Lucifer bábja vagyok – dünnyögte, majd lekapcsolta a lámpát. Aztán mindenféle ocsmányságot suttogott maga elé kiontott belekről, meg nyákos szemű macskákról és gennyes fekélyekről, és hogy az emberi faj pusztulásának elérkezett a napja. Pontosan ma – felugrott a székből, majd visszahuppant, mint kifújt lélegzet a sprint után.
Először azt hittem, hogy megőrült, de aztán kiderül, hogy csak verset ír. Éppen a monumentális művön dolgozik, ami megváltoztatja a világot. Megváltoztatja az életünket és reggel nem fölkel majd a nap, hanem nyugszik, és fordítva.
Macte, puer, macte, sic itur ad astra! – üvöltötte, és tekintetét az arcomba fúrta. Úgy éreztem, hogy valamit vár tőlem. Talán egy választ, talán megértést. Őszintén megvallva zavarban voltam. Nem akartam műveletlennek tűnni, ezért összeszedtem minden gondolatomat és elmém legrejtettebb zugából előkotortam az egyetlen latin mondást, amit még a Wikipedián olvastam valamikor: Asperius nihil est humili, cum surgit in altum!!! Azt hiszem, így szólt, mindenesetre olyan nyomatékosan mondtam, mintha tudnám mit jelent. Erre ő meglepetten ráncolta a homlokát, majd szólni készült, de mielőtt megszólalhatott volna, gyorsan odaböktem még azt a tudományos definíciót, amire az iskolapadból emlékeztem:
A tetraéder egy olyan háromszögalappal határolt poliéder, aminek négy lapja van!
Csodálkozott. Ismét szólni készült, mire gyorsan hozzátettem:
Háromdimenziós szimplex!
Elhallgatott.
Míg ő magába süppedt, alaposan átkutattam a holmiját és meggyőződtem róla, hogy nem szed gyógyszert. Nagy hiba, gondoltam, s úgy láttam jónak, ha inkább magára hagyom. Megfordultam és az ajtó felé vettem az irányt, amikor halkan nyöszörögni kezdett:
Lucifer vezeti a kezemet! Átvette az irányítást a testem felett és vért folyat tinta helyett a tollamból…
Megtorpantam.
Rothadó testek! Lefolyóban kavargó verejték! Fonnyadó hámszövet!
Hirtelen nem tudtam, mit mondhatnék neki, hogy megnyugodjon. Voltaképp azt sem értettem, hogy miért rendel valaki egy személyre öt extra csípős magyaros pizzát a 42 centiméteres méretből? Arra gyanakodtam, így próbál véget vetni az életének. Aztán eszembe jutott, hogy talán felvidítaná, ha elmondanám, hogy extra rendelés esetén ajándék mákos guba jár a vásárlónak. Mégis kénytelen voltam hallgatni, mert a gubát út közben megettem, hiszen a cég nem fizeti az étkeztetésemet, viszont időt sem hagy arra, hogy megebédeljek. És egyébként is, ki képes arra, hogy öt extra adag pizza után megegye a desszertet? Ez az összezavarodott kis fickó pláne nem tűnt nagyétkűnek. Vékony volt, mint szikkadt fűszál a kaszálón. Ha valaki ránéz, rögtön az éhező országok jutnak az eszébe.
Lucifer! – ordította ismét, majd kapcsolgatni kezdte az olvasólámpát az asztalon. Pedig június volt, délután három óra, napsütés.
Kezdtem totálisan összezavarodni. Nem értettem a Luciferhez fűződő viszonyát, és nem értettem az éjjeli lámpát sem. Odamentem és kihúztam a vezetéket.
Már így is épp elég világos van itt – barátságosan rákacsintottam.
Maga ezt nem értheti! – kezdte újra. Gyanakvó pillantásokat vetett a szobában. Vizslatta a szemközti asztalokat, fürkészte a monitorok hátát és talán azt, hogy mi lapul a túloldalán. Fülelni kezdett, mintha valamit hallana, aztán megrázta a fejét és megadóan legyintett.
Ezt maga nem értheti, folytatta. De hogyan is érthetné, hogy milyen sötét a világ? Hogy az elmékben milyen hatalmas a tudatlanság! Nem értenek a szép szóból… Csak a félelemre kapják fel a fejüket!
Pislogtam, valóban értetlenül. Arra gondoltam, lehet valami abban, amit mond, hiszen a főnököm is csak azután adott fizetésemelést, hogy hónapokon át fenyegettem a családját névtelenül, és amikor már annyira félt, hogy a munkahelyén sem bírta magában tartani a titkot, az állítólagos kapcsolataim révén megoldottam azt az ügyet, amit a rendőrök is képtelenek voltak felgöngyölíteni.
Galandférgek túrnak a testemben! Ellepik az agyamat! – a kis ember eszelős ábrázattal, sikítozva rohangált körbe a szobában, aztán a földre söpörte a pizzát és mellérogyott. Széttépte a dobozokat és mohón falni kezdte az első szeletet, ami a keze ügyébe akadt.
Nekik sosem elég! Soha nem etethetem őket jóllakottra! De muszáj… muszáj, különben… – visított. – Különben engem falnak fel!
Szerettem volna mondani valamit, vagy legalább valahogyan segíteni rajta. Esetleg odanyújtani egy szalvétát vagy kinyitni a kólát, amit a pizzához rendelt. De mohóbb volt, mint a hetek óta éhező oroszlánfalka. Talán a kezemet is leharapta volna… Ezért úgy döntöttem, hogy azt teszem, amit a józan ész diktál, és amit bármelyik normális ember tett volna a helyemben: kisétáltam a szobából és halkan bezártam magam mögött a Művészeti Központ ajtaját, hiszen a számlát már a megrendeléskor kifizették.

