Gyerek voltam még, olyan tízéves forma, és ahogy mindenki a házból, én is viszolyogtam Zsuzsától. Valahányszor csak megláttam szakadt, koszos ruhájában, foghíjasan, bárgyún vigyorogva, undorral vegyes félelem ült ki az arcomra és ott is maradt mindaddig, amíg Zsuzsa el nem tűnt a szemem elől. Nem volt olyan öreg, mint amilyennek látszott. Ráncos arca, fogatlan szája, szikár alakja jóval idősebbnek mutatták a valódi koránál. A házmesterünk, Jucika (ő hívatta így magát, pedig már bőven elmúlt hatvan) ismerte a legjobban Zsuzsát. Ő mesélte, hogy még kislány volt, amikor a háborúban az orosz katonák megerőszakolták, és a szerencsétlen ebbe bolondult bele. A szülei, amíg éltek, a széltől is óvták, úgy bántak vele, mint egy hímes tojással, minden módon próbálták távol tartani a valóságtól. Miután meghaltak, Zsuzsa egyedül maradt a harmadik emeleti lakásban. Volt valahol egy bátyja, aki néha eljött meglátogatni, olyankor hozott neki ezt-azt. Zsuzsa nem volt ön- és közveszélyes, ezért lehetett egyedül hagyni. Napjai legnagyobb részét a lakótelepen való lődörgéssel töltötte. Ilyenkor, valamelyik rongyos babájával a kezében elindult beszerző körútjára és tarhált, akitől tudott. Ha nem talált otthon senkit, vagy nem nyitottak neki ajtót, leült a házak előtti padok valamelyikére és halkan dudorászott, közben a babáját ringatta. Az én szememben gyermeklelke sehogy sem fért össze szúrós fekete szemeivel, mélyen barázdált arcával, karcosan vinnyogó hangjával. Bár féltem tőle, mégis, valamiféle őrült bátorságpróbaként igyekeztem a közelében maradni, bizonyítva, hogy képes vagyok legyőzni a rettegést. Mikor többen voltunk együtt mi, gyerekek, még jobban megnőtt a bátorságom, és kicsúfoltam Zsuzsát. Bolond Zsuzsa, Bolond Zsuzsa, kiabáltam, ám ő legtöbbször rám sem hederített. Egyszer odáig merészkedtem, hogy belógtam az első lépcsőházba, ahol lakott, és felosontam a harmadik emeletre. A folyosó végén volt a lakása ajtaja, messziről fel lehetett ismerni a hosszú évek alatt rárakódott mocsokról. Az ajtón lévő kisablak nyitva volt, bentről iszonyú, orrfacsaró bűz áramlott kifelé. Nem hiszem, hogy Zsuzsa bármikor is takarított volna. A kíváncsiságom túlnőtt az undoron, amit éreztem, befogtam hát az orromat és belestem az ablakon. Az előszobában a falakról mállott a koszos, egykoron színes virágokat mintázó tapéta, és egy ősrégi hűtő kattogott ütemesen az egyik oldalon, a másikon pedig vödrök álltak szép sorjában egymás mellett, a csukott szobaajtótól egészen a bejárati ajtóig. Bele sem mertem gondolni, vajon mit tárolhat Zsuzsa azokban a vödrökben. A hűtő fölött egy régi fakereszt lógott a falon, még a szülőké lehetett. Csend volt, egy pisszenés sem hallatszott. Egészen közel merészkedtem a kisablakhoz, hátha többet is láthatok, amikor hirtelen kivágódott a szobaajtó és Zsuzsa rontott ki rajta. Soha még ilyennek nem láttam. Nem bárgyú volt most, hanem dühös. Fogatlan ínyével úgy vicsorgott, mint egy veszett kutya, a szemei szikrát szórtak, ahogy közelített a bejárati ajtóhoz, összeszorított szájával szitkozódva. Egy pillanatra megdermedtem, mozdulni sem bírtam, azt hittem, ott maradok, ez meg menten agyonüt, aztán mégis elindultam, teljes erőmből rohantam le a lépcsőkön, hármasával-négyesével szeltem őket egymás után, kitéptem a kaput, és hazaszaladtam. Onnantól kezdve soha többet nem csúfoltam Zsuzsát. Ha megláttam, elfordítottam a fejem, és igyekeztem minél távolabb kerülni tőle. A kíváncsiság eltűnt, csak a félelem maradt. Egy őszi délutánon szokatlanul meleg volt. Órák óta sétálgattam már a telepen, gondolataimba mélyedve. Nem messze jártam a házunktól, egy úttest választott csak el tőle, és én úgy léptem le a járdáról, hogy körül sem néztem. Amikor a lábam az úttestre ért, már tudtam, hogy késő. Nem vettem észre a balról, villámsebességgel közeledő autót. Egy ezredmásodperc alatt villant át az agyamon minden, amikor hátulról valaki óriási erővel meglökött, és én átestem az úttest másik oldalára. Földet érve borzasztó csikorgó hangot hallottam és egy hatalmas csattanást. Feltápászkodtam, megfordultam, és akkor megláttam az autót. Véres volt az eleje. A sofőr, egy ijedt, köpcös férfi remegve nyitotta ki az ajtót, és arcát a nagy, húsos tenyerébe temetve sírni kezdett. Én az autótól pár méterre lévő, pillanatok alatt verbuválódott tömeg felé indultam. Utat vágtam magamnak a szörnyülködő, kezüket az arcuk elé tartó emberek között. Zsuzsa ott feküdt a földön, a teste össze-vissza csavarodva, a fejéből szivárgó vér lassan csordogált a körülötte állók lábai felé. A szemei nyitva, fogatlan szája tátva, már alig pihegett, szinte látszott, ahogy száll ki belőle az élet, de még itt volt. Odamentem hozzá, letérdeltem mellé. Valamit mondani akartam, de egy szó sem jött ki a torkomon, csak néztem rá, egyre csak néztem, amíg már nem a haldokló Zsuzsát láttam, hanem a babájával játszó, nagy, fekete szemű, élénk arcú, szép ruhába öltöztetett kislányt, akinek a nevetése száll a kora esti szélben.

