felkereste Ibikét Budapesten, aki párnás kis kezével új és új kapszulákat húzogatott elő a retiküljéből. Döbröghy – ha igaz a hír – egyáltalán nem bánta volna, ha ez a párnás kis kéz szolgálja ki élete utolsó éveiben a felújított vadászkastélyában is. Persze Döbröghy Pál óvatos maradt, de egy látogatás Ibike kétszobás, zuglói otthonában végképp megnyugtatta. Hiszen ezekben a napfényes szobákban senki sem gondolhat punk-énekesnőkre, pezsgőbe kevert kábítószerre, semmilyen aljas bosszúra, gondolta Döbröghy Pál. A szerény, csak nehezen feltárulkozó Ibike elsírta Döbröghynek, hogy egy rafinált kalandornő miatt tavaly elhagyta férje, Döbröghy pedig könnyek között elmesélte, hogy felesége, Lenke tavaly meghalt egy fizetős szanatóriumban – de nem ez fáj a legjobban, mondta, hanem hogy a falujában mennyi energiát szánt a nép felemelésére, és most mégis milyen pletykák keringenek róla.

            Ibike megértően, anyáskodva hallgatta, és mivel a gyógynövény-készítmények olyan varázslatos hatást idéztek elő Döbröghy Pál kedélyállapotában, hősünk úgy határozott hát, hogy még az unokaöccseit is bemutatja Kovács Benedeknének. A gömbölyded Ibike persze ámuldozott ennyi “szépség” láttán a régiségüzletben, és olyan naivan és természetesen viselkedett, hogy Sanyi négyszemközt kijelentette a bácsikájának, hogy ez az unalmas Ibike hálás lesz azért, hogy kastélyban élhet, és legalább körbeugrálja majd Pali bácsit a gyógyteáival és a befőttjeivel.

Hidd el, fiam, nekem már csak ez való, sóhajtott Döbröghy Pál, de azért le sem tudta venni a szemét a kosztüm alatt feszülő fenékről, a fiatal, telt idomokról. Ezek után ki hihette, hogy morfium- és kokain-származékok lapulnak Ibike ártatlan küllemű, mentollal ízesített pasztilláiban, ki hihette, hogy Döbröghy Pál, aki néhány hét alatt elfogyasztott több liter fenyőmag- és hibiszkusz teát, bekapott több kilónyi ártatlan táplálék-kiegészítőt, kábítószer-függőséggel kórházba kerül!

Ez már nem volt egyszerű kópéság a Döbröghy-fiúk szemében sem. Mikor megtalálták Ibike kastélyban hagyott üzenetét (“a túlzott gyógyszerfogyasztás árt az egészségnek, Ludas Panni”), a fiúk úgy döntöttek, nem bízhatnak többé a magyar rendőrség éberségében. Hiszen a hazai hatóságokat az események és kiváltképp hősnőnk lánykori neve egy réges-régi mesére emlékeztette, és talán ezért sem foglalkoztak kellő alapossággal Döbröghy Pál sérelmeivel. De mivel Döbröghy Pál nagy szégyenkezve kénytelen volt bevonulni kábítószer-elvonó kúrára az ország egy távoli intézetébe, és mivel a dolog – sajnos! – kitudódott, a Döbröghy-fiúk úgy döntöttek, ők nem veszik a dolgot tréfára.

Hiszen nem engedhették meg maguknak, hogy nagybácsikájuk valamiféle humoros leszámolás céltáblája legyen. Sanyi és Jani már hetedik régiség-üzletüket nyitották meg, és mind a ketten most akartak nősülni: Sanyi már kiszemelte egy bankár legkisebb lányát, Jani egy nemzeti érzelmű, szintén dúsgazdag szobrász unokáját. Bár szívüket betöltötte a rokoni aggodalom, a nyilvánosság előtt természetesen mégsem mertek a bácsikájuk védelmére kelni. Kellemetlen lett volna, ha a rosszindulatúak azt suttogják, hogy vagyonuk megalapozásában egy ilyen botrányos életű – és bizony nem is kellőképp művelt, egyesek által falusi tahónak nevezett – nagyevő-nagyivó segített.

Számos stratégiai megbeszélés után Jani és Sanyi úgy döntött, hogy “Panni-ügyben” egy fővárosi detektív-iroda diszkrét szolgáltatásait veszik igénybe. Tárgyalásokat kezdeményeztek dr. Sas úrral egy szálloda különtermében, és megbízták azzal, hogy nyomozza ki, hősnőnk hol tartózkodhat, és tárjon eléjük valamilyen megoldást, hogyan is hallgathatnák őt el. A kitűnő dr. Sast azonban a nyomozás közben számtalan kellemetlen csalódás érte: a zuglói lakást már annak előtte felszámolták, hogy “Ibike” leleplezte volna magát, a “gyógynövényesek” pedig könnyek között emlékeztek meg legkitűnőbb értékesítőjükről, akinek nyoma veszett a múlt hónapban.

