Jóságos ég!
Egy igazi püspökfeleség!
Hildi, a hercegné nem is tudta pontosan, kinek ajánlott, kinek tilos a házasság. Az apátoknak lehet, de a püspököknek nem, vagy fordítva… Mert vannak az apátok, a plébánosok, az esperesek, az érsekek, a sekrestyések, aztán a minden rendű-rangú kanonokok, szerzetesek…
Már csak egyetlen kérdés van: Isten van-e?
Pedig ebből az idős, kicsi asszonyból, akit a püspök példás háziasszonyként, jámbor feleségként, élete hű társaként (egy test – egy lélek) mutatott be,  áradt a nyugalom és a fegyelem. Mint valami boldog anyanyúl, gondolta Hildi: megül a ketrec sarkában, itt, a bazilika bolthajtások alatti kis kertjében, és tágra nyílt, nyugodt szemekkel várja, hogy valaki nyakon csípje.
Nyakon csípje, megnyúzza és megegye.
Pedig barna, pirospozsgás, kicsi, húsos, mint valami megbízható kulcsárnő.
De Hildi minden ismeretlent szeretett előbb jól körülszimatolni. És mivel tényleg fázott a széles kőpadon, elmesélte a püspök feleségének, Ermessennek, hogy Bretagne-ban virágoznak a körtefák, hogy ott az idős asszonyok is kendő nélkül sétálnak, ott már térdig járnak a virágszirmokban, csak ez a Normandia ilyen elátkozott, csúf ország…
Nincs igazi tavasz, mióta a vidéket a mórok végigpusztították…
Semmi átmenet, egyszercsak kicsattan a nyár
Így van, így van, sóhajtozott Ermessen asszonyság.
Hiába, hiába. Ma már semmi sem ugyanaz… Bólogatás közben Hildi végigpásztázta a nyakát, az állát, kezét, a drága ruháján meggyűrődő ráncokat, ám  mikor  a pillantása a cipőjére esett, majd felkiáltott. Mint a frank nők, Ermessen is kényelmes bőrtokot hordott saru vagy csizma helyett. Ám ez a kis tokocska nem akármilyen volt: cikkcakkosan vágták ki, selyemmel bélelték, fényes zsinórral varrták ki, kis sarkot illesztettek a talpára, és most úgy feszült Ermessen lábfejére, mint egy vadonatúj bársonypapucs.
Hát nemcsak a hatalmon múlik a méltóság. Selyemmel bélelt cipő! Hildinek elég volt egy pillantást vetnie saját berepedezett körmeire, hogy gyorsan a köpenye alá húzza a saruba rejtett lábait.
De valamiről beszélgetni kell. A püspök nyilván az ő szórakoztatására rendelte ide a feleségét. Similis simili. Ám mire ők ketten, a koros püspökné és a koros hercegné összehasonlították az összes eddigi tavaszt, és eleget szidták az időjárást, a mórokat, a cselédeket és a lusta parasztokat, nem volt miről beszélniük.

A püspöknén látszott, hogy kőfalak védelmében élte le az egész életét. Bár nem tűnt ostobának, érződött az elfogódottságán, hogy még soha nem tárgyalt egyetlen hatalmassággal – meglehet,  életében nem volt háborúban, talán soha nem ült  lovon, és a férfiak soha, semmikor nem kérdezték a véleményét.
Similis simili. Hildit elfogta a mélységes csüggedés. A kőkereszt árnyéka, mint valami feléjük szegezett kard, szép lassan elérte az arcukat. Sütött a nap, de dermesztő hideg áradt a kőkockákból.
– Hány gyereked van? – kérdezte Hildi,  mert érezte, hogy egy bazilika kertjében nem is illik másról beszélni.
–Tizenegy – felelt Ermessen. – És mind a tizenegy életben van. Egyik szebb, mint a másik.
