Címke: irodalom

Arion

Az angyal felült az asztalra.
Most bármit hazudhatott
volna, elhiszem, de mióta
rajtakaptam meg se szólal.
Megvárja, amíg eldöntöm,
melyik oldalon áll. Ha apuval
telefonálok, akkor lehallgat.
Mint jó testőr, elkísér az iskolába.
Egyszer segített megszökni
az ellenőrök elől, persze
volt jegyem, csak féltem
a kék kabátoktól.

 

Szóval rendes angyal,
szárnya is van, de csak
apunak mondtam el.
Azt mondta, neki is van egy,
kérdezzem meg a nevét,
hátha utána nem játszik
csendkirályt. Napokig csak néztem,
és nem mertem megszólalni.
Mindig rákészültem, mégse
mertem, mert mi lesz,
ha tényleg válaszol.

 

Józsi bácsi azt mondta, Isten nincs,
se angyalok, csak betűk meg
számok. Ő felnőtt, hát biztos
jobban tudja, de most megint
ott ül az asztalon, hosszú
a lába. Inkább csak a padlót
nézem, néha föl a kezéig, de
mégsem. Le akarom tagadni,
angyalok tényleg nincsenek.
Nem szólalok meg, mondja
ő, miért jött. Kisajátít, nem
bírok másra figyelni. Menj
innen! Ha nem hiszek benne,
hátha elmegy. Ha eszem
a kanalamat nézi, a villát,
hátha megsértem magam.
Angyal, nem lesz bajom, érted?
Bólint. Tudja előre, de velem
van, hátha mégis.

 

Apu megnyugtat, nincs baj,
egyél. Hintázok a székkel,
nem bírok így. Beesek az asztal alá,
fáj. Az angyal mozdulatlanul néz.
Most miért nem tett semmit?
Direkt volt, és tudta. Ismer. Haragszom
rá, mert tudta. A szobámba kísér
és az asztalra ül. Szeret itt lenni,
mert máshonnan is szemmel
tarthatna. Ad nekem egy tollat.
Gyöngybetűkkel leírom a nevét.

 

 

 

hágnes

 

Haraszti Ágnes fotója

Reggel hatkor ébredtem

 

Reggel hatkor ébredtem. Kimentem a konyhába rágyújtani s kicsit a cigitől megszédültem. Egyébként is még labilis volt az idegállapotom. Mármint a fejem még az álmokkal volt tele. Valami marhaságot álmodtam. Nem tudtam kiverni a fejemből. De a lényeget értettem, mármint tudtam, mit akart ez az álom mondani nekem. Hamar megfejtettem a titkát. S az eléggé lehangolt.

– Az írók éhen halnak? – tettem fel a kérdést magamban. Ugyanis erről szólt az álmom. Láttam magam mint koldust, lehettem legalább ötven éves s ápolatlan, szakadt volt az öltözetem s szakállas az arcom.

Úgy kéregettem. S mondtam azt ám:

– Valaha író voltam!

Az emberek rám se hederítettek. Csak egy öregasszony szánt meg s adott egy ezrest. Kenyeret, szalámit vettem belőle. Behúzódtam egy sarokba s eszegetni kezdtem. Hirtelen rám támadtak. S ekkor felriadtam. Majd visszafeküdtem s átgondoltam életemet. Nem volt még kedvem felkelni s mivel még sötét volt, elővettem a füzetemet s írni kezdtem valamiféle koldusról, aki valaha író volt. Elég jó történetet sikerült kifabrikálnom a kopott tollammal. Egyébként máskor is ilyenkor szeretek írni. Ilyenkor az agy borzasztó friss, s a fantáziám élénk, dőlnek belőlem a különféle sorok. S most álmomat írtam meg. Egyszerűen nem volt kedvem felkelni. Majd fél nyolc felé mégis megmosakodtam s ahelyett hogy ettem volna, a számítógép elé ültem írni. Bemásoltam a gépbe a füzet tartalmát. Ahogy dél felé járt az idő, kezdtem rádöbbeni micsoda ostobaságot írtam. Hiszen ezen meglátszik, hogy egy álmot rögzítettem. Anyámnak megmutattam s azt mondta, ne adjam ki a kezemből. Vagy csak át kellett volna írni az egészet. Mert nem volt maga a történet rossz. Aztán délutáni sétámra indultam. Egy idősödő bácsi közelített felém, mikor éppen leültem egy padra.

– Jó napot! – mondta a padnál megállva

–  Jó napot! – mondtam én is

–  Nem tudnál adni egy ezrest?

Hirtelen meglepődtem. Habár éppen volt annyi pénz nálam, de ennyit nem akartam adni. Túl sok az a pénz.

– Minek az magának?

A bácsi erre nem válaszolt s lesújtotta a fejét. Majd erélyesen kihúzta magát, sóhajtott s azt mondta:

– A gyerekeim éheznek!

Így már rögtön segíteni akartam rajta. Ezt nem gondoltam volna. Csak némán hallgatott.

– És hány gyereke van? – kérdeztem

– Három. – felelte ridegen

Nem akartam azt is megkérdezni, hogy  hány évesek, de már válaszolt is:

– Általánosba jár mindhárom! Két fiú és egy lány.

Adtam hát neki egy ezrest.

– Köszönöm! – mondta reménységgel a hangjában

– Vegyen rajta azt, ami csak  kell magának és a gyerekeinek!

Csendben ültünk s az álmommal kapcsolatban eszembe jutott s megkérdeztem:

– Csak nem író volt maga valamikor, hajdanán?

A bácsi nevetett. Erre teljesen meglepődtem. Talán mégis? Aztán így felelt:

– Az apám volt az!

– Tényleg? – kérdeztem kíváncsian

–  Igen, de már tíz éve nem él!

– Sajnálom! – mondtam őszintén

Azt nyomban észrevettem arcán és a szemein, hogy nem akar az apjáról beszélni. Nem is teketóriázott sokat, – felkelt s elköszönt – egy bús, de őszinte hálával a tekintetében. Mikor hazaértem, egy kis szomorúság vett erőt rajtam.

– Jól érezted magad?

– Igen – válaszoltam letörten.

–  Miért vagy ilyen szomorú?

– Csak találkoztam egy idős emberrel.

–  Na és?

–  Adtam neki egy ezrest, mert azt mondta a gyerekei éheznek.

Anyám hallgatott, én meg tovább mondtam:

-Tudod mi az érdekes ebben az egészben?

– Milyen egészben?

–  Azt mondta, hogy író az apja.

Anyám nevetett.

– A te történetedben te voltál az író.

Majd gondolkodott s azt is hozzáfűzte:

– Úgy lett volna logikus, ha ő az író!

– Én is azt hittem, de nem.

Elcsendesedtem.

– Mi bajod van?

–  Csak az jutott eszembe, hogy az apám hitte írónak magát. Vagy legalábbis ő szeretett volna az lenni.

–  Igen – komolyodott el anyám – s te lettél az!

–  Úgy van, de ennek a kis sétának valami istenszerű jelentése van.

–  Ezt hogy érted?

–  Hogy értem? Talán mégis köze van az álmomhoz. Persze csak ha jobban belegondolok.