(Illusztráció: Gold Poem Painting)

Ma délelőtt ásták ki a hóból a karácsonykor
eltűnt N. N., Tekintet-, Unicum-, Palócföld-, IJ-díjas,
MASZRE-, és NKA-ösztöndíjas írót,
tájékoztatja olvasóit a Bulvár Press.

A Víziváros alatt, a folyóparton állok, keresem a Berényi Zsigmond úti házat, ahol a tulaj felfedezte a hullát. Az Erzsébet parkból egyszerre látom a vakító napsütésben a Dunára néző bazilikát az ezüst felirattal, a kajla Szent István szobrot, a vár innenső falait, a vár és a bazilika alatti sziklákat. Megrendítő élmény. Hozzáteszem, a megrendítő élmény rendülése közben vad sziszegéssel támad rám egy hisztérikus hattyú, nevezhetjük féltékeny gúnárnak. Régen jutott decemberre ennyire felkavaró délelőtt. Nem emlékszem, hogy valaha megfuttatott volna egy hattyúgúnár.
Menekülés közben látom a házszámot, Kovács II. hadnagyot a csapatával, a hullaszállító fiúkat. És érkezem én, a Bulvár Press képviseletében, hétköznapian, Press tudósítója, hogy utánajárjunk, kinyomozzuk, mi történt, miért történt. A hadnagy azzal kezdi:
– Hölgyem, ha egyszer, egyetlen egyszer előttünk érkezik a helyszínre, letartóztatom államtitoksértéséért.
– Hadnagy úr – mondom neki, – ugye nem képzeli, hogy élvezetből futkosok maga után?
Nem válaszol, csak mordul a bajsza alatt. Munkatársai mosolyognak. Ők is a bajszuk alatt. A város rendőrsége csupa bajusz.
Öregasszony forgatja a fejét a kapuban, félrebillenti, mint a bagzó galamb, láthatóan nagyot hall, kopott, rojtos mandzsettájú pongyolában, zoknira húzott férfipapucsban a két araszra ellapátolt hóban. Az öregasszony, aki kihívatta őket a szomszéddal. Apró léptekkel hátrasiet, megköti a tajtékzó kutyát, azután tárja a kaput, hogy jöhetnek. Besorolunk.
Öreg porta, magányos lakóval, ennek minden látható jelével. A bejárati ajtó mellett, hótól fóliával védett tűzifa, hogy ne kelljen a melléképületig mennie tüzelőért. Csonkra kopott vesszőseprű a lépcső alá támasztva. Fületlen fűzkosár a havon, benne gyújtós. Távolabb rozzant udvari budi, a hóban lábnyomok. Jobbra alacsony kutyaól, tetején zöld linóleum. Piros kutyalábas a hó tetején, kicsit megsüppedve, ujjnyira olvadt alatta a hó. Az udvarra nyíló ablakok zöld spalettái zárva, az utcaiak is zárva voltak.
A telek végét sziklafal határolja. Erre a sziklára ült a bazilika, a korábbi vár helyére. Meredek, töredezett, látványos. Szép.
– Hátul – mondja az öregasszony.
– Menjünk akkor – mozdul a hadnagy.
Nyom vezet a sziklafalig, visszafelé láthatóan az odavezető horpadásokba lépett, aki erre járt. És kutyanyomok.
A szikla alatt félig behavazott hulla. A feje nem látszik, csak a szürke paplandzseki részlete és a kék nadrág. Kirángatják, hátára fordítják, a szél hordja a havat. Hideg van, porhó. N. N., kétség se fér hozzá. Bajuszán, szakállán, az áll és a mellrész közt vékony, áttetsző kenőcsként megtapadt. Látom a félmozdulatot, ahogy a helyszínelő rendőr leporolná, de fehér kesztyűs keze megáll a levegőben.
– Ő az? – kérdezi a hadnagy.
– Persze, ki más volna? – csodálkozik az öregasszony.
– Hogyan kerül ide?
