A FEKETERIGÓK MEGPILLANTÁSÁTÓL, este, a rácsozatlanon keresztülnézve, ami körülvesz engem, fegyvereket reméltem.
A fegyverek megpillantása kezeket ígér, a kezek megpillantása azt a régi sort, azt a kisimult, szikrázó kavics írta sort
– tenger hulláma, te hordoztad, hozzácsiszolódtál, te elveszíthetetlen, benne moccansz, benne nyugszol el, part homokja, te elrejted, magadba fogadod, nád, lobogd el neki, amit adnál –,
a sort, csak azt a sort, amit egymást ölelve átúszunk kétszer minden évezredben, az ujjaink között átfutó énekeket, amit az általunk élő, isteni és megfejthetetlen áradás sem hisz el nekünk.
Szánalmas kis öregember volna ez itt velem szemben, ha nem a sakk-király volna személyesen. Fehér, nagy palástot visel, amit már elnyűtt legalább három tényező: az idő, a mocsok és a dac. Isten előtt feleljen, válik majd meg tőle, mondja sokszor. Koszos hajléktalanforma a sakk-király, hosszú, egyenes szakállát sűrűn, igénytelen fonatokba rendezve hordja. Némelyiket fehér palástjára dobja a szél, aztán ő ott is hagyja, mint akinek nem rangja vitatkozni a természet királyaival. Nemigen foglalkozik a külsejével. Rászólok olykor, hogy mégis ideje volna a fürdésnek, ő pedig meglepődik olyankor. Máris? Szóval – és lehalkítja hangját, hogy a mellettünk csipegető galambok se hallják meg -, büdös vagyok? Érezni? Hát igen, felelem ilyenkor. Nem érzi ő már, annyi mindent éreznie kellene, rendőrt, esőt, más csavargókat, tócsák illatát holdtalan éjjelen, és valahogy mindig hazatalálni, az ő rejtett, titkos trónusára. A legmegszokhatóbb szaga a benzinnek van, no meg saját magadnak, mondja olykor.
Végül mindig rávesz, hogy a világos figurákkal legyek. A sakk-király, a nemes lelkű. A neve nem számít, mondja olykor, ha részletekre akarok fényt deríteni az életéből. Mint ahogy semmi más sem. Csak ez az óra maradjon meg bennem belőle, ennyi, ne több.
Egy közeli ablakból hárfaszót hallani. Elvonul a túlsó járdán egy foltos macska, minket figyel. Homokmart ajtók csikorognak. Karamellás cukorka papírok fogócskáznak a járda felett. Csupa lényegtelen részlet.
Ő számít, a sakk-király, meg ez az óra. Leültünk a kávézó teraszára, ahol ő már évek óta amolyan kegyelmi vendég, talán a pincér tudja, hogy álruhás királyról van szó, ezért engedi itt tenyészni. Egyszerű, dísztelen táblát és figurákat használunk, a tábla összecsukható, többször szétszakadt, majd összekötözött zsinórok alkotják a markolatot, hogy az ember táskaként hordozhassa. A sakk-király mégsem tesz így, zsírpapírba csomagolja az eszközt. A fabábuk némelyikének hiányzik a feje, a vezérek koronája, a futók pofája, a világos királynőt ékesítő koronán a kereszt görbe, és sosem árulom el a sakk-királynak, hogy ezt jó ómennek tekintem, ha a földijeimre gondolok.
A sakk-király aztán néhány lépés alatt tudtomra adja, hogy ma sincs esélyem a győzelemre. Utána már csak kapkodom a fejemet és menekülök a rossz mezőkről a rosszabbakra, így hát még inkább kapkodom a fejemet. Ez az egész megismétlődik párszor. A sakk-király mindig ragaszkodik hozzá, hogy maradjak csak a világos bábuknál, elvégre lépéselőnyre teszek szert vele.
Két-három-négy játszmát játszunk, utána csak beszélgetünk, és próbálom megértetni a királlyal, hogy nem tudok több kéteuróst előhalászni a zsebemből. Persze nem játszunk komolyan pénzben, nem tárgyaljuk meg sosem, de valahogy ez a módja köztünk az életnek. Nyilván nem csak az idejét akarom lopni az álruhás királynak, és ezt ő tiszteletbe tartja valahogy, talán az évek hozzászoktatták már a felesleges becsületeskedő-színház mozdulatainak elhagyásához.
Beszélünk, őrült fontos dolgokról, jesszusom, a legfontosabb dolgokról az életben, mindezt úgy, hogy bárki, aki hallja, azt gondolhatja, nem beszélünk tulajdonképpen semmiről. Csak értéktelen szavakat dobálunk egymásnak.
Elbeszélünk egymás mellett.
Csak ritkán esik szó konkrét momentumokról, mint a lakásom, vagy az Izabellastraßén elhagyott gyerekkoráról, két szóban, annyi sok. A sakk-király sosem fedheti fel valódi kilétét, talán álruhája nevetségesnek tűnne aztán. Még számomra is.
