Végre a közeli hegylábon, amely széles ívben hajlott a folyó felé, Hara meglátta a többieket, amint libasorban mozogtak lefelé, megrakva nagy csomagokkal. Felmentek a hegyre, most pedig lefelé jöttek, mert így akarta Ko. Elmennek, és ezzel örökre elszakad egymástól a horda két része. Lehet, hogy egy másik hegy van a hegy mögött, lehet, hogy az erdő, ahol nincsenek barlangok, csak ragadozók, kígyók és tigrisek, a tigris pedig legyőzhetetlen. Hara közelről látott egyet gyerekkorában, amely az öregségtől hullott el. Még nem szaggatták szét a dögevők.

A horda úton volt, hogy új helyet keressen magának. Sokan voltak, több mint négyszer öten, nőstények és kölykök, köztük Hara. Szim vezette a népet, Hara nemzetségét, amely Nau-nak nevezte magát.

Amint meglátták a tigrist, eldobálták a holmijukat és elrohantak a fák közé, míg a többiek reszketve összebújtak, mert a tigris az erdő királya volt, és azt gondolták, csak alszik. Végül egy Mon nevű vadász odamerészkedett hozzá, és Tau követte őt a dárdájával: ő volt Hara apja.

Olyan hatalmas agyara volt a tigrisnek, hogy még egy kővel se tudták kiverni. Tau két körmöt kapott a zsákmányból, a többit Mon, de egyikük se használhatta sokáig, mert mindkettőjüket megölte egy másik tigris még aznap éjjel. Tau azonnal meghalt, Mon kibírta napkeltéig. A hátán, a vállán és a nyakán sebesült meg. Szim táncolt körülötte, amíg a nőstények a sebeket nyalogatták. A nép reszketve könyörgött a tigrisnek, felejtse el, mi történt, ők csak szemtanúi voltak a történteknek, de senki nem értett egyet a vadászokkal.

Hara anyja, Ahan nem élt már amikor ez történt, így nem tudta, ő hogy vélekedett volna a történtekről, de valószínűleg ugyanúgy, mint a többiek.

Letették a körmöket a halottak és a tigris mellé, és eltűntek a helyszínről. Szim figyelmeztette a népet, hogy nem szabad visszanézni. Egyedül Hara törte meg a szabályt, mert kölyök volt, és gyötörte a kíváncsiság. És két nap múlva elveszett.

Ez úgy történt, hogy egy gyíkot üldözött a bokrok között, amit Lanának szánt, aki az első nevelőanyja volt, habár egy saját kölyke is volt, ami elég gondot okozott neki. Gyengén táplálta Harát, ezért is lett olyan hitvány felépítésű.

A gyík megállt és elindult ismét, mintha csak játszott volna vele, és amíg üldözte, eltévedt az erdőben. Mindenütt fák álltak, a fákon madarak és majmok játszottak.

– Segítsetek! – könyörgött a majmoknak, de még arra se méltatták, hogy egy diót dobjanak neki. Így történt, hogy Hara megutálta a majmokat.

Tudta, hogy Lana nem fogja keresni, ahogy a saját kölykét kereste volna, és valóban így történt, két napig barangolt az erdőben egyedül. Ennivalót még talált, mert nyár közepe volt, és éppen beérett a wa, de hogy elkerülte a ragadozókat, csak a szerencséjének köszönhette. Mos botlott belé egy fa tövében. Letört egy ágacskát a fa ágából, és ebből faragott később egy darabot, ami Hara varázsszere lett. Vörös fa volt, amilyent még soha nem látott. Nincs is talán, gondolta. Mos vette magához, és Hara nagyon szorosan kötődött hozzá. Ő lett a második nevelőanyja, egy idegen törzsben.

Akik ismerték ezt a történetet, mind meghaltak már, Hara pedig soha nem mesélt róla senkinek. Úgy gondolták, Mos kölyke, mert ő gondozta és tanította, hogy kell kikészíteni a bőröket, feldarabolni a zsákmányt, melyik részét kell félredobni, hogy kell tüzet gyújtani és megmelegíteni a követ, amire a húst tették.

Ezek mind női dolgok voltak, így Hara a nőstények között nőtt fel. A hím kölykök már régen a hajítókövekkel és fegyverekkel játszottak, ő még mindig Mos körül lődörgött.

Egy napon odajött hozzá Kim, akinek az anyja valószínűleg ugyanaz volt, mint Otu anyja. Kim vicsorogva oldalba bökte Harát a dárdája nyelével. Egyszer csak ez történt. A vadászok általában csak egy kölyköt vittek magukkal, mert akadályozta őket a mozgásban. Ha találkoztak egy óriás gyíkkal vagy párduccal, mindenki menekült, ahogy tudott. De ezt is meg kellett tanulni a kölyköknek, habár veszélyes volt valóban. Az elmúlt évben két kölyköt veszítettek, mi több, egymás után követő két napon. Egyiket egy kígyó marta meg, habzott a szája és elkékült az arca. Mos dühösen csapkodta a földet egy bőrrel, hogy miért nem hozták el a kígyót is. A kölyök holttestével együtt kellett volna ledobni a szakadékba.