– Látogatóban voltak az ünnep második estéjén, hozták az ajándékokat, mindig így, mindig karácsony második napján, mióta szegény nővérem meghalt. Addig oda jártak szenteste után. Gazsi kiment rágyújtani, pedig mondtam neki, ne menjen, nagyon esett már a hó. Mindig az udvaron dohányzott, szerinte árt nekem a füst. Ilyen jó, figyelmes ember volt. Meg a kutyával akart összebarátkozni. Választott két csontot, felkapta a dzsekit, a sapkát, a kesztyűt, ment. És nem jött vissza. Csak vártuk, vártuk, nem jött. Amikor Marcsika keresni kezdte, eltelt talán fél óra, annyi hó leesett, hogy nyom se volt, csak a kutyáé. Nem értettük, miért ment volna haza szó nélkül, de nem volt mit tenni, késő lett, az unokahúgom elköszönt. Furcsálltam, hogy Morzsa sivalkodik. Megnéztem, de nem láttam, mi baja. Sivalkodott tovább. Másnap olyan nagy volt a hó, hogy csak elcsaptam a kapuig, ki se dugtam az orrom a lépcsőn túl.
– Italos volt a férfi? – kérdezi Kovács II. hadnagy.
– Nem. Dehogy – válaszolja az öregasszony. – Soha nem láttam italosan, nálam soha nem fogadott el italt. Teljesen rendben volt. Mint mindig.
Közben beállít N. N. fia, sápadt, nyúzott. Magas, harmincas férfi, tiszta arc, tiszta tekintet, rosszkedv, düh, csalódottság.
Megáll a rendőrök és a kíváncsiskodó utcabeliek közti sávban.
– Mi van? – kérdezi, amikor odaérek. – Tényleg apám?
– Az.
– Biztos?
– Biztos.
– A faszba’ lehet? – morogja. – Két napja keressük égen, földön. Itt nem, itt miért kerestük volna, anyám szétnézett, nem találta, amikor hazaindult. Egy teljes napig kicsöngött a telefonja, nem vette föl. Rohantunk a telekre, hátha visszavonult, volt ilyen, de bejelentés nélkül soha, sőt hogy nem. Mindig megkövetelte, hogy tudjunk egymás útjairól. Végigtelefonáltam az összes kurva nőjét, téged is, baszódj meg, a volt feleségét, barátait, akiknél elrejtőzhetett. Közben tudtam, marhaság. Az öreg nem tűnik el. Amikor szökésben, az szervezett szökés, pontosan megzenésített oda és visszaúttal. Tudtam, hogy baj van. Nem éreztem, tudtam.
– Na, ja – mondom, és eszembe jut, hogy rajtam kívül aztán senki nem tudhatja jobban, milyen nagy szervező a mester. Nagy szervező volt a mester. Nagy szervező volt a volt mester.
– Ó, hogy a rohadt életbe! – nyögi.
Arcán a hitetlenség, a nem lehet.
– És most? – kérdem.
– Most hívom anyámat, hogy ne idegeskedjen, nincs miért.
– Idegeskedik?
– Jól vagy? Hogyhogy idegeskedik-e? Hogy érted?
– Sehogy. Ne haragudj.
– Ha írsz az esetről, nagyon finom legyél, hogy én is finom lehessek.
– Persze. Szerettem apádat. Jobban, mint gondolnád.
– Tudok rólatok, mindenki tud, anyámat kivéve, nem titkoltátok halálra, hogy baszódj meg. Kurvára örültem neked, örültem a dolognak. Anyám tanít, apámról meg lerángatod a gatyát. Szép dolog.
Dühösen elfordul. Kis pöcs. Hisztis, kis pöcs. Tipikus fiatal férfi, valakit fel kell rúgnia, ha megoldandó probléma jön szemközt, nehezíti az életet.
– Nem ilyen egyszerű. Ha öregszel kicsit, megérted. Apádat kérdezted volna, jó volt-e neki.
– Hogyne. Apámat kérdezhettem volna. Volna még ilyen remek ötleted?
Vicsorog. A gyerek, ez a gyerek vicsorog rám rendesen. Olyasmit kell kérdeznem, ami lenyugtatja.
– Volt valami baja? Valami szervi, vagy ilyesmi.
– Tőlem kérdezed? Neked jobban kell tudnod, nem?
Tudom is, te kis hülye, azért kérdezem, hogy tudd te is.
