Tetőtől talpig gipsz borította a testét. A szemén kívül mást nem tudott mozgatni, így azt sem tudta megosztani a többiekkel, hogy éppen mi jár a fejében. Még csak szelfizni sem tudott. Keserves kínokat élt át, miután Tinderezés közben kificamodott a mutatóujja, majd a hüvelykujját is elveszítette egy Facebookos kommentháborúban. Ő is tudta, hogy esélytelenül száll harcba, miután ellenlábasa kizárólag összetett, egész mondatokat írt és mondatközi írásjeleket használt a helyesírás szabályainak megfelelően. Géza hiába próbált felnőni a feladathoz, az ujjaival és kézfejével fizetett a dologért. A nyaka már korábban beállt, kizárólag lefelé tekintve, előrehajtott fejtartással tudott közlekedni, mint aki egyfolytában a telefonját bámulja. Aztán a telefonját is elvesztette, és viharos gyorsasággal összeomlott. Már egy egész napja némán feküdt a kórházi ágyon, megosztások és lájkok nélkül, amikor hirtelen valaki megszólalt az ablak melletti ágyról:

-Mi jár a fejedben?

Géza nem tudott válaszolni. Szíve szerint szelfizett volna és kommentként aláírja, hogy bár a helyzete reménytelen, ő mégis hősiesen helytáll. Aztán jöttek volna a lájkok, először egyesével, aztán tízesével, százasával és ezresével. Minden bizonnyal rendkívül népszerű fotó lett volna. Talán még saját magának sem merte volna bevallani, hogy jobban bánja a lájkok elmaradását, mint a fekvőgipszet. Legszívesebben posztolt volna egy képbölcsességet az élet nehézségeiről, de gipszbörtönbe zárt madár lelke némaságra ítéltetett.

Halkan nyikorogva nyílt az ajtó, majd Zsüsztin lépett be a szobába. Kendőzetlen boldogsággal pislogott a fénykép mögül, melyen a szemeinél egy-egy apró lyukat vájt. A Facebookos profilképét tartotta maga elé. A fotó még tavaly nyáron készült róla a tengerparton, és talán Photoshoppal sem kellett sokat korrigálni rajta, csak a szemszínét változtatta meg barna helyett kékre, a szemöldökvonalát fekete helyett sötét szőkére és szabályosabbra, arcéleit pedig csak annyira finomította meg, hogy úgy nézzen ki, mint Marilyn Monroe a filmeken.

Kimondhatatlan boldogságot érzett, hogy végre újra látja a fiút, aki tegnap óta eltűnt a közösségi háló csetablakából és a neve mellett komoran állt az “offline – 1 napja” jelzés.

-Nagyon aggódtam érted! Eltűntél a csevegőlistáról és az üzenőfaladon sem jelent meg újabb kiírás. – halkan törtek fel belőle a könnyek.

-Már azt hittem, törölted magad! Vagy még annál is rosszabb: letiltottál! – reszketett.

-De, ugye te ilyet sosem tennél?! Ugye?

Géza szeme feszengve cikázott jobbra-balra, majd megpihent a lány arcán. Tetszett neki a profilképe, és ezt valószínűleg a lány is tudta, hiszen Géza volt az első, aki lájkolta és több kommentet is írt hozzá, mint hogy “tisztára Merilín Mónró”, “szúrnálak” és a többi.

Figyelte, ahogy a lány a táskájában kotorászik, aztán kihajtogat egy méterszer méteres papírlapot.

-Ezt hoztam neked, hogy tudjunk beszélgetni. – szipogott a lány.

A lapon az internetes csevegőprogramokból ismert hangulatjelek voltak, hogy Géza szavak nélkül is tudjon beszélni. Eleredtek a fiú boldogságkönnyei, mire Zsüsztin elmosolyodott és odasétált a szemközti falhoz, hogy felragassza az ábrákat.

-Örülsz? – kérdezte, mire a fiú szeme kimeredt a leggyakrabban használt “nagyon boldog jelzésen”, melyet XD-ként pötyögött volna be a telefonján, ha megteheti. A jel láttán reflexszerűen megrázkódtak az ujjai, mintha már írta volna, hogy “XD XD XD XP”, rendkívül boldog, de a mozdulattól fájdalom hasított kificamodott tagjaiba. Szomorúsággal töltötte el, hogy annyi év gyakorlás után, kezdetben billentyűzeten, aztán az érintőképernyőn, most semmivé vált a felépített munka. Pedig az ujjai gyorsabb mozgása érdekében még különleges edzéseket is végzett: eleinte barna és fehér babszemeket válogatott szét mutatóujjal, hogy az okostelefon érintőképernyőjén gyorsabban menjen az oldalra és fel-lehúzogatás, majd amikor a babszemek már nem jelentettek kihívást, áttért a mákra. Az edzés sokszor fájdalmas volt, és minden pénzét sportkrémre költötte, de az eredmény kárpótolta mindenért. Ő lett a leggyorsabb lájkoló az ismerősei között, és az ő nevéhez fűződött a legtöbb megosztás. Hiába volt tízezer Facebookos ismerőse, nem volt még egy olyan, aki képes lett volna őt lepipálni. Aztán jött Pista, az a köcsög rohadék.

Gézát elöntötte a tehetetlen düh. A lány szomorúan kukucskált az arca elé tartott profilkép mögül, majd valami megmagyarázhatatlan ösztöntől vezérelve megsimogatta a fiú gipszelt kezét, mire az egy pillanatra elcsodálkozott, aztán az ábrák közül a “:)” barátságosan mosolygó jelen nyugtatta meg tekintetét.

-Többször is kiírtam ma az üzenőfalamra, hogy mennyire aggódom érted. – szólalt meg Zsüsztin érzelgősen.

-Mindenki lájkolta – szünetet tartott –, kivéve azt a köcsögöt.

Géza szeme az értetlenkedő gesztusjelre ugrott.

-A Pista… – Zsüsztin szégyenkezve bújt el profilképe mögött, mire a fiú szeme a dühös arckifejezésre villant.

A köcsög Pista néhány hete bukkant fel Géza megosztásainál, folyamatosan leszólta a fiú ízlését és nevetség tárgyává tette őt. A kommentháborút is ő nyerte meg, amire behódolásképpen Géza ismerősnek jelölte Pistát, aki pár napig még direkt várakoztatta is a visszaigazolással, míg végül aztán kegyesen elfogadta a felkérést.