A sakk-király rendszerint szürke, divatos farmernadrágot viselt – divatos, a szó koptatott, szakadozott értelmében. Térdig kapaszkodó fekete gumicsizmát hordott, és hozzá illő, sárga szegélyű barkácstáska fogta fel gömbölyű hasát. Volt benne valami nemesség, ahogy ezt a hasat viselte, valamint peckes járásával ellensúlyozni óhajtotta a szemetesekből összeturkált ruházatát.
Leszek most mégis a feketével. Kérem szépen.
Ugyan már, miért indulnál hátránnyal?
Hiszen egyikünk előnnyel indul, nem? Akkor a másik nem lehet rögtön hátrányban. Annak az alapállapotban kellene lennie.
Azt hiszem, mivel két szereplőről van szó, egymáshoz kell viszonyítanunk őket. Mégiscsak. Meglehet. Akkor is, hadd legyek a feketével.
Kit akarsz te becsapni? Engem?
Talán. Talán már nem is tudod, hogyan győzedelmeskedj a másikon, ha nem hátrányból indulsz.
Ezzel kicsit mind így vagyunk.
Ezzel kicsit mind így vagyunk, mondja most és felnevet. Pillanatra sem fedezek fel gúnyt a nevetésében. Inkább valami gyermeki elégedettséget.
Elvégre is, folytatja, az élet sokárnyalatos, végtelen figuraszámú sakkjáték. Ha szeretnénk is feltételezni, hogy saját kezünk rakosgat a táblán ide-oda, sosem állíthatjuk, hogy lépéselőnyben lennénk. Nem is a szín számít. Úgy tűnik, szinte mindenki más olyan mesterien helyezgeti ide-oda önmagát, hogy az már-már csalás, mintha egyszerre több figuráját is tologatná, mintha másféle szabályok vonatkoznának rá. De hát ez az, ami hajt. Mégis, te pontosan látod, hogy én most nem csalok. Csupán előnyt engedek neked.
Talán nem vagyok elég ösztönzött ettől.
Hát persze hogy nem vagy, mit is mondhatnék. A játék már azelőtt elkezdődik, hogy lépnél. Akár egyet is.
Legalább beismered.
No, legyél akkor ma egyszer a sötéttel.
Inkább maradnék a világosnál.
A sakk-király lépeget, én is lépegetek. Egy ültünkben ma hatszor dönti el a vezéremet. Valahogy különösen élvezi ezt a momentumot, amit sosem látok más, felnőtt játékosoknál. Mások csak meglépik a tökéletes csel legutolsó lépését, s királyian keresztbeteszik karjukat. Sakk-matt, mondja a szemük. De nem a sakk-király. Gyerekes csintalansággal meglépi a tökéletes csel legutolsó lépését, majd felkapja a figurát, szinte időt sem hagyva nekem, hogy átlássak a kiúttalanságomon, és izgága remegéssel az ajkán meglóbálja a huszárt, leütve a vezéremet. Minden esetben a huszár. Képtelenség kivédeni, ő pedig mindig hangosabban kacag fel, két kezét széttéve: a huszár, barátom, a huszár. Minden játszmával újabb, keményebb kőbe vési az ő kis álruhátlan szabályát: a huszár okozza a vesztemet. A fekete huszár üti le a fehér vezért. Minden alkalommal. Százszor is láthatom előre, megtanulhatom ezerszer: minden lépésem menekülés lesz.
Aztán egyszer majd megsúgja a sakk-király: ő már nem játszik az eszével egy ideje.
Megkérdezem, akkor hát már minden megléphető lépést ismer?
Nem, feleli. Spontán lépdel. A világosat sem taktikából engedi át mindig nekem. A szívével játszik.
Na, persze. A szívével játszó álruhás király. Talán inkább bolond, ki mindenkit bolondabbá tesz.
Mert van ugyan reménye a fának: ha ki is vágják, újra sarjadzik, és ágai kihajtanak; az ember azonban, ha meghal és levetkőztetik és elpusztul – ugyan hol van? (Jób 14, 7. 10)
A legnagyobb „rosszpéldának”, mellyel az ember társadalmi létének (mint általa alakított konstellációnak) „elintézetlenségét” (ki)magyarázza, Lászlóffy Aladár magát a lét elintézetlenségét nevezi. 1 Ez a kifejezés egészen adekvát válasznak tűnik arra a kérdésre – amennyiben egyáltalán előkerül –, hogy miért az irodalom, vagy mit csinál a vers. Így Szabó Lőrinc költeményei, köztük a Te meg a világ kötet darabjai (mely már címében utalhat arra, hogy nagyszerű témákkal foglalkozik) tekinthetők a költő személyes „hozzájárulásainak” ehhez az „elintézéshez”. 2 Egy kielégítő végkimenet persze mindig gyanús és bizonytalan, marad azonban az út, a keresés megújuló játéka.