Na kölykét pedig egy hiúz tépte szét, és a vadászok nem is tudták hazavinni az egész testét, mert elragadta a hiúz. A maradékot Mos farkasbőrbe bugyolálta. A holdra emelt arccal üvöltött a szakadék szélén. A hang visszaverődött a szakadékból, a nép hallgatta a halottak válaszát. Mos ledobott a kölyök után néhány hajítókövet és illatos füvet. A fű sokáig lebegett a szakadék felett, amit Mos rossz előjelnek tekintett, és nem engedte, hogy kölyköt vigyenek magukkal a vadászok. Hosszú idő után Hara volt az első.

Nagy szárazság volt, döglött halak lebegtek a tó felszínén, és bűz szállt a parton. Nem tudtak halászni, hiányzott a hús, és ezért indultak a vadászok távolabbra, a hegy felé. Keresztül vágtak a széles mezőn és a ligeten, amely mindig gazdag gyümölcstermést kínált. A száraz gaz édeskés szagát szimatolták, amely barna kis puffancsokat fújt ki a talpuk alól. Megkerültek egy nagy sziklát, amely már az erdő fái között feküdt, amikor kiáltásokat hallottak és megütötte orrukat a majmok szaga. Nőstény és kölyökmajmok csüngtek az ágakon, makogva tépdesték a szőrt a saját mellükön. A tisztáson a hímek rohangáltak körbe, ágakkal verve a földet és a fák törzsét. Makogtak és ugattak, óriási zajt csaptak.

Hara felmászott a szikla tetejére, hogy jobban lássa őket. Visszafelé magával rántott egy követ, és kegyetlenül megütötte a jobb térdét. Nagy csend lett a tisztáson, majd repülni kezdett minden, ami mozdítható volt, fadarabok gyümölcsök és diók. Hara fájdalmat érzett a hátán, elvágódott, de valaki felrántotta a karjánál fogva és elvonszolta.

A folyó kanyarulatánál megálltak inni és megszámolták, mi maradt a felszerelésükből. Egy dárdát és öt hajítókövet vesztettek. Kim karja megsérült, de a többiek is tele voltak horzsolásokkal. Vicsorogva pislogtak Harára, aki a bajt okozta. Hara behúzott fejjel lapított. Amint ismét elindultak, Kim észrevette, hogy lemaradozik és a sor végén sántikál. Morgott valamit és a nyakába vette, habár ekkora kölyköt már nem vittek a vállukon a vadászok.

Fantasztikus látvány volt Kim széles válláról a hullámzó bozót. A folyó kanyarulatánál Kim ledobta Harát, és bekente a sebét iszappal. Hajlott volna rá, hogy átkeljenek, de a többiek iszonyodva bámulták a vizet, azzal az ősi ellenszenvvel, ahogy a ragadozók általában. Egy vízisikló bámult rájuk olyan közelről, hogy látták a keresztet a szemében, amint kiöltötte rájuk a nyelvét. Hara odavágott egy követ, és nem is volt rossz dobás, csak éppen értelmetlen: a sikló csapott egyet a farkával és eltűnt, ők pedig ismét veszítettek egy jó dobókövet. Kim rávicsorgott, és Hara ismét összehúzta magát.

Sűrű erdő vette körül őket, sehol egy ösvény. Kim vezette tovább a vadászokat, neki volt legélesebb szimata. Egyszerre egy ág reccsent a fejük felett és Kim fejére zuhant. Ágak és indák repültek feléjük a fákról. Azt hitték, ismét a majmok támadták meg őket, de nem majmok voltak. A kis csoport szétvágódott a bokrok között, kiáltásokkal hívták egymást és rohantak, ahogy tudtak. Most Hara sem gondolt a vízisiklóra, sem a kövekre, amelyeket elveszített, rohant, amíg belegabalyodott valami indába. Valaki megragadta a hajánál fogva, egy szőrös arcot látott, aztán valaki fejbe vágta, és sötétség borult rá. Villa alakú faágban tért magához egy fa tetején, valami indába gabalyodva. Akkor még nem tudta, hogy ezzel vadásztak a majomevők. Nyilván azért fogták el őt, mert legkisebb volt a vadászok között.

Végigtapogatták a testét, a kis zsákját, amit a derekán viselt, kifordították, megszagolták és közben makogtak és mormogtak, ahogy Oro szokott, amikor mérges volt. Megrángatták a haját: az egyik kölyök kitépett egy csomót és elszaladt vele, míg a többiek a farkát keresték és értetetlenül vizsgálták a lábát, amivel nem tudott fogni.

Az egyik nőstény észrevette, hogy dagadt a térde, megtapogatta és megnyalogatta, mire az összes nőstény odajött, hogy megnyalogassa a térdét. Amikor valami zajt hallottak, az egész falka eltűnt. Hara körülnézett, merre szökhetne el, de látszott, hogy semmi esélye nincs.

Amint visszatértek, észrevette, hogy mindegyiknél van egy indacsomó. Sokan voltak, ötször ötnél is többen. A nőstény egy diót kínált neki, de Hara megrázta a fejét. Inkább szomjas volt, a szájára mutogatott, mire a nőstény a mellét kínálta, ami nagy derültséget keltett a falkában, az ágakat verdesték a lábukkal és makogtak.

