Hajnal van. A panelházak fölött misztikus ködként kavarog a szürke égbolt. Van benne valami túlvilági és megfoghatatlan.

Egy szakadt Zsigulit kaptam a megbízómtól, hogy minél hitelesebbnek hasson majd az osztrák határon. Feltéve, hogy odaérek, mert a váltó kattog, zörög, nem akarja az igazat. Hosszas huzavona után aztán beveszi a rükvercet, de csak azt az egy fokozatot. Elgondolkodtató, hogy milyen arcot vágnak majd a határon, amikor 2015-ben komótos tempóban araszolva megérkezem hozzájuk a történelem hátán. Egy csipetnyi avítt kelet a hibridautók, okostelefonok és megabitekben számított szupersebesség árnyékában.

Hegyeshalom felé tolatok az M1-esen. Bekapcsolom a rádiót, hogy legalább a műszerfaltól felém áradó hanghullámok jelezzék voltaképp merre volna az előre. Fáj a nyakam, a bordáim, a gerincem. A testtartásom egy gondos kezek által megformált fonott kalács nemességét sugározza, miközben a rádióban borús hírek ömlenek a tarkómra: migránsok áradata; kétségbeesett emberek tömegei keresnek menedéket, jobb életet, parányi reményt. Számukra minden elveszett, de a Nyugat kapujában talán megváltják őket. Instant történelemórát kapok a Közel-Kelet válságáról olyan szavak és nevek elhangzását követően, melyek az Ezeregyéjszaka meséit idézik és világ életemben a kifürkészhetetlen egzotikumot juttatja eszembe.

Vajon tényleg jobb élet vár rájuk? Csupán kérdések fogalmazódnak meg bennem a hírek hallatán, miközben az autópálya széles magányában egy-két kósza autóstársam fenyegetőn rám dudál, villogtat a reflektorral, majd indexel és megelőz, közben szaporán váltogatva felmenőim nevét és a nem túl kifinomult szitokszavakat. Aztán elhúznak előttem, voltaképp mögöttem, a nyugat felé tartó keleti történelem „seggel a jövőbe” mintapéldánya mögött. Ha szeretnék valami pozitívat találni a helyzetben, azt mondanám, hogy ha visszafordítanak a határról, már legalább jó irányba állítottam az autót. Feltéve, hogy ő is akar majd visszamenni a lesajnált keleti blokkba.

Százezrek tartanak Németország felé … Ötmillió szír menekült várja hazája szomszédságában, hogy otthon rendeződjön a helyzet … Nyolcszázezer menedékkérőt regisztráltak idén Németországban … Akár a háromszázezret is meghaladhatja a Magyarországon benyújtott menedékkérelmek száma ebben az évben … Újabb robbantás követelt áldozatokat Szíriában … Franciaország katonai beavatkozást fontolgat … Ma borús, hideg idő várható …

 

Elhagyom Győrt. Pirkad. Legalábbis néhány naiv fénysugár megpróbál áttörni a vaskos felhőakadályon. Pedig ahogy megmondták, ma nem fog kisütni a nap. De nem szegi kedvemet a hideg, és nem szegi kedvemet az autóút monotóniája sem. Bevettem már néhány kanyart hátrafelé, hogy felkészülve vágjak neki majd az útnak, amikor végre elindulhatok előre. Feltéve, hogy ő is akarja. Feltéve, hogy megengedi ez a roskatag orosz csoda.

A rádióban egy magyar popsztár nyekereg a hervadó szerelemről és elhantolt plüssjátékokról, meg hogy a Duna parton állva nem tudja, merre menjen. Érzek valami megértésfélét. Leginkább azok iránt, akik már többször kívánták a popszövegírók halálát, vagy a slágergyárak bezárását és a kétkezi zenei iparmunkások felcserélését automatákra, vagy bármi másra, ami nagyobb változatosságot garantál a szerelem és meg nem értettség körüli tipródásnál.