– Szerintem kutya baja se volt.
– Fogalmam nincs. Sose szerette az orvosokat, nem járt közéjük. De karácsony este nem volt valami fényesen, hosszúnak találta a gyaloglást a keresztanyám ünnepi vacsorájára, aztán haza. Öt kilométer át a hegyen, öt vissza, nincsenek buszok az ünnepen. Láttam rajta, hogy elege van. Sziszegett az izomláztól. Nem gyaloglóbajnok.
– Hát nem egy Forrest Gump. Az biztos.
Volna ide rövid megjegyzésem, de nem mondok semmit, ez helyszíni tudósítás, kihagyom a magánmegjegyzést. Talán más műfajban valamikor lezárom e befejezetlen, lezáratlan ügyünket N. N-el.
– Borzasztó. Nyár óta ül valami nagy munkában, a telekre se jött, ki se lépett a szobájából.
– Valaki majd csak rendbe rakja, ha elkészült.
– Aligha. Amit nem véglegesített, annak annyi. Kizárt, hogy bárki befejezhetné.
Búcsúzóul megközelítem a didergő, másnaposnak látszó borostás rendőrorvost, közölje feltételezéseit, ha vannak.
– Nem tudok konkrétumot, honnan tudnék hölgyem, majd a boncolás után. Ha nem ivott, ha nem verte be a fejét, hanem verték be a fejét, bármi lehet. Megszédült, elesett a hidegben, szombaton mínusz tizenhat fokra lehűlt éjszakára. Nem sok kell a halálhoz, hölgyem, ötven fölött.
Látom, hogy a rendőrorvos is ötven fölött. Maszatos a szemüvege, elcsúszott görcsre kötve a sál a nyakában, a gallér felhajtva, feje alig látszik ki. Remeg a alsóajka, ahogy erőszakkal préseli szavakat. Ünnepközi állapot. Ő is túl lehet egy boldog hosszúünnepen az asszonnyal, anyóssal, apóssal.
– Ilyen ez. Kevés elég – köszönöm a tájékoztatást.
Semmi dolgom itt tovább. Gyerünk a hesspics’ba innen, biztatom magam, nincs mit nézni, nincs mit keresni. A pofámra kaptam nagyot, halottam is került, a gyomrom is összeugrott gyerekmaréknyira, de a kép azzal teljes, hogy a másnapos dokiról rám ragadt a didergés.
Búcsúzóul szétnézek, el kell-e köszönnöm valakitől a stábból, nehogy a végén sértődés legyen. Nincs. Csak az öregasszony sürög a rendőrök nyomában tehetetlenül, nem képes megküzdeni a gondolattal, hogy talán az ő felelőssége a „jóember” halála, mondja csak szegényke, mondja.
Hosszában végiglátom a szegényes, elkopott, a tulajdonossal együtt vénült, ráncosodó, repedező, fénytelen udvart. Aligha jövök ide még egyszer. Ide nem hozok világot, mester, az évfordulón, gondolok egy nem régi közös hajnalra, amikor szóba került a halál mindig tapintható jelenléte. Azt mondtam viccesen, hogy ne mélyítse, mert a hajnal nem mélyítésre való, tudhatná, és mert én nem gondolok a halállal, „ha meghalnál, úgy szervezd, hogy valahol a közelben, szeretném, ha sokáig virág emlékezne rád a pódiumon, én, a fekete özvegy, titokban hordanám titkos ösvényeken.”
Mindent megteszek, morogta. Igény szerint, tudod.
Gyerünk innen.
Nyitom a kocsiajtót, s a fordulás ívébe becsusszan a Várhegyen álló monstrum, a bazilika a szarvaival. Most mögötte a nap, a kupola mögül ragyog, de a kupola fémburkolata is ragyog a kék ég alatt. Erre a kékeszöld ragyogásra borul hátulról ívben bíbor dunnaként a nap, közben minden alatt a tetők összemosódó, érintetlen, vakító fehér dunnája.
Megrendítő látvány. Soha nem láttam ilyennek. Soha nem volt ilyen. Jaj.