A tej édes volt és langyos. Egy kölyök lendült hozzájuk, az anyja mellére tapadt, de közben le nem vette a szemét Haráról. A nőstény vakarózott és ásítozott, közben egy ágat fogott a lábával. Hara megpróbált szabadulni a karjaiból, mire egy hím letépte a zsákját a derekáról, és megpróbálta a saját csípőjére erősíteni.

Közben Hara észrevette, hogy őrszemek ülnek a fákon, és amikor jelt adtak, az egész falka eltűnt. Amikor visszatértek, egy majmot hoztak, összegubancolva az indákkal. Körbeülték és ízekre tépték. Nem volt osztozkodás, mindenki annyit tépett a húsból, amennyit tudott. Valamelyik egy csontot dobott Harának: félrelökte, amiért egyébként senki nem neheztelt rá.

Beesteledett, és Hara azon tűnődött, mit csinálnak most a vadászok. Biztosan megálltak egy szikla mellett, tüzet gyújtottak és szépen sült a hús. A nőstény mellé bújt, a kölyök pedig kettőjük közé furakodott. Hosszú szőrük volt, a kölyöké selymes, és mindkettőjük teste meleg. Félálomban Hara érezte a kölyök mocorgását. Ezek állandóan mocorogtak. Talán aludni is tudnak mászás közben, gondolta. Reggel cuppogásra ébred, amint a kölyök szopott, farkával kapaszkodva az anyja lábába.

A majomevők a fán hagyták őket, ahonnan látni lehetett a lombokat egy nagy tisztásig, ahol néhány majom jelent meg, leugráltak a fákról és a fűben matattak a lehullott dió után. Aztán sötét árnyak jelentek meg a lombok mögött, talán a majomevők, körbevették a tisztást és elkezdődött a harc gallyakkal, kövekkel és indakötegekkel, amelyek repülés közben kibomlottak, és mint a kígyók csapódtak a majmokra, megzavarva őket a mozgásukban, és amíg az indákkal vesződtek, a majomevők fejbe vágtak egyet. A majom visított, a válasz az erdőből jött, de a majomevők közben felkapták a majmot, és már el is tűntek vele. Néhány perc múlva ismét otthon voltak és ezt is széttépték, ugyanúgy, mint a másikat. Valaki megint dobott egy csontot Harának. Már olyan éhes volt, hogy megkóstolta. A hús véres volt és meleg. A fa tövében bűzlő csonthalom emelkedett az eldobált csontokból.

A hústól még szomjasabb lett. A szájára mutogatott, mire a nőstény a mellét kínálta. Végül egy hím lendült hozzájuk, akit még két másik követett, megragadták Harát és végigrángatták az ágakon, onnan tovább a folyó felé. Majd a nyakát törte, és nemhogy segített volna, inkább akadályozta őket a mozgásban, amíg megelégelték, az egyik fejbe vágta egy ággal, és lecipelték a folyóhoz. Amíg ittak, Hara azt csinált, amit akart, nem akadályozták a mozgásban, de igencsak megbámulták, amikor a tenyeréből ivott. Valamelyik megpróbálta utánozni, míg a többiek izgatottak makogva nézték.

Az egyik bokor tövében Hara meglátta a kis zsákját, amit a majom vett el tőle. Nem tudta használni, úgyhogy eldobta. Amíg az elszakadt szíjjal bajlódott, tátott szájjal bámulták. A majom, aki korábban elvette tőle a zsákot, most ismét kitépte a kezéből, de ismét nem tudott mit kezdeni vele. Dühében Harára támadt, aki felkapott egy ágat, hogy védje magát. Ha nem avatkoznak be a többiek, a majom talán agyon is veri. Fogalma sem volt róla, mit akarnak tőle voltaképp. De jól körülnézett, merre lehetne megszökni.

Amint ittak, a falka hazatért. Hara megpróbált a földön maradni és utat törni magának a dzsungelban az indák és ágak között. Ezek fentről nézték, mit csinál. Néhány lépés után egy nagy teknősre lelt, amely a folyó felé mászott. Senki nem segített neki, így egyedül vonszolta a majomevők fészkéig. A teknőc persze behúzta a fejét és a lábait. Hara keresett egy követ meg egy majombordát, és kezdte feltörni a teknőc páncélját. Addigra már az egész falka körülötte volt, izgatottan makogtak és bámulták. Nyilván sosem ettek még teknőchúst, ami hatalmasan ízlett nekik. A nőstényeket a teknő érdekelte legjobban, az egyik felkapta és eltűnt vele az ágak között, holott Hara Ka-nak szánta, ahogy magában elnevezte a szoptatós nőstényt.

Kézzel-lábbal mutogatva igyekezett rávenni a falkát, hogy menjenek vissza a partra, de nem értették, mit akar. Azt végképp lehetetlen volt elmagyarázni nekik, hogy a teknőc nem a folyóban él, lenni kellett valahol egy iszapos területnek, ahol tojásokat találhattak.

Ahányszor a folyóhoz mentek, Hara a saját ösvényét taposta újra és újra leszaggatva az indákat és ágakat. Fentről a falka figyelte hogy mozog anélkül, hogy a kezét használná járás közben. Megpróbálták utánozni, de néhány lépés után feladták. Nem szerettek a földön járni, a fákon viszont ugyanolyan ügyesek voltak, mint a majmok.