Anyám kezdte érteni, mire is gondolok. Én meg a szobámba mentem s valami nagyon jót akartam írni végre…

Herta Müller: Ha valami a levegőben lóg, az nem sok jót jelenthet

 

Ha valami a levegőben lóg, az nem sok jót jelenthet. Amikor ezt a fordulatot használjuk, teret nyer a félelem, veszély közeleg. A saját érzéseinkről beszélünk, amikor azt mondjuk: valami a levegőben lóg. Ami a koponyánkban keringett és feszült, egyszerre odakint van, mérhetetlenül megnő, mindenhová szétterjed és beszivárog, és nincs már hová lennünk előle, egyetlen hely sincs, ahol ne találnánk magunkat szembe vele. A saját sejtéseink, gyanakvásaink azok, amikre ezt a kifejezést, a levegő képét használjuk. Az ember ilyenkor saját magáról beszél, anélkül, hogy önmagát említenie kellene.

 

A levegőben ugyanis semmi nem lóghat, legfennebb maga a levegő. És amikor megmozdul, szél lesz belőle. Megemelkedik, és beleköltözik abba a vidékbe, ami éppen az útjába kerül, kitölti a saját környezetét. És csak a dolgok mozgásából látni, hogy a szél birtokába vette a környéket. Magát a szelet nem látjuk, csak az általa megérintett tárgyak lebbenését, verdesését. Ezek a tárgyak némán vagy jajveszékelve megtelnek széllel, szelesek lesznek. A nyughatatlan, megbízhatatlan, kapkodó-csapkodó vagy alattomosan lebegő emberről szintén azt mondjuk: széllelbélelt. Itt bezárul egy kör: ha valami a levegőben lóg, annak az emberből kiinduló veszélyhez van köze.

 

Számomra soha nem volt mindegy, és most sem az, hogy valaki egyszerűen az égről beszél, aztán hozzáteszi a többes számot, és, immár a poétika tartományában, „egeket” mond – vagy a félelemről beszél, amit valakiben más emberek keltenek, mások teremtenek meg. Azt hiszem, a félelmet is többes számba kellene tenni, és félelmekről beszélni. Mert az a félelem, ami a nap nap után megtapasztalt elnyomásból táplálkozik, és amit állandóan új, frissen kitalált – átlátható vagy rejtett – módszerek tartanak fenn, lefoglalja a nap minden óráját, rátelepszik a hónapok heteire, kitölti az évek idejét. Megszállja az óra ketyegését, birtokba veszi az utcák nappali lármáját és éjszakai csendjét. A félelmet talán érdemes volna két egészen különböző fajtára osztani: az egyik a rövid, váratlan félelem, ami nyomtalanul elillan, amint az oka megszűnik. A másik a hosszú félelem, amit azáltal ismerünk meg, hogy át- meg átjár, átsző gyökereivel, és amiben csak a naponta változó és szüntelenül megújuló eszközök meglepőek, amikkel előidézik. A politikai üldöztetés esetében a hosszú félelem van jelen, olyannyira, hogy már lassan az emberhez magához tartozóvá válik, belopakodik minden szempillantásba, szemérmetlenül elnyúlva végigkísér mindent, amit csak el lehet gondolni. Ez a hosszú félelem, az alapfélelem különböző félelmekből tevődik össze, amikben egyvalami közös, mégpedig a forrás, ami kitermeli őket: az örökké egyforma széllelbélelt alakok, akik kézműves türelemmel kidolgozott terveikkel azon munkálkodnak, hogy a hosszú félelem nehogy kilyukadjon valahol, és hogy nagyobbá váljon, mint az ember maga. Hogy az ember hozzá tartozzon, ne legyen többé valaki, aki fél, akinek félelme van, hanem olyan valakivé váljon, akit magához vett és magába zárt a félelem, aki a félelemé.

 

Amikor a félelmet többes számba tesszük, és félelmekről beszélünk, a nyelv nem ragyog fel; számomra ez annak a bizonyítéka, hogy a nyelv nem engedi, hogy bármit elkövessenek vele. Ellentétben az „egekkel”, a „félelmek” távolról sem poétikus kifejezés. Tompa, fülledt, nyomasztó, nem nyit fel semmit; lezárja a látóhatárt, a külső dermesztően hideg lesz, a belsőben pedig nyüzsgés támad: mániákusan felkaparja, felhorzsolja, felőrli magát, és égetően forróvá válik. Ceauşescu Romániájából ismerem a saját félelmeimet és a mások félelmeit. Ezeket számomra „széllelbélelt” emberek készítették elő, mégpedig a szó legszorosabb értelmében (vagyis papíron megtervezték, megbízásokként megfogalmazták, a külön e célból alkalmazásban álló állami személyzet pedig tényekké változtatta). Lehet, hogy a hosszú félelem olyan, mint a levegő: láthatatlanul kitágul, és mindenhová beszűrődik. „Félelemrágóvá” lettem – nem emlékszem, hol olvastam ezt a találó szót még évekkel ezelőtt. A széllelbéleltek ennek megfelelően „félelemcsinálók” voltak. Rendesen dolgoztak, és ezért rendesen megfizették őket.

 

Tudom, hogy a széllelbéleltek közül ma sokan tisztes, derék polgároknak adják ki magukat, és ártatlanságukban tetszelegnek. Tiszta szerencse ez nekem – de nekik maguknak is, mert nem saját belátásból váltak civilekké, hanem egyszerűen civilebb idők jöttek, noha ők ezt mindenáron megpróbálták megakadályozni. Most tehát civilebb megbízatásokat kapnak. A félelemcsinálók azonban a maguk számára mindig is szétszóródó, szétterjedő természetűek voltak, és csak olyan cél érdekében hajlandóak összeszedni magukat és összegyűlni, amire kötelességük szorítja őket. Ha éppen humánusabb célról van szó, nekik attól nem lesz több skrupulusuk, viszont kevésbé veszélyesek: titkosszolgálati ügynökök, rendőrök, katonák, börtönőrök, ügyvédek, orvosok, újságírók, iskolai és egyetemi tanárok, papok, mérnökök, postai alkalmazottak. Folytathatnám a felsorolást, amíg el nem érnék a háziasszonyokig és a nyugdíjasokig, de még így is benne maradnék a keretben, vagyis végighaladhatnék a széllelbéleltek rangsorán, akiknek a munkaköre felöleli a lehallgató-készülékek beszerelését, a szcenírozott közlekedési balesetek megrendezését, a szoros barátságok hamisítását – és mindezzel mások félelmén dolgoztak. Ők ma Romániában, ahogyan Kelet-Európa összes többi langyosított diktatúrájában is, arra várnak, hogy végre beengedjék őket a „kapitalizmus mocsarába” – ahogyan Nyugat-Európát a diktatúra bukásáig utálkozva és irigyen nevezték. Európa, ami most számukra jutalmul van kitűzve, valamikor belső összeomlást és hatalmuk elveszítését jelentette. De összeszedték magukat, és elhatározták: mindent megtesznek, amit csak megkövetel tőlük az „Európa” nevű megbízatás. Megint működésbe léptek, mint a vonatok, amiket más sínre állítanak. Elérkezettnek látják az időt, hogy végre saját otthonukban és saját országukban olyan jól élhessenek, mint évtizedekkel ezelőtt ellenségeik „a kapitalizmus mocsarában”. És mint államuk ellenségei, akiket bebörtönöztek, vagy tönkrement idegekkel kiutálták, kiűzték őket az országból.