*** *** ***
Részlet 21 íróhalál című regényből

(Illusztráció: Lieuwe Kingma)

Az ösztöndíjamnak hála megengedhettem magamnak, hogy önálló lakásba költözzek. Egy olcsó, szobakonyhás lakást vettem ki Zuglóban, közel a villamosmegállóhoz. Nagyon kedvező áron adták, a főbérlő elmondása szerint ugyanis eddig mindenki felmondta az albérletet fél év után, jól gondoljam meg, mire vállalkozom, a szomszédsággal nem könnyű együtt élni.

Meglepett az őszintesége, korábban ilyesmit nem tapasztaltam, már csak ezért is kivettem a lakást. A teljesen üres szobába csak az ágyamat, a ruhásszekrényemet és egy kisebb könyvespolcot vittem, máskülönben a fehérre meszelt fal uralkodott. Anyámtól megörököltem a már nem használt edényeit és étkészletét, így lassan főzni is elkezdtem.

Eleinte főleg a saját káromon tanultam, de megettem bármit, nem számított. A recepteket többnyire internetről töltöttem le, betartottam a lépéseket, ahogyan írták, de az ízlés szerint, illetve az addig süssük, amíg jó nem lesz kifejezésekkel alig tudtam mit kezdeni. Teljesen illogikusnak tűnt az egész, így megmaradtam annál a négy-öt receptnél, ami már bevált, és magabiztosan el tudtam készíteni.