Míg ő magában fortyogott és a dühösebbnél dühösebb hangulatjeleken ugrált a tekintete, Zsüsztin csöndben elsápadt. Remegni kezdett és megszédült. Úgy tűnt, hogy rögtön összecsuklik, de megkapaszkodott a fiúban. Elgyengülve leejtette a profilképét és előbukkant az igazi arca: nem Marilyn Monroe-ra hasonlított, hanem Ozzy Osbourne-ra az elvonó után. Géza nagyon aggódott, a csodálkozó és értetlenkedő szmájlikon hánykolódtak szemei, mire a lány nagy nehezen visszafojtotta hányingerét és előkotorta táskájából a telefonját:

“Óriási dráma a kórházban” – pötyögte reszketeg ujjakkal és a megosztásra nyomott. Már a kiírása puszta megjelenése az üzenőfalán csillapítani kezdte a verejtékezést, az első lájk után pedig a bizonytalan gyomorgörcs is megszűnt. A tizedik lájk hatására elmúlt a remegés, a századiknál visszaállt a normális közérzet, az első baráti megosztást követően pedig az orgazmushoz hasonló gyönyört élt át. Miután a gyönyör is alábbhagyott, a lány cigarettára gyújtott. Géza tétován pislogott, mert sosem látott még nőt kielégülni a valóságban. Próbálta megemészteni, hogy az internetes pornónál megszokott visítozás és vonaglás elmaradt, és nem voltak fröcskölő testnedvek sem. Figyelte, ahogy a lány párszor magához nyúl, majd aléltan a padlóra rogy. Már azzal sem bajlódott, hogy a profilképét maga elé tartsa. Szinte itta a cigarettafüstöt, aztán apró füstkarikákat fújt a levegőbe.

Mindketten hallgattak. Talán hosszú percek múltak el szavak nélkül, talán csak kínosan hosszúnak tűnt minden pillanat. A lány végzett a cigivel, a parazsat beoltotta a kórház padlóján, a csikket picit odébb dobta a lába elé, majd feje fölé tartotta a telefont, hogy a kórházi ágyak széle, a fehér ágynemű körvonalai, saját maga a földön, na meg a gondosan elpöccintett csikk is beleférjen a kamera látószögébe, és kattintott. Több fotót is ellőtt mielőtt feltápászkodott, hogy leporolja magát. Gézához fordult, aki meredten figyelte a mozdulatait.

-Megengeded, hogy… – Zsüsztin nem fejezte be a mondatot, Géza pedig tudta, hogy mire vonatkozhat a kérdés, így megpróbált az egyetértő, mosolygó hangulatjelre pillantani, de a lány rögtön odabújt mellé, fejét a fejéhez szorította és már szelfizett is. Először szomorú arcot vágott, aztán vidámat, majd partiarcot bulizós kéztartással, a telefon vakuja pedig csak villogott és villogott, mint a sztárok körül a vörös szőnyegen. Dolga végeztével a lány félrehúzódott és posztolta a fotósorozatot.

-Beteggellek, ha szeretnéd ­– tette hozzá –, de most rohannom kell.

Zsüsztin olyan váratlanul távozott, ahogy megjelent. Még csak el sem köszönt. Géza csalódottan bámulta a hangulatjeleket. Szemei ide-oda ugráltak egyikről a másikra, de hirtelen valamiért egyik sem volt az igazi. Sem a mosoly, sem a haragos fej, sem a könnyek vagy a csodálkozó tekintet. Egyik sem tudta volna kifejezni azt az érzést, ami olyan súllyal nehezedett minden porcikájára, hogy tehetetlen rongybabának érezte magát. Első gondolata természetesen az volt, hogy legszívesebben megosztaná a benne motoszkáló gondolatokat és érzéseket a Facebookon, kiírná és vitára bocsátaná a dolgot. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy legfeljebb lájkok és szomorú szmájlik érkeznének, vagy pár megértőnek szánt szó, de vigasztalást egyik sem nyújtana. Nem párosulna vele megértő tekintet, vigasztaló érintés vagy baráti ölelés, csak az unalomig megszokott kék-fehér felület bámulna vissza rá a képernyőről, a rohamosan szaporodó megosztások áradatában pedig elsüllyedne a gondolata.

Csalódottan töprengett tovább és furcsamód egyre idegenebbnek érezte a késztetést, miszerint szüksége van egy újabb posztra és újabb lájkokra. Már a köcsög Pista sem idegesítette. Az járt a fejében, hogy a lány merre járhat, és hogy vajon meddig lesz boldog a ma összeszedett közös élményekkel?

Zsüsztin hazafelé tartott. Peckesen sétált a járdán, cikázott az emberek között. Úgy közlekedett, mint a vakondok: fúrta magát előre az emberi húspépben, és amikor akadályba ütközött, irányt változtatott. A mozdulatait vezérlő szabály szent volt és sérthetetlen: vagyis egyetlen pillanatra sem nézhet fel a telefonjából. Lájkolt és kommentelt, szmájlikat és szívecskéket küldött a gratuláló ismerősöknek, hogy milyen fantasztikus képsorozatot készített a kórházban azzal a szerencsétlen sráccal, és ugyan többen is rákérdeztek, hogy mit keres ott Ozzy Osbourne, ő mégis minden pillanatát élvezte a dicsőségnek. Boldogan lépett a zebrára, egy pillanatra sem nézett fel a telefonjából, csak tette egyik lábát a másik után, miközben a közlekedésjelző lámpa fenyegető-pirosan világított. Hangos fékcsikorgás és a motorolaj kesernyés, forró gőze zavarta meg a lány lelkében virágzó idillt. Aztán jött a hatalmas csattanás és a szélvédő repedésének hangja, amint a nagyjából 60 km/órával érkező autó egy 50 kilós ember testével találkozott…

 

 

(Illusztráció: Artologica)

– Érdekes, fölöttébb érdekes, – mondta Szilva Professzor, ahogy Fekete Uraság püffedt hullája fölé hajolt.

– Nincs ebben semmi érdekes, – mennydörögte Mustár Ezredes. – Valaki közülünk egy rohadt gyilkos. És ha kiderítettem melyik az, magam lövöm le!

– És mégis hogyan akarja kideríteni? – rebegte Páva Kisasszony, hevesen legyezgetve sápatag arcát.

– Vallatással, nyilván.

– Még hogy vallatás! – kapcsolódott be Fehérné. – És persze maga csinálná, mi?

– Természetesen, – húzta ki magát az Ezredes. – Hiszen csak nekem van tapasztalatom az ilyesmiben, és a rangom miatt gyanún felül állok.

– Miért is? – Fehérné kezdett elvörösödni. – Egyedül magának van fegyvere! Én már tizenöt esztendeje vezettem az uraság háztartását, azt mondja, én nem állok gyanún felül?

– Gyermekeim, – szólalt meg a kandalló mellől Zöld Atya. – Ne forduljunk egymás ellen. Ilyen nehéz időkben össze kell tartanunk.

– Tisztelettel, atyám, de egy gyilkos nem érdemel felebaráti szeretet, – morogta az Ezredes.

– Maga aztán tudhatja, – vetette oda Fehérné.

– Na, ide figyeljen, maga átkozott asszony!

– Ha megengedik, – szólalt meg Szilva Professzor, megköszörülve a torkát. A szobában minden tekintet rá szegeződött. Még a Vörös Ruhás Nő is felpillantott, pedig eddig szótlanul nézte a kint dühöngő vihart.

– Fekete Uraság halálának oka igen különös, – folytatta a Professzor, kissé zavarba esve a sok figyelemtől. Megigazította a szemüvegét és folytatta. – Nem tudom, mik lehetnek ezek a furcsa a sebek, amik ellepik a bőrét, de annyi biztos, hogy golyó nyomát nem látni sehol.