 

A félelemcsinálók és én mára egészen egyenlővé lettünk; ezt közülük legtöbben – rám vonatkoztatva – kudarcként élik meg. És ennek a csúfos vereségnek az anyagi kárpótlását látják abban, hogy beszabadultak Európába. Szétszaggatja őket ez az ellentmondás, de én is szinte megszakadok: nekem egyrészt eléggé gyanús, hogy hirtelen maguk is kívánják és igénybe veszik azt, amit évtizedeken át kriminalizáltak és drasztikusan tiltottak fenyegetések egész lajstromával, házkutatásokkal, kínvallatásokkal, azzal, hogy az embereket elmegyógyintézetbe zárták vagy menekülés közben lelőtték, a soha véget nem érő letartóztatásokkal, gyilkosságokkal. És nagyon dühös vagyok, mert a barátaimat addig zsarolták, míg örökre eltávolodtunk egymástól, vagy egyenesen a sírba kergették őket, belőlem pedig szabadon lelőhető vadat csináltak, és aztán kiűztek az országból. Még ma is azt kérdezem, hogyhogy soha nem rettentek meg saját maguktól, hiszen nagyon jól tudták: emberek ezreit teszik tönkre, akiknek az ország ugyanolyan otthonuk, mint nekik. És milyen jogon, hogy voltak képesek más ezreket száműzetésbe kényszeríteni, mikor világos volt, hogy a föld a lábuk alatt ugyanúgy az övék is, hozzájuk is tartozik. És biztosak lehettek benne, hogy a kirekesztettektől mindörökre megszabadulnak, mert senki nem térhet vissza a száműzetésből úgy, ahogy elment. Másrészt viszont megnyugtat a félelemcsinálók vágya, hogy bűneikkel beszennyezett otthonukban úgy akarnak élni, mint azok, akiket tegnap még ellenségeiknek tartottak. Mert az, amire most törekszenek, egyszer és mindenkorra megtiltja nekik, hogy az én félelmemen dolgozzanak. Amikor kivándorlásomkor felültem egy éjszakai vonatra, már a vasúti kocsi lépcsőjén álltam, és egy rendőr azt mondta nekem: „Úgyis elkapunk, akárhová mész.” Németországba érkezésem után még három évig éltem halálos fenyegetések között, amik névtelen levelekben és telefonhívásokban értek el hozzám. Indákként kúszó hurkaik utánam utaztak, semmit nem lehetett ellenük tenni. A szkeptikusság még most is megvan bennem, csak a félelmet veszítettem el. Azzal, miután a száműzetésbe utánam csúszkáltak a kötelek és a hálók, már nem számoltam. A félelem elvesztése számomra hatalmas nyereség, a legnagyobb, mióta az eszemet tudom.

 

Mióta az eszemet tudom, a szülői házban ott függött egy átjárószoba falán egy rettenetes kulcs. Feketére lakkozott fából készült, a szegélyét megaranyozták. Amikor járni tanultam, a lábujjaimtól a torkomig ért – és égi kulcs volt a neve. Nem annyira a formája, mint inkább anyagának csillogása miatt kulcsformába öntött koporsóra vagy oltárra emlékeztetett. Amikor az ember elhaladt az égi kulcs mellett, az meglapulva leselkedett. Láttam az aranyszegélyű fekete lakkot magam mögött hunyorogni, és azt fontolgatni, hogy rögtön megragadjon és az égbe küldjön-e, vagy még várjon vele. Az égben volt az összes halott: akik hiányoztak, és akik a háborúban elestek, és akiket az Úristen meghalásra kirostált, és akik saját magukat rostálták ki, mikor öngyilkosok lettek. A faluban mindenki ismert mindenkit. A kikerülhetetlen, inkább túlságosan szűkös négyzetméterekre, semmint vonzalomra és ragaszkodásra épülő intimitás miatt az elhalálozások okainak vajmi kevés közük volt a betegségekhez, amiket az orvos megállapíthatott. A halált előidéző események alá voltak vetve a jó és a rossz, az erény és a szégyen szabályszerű működésének. Erre rárakódott egy réteg babonaság, és egész bozót nőtt ki az „érvekből”, amik mind azt bizonyították, hogy az elhunyt megérdemelte a halálát. Kiderült, hogy a halott az Úristent olyan mértékben provokálta, hogy neki végül is szükségszerűen cselekednie kellett, és átbillentette őt az életből a halálba. A katolikus Atyaúristen képes volt az összes hibát betegségekké változtatni. Ő volt a koronatanú – és ugyanolyan falusi ember, mint mindazok, akik hozzá fohászkodtak. A porfészek mennyországában lakott, onnan osztogatta az életmintázatokat. Olyan volt, mint a falu rangidős gazdája, aki a többi lakosnak is kölcsönzött tekintélyéből, hogy ők nyugodt lelkiismerettel jutalmazzanak és büntessenek. A hazugságért, a lopásért, az irigységért és a házasságtörésért ez a falusi Isten veseköveket, asztmát, lágyéksérvet, zöld hályogot, gutaütést és rákos daganatokat osztogatott.

 

Mivel a mi átjárószobánkban ott lógott az egek kulcsa, a figyelmetlenség nemcsak mások jelenlétében volt végtelenül kockázatos, hanem otthon, egészen egyedül is. „Ne nézz olyan sokat a tükörbe”, mondta nagyanyám, „ne légy hiú, ott van az égi kulcs a falra akasztva.” Biztos, hogy igaza volt, mert a házban az összes tükör megtelt foltokkal, máris diónyi felhők úszkáltak bennük. Az ég eljött a tükörbe, hogy felfalja az arcomat, amikor magamat nézem. És én beengedtem a hajamba, hagytam, hogy végigjárja a homlokomat, az orromat, a nyakamat. De mindig óvakodtam, nehogy a szememet és a számat is meghorzsolja. Amit édesanyám mondott, még fondorlatosabb volt: „Nem úgy mostad fel a padlót, ahogy mondtam: először vizesre, aztán nedvesre, aztán szárazra kellett volna törölni. Tele van nyomokkal, csíkokkal, mert csak nedves ronggyal törölted fel, elfuseráltad, hogy hamarabb elkészülj. Azt hiszed, nem látszik? Hát te nem gondolsz az égi kulcsra?” Nyilván nagyon is sokat gondoltam rá, különösen, mikor nem végeztem el tisztességgel a munkát. De mégis elfuseráltam, mert azt gondoltam: az Úristennek úgysem lehet mindenben kedvére tenni, akárhogyan cselekszünk, soha nem lesz megelégedve – máskülönben nem halnánk meg. És ha úgyis mindig becsúszik valami hanyagság, akkor az ember igazán megterhelheti a saját rovását még néhány további hibával. Az Úristen akkor is rostál, ha alaposabban takarítok. És ha egyszer engem is kirostál, legalább addig időt kell nyernem, ki kell szakítanom a saját időmet a játékra.

