Az ösztöndíjamnak hála megengedhettem magamnak, hogy önálló lakásba költözzek. Egy olcsó, szobakonyhás lakást vettem ki Zuglóban, közel a villamosmegállóhoz. Nagyon kedvező áron adták, a főbérlő elmondása szerint ugyanis eddig mindenki felmondta az albérletet fél év után, jól gondoljam meg, mire vállalkozom, a szomszédsággal nem könnyű együtt élni.

Meglepett az őszintesége, korábban ilyesmit nem tapasztaltam, már csak ezért is kivettem a lakást. A teljesen üres szobába csak az ágyamat, a ruhásszekrényemet és egy kisebb könyvespolcot vittem, máskülönben a fehérre meszelt fal uralkodott. Anyámtól megörököltem a már nem használt edényeit és étkészletét, így lassan főzni is elkezdtem.

Eleinte főleg a saját káromon tanultam, de megettem bármit, nem számított. A recepteket többnyire internetről töltöttem le, betartottam a lépéseket, ahogyan írták, de az ízlés szerint, illetve az addig süssük, amíg jó nem lesz kifejezésekkel alig tudtam mit kezdeni. Teljesen illogikusnak tűnt az egész, így megmaradtam annál a négy-öt receptnél, ami már bevált, és magabiztosan el tudtam készíteni.

A lakókkal csak néhányszor gyűlt meg a bajom. Alapvetően úgy vettem észre, hogy egymással veszekednek, illetve azzal, akit be tudnak ebbe vonni.  Péntekenként rendszeresen tartottak házibulikat, amik sokszor torkolltak verekedésbe, főleg akkor, ha két, egymás melletti lakásban is mulattak. Egyszer még késelés is történt, de akkor sem tettem semmit. Tapasztalatom szerint az emberek háromféleképpen járhatnak el. Vagy a támadó oldalára, vagy a védekezőére állnak, és beavatkoznak, de ezzel a beavatkozással örök tagságot nyernek maguknak a további konfliktusokra is. A harmadik lehetőség, hogy teljesen kimaradnak belőle, én ezt választottam.

Ezen kívül heti rendszerességgel járt az egyik szomszédomhoz rendőr, mert elítélt volt, és ellenőrizték, rendben van-e. Nyáron több volt a lárma, olyankor nyitva állt ajtó és ablak, hallottam mindent, a veszekedés kezdetét, az üvöltéseket, majd a béküléssel járó szeretkezést is, ami sokszor még hangosabb volt.

Csak egyszer kísérelte meg feltörni a záramat az egyikük, egy kisfiú próbálgatta a bicskájával. Egy darabig figyeltem őt a kémlelőnyíláson át, kerestem, hol lehetnek a szülei, vagy a barátai, de láthatóan egyedül volt. Ajtót nyitottam neki, kérdeztem, mit szeretne elvinni. A vállánál fogva berántottam a lakásba, megmutattam neki a holmimat. Elmagyaráztam, az egyetlen értékem a számítógépem, egy ősi darab, egyedül arra használható, hogy a dolgozataimat gépeljem vele, majd elküldjem a tanáraimnak. Megkérdeztem, ezt szeretné-e elvenni, azt felelte, tudna belőle venni ezt-azt. Amikor érdeklődtem, mit venne, azt válaszolta, hogy például valami nagyon finomat, mert az anyukája egészen rosszul főz.

Aznap nem készítettem ételt, úgy döntöttem, inkább egy beadandó házi dolgozatot írok meg helyette, így pizzát hozattam házhoz. Még nem küldtem el a rendelést, kértem hát hozzá még egyet.

A kisfiú nagyon büdös volt, így amíg vártunk, a kezébe nyomtam egy törölközőt és elküldtem tusolni. Kifele jövet eltette a tusfürdőmet, de nem szóltam, kevés maradt csak benne. Amikor megérkezett az étel, asztalhoz ültünk és megvacsoráztunk. Közben végig magyarázott, arról, hogyan kell valakit úgy megütni, hogy elájuljon, hová érdemes a bicskát szúrni, hogy ne haljon meg, csak összeessen, mert a gyilkosságért sok év jár, mondta, hogy az apukája is ügyes volt, csak öt évet kapott, még négy év és szabadul, aztán majd együtt mennek az utcára, addig neki gyakorolni kell, megbeszélték, meg a régi barátok is segítenek.

Amikor megette az adagját, megköszöntem a hasznos információkat. Mondtam neki, hogy soha többé nem akarom látni, sem a lakásomban, sem az ajtómnál. Ettől meghökkent, azt kérdezte, nem vagyunk-e tesók. Nekem nincsenek testvéreim, feleltem, és becsuktam az ajtót. Az üvegen át azt kiabálta, tesók nélkül az ember halott odakint.