Néhány kőhajításnyira az itatóhelytől a folyó mocsárrá szélesedett.

– Aba! – hajtogatta Hara a teknőc nevét, végül lerajzolta a homokba. Elképedve bámulták, az egész falka oda sereglett, valamelyikük meg is kóstolta a rajzot. Habozva követték Harát, de néhányan még közben is visszamentek, hogy megcsodálják a rajzot.

Teknőcöt nem találtak, de annál több tojást egy keltető gödörben. Nagy volt az öröm, bár azt hitték, madártojások, integettek a kezükkel, mintha egy madár mozgatná a szárnyát. Hara elnevette magát: a hangra az egész falka a fülét hegyezte.

Hara eltett néhány tojást Ka-nak, a fészek alatt aztán bajban volt, mert nem tudott felmászni a tojásokkal. A hímek segítettek neki, nem túl kíméletesen, az igaz: felrángatták a hajánál fogva. A tojások szétnyomódtak, ami nem zavarta Ka-t: kinyalta a zsákból. Olyan hosszú nyelve volt, hogy akár a saját nyakát is meg tudta nyalni, ha akarta.

Az ötödik napon elsötétedett az ég. A falka szimatolva kémlelte az észak felé rohanó viharfelhőket. Szélroham söpört végig az erdőn, mindenfelé ágak repültek. Hara tudta, hogy le fognak menni a folyópartra, és elhatározta, hogy megszökik. Talált egy kavicsot, amelynek fekete pötty volt a közepén. Amikor megérintette Ka szőrös vállát, és a kezébe csúsztatta a kavicsot, semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy milyen selymes a szőre. Ka megszagolta a kavicsot, Harára nézett és olyan gyengédség tükröződött a pillantásában, amit Hara még sohasem látott.

A következő szélroham elől a falka a fákra menekült: Hara egy pillanatra látta Ka-t, amit eltűnt a lombok között. Villám csapott le valahol a közelben. Amíg a falka reszketve hallgatta a dörrenést, Hara eltűnt a bokrok között a parton.

 

 

(Illusztráció: Cueva de las Manos)

Jobb, ha félnek tőlem, mintha szeretnének
(Machiavelli)