(Illusztráció: haunted painting)

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.
(Pilinszky János: Négysoros)

Az agyam kevésbé fájna, ha hanyatt feküdnék? Elzsibbadt a karom. Megint fájni fog a vállam. Igen, így talán jobb. Mikor érhettem haza?
A függönyt még mindig nem raktam vissza rendesen. Pedig csak az előszobából kéne behoznom a létrát. Utcalámpa fénye és egy autóé. Kint még sötét van.  Vagy már sötét? Pókháló a csilláron. Most már tényleg be kell hoznom a létrát. Utálod a pókokat.
Megszokásból feléd nyúlok. Fáj. A tenyerem valamiért tele van szálkákkal. A hideg lepedő most, mintha koszos lenne, durva és kemény. Üres. Az oázis máshova költözött. Még egy skorpió is szomjan halna a te oldaladon. Valami érdesbe akad a kezem a párnádon. Egy darabka fa, valami léc áll ki belőle. Kihúzom. Van vagy fél méter! Mit művelhettem az éjszaka? Felkelek.
Kicsit lassabban! A parketta kellemes hideg. Csikkek a padlón. Mennyire utáltad, ha sokat bagóztam idebent. Fel is kell porszívózni. Meg új szőnyeg is kell. Ezt eltüzelem a picsába. Vadító voltál abban a harisnyatartóban ugyanitt.
Kinézek a folyosóra. Ott is sötét van. Mire kitaláltad melyik kalapot veszed fel, melyik sállal, melyik kesztyűvel, rég késésben voltunk. Mondtad, majd te zársz, aztán úgy hagytad a villanyt.
Összeszedem a földről a nyakkendőimet. A nyakkendőmet, azokat nagyon szeretted. Meg, hogy milyen rendezettek, szépen sorban. Csak azt nem értetted soha, miért ragaszkodom ehhez a szekrényhez. Rá akartál beszélni egy olyan ikeás szarra. Hajtogattad, hogy mennyivel praktikusabb: több hely, a nyakkendőim is kényelmesebben elférnének. Benézek. Itt maradt még egy téli kabátod. Mehet a szőnyeg mellé a hurghadai albummal együtt.
Megoldódott a rejtély. A párnádból a nyakkendőtartó áll ki. A szekrényajtó belső oldalán ott maradt a másik fele. Két apró, panaszos csonk.
Visszanézek a párnára. Ráképzelem a fejed. Azt a kis hülye fejed. A tarkódból meg kiáll egy darab az egyetlen bútordarabból, amit nem tudtál kidobatni velem. A véred rászáradt az anyádtól kapott huzatra. Nem rángatózol, nem hörögsz, csak fekszel a fagyos sivatagban. A gerinced vonalán pókok petéznek én meg közéjük nyomok egy csikket.
Te most az ő ingeit vasalod, foltozod a zokniját, az ő hátán nyomod ki a mitesszereket, a fogkeféje helyett teszel másikat, amikor a régi már használhatatlan, ő utána szeded ki a szőrt a lefolyóból, neki főzöl kávét reggelente, az ő nyakkendőit teszed szép sorban az ikeás szekrénybe és nála hagyod a folyosón égve a villanyt.