Hegyeshalom, határátkelő. Besorolok a kígyózó embertömeg mellé. Fiatal férfiak és asszonyok a még fiatalabb gyerekeikkel. Családok, szerencsétlenek, hontalanok egy jobb élet reményében. Rendőrök gyűrűjében teszik meg a vágyott métereket, és mintha megkönnyebbülést látnék az arcukon. Fáradtnak és gyengének tűnnek, mégis van valami a tartásukban, ami reményteli és nemes. Nem hiába mondják, hogy csak az tudja értékelni az élet apró örömeit, aki már sokat szenvedett. Ismét az Ezeregyéjszaka meséi jutnak eszembe, azok az egzotikus tájak és történetek. Eltűnődöm, vajon mi lehet bennünk a közös? Hogy a látványos különbségek dacára vajon lesz-e valaha is közös nevező, lesznek-e majd közös értékeink és kölcsönös tisztelet? Hogy az oly közeli származási rokonságunkat, a természeti tényeket megcáfolva, miszerint mindnyájan ugyanahhoz a genetikai családhoz tartozunk, amit emberi fajként ismerünk, bántjuk és megnyomorítjuk egymást, amióta az első ember rájött, hogy a bottal nem csupán a karját hosszabbíthatja meg, hanem félholtra verheti a másikat… Lesz itt valaha béke?

Az az érzésem, hogy Isten legalább annyira komor hangulatában van, mint a kora őszi idő. Szólítjuk Őt ezer néven, tulajdonítunk neki millió attitűdöt, mégis egyetértünk abban, hogy fölöttünk áll. És talán nem is gondoljuk, hogy mennyire belefáradt már az örökös magyarázásba, hogy „Ember! Ne az én nevemben ganéjkodjál!”. Míg ezen morfondírozom, a tömeg tovább hömpölyög az osztrák fennhatóság felé. Aztán hirtelen egy női alak jelenik meg. Öltözéke hasonló a többiekéhez; csiricsáré színű ruhák és fejkendő, egy dologban mégis gyökeresen eltér a többiektől: hatalmas bőröndöt húz maga után pontosan az ellenkező irányba. Ausztriából érkezett és felém tart. Jobban megnézem magamnak, majd megnézem a zsebemben lévő fényképet, amit a megbízóm adott. Már tudom, hogy ő lesz az. Ő a munkám, a fuvarom, hosszú idő után az egyetlen és valószínűleg az utolsó, mert annyit fizet, hogy ha kétszáz évig élnék, akkor se nyekkenek meg. Felém integet, megszaporázza a lépteit. Már nyitom a csomagtartót és elveszem a bőröndjét. Beül a hátsó ülésre és magára húzza fejkendőjét. A magyar rendőrök észrevesznek. Tudtam, hogy nem jó ötlet a Zsiguli 2015-ben, de a főnököm ragaszkodott hozzá. A fakabátok mégis emberségesek. Rutinszerűen elkérik az irataimat, belenéznek a csomagtartóba, benéznek a hátsó ülésre és ellenőrzik az utasom iratait, amelyek nyilvánvalóan hamisak, mégsem tűnhet fel nekik, hiszen első osztályú munka. Kérdeznek ezt-azt az úti célunkról, és hogy miért pont Magyarország felé vesszük az irányt, amikor mindenki eljön onnan? Annyira mégsem érdeklik őket az okok, inkább csak gyűjtik az új ingereket, hogy ébren maradjanak. Hosszú napok és éjszakák vannak mögöttük, és senki se tudja mi lesz holnap. Végül elbúcsúzunk, és szebb napokat kívánunk kölcsönösen.

Elindulunk, végre előre. Az öreg ruszki beadta a derekát és bevette az egyest. Az öregek makacsságából viszont most sem ad lejjebb, innentől csak az egyest viszi. Mégis haladunk, végre előre a népszerűtlen Kelet-Európa felé. Az utasom némán reszket. Megkérdezem, hogy felcsavarjam-e a fűtést, mire kimérten bólogat és megköszöni. Nem igazán beszélünk többet. Leveszi a fejkendőjét és kigombolja a kabátját. Barátságos arcú, hatvanas szőke asszony a maga germános büszkeségével és tartásával. Fogadni mernék, hogy láttam már valahol. Piszkosul ismerős az arca, s mialatt én ezen tűnődöm, inni kér. Hanyagul hátra mutatok a hátsó ülés alatt található zacskóra. Hallom, ahogy a műanyag flakon perforált kupakja lepattan és óvatosan belekortyol az üvegbe. Hümmög és elégedetten jegyzi meg, hogy ízletes, majd újra belekortyol. Én pedig csak tűnődöm és tűnődöm. Egyre ingerültebb leszek, mert mindig felidegesít, ha valamire szeretnék fényt deríteni, de megcsal az emlékezetem. Kiborító! Ilyenkor persze általában az a megoldás, hogy lehiggadok és igyekszem elfelejteni a problémát, aztán pár nap múlva ismét beugrik a dolog, becsomagolva a megfejtéssel. Valószínűleg most is így lesz. Elhessegetem hát a gondolatot, belenézek a tükörbe, és akkor döbbenek rá, hogy itt most mindennek vége. Összeszedem az istenhez közelebb álló gondolataimat és imádkozni kezdek, hogy az öreg Lada vegye be a többi fokozatot és leadjam a szállítmányt, amíg még fizetnek érte. Káromkodni szeretnék: mégis hogyan lehet valaki ekkora barom? De nem szabad, most nem lehet. Most imádkoznom kell, mert sajnos a fagyállót itta meg…