Hogyha leszámítjuk a kalandos fantáziájúak értesüléseit (Panni Norvégiába távozott egy terrorszervezet, egy másik életmód-tanácsadó cég, vagy a radikális feministák segítségével), akkor dr. Sasnak be kellett látnia, hogy bizonyos nyomok Svájcba vezetnek. Dokumentumokat mutatott a Döbröghy-fiúknak, miszerint Panni férjhez ment egy svájci állampolgárságú arabhoz, de dr. Sas arra már nem vállalkozott, hogy a svájci muzulmán közösségben is nyomozást folytasson.

Döbröghy Jani sóhajtott egyet, és telefonon felhívta a genfi székhelyű Winthertur-nyomozóiroda igazgatóját, és találkozást beszélt meg egy budapesti szálloda különtermében a svájci iroda képviselőivel. A Döbröghy-fiúk ámulatára a Korona Szállóban maga Fritz Winthertur jelent meg remekbe szabott szürke öltönyében, egy tapasztalt női és férfi detektív kíséretében. A svájci úr nem sokat csevegett az időjárásról: elárulta, hogy Anna von Luddét kábítószer-kereskedelem miatt az Interpol is körözi, ezért személy szerint is hálás, ha megismerheti a magyar kalandornő múltjának részleteit.

Döbröghy Sanyi előkereste azt a régi fényképet, ahol Ludas Panni tizenkét évesen az akácfák alatt mosolyog, és beszámolt a két detektívnek mindarról, amit tudott: Ludasné öngyilkosságáról, Panni énekesnői karrierjéről. Egy pszichopatáról van szó, mondta keresett németséggel a detektívnő, aki eddig Wintertur úr oldalán fegyelmezetten hallgatott. Egy igazi pszichopata, aki nem képes túllépni a gyermekkori sérelmeken.

Sanyi jól megfigyelte ezt az érdekes és különleges küllemű detektívnőt, aki mint litván származású svájci állampolgár mutatkozott be. Izomzatával, rövidre vágott hajával, kiugró pofacsontján megfeszülő hibátlan bőrével olyan rettenthetetlennek látszott, mint az amerikai akciófilmek hősnői. Minna detektívnő, mondta Winterteur úr, a rendszerváltás évében itt tartózkodott Magyarországon, beszél egy keveset magyarul, mi minden tekintetben úgy látjuk ésszerűnek, hogy őt bízzuk meg Anna von Ludde magyarországi előéletének felderítésével. A Döbröghy-fiúk bólintottak, és ellátták a különlegesen vonzó külsejű Minna Sliveniust Hajdú-Bihar megyébe és személy szerint Döbröghy Pálnak szóló ajánlólevelekkel.

A szanatóriumból most hazatért, ám lelkileg még mindig megviselt Döbröghy Pált sokáig nyomasztotta a kastélyában Minna Slivenius jelenléte. A cselédek rettegtek a nyikorgó katonacsizmában, bőrruhában közlekedő detektívnőtől, ettől a “nyikitától”, aki esténként a nyitott ablaknál tisztogatta fegyvereit. De Döbröghynek azt kellett látnia, hogy a rideg, a magyart csak törve beszélő detektívnő – vele poharazgatván a kastély dísztermében – egy idő múlva feloldódik, és még saját gyerekkoráról is hajlandó bizalmas részleteket elárulni.

A megtört és idős Döbröghy már csak ritkán hagyta el hálószobáját. Sóhajtva állapította meg, hogy Minnácskának milyen jó alakja van, de még ezt is halkan merte elárulni az inasának. Egy kicsit rettegett, hiszen a katonás Minna – ha végzett a felderítőútjával – nácik, kábítószerüzérek, terroristák saját keze általi leleplezésével hencegett, amelyet Döbröghy úr a párnái között jóleső borzongással hallgatott. A Döbröghy-fiúk Pesten úgy ítélték meg, hogy a szigorú Minna egy kicsit régóta tartózkodik már a Döbröghy-kastélyban, ezért óva intették a szép detektívnőtől a bácsikájukat. Még az a vén bolond szerelmes lesz, aggodalmaskodott Jani Sanyinak, ám időben megérkezett Svájcból Herr Winthertur távirata: az álöltözetben közlekedő Ludas Annát, vagyis Nagy Annamáriát, azaz Kovács Benedeknét lelőtték a zürichi repülőtéren, és Minnának Svájcba kell utaznia, hogy a halottat azonosíthassa.

