Pénz / irodalom

Mielőtt bárki áruként pillantana az irodalomra, érdemes megvizsgálni, hogy az irodalmi alkotás manapság mikor jelenik meg áruként. Irodalomért ugyanis a befogadók többsége ma egyáltalán nem fizet: szöveggyűjteménybe foglalt kötelező olvasmányként vagy facebookos megosztásokként találkozik irodalmi szövegekkel. Általános olvasói tapasztalat, hogy az irodalmi szövegek, ha nagyon jók, letölthetők ingyenesen („azok megvannak valahol”), a kortárs szerzők műveiért viszont fizetni kell. Ez azt jelenti, hogy azok nincsenek?
De bizony vannak: az irodalmi szövegek egy része áru, amiért az olvasók – de csak az olvasók egyre szűkülő, egyre zsugorodó csoportja – fizet. Egész intézményrendszer épült arra, hogy az olvasók megvásárolják a műveket vagy élőben találkozzanak a művek szerzőivel. Az irodalom piacosítása ellen nem is lehet érvelni – bár az nyilvánvaló, hogy tisztán üzleti viszonyok között az irodalmi remekművek nagy része nem találta volna meg a saját olvasóit.
Ha az az irodalompolitika elsődleges célja, hogy a fenti remekművek megszülessenek, akkor kézenfekvő a szponzorok szerepe. De a magán- vagy az állami szponzoráció eddig ritkán vezetett nagy tehetségek felfedezéséhez. A regény- vagy drámaíráshoz szükséges tehetség ugyanis összetettebb, kevésbé mérhető, mint például az énekeseké vagy a balettáncosoké. Könnyebb megjósolni egy általános iskola felső tagozatának tanulói közül, hogy ki végzi majd koloratúrszopránként, mint valószínűsíteni, hogy kiből lesz drámaíró élete delén.
De az állami szponzoráció fontosságát – már csak a XX. századi magyar írók halálozási statisztikáját figyelembe véve – mégsem vetnénk el jó szívvel. Általános tapasztalat, hogy az első regényét még mindenki megírja valahogy, ám a folyamatos önkizsákmányolás megrövidíti az életet. A kiegyensúlyozott állami támogatás viszont képes meghosszabbítani a már befutott írók alkotóéveit.
Akkor talán a szponzorok és az állam által támogatott irodalmi társaságok és íróiskolák dolga az irodalmi tehetségek felfedezése? Ők azok, akik tudják, hogyan kell kinevelni a jövő nagy tehetségeit? Természetesen voltak eddig is tiszteletreméltó, nagy közösségi mozgalmak (humanisták, trubadúrok stb.) – az irodalom társadalmi művészet ugyan, ám nem feltétlenül közösségi. Számos alkotót ismerünk a múltban, akinek habitusával összeegyeztethetetlen a rendszeres társaságba járás, vagy csak a közösségi normákhoz való alkalmazkodás. Miért lenne ez másként manapság?
Az írószövetségek nagyon sok tiszteletreméltó erőfeszítést tesznek a pályakezdő írók elindításáért, de akaratlanul is az irodalom – Borbély András által vázolt (http://drot.eu/article/az-irodalom-repolitizalasa-udvari-fogyasztoi-es-utopikus-irodalom) – udvari modelljét képviselik. És ez az általam jobban ismert íróiskolákra, kreatív írás-kurzusokra még inkább igaz. Az ilyen szemináriumok, tinédzser-közösségek általában azokat a hallgatókat erősítik meg, akik „úgy írnak, mint a nagyok”, és nem azokat, akik vállalják az útkeresés, vagy a különbözés kockázatát.
A tehetségek „kiválasztásának” egyik módja lehet, hogy az állam nem is közvetlenül az alkotókat / alkotóközösségeket szponzorálja, hanem azokat a kritikusokat és szerkesztőket, akik „hozzáértésükkel” elősegítik, hogy az arra méltók hozzájussanak jó szerződésekhez, ösztöndíjakhoz, kiadói kapcsolatokhoz. (Az állami laptámogatások felfoghatók így.) Ámde egy ilyen szisztéma patriarchális viszonyrendszerbe kényszeríti az alkotókat, ráadásul egyik vagy másik értelmezői közösség kizárólagos „helyzetbe hozása” az irodalomról való beszéd elszürkülésének, sematikussá válásának kockázatával is együtt jár. (Egy ilyen fordulat biztosan hozzájárult a kortárs irodalom olvasótáborának  a 90-es évekbeli megfogyatkozásához.)
Az irodalmi élet intézményeinek megítélése nemcsak társadalmi helyzettől, hanem életkortól is függ. Annyi fiatalhoz hasonlóan régen én is feleslegesnek, sőt kártékonynak éreztem őket, de ma már azt is hajlandó vagyok elfogadni, hogy egy lap vagy irodalmi társaság (akár) önmagában is kulturális alkotás lehet. A közvetítő intézmények semmiképpen sem kizárólagos jelentőségű, de fontos összetevői lehetnek egy jól működő kulturális életnek.