Ennek egyik állomása a Farkasrét című vers, két, különböző évszámjelzéssel ellátott, egymáshoz csak lazán kapcsolódó tételével. Kontor István szempontrendszerét véve alapul, aki a kötet egészét egymást „hívó”, dialogizáló, relativizáló három nagy csomópont köré építve vizsgálja, elsősorban a természeti költemények sorához kapcsolható, melyek, meglátása szerint, végig fenntartott pozitív viszony, „goethei tapasztalat” tanúi. 3 Az elemzés arra tesz kísérletet, hogy a hangsúlyozott (témák, csomópontok között is érvényesülő) dialogicitás értelmében megmutassa, a szöveg az „identitáskereső” versek sorába szintén releváns módon beírható.
A cím valóban utalhat tájversre, főleg utótagjának köszönhetően, kétségtelen azonban, hogy a mai befogadói pespektíva számára Farkasrét eléggé magától értetődően összeforrott a halál képzetkörével is – ironikus fintorral mondható, igencsak célzott a vers kapcsán „állomást” emlegetni (vö. „Utolsó útjára kísérik”). Tény mindenképp, hogy a cím amellett, hogy konkrét teret, a beszélő valószínű hollétét jelöli, eleve kölcsönöz egyfajta bujkáló „mellékízt” a szövegnek, melyet az első rész (al)címe, Másvilág, csak tovább erősít.
Ebből az első szakaszban még semmi sem érzékelhető, sőt, az indítás kimondottan himnikus: a háromszori „gyönyörű”, 4, a szavak anapesztikus dobolásával, „menetelésével” akár a legjobb ódai hagyományt invokálja. A beszédmód a felütésből láthatóan, természetesen személyes, a megszólaló nem kimondottan szokatlan (fű, hernyó, lepke, szöcske), de – konkrét térbeli elhelyezkedéséből kifolyólag: „a domb, / ahol heverek” – minuciózusan láttatott képeket rajzol, melyeket ez a sajátos perspektíva (a megszemélyesített „virágok arca mögött” bontakozik ki a táj) tesz érdekessé. Finom hanghatások is érvényesülnek a hangulat megragadásában: kettőzött l („idevillog”, „száll”), alliteráció („szőcske… száll”, „hernyó hogy harap”). A ritmus megváltozása, „esetlegesébbé” válása – az anapesztus továbbra is dominál, de jambussal vagy akár daktilussal elegyítve –, a rímek hasonló önkényessége – páros, majd kereszt- és a vers további részében, helyenként félrím – már ezen a ponton is utalhat a látszólagos harmónia problematikusságára.
Mely a második szakasszal rögtön nyilvánvalóvá lesz, amint az „odabent” világa is feltárul, az eddig ábrázoltakkal párhuzamosan és paradox módon egyben ellentétesen is: tényleg „harap” a hernyó, de egészen más intenzitással, mint ahogy „Harap a szív is odabent / s harapja szomjuság”. Ez az (ön?)marcangoló folyamat, mely egyszerre több irányba is hat, mintha valóban azt mutatná: a test katonai műszóval „terepként” definiálható. 5 Hogy kik a megütköző felek, az a továbbiakból bontakozik ki, és a vers során átrendeződik, árnyalódik.
Michael Canning: Drawing I. (2012)
Először is potenciális ellenfélként képződnek meg a pragmatikusan egységben látott „testrészek”, bár a lélek ezek közé sorolása az idézőjelet szükségessé teszi, és egyben egy sor kérdést vet fel: hol van az „én” lakása? Milyen a testhez képest a lélek státusa? Ennek érzéki „rágása” és a szem örök gyereki(/gyerekes) kószálása mint egy egység különböző tudatossági fokú részeit mutatja őket. Érdekes megfigyelni, hogy a személyesebb, birtokos ragos „szívem” vagy „szemem” alak helyett határozott névelős, distanciával vagy tárgyilagosan megnevezett, így pedig az „én”-től (legalábbis nyelvi szinten) eloldott formák jelennek meg. Szinonimitás látszik ugyanakkor tételeződni a szív és a lélek között. Így tulajdonképpen valamennyi elemnek igen érdekes, egyedi tartalma mutatkozik meg: adott a szem, mint fizikai létezésében egyértelmű, a vers sugallata szerint gondtalan, öntudatlan érzékszerv. Másrészt a szív, mely elsődleges jelentését tekintve hasonlóan anatómiailag definiálható pozíciójú testrész. Nem lehet azonban eltekinteni metaforikus értelmezésének rétegzett hagyományától sem, 6 itt pedig egyrészt hasonlóan szenzoros funkciói mutatkoznak meg, másrészt pedig olyan kognitív képességei, mint a testben nem lokalizálható és bizonytalan ontológiai státusú entitásnak, a léleknek. A léleknek, mely, „[h]a… a testben mindig ott feltételezhető, ahonnan a test (például önmagát megérintve) testként érzékeli önmagát, akkor sejthető, hogy valamiképpen a testben való lét és a test külső megjelenésének vagy hozzáferhetőségének, azaz – Helmuth Plessner nevezetes különbségtételével élve – »Körper-Sein« és »Leib-Haben« valamiféle metszéspontját jelöli”. 7 Nem egyértelmű ezzel összefüggésben az sem, hogy kihez kapcsolódik az úgynevezett „tudatosság szólama”: a szívhez és/vagy a lélekhez tehát, mely ezt a „rálátást” biztosítja az én testben létező-voltára? Ahogy az sem, honnan beszél a hang: hiszen néha „odabent” (tehát külső pozíciót feltételezve, mintegy eltávolodást saját fizikai közegétől), néha viszont „odaki” (tehát belülről kifele) a térmegjelölés. Az előbbi kérdésre a válasz a szöveg alapján eldönthetetlen, nem befolyásolja viszont annak regisztrálását, hogy a versszövegben egy nagyon markáns kint–bent oppozíció képződik meg.