A hiány a legnagyobb erő. Már-már földöntúli, mitologikus csapás ez a tőlünk függetlennek vélt energia. Szinte felülmúlhatatlan erővel hat az emberre.
Pedig nem is annyira független. Hiszen bennünk lakozik.
Ez a félelmetes erő még akkor is működik, ha csak lapulva lappang, ha csak súgva sunnyog bennünk, mert az emberek emlegetik a hiányt, mint a tiltott eszméket. Mert hiába változnak a politikai jelszavak, módszerek valahol a krepp-papír díszletek, a pulpitusok mögött, vagy inkább alatt, ott mindig tovább tenyésznek a tilos, az üldözött eszmék és példák az emberi emlékezetek kiismerhetetlen rendszereiben. Ez volna talán maga a társadalom dacos emlékezete. Vagy a közös emlékezet egyik formája.
Tényleg.
A kommunista hatalomátvételnek bizony voltak némi sorslazító következményei, amiket talán csak beetetésnek szántak az újabb változás szervezői. Vagy azért, mert az új hatalmi rendszer receptkönyvében bizonyára így volt megírva. Vagy jó, ha az emberek nem sejtik, mit hoz a holnap, mert akkor jót is remélhetnek. Bódító jelszavak előzték meg az erőszakot, a forradalmi tekintetnélküliséget. Egy olyan jómódot ígérgettek, amibe minden ember egyforma lesz. És ebben egyre többen kezdtek el hinni.
Pedig nonszensz! Még hogy minden ember egyforma! Prokrusztészi utópia. Senki sem egyforma. Mi, ti, ők sem egyformák. Én sem te sem – az ember önmagában sem egyforma.
Eleinte a javuló hangulat némi, de bárgyú optimizmust ébresztgetett a megrettent kisváros őslakosai hétköznapjaiban. Meg már belefáradtak a rosszra várásra az emberek. A magyar szóért az utcán akkor végre már nem pofozott a csendőr. Csak ment az ember az utcán és odaköszönt az ismerősének magyarul. És semmi. És nem hurrogta le senki. Persze nem hangoskodott. Az óvatosság az idegrendszerébe már beépült és ezt szinte észre sem vette. A rendőrnek nem magyarul köszönt, csak bólintott, csak mormogott mintha köszönne. Hasonlóan köszönt a hivatalokban, az üzletben. A gyalog magyar ember nem akart feltűnni. Esetleg ha a kiskereskedőt ismerte, akkor majdnem úgy köszönt, mint régen. Halkan, feltűnés nélkül odaköszönt magyarul és magyarul kérte a portékát. Az asszonyok bátrabbak voltak. Még az új kiskereskedőnél, Solaj úrnál is magyarul kérték az árut.
– Fél kiló cukrot!
– Áno, pol kila cukru – ismételte meg Solaj és kimérte a cukrot, amit már jegyre adtak akkoriban.
És így tovább. Olyan volt a bevásárlás, mint egy nyelviskola. A hatása is. Az asszonyok megtanultak félig meddig szlovákul vásárolni. Észre sem vették, és már egyre gyakrabban kevert nyelven szólaltak meg Solaj fűszerüzletében. Solaj mézédesen mosolygott és minden szót megértett. És mindent lefordított. Magyarul sosem szólalt meg. Solaj nem volt gőgös, inkább alázatosan udvarias. De elvből nem beszélt magyarul, csak mosolygott. A győztesek mosolya már csak ilyen. Nyájasak a békés pillanatokban, mégsem lehet örömmel viszonozni. Csak képmutatással.
Röhej a képmutatás a fűszeresnél is.
– Porúcsám sza! – köszönt el hajlongva Solaj, a távozó vevőktől. Azok is mosolyogtak, mert eleinte pocsúrám sza-nak értették, ami magyarul “bevizeltem”-et jelentene. Ilyen vicces idők voltak ezek. Frenkóné egy alkalommal Sándor fűszeresnél is azzal köszönt el, hogy pocsúrám sza! Mire Sándor úr, aki egészen jól értett szlovákul is, a röhögéstől beesett a pult mögé. Bár tán az lesz az igazság, hogy Sándor úr röhögés közben meg is botlott. Vagy le sem esett a valóságban a pult mögé, csak így mesélték, mert így hatásosabb a történet.
A rendőrök, hivatalnokok viszont nem mosolyogtak a magyar szó hallatán. Miért is mosolyogtak volna. Nekik nem ez volt a dolguk.
Ennek a változásnak mégis örülni lehetett, persze azt is inkább csak feltűnés nélkül és nagyon halkan.
– Mert ki tudja, mi jöhet még. Lehet, hogy ez a kis lazulás, vagy mi csak egy kis szünet – vélekedett Lakomczy Béla a templomból kijövet, amikor régi szokás szerint megálltak a fontosabb férfiak pár szóra a hársak alatt. Senki sem válaszolt. Engelberg úr az öreg állatorvos vállat vont. Pedig neki mindenről volt véleménye annak idején. –  Vihar előtti szünet? – tette fel a szónoki kérdést Lakomczy.
– De mégis jól esik – szólalt meg végre Engelberg úr. Az öregurak tanácstalanul összenéztek és szétszéledtek.
– Örüljünk annak, ami van – mormogott Lakomczy a nejének, akivel különben nem szokott politizálni. Az asszony csak a fejét ingatta és nem tudta mit válaszoljon. Mit is válaszolhatott volna?
– Jövő héten költözünk – próbált témát váltani.
– Az sem jó jel, hogy egyre több zsidó költözik ki innen Palesztinába – morfondírozott Lakomczy.
– Azt mondtad jó üzlet az a ház.
– Az más kérdés. Az üzlet az üzlet, ez meg politika.
Hallgatagon mentek a templomtól hazafelé. Ismerősöknek visszaköszöntek, Lakomczy kalapot emelt, a felesége mosolygott.
– Sosem lesz már ez a város olyan, amilyen volt – jegyezte meg az asszony. Lakomczy csak bólogatott, de nem válaszolt. Az előbbi téma sem volt asszonyoknak való.