2015. augusztus

 

 

 

Ma reggel a rádióban Mozart Kis éji zenéje szólt. Világtalan macskám, a vak király nevét viselő Béla elmélyülten hallgatta, még dorombolt is hozzá. Én azon tűnődtem, talán ez az egyetlen dolog a Földön, amiben vitathatatlan Európa fölénye. A zene. A kifinomultsága, szerteágazó formavilága, páratlan gazdagsága. Ezen a kontinensen dolgozták ki a muzsika rögzítésének módját, a kottát; ezen a földrészen a legváltozatosabbak a zeneszerszámok és -stílusok, itt a legkimódoltabb a hangzásvilág. Ha valamire, hát erre igazán büszkék lehetünk. Még mi, félig ázsiai magyarok is, fűztem hozzá félhangosan, nem kevés epekeserű iróniával. Elég, ha csak Lisztre, Bartókra vagy Kodályra gondolunk. Éppen ők jártak a fejemben, amikor a rádióban váratlanul fölcsendült a Cintányéros, cudar világ című operettsláger. Nyomban lehűtötte a kedélyem. Ez is európai zene, nyilallt belém fájdalmasan, ez a hamis, negédesen üres semmitmondás. Sőt! Sokak szerint nem csak úgy szimplán európai, de mindenekelőtt magyar. Még a nemzeti kulturális büszkeségeink közé is besorolták pár éve. Igaz, nem konkrétan ezt a cintányéros cudar borzadályt, hanem az operett néven közismert műfaj egészét. Úgy is mondhatnám: en bloc. Béla olvasott a gondolataimban: fújt egyet a rádiókészülék felé…

Magam sem tudom, mi a csudára számítottam, amikor belevágtam ezekbe a jegyzetekbe. Részint érteni, átlátni és föloldani akartam, azt hiszem. Érteni a motivációimat, átlátni a történéseket és föloldani az ellentmondásokat, amelyek bennem feszülnek. Attól tartok, e három kitűzött célból egyiket sem értem el, talán meg sem közelítettem. Részint rögzíteni szerettem volna a világ néhány momentumát, elemét. Az én világomét, amely a végnapjait éli. Nem vagyok elégedett ebben a vonatkozásban sem. Hiszen miközben egy nagyszerű civilizációt, egy remek kultúrát akarok megörökíteni, valójában csak a salakját tudom leírni. A csalódottságot, a bosszúságot, hogy ide jutott. Mindössze azt a ragacsos, mászkos pernyét, ami megmaradt belőle.

– Valaha a nyugati embernek voltak motivációi az evésen és a baszáson kívül is – magyaráztam heves gesztikulációk közepette a minap Dzsehuti nevű könyvesboltomban Benének, az írónak, aki két évvel járt alattam a gimibe. – Volt hite, voltak értékei. Ma olyanok vagyunk, mintha Sade márki valamelyik pamfletjéből léptünk volna elő. Valamikor a nyugati ember céljai nem merültek ki abban, hogy fizikai értelemben jól érezze magát, nem keverte össze a kielégülést és a boldogulást a boldogsággal. Ma az a lényeg, hogy a legújabb gyártású tárgyak birtokában legyünk, kényelmesen, lehetőleg gondtalanul éljünk és évente legalább egyszer, de inkább többször elutazzunk egy másik országba, minél messzebbre, annál jobb. Hallatlanul fontos továbbá, hogy minél több emberrel létesítsünk szexuális kapcsolatot, s ezért bármire hajlandók vagyunk, néhányan még az önsanyargatásra is. Mi több: aki ma a nyugati emberek közül egyáltalán képes önsanyargatásra, az szinte kizárólag ezért képes rá. Azért, hogy vonzó legyen, illetve megőrizze a vonzerejét. Habzsolunk, feszt csak habzsolunk, két pofára faljuk az élvezeteket…