A kétszeres ismétléssel nyomatékosított „kellene” sürgető felkiáltása után, mely mintegy öntudatlanságra vágyik, sőt követeli a nyugalmat a lélek zaklató működéseitől, a beszélő visszatér ennek a „kintnek” a dicséretére, az első strófához hasonló hangnemben, ritmikával, retorizáltan és képszerűen. A birtokbavétel eszköze a szem, mely metaforizáltan, madár képében jár-kel, és szinesztetikus csokrot köt a színekből, majd a test meglepő képlékenységének köszönhetően fitymálva veszi birtokába a tágas mindenséget („Mi a hegy, vagy az ég neki?”). Egyrészt úgy, hogy az én kvázi „odanyújtja” – ezt akár úgy is lehet érteni, hogy felkínálja, ennyiben tehát a külvilág valóban csupán „a személyiség alkotóelemének” tűnik a „szubjektum látomást alkotó tevékenységének jellemzésére”. 8 A másik opció, hogy a szem „egész elválik” – a szintagma hasonlóan kettős jelentéssel bír: elsődlegesen természetesen a teljes elkülönülésre vonatkozik (’egészen’), másrészt viszont a nyelvi játék szintjén az egészség megbomlását is felidézheti.
A következő strófában aztán az eddig testhatárokkal hermetikusan elzárt két sík, a kint és a bent egyként megjelenik, méghozzá ellenpontozva, így összefoglalva az eddigieket, és rávilágítva az antonimapár mibenlétére. A „Kint szép a világ: Másvilág!” sor retrospektíven újraértelmezi ennek az egységnek a címét is, és a triviálisabb ’halál utáni lét, állapot’ helyett az összetett szót egyszerűen alkotóinak jelentésösszegeként magyarázza, visszatérve annak etimológiájához. 9 A „másvilág” így viszont éppen újszerűségével hat, és az én létezésére vonatkozóan fontos tapasztalatot hordoz: a megszólaló magában ugyanannyira teljes, összetett és legitim struktúra, mint az őt körülvevő közeg: más ugyan, mint amaz, de pont annyira szuverén világ. A kettő jellemzésére a vers ezen a ponton egy-egy sűrített és intenzív képpel él, melyek jól kifejezik a rokonság és elkülönböződés paradox kettősségét. Hiszen a kint, a „napban villanó tűzcsipke” metaforája és a bent „perzselő szomj” ugyanúgy a fény, hőség, lángolás képzetköréhez kapcsolódik, közös eredetre megy vissza, de eltérő konnotációt hordoz.
És expliciten elhangzik a „diagnózis” is: „Halott a szépség idebenn” – a szépség mint a külső világ inherens sajátossága a testhatárokat nem tudja áttörni és bent is folytatódni, megmaradni saját minőségében, a belső világ „klímája” megöli. Ez valójában mind a személyes emberi, mind pedig – a teljes kötet kontextusában játszva el a gondolattal – az alkotói szférát befolyásolja. A beszélő értékelése tragikus: ennek a halálnak csak egy másik, a „saját” halál tudna „megfelelni”. Az igazi kétségbeesés oka pedig, hogy a projekció értelmében még annak sem lesz megfelelő a tartama: az így elért/elérendő nyugalom sem ad „gyönyört” – ismét nem egyértelmű, hogy a beszélő a teljesen öntudatlan-, vagy pedig a tudatosan megélt (meghalt), nyugodt, de evilági létéhez hasonlóan „steril”, szürke halál képét vetíti előre. Az eredmény azonban egyként kudarc.
A következő két szakasz, talán pont a végső kiút kiúttalansága, a regisztrált tényállás totális „elintézetlensége” miatt újabb lehetőségeket próbálgat – „mégis” vagy „hátha” kilépést a fatalitásból –, szemlézve környezete magatartásmintáit. Két opció rémlik fel, a részeg és kéjes bogarak („kis testvéreim”) „virágsírja”, illetve a gyerek létének formájában, aki sírásával (látható, a beszélő a költeménynek ezen a mélypontján is eljátszik azért a homonim szavakkal) szabadítja fel magát. Pontosabban születik újra – ez fontos különbség, mely az abszolútnak gondolt halál ellenpólusát is a lehetőségek horizontjába emeli. Az első rész aztán ezzel, a feltételes mód perspektívájával, kérdéssel zárul, a visszatérő anapesztikus versritmus utolsó nekirugaszkodásával, mely mindent összefog: az igenis fennálló elkülönböződést én és a világ között, illetve az utóbbi vágyott és talán ismét elérhető gyönyörűségét, mely például az érzékelés megszokott funkcióinak visszaállását implikálná: „fény lesz a fény, zöld a zöld.”