– Ha! – kiáltott diadalmasan az Ezredes.

– Azonban nem hiszem, hogy bárkit kizárhatunk a gyanúsítottak köréből.

– Mégis mit javasol? – pihegte Páva Kisasszony.

– Nos, a viharnak köszönhetően csak reggelre ér ide a rendőrség. Zárjuk be a főkaput és térjünk nyugovóra. Másnap pedig bízzuk a szakemberekre a nyomozást.

A vendégek rövid vita után beleegyeztek a dologba, ám abban egyet értettek, hogy járőrözésre lesz szükség, nehogy a gyilkos megszökjön. Kettesével osztották be magukat. Az első páros Mustár Ezredes és Fehérné lett, mert egyik sem bízott eléggé a másikban, hogy lehunyja a szemét, amíg amaz a folyosókon járkál. A többiek visszavonultak a hálószobáikba.

***

Fehérné érezte, ahogy a Halál selymes kezével gyengéden végigsimít az arcán. Nem volt ereje kiáltani.

– Nem kell félned, – suttogta mézédes hangon a Halál és közel hajolt hozzá. Puha ajkak érintették meg az ő száraz, cserepes ajkait és Fehérné minden rettegést feledve átadta magát a csóknak. Soha nem érzett hasonló gyönyört, még Fehér Úrral sem. A csók véget ért, ahogy lábai összecsuklottak alatta és ő minden kecsesség nélkül a földre zuhant. Szemei a Halál vörös ajkaira tapadtak, ahogy lassan kihunyt bennük a fény.

– Pokolfajzat! – üvöltötte Mustár Ezredes, aki csak ekkor fordult be a folyosón. Előkapta a revolvert és a Halálra szegezte, de nem volt elég gyors. A Halál az árnyékokba olvadt és egy szempillantással később az Ezredes orra előtt jelent meg ismét. A revolver tompán koppant a bársony szőnyeggel borított padlón. Hamarosan gazdája is követte.

***

– Oldozz fel, Atyám, mert vétkeztem.

– Feloldozlak, – suttogta rekedten Zöld Atya, ahogy kezeivel mohón markolta a telt idomokat. Gyorsan az ajtóra pillantott a Nő háta mögött. Miután megnyugodott, hogy csukva van, tekintetét az ölében ülő csodás teremtmény vörös ajkára emelte. Az ajkak mosolyra húzódtak.

– Az Úr legyen teveled, – kezdte az Atya remegve, de a hangja elakadt. Hirtelen nem kapott levegőt. A Nő tovább mosolygott. Az Atya szemei kidülledtek, kezei görcsösen belekapaszkodtak a selyemlepedőbe. A Nő odahajolt hozzá, ajkai súrolták a fülcimpáját, ahogy belesuttogott.

– És a te lelkeddel, ámen.

***

Páva Kisasszony reszketve törölte meg arcát az aranyszálakkal átszőtt törölközővel. Szomorúan megszemlélte betegesen sovány képmását. A faragott szélű tükör mellett aranyozott szappantartó csillogott. Páva Kisasszony tétovázott egy percet, aztán gyors mozdulattal a zsebébe csúsztatta a szappantartót. Mikor újra felnézett, egy villám elsuhanó kékes fénye bevilágította a fürdőszobát és a tükörképe mögött egy sötét alak állt. Páva Kisasszony összerezzent, fel is akart sikítani, de puha ujjak tapadtak a szájára. Az alak a nyakába súgott valamit, de a villámot követő kíméletlen mennydörgéstől nem hallotta mit. Az utolsó, amit látott, rubint szemek villanása volt a tükörben.

***

Szilva Professzor visszafogott kopogásra ébredt. Sietve flanel pizsamájára húzta kötött pulóverét. A nehéz tölgyajtó nyikorogva nyílt ki, mögötte a Vörös Ruhás Nő alakja bontakozott ki a sötétből.

– Máris mi következünk? – kérdezte a Professzor, bár fogalma sem volt, mennyit alhatott, vagy, hogy aludt-e egyáltalán.

A Vörös Ruhás Nő bólintott és ellépett az ajtóból, utat engedve a Professzornak a folyosóra. Szótlanul kezdtek sétálni.

– Ne haragudjon, – szólalt meg pár perc hallgatás után Szilva Professzor. – Igazán röstellem, de nem emlékszem a nevére.

A Vörös Ruhás Nő felkacagott. A hangja mennydörgésbe hajlott át, és ahogy szembe fordult a Professzorral, egy villám kék fénye sokszorosára növelte az árnyékát. A Professzor, maga sem értette miért, megrettenve hátralépett.

– Elmondom a nevem, – mondta lassan a Vörös Ruhás Nő. – Mert kedvellek.

Újabb villám ragyogott be az ablakokon és ezúttal a fény bent rekedt a házban. A Vörös Ruhás Nő árnyéka saját életre kelt. Felkúszott a falakra, kavargó örvények és csápok kusza szövedéke alkotta. Ezernyi hang suttogása töltötte meg a levegőt. A Professzor térdre esett.

– Azra’il, – mondta áhítattól elcsukló hangon.

A Vörös Ruhás Nő felragyogott, ruhája leomlott róla. Teljes valójában állt imádója előtt, de csak egyetlen pillanatra. A villámlás fénye kihunyt, tökéletes sötétségbe borítva mindent.

Mire a mennydörgés robaja betöltötte a folyosót, csak egyetlen alak hallotta meg.

***

Amikor hajnalban megérkezett a rendőrség, öt holttestet találtak a házban. Letartóztattak egy szemüveges férfit, akit hiába kérdeztek, nem szólalt meg, csak mosolygott.

 

 

(Illusztráció: Cluedo)

Boldogok a párhuzamos univerzumok hívői, boldogok az ezoterikus predesztinációk hívői, boldogok, akiknek megadatott, hogy örömmel írjanak vagy nagyszabású színészek legyenek. Boldogok a sorozatfüggők, mert övék a végtelen számú, könnyedén megélhető életek sora.

Júlia Ágnesék kanapéján ült. Vannak lakások, ahol szeret lenni, ahol a fejét bármikor lerakná, ahol a tárgyak simák és tiszták, mintha csak rajzolva volnának. Talán a szagok miatt van. Ágnes miatt folyamatosan füstölőszag van, a kamutömjén beette magát a ruhákba, a függönyökbe, bútorokba. Júlia szerette volna belefúrni a fejét a kanapéba, itt, ahol a tárgyak végre nem idegenek, mint otthon, ahol összejárva, belihegve elhúzódnak Júlia kezétől. Júlia megfogja az egyik kis kulcstartóra rakott Buddha-szobrot, és zsebre rakja. Ágnes telefonált, visszajön, valami kekszet hoz a kezében, rágja, a morzsák leperegnek a rózsaszínű szájról, szirmok, üveggyöngyök jutnak Júlia eszébe. A morzsák potyognak, leesnek, Ágnes lábfejéről a szőnyegre szórja őket. Még nincs alkohol, nincsenek filmek, csak ők vannak. Ez lenne az élet, kiindulópont, amitől boldogtalannak lehet lenni később.