– Minden a régi, nagy kaland, a jó sokból jó sokat, ahogy Menyhárt Jenő énekelte – motyogta Bene.

– Valahogy úgy – helyeseltem.

– A szerelmet egyesek szerint a trubadúrok találták ki – szólt közbe Sonka. Valamiért azon a napon betévedt a Dzsehutiba. Ott téblábolt már egy ideje. Maga se tudta, mit keres. Mi se.

– A szerelmet mindenki kitalálja magának, ha képes rá – legyintettem mérgesen.

Bene erre mesélt az anyai dédanyjáról, aki az első világháborúban kigyalogolt az orosz frontra, hogy egy kis hazai elemózsiát vigyen a férjének.

– Fél évszázaddal később elmesélte nekem a világ keletkezését – folytatta. – Az Istent, Ádámot és Évát. A férje, a dédapám közben ott bóbiskolt a sarokban, pipafüstöt eregetve. Hát, például ez az, aminek vége van. Már nem élnek le életeket egymás mellett az emberek, nem mesélnek sem mítoszokat, sem egyéb történeteket egymásnak, inkább földhözragadt témákon rágódnak. A dédunokák sem hallgatják a dédszülőket… Leginkább nem is ismerik őket.

A választ fogalmazgattam magamban nagy gonddal, ám mielőtt a megtalált szavakat megformálhattam volna, két egyetemista lépett a kasszához; belém fojtották a szót. Ezzel, mint hamarosan kiviláglott, végleg megszakították a társalgást. Miután elmentek, sehogy sem találtuk a beszélgetés fonalát. Erőlködtünk egy ideig, aztán inkább elbúcsúztunk.

Este, otthon vak cicámmal, Bélával folytattam az eszmecserét. Nem jutottunk messzire vele sem. Körben forogtunk, keserű szájízzel, a tehetetlenség feszültségével az idegeinkben. Utána képtelen voltam elaludni. Béla bezzeg nyugodtan durmolt. Hangosan szuszogott, mint rendesen. Megcirógattam a füle tövét. Nem ébredt föl. Halkan fölöltöztem és kiosontam a lakásból.

Hűvös őszi éjszaka borult a környékre. Céltalanul ténferegtem az utcákon, hallgattam a város neszeit, zajait. Részegek gajdolása, ritka éjjeli járművek motorhangjai, egy-egy kutyaugatás, macskanyávogás kúszott be a hallójárataimba.

– Nincs nálad cigi? – állított meg egy kapualjból elém sejlő árnyék.

– Sajnos nincs – feleltem. – Viszont tudok adni némi papírpénzt, ha nem sértelek meg.

– Nem sértesz meg – érkezett a gyors válasz.

Az árnyék elvált a kapualj mélyebb sötétjétől. Ismerem ezt a hajléktalant, hasított belém a fölismerés, gyakorta látom errefelé. Előhúztam a pénztárcám a farzsebemből, kivettem egy kétezres bankót, átnyújtottam a férfinak.

– Köszönöm – mondta. – Nem fogom elfelejteni, ne félj.

– Nem félek – mosolyogtam rá. – Látom a tekintetedben, hogy bízhatok benned.

A hajléktalan közelebb hajolt hozzám, alaposan megvizslatta az arcom. Arra lehetett kíváncsi, szavaim mögött nem rejtőzik-e gúny. Nem rejtőzött. A lelkiismeretem akkor is tiszta volt, azóta is az.

– Lehet, hogy nem veszel komolyan – jegyezte meg a férfi semleges hangon. – Pedig vehetnél… A nevem Harmahisz.

– A gizai szfinx egyik neve az egyiptomiaknál – vetettem közbe. – A név jelentése a horizonton trónoló Hórusz, ha jól emlékszem. Az éppen uralkodó fáraóval is azonosították.