Michael Canning: Drawing II. (2012)
A második számozott rész címével – Virágok közt – motivikus szinten máris visszakapcsol az első egységhez, és felütése is hasonló amazéhoz. A kezdő hat sor hangulatfestő szavakkal, alliteráló képekkel („lila szirmon kis lila láng”), ismétléssel dolgozva, a virágokat könnyű, a későbbi megszólításukhoz („gyerekek”) találó metaforával („a nyár csillagszemü népe”) ábrázolva, illetve meg is személyesítve („csókolja térdemet”) rajzolja meg azt a környezetet, melyben az én feltűnik. Rögtön olyan attribútumok kíséretében, melyek kvázi „kiírják” ebből az idilli képből: „száraz kóró a kezemben, / nyakazom a csalánt”. Ennek a hangulatnak megfelelő a versforma majdhogynem minimalista igényű, de a korábbiakhoz képest mindenképp lényegesen egyszerűbb kialakítása: négysoros szakaszok, félrímes sorok.
A továbbiakban, a címmel szoros összefüggésben, a beszélő a virágokat 10 írja tovább, úgy tűnik, azért, hogy a jóindulattal majdnem „lekezelt” „törpe nép” (érdekes, a természetnek ezek a képei mindig egy kollektívumot – nép – ábrázolnak, szemben az én egyediségével vagy magányával akár) és saját voltának ellentétét felépíthesse: gyönge és alázatos az egyik oldal, óriás a másik. E majdnem közhelyes dichotómia fölöslegesnek vélhető körülírása azonban egy váratlan váltással, az erőviszonyok teljes átfordulásával nyeri értelmét, miközben a beszédhelyzet is a virágokhoz való közvetlen odafordulássá alakul: „búcsúzom tőletek.” Így lesz egyre világosabb, mi a tétje az ellentétezésnek: valahogy megragadni a beszélő létének tartamát. „Nyilatkozata” („én, az ember, / búcsúzom tőletek”) igazolja a meglátást: „így válik alaphelyzetnek tekinthető monológja teljes joggal AZ EMBER monológjává”. 11.
Az emberé, aki – ebben a pontban ragadható meg a Farkasrét két részének egyik, mélyebb réteget érintő, fontos kapcsolata – „elszakadt s lett külön világ” a dimenziókat oly gyorsan változtató univerzumban. Bár az asszociáció talán maga is távolról érkező, „szakadt”, egy pillanatra önkéntelenül felrémlik Az ember tragédiájá-nak Tizenharmadik színe és a Föld Szellemének szava. A halandó, véget feledni nem tudó ember áll szemben az „örök élettel”, melyet a vers a természethez és a földhöz mint „vak”, „fekete” istenhez társít. A virágok új kontextusba kerülnek, átszíneződnek, ha nem is groteszk, de mindenképpen sajátos, az eddigieknél sokkal eredetibb fényben tűnnek fel, mint a föld „szemei”, melyekkel az „maga fölé kilát”. Ismét az érzékszervek tematizálódnak tehát, hasonlóan a Másvilág-tételhez, valahogyan elszakadva, eltávolodva magától az (itt legalábbis) robusztus testtől, a „portól”, mely azonban paradox módon – a por és hamu pontosan az elmúlás szimbólumai – „élő” és „isteni”, a folytonosságot inherensen magában hordozó. Hiszen valamely felsőbb szempont fényében lényegtelen, elmosódik és irrelevánssá válik az a tapasztalati tény, hogy „jövőben” már nem az „idei” virágok bújnak ki, regisztrálni, hogy az ember eltűnt. És kérdezni: „Ubi sunt…?”
A Farkasrét című vers tehát, mely Szabó Lőrincnek a Te meg a világ című kötetében jelent meg, sok tanulsággal szolgál az egész ciklus központi problematikáját illetően, ennyiben tehát jóval több egyszerű tájlíránál. Mindkét egységében megjelenik és sajátosan aktualizálódik ugyanis az a viszony, mely egy(?) „én”-t a(?) „világhoz” kapcsol, vagy éppenséggel elválaszt tőle, és amelyet a válogatás címében a valóban meglehetősen tartamszegény, magában sok potenciált hordozó „meg” kötőszó jelöl. Világossá lesz az is, hogy ez a kapcsolat gyakran éppen a „szétzártságé” – bár a beszélő teste és érzékelési folyamatai mint a viszony létrehozásának megannyi esélye gyakran kerülnek fókuszba, sőt néha több érzékszerve is játszik, mint ahogy az megszokott. Hiszen a szív és a lélek itt egyként az ingerek „vételének” eszközei. Utóbbi perspektívájából mutatkozik meg ugyanakkor mind valamely kint–bent viszony vagy tengely, mind a szubjektum problematikussága. Úgy tűnik ugyanis, léteznek olyan helyzetek – szó szerint és képletesen –, melyekben az „én” igenis „te”-nek látszik: vagy elegendő distanciával szemlélve, vagy pedig ugyancsak közel menve, „elevenen boncolva”. 12
A végkicsengés pedig az egész genus humanumot – mint egyesek halmazát – olyannak mutatja, mint aki önmaga identitását legadekvátabb módon a halálra készülésben fogalmazhatja meg. 13 Szemben a „gyönyörű” és „élő” világgal: „minden »Másvilág«, ami kívülem.” 14
Egy fejezet a mindig zajló elintézésből. <><
Michael Canning: Allemande (2012)
Szabó Lőrinc: Farkasrét
I.