Fellélegezhetett, bár susogva, de óvatosan a város népe. Halk lazulás, csöndes várakozás ült a városon. Ami hasonlít ugyan a nyugalomra, de mégsem volt az. Talán inkább elfásultság. De még így is megkönnyebbülés volt. Akkor is az, ha a nép semmiképpen sem érezhette, hogy a saját városában végre otthon is lehet. Mert nem is volt otthon. Soha többé nem!
A németek viszont, még rosszabbul jártak. A német szó elhalkult, majd teljesen eltűnt a kitelepítéssel szinte teljesen kigyomlált Pozsonyból, Kassáról a Szepességből és a bányavárosokból. Mindenhonnan. Ez nem volt vigasz. Inkább lappangó fenyegetésnek tűnt ez akkoriban.
A remény mindig bárgyún mosolyog. Olykor, egy rövid időre, tán őszinte is lehet ez a mosoly. Majd fokozatosan lehervad. De nem csak a mosoly, hanem az őszinteség is. A mosoly ugyan megmarad, mert a mosolyt kötelezővé teszik. Elvárják! És az őszinteséget nem is lehet az emberekre ráparancsolni. Mert minél inkább kényszerítik azt, annál talmibb, hazugabb lesz az eredmény.
Maradt hát a kisváros lakói számára az óvatos, kedélytelen várakozás. Némi csinált mosoly és bévül a lelkekben ott lapult a betokosodott rettegés, meg a megalkuvás. Hiszen a magyarok még így is mindig jobban jártak, mint a németek. A németeket még a magyaroknál is fasisztábbnak tartották, korra, nemre való tekintet nélkül.
Pocsúrám sza!
A köszönések változó divatja. A kommunista idők a köszönést is meg akarták változtatni. Az elvtársak eleinte az oroszos zdrasztvujjal köszöntötték egymást, majd a párt ideológiai tanácskozásán úgy döntöttek, hogy nyilvánosan inkább kerülik ezt a kedves szovjet köszönési formát. Féltek a köszöntés profanizálódásától. Ebben a környezetben, ahol a felszabadító szovjet hadsereg katonáit évekkel a felszabadulás után is még mindig davajokként emlegeti a kispolgári reakciós szóhasználat, bizony kellet az elővigyázatosság. Szlovák nyelven a Cseszty Práci!  – a Tisztelet a munkának!  – lett a kiválasztott köszöntési forma, magyarul a Szabadság! Majd a későbbi években, az internacionalizmus jegyében a magyar köszönési forma helyett is a szlovák köszönést követelték meg.
Az emberek álnok mosollyal így köszöntek egymásnak: Szabadság. Ezt nem divatból mondták az adjisten helyett. Így kellett köszönni.
Szabadság – végül is ez volt az, ami hiányzott. Hiszen szó valóban sem lehetett az új viszonyok között a szabadságról.
Viszont a kitelepítéseket megszüntették és állampolgárságot kaptak a magyarok is. Már akik még megmaradtak itt a kitelepítések után.
Megfogyva bár… és megtörve.
Az új csehszlovák személyazonossági igazolványokban volt egy rovat. A nemzetiség rovata . A reszlovakizáltak közül sokan tanácstalanok voltak, mit írjanak oda. Ki magyart írtatott be, ki a szlovákot. A nép oly gyakorlati és oly megalkuvó, ha döntenie kell. És ezt tudták az új hivatalok urai is. Mindig tudják.
Így megy ez.
Dringli Jenő a felesége igazolványába magyar nemzetiséget íratott, a sajátjába szlovákot. Nem akarta elkapkodni és úgy vélte, hogy kell neki ez a könnyen nyíló kiskapu a biztonságához. Legföljebb később majd átíratja a sajátjában is magyarra. Később, ha majd stabilizálódik a helyzet. Ha egyáltalán valaha stabilizálódik. De a helyzet, ugye sosem stabilizálódik. Meddig tart egy helyzet és meddig tart az élet. A bizonytalan, rossz helyzetek (állítja a közhely) mindig hosszabbak lehetnek az ember életénél.
Na, ugye?
Elza házát Lakomczy Béla vette meg. Míg Dringli Jenő még tépelődött azon, hogy venni, vagy nem venni, eközben Lakomczyék megvették Elza házát. Így Jenőnek már nem is volt min tépelődnie tovább. Ezután már csak sajnálhatta a kihagyott lehetőséget. Olykor egyre jobban sajnálta is egykori gyáva tétovázását. Csak átnézett a kerítésen és sajnálta. Az ideköltözésük napján Lakomczy Béla bekopogott, Jenő nejének, Martinának egy csokor virágot nyújtott át, Jenőnek egy palack külföldi konyakot. (Isten sem tudja, hol szerezhette) Bemutatkozott Martinának, akivel még nem találkozott eddig, Jenőnek nem kellett bemutatkoznia, mert őt ismerte a Mendelből.
– Kezét csókolom a nagyságos asszonynak – mondta és meghajolt. Finoman érintette ajkaival Martina fehér kezét. – Szervusz, szomszéd – rázott kezet Dringli Jenővel férfiasan.
Pár szót váltottak már a Mendelben is egymással és megismerkedésük után és azóta is mindig udvariasan köszöntek egymásnak.
– Hát, gyere beljebb, koccintsunk erre a nagy eseményre – kedélyeskedett Jenő, s fel sem tűnt rajta hogy kényszeredetten mosolyog.
Lakomczy benősült a városba, már nem is számított igazán jöttmentnek. Martioni Ignác országgyűlési képviselő unokahúgát Vargha Krisztinát vette el feleségül és ez a házasság mindenképpen nagyon jó partinak számított még akkoriban. Akkor még egy évtizeddel ezelőtt. Manapság a régi jó partik jelentősége is kérdésessé vált. Talán csak átmenetileg, mert eleve más idők jártak a háború előtt és más idők járnak a háború után. A jövőt meg senki sem ismeri, látja előre. A város befogadta Lakomczy Bélát.
Persze inkább csak látszólag fogadta be.
Mert, Lakomczy azért így is kicsit jöttmentnek számított, amit nem nagyon éreztettek vele. Mert sus-mus, pletyka az mindig megterem.

