Mert ránk kerül a sor előbb-utóbb.
Ki bábod voltam: parasztod, futód
megérintesz, kézbe veszel, finom
viaszkosvásznad vissza nem sírom –
Fekete lesz a négyzet vagy fehér
világosságodhoz minden elér,
ahol állottam, ahol ütközött
a fű eged és rögeid között

türemlik a kérdés, aki teremt
sorsnak sorrendet fent vagy idelent,
a játszma tervével s következő
lépéseivel ha nem áll elő:
mi leend akkor?, erő és hatás
ha szünetelne rügy- s lombfakadás,
az ág pihen… majd ránk kerül a sor,
kiveszel bábúid közül, ahol

a csöppke énem árnya józanabb:
fakad, növekszik és fogy, mint a nap,
nem kérdez és nem vár válaszra sem,
hogy ami van, lehet, hogy ne legyen?,
hogy ne lehessen az ok okozat?,
hogy megszünteted egykor – magadat?
Most olyan ez, olyan vakjátszma most,
a szabály és a négyszög szakadoz,

ütődnek, sebződnek, fölborulnak
világosságod (lehet ez?) hunyhat,
a bábuidra és viaszkosvászon
fekete, fehér négyzetbe ki lásson
tavaszt felhővel, tavat ami hegy,
hét életet, aki egyszer szeret
annak, Uram? Mert ráadás nekünk,
Így titkaid közé vegyülhetünk.