Boldogtalan vagy? Ágnes? A telefon felett Ágnes átnézett Júliára és valami furcsa kézmozdulatot tett, nem lehetett teljesen érteni, mintha egy későbbi pillanatból csúszott volna a kisszobába. Júlia nem is értette, mégis bólogatott, és ő is tett valami intésszerűt. Közben felállt, és Ágnesék szétdobált piperéi között kotorászott, egy ollót simogatott, aztán kinyitogatta a púdereket, és maszatolni kezdte őket az ujjával.

Menschenmasse, az a tömeg? Milyen kifejező – mondja Ágnes. Ember-massza. A szavak tiszta tárgyakként keltek ki a nyelvéről, kontúrokba születtek.

Merthogy tavasz van, hajlékony és puha lánytest-tavasz, amikor éjjel Júlia ott ragadt éjjelre – már megint, Ágnes testvére a szobában szuszog, az test álomnyelvén tovább beszélgetnek, moccanással és apró mozdulatokkal mondják tovább egymás kis történeteit. Az otthonosság nem játék, igazi szenvedély.

A ház, Ági, ahol lakunk, fehér, és négyzet alakú, az ablakán repkény van, a kertje csupa körte, meg almafa. A ház kívülről ház csak, belülről sokkal inkább olyan, mint egy üvegház, párás, a falak és a bútorok velük együtt izzadnak – bent élünk a teknőseinkkel, a macskáinkkal és a papagájokkal. Amikor leszáll az éj, és feljönnek a csillagok, aludni fekszünk a benti medence körül, de nem ágyban, hanem a habos földre a medence körül, a fülünk mellett giliszták, bogarak, meztelencsigák másznak, én a pálma alatt, Ágnes, te a málnabokrok mellett. Van egy foxikutyánk egy vers miatt, amiben pókháló csillog és foxikutya fut és rengeteg macska egy novella miatt, amiben macskák várják haza a költőt, és jelzik a halált, ha közeleg, de jelzik a kisebb lefutású betegségeket is, amiket orvos még gyógyíthat. Teknősünk azért van, mert az indokolja az üvegházat – ér hozzá Ágnes kezéhez Júlia.

És amikor lefekszünk aludni ebben a házban – mondja egy pöffenő szájjal Ágnes – akkor csodálatos dolgok történnek, csillag és meteorok és iddzsó gádzsgömbök hullhatnak az otthonra.

Júlia a kezét a keretbe csapja. – Ássatok be, brekegi majd az egyik mérges köpőbékánk. A bogarak mozognak a föld alatt. És a fülem, ami felébredt és kinyílt, amikor a szemem becsukódott, az én süket fülem halk tapogatásnak, papíron surranó tollnak hallja a motozást a föld alatt. A tavasz azon az éjjelen fordul tavaszból nyárba, Ági, és mi fuldoklunk a meleg, gőzös üvegszobában, de nem tudok felállni, hogy ablakot nyissak. A testemtől nagyjából negyven centire, az agyonlocsolt föld alatt van a fülem. A vékony résekben tapogatók, szájak közelednek egymáshoz, eszik és isszák a földet, végtelen időben a föld alatt és én hallom mászni és enni őket. A barna és ragadós földben vékony csatornák keletkeznek, ahol kivirágzik és szétfolyik mászás után a sok rovar, bomlást evő bomlás hatol közel a testemhez és távolodik el tőle. Tudom, ha lenne kezem és lenne arcom, hogy megérintsem magam, csak föld lennék, ami szétesik, nem pedig a fülem a masszában, a földben.

Júlia felállt az ágyon, lesodort három nyakláncot, Ágnesre lépett, aztán rá is esett, levegő semmi, csak a meleg, csak a szuszogás, egy másodperc, nem emlékszel? Végtelen hosszú, olyan hosszú, amiben el tud bomlani egy emberi test, vagy olyan hosszú, ami alatt egy giliszta számtalan üreget rág egy latyakos földben.

Júlia, nem lehetne, hogy békén maradsz? Bocs, bocs.

És a visszafekvés. A mozdulat megállt egy távoli pillanatban, és sárga fénybe vonta Ágnest és Júliát. És az egészet most keretbe fogom foglalni, mondta Júlia Ágnesnek a kezével. Készül a föld, a föld hangjaiban én hallom az agytekervények sikamlását, ahogy lassan vér kerül be a sejtek közé és folyadékok és levek szűrődnek át egymásba és ahogy lassú égéssel és horpadásokkal, de mégiscsak mozog és ég az agy és ég a koponyacsont és felette a bőr és a haj hullik és apró bőrdarabkák maradnak a vállon, ami a korpa, ugyebár.

Felébreszted tesómat, hagyjál már, akkor inkább értem, jó?

Az alvás és az ébrenlét határa, Júlia még mindig Ágnesnek magyaráz.

A föld megközelítette a testemet, de nem hatolt bele, az az egy pillanat megközelítette a testemet, de nem fogta magához. Visszajutottam onnan, hogy itt folytassam, mégsem örülök neki. A fül mellett, a lakásunkban, amit otthagytam, tovább másznak és emésztenek a giliszták. Most itt vagyok, mert visszajöttem a föld fölé, álmodni az üvegházba, vagy az ágyadra, a testvéred szuszogásához. A férgek még akkor is túrnak és másznak és esznek ott, amikor nem figyelünk, már rég otthagytuk, rettegek tőlük, hogy vannak. A föld fogy, a férgek néha megállnak és elrohadnak. Kattog és pötyög és mállik a föld, a világ, és egy nyálkás vonalban húzza maga után, amit előtolt magából, ez aztán tovább kattog, mert gombák telepednek bele, balról egy túróbogár jön, 10 fokos szögben rá két nap múlva egy másik féreg és átrágja a földet. Erről ne beszéljünk.

Tisztán hallom, Ágnes. A járatok lassú mozgásának, az állandó betemetődéseknek, járat-összeszakadásoknak következtében az egész folyamatos lélegzésnek látszik és mozog a humusz, mozog a föld, állandó súrlódással, kattogással és erjedéssel lélegzik, mint a melled. Elmagyarázhatom még egyszer. Akkor inkább értem. Belapátoltál a szavaid alá.

Százszor boldogtalanok a tehetségtelen színészek, és százszor boldogtalanok, akik idejekorán ismerkednek meg a valószínűség-számítással, és ezerszeresen boldogtalanok, akik képtelenek kilépni önmagukból.