 

Meg voltam győződve róla, hogy az égi kulcs tud beszélni. Hogy minden este jelenti a nap hibáit, amint a levegő körös-körül olyan fekete lesz, mint ő maga. Hogy amikor az ég éjfeketén a földre száll, a felnőttekkel sugdolózik, és titkos egyezségeket köt, mert a falu az övék. Minden az övék: az utca porától egészen a faágak csúcsáig, ezt gondoltam. A házak és az állatok, a kutak, az állomás, a kocsma, a táncterem, a templom, a temető. És mindenekelőtt övék a gyerekek. Azt tudni, hogy vannak szüleim, azt jelentette: az övék vagyok, hozzájuk tartozom (talán úgy, ahogy felnőttként később azé a félelemé voltam, ahhoz a félelemhez tartoztam, amim volt). Soha, egyszer sem próbáltam meg az égi kulcsot saját oldalamra állítani. A hosszú évek alatt kétszer tettem meg, hogy a széket a falhoz állítottam, felmásztam rá, és ujjaim végigszaladtak a kulcs hátán. Meg akartam bizonyosodni róla, hogy vajon a fekete lakk alatt tényleg csak fából van-e. Lüktetett a halántékom, az érverésemet és a szívdobogásomat minden porcikámban éreztem, a lábujjam hegyéig. A szobában dörömbölt a csend, a kulcsnak olyan érintése volt, mint a kiskutyák bőrének, akiknek a szívük a hasukban dobog, ha a levegőbe emeljük őket az alomból. Vizsgálódásom megerősítette azt, amitől rettegtem, a kulcs eleven volt.

 

Amikor a városi iskolába kerültem, és már nem volt folyton a nyakamon az átjárószoba, a szüleimet pedig hétvégenként úgy látogattam meg, mintha vendégségbe mennék – ők pedig igyekeztek minél inkább szemmel tartani, mert más levegő illatát vittem haza, és már nem tartoztam egészen feltétlenül hozzájuk –, az égi kulcs olyan volt szememben, mint egy kiakasztott csecsebecse, giccses, elnagyolt kézműves munka a legolcsóbb fajtából. Egészen magától értetődő volt, hogy megkérdezhetem: honnan is van ez az égi kulcs. És éppen ideje is volt, mert kiderült, hogy a származása valami átkozottul lapos, kicsinyes dolog, ami megszégyenített korábbi alávetettségem miatt. Ez az eredet a kulcs merészen szcenírozott különlegességének szétbomlása, összeomlása volt. Az égi kulcs egy bécsi kereskedelmi kamara ajándéka volt nagyapám számára. Ő a második világháború előtt gabonakereskedő volt, Bécsben üzletelt. Hogy miért is kapta, arra már pontosan nem emlékszik, mondta. És amikor megkérdeztem, hogy az égi kulcs miért vált annyira fontossá a házban, ha már úgyis elfelejtette, miért ajándékozták neki, azt felelte: „Amikor kaptam, akkor egyáltalán nem égi kulcs volt, hanem egy gabonaraktár jelképes kulcsa. Égi kulcs azért lett belőle, mert a szomszéd egy kártyaparti közben leitta magát a sárga földig, aztán hazamenőben felnézett a falra, és azt mondta: Nocsak, a mennyek kulcsa.” Eredetileg gabonaraktár-kulcs volt, valószínűleg egy különösen jó termés kitüntetése, mondta nagyapám.

 

Ez a kulcs semmi jót nem jelentett, mert az ég sem volt soha semmi jó. A birtoklói azzal foglalták le és úgy töltötték ki a jelentését, amivel és ahogyan csak akarták. A kulcs minden olcsósága ellenére hajlandóságot mutatott a szerepe iránt. A gabonaraktár-kulcs nem hasonlított semmiféle gabonára, mérete és az aranyszegélyű fekete lakk miatt mintha egyenesen őrült átcsapásokra és túlkapásokra teremtették volna; égi kulcsnak volt a legalkalmasabb, amivé egy részeg ember megcsúszott pillantása tette. Számomra ettől kezdve csak szánalmas volt. Az eredete, úgy tűnt, a lehető legostobább dolog, amit csak el lehet képzelni. Hosszú időnek kellett eltelnie, amíg be tudtam vallani magamnak: bármilyen más történet is ugyanilyen nevetséges lett volna, mert nincs az a darab fa a világon, akármilyen cifrán ki lenne is cicomázva, amit megilletne, hogy a sors hatalmának szerepét játssza. Úgy éreztem, hogy a babonaság és az Atyaúristen jelenléte által ez az egész falu ijesztő egyszerűséggel nyugszik bele két dologba: nemcsak púpos egyetértésben él saját jelentéktelenségével, hanem ráadásul hízelgő cinkossággal adja meg magát a földhözragadtságnak. Valójában arrogáns sorsnak-alávetettség volt ez az állapot, ami az összes lehetséges halálnemet nemcsak eltűrte, hanem egyenesen kikönyörögte, koldult értük.

 

A faluban úgy mondták: „Zajlik az ég.” Hiszen minden nap másként volt ugyanaz. És azt gondoltam, hogy ez a zajlás fel és alá üldözi a halottakat, szüntelen rohanásban tartja őket, mint egy őrmester a frissen besorozott katonákat a gyakorlótéren. Azt hittem, holtában sem szabad senkinek elveszítenie félelmét az égtől, és úgy képzeltem, nem felejthetik el, hogy az életben elkövetett összes ballépésük summája miatt kapták büntetésül a halált. Az égben sem könnyebbülhetnek meg, és nem alakulhat semmi sem jobban, hiszen máskülönben a halál sem volna nagyobb büntetés, mint a makacs mezőkön, izzó forróságban vagy fagyban végzett munka.

 

A városban töltött első években nem foglalkoztatott az ég: túlságosan szétdarabolódott, én magam pedig nagyon örültem, hogy végre megszabadultam egy olyan gyerek képzelgéseitől, akinek egyetlen mesekönyve sem volt, az égi kulcs viszont elég kárpótlást biztosított, kíméletlen pótlékot, mert semmit nem volt képes az irrealitásba száműzni, és nem húzott semmi hasznot a valós és a valótlan közötti különbségből. A mesék, minthogy nem különültek el a papíron, hanem az egész házban szanaszét szóródtak, az életben mindennaposak voltak. A félelem képei végigdübörögtek az egész falun. Később aztán, a városban töltött tizenegy év után, a három úgynevezett „toronyház” közül a középsőbe költöztem. Egy betondoboz ötödik emeletén laktam a város szélén. A szoba ablakaiból a stadion látszott, a konyhaablakból a körzeti kórház, amit leginkább arról volt ismert, hogy az életunt emberek kiugranak az ablakából. A kettő között a mező lassan felkúszott az utolsó aszfaltozott útra. Fölötte az üres ég. A gyárak miatt szürkés-borostyánszínű volt. Az ablak magasabban volt, mint az ég, a síkföldhöz szokott szemnek ez valami fonákság volt. Úgy néztem az égbe, mint egy tócsába. Mivel a lakás éppen a közepén haladt keresztül, az ég közvetlenül az ablaknak támaszkodott, evés közben beleesett a tányérba. Mindezek valószínűleg eszembe sem jutottak volna, és soha nem látok magam körül ilyen képeket, ha a széllelbélelt szomszédok, az irodai kollégáim, a titkosszolgálati ügynökök nem munkálkodnak olyan buzgón a félelmemen. Ami az ablaknak dőlt és a tányérba hullott, nem az ég volt, hanem az elbizonytalanítás. Az ég hasában nyitottam és csuktam a hűtőszekrényt, a ruhásszekrényt, benne mosakodtam és fésülködtem, benne ettem és aludtam. Úgy éreztem, túl magasan vagyok a levegőben, mert mire hazaértem, gyakran megváltoztak a lakásban a tárgyak. Amikor nem voltam otthon, a titkosszolgálat ellenőrzéseket tartott, és a falon lógó képek az ágyamra kerültek, a székeket máshová állították, a szekrényajtóra ragasztott plakátoknak hiányzott a sarkából, a cigarettacsikkeket a vécébe dobták. A toronyházban úgy éreztem, hogy az égi kulcstól való korábbi félelmem begyakorlása volt annak, ami mostanra elkövetkezett. Csakhogy később soha nem remélhettem, hogy a titkosszolgálat egyszerűen gabonaraktári szolgálat, ami teljhatalmat játszik. És nem is volt fából, nem lógott a falon. Én voltam feszesen odaszögezve.

