Hildi és Vilmos kisebbik fia, Dieter jobban látott félhomályban, mint ragyogó napsütésben.
A lemenő nap ferde sugarai között, mikor is olyan szikrázó lesz a fák zöldje, a dombok aranyos kontúrja, és az arcokból is csak sötét, homályos foltok maradnak, megpillantotta az emberekben a legtitkosabb gondolatokat. Kiben az álnokságot, kiben a félelmet, kiben a mindent megemésztő akaratot és a gyűlöletet.
–Talán bizony betűket látsz a homlokukon? – kérdezgette Dietert a bátyja és a nővére. – Vagy csak azt látod, hogy eltorzulnak a vonásaik? Az hogy lehet, hogy neked idegenek is megmutatják igazi természetüket?
Dieter csak vonogatta a vállát.
Ugyan hogy mutatnák meg magukat az emberek, hiszen talán maguk sem tudják, hogy mit éreznek. Hiszen melyik lovag az, aki úgy társalog a lemenő nap fényében, hogy magában mondogatja: csak a kisfiúkat szeretem, félek a haláltól, gyűlölöm apámat, gyáva vagyok…
– És ugyan mit látsz az én arcomon? – kérdezgette nevetve Gudrida, a nővére,
De Dieter ilyenkor nem válaszolt.
Ha rátört ez a borzongató éleslátás, akkor nem is látta a testvéreit.
Ha a ferde napsugarak között pillantott rájuk, akkor csak egy árnyékot látott, ami könnyedén, sőt szeretettel rejtette el Vilmost, a gyönyörű, magabiztos bátyját és Gudridát, a mindig gyöngyözve nevető nővérét. Vagy nem is árnyék, hanem csak könnyedén felvert porfelhő.
Szívszorító megfigyelések voltak ezek, hiszen Dieter, hármójuk közül a legkisebb, rajtuk kívül nem akart tartozni senkihez. Az utakon lomhán vonuló kereskedők és katonák mind ösztövérek, betegesek voltak. S mintha ez nem lenne elég, furcsa fájdalmak és szomorúságok gyötörték őket.
Ők hárman bezzeg soha nem fáztak, soha nem éheztek! Mintha a fiatalságuk minden földi bajtól megvédte volna őket.
Az idegenek ámulva nézegették őket: először csak dadogtak, aztán megpróbáltak a közelükben maradni, hízelegni, hajbókolni, óvatosan hozzájuk érni: végigsimítani a hajukat vagy a fegyvereiket. Mindig csak búcsúzáskor vallották be, hogy soha, sehol nem láttak még ennyire tökéletes lényeket.
Dietert mulattatta a rajongásuk. A testvéreitől kicsit lemaradva hallgatta, ahogy a férfiak makogva szerelmet vallanak a nővérének, ahogy az asszonyok (és igen, nemcsak a nők, hanem a katonák is!) szerelmi elragadtatással bámulnak Vilmosra, a fiútestvére.
Maradjatok! Ne menjetek el!
Adjatok a hajatokból egyetlen tincset!
Ők hárman csak nevettek a sok csacska ömlengésen – ezeken a férfiakon és asszonyokon, akiknek bár családjuk volt, túléltek több háborút, de úgy bámultak rájuk, mintha elveszett testvérüket látnák a keresztúton.
Dieter viszont nem volt képes a csodálatukat viszonozni.
Ő bennük csak bűnöket, betegségeket, félelmeket látott bennük.
És örült, hogy a két nagyobb testvérének, Vilmosnak és Gudridának  eszük ágában sincs velük maradni – ezekkel a vesztesekkel, ahogy csak egymás közt hívták ezeket a mindent szájtátva bámuló, a társaságukra áhítozó idegeneket.
Akiknek a tisztelete nőttön nőtt, mikor elárulták, hogy kinek a fiai-lányai. Hogy a normann erdőkben apjukat, Vilmos herceget keresik, és amíg meg nem találják, addig is hercegi fiatalokhoz méltó életet akarnak élni.
Hát mi sem természetesebb.
De a vesztesek nem így gondolták ezt. Továbbra is elkerekedett szemekkel bámultak rájuk, sőt hajbókolva felelgettek, de ezután már nem próbáltak hozzájuk érni, és azt sem hagyták, hogy egyedül maradjanak a gyerekeikkel.
No de mit csinálnak ezek az úton kóborló katonák, parasztok, kalmárok, csavargók, mesteremberek, kalandorok, ha tőlük elköszönnek? Dieter ezt is könnyedén kiolvasta az arcukból: átadják magukat a gyűlöletnek, az irigységnek és a fájdalomnak, mert hiszen a szenvedély és a betegség kínjai nem nagyon különböznek. No de mit álmodnak? Hogy viselkednek este a családjuk körében? Mit tesznek, ha a villám belecsap a kunyhójukba? Ha egyedül maradnak a rémálmaikkal?
Milyen az éhség? Milyen is az igazi hideg?
Milyen is a testet-lelket próbára tevő igazi fáradtság?