Harmahisz egy pillanatra meghökkent.

– Nocsak – villantotta rám sárga, töredezett és hiányos fogsorát. – Milyen tájékozott vagy az egyiptomi mitológiában.

– Nem annyira – szerénykedtem. – Igaz, ezt véletlenül tudom.

A nyelvem hegyén volt, mégsem böktem ki, hogy a könyvesboltomat is egy egyiptomi istenről neveztem el.

– Többé-kevésbé jól tudod – dicsért a hajlék nélküli. – A szfinxet Horánnak is hívták, az arabok pedig Abu-’l-hulként emlegették, ami annyit tesz, a Félelem Atyja. Az én nevem természetesen nem azért Harmahisz, mert bárhol vagy bármin uralkodnék, nem is azért, mert félni kell tőlem, hanem azért, mert folyton figyelek, mindent megjegyzek. Én vagyok a tanú. Akár a szfinx. Az emberek szeme előtt élek, mégsem vesznek rólam igazán tudomást, mintha csupán egy gyík volnék a falon. Mindenki fél kicsit, ha az útjába akadok, ám félelme nem tudatosodik igazán, inkább óvakodásként, émelygésként jelentkezik.

Milyen pontosan fogalmaz, álmélkodtam. Sajátos nézőpontjából valóban tökéletes a párhuzam közte és a piramisok őre között.

– Akár a napszemmel is azonosíthatnának, nem gondolod? – bökött felém az ujjával. – Ha ismered az egyiptomi mitológiát, tudod, mi az.

– Ré szeme – bólogattam buzgón. – Előle nem bújhat el semmi és senki.

Harmahisz elégedett bólintott.

– Pontosan. Csakhogy mégsem én vagyok Ré szeme. Én Harmahisz vagyok, a szfinx. Figyelek és gyűjtöm az adatokat, információkat, elraktározom őket és csakis annak adom ki, akit megillet. És téged, immáron tisztán látom, egyszer majd megillet… Bizony elhiheted nekem: nem foglak elfelejteni. Mi a neved?

– Czeredi Hunor Gábor – vágtam rá gondolkodás nélkül.

– Nem feledlek, Czeredi Hunor Gábor – mondta még Harmahisz, mielőtt visszalépett a kapualj sötétjébe. Pár másodpercig még tanácstalanul álltam, szerettem volna újabb kérdéseket föltenni, tovább húzni a beszélgetés fonalát. Végül letettem szándékomról. Csöndesen, kimért léptekkel hazafelé indultam.

– Bolond lehet? – tanakodtam magamban, s alig vártam, hogy megtanácskozzam a kérdést a macskámmal. Ő azonban még mindig mélyen aludt, amikor hazaértem, nem számíthattam utolérhetetlen bölcsességére.

– Bolond lehet – szögeztem le. – Szebb napokat látott bolond.

Ennyiben maradtam magammal. Mindazonáltal van bennem egy fura bizonytalanság azóta is. Nem mintha misztikus lénynek látnám a hajléktalant – nem, nem, ennél racionálisabb és modernebb, európaibb ember vagyok. Viszont a zsigereimben érzem, hogy valami különös titka van. Nagyobb titok az őrületnél…

 

Részlet a C. H. G. följegyzései munkacímű, készülő regényből

 

(Illusztráció: Karen Hickerson)