A lakókkal csak néhányszor gyűlt meg a bajom. Alapvetően úgy vettem észre, hogy egymással veszekednek, illetve azzal, akit be tudnak ebbe vonni.  Péntekenként rendszeresen tartottak házibulikat, amik sokszor torkolltak verekedésbe, főleg akkor, ha két, egymás melletti lakásban is mulattak. Egyszer még késelés is történt, de akkor sem tettem semmit. Tapasztalatom szerint az emberek háromféleképpen járhatnak el. Vagy a támadó oldalára, vagy a védekezőére állnak, és beavatkoznak, de ezzel a beavatkozással örök tagságot nyernek maguknak a további konfliktusokra is. A harmadik lehetőség, hogy teljesen kimaradnak belőle, én ezt választottam.

Ezen kívül heti rendszerességgel járt az egyik szomszédomhoz rendőr, mert elítélt volt, és ellenőrizték, rendben van-e. Nyáron több volt a lárma, olyankor nyitva állt ajtó és ablak, hallottam mindent, a veszekedés kezdetét, az üvöltéseket, majd a béküléssel járó szeretkezést is, ami sokszor még hangosabb volt.

Csak egyszer kísérelte meg feltörni a záramat az egyikük, egy kisfiú próbálgatta a bicskájával. Egy darabig figyeltem őt a kémlelőnyíláson át, kerestem, hol lehetnek a szülei, vagy a barátai, de láthatóan egyedül volt. Ajtót nyitottam neki, kérdeztem, mit szeretne elvinni. A vállánál fogva berántottam a lakásba, megmutattam neki a holmimat. Elmagyaráztam, az egyetlen értékem a számítógépem, egy ősi darab, egyedül arra használható, hogy a dolgozataimat gépeljem vele, majd elküldjem a tanáraimnak. Megkérdeztem, ezt szeretné-e elvenni, azt felelte, tudna belőle venni ezt-azt. Amikor érdeklődtem, mit venne, azt válaszolta, hogy például valami nagyon finomat, mert az anyukája egészen rosszul főz.

Aznap nem készítettem ételt, úgy döntöttem, inkább egy beadandó házi dolgozatot írok meg helyette, így pizzát hozattam házhoz. Még nem küldtem el a rendelést, kértem hát hozzá még egyet.

A kisfiú nagyon büdös volt, így amíg vártunk, a kezébe nyomtam egy törölközőt és elküldtem tusolni. Kifele jövet eltette a tusfürdőmet, de nem szóltam, kevés maradt csak benne. Amikor megérkezett az étel, asztalhoz ültünk és megvacsoráztunk. Közben végig magyarázott, arról, hogyan kell valakit úgy megütni, hogy elájuljon, hová érdemes a bicskát szúrni, hogy ne haljon meg, csak összeessen, mert a gyilkosságért sok év jár, mondta, hogy az apukája is ügyes volt, csak öt évet kapott, még négy év és szabadul, aztán majd együtt mennek az utcára, addig neki gyakorolni kell, megbeszélték, meg a régi barátok is segítenek.

Amikor megette az adagját, megköszöntem a hasznos információkat. Mondtam neki, hogy soha többé nem akarom látni, sem a lakásomban, sem az ajtómnál. Ettől meghökkent, azt kérdezte, nem vagyunk-e tesók. Nekem nincsenek testvéreim, feleltem, és becsuktam az ajtót. Az üvegen át azt kiabálta, tesók nélkül az ember halott odakint.

Később sokáig szellőztettem, hogy kimenjen az idegen szag, amit magával hozott. Így hallottam meg, ahogyan az anyja kiabál vele a földszinten, hogy ne merjen újra betörőset játszani, mert kiveri belőle a szart is, elég volt neki egy mocsok szemétláda az életébe, nem fogja hagyni, hogy a fia is az legyen. A lépcsőházban még néha összefutottunk, de nem is köszönt nekem ezután.

(részlet a Befogad és kitaszít című regényből)

(Illusztráció: dr. Nagy Miklós)