Hatalom / irodalom

Irodalom és politika viszonya messze túlmutat a mai irodalmi intézményrendszer átalakítása fölötti vitákon. De mivel ezeket a vitákat éppen a politika váltotta ki, érdemes a kettő viszonyát is vizsgálni.
Természetesen még egy szerelmes vers is – hiszen személyközi viszonyokat jelenít meg – politikai tett. Ám vajon tekinthető-e az irodalom politikai szerepvállalásának, ha egy író magánemberként „állást foglal”, dísztribünön ácsorog, aláír, nyilatkozik, elítél valakit vagy valamit a tévében, átvesz vagy nem vesz át díjakat? Egy irodalmi mű ennél sokkal komplexebb politikai állásfoglalás kifejtésére is alkalmas.
Ennek belátását viszont nehezíti, hogy kevés példát ismerünk arra, hogy művek, írói életművek konkrét politikai döntéseket vagy akár társadalmi folyamatokat befolyásoljanak. (A Szigeti veszedelem még szerzője társadalmi és hadvezéri tekintélyével támogatva sem volt képes arra, hogy a magyar nemesség politikai szerepvállalását vagy a bécsi udvar politikáját befolyásolja. Ugyanígy a népi írók – bár sokan voltak – nem tudták a parasztság kifosztását megakadályozni.) Valószínű hát, hogy irodalmi alkotások érdemben csak kezdődő politikai mozgalmakat képesek inspirálni. Ennek jelentőségét a magyar baloldal újjáalakulásának idején semmiképp sem szabad lekicsinyelni – bár nagy kérdés, hogy egy alkotó a mozgalom identitását megtestesítő plakátemberként vagy tényleges gondolkodóként akar-e politizálni.
Létezik olyan ars poetica, miszerint magyar írónak lényegében mindig az elnyomottak „pártján” kell állnia, a költőnek-írónak a némák és nincstelenek helyett kell beszélnie. Különös, hogy ez a program épp manapság körvonalazódik: a befutott negyvenes-ötvenes magyar írók szinte mind ismerik egymást a bölcsészkari folyosókról, az íróiskolákban pedig elvétve sem találunk a középosztálynál mélyebbről induló fiatalokat. Persze léteznek az alacsonyabb társadalmi helyzetűeknek is irodalmi fórumai (különféle rettentően irodalmias nevet viselő „irodalmi kávéházak”) ezeket a facebookon egy-egy kattintás, de a természetesen világok választják el a komolyabb fórumoktól.
Hát akkor melyik is a „hiteles” hangja a szegényeknek? Netán tekinthetjük-e Zámbó Jimmy-t a „szegények költőjének”? Hiszen mint tudjuk, épp a legszegényebbek az ő „művészetének” a fogyasztói… A kérdés teoretikus – de jól jelzi, hogy egyetlen, a társadalmi küldetését komolyan vevő irodalom sem kerülheti meg, hogy ne csak szóljon a szegényekről, hanem – amennyire lehetséges – igyekezzen megszólítani is őket.
Irodalom és politika viszonya ma Magyarországon a „ki kap díjat”-kérdésében csúcsosodik ki. A nagy találgatásban, hogy melyik politikai erő miért és hogyan díjazza a „saját embereit”. Persze a „politika” nem az „embereit” díjazza, hanem az egyes alkotók mögötti szavazói csoportokat. De a kérdés akár megkerülhető így: mi szükség van 2016-ban még állami díjakra?