   Azon a vasárnap délután a kislány kӧnnyei lassan ӧsszemosódtak az esőcseppekkel és fekete, ujjlenyomatszerű maszattá formálódtak a bazsarózsavӧrӧs orcákon.  Fekete gumicsizmájára megsárgult levelek tapadtak, mohazӧld nadrágját pedig egyre jobban átitatta a hűvӧs esővíz, ahogy dühében lábaival az indigókék pocsolyába rugdosott. Ez volt a kedvenc nadrágja, ez a mohazӧld színű. Nem érdekelte, hogy a szára a bokáján is felül ér már, és az sem, hogy derékban kissé lӧtyӧg. Nem foglalkozott vele, mert a nadrág simogató volt és meleg, mint anya keze. Anya keze mindig ilyen volt. Meleg, fehér és puha, mint az újszülӧtteket borító takaró. A kislány szerette, ahogy esténként elalvás előtt a levendulaillatú ujjak fésűként játszanak bozontos hajával. Olyankor szemét lehunyva tudta, hogy ezek a kezek kifésülnek belőle minden apró gondot, minden gúnyt, minden botlást, minden horzsolást, minden kӧnnyet. Anya ujjai, a fehér varázspálcák, amik az altatódalok ritmusára táncoltak a sӧtét hajfürtӧk kӧzӧtt vagy lustán megpihentek a mesék bódulatában, azon tӧrténetek varázsában, amiket anya talált ki, hogy egyszer majd minden szebbé lesz talán, mint az a narancspiros tӧk anya meséjében, mely a teherautó hátuljáról véletlen legurult, s végül Csutka Rozi babaházává változott. Bár a tӧk húsát kivájták, kemény héját megtӧrték, éles késsel metszettek rá ajtót és ablakot, de a végén ez az ütӧtt-kopott napsárga labda apró csipkefüggӧnyӧkkel ékesítve és pici fabútorokkal berendezve meseházként ragyogott. Igen, anya ujjai mindig elrepítették valami fӧldӧntúli varázsvilágba, míg ő a sӧtétben két kézzel kapaszkodott a tejillatú fehér karokba.

    De már két éve, hogy nem voltak mesék, nem voltak hajfürtӧket simogató ujjak. Anya tovább lépett az általa álmodott ismeretlenbe, maga után hagyva egy végtelen altatódalt. A kislány néha hallotta is, hallott valami ismerős dallamot, ami még erősebben szólt, mikor a szél játszott az égbe nyúló platánfa ezerzӧld lombjával a temetőben, anya ӧrӧkké megvetett ágya mellett. Az évek múlásával a simogató ujjak mind eltűntek, valóságból emlék lett, kis tenyerekben elmorzsolt perclevelek, emlékezésben megszáradt pillanatok. Végtelen semmi. Halál.

    A mohazӧld nadrágon ӧsszestoppolt foltok terpeszkedtek. Tӧbb, mint két éve vette anya, mert szép volt év végén a bizonyítvány. Az ӧsszekacsintós egyezség úgy szólt, hogy a nadrágot csak külӧnleges alkalmakkor lehet viselni, olyan napokon, amikor ünnepelünk, legyen az akár húsvét vagy karácsony, esküvő, színház, születésnap és napfényes, vasárnap délutáni cukrászdalátogatás. De furcsa mód ide tartozott a temetés is, bár a kislány nem értette, mit lehet ünnepelni egy temetésen, virágok és gyertyák tӧmjénes illatában tӧrténő búcsúzáson, ahol senki nem mosolyog, hanem csak sír, talpig éjsӧtét feketében, szótlanul. Persze anya egyszer egy temetésen elmagyarázta, hogy oly sok fájdalom és szenvedés után a szomszéd Piroska néni végre megpihent, szabad lett, repülhet a lelke egész a csillagokig. De a kislány még mindig nem értette. Egyszerűen csak rémült volt. Elrémítette a sok kӧnny, az emberek fekete sorfala, a koporsóra hulló fӧldrӧgӧk tompa puffanása, ételek és tӧmjén illatától nehéz halotti torok fekete-fehér pompája és Piroska néni fényképe, ami érintetlen pihent a fehérre meszelt falon. Aztán két éve a ravatalnál már sejtett valamit, amikor még egyszer, utoljára megnézhette anya arcát. Még sosem látta olyan szépnek, mint akkor. Nyugodt volt. Olyan volt, mint aki valami szépet és édeset álmodik. Olyan volt az arca, mint azokon az utolsó estéken, amikor anya még mesélt, de a tӧrtenetekkel együtt lassan elaludt. Csak a nagy csend lélegzett a kislány mellett, aki a sӧtétben meg-megsimogatta anya arcát, vigyázva, óvatosan, nehogy felébressze, mert az utolsó hónapokban anya nagyon fáradt volt, hiszen túl sok volt már a víztiszta infúzió és hiábavalókká lettek a hófehér varázspirulák. Egy idő után a kislány megértette, hogy anyának ünnep ez a végtelen alvás, neki viszont űr, egy nagy semmi, valami kézzel foghatatlan hiány, amivel ő valójában nem tud mit kezdeni.