Ők hárman, testvérek évek óta csak utazgattak fel-alá. Vilmos, a legidősebb, Gudrida, a nővére, és ő, Dieter, mert hiszen valakinek harmadiknak is kell lennie. Ők hárman, testvérek évek óta semmit sem csináltak, csak sétáltak fel-alá és vártak. Ha egy ág megkarcolta a vállukat, nem éreztek fájdalmat. És soha nem kívánkoztak az erdőn kívüli világba.
És azt is csak egy bőbeszédű fazekastól tudták meg, hogy hány és hány jövendölés, ballada, költemény, regény foglalkozik a személyükkel! Hogy mekkora megtiszteltetés akár véletlenül is megpillantani őket! Hogy hány fogadót, költőversenyt, kiskocsmát, vendéglőt, sőt lovagi tornát neveztek el a tiszteletükre! Dieter meghökkent: ez a nyilvánvaló tisztelet azt jelentette, a mindennapi emberek – fura betegségeikkel és szenvedélyeikkel – messzebb vannak tőlük, mint ő sejtette. Hogy ezeknek a veszteseknek van vesztenivalójuk! Mint ennek a fazekaival fel-alá utazgató, szánnivaló mitugrásznak is!
Aki évekig fog a velük való találkozásról mesélgetni!
Évekig?Dieter lepillantott a fáradt sugaraktól árnyékba vont, fáradt és mégis lelkesen mosolygó arcra.
– Neked már csak hónapjaid vannak, drága barátom!

És nekik mennyi idejük van?
A három csodálatos testvérnek, akiknek a bőrét semmi sem sebezheti meg, se a faágak, se az idő múlása? Dieter hajlamos volt azt hinni, hogy ő és a testvérei az erdő titokzatos neszeiből táplálkoznak. Ezért nem fáradnak el soha, ezért nem esnek kétségbe.
Az ő történetük már megíródott, ezért nincs okuk a félelemre.

De voltak a fazekasnál ravaszabb utazók is az erdőben.
A fehérruhás agg, aki a keresztúton megállította őket, azt állította, hogy már hónapok óta a nyomukban van. De nem az erdő neszeiről, nem Gudrida szépségéről, nem a szerelem legyőzhetetlenségéről vagy holmi rejtélyes előjelekről akart velük diskurálni.
Hófehér ruha volt rajta, mintha az ősi szektához, a keresztényekhez tartozna. De még ez a hófehér ruha is koszosnak tűnt a betegesen fehér, kiszáradt bőrével összehasonlítva. Mint a tengeri homok, gondolta Dieter. Alig képes elrejteni az összeaszott csontjait és az akaraterejét.
Az öreg nem hajbókolt előttük, még csak különösebben meghatottnak sem tűnt.
– A nagyon várt gyerekek nehezebben halnak meg, mint a többiek – kezdte. – A szüleik olyan fényes jövőt álmodnak nekik, hogy se élni, se meghalni nem tudnak. Pedig látnotok kéne már apátok csontjait, és végre megérteni, hogy nincs keresnivalótok a földön, át kell mennetek a legsötétebb kapun, vissza kell térnetek az őseitekhez. Mi keresnivalótok van még erre? A kereszténység birtokba veszi a városokat, a falvakat, aztán az erdőket. Nekünk nincs szükségünk kísértetekre!
Gudrida elnevette magát. Mintha valami pajzán adomát hallgatna,  amin hercegkisasszony létére kénytelen felkacagni.
– Hát nem szégyelled magad? Hány éves vagy? És azt nem tudod, hogy visszajönnek a mórok, és nyakon csípnek benneteket?
Dieter vette át a szót: – Még néhány nap, kedves barátom, és férgek rágják szét a testedet.
Annyiszor elmondta ezt már, és annyiszor nézett szembe a félelemtől üvegessé váló szemekkel!  De az öreg csak legyintett:
– Hát mi más volna az élet rendje, Dieter? De magam is lovag voltam fiatalkoromban. Sajnállak benneteket, és szörnyűséges veszteségnek tartanám, ha a szépségetek nyom nélkül elpusztulna.  De hát mért ne lehetnének szobrok a mi templomainkban? Művész faragta, csodás képmások, amik nemcsak a láthatatlannak, hanem a teremtett világ szépségeinek is emléket állítanak. Az apátsági templomunkban ti, Vilmos gyermekei fogjátok majd a keresztúton bandukoló, megfáradt Krisztust kísérni. Halhatatlanok lesztek! Három szépséges pogány fiatal, két ragyogó fiú és egy tündöklő lány, akik angyalok között, mint az Idő gyermekei vonulnak Krisztus és a csőcselék után. Majd meglátjátok, özönleni fognak az emberek a templomainkba!