(Részlet a “Bélák a pakliban” című novellaciklusból)

…füle mögé rendezi bal oldalt szélfútta szalmaszín hajzatát, hát persze, fú’ a szél, evidens, mert erősen őszbe vegyült a hajdan – milyen régiként tűnik is mostan fel szemében, itt fogvacogi kásás télelőben –, rekkenő, kínzón kínos, forró pusztulat nyár, hogy úgy mondjam, halódik Európa, a golyóbisnak eme sávja, szegmense, a Vénlány, őszes haja nagy kínnal deresedik beléje a zúzmara reggelébe, mely ama félelemmel kecsegtet, a téli alvadás illetőségében, fagyott narancs, mégse napalm, ám, ahogy mondom, halál, a fagyé, maga amaz ifjonti Infinity is télbe vetkezett, hősöm, heroinom, aki meghagyja, a hobbit, a szőrt kis filigrán végrészeken, ahol a buja búja serken fennen, noha Fin maga téli ívás, ám mindamellett gyűlöli az évszaknak ezt a sarkvidéki-jeges, csúszós, takony-nyállal egybefolyós mibenvalóságát, de más, a szkafanderre hajazó szagok, persze sose szagolt olyat, honnan tudná, jobbára szüntelen-kéretlen fantáziál, gondol nyarat, retyketeg esőcseppeket a túlfűtött aszfalton, mint a teflon; hol meg azt képzeli, meztélláb falja kisebbforma lába a kilométereket Miskolc girbegurba, közbe-kasul milliószor át meg átszelt közein, cicakövein, más alkalommal jobbára lázas mámorban húzza fel a majd’ térdkalácsát érő kis barátja, a fekete kipróbált bakancsát, ami valólag mesemondó ama illetőségében, hogy sajgó talp meg lüktetőn forró hólyag, hát ketten mit éltek, igen, emlékszik, nem tellett villamosbérletre, maradt a gyalogszer, hányszor, minimum ötször, jaj, s a mindig kedves kipreparált, molyette, napfakította bőrjakó, amiért a műértő jó adag suskát ad, vagyis adna, de Fin a jakót nem adja, anyagi hívságok, földiek, a szükségtelen rossz, vallja, nevezze bár akként, pénz, lóvé, lovetta, stex, bankó, suska vagy zsozsó, a végeredmény egyre megy, ami esetekkor nagyon kemény ketrecharcos képzeteket fest magamagáról, mert ő kőkemény, jobbára akár az olvatag pisztáciafagylalt, felcsapja fejére turkálós nagyon vagabundos-vagány kendőjét, amely épp nem Hulla anyó vagy trotty, inkábban egyféle Axl Rose, jó szokása a hazudozás, ami oda visz, kimeríti a napi átlag tíz hazugsági rátát jócskán, ha elgondolja, de nem teszi, nem veszi eszébe, gáncsot vet a hazugság csapdája magának, erre mondjuk, nem tanul, mint a pöttömke elefánt, aztán meg beáll az egész-alakos képmástorzító elébe, csak hogy szemlélje, perverz mazochizmusa, s rendre egzecírozza magát, „randa vagyok, egy malac”, „visszasírom az anorexiámat”, „a maradék Olanzapine-t kidobom vagy lehúzom a klozeten”, „edzeni fogok, és keményebb leszek az adamantiumnál, dögöljek meg, akár”, és effélékkel traktálja bolond elméjét, bár ez némi magyarázatra szolgál, ha Fin héroszi képzeteit vesszük, mert igenis jutott részére belőle, így lett az X-men Mistique-je kedvence, bocsánatos bűn, tekintve, még gyerek jóformán, ilyen léptékkel igen, szerepekbe vedleni, ez kedvére játszik, Logant szimplán irigyli, képességeivel nem gyarapodna sokra, bár adva lenne élete nagy bánkódásának a megoldása, az pedig Concrete szóval a csöppet sem felmagasztosuló vénhedés, ugyan bár sebezhetetlen lenne, de mit kezdjen ilyen tehetséggel egy borderline-ember, azután meg ott vannak a humán- és robot térfigyelők ebben a megveszekedett valóságban ’15-ben, műholdak alatt, ahol a tesó mindent nyomon követ: mutánst, embert, némbert – nem embert –, állatot és gombatelepet vagy magányos gombapéldányt egész a Tiszaiig, oda igyekszik a lányzó, a húszas éveinek végét tipró, láttatra kiskamaszt mímelő entitás, nem is tudom, talán a szeme, a nem csupáncsak zöldben játszó barna udvarú lélektükör, nem, az a két, fáradságtól mandulavágásként festő, némileg duzzadt golyó, ezek a kövér csapágyak, szemek, amik vele egy ritmusra kacagnak, ha nem akképp buggyanik ki az ember száján, már úgy a vihora, mint Nelson barátunk vigyora a Simpsonsba’, akkor Infinity, eme varázsos lány hahotája akképp tételezhető fel, amiként a David Helfogottot alakító Geoffrey Rush gyöngyözött, miképpen somolya akár a bársony, de ne temessük még el őt, emlékezzünk Fin, az amatőr életművész kedvelt, hogy, hogy nem, legkedvesebb darabjára, Rachmaninoff hármas concertójára, amiről avatottak azt tartják, eme monstrumi elefánt a világ legnehezebbje, már úgy,  zongoradarabja, s hoppá, visszaröppentemben még mindig ott tartok, ahogy Fint figyelem vizsla szemekkel, aminő hajával babrál, és minél többszörte mondom ki magamban, Infinity, annál jobban beléívik a tény, a név származtatása, mely szerint egy efféle felsőbb fajta, magyarul, ugye, ama Végtelenség, olyan képességeket feltételez viselője átkos részéről, mely nem a kis szürke egereknek adatott, ahogy egy Leila, akár Kata vagy Alexandra, nomen est omen, sem lehet egy csúnyácska kicsiny jellem, hogy ne mondjam, rút leányzó keresztségben kapott neve, úgy Infinitytől is