   Ahogy teltek a hónapok, egyre tӧbb feslés keletkezett a nadrágon. Az elsőre még tisztán emlékezett. Egy évnyitón szerezte, amikor véletlen megbotlott a nagy sietségben. A térdén foszlott szét a mohazӧld, puha anyag, de anya bevarrta. Szép, tarka virágmintákkal. A második folt pár évvel később esett, amikor kihívásból kerítést mászott egy almáskertben, hogy bebizonyítsa a barátnőknek, mennyire bátor. A finom anyag oldalt szakadt. Combkӧzéptől egészen a bokájáig. Az volt az első nap, amikor nem mert haza menni, mert már nem volt, aki bevarrja a nadrágot. A kislány sokáig csatangolt egyedül az utcákon, hosszú percekig ült a játszótér padjain, mire rászánta magát arra, hogy elinduljon. Mikor haza ért, még ki sem nyitotta az ajtót, már hallotta a lakásból kiszűrődő mély, ӧblӧs, káráló hangot, hogy itthon van már megint ez a gyerek, a fene egye meg, és hogy az Isten így meg úgy verje meg, itt maradt csak koloncnak a nyakunkon. A kislány lélegzetét visszafojtva, némán, gépies mozdulattal vette le kabátját, cipőjét katonás rendben hagyta az előszobában a fogas alatt. Lassan, szinte lopakodva lépdelt a lakásban, akár egy szellem vagy besurranó tolvaj, nehogy apja meglássa az oldalán felszakadt nadrágot. Apa kezei nem voltak puhák és tejillatúak. Nem arra születtek, hogy bevarrják a nadrágot. Nem tudtak simogatni.

   A legutolsó hasadás, a mostani, a bal térden nyílt sebként tátongott. Tulajdonképpen magának kӧszӧnheti, mert nem viselkedett. Nem volt engedelmes azért, mert nem evett. Egyszerűen nem ment. Nem tudta lenyelni a főtt disznóhúst. Soha nem szerette az íze miatt. Mióta anya meghalt, szinte mindig ez volt vasárnaponként. Disznóhús. A kislány legtӧbbszӧr illedelmesen erőltette magába a zsírgyӧngyӧktől rezgő levet, hisz nem akart ő senkit sem megbántani, főleg nem az új látszat anyát, aki szinte észrevétlen, pár hónap alatt lett része a szürke hétkӧznapoknak. Szép lassan olvadt bele a mindennapokba ez a látszat anya. Előszӧr anya helyén ült az ebédlőasztalnál, anya helyén ült az autóban, anya helyén aludt az ágyban, majd anya ruháit és nyakláncait is hordta, de ez a látszat anya nem tudott simogatni. Még a szavaival sem.

   A vasárnapok hidegek voltak és íztelenek. Az asztalnál a kislány mindig álmodozott. Ha lehunyta a szemét, és valami szépre gondolt, akkor szinte mindent megevett. Így kӧnnyebb volt. Le tudta nyelni a rágós disznóhúst, mert enni kellett és jól viselkedni, hogy béke legyen, és ő titokban azt remélte, ha jól viselkedik, akkor jutalmul kaphat végre egy-egy simogatást, igen, pontosan úgy, mint a kutyák.  De ezen az esős vasárnapon már egyáltalán nem tudott enni. Úgy érezte, ha még egy kanál levest le kell nyelnie, akkor felfalja egész bensőjét az az undorító massza, amitől valójában már lélegezni sem tudott anyja halála óta.

A szék éppenhogy megállt az ajtófélfánál, de így is érte a kislány lábát az ütés. Fájt, de nem annyira, mint a kӧvekként rázúduló szavak. Tiszteletlen kis cafka. Selejt. Senki. Kolonc. Ez fájt a legjobban. Ez visszhangzott a legerősebben. Kolonc. Sarkon fordult és kiszaladt a konyhából, ki a vasárnapi esőbe. Majdnem elesett, ahogy a kisajtónál a nadrág szára megakadt a kerítés lécében.

   Később vette észre, hogy a mohazӧld nadrág bal oldalán friss, nyílt sebként tátong egy újabb szakadás. Tudta, hogy ezt már senki más nem varrhatja be, csak ő maga. Abban a percben dӧbbent rá arra, hogy egyedül van. Egy pillanat leforgása alatt felnőtté vált.