És ezerszer boldogtalanok, akik nem hagyják, hogy ezer szerepükbe erőszakkal és hatalommal beletörjék és alátemessék őket.  Mert boldogok a párhuzamos univerzumok hívői, boldogok az ezoterikus predesztinációk hívői, boldogok, akiknek megadatott, hogy örömmel írjanak vagy nagyszabású színészek legyenek. Boldogok a sorozatfüggők, mert övék a végtelen számú, könnyedén megélhető életek sora.  De boldogabbak, akik

 

 

(Illusztráció: Deep impact, Keith Tyson)

 

Betegszabadságot kell jelentenem, mert arra ébredek, hogy megszállt az ördög. A fejem háromszázhatvan fokban pörög és sugárban hányok, később ősi nyelven kántálok a borotválkozó tükör előtt és egy keresztet dugok a seggembe, miközben azt nyöszörgöm, hogy bassz meg Jézus. Remek, csak elkaptam én is, a munkahelyen már mindenkit ledöntött a lábáról Belzebub, tegnap a tévé bejelentette, hogy a kórházakban látogatási tilalmat rendeltek el a járvány miatt. Forró kamillateát iszogatok, ágyban fekszem, csak akkor fordulok orvoshoz, amikor különös szövegek rajzolódnak ki a testemen. Ám obszcén istenkáromlások helyett – mint egy normális sátán-fertőzésnél az várható lenne – meghökkentő internetes tények jelennek meg a bőrömön: Nem tüsszentünk alvás közben, de szex után többször is – meglepő tények a tüsszentésről. Az újszülöttek nem tudnak könnyezni – tíz meglepő tény a babákról.

– Nincs ebben semmi meglepő, a vírusok mutálódnak – nyugtat meg az orvos. – Az Antikrisztusnak figyelemre van szüksége, és tudja, hogy manapság már semmit nem ér zavaros világvége jóslatokkal. Újabb trükköket vet be. Tavaly potencianövelő spamekkel próbálkozott, de ezek még annyira sem érdekelnek senkit. Most már gyakori, hogy twitter üzeneteket és hashtageket hagy a démon-fertőzöttek bőrén. Pont tegnap járt itt egy fickó, akinek még egy youtube videót is beágyazott a mellkasába, amit csak műtéttel tudtunk eltávolítani. Úgy látom, magánál a kattintós cikkekkel próbálkozik.

– És mit tegyek? – kérdezem.

– Hát. Semmiképp se olvasgassa őket. A Sátán pont a figyelmére pályázik. Gyakori, hogy megjelenik egy feliratkozó gomb vagy egy regisztráljon felirat a mellkason, legtöbbször a mellbimbó körül, ezt mindenképp hagyja figyelmen kívül. A feliratkozás azonnali elkárhozáshoz vezet, amin már az antibiotikum se segít. De most írok fel valamit, ami seperc helyrerázza majd.

– Tabletta? Azt hittem ördögűzésre lesz szükség – motyogom. A doki ezen jót nevet: – Ugyan! Nem élünk már a középkorban! A modern orvostudomány elbír a Sátánnal. Amit most felírok, az egyik leghatékonyabb az ördög-fertőzéssel szemben. Voltaképp zselatinban oldott szenteltvíz kivonatot tartalmaz, megtalálhatóak benne a szent háromság legfontosabb aktív hatóanyagai.

– Hihetetlen – hüledezem, a doki pedig a vállát rángatja: – Amióta a gyógyszeripar összekapcsolódott a teológiával, teljesen új világ nyílt meg előttünk. Hitte volna például, hogy az Antikrisztus a leghatásosabb fogamzásgátló?

– És maga ad nekik?

– Ó, ha tudná hány tinédzser lány jön be, könyörögni, hogy írjam fel nekik a sötétség hercegét. A Sátán-hatóanyag terméketlen gyűlölete megakadályozza a peteérést. Kis dózisban persze. És azontúl, hogy pentagram alakú menstruációs pecsétet eredményez a betéten, egyáltalán nem borítja fel a hormonháztartást. Ellentétben például a korábban használt II. Bonifác pápával, amit most már csak hashajtó kúpként forgalmaznak.

Kiváltom a receptet és hazamegyek. Próbálok nem odafigyelni, amikor a hátamon kirajzolódik a véres szöveg: Kleopátra (i. e. 70. – i. e. 30.) időben közelebb áll a McDonalds megnyitásához (1955), mint a gízai nagy piramis megépítéséhez (i. e. 2584) – tíz dolog, ami összezavarja az időérzékedet.

Ám csak hamar azon kapom magam, hogy óránként a tükör előtt toporgok, és a Sátán meglepő szalagcímeit olvasgatom. Már a feliratkozás gomb is kirajzolódott a jobb mellbimbóm fölött. De ellenállok. Egy darabig. De aztán megjelenik, hogy: Mindannyiunk szempilláin kis atkák élnek – 10 meglepő tény a testedről. Atkák? Az én szempillámon? Na, ezt nem hiszem el. Megérintem a szöveget a bőrömön, erre egyből előugrik egy pigment-foltos ablak: iratkozzon fel! Egy darabig nézem az üres mezőt. Atkák? Tollat ragadok, és a bőrömre firkantom a nevem. Végre megnyílik a cikk. És szerencsére, mielőtt felcsapnak a lángok körülöttem, és a lelkem cigarettavégként elhamvadna, még van időm átfutni gyorsan a szöveget, amiben leírják, hogy mindenkinek parányi nyolclábú atkák élnek a szemöldök szőrtüszőiben, amik faggyút esznek.

*

A pokol közel sem olyan, mint amilyennek az emberek képzelik. Azaz valamennyire mégis: hiszen meleg, nyálkás, kellően gusztustalan – szóval valamelyest megfelel az elvárásoknak, ám sehol sem ég tűz és kínzóeszközök sincsenek. Helyette megállás nélkül zabálhatjuk csak a faggyút, miközben Lucifer ostorral veri a hátunkat. Nincs perc, amikor ne azon járna az agyam, hogy mégis mi rosszat követtem el, hogy egy szőrtüszőben végeztem, aztán persze emlékeztetem magam: igen, tényleg, persze – megnyitottam egy cikket.

– Zabálj! – hördül most rám a sötétség fejedelme, én pedig arcomat az elhalt hámsejtekkel teli fehér zsír-tejbegrízbe rejtem, és legszívesebben a kapd be egyezményes jelét mutatnám a Sátánnak, amikor odébb sétál, de a nyolc lábam közül egyiken sincs ujj, mind karomban végződik. Azon gondolkodom, vajon kinek a szőrtüszőiben élünk, és hogy vajon az illető tisztában van-e azzal, hogy szempillája a pokol kapuja.

– Teljesen mindegy, kinek a szőrtüszője ez – mondja egy régóta itt tengődő atkatársam, miközben hosszúkás, féregszerű teste lufiként dagad a mosatlan haj-szagú zsírpürétől, amit épp nyel. Egyikünknek sincs végbélnyílása, egy baktérium él bennünk, ami elfogyasztja a salakanyagot, amit termelünk, így nem kell ürítkeznünk. De a baci nem elég gyors, hogy bírjon a Lucifer diktálta irammal – így aztán folyton fel vagyunk puffadva. – Bárki szőrtüszője lehet. Megannyi ilyen túlvilág-gödör van. Minden ember a szempilláiban hordozza a poklot.

– Kíváncsi vagyok, hogyha ez itt a kárhozat… Akkor milyen lehet a mennyország? Az angyalok? – motyogom, és felböfögök egy adag zsírkupacot, amit aztán ismét letuszkolok a torkomon.