Másvilág
Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű ez a föld, ez az ég, meg a domb, ahol heverek; zöld szálak előttem: a fű ring, a lepke, a nap, gyönyörű mind; virágok arca mögött a táj idevillog a bokrok alatt, nézem, a szöcske merre száll, nézem, a hernyó hogy harap.
Harap a szív is odabent s harapja szomjúság; a szem kószál, örök gyerek, de a lélek befele rág. Úgy kellene, kellene, kellene már valami nyugalom, valami gyönyörű feledés, amelyben újra örülhet a csalódás és keresés!
Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű minden odaki; szemem madárként járja a fényt s a színt csokorba köti. Mi a hegy, vagy az ég neki? Mintha csak odanyújtanám, vagy mintha egész elválna, el: leszalad játszva a völgybe s az ég kék rétjén hosszan elhever.
Kint szép a világ: Másvilág! Tűz csipke a napban a rongy! Bent sorvadoz a perzselő szomorú, szomorú szomj. Halott a szépség idebenn. Igazi vigasznak már csak a halál lehetne elég; de mit ér a halál nyugalma, ha nem érzem majd gyönyörét?
Kábult, piros fekete bogarak hevernek a bodza fehér virág ernyőjén, lelküket altatja nehéz, buta kéj. Kis testvéreim, nektek is szomorú volt az ég, a föld? Unt gyászt fed minden tarka kép? Nem fény a fény, nem zöld a zöld, s a Másvilág csak kifele szép?
Bár volnék részeg, mint virág- sírjukban a bogarak itt; vagy tudnék sírni, mint a gyerek, aki sír és újjászületik! A fekete ég kibőgi magát s utána ragyog a csend: de lesz-e megint gyönyörű, gyönyörű a hegy meg a lepke, az ég meg a fű s az egész világ odabent?
II.
Virágok közt
Csupa virág a hegyoldal csupa virág a hegy, a nyár csillag szemű népe csókolja a térdemet.
Szöcskék rebbennek; a lepke lila szirmon kis lila láng; száraz kóró a kezemben, nyakazom a csalánt.
A virágok törpe népe oly gyönge, alázatos: bókol, ha nem éri a lábam, törik, ha rátapos.
Ugye, óriás vagyok én itt? — mondjátok, gyerekek! És mégis én, az ember, búcsúzom tőletek.
Ti vagytok az örök élet, ti vagytok a föld szemei, melyekkel a fekete isten a napot nézegeti.
A vak isten a fekete mélyből maga fölé kilát, látja, hogy elszakadtam s lettem külön világ.
Virágok, az én világom be magányos, be kicsi! Még itt vagyok; de jön egy nyár, s kibujtok, föld szemei,
kinéz veletek a vak föld, az élő, isteni por, s megviszitek ősszel a hírt, hogy már nem vagyok sehol.
Lábjegyzet:
Lászlóffy Aladár, Szabó Lőrinc költői helyzetei: Vázlat egy monográfiához, Kolozsvár, Polis, 2005, 66. ↩
Kontor István, A dialogicitás mint kötetszervező struktúra: Szabó Lőrinc Te meg a világ című verseskönyve kapcsán, Irodalomtudomány, 2000/1–2, 132–140, 137. ↩
Szabó Lőrinc, Farkasrét = Sz. L., Te meg a világ, Bp., Pantheon, 1932, 127. ↩
KABDEBÓ Lóránt, Szabó Lőrinc és a test, Publicationes Universitatis Miskolcinensis, Sectio Philosophica, 17(2012)/1, 87–101, 87. ny, 2000/1–2, 132–140, 137. ↩
Talán nem teljesen önkényes a szív esetét az irodalomban a rózsáéval összehasonlítani. Lásd ehhez Umberto Eco magyarázatát regényének címadásáról: „Ötletként az, hogy A rózsa neve, szinte véletlenül jutott eszembe, és nagyon megtetszett, mert a rózsának, mint szimbolikus képnek, annyi a jelentése, hogy már-már semmit sem jelent. (…) Ettől az olvasó – nagyon helyesen – eltájolódik, nem tudja, melyik magyarázatot válassza” (Umberto Eco, Széljegyzetek A rózsa nevéhez = U. E., A rózsa neve, Bp., Európa, 2011, 583–617, 586). A szív egyik paradigmatikus helye Jaques Derrida írása: Mi a költészet? = A posztmodern irodalomtudomány kialakulása: Szöveggyűjtemény, szerk. Bókay Antal, Vilcsek Béla, Szamosi Gerturd, Sári László, Bp., Osiris, 2002, 276–279. ↩
Kulcsár-Szabó Zoltán, „Sötétben nézem magamat”: Az individualitás formái Szabó Lőrinc Te meg a világ című kötetében, It, 2005/1, 65–89, 79. ↩
KABDEBÓ Lóránt, Szabó Lőrinc, Bp., Gondolat, 1985, 83–84. ↩