Hildi gúnyosan elmosolyodott. Elképzelte a jámbor Udo püspököt, aki otthonában is a kereszténység gyarapításán dolgozik. Amúgy meg mit számít. Egyik gyereket se fogja soha a szenvedéstől megvédeni.
Bátortalan, reszketeg harangszó lopózott közéjük – a szentek mindent hallanak, vecsernye van, idő, idő, ne beszéljetek túl sokat! De talán nem telt a püspöknek nagyobb harangra? Ércesebbre, bátrabb hangúra? Hildi megrázkódott: elátkozott, babonás vidék ez, nem messze a temető, ahol a rómaiak végeztek a keltákkal… A vérengzés után akkora járvány tört ki, hogy a tündéreknek kellett a keltákat eltemetni.
A Hold völgye, a környékbeliek talán nem így nevezik? Hát nem csoda, hogy estefelé itt még a harangszó is bocsánatot kér a bálványoktól. A visszajáró halottaktól, a kutyáktól, a csontokkal teli sáros föld ártó kisugárzásától.
–Te hiszel Istenben, Ermessen? Te csak benne hiszel?
A jámbor püspökné, Ermessen semmit nem felelt. És mivel nem hallott még a hercegné balsorsáról, visszatért a saját gyerekeihez.
–Tizenegy van – suttogta –, hat fiú, öt lány, ahogy kell. Ahogy azt várták tőlem. – Bátortalanul sorolni kezdte: – Vincente, Folcon, Udo, Raymund, Philibert.
Hildi fülének idegenül, és valahogy lányosan csengtek ezek a latin nevek. Ám hiába várta, hogy Ermessen a lányokkal folytassa,
a lányok errefelé nemigen számítottak.
– Hat fiú, igen, hat gyönyörű, egészséges fiú, de te nem szeretheted az összeset egyformán. Más az illatuk, a tenyerük, a bőrük, a szemük színe. És a történetük is, amire te emlékezel, mert a gyerekek három éves korukra mindent elfelejtenek. Az egyik súlyos kő volt a hasadban, a másik annyit ficánkolt, mintha le akart volna győzni a születése előtt, de van olyan is, aki virág módjára növekszik benned, te eteted–itatod, te véded kilenc hónapig, de közben mintha ő is táplálna a nedveivel. Egy magzat, aki mindig ugyanarról álmodik, mint te.
Ermessen arca eltorzult.
– És hiába próbálod ezt később jóvá tenni! Hiába is könyörögsz a legkedvesebbnek, hogy ne dörgölje a másik öt orra alá, hogy te őt jobban szereted… Vagy hiába próbálod elhitetni vele, hogy csak ostoba képzelgés ez a túlzó szeretet, hogy rosszul emlékszik, hogy nem is történt semmi. Hiába, hiába, hiába minden! A legkedvesebb nem hallgat rád. Mert azt hiszi, hogy te mindentől meg fogom védeni, azt hiszi, hogy a szeretetemet ráhagyom, mint valami óriási, hatalmas kabátot… Ó, mennyire ostoba! Hogy mennyire ostobák a gyerekek! Azt képzelik, hogy megalázhatják a testvéreiket! Hogy büntetlenül az orruk alá dörgölhetik, hogy őket annyira nem szerettem!  Azt képzelik, hogy a gyerekkor soha nem ér véget!
A harangszóra harangszó felelt. Bátortalanabb és reszketősebb az előzőnél.
Hildi maga alá húzott lábakkal még jobban bevackolta magát a köpenyébe. Nem szokott hozzá, hogy kora tavasszal kőpadokon ücsörögjön, és figyelje lassan, ahogy a kőfalak magukba szívják a sötétséget.
Ermessen nem tudott megnyugodni.
Talán nem is volt senkije, csak a gyerekei és a szép cipője.
–Attól félek, hogy rajtam semmi sem segíthet. Ha meghalok, a fiaim megölik a legkisebbet.