– Én úgy hallottam, hogy azok tetvek a tinédzser lányok fanszőrében – kuncog társam, és máris meredezni kezd 24 mikron hosszú pénisze. Ami talán nem is baj, hisz hamarosan párzanom kell vele.

Tíz meglepő tény a pokolról:

1. Az elkárhozottak nemi eloszlása aránytalan – sokkal több férfi kerül ide, mint nő.
2. Hogy kiegyenlített legyen, sok fickó (köztük én is) nőstény atkaként érkezik ide.
3. Lucifer amellett, hogy zsírt zabáltat velünk, még a folyamatos szaporodásra is rákényszerít minket.
4. Teszi ezt azért, mert a jövőben pokolba érkezőknek is szükségük lesz atka testre.
5. Az atkák átlagos életkora mindössze két hét, miután ez lejár, magunknak is új porhüvelyre van szükségünk.
6. A petéket, amiből a mi új testünk kel majd ki, azok az atkák rakják le, amik most kelnek majd ki azokból a petékből, amit mi tojunk ki magunkból.
7. Remekül kiszámított tehát a reprodukciós folyamat itt a pokolban, és lehetővé teszi, hogy a saját nagyanyám legyek.
8. Egész nap párzunk tehát, ám mivel gondolataink és személyiségünk nem változott – hiába is zártak be minket atka-testbe –, meztelen emberekre gondolunk, miközben csináljuk.
9. Valahol egy csinos lány ücsörög most egy konyhaasztalnál, a reggeli teája felett és fogalma sincs róla, hogy atkák élnek a szempilláin. Arról végképp lövése sincs, hogy az atkái róla fantáziálnak, miközben kefélnek. Anyja most besétál a konyhába, végigsimítja lánya arcát, és gőze sincs róla, hogy épp orgia folyik gyermeke szempilláin.
10. És ez így megy, míg világ a világ: az emberek évezredek óta a túlvilágról elmélkednek, pedig mindvégig ott csücsült a szemükön.

Most elképzelem, hogy ez a tíz meglepő tény kirajzolódik valakinek a bőrén, akit megszállt a Sátán. Talán a beteg egyből fel is iratkozik és ezzel máris köztünk találja magát. Annyi biztos csak, hogy egyre több és több petét kell raknom. Vemhesen el-vissza vánszorgok hát a szempillák oszlopain és sorban tojom őket. Közben a tegnap esti álmomra gondolok. Álmomban sikerült elnyesnünk társaimmal a hatalmas szemhéjat, és a bőrdarabkából hőlégballont készítettünk. Messzire szálltunk a pokolból – a magasból láttam, ahogy egy nyitott, véres szemű férfi néz utánunk – a gömbként elrepülő szemhéja után. A régi énem volt az.

 

 

(Illusztráció: Angie Phillips)

KANIZSÁHOZ LÁNCOLVA

 

„Aki még nem szeret senkit és semmit – magyarázta Esti Kornél –, annak rendben a szénája”. Ha Kosztolányinak igazat adok, akkor az én Bátyámé sohasem volt rendben.

 Olyan ember volt, akinek aranypénzek teremtek a lépései nyomában.

2012. június harmadikán, vasárnap este hirtelen szívhalálban halt meg.

Hazavitte a halált. Tisztes távolba tőlem, hiszen a megelőző napokat együtt töltöttük Pesten; a legtöbbet Matild Sobieski utcai lakás mélyén időztünk, fölidézve a régmúlt családi ügyeket; utólag azt gondolom, hogy odavontuk magunkhoz a halál halvány árnyékát is régi fényképek közt tallózva. Amikor ezeket a sorokat írom, megmernék esküdni rá, hogy így történt. A múlt labirintusaiban való járkálásnak sohasem éreztük a kockázatát, pedig megvolt, csak nem vettük észre. Azt hittük, hogy örökkön időkig jól kijövünk ezzel a sok veszélyt tartogató rejtvényfejtéssel, és minden olyan lesz végül, amilyennek mi szeretnénk látni. Az emlékezés, a múlt faggatása vajon kihágás az élettel szemben, kérdezem azóta megszégyenültem magamtól, amiért súlyos árat kell fizetnünk?

A Bátyám Kanizsához láncolt helyi érdekű utazó maradt a haláláig, dehát mindenki ott hal meg, ahol a hazája van.

Amikor a Bátyám porhüvelyét a sírba helyezték, arra gondoltam, hogy ezután már nincs, aki hazahívjon.

Azzal a sejtéssel élem hátralévő éveimet, hogy azon a napon, amikor meghalt, tévedésből az enyém helyett az Ő nevét kiáltották az Égből.

 

ÉLETFOGYTIG TARTÓ KÖTELEZVÉNY

1.

A temető ravatalozóját nevezték nálunk, a családban, Hidegháznak; ez az elnevezés ismétlődött Anyámmal és a Bátyámmal folytatott beszélgetéseinkben. Mi sem volt természetesebb ennél, ha a temetői dolgok, és a családtagok, rokonok  halála került szóba. Ha eddig nem ismerted volna ezt az elnevezést, örülök, hogy most Te is átvetted tőlünk. Ma már talán nem is tudnám megkérdezni senkitől, hogy miért így hívták a Rózsa utcában a ravatalozót, ezért te se kérdezd tőlem. Lehet, hogy némi szerencsével rátalálhatnék még tisztességben megőszült, hétrét görnyedt öregekre a városban, akiknél érdeklődni lehetne, de azt hiszem, helyesebb nem utána járni.

De nem azért, mert túlságosan vesződséges volna, és ez riasztana el.

Más az oka.

A kanizsai Hidegház elnevezés nekem személyes emlékeztető. Ezért hiába fúrná az oldalamat a kíváncsiság a családomban megragadt kifejezést illetően, és hiába járnék sikerrel a megfejtésében, nem tudnék mit kezdeni vele.

Mert amikor a Hidegházról írok, a valósággal való hasonlóságot keresem a múltamban, ám Istenen kívül ki lehetne a megmondhatója, hogy hová jutok majd végül el? Vajon elégséges-e az elszántság bennem, hogy célomat véghezvigyem?  Leások közös családi életünk gyökéréig, de a múlt vajon bátorít-e majd a folytatásra, vagy a pusztulás széltében-hosszában elkerülhetetlen látványa elveszi a kedvem tőle? Az élet a gyermekkorban két kézzel szórja az aranyat és a gyöngyöt, hogy a toldozott-foldozott öregségben visszavegyen mindabból, amit addig adott, amivel elkápráztatott. Vajon az Anyám és a Bátyám elvesztése utáni világ ingerel felemás hangulatok lejegyzésére, vagy az idő megalvadt ereiből érzek kipárologni valami kétértelműt, számomra is megmagyarázhatatlant, amelyet ki tudja, ki szabott ki rám, mint valami büntetést, és amelytől csak saját halálom szabadít meg?