Minna Slivenius ígéretet tett Döbröghy úrnak, hogy visszatér Magyarországra, és beszámol a szörnyűséges kalandornő utolsó napjairól. A beteg, összetört Döbröghy a párnáiból figyelte a fegyvereit tisztogató, rettenthetetlen detektívnőt. Valami egészen különös jutalom vár magára, Minnácska, sóhajtotta, ha Magyarországra újra visszajön. Minna Slivenius rejtelmesen mosolygott, és mihelyt Svájcban elintéződtek az Anna von Ludde halálával kapcsolatos formaságok – minthogy vonzalma az öregúr iránt tartósnak bizonyult –, bőrruhájába tűzött pisztollyal újra ott állt Döbröghy úr betegágyánál.

Feleségül veszem magát, Minnácska, sóhajtott Döbröghy Pál. Tudom, hogy unokaöcséim haragudni fognak rám az örökség miatt, de én valami igazi jutalmat szeretnék felajánlani a szabadítómnak. Minna bólintott, és ott a betegágy mellett tisztogatni kezdte a pisztolyát. Ám kicsit sajnálom szegény Pannit – folytatta elhaló hangon Döbröghy – és nagyon sajnálom szegény édesanyját is, mert esküszöm az élő istenre, hogy szántszándékkal egyszer sem kívántam a halálát.

Minna elfordult, és odalépett az ablakhoz. Tekintetével végigpásztázta a parkot, és számítgatta, mikor kerülhet sor a szertartásra, hány gengszter-mesével kell addig az öreg képzeletét jóllakatnia. Hány hold földről van szó, kérdezte, és kezét szép lassan végighúzta Döbröghy Pál karján. Döbröghy felsóhajtott, és sorolni kezdte a szántókat, gyümölcsösöket, vadászházakat és a kastélyában található értéktárgyakat.

Hát így is jó, sóhajtott Minna, és úgy döntött, minthogy az öregnek nincs sok hátra, visszacsomagolhatja a pisztolyt a táskájába.

A firenzeiek jót nevettek, a lelkes Dioneo pedig rázendített a víg kedélyű Cecco egyik szonettjére.

Elégne a világ, ha tűz lehetnék,

ha szél lennék, elfújnám, mint a pelyhet,

ha víz, áradnék, hogy mindent lenyeljek,

ha Isten, mindent a mélységbe vetnék.

Ha én lennék a pápa, jót nevetnék,

hogy annyi jámbor hívőt seggre ejtek,

ha császár lennék, nem adnék kegyelmet,

körös-körül minden fejet leütnék.

Ha halál lennék, apámra vadásznék,

futnék tőle, ha én lennék az élet,

és nem bánnék az anyámmal se másképp.

Ha meg én lennék Cecco, aki tényleg

vagyok és voltam: jó nőkkel cicáznék,

s nektek jutnának a rondák, a vének.

Egy párás reggelen kefirgombámat sétáltattam a közeli lankán, és eszembe ötlött ifjúkorom legborzalmasabb emléke. Az emléktől megrettenve nagyot rántottam a pórázon, és hű háziállatom okos, kérdő kifejezéssel fordította felém fehér-hepehupás arcát. Megsimogattam nyálkás homlokát, és gyorsabb futásra ösztökéltem. A félelmetes emlék képe azonban ott mocorgott a párától tompa tájon. Otthon a számítógép elé ülve elfogott a rettenet, hogy újra írnom kell, de éreztem, meg kell fogalmaznom azokat az észveszejtő napokat.

Felhívtam egy barátomat, aki már abban az időben is szorosan kötődött hozzám, és megemlítettem neki, mire készülök. Halk szürcsögést hallottam a vonal végéről. Nyáladzott. Mikor újra megszólalt, hangja oly halk és reszketeg volt, akár egy vénemberé. Megpróbált lebeszélni tervemről, aztán érezve hangomon eltökéltségemet, csak arra kért, hogy egy nap ne írjak többet 6-800 karakternél, és ne kezdjek kutakodni újra a betűtípusok között. Megígértem neki, és a kagylót letéve bizsergő ujjakkal ültem vissza a géphez.

Minden egy tiszta novemberi hajnalon kezdődött. Akkoriban egy hamisított-hanghordozó-megsemmisítő vállalatnál dolgoztam éjszakai műszakban. Odafent tisztán ragyogott a hold, és én úthengeremmel 280 darab hamisított Dolly Roll hangkazettát préseltem laposra, mosolyogva néztem a szétfreccsenő műanyagdarabkákat, és a fuldokolva tekergő fekete szalagokat. És akkor ott a vezetőülésen eszembe jutott egy vers, egy haiku. Akkor már több éve írtam különféle elbeszéléseket, hosszabb verseket, de néhány hónapja éreztem, hogy kezdek eljutni a forma letisztultságáig, a mondanivaló szikárságáig. Reggel hazatértem után rögtön a gépbe pötyögtem a pici, szabályos verset.