 

Amikor a „kulcsszó, kulcsjelenet, kulcsélmény” kifejezéseket hallottam, ezek zavaróan találónak mutatkoztak olyan szavakra, jelenetekre és élményekre, amik meghatározóak, és döntő következményekkel járnak. A „kulcsos” szavakban nem volt semmi jelképes: én is tudtam, és ők is tudták, hogy az égi kulcs felfuvalkodottságával bűvészkednek. Kerültem ezeket a kifejezéseket. El voltam képedve, amikor először hallottam a „kulcsos gyerek” szót. Megdöbbentem, és úgy éreztem, tetten értek. Egészen más értelemben ugyan, de én is inkább a kulcsé voltam, mint ő az enyém. A „kulcsos gyerek” szóra szükségem lett volna a faluban, de akkor még nem ismertem.

 

És amikor a „szabad ég alatt” fordulatot hallottam, fejben azonnal ki kellett javítanom: „nyílt ég alatt”. A faluban soha nem beszélt senki szabad égről. Minden munkát kint végeztek, szó sem volt fel- vagy megszabadulásról, mert a munka nehéz volt. A falusi égről gyakorlatias kijelentéseket tettek, megállapításokat, amik az időjárásra vonatkoztak. Ha odahallgatunk ezekre a szavakra, igazán szépek, de nem szándékosan, hanem gyanútlanul szépek: Zajlik az ég. Most fordul az ég. Az ég összehúzza magát. Súlyos lett az ég. Az ég felkavarodik. Szomjas az ég. Azt, hogy „a szabad ég alatt”, csak a városban mondták. De az ég egyetlen napig sem volt szabad, hanem csupán nyitott. Mai napig azt mondom: „nyílt ég alatt”.

 

Egyik kihallgatáson a titkosszolgálati ügynök halkan azt mondta nekem: „Aki tiszta ruhát ölt, nem érkezhet mocskosan az égbe.” Nyár volt, új blúz volt rajtam, és különösen gondosan ki voltam sminkelve – mint mindig, amikor megaláztatásra beparancsoltak. Azt akartam, hogy jól nézzek ki. De most is csak találgatni tudok, hogy miért volt ez számomra annyira fontos. Akkoriban automatikus mozdulatokkal készülődtem, sokat álltam a tükör előtt. Talán bőséges tartalékot akartam felhalmozni a támaszból, a szilárdan-megállásból, ami a vallatásnál olyan hirtelen tűnt el, mint az állomásról az ellopott csomag. De csinosan megjelenni a kihallgatáson olyan volt, mint tromfot adni a tehetetlenségtől való undoromnak. Még büszke is voltam, amikor a vallató ezt mondta. „Aki tiszta ruhát ölt, nem érkezhet mocskosan az égbe.” – ez volt a legszebb halálos fenyegetés, amit valaha megfogalmazott. Mert legalább egyvalamit érvényesülni hagyott belőlem, elismerte, hogy a félelmemen végzett gondos munka ellenére még eléggé ép maradtam ahhoz, hogy a saját megjelenésemen dolgozzak. Egy szempillantás alatt megértettem ennek a mondatnak minden el nem hangzott zugát, az összes rejtett szegletét. Hiszen ismertem megtört embereket, akik valamikor kínosan pedánsak voltak, s akik mostanra nem voltak képesek összeszedni magukat, és akár csak a ruháikat is rendben tartani. És ő, aki tönkretette ezeket az embereket, egészen biztosan számtalan olyat ismert közülük, akiknek semmi erejük sem maradt ilyen külsőségekre, mert már régóta meg voltak fosztva saját maguktól.

 

A kivándorlós vonatállomás a magyar határ közelében volt, egy kicsi határállomás. Úgy húszan lehettünk, egy homályos, eldugott teremben rendőri felügyelet alatt vártuk a vonatot. A várótermet tilos volt elhagyni, a peronra csak a rendőrök parancsára szabadott kilépni. A vasúti kocsi lépcsőjén elhangzott az utolsó fenyegetés: „Úgyis elkapunk, akárhová mész.”, és aztán úgy ültem azon a vonaton, mint egy üres kabát ember nélkül, mintha csak újra lépre mentem volna, és csak újabb trükkje volna ez a félelemcsinálóknak. A vonat zúgott, mintha dúdolt volna, február volt, korai sötétség ereszkedett a késő délutánra, a hópelyhek lopva végigcsúsztatták a síneken fehér fényüket, a vonat igazán egy vonat volt, és mi igazán utaztunk. De nem hittem el egészen az utazásnak, hogy igazán ki is visz engem ebből az országból.

 

De aztán a vonat átért Magyarországra. A sínek mellett téliesen kifakult magyar fű szaladt, magyar hópelyhek szálltak, magyar lámpaoszlopok sora vonult el. És mire kivirradt: osztrák ég, osztrák varjak, osztrák sövények, osztrák nyárfák. Az utazó vidék nem akarta megkaparintani a szabadságot. Minden földhözragadtan románul burjánzott. A vonat távolodott onnan, a táj a távolság ellenére mégis önmagába zárultan maradt, esze ágában sem volt különbséget tenni diktatúra és szabadság között. A határok az embereket a táj, a saját agyuk és józan eszük ellen fordították. De ez alkalommal először volt jó, hogy mégis vannak. Másképpen soha nem juthattam volna egy másik országba ebben a folytatólagos tájban, gondoltam. Hogy valamit használ-e mindez, bizonytalan volt. És ezek az immár osztrák nyárfák átvonultak a szememen, és a koponyámnak ebbe az első szabadságába mégis szeles éneket hegedültek: „Úgyis elkapunk, akárhová mész.”

 

Egy napon – már egy éve Berlinben laktam akkor – beidéztek az állambiztonsági hivatalba. Egy számomra ismeretlen román ember nevét említették, megmutatták a fényképét és a jegyzetfüzetét, amiben benne volt a nevem és a címem. Az volt a gyanújuk, hogy az ember a román titkosszolgálat megbízásából jött Berlinbe, mégpedig gyilkolni. Figyelmeztettek, hogy óvakodjak a gyanús román személyzetet alkalmazó kocsmáktól. Romániában, Temesváron, ahol kivándorlásomig éltem, működik ma egy hatalmas gyümölcslégyár. A tulajdonosa az az ember, akit akkor gyilkossági tervek miatt Berlinben letartóztattak. Az egykori széllelbélelt ma egyike a vállalkozóknak, pontosabban a számtalan vállalkozónak, bankárnak, politikusnak, professzornak, akiknek a diktatúrában elfoglalt pozíciójuk lehetővé tette, hogy tőkéjüket és befolyásukat a piacgazdaságban való indulásukhoz felhasználják. Az akkori félelemcsinálók viszik át Európába az országot.

 

Azt mondják, a temesvári gyümölcslé nagyon ízletes. Soha nem fogom megkóstolni, különben magamba iszok egy olyan félelmet, amit már régen elveszítettem.  

 

 (Müller, Herta: Wenn etwas in der Luft liegt, ist es meist nichts Gutes. In: Uő: Der König verneigt sich und tötet. Frankfurt am Main: Fischer Taschenbuch Verlag, 2010. 227-243.)