Hideg télvégi szél csap ki a jegyzetlapjaim közül; kinézek a fagyba, elfogyott a hótakaró, dideregnek a fák, elfeketedett jégkupacok csúfoskodnak az ablak előtt. Sokszor fölteszem magamnak a kérdést: mire volt jó mindaz, ami eddig történt velem, tanított-e valamire, vagy csak az ágyrajáró mindennapok menetrendjét módosítja néhány járulékos tapasztalattal? Ki tudná ez megmondani? És rálelhetek-e még arra, amit elveszni hagytam valami előttem ismeretlen ok miatt? Aztán hoppon maradok, mert nem tudom rá a választ, csak néhány cseppet csepegtet a múlt kútja a mai nappalok hideg kövezetére.

Vajon ki rendelkezik rólunk a saját emlékezetünkön kívül?

Sok álmatlan éjbe tévedve mind élesebb képeket rajzol elém az emlékezés. Ez kezeskedik-e inkább az eddig velem történtekért, vagy a felejtés? Ez utóbbi természetéről és rítusáról egyelőre még keveset tudok. Mire A kanizsai Hidegház című könyvemet befejezem, egyre közelebb kerülök a hatvanadik évemhez, sőt talán túl is jutok rajta, de a gyermekkori világ maradéka mind erősebben él bennem, és a múlt szorosabban fog karon, mint korábban bármikor. A jelen, amelyben mindnyájunk léte forog, nem tudja kedvre hangolni az embereket a környezetemben. Kopár többnyire minden. Régóta azon veszem észre magamat, hogy neuraszténiásan, fogcsikorgatva élünk mindnyájan. Valami elmozdult, az ajtókat kívülről csalárd módon beláncolták, barlangi üresség tátong azoknak a tereknek a helyén, ahová érdemes volt betérni hajdanán.

Szorongásaimban, melybe ez az állapot taszít, mindegyre ott kötök ki, hogy azt a kérdést feszegetem, hogy meddig tart ki a múlt? Mi töri meg az erejét a jelenben? Csak a halál?

“A halál kemény poroszló, nem ereszti foglyát”, ahogy Hamlet képes ezt kimondani a végén.

Ezért tudom rászánni magamat arra, hogy a halálokról írjak.

2.

Alig múltam el tizennyolc éves, amikor elkerültem a városból, fölkészületlenül a változásra, túl korán, és túl fiatalon, szinte még gyerekfejjel. Nem a lázadás vezetett, nem azt szenvedtem meg, ahhoz nem lett volna merszem. Tanulni mentem. Nagy szó volt, hogy elsőre fölvettek a pesti bölcsészkarra, és az úgynevezett „előfelvételisek” szellemévét se kellett kitöltenem valami poros vidéki laktanya homokos gyakorlópályáján, erőlködve, nehogy „ne bírjam ki”.  Békében alkalmatlan, háborúban szakszolgálat minősítéssel úsztam meg a katonaságot, egy egerszegi orvos-írnok jóindulatából. Azon a tavaszon súlyos skarlátfertőzésen estem át, kiestem a rendes iskolai mederből, a kiegészítő parancsnokság összeírásán sem vettem részt. Már kezemben volt az egyetem értesítője nyár közepén, amikor sorozásra hívtak. Azzal az örömömet mintha egycsapásra elvágták volna, bizonytalanság és félelem telepedett ránk. Elszorult szívvel utaztam a megyeszékhelyre, ahol a Bátyám szörnyű két hónapot töltött el katonaruhában. Kísértett a múltja; élénken élt az emlékeinkben annak az elátkozott időszaknak minden keserűsége. „Rossz ómen”, ismételgettem magamban a távolsági buszon. Hiába temetkeztem az olvasmányomba, táncoltak a betűk a szemem előtt. Fokozódott a szorongás, amikor a katonaorvos elé kerültem. Alig valamivel lehetett idősebb a Bátyámnál; magába roskadva ült, és hallgatásba burkolódzott; néha megbillent a feje, és furcsán grimaszolt. Mintha ültében is megtántorodott volna; helyette az írnok beszélt, sokat és gyorsan. Készségesen végighallgatta a beszámolómat az átvészelt betegségről, majd hirtelen karon fogott, és áthúzott a rendelőhöz tartozó vetkőző-helyiségbe. „Ne említse senkinek, hogy a doktor urat milyen állapotban találta”, kérlelt. Megígértem, és az akkori fogadalmamat csak most szegem meg. És voltaképpen fogalmazás közben érem fel az eszemmel, hogy miképpen teljesült a vágyam, hogy katonaság helyett egyenesen mehettem az egyetemre.

Sietve kisomfordáltam a rendelőből, és kettesével szedve a lépcsőket, meg sem álltam a buszállomásig.

Az egyetem előtti operett-katonáskodás terméketlen időtöltés volt, senkinek nem hiányzott, talán csak néhány egymással marakodó, ködös elméjű alkoholista tiszt élvezetéül szolgált Kalocsán, vagy Hódmezővásárhelyen, akik minden évben fenték a fogukat egy-két pattanásos „diplomás csavargóra”, hogy rettegésben tartsák őket. A szerencsétlenek könnyű prédaként, eleve föltett kézzel érkeztek. Néhányukban ott nyoma veszett az ifjúságnak, amit csak később csalogattak elő a keserédes bölcsészévek.  Beszámolóik kiválóan jellemezték az ott folyt sokféle marháskodást, csak hát az a tizenegy értelmetlenségben eltelt hónap valahogy mégis összekuszálta az érzelmeiket: a sors akaratából nekik sem jött közelebb a felnőttkor, holott a legendás Tóth „ales” megedződni kivezényelte őket talicskával az árvízvédelmi töltésekre, és méreg erős pálinkát itatott velük szutykos bögrékből a tanyavilágban; Neretvai Gyuri szerint olyat, hogy szinte fölgyulladt a májuk. Nemcsak a csontjaikat ropogtatták meg ott, nemcsak a testük rándult össze, hanem a lelkük is. Azt talán mégsem lehet mondani, hogy emiatt nyúlt túl hosszúra az út a férfikorig; azt sem gondolom, hogy emiatt lett omladékosokká olyan sok elkövetkező év a számukra, és más okok miatt, a számomra is.

Az akkori világ nem hízelgett nekünk, szűkös volt, és fülledt, mint egy pállott levegőjű helyiség.

Ezeknek az időknek a sűrű robajlásai között legnagyobb vonzást a családi élmények jelentették még hosszú ideig sokunknak.

Én minden alkalommal, ha bármilyen kis időre is mentem vissza Kanizsára, szokás szerint elzarándokoltam a temetőbe.

Ez az én életfogytig tartó kötelezvényem, melyet ezen a Földön semmi nem érvényteleníthet.

3.

A vasúti árok fölötti hídnál lévő kaputól a hosszú gyalogúton, a régi temetői Kápolna mellett, amelyet ma koporsók raktározására, és munkaeszközök tárolására használnak, elhaladva jutottam el a családi sírig.

A mi sírunk a Hidegházzal szemben elnyúló parcellában található a tízedik sor szélén. Ellátni onnan a Hidegház nyugalmat árasztó épületéig, a kitárt, hatalmas kapun át kivehetők a fölravatalozott halott mellett égő kandeláberek, melyek mostanra már villannyal működnek.