Elégedetten feküdtem ágyamba, és este hatkor kipihent elmével ébredtem. Egy pohár forró musttal a kezemben leültem a számítógép elé, hogy friss tekintettel olvashassam újra versemet. Elhűlve láttam, hogy a szabályos 5-7-5-ös strófaszerkezetbe odafurakodott egy fattyúsor, egy rettenetes jelzős szerkezet, feldúlva az egy gondolatsorra felfűzött lírai helyzetképet. Természetesen megpróbáltam kitörölni az oda nem illő szavakat, de a fattyúsor kegyetlen kígyóvá alakulva kergette le a képernyőről kurzoromat. Az órára pillantva láttam, hogy indulnom kell a munkahelyemre, ezért ceruzát ragadtam, és lefirkantottam az eredeti haikut és kitöröltem a dokumentumot a könyvtáramból. Útközben arra gondoltam, biztos valami modern számítógépes vírus űzi velem ostoba tréfáját.
Munka közben azonban egyre felrémlett bennem az a fattyúsor, összerezzenve vettem észre, hogy újabb bővítmények jutnak eszembe, mintha a befurakodott sor, eme kegyetlen kígyó, ama titokzatos ostor felkorbácsolta volna bennem a szavakat, elnyűtt hasonlatok keltek életre fejemben, és addig keringtek megvadult darazsakként koponyám belsejének neki-neki csapódva, amíg nem találtak maguknak egy satnya gondolatot, elárvult képet, hogy ostoba metaforaként, telhetetlen metonímiaként duzzasszák tovább burjánzó mondataimat. Földöntúli fáradtság lett úrrá rajtam, hazáig botladoztam, és tehetetlen fahasábként zuhantam ágyamba. Este világvégi kimerültségben ébredtem, és reszketve hajtottam fel egy kupica Pelikán javító-festéket. Az újra rám törő szórengetegben valami fogódzópontot kerestem, és gerincemen csúszva megközelítettem íróasztalomat. El akartam olvasni a papírra kimenekített haikut.

De a lapon nyoma sem volt versemnek, csak mondatok özöne, egyre sokasodó bekezdések. Dermedten éreztem, hogy valami bizarr vágy kerít hatalmába, és már nyúltam is fiókos szekrényem aljára, ahonnan bontatlan csomag írólapot vettem elő. És írtam, olyannyira belefeledkezve a papírsercegés gyötrő szép melódiájába, hogy még munkámról is megfeledkeztem, és csak az éjféli harangzúgásra riadtam fel, akkorra már több mint ötven teleírt oldal hevert köröttem. Sietve kaptam fel kabátomat, 4 órás késéssel értem munkahelyemre. Zúgott a fejem, és épkézláb magyarázat nélkül hebegtem főnököm aggódó-kémlelő tekintete előtt. Az úthengerre pattanva megpróbáltam behozni lemaradásomat, azon az éjjelen 500 törvénytelen Destiny’s Child CD-t kellett megsemmisítenem, a túlórázás után a délelőtti napfényben lépdeltem, friss péksütemények sétáltak mellettem, éreztem, hogy egy nehézkes kalács még utánam is fordul, és sajnálkozó pillantással nézi botorkáló alakomat. Elhatároztam, hogy megszabadulok ettől a borzalmas erőtől, és egy Ápiszba lépve vettem 50 darab Koh-i-noor elefántos radírt a nagyobbik fajtából. Az első kapualjhoz érve rögtön magamba tömtem két radírt, és hazáig majszoltam, otthon első utam a konyhába vezetett, és a sajtreszelőn ledaráltam tíz szürke radír-téglatestet, egy nagyobb befőttesüvegben összekevertem a morzsalékot 1 liter vízzel, néhány tucat mazsolával, és állni hagytam. Lefekvés előtt még elrágtam egy frissen panírozott törlőgumit, és csak utána aludtam el.

Borzalmas nyögésre ébredtem, a párnámon halálsápadt toldalékok hevertek, főleg képzők, de két féregként hentergő birtoktöbbesítő is ott haldoklott, reszketve ismertem rá a regényben leírt szuffixumokra. Kiténferegtem a fürdőszobába, és a wc fölé hajolva kihánytam egy újabb kisregényt, a tartályból kiáramló víztömegben egymásba csavarodtak a felesleges mondatok, és visongva húzták egymást az örvény mélyére, le a csatornába. Arcot mostam és a tükörbe pillantva velőtrázó üvöltés hagyta el ajkaimat. A tükörből egy rettenetes ábrázat vigyorgott rám, először nem ismertem fel, de ifjúkoromból előtört egy iszonyú könyv emléke, és a borítón ugyanaz az arc: a Németh László arca. Fogkefémmel nekiestem a tükörnek, hogy eltűntessem onnan e félelmes víziót, de mennél jobban dörzsöltem, annál fenségesebben kacagott gyermekded próbálkozásaimon.