Kilégzés

 Hommage á Pina Bausch

 

Szelíd gázolás. A tó megrezzen, átesik szemén a test. Lábak, karok, tíz puha ujjbegy. Elmerülni a távolba, meghajolni a távolságnak. Fekete kavicsok fekszenek odalent. Szemek, nézem őket, iszapos csillagok a földnek nyomott fényben. Lebegni a lüktetve rajzolódő körök tenyerén, belefektetni hatalmas fejem a hűvös nyálba. A ruha odatapad a testhez. Zsíros combhoz töpped a félelem, súlyos anyagként hord a bőr. Nem enged, nem engedem. Feltartom a fejem,  kopasz hattyúnyak a sekély lápban. Egyre magasabb a homály, a tükör, a vízágyba zuhan a hátam. A Holddal jössz, tudom rég. Akár egy hártyás buborék, olyan az arcod. Illanó, tüdőnek szorított levegő. Isten a szikláknak nyomja a hátad. Te is vársz, egy másik álom fullaszt, áztatja megrepedt szárnyad.

 

 

A nyalóka

Villamos vitt a Moszkváról. Mondták, egy kicsit sétálni kell majd felfelé, de ez sok volt. Ahogy gyalogoltam a dombon felfelé, lehajtott fejjel, a reggel egyre szürkébb lett. Mire felértem a főbejárathoz, kapkodtam a levegőt és egészen kimelegedtem. Megálltam előtte. Mint egy erődítmény. A tetejét köd takarta, minden mohás volt. A kőfalakon repkény futottvégig. Ez a hely ezer éve itt állhatott már, mire én odaértem.

Először a vérvétel. Ez volt a belépő mindenhez. Piros neon nyilak irányítottak balra, rá a futószalagra, amin már sokan álltak. Mind a cipő orrát bámulta. Néma csend volt. A szalag lassan kúszott előre a hosszú szürke folyosón, majd a végén egy ajtón bekanyarodott. Senkit nem láttam kifelé jönni.

A sarokban korhadó minipálmák és páfrányok. Nehezen bírták az itteni klímát. Plakátok a falon vérnyomásról, prosztatákról. Rajzok gyerekeknek arról, hogyan placcsan szét egy orrszarvú a szélvédőn, ha nincs bekötve és 50 kilométer per órás sebességgel ütközik.

Odaértem a kanyarhoz, a futószalag beúsztatott, ott már leléphettem róla. Erre sárgán villogó tábla figyelmeztetett. A székből pont felállt egy kisfiú. Hüppögött. Anyukája kézen fogta és elvezette a másik ajtóhoz. Oda kell ülnöm, gondoltam, biztos ez a dolgok rendje. Megkerültem a hatalmas fotelt. Velem szemben ötvenes csont sovány nő ült piszkosfehér köpenyben. Dauerolt hajat és hatalmas szemüveget viselt.

– A karját. – mondta.

Levettem a pulóverem és odanyújtottam a bal karomat. Barna, pergő szélű bőrszíjat tekert a könyököm fölé. Megrántotta. A szíj bevágott, de nem fájt. A hajlatban véna bukkant elő, mintha a bőröm alattegy vastag kék hernyó domborította volna ki a hátát. A nő határozott mozdulattal ledöfte a kis kék hernyómategy spagetti vastagságú tűvel. Az ezüstös tű végén egy üveg tartály volt, ezt töltötte fel a vérem, meglepően gyorsan. Olyan színe volt, mint egy harmatos vörös rózsának. A fiola megtelt, a nő kicserélte egy másikra. Összesen négyszer. Furcsa vákuumféle érezés volt belül, a homlokom mögött, ahogy távozott belőlem a vér. A kézfejem úgy ráncosodott, ahogy a zacskó kezd gyűrődi, mikor tejet töltök a kávémba. Kihúzta a tűt és egy zöld ragacsot nyomott a lyukra.

– Tartsa ott.

Tanácstalanul felálltam, körbenéztem. Ott volt az ajtó, ahol az előbb a kisfiúval kimentek. Minden erő elszivárgott belőlem. Remegő lábakkal vonszoltam magam. Az ajtó túloldalán egy hatalmas terem voltablakok felé néző padsorokkal. A közelebbi helyeken már mind ültek. A plafonról lelógó, kéken villogó tábla azt mondta: Várjon!. Hát, vártam. Bámultam ki az ablakon, kint gomolygott a köd.

Az egész néhány hete kezdődött egy enyhe nyilallással a mellkasomban. Nem vettem tudomást róla, hosszú volt az előző este. Gondoltam, szimpla másnap. A város kezdett kitavaszodni, egyre több madár csiripelt, a nap is kisütött időnként, a bátrabb fák rügyezni kezdtek. A fájdalom tompa nyomással jelentkezett újra, először alig észrevehetően, szívtájékon. Napok alatt erősödött, és már nehezen kaptam levegőt, aztán szép lassan felfelé kúszott az agyamba, és rátelepedett a látóidegekre. A perifériákon nem láttam rendes színeket, vagy csak fekete-fehéret, vagy a rózsaszín és lila különböző árnyalatait. Ez nagyon irritált. Nem, nem a fekete, hanem a rózsaszín. Kérdezgettem a barátaimat és kutattam a neten, hogy ez mitől lehet, és hova menjek vele. Minden jel arra mutatott, hogy ide. Fel a hegyre, ahová egy darabon villamos hoz a Moszkváról. Szóval, itt ültem, és vártam.

Talán negyven perc is eltelt már, mikor a köpenyes, óriási szemüveget viselő nő odalépett hozzám. Akkor vettem észre, hogy ez már nem az a nő. Ijesztően hasonlítottak. Kegy halom papírt nyomott a kezembe. A legfelsőn nagybetűkkel ez volt: LELETEK. Aztán végtelenül hosszú felsorolása a vérem minden alkotóelemének, mennyiségének, minőségének, hormonok, sejtes elemek, vírusok, baktériumok, betegségek, pluszok, mínuszok és tól-ig értékek. Nem jelentettek számomra semmit. Tovább lapoztam, ott már latin kifejezések és rövidítések sorakoztak. Ezeket sem értettem. A következő néhány lap tetején ez állt: BEUTALÓ. Alatta pedig kisebb betűkkel, hogy hova. Pecsét, aláírás, szevasz. Egy térképet is mellékeltek. Úgy nézett ki, további vizsgálatok szükségesek.

A terem távolabbi végén egy ajtóra a KIJÁRAT szó volt festve. Kiléptem rajta a falakon belüli parkba. Csend. Ódon épületek, fák, vadszőlő, örökzöld bokrok, és sűrű köd. Néhány idős ember lehajtott fejjel, gépiesen menetelt az épületek között, kezükben papírok.

Akkor, kezdjük az elsővel. Ortopéd vizsgálat. Kikerestem a térképen, hármas számú épület. Pont előttem volt. A nehéz faajtóról kopott a zöld festék, az üvegek homályosak voltak, a fém kilincs pedig nagyon hideg. Erőtlenül betoltam az ajtót. Fáradt levegő fogadott, de legalább meleg volt. Mintha enyhe lábszag lapult volna. Köpenyes nők és férfiak rohangásztak sztetoszkópokkal. Mindegyik különösen magas volt és görbe tartású. A papíromon az állt, kettes ajtó, leültem ezzel szemben. Nem kellett sokat várnom, nyílt az ajtó. Hajlott hátú, erősen kopaszodó köpenyes fickó ült az íróasztalnál, fura szerkezettel a fején. Ez olyan volt, mintha egy hajpántra középen lyukas fém csészealjat erősítettek volna. Egy székre mutatott, és mondta, vegyem le a cipőmet. Lehajoltam, hogy kifűzzem. Ekkor vettem észre, hogy a fickó meztelen lábfeje akkora, mint egy teniszütő.