Hatvankettőben, amikor erre a területre kezdtek temetni, az Öregapám ravatalánál óriásgyertyákat gyújtottak meg, és lángok lobogtak körös-körül a hűvös, és félig sötét teremben. Erős füstillatot árasztott a levegő a koporsónál; engem leültettek az első sor szélére, ahol a gyászba öltözött családtagok foglaltak helyet. Kint, néhány méterre a Hidegház oldalánál várakozhatott a gyászhintó, amely a fájdalmas és ünnepélyes ceremóniának különleges patinát kölcsönzött. Azon vontatták ki a sírig az elhunytakat. Nagyanyám koporsója fölött is égő gyertyák világítottak, és a lángok úgy szöktek a magas mennyezet felé, mint valami adakozó kezek. Ez a temetés ezerkilencszáznyolcvan március huszonötödikén, kedden délután volt, és a lemenő Nap komor sugaraiban a sírhoz négykerekű, vasvázas kocsin tolták ki a cserfából készült koporsót a gyászhuszárok. Lassan mentem a rokonság és ismerősök között. Aprókat lépkedve közeledtünk a kiásott sírgödörhöz; az agyagos-köves talaj egyenetlensége miatt a koporsó alatt csúnyán zörgött a szegényes fémszerkezet. Ez kiélezte a csöndet, és visszaterelte a gondolataimat a halálhoz.

A legközelebbi hozzátartozó temetése éles határvonalat húz az idődbe; utána más ember lesz belőled. Vajon tartozunk-e még valamivel Istennek a halálunk után, amit majd valamelyik élő rokonunk rovására ír? Mert az adósságot idővel meg kell fizetni.

A sírnál egy beesett arcú fiatal pap beszélt rekedtes hangon. A kötelességét letudva, sietve távozott anélkül, hogy kezet fogott volna velünk. Akkoriban még szokásban volt a római katolikus egyház által végzett temetéseknél, hogy a búcsúztatást végző pap kézfogással fejezze ki az együttérzését az eltávozott családjának. Ez akkor szégyenszemre elmaradt. A pap viselkedése nem aratott osztatlan elismerést a család körében. Ez a nemtörődömség zavarónak hatott ránk, tanácstalanul néztünk egymásra. Nagyanyám biztosan magába roskad, ha látja a saját temetésén közreműködő papot. Szegény a világ kincséért sem mulasztotta volna el a vasárnapi nagymiséket. Eszembe jutott az is, hogy amikor a városban akadt dolga, ha csak tehette, betért imádkozni a Felsőtemplomba. Ott térdepelt a templom középső részén valamelyik kis lábtámaszon, fejét a földre szegezve imádkozott, majd amikor fölállt, egy pillanatra derű töltötte el a lelkét. Vajon hányszor láttam ezt az arckifejezését kiskoromban a köténye szélébe kapaszkodva; ki mondaná meg?

A gyászmisét, amely aznap délelőtt családi körben zajlott le, egy másik, korosabb pap mutatta be. Amikor kilépett a sekrestyéből, mindegyikünkre vetett egy meleg pillantást; az arckifejezéséből azonban nem tudtam olvasni. Az oltárral szemben a jobboldali padsorokban foglaltunk helyet, szorosan egymás mellett. Hideg volt, az átmeneti kabátokat ki se gomboltuk, úgy ültük végig a szertartást. Sárgás fény derengett a templomban.   Valahogy mindegyikünk csak a saját gondolataira figyelt, és igyekezett nem kimutatni Isten házának falai között, hogy feszülten várja ennek a hosszú napnak a végét.  Ki-ki, ahogy tudta, összeszedte a maradék erejét. A nyugtalanság kiült a sápatag arcokra. Kábán figyeltük a pap mozdulatait, és gépiesen követtük a liturgikus előírásokat.

Akkor még a halál életre szóló, nagy esemény volt, egyenesen szent dolognak számított a családban, mindenkit megrázott és hullámai messzire terjedtek, egészen a távoli, oldalági rokonokig, akikről alig vettünk tudomást a hétköznapi életben. Más idők jártak, mint ma, a temetés napja elfedett minden viszályt és haragot. Összeillesztette az öröklét egy röpke pillanatára a rokonság csonka részeit, azokat is, akiket már elfedett a koporsó, sőt talán már ki is hullottak az emlékezetből. A temetés annak a jele volt, hogy az élők odamerészkednek, ahol a halottaik megpihennek, hiába nehezteltek is egykoron egymásra; elbeszélgetnek az elhunyttal, mert mindenki a saját halálára is készül a sírkövek közt vezető úton, és ezt a beszélgetést igyekezett senki sem csak a nyugtalan éjszakai órákra tartogatni. Tudták, hogy a halál minden gondtól megszabadít, annak azonban, aki még nem végezte be a földi dolgát, kötelességei maradtak.

Az engesztelő mise alatt az oltár mögötti kupolaszerű bemélyedést figyeltem lopva, tekintetemmel a szegletek közé láthatatlan vonalakat húztam, hogy gyorsabban teljék az idő. Közelünkben néha megdöccent az oldalsó lengőajtó, amikor egy-egy betévedő járókelő keresztet vetett, majd térdre ereszkedett a kicsinyke Mária-szobor előtt, hogy elmondja az imáját és a fohászát a Mindenhatónak, aztán egy szemérmes pillantást vetve a gyászolókra, csöndben elhagyott bennünket.

A mise és a temetés között három óra volt; a család és a rokonság közösen visszatért a Rózsa utcai házba megebédelni. Anyám előző este egy húsvágó késsel megsértette a kezét, és ki kellett cserélnie a borogatást rajta. Apámmal ezért sietve távoztak, alig bevárva a szertartás végét. Mindenkit előreengedve utoljára maradtam a miséről kijövet; a Bátyám a rokonságot gardírozta, és minél hamarabb, minél messzebb akart kerülni a templomtól; nem volt ínyére az egyház lelki tápláléka.

Különös érzés futott végig rajtam. Gondoltam egyet, és nekivágtam az útnak, hogy kimenjek a Hidegházhoz.

Szürke fénnyel világított a Nap, még nem harangoztak délre.

A temetéseken való megjelenés esik a legnehezebbemre az életben, még ha ezzel nem is vagyok teljesen egyedül.

A Hidegház falára illesztett kiírás tudatta, hogy aznap egyetlen temetést végeznek, az övét. Belestem a hatalmas ajtón; az egyik résnyire kinyílt szárny mellett fénycsík húzódott, amely kettéosztotta a csarnokot. Már odakészítették a ravatalra a lezárt koporsót. Félrevert a szívem az izgalomtól, amikor lábujjhegyen elindultam hozzá. Titkon éreztem, eluralkodó félelemérzet van bennem azért, hogy egyedül akarok búcsút venni tőle. Sohasem szorultam volna rá annyira a gyámolítására, mint akkor. Álldogáltam a rézsútos fényben; neszezés szűrődött át a levegőn.  Megszenvedtem érte, gondoltam, hogy ne forduljak vissza.

Vajon ki rendelkezik rólunk a saját emlékezetünkön kívül?

 

 

(Illusztráció: Garth Lenz)