Azt is lehetne mondani, a „másvilág” itt nem anagógikus (’égbe vezető’), hanem morális (’életviteli’) jelentésében tűnik fel – a két terminust persze ehhez el kell vonatkoztatni, ki kell emelni elsődleges kontextusából, és csak az itt jelzett értelmüket figyelembe venni. ↩
Arról, hogy a „természeti tárgyként” létező virágok a romantikus költészet számára milyen irányú ösztönzést jelentenek, l. Paul de Man, A romantikus kép intencionális szerkezete = P. M., Olvasás és történelem: Válogatott írások, Bp., Osiris, 2002, 118–137, főleg 119–124. A tanulmány megmutatja, a valamely transzcendentális elv megtestesüléseként, kvázi epifániaként látott virágok, melyek „létmódja és lényegisége mindig megegyezik egymással” (Uo., 121.), hogyan jelölik például Hölderlin azon törekvését, hogy a költői szót valóban teljesen szó szerinti értelmében, minden metaforát száműzve használja. Mely így – jelszerű funkció betöltése helyett – a virágok mintájára, csak saját léte által meghatározva keletkezik: es entsteht. De Man szövege tehát a virágok költői képekkel való megjelenítésének hagyományát, a tradíció egyik mozzanatát értelmezi, melyhez Szabó Lőrinc is sajátosan kapcsolódik versével. ↩
[1] Lászlóffy, i. m., 74., kiemelés az eredetiben. ↩
Széttárom karjaim a naplementének, hullámként elborít a holnap.
2.
Széttárt karomban naplemente, fejem fölött összecsap A holnap hulláma.
***
Nyár, hűvös könyvtári folyosó, békésen vibráló ablak rejtette zöld. Mikor itt jártál, Itt voltam én is, Dolgos hétvégéken.
Megérintem az asztalod. Milyen jóleső hideg! Tengerzúg a múlt, Mélyzöld imbolyog, Most is kételyekkel élek.
***
1.
Mindig is szerettem a messze-dolgokat, mert összeköti őket a távol.
2.
Mindig is szerettem a messzeségbe nézni, mert az ottaniakat összefűzi a távol.
***
Nyíló napraforgók pörögnek, szalad a bicikli, kalapom karimájának csöppnyi árnyékára fényt vet a folyó. Csak a te szavadat őriztem, a külvilág láthatatlan volt, ó, azok a menthetetlen bódult idők!
***
Miért, hogy együtt vagyunk, kéz a kézben, egy szót nem bírunk kimondani mégsem? Miért ez a torokszorító érzés? Miért? Miért? – csak erre gondolok. Ami törékeny, eltörhet, ami elromolhat, örök aggodalom.
***
Mélybe hulló emberek, meddig zuhantok? Mintha lassítva nézném mélybehulló emberek mélybe hullását.
***
Nyugodt éjszaka, megnyugszom én is, a körvonalak, a súly – mindet elnyeli az éj. láthatatlanná válok, csak a szívem marad.
Én vagyok a Kolónia, én vagyok az ország, a ti országotok, ti adtatok kemény lelket nekem, kalapáltatok érzővé vagy sokhitűvé ott az anyaföldön, ti kalapáltátok belém a kétségbeesést, a sűrű időt, a borzas emberi ködöt, amit történelemnek hívnak jobb helyeken, a rosszabbakon meg nem hívnak sehogy. Én adtam szakmát a kezetekbe, miattam volt olyan színes az üveg, amit sírva fújtatok. Én vagyok a hagyományotok, a sorsotok, én provokálok háborúkat nektek, mert a vér fontos, ezt nem győzöm elég sokszor a fületekbe súgni éjjel, mikor alszotok. A vér az idő, a vér az út, a vér az üveg ereje, isteni szándék, a vér az örökkévaló sodrás, de a probléma is, a hamis történet, amitől földrészek süllyednek el, a katatón semmit mondás, és a férges eszme is. Én adom nektek ezt a lányt is, legyen ő a kontroll, a bizonyság, hogy fantáziából mindent lehet, egy hagyomány fantáziája mindig és mindenkor nagyon erős és tiszteletre való. Másságát magatokban keressétek, levitézlett lelketekben nézzetek utána; van amit nem kell megérteni, mert ha meg lehetne, nem lenne olyan fontos, ezt tudták a régiek, ezt ti felejtitek sorra el. Ne merjétek bántani azt a lányt, mert magatokat bántanátok vele, szürke csürhe. Álljatok hozzá jó szívvel inkább, figyeljétek rezdüléseit, változásait,
adjatok tejet neki, ha azt kíván, nyissátok meg csuklótok, ha vért akarna inni. Ha szólna, halljátok meg szavait, mert lehet, hogy a ferde történelem szól majd belőle.