megköveteljük, hogy már pedig ő legyék pozitíve lehengerlő, valóságos kis fény az egyiptomi sírboltok végén, tündököljék kóbor vándornak az éjben, ám Fint szemlélve ezt a fajta ragyogást néminemű piszok gyengíti, haját, a kazlast kosz és fekete festék, valamikor régebben sötétre mázgálta, ennek a maradványa sötétíti, így ezen handycapje nem tűnik ki, a körmeit ellenben hiába vájkálja, annak ágyai feketén piszkállanak, hajára egy mentsége van, a The Cure iránti olthatatlan imádata, oda meg vissza volna, mifene, s ekképpen, bocsánat, apa, ő most, illik tudni, grufti, a Fascination street hergeli leginkább mániás jókedvét, mellette néminemű Depeche Mode, ahol el sem tudja már dönteni, a Liliant, netán a John, the revelatort imádja, döngje oldschool-os walkmanja, a Playing the angel albumról, és ha azt vesszük, kiváltképp dagad a büszkeség okán, tudniillik, nem illik, ha arra konspiláz, hogy a DM-re ropta a Népcsarnokba’, nos, amíg voltaképpenileg le nem bontották, és húztak helyébe egy gigászit, ahol régente akkora a fű-folyondár, melléig is felér, az ifjúság, vénebbség, vérebség meg egy-egy méteres nyomtávval sűrű bocsánatkérések közt igyekszik helyet keresni pisilés óhaján, a fiúk, a lányok, andorgünök és travesztik vegyesen, mint kellékek a hagymasalátába’, s amikor a hólyag kellemteljesen ürül, a vigyor kenetteljesen a száj sarkára kiül, kérek még egy sört, mellé böfög akkorát, hogy a szele összekócolja a másik fél fizimiskáját-haját, a falkanép örül, és újabb töltetér’ iramszik vissza a sorba, mint akkor Fin meg a pasija, ami közben meg a Placebo vendégeskedett előzenekarformán, Fin nem figyelt, nem is tudta igazában hova tenni a nyakkendős siheder énekes arcot, noha amióta volt szerencséje a Kegyetlen játékokhoz, egyik kedvence lett egyik legismertebb darabjuk, na de kanyarodjunk vissza Fin kunkori tincseihez, mivel jobbnak híján még mindig azt babrálja; piszkálja kamaszos zavarában, és ahogy eléri a villamosról éppen lefelé csordogáló kisebbféle tömeget, lábába egyszerre rugó áll, kellemetlen belérezonál, amiképp tudatába leledzik egyszersmind, őt most tán figyelik, és miképp korgó gyomrát nem bántják nyugtatók és egyéb pirulák, hát csak természetes, hogy remeg, mint a kocsonya, benne a Miskolc büszkesége béka, ami még csak nem is a királycsaj csókját áhítja, inkább bedob egy tictac-ot, és azt mondja, menj a francba, Béla, na, de Fin is valósággal tic-kel, a szeme fehérje, dióhéja, ujjai zongoratánca, sz’al kapaszkodik lefelé a Vasgyárból a tömeg, sokan vannak népek, nézi Infinity, ama mizantróp leányzó, némiképp retyketeg a borzató emberáradattól, hozzáteszem bár, ő maga, hiába itt a Tiszain, nem készül sehova, csupáncsak akadt egy barátlány, egy megyével odébbi, némiképp délkeletre, na meg a korban leledző különbözőség, az bizgatja, amihez nincs igazán szokva, akarva, már, hogy ő a tulajdonképpeni rangidős matróna, különbözőség, majd tíz évnyi korkülönbség, amivel nehezen számol el, ha azt veszi, megszokta, hogy professzorok, kis doktorok és egyéb alantas lények övezik, effektíve korosabbak némileg, kínos beidegződés még az egyetemről, az ok talán talányosan viszonylagos intellektusa, mert ránézésre buta, ostoba, szamárfajta, mely nem tudja eldönteni, melyik bálát válassza, ekképpen éhen vész, s lesz szalmanalmas szamárhalála – barátját várja? maga sem tudja, mindenképp új keltezésű ígéret, s most azon okoskodik, mit szóltak a Casablancában, azt ne kérdezd, kicsoda, miféle, épp csak óhaja volt felvételt nyerni a színművészetire, barátja sarkallta, melyet úgy is mondhatnék, jól megrágta, kiköpte, majd rátaposott, mint egy májfoltszínre fakult rágógumira, és azt mondta, eridj, bammeg, rendezői szakra, Guillermo del Torro, Quentine Tarantino meg a Bánatos Frász Töri Ki úr után remek rendező lehetnél, ribanc, de Fin nem fogta grabancon a lehetőséget, nem csábította a pesti metropoliszi művészélet, maradt Kispolcon jobbára, s ha már itt cövekelünk, elmondhatjuk, Bé a barát szót kiváltképp nagy erénnyel ki-, de kimerítette egyébben, a lány, akit várt a mostaniságban, az Ashleen névre hallgatott, barát, talán, majd később, amolyas nővérke-hugica viszonyulás, amely bizalmat és gyümölcsöző tapasztalatmegosztást feltételez meg mesélőkedvet és csokis perecet kíván, persze a tapasztalat nem örvendeztet mindennapos értelemben, mert léteznek rossz empíriák, s most Fin vállainak vonalaira zuhan a teher mázsás zsákja, lenni bölcsebb és tapasztaltabb, az utóbbi nem kérdéses, felnőttként tétetni, ez volt szemében a lehetetlenség, mert világos, hogy eme két erősen zavart elme szférájában a dominancia vállalásának kényes kötelessége Fint illeti meg koránál és vendéglátói titulusánál fogva, nem mellékesen maga is, ahogy Ashleen, rabláncon lógva teng, aminek végét a komplexusa fogja, konkrétan szólva anyakomplexusa, amiképp gyerekkorában unokanővére tette vele