Később sokáig szellőztettem, hogy kimenjen az idegen szag, amit magával hozott. Így hallottam meg, ahogyan az anyja kiabál vele a földszinten, hogy ne merjen újra betörőset játszani, mert kiveri belőle a szart is, elég volt neki egy mocsok szemétláda az életébe, nem fogja hagyni, hogy a fia is az legyen. A lépcsőházban még néha összefutottunk, de nem is köszönt nekem ezután.

(részlet a Befogad és kitaszít című regényből)

(Illusztráció: dr. Nagy Miklós)

Első pillanatban magam sem hittem el, hogy megtettem. Csak sodródtam a levegőben és egyre közelebb volt a térdem a lány mellkasához. Nagyon szép volt. Az arcra Emma Watsonra emlékeztetett, az alakja pedig egy porcelánbabáéra, de a fel-alá mászkálása a metróállomáson kiborított. Azon töprengtem, vajon mit fogok mondani, amikor földet ér és becsapódik, hogy mivel próbálom majd enyhíteni a fájdalmát, vagy letörölni a könnyeit. Március 15. már elmúlt, a nemzeti ünnepre nem foghattam a meglepetést, na meg elkoptatni sem illik egy jól bevált frázist. A nemzeti ünnep már túl sok szarból húzott ki. Hirtelen arra gondoltam, hogy amikor meglátom pipacsvörös arcát és csorgó könnyeit, hogy amikor éppen levegőt próbál venni, de a gyomorszájat ért rúgástól nem megy, mert görcsöt kapott a rekeszizom… talán elkiabálom magam, hogy “Április bolondja!”.
De március volt…
Vészesen sodródtam felé, ő pedig lassan felém fordította tekintetét. Már látta a bajt, de hátrálni nem tudott. Gondoltam rá, hogy finomítok a rúgáson és lecsúsztatom a bordáira, de amíg végigpörgettem a lehetőségeket és föleszméltem, már éppen a földre zuhant. Háttal csapódott be, a fejét hátra vetette, a haja szétterült körötte és az arcán megvillant valamiféle nemes szépség. Tényleg kiköpött Emma Watson volt, csak picit vörösebb arccal és könnyesebb szemekkel. És az orra is vérzett. Na, igen, hogy is ne vérzett volna, reflexből a térdemre húztam a fejét, pedig azt már nem akartam…
Talán mégis könnyítene rajta az április bolondja felkiáltás, vagy egy aranyos kacsintás, de arra jutottam, hogy meghívom ebédelni, hátha megenyhül. De akkorra már körénk gyűltek az emberek. Bőrnadrágos hetvenes asszony és piros tarajos punk nagypapa csóválta a fejét; gyerekek sírtak fel; valahol elpusztult egy galamb; nem, igazából két galamb; megbírságoltak egy ártatlan embert, aki bliccelt; a metrószerelvény befutott a ritkuló déli tömeggel; a Föld tovább forgott-pörgött, hogy lassan mindenki beleszédült; és én ott guggoltam a lány mellett és azt magyaráztam neki, hogy márpedig a lányok nem sírnak!
Átvillant az agyamon, hogy megtehetném. Nem lenne nagyobb bolondság, mint amikor szívet formáltam a kezemből a jegypénztáros hölgy felé és ő elszámította a végösszeget: lefelé kerekített pár ezer forinttal. Nem lenne nagyobb lutri megkérdezni azt a lányt, aki szemben ül velem a metrón és Emma Watsonra emlékeztet, és néha összetalálkozik a tekintetünk. Egyszerre mosolyodunk el és zavartan félre pillantunk, de az izgatott kíváncsiság visszacsalogatja tekintetünket. Talán nem is olyan elvetemült dolog felpörgetni az udvarlási szokásokat és lerázni az ismerkedési formulák szokásos nyűgét, hogy XY vagyok, téged hogy hívnak, jaj de szép vagy, én is jaj de szép vagyok, látom, hogy egyedül ülsz itt, szóval mi lenne, ha?
Éppen ezért megkérdezem, hogy velem ebédelne-e? Ő meglepődik, mert hát erre mégsem számított, hiszen mint mindenki, Ő is a lassabb ismerkedéshez van hozzászokva, hogy szia, hogy vagy, jaj de szép a szemed, finom a szád, hazakísérhetlek, jaj és a neved majd elfelejtettem megkérdezni…
Nemet mondott, én pedig visszaültem és mosolyogtam tovább. Pedig lefejelhettem volna…

(Illusztráció: Christine Cha)