(Illusztráció: Henryk Czesnik)

Anyám szerint az indiánoktól származunk. Persze, elsősorban a tótoktól, a család egy része. Meg az indiánoktól. Közülük is egy olyan törzsből, akik igen lapos szemekkel rendelkeznek. Egy másik elmélet szerint a sok alkoholtól kicsik a szemeink, de ez ellen általában mindenki tiltakozik. Szerintük sok alvás kell ehhez, főleg gyerekkorban. Nagyanyámék lepöködték egymás szemét, ha nem tudtak aludni. Nem egyszer fenyegetett meg engem is, de én amolyan szófogadó fajtából való vagyok, ha azt mondták, aludj, én aludtam, nem volt szükség szempöködésre, vagy addig legalábbis soha nem fajult a dolog. Így mondhatni, egész természetes lapos szemű ember lettem, indiánhoz méltó.
Talán a sok alvás tette, talán más, hogy a magunk féle indiánok nem beszélnek sokat. Ülnek és passognak a lapos szemeikkel. Nem tudjuk, honnan jött a törzsünk, talán a könyvben, amit a Laci elvesztett, le lenne írva, ahogy minden más is a jövőre vonatkozóan. A konyhában ültünk, és nagyanyám azt mesélte, hogy milyen volt még annak idején, amikor nem jártak autók, és a vonat is csak igen ritkán. Ferenc, aki a legidősebb volt a hét testvér közül, ő segített Idesnek eladni a gallyseprűket. Többnyire Győrbe vitték föl az árut, a seprűket, amikhez a bakonyi erdőben szedtek ágakat. Gyalog vágtak át a patakvölgy erdején, így volt a legrövidebb az út a vasútállomásig, ahonnan már egy levegővel Győrben tudtak lenni. Erről az esetről többször is mesélt nagyanyám, mindig másról jutott eszébe, de a történet mindig ugyanúgy hangzott:
Ides meg a Feri bátyja egyszer lekéste a vonatot. Akkor Ides a Ferire nézett, majd a hazafelé útra, és azt mondta:
– Gyere fiam, elmegyünk gyalog! – Azzal felgyalogoltak Győrbe, ami alig volt negyven kilométerre. Feri nem ellenkezett. Ha már egyszer elindultak, miért mennének vissza.
Azt is elmagyarázták, hogy én ezeknek az indiánoknak a leszármazottja vagyok, és hogy már a dédnagyanyám is olyan volt, mint az indiánok, nyáron tiszta fekete volt a keze és a nyaka, amikor kint volt a napszámban. Igaz, hogy én sosem dolgoztam napszámban, de a bőröm színe sosem érte el a halvány barnát sem, mégsem ellenkezhettem, tőlük származom, és kész.
Akkor utána előhozakodtak a kék szememmel. A nagyapámtól örököltem, ez pont olyan kék. Már attól, aki nem volt indián, ő azon kevesek egyike volt, aki magyar. Róla nem sokat tudok, mert nem mesélnek róla, tőle pedig már nem tudom megkérdezni, mert meghalt.
– Apa! – kérdeztem egyszer elalvás előtt –Te félsz a haláltól?
– Nem.
– De olyan félelmetes szó az, hogy… halál. – mondtam ki, szinte beleborzongva. – Szerinted nem?
– Nem. – Aztán egy kis szünet után folytatta. – Ez olyan, mint minden más szó. Aludjál.
– De apa! – próbálkoztam újra. – Én én vagyok, ügye?
– Igen.
– De te is azt mondod magadról, hogy én.
– Igen.
– Akkor hogy van?
– Aludjál inkább.
Aztán csönd volt. Tudtam, hogy ha még egyszer szólok, az már igazán több lesz a soknál. De valahol hibádzott az elmélet, úgy éreztem.
– De apa!
– Hm?
– Én nem tudom, milyen az, amikor nem én mondom, hogy én. – aztán megint csönd.
Aztán folytattam:
– Ügye van olyan, hogy mennyország? És ott is tudni fogom, hogy én vagyok én?
– Nem tudom. Kérdezd meg a hittan órán.
És akkor másnap meg is kérdeztem. A pap épp a bűnökről beszélt nekünk, és arról, hogy az, aki nem ír hittan házit, annak meg kell gyónnia azt. Én ekkor tettem fel a kezem, hogy megkérdezzem, amit:
– A mennyországban… ott is én fogom mondani, hogy én?
A pap döbbenten nézett rám, mint aki valami szörnyen logikátlan dolgot hall. Egy ideig mindenki őt nézte, és várt.
– Senki nem tudja, milyen lesz. Egyedül Jézus tudná megmondani, de ő most nincs velünk. – mondta a pap.
Udvariasan bólintottam, és visszakanyarodtunk a hittan házihoz, és hogy aki nem írja meg, az igen felelőtlen ember. Valószínűleg nem értette a kérdést. De persze, hogy nem érti, gondoltam. Mert neki én nem én vagyok. Rossz volt a kérdés, állapítottam meg.

(Illusztráció: Lance Headlee)