10.
A lány kiszédült a világra. Küldték. Hogy ki? Nem találod ki sosem. Nevezzük nyugodtan hagyománynak. Hogy melyiknek? Az már igazán a te dolgod, ember. A sáros vályogházak üvegemberei félelmükben elkezdtek igazat beszélni. Úgy érezték, figyeli őket Isten. Hogy melyik? Azt már igazán neked kell kitalálnod, ember. Azt hitték, a félszeg kicsi Isten szeme. Látja őket. Figyeli őket. Belát a fészerbe, hátra, ahol a kamasz gyerek önkielégít. Belát a spájzba ahol régi álmok aszalódnak uborkásüvegekbe zárva. Uborka-álmok. Savanyú álmodók. Kapros- tejfölös idegrendszerek. Félik Istent, de nem azért, mert szeretik, nem azért mert ismerik. Az ő szavuk a kétségbeesés, mert szeretnek kétségbeesni, izzadni, remegni. Mert szeretnek morál nélkül állni, felelősség óne, a felelősség természetfeletti krepp-papír.
A lány kiszédült a világra egy hét alatt öregedett húsz évet. A következő nap vissza kettőt. Észrevették. Harmadnap ötéves volt, utána meg újra huszonegy. Sok volt az a népnek. Sürgölődtek a vének, fonták szakállukat, bajszukat, rángatták egymás haját. Az idő is a lányhoz idomult. Szerdán még 2012-ben mentek a gyárba, reggelre, már ötvenhatos díszletek, pénteken meg 1974-ben jártak. Mindennap másik idősík. Már az ablakon se mertek kinézni, de szólni se mertek senkinek. Mintha körhintába ültette volna őket az idő, a snájdig tréfamester, a senkiházi, vad, bohóc. Két hét alatt húsz embert vittek a balassagyarmati bolondházba. Be. És ott is változott rajtuk az idő.
Kis karácsony, nagy karácsony… Tíz perce állok az aluljáróban, és nézem az embert, aki a saját hányásában fekszik. A percek múlásával egyenes arányban nő azoknak a száma, akik velem együtt nézik az embert, aki a saját hányásában fekszik. Állampolgári kötelességemnek, nevezetesen a segítségnyújtásnak már nem kell eleget tennem, mivel egy idős asszony, még akkor, amikor ideértem, kihívta a mobilján a mentőket. (Első látásra nem is gondoltam volna, hogy a közel hetvenéves, szerényen öltözött, elgyötört arcú, maga után lábtaposó bevásárlókocsit húzó nőnek lehet mobilja, de hát miért is ne, hiszen ez is a modern kor egyik vívmánya, és különben is, biztosan a fia vette neki. Vagy a lánya.) Szóval, miközben várjuk a mentőket, már vagy húszan nézzük az embert, aki a saját hányásában fekszik. Megkönnyebbülve sóhajtok egyet, és hálát rebegek, amiért nem kell hozzáérnem. A mentők mindjárt ideérnek. Hason fekszik a szerencsétlen férfi, feje félig a hányásába fúródva, a másik oldalán talán még kap levegőt. Szakadt, mocskos ruhája, a mellette heverő üres műanyag palackok, no és a kutya, aki olyan fegyelmezetten ül mellette, akár egy rendőr, elárulják, hogy hajléktalan. Büdös okádékszag terjeng mindenütt. Karácsony első napján. Senki nem mozdul, nem ugrik oda, hogy megmozdítsa. Az időközben a duplájára duzzadt kis csapat a mentőket várja. Velem együtt. Az undor és a kíváncsiság gyomorforgató keveréke arra ösztökéli őket, hogy maradjanak. A mobiltelefonos nő imára kulcsolja a kezét. Lehet, hogy már tud valamit… Megérkeznek a mentők, a biztonságiakkal. Helyet kérnek, a félkörívben álldogálók szétszélednek, mint akik közé követ hajítottak. Néhányan elmennek, mások tovább ácsorognak, köztük én is. A maradék csoport most körbeállja a mentősöket, és az embert, aki a hányásában fekszik. A biztonságiak hátrébb parancsolják őket, de még így is látványos barikádot alkotnak. Ember-barikádot. A hányásában fekvő embert figyelő barikádot. Alacsony vagyok, nem látok ki a tömeg mögül, de hallom, amikor valaki megszólal: – Meghalt. Azt mondja az orvos, hogy meghalt, már órákkal ezelőtt. Belefulladt a saját hányásába.
A tömeg, rezignáltan tudomásul véve a hallottakat, oszlani kezd. Nincs itt már semmi látnivaló. Valami fekete zsacskó-féleséggel takarják le a halottat. Hátra sem nézek, úgy indulok el én is a többiek után. Közömbösek vagyunk. Megcsömörlöttünk. Elidegenedtünk. Néhány pillanatra megállított bennünket egy ember, aki belefulladt a saját hányásába. Aztán, mintha mi sem történt volna, ballagunk tovább. Kis karácsony, nagy karácsony…