Társadalom / irodalom

A tapasztalatok alapján nem volna lehetetlen egy jól működő, rugalmas, több lábon álló irodalomtámogatási rendszert kidolgozni. Hogy mégsem sikerült ilyet találni, az talán több okra is visszavezethető. Meglehet, maga a magyar társadalom nőtte ki a használható modelleket.
Az eddigi leglogikusabb szisztéma, a Borbély András által felvázolt udvari, fogyasztói és utópikus irodalom modellje is arra épül, hogy a befogadók és alkotók csoportjai világosan elkülöníthetők.  Pedig ez nem igaz, ma nem különíthető el: a fiatalabbak közül azok olvasnak, akik írnak is – blogot, verset, regényt, recenziót. És ez nem egy aprócska, de művelt szubkultúra, hiszen a magyar történelemben talán még soha nem foglalkoztak ennyien szépirodalommal.
Ezt a mai irodalmi tömeg-túltermelést nem nevezhetjük népművészetnek (szinte minden alkotásnak név szerint ismerhetjük az alkotóit), és nem nevezhetjük mozgalomnak, hiszen nincsenek közös eszmei célkitűzései. Nem írható le elit- és popkultúra szembeállásaként, hiszen ma Magyarországon egyszerre több érvényes kánon létezik, és mindegyik kánon, ha intézményekkel nem is, de saját irodalmi normákkal és olvasótáborral rendelkezik. És bár a régi értelmező közösségek őrizni látszanak saját tekintélyüket, de a Wass Albert-kultusz is mutatja, saját normarendszerüket még az iskolákban sem tudják feltétlenül érvényre juttatni. Nemcsak maga az irodalom, hanem az irodalomról való beszéd is jóval kevésbé ellenőrizhető és irányítható, mint a múltban bármikor.
Többen egyfajta társadalmi forradalmat látnak ebben. A  XX. század balul sikerült, erőszakkal levezényelt, sok áldozattal járó modernizációs kísérletei után tényleg tapasztalható egyfajta elitellenes kiábrándultság. Nálunk nem sok becsülete van a megmondóembereknek – akár kötelező védőoltásokról, akár kötelező olvasmányokról van szó.  Ami az én szememben viszont meghökkentő: a költőket-írókat szinte automatikusan a “túloldalra”, a hatalmasok és a megmondók közé sorolják. (A nagy csinnadrattával járó állami kitüntetések ezért sem képesek megszilárdítani az irodalom társadalmi elfogadottságát.)
De ha bárki megtanítható jól írni, és ha a netes szubkultúra, az irodalomoktatás átalakulása, az egyes íróiskolák miatt azt sokan meg is tanulják, akkor kiből lesz író? Ma már a műveltség sem igazán meghatározó. Az egyetemi kapcsolatrendszer ma is nagy előnyt jelent, de az egyetemekről kikerülő fiatalok évről évre műveletlenebbek. A literary gentlemaneknek leáldozott, hiszen ma nincs olyan ismeretanyag – latin nyelv, antik műveltség stb. – ami a képzett és képzetlen irodalmárokat elválaszthatná. Ma Magyarországon az lehet bölcsész, akinek van pénze és ideje, hogy irodalommal foglalkozzék, és ismer másokat is, akik ugyanígy tesznek. Ezt a folyamatot láthatják elkeserítőnek, de akár felszabadítónak, sőt mámorítónak is.
Az irodalmi tömegtermelés nemcsak a marketing szerepét értékeli fel – a kiadók ma bármelyik jól író fiatalt felkaphatják és eladhatják –, hanem a romantikus küldetéstudatét is. Hiszen nem kizárólag menedzsereken múlik, hogy valaki képes elhinni, hogy érvényes mondanivalója van, hanem ihlettségen, beavatottságon, személyes inspiráción.
A net megjelenése és a műveltség átstrukturálódása ma univerzális jelenség, de ez a fajta lázas és irodalmi tömegtermelés talán csak a Kárpát-medencét jellemzi. Nem a magyarokat, hanem a Magyarországon maradottakat. Angliában, Ausztriában, Németországban nem születnek nap mint nap új irodalmi facebook-oldalak, nem alakulnak új és új irodalmi csoportok, és általában is azt tapasztaljuk, hogy ha kezdő írók munkát vállalnak nyugaton, akkor az irodalomból is hamar kigyógyulnak.
Ez az irodalmi tömeg-túltermelés (vagy bárhogy is nevezzük) nem választható el tehát az itt-től és most-tól, a mai magyar politikai viszonyoktól, a rendszerváltás csalódásaitól, az elitből való kiábrándulástól – tehát maga is politika.
A szponzorok, az állami intézmények egyáltalán a magát „komolynak” érző hivatalos irodalom tudomást sem vesz erről a bugyborgó, fantasztikus szövegtengerről. Ennek a hatalmas, határtalan, irtóztató mennyiségű irodalomnak ma Mark Zuckerberg a legnagyobb szponzora. De akárki és akárhogy szponzorálja, érdemes volna már ezt a különös birodalmat vagy irodalmat bátor felfedezőnek lapról lapra, közösségről közösségre feltérképezni.
Mert alig képzelhető el olyan irodalomtámogatási modell, egyáltalán, életképes intézményrendszer, ami erről a képtelen, mindig megújuló szövegtengerről nem vesz tudomást.

http://drot.eu/article/az-irodalom-repolitizalasa-udvari-fogyasztoi-es-utopikus-irodalom