Felemelte a lábam, lehúzta róla a zoknit. Lehajtotta a fém csészealjat, és annak nyílásán át vette szemügyre a talpamon futó apró vonalakat. Hüvelykujjával megnyomkodta egy kicsit, koncentrált, hátközépig érő homlokát ráncolta hozzá. Közelebb hajolt, és a fülét a talpamra tapasztotta. Hallgatózott.

– Elnézést, mit…?

– Pszt! – fojtotta belém a szót.

Hümmögött. Firkált a beutalóra pár sort, a kezembe nyomta, és elfordult. Zavartan elköszöntem és kimentem. A következő lap a gasztroenterológiára irányított. Hetes épület. A ködös bokrok és házak között bolyongtam, a hetes feljebb volt a dombon. Éppen megfogtam a kilincset, amikor egy férfi lépett az ajtóhoz. Kinyitottam, hogy kiengedjem. Hatalmas volt, mint egy felfújt léggömb. A karjai nem lógtak, hanem esetlenül álltak ki az oldalából. Szuszogva préselte ki magát az ajtón. Itt maró káposztaszag volt. Csak hárman ültek a váróban. Az egyik nőnek hangos morajlással korgott a gyomra. A másik ütemesen zöld párát böfögött. Megjelent egy köpenyes. A beleit húzta maga után, mint az engedetlen kutya pórázát.

– Erre. – szólt, és egy ajtóra mutatott.

Bementünk, ő rutinosan behúzta a beleket, nehogy rácsukódjon az ajtó. Le kellett vennem a felsőmet, és egy evőkanálnyi savanyú fehér port dugott a számba.

– Nyelje le.

Alig bírtam leküzdeni. Lassan elkezdte felfújni a hasam.

– Tartsa.

Kezemet a számra tapasztottam, nehogy távozzon a gáz. Megijedtem. Nem akartam úgy végezni, mint a férfi a bejáratnál. A gyomrom kezdett akkora lenni, mint egy görögdinnye. Adott egy sűrű barna pépet, hogy igyak belőle, ha szól. Egy monitoron leste, hogyan pottyannak a masszadarabok a gyomorsavba. Ő is jegyzetelt valamit a papíromra. Elővett egy vékony csövet. A végén robotgiliszta tekergőzött. Ezt az orromba dugta, a giliszta pedig perisztaltikus mozgással elindult hátra, le a nyelőcsövemen. Éreztem, ahogy odalent matat és nézelődik. A köpenyes feszült arccal meredt a képernyőre egy darabig, aztán visszahúzta. Mehettem tovább innen is.

A köd nem akart felszállni, pedig már tíz is elmúlt. Az emberek továbbra is robotmozgással vitték a papírokat. Milyen furcsa, gondoltam, hogy minden részem más házba tartozik, amik között nincs kapcsolat. Mintha véletlen legókockákból lennénk felépítve, csak úgy mellesleg, mert együtt értelmezhetetlenek a darabok. Egyben értelmezhetetlen vagyok, még saját magam számára is.

Pulmovizsgálat volt soron. Halk sípolások jelezték a várakozók minden egyes levegővételét. Hamuszürke arccal bámulták a sárga linóleumot. A folyosón egy férfi közeledett. A térdig érő köpeny gombjai furán előremeredtek, és szőrök lógtak ki alóla. A zsebébe nyúlt, ezzel félrelibbentette a köpenyét. Deréktól felfelé hatalmas, szőrös orr alkotta a testét. Beterelt egy vizsgálóba. Itt is vetkőznöm kellett. Meleg kezével mosolyogva simogatta a hátamat. Piros lufikat kellett felfújnom, ő pedig találomra kipukkasztott néhányat. Orr-testével szagolta a kidurrant lufik helyét, közben a fejét ingatta és dörmögött valamit.

Utolsó állomásom egy hatalmas épület volt. Endokrinológia. Itt az emeleteket is máshogy hívták; tobozmirigy, agyalapi mirigy, pajzsmirigy, és tovább felfelé. A harmadikra kellett mennem. A lépcső korlátját sárgás nyák borította. Senki nem volt rajtam kívül. Nem ültem le, a padokról is ragacs csöpögött. Sokáig várattak. A villódzó fénycsövek zúgása nyomasztani kezdett. A padlót bámultam. Az itteni köpenyes egy fiatal nő volt, a nyakán széles pajzs alakú kinövéssel. Ráadásul hol összement, hol nagyon magas lett. Nehéz volt így figyelni rá.

A kezemet az asztalra kellett raknom, ő pedig kis tűket szurkált a körmöm alá. Minden szúrásnál összerándultak az izmaim. Amikor már mind a tíz tű benn volt, megpendített egyet. Hallgatta. Aztán felváltva pengette, pöckölte őket, és csukott szemmel fülelt a beteg dallamra. Néha elégedetten bólintott. Abbahagyta, kihúzta a tűket. Plüssmackót adott a kezembe, és nedves szivacsdarabokat erősített pánttal a halántékomra, amiből vezeték kígyózott amonitorhoz. Bekapcsolta. Először csak hangyafoci volt. Egy gombot tekergetve finomhangolta, míg meg nem jelent a dobogó szívem. A kép szemcsés volt, de felismertem. Csak az enyém lehetett. Még ott volt benne az előző nap titokban megevett marcipános bonbon nyoma. A köpenyes fotókat vett elő.

– Aha! – kiáltott fel az egyiknél, ami éppenséggel egy ismerősöm kutyáját ábrázolta.

A monitorra néztem, de semmilyen változást nem láttam. A telefonhoz nyúlt.

– Kettes kód. – szünet – Igen. Ahogy sejtettük. – újabb szünet – Szóval a pirosat? Igen. Rendben.– lerakta.

Kíváncsian néztem rá. Magyarázat helyett ő is csak írogatott valamit a papírjaimra. Mellécsapott egy újat is, amin a PATIKA felirat állt, és még több olyan szó, amit nem értettem.

A patika a főbejárat mellett volt, egy kis sötétszürke terméskő házban. A sötét, hatalmas teremben régi szófák voltak, mellettük kis asztalon egy-egy pohár és vizeskancsó. Fekete tömörfa bútorzattal rendezték be, üvegszekrények, középen hosszú pult, fiókok.  A szekrényekbenüvegcsék, dobozok, fiolák sorakoztak. Terráriumokban pókok, skorpiók és színes kígyók figyeltek. Aszott, alacsony, gumimozgású öregember lépett hozzám, és a kezét tartotta. Félénken nyújtottam a papírokat. Hümmögve tanulmányozta, előre-hátra lapozott, bal mutató- és hüvelykujjával megőszült szakálla maradványát dörzsölgette.

A pult mögül elővett egy edényt, a szekrényekből elkezdte begyűjteni a hozzávalókat. A nála hatszor magasabb polcokat is elérte. A karja úgy nyúlt és emelkedett, mint a kobrák feje szokott, mikor a kígyóbűvölő felemeli a kosár fedelét. Az edénybe mindenfélét morzsolt, tört, csepegtetett, keverte jobbról is és balról is. Kékes gőz illant el belőle. A masszát egy formába öntötte, pálcikát tett bele, és ráengedett belőle egy keveset a NAPFÉNY feliratú dobozból.

– Tessék – nyújtotta felém a vörös szív alakú nyalókát a pálcikánál fogva – Ez majd elmulasztja.

Elvettem tőle, megköszöntem és kiléptem a még mindig nyirkos-ködös parkba. Kezemben a nyalóka halvány fénnyel derengett. Kíváncsian, de félve hozzáérintettem a nyelvem hegyét. Gyömbéres banán íze volt. Tetszett. Mosolyogva sétáltam lefelé a dombról, vissza a tavasszal telt városba.

 

 

 

 

A homokember (Részlet)

Kutyák futnak keresztül előttem az úton, meglesnek. Hallom, ahogy mögöttem is elfutnak a lehető legnagyobb csendben, becserkésznek, mint a sötétség a pókot az elhagyott kamrák belsejében, ahol csak pókháló van, de zsákmány nincs. Én sem vagyok áldozat, de a kutyák keringenek körülöttem, mint varjak a dög körül… Tarkovszkij utca 13. Az első együttlétek: az akkor még bakáknak nevezett tisztek itt ittak a Titanik bárban a babákkal, csak, hogy játsszak a szavakkal, ha már így, ilyen könnyen adják, felkínálják magukat, mint azok a nők abban a bárban, ahol ők és a tisztek egymásnak estek. A nagybátyám, aki megjárta a Lipótot és hasonló helyeket, inkább azokon kívül tartózkodott, mintsem bent az intézetekben. Kedvelt időtöltése volt hajnalban a bárok, presszók, kocsmák, mérések, döntések előtt, a kirakatban állni és meglesni az embereket, a részegeket, a táncoló párokat, a szeretkező párokat, a szomorú nőket és a feszült férfiakat, a verekedő férfiakat és leginkább a saját arcát, ami tükröződött szemei előtt. Magát nézte, ifj. Woczek Péter, amint magához nyúlt és nézte az arcát hogyan változik, miközben leskelődik. Kellett a saját arca, hogy ne maradjon magányos aktus amit csinál, mondhatnám forradalmasította az onanizálást. Bár szerintem nem, azt nem lehet. Ez előtt a bár előtt állok, de nagybátyámat nem látom, nem is lehet, már nem él. Habár sokszor látták őt a bentiek, akiket figyelt, nem foglalkoztak vele, így nem is látták, amikor egy kör alakú csatornafedőre rálépett, az fordult kilencven fokot és mintha pénzérmét vennénk a két combunk közé, úgy volt a csatornafedő a két lába között, két lába a csatornában, a fedő pedig szétvágta a herezacskóját és szétroncsolt mindent, ami ott lent volt, majd szépen csendben elvérzett. Nem tehetett mást. Virradatkor egy józanodó férfi vette észre a testét, aki a presszó elé ment ki vizelni, mert bent már túl nagy volt a füst és ő kezdett másnapos lenni. Kiment, vizelt, rágyújtott, meglátta nagybátyámat egy nagy vörös tócsa és egy kisebb fehér folt között heverni. Pazarolta magját, vérét vették, abban feküdt, amiből jött. Szomorú történet. Példázat. De hogy miről, azt nem tudom. Ő csak könnyített magán, mint a férfi, aki kijött és megtalálta.

 

Belépek a Titanikba. Víz borítja a padlót, mint otthon. Épphogy mindent beborít, tükröz, mint a tükörrel bevont plafon, alulról látom magam. Melyik vagyok? Szia péter.

Egy sört és egy unicumot, legyen szíves. Milyen sört? Világosat. Milyet? Világosat. –– Leülök a sarokban egy asztalhoz. Körbenézek, az egyik sarokba egy kasza van állítva. Érdekes. Érdekes. Konstatálom. Megiszom az unicumot, belekortyolok a sörbe. Rágyújtok. Belép egy lány. Egy nő. Hosszú, lila kabát van rajta, fekete haj, fehér bőr, rózsaszín száj. Körbenéz ő is. Körbejárja az asztalokat, valamit kérdez mindenhol. Vagy pénzt kér, vagy kurva, gondolom én és fájóan konstatálom, hogy nincs nálam sok pénz. Körbeért, már azt hiszem, hogy engem nem vett észre, de mielőtt kilépne, meglát. Nagy, fekete kabátban ülök a sarokban, a legnagyobb árnyékban a gyengén megvilágított Titanikban. Odajön az asztalomhoz, ránézek, a kabát eltakarja az alakját, pedig nagyon érdekelne hogy néz ki. Épp nyitja a száját, amikor előtte megszólalok. Nincs sok pénzem. Nem válaszol. Mennyit szeretnél? – kérdezem. Neked ingyen. Megemelem a korsót, hogy kiigyam, de mielőtt megtenném, megszólal. Megmondjam mi lesz? Mi? – kérdezem. Leül, közben végig a szemembe néz. Benyúl a zsebébe. Nem, nem kés. Egy pakli kártyát húz elő. Kurvaélet. Ez nekem jósolni akar – ezt nem mondom ki. Húzz egyet! Húzok, leteszem elé az asztalra. Felemeli, közben végig a szemembe néz, és felém mutatja. Akasztott ember. Ez van ráírva és egy férfi lóg fejjel lefelé rajta. Jobb lábán kötél, a bal behajlítva, kezei a háta mögött, feje körül fény… ijesztő és felemelő. Boldognak tűnik. Ránézek a lányra. Benyúl a zsebébe és egy marék kavicsot szór az asztalra. Ha már nem fizetsz, akkor én adok neked valamit. És legyél jó a nőkkel, Péter – mondja, majd feláll és anélkül, hogy visszanézne rám, kimegy. Egy kicsit kiver a veríték, kiiszom a sörömet. Konstatálom, hogy a sarokból eltűnt a kasza. Most már tényleg megremegek. A pulthoz megyek. Még egyszer ugyanezt? – kérdezi a pultos lány. Nem, nem, köszönöm. Ki volt ez a lány? Milyen lány? Na ne baszakodjatok velem, gondolom magamban, egy csepp megindul a homlokomon. Ja, Sándor. Tessék? Ő Sándor volt. … Ő férfi. Férfi volt, csak árműtette magát. Most Alexandrának hívja magát, mert meg akarta tartani a nevét. Néha bejön és meghívatja magát. Köszönöm. Még egy kört? Nem, köszönöm.

 

Késő van, inkább hazamegyek. A kutyák köröznek még mindig. Kiválnak a sötétségből, majd újra eltűnnek. Meglesem őket. Égnek az utcalámpák. Fura minden, mint egy Ingmar Bergman filmben. Farkasok órája, szenvedély. Valami biztosan van a levegőben, érzem, ahogy elmúlnak a dolgok, érzem a sokat mondást, az akarást, az izzadtságszagot, érzem magamat. Hideg van és reszketek, hogy a hideg miatt-e, azt nem tudom. Sétálok hazafelé, egy fa tövében egy szappan hever. Nagy és kövér, mint egy patkány. Mosolyognom kell nekem is. Nyugat felé veszem az irányt, még kicsit sétálok, mielőtt újra hazamegyek, otthon már nem akarok remegni. Nem, nem akarok. Inkább megnyugtatom a halottakat. És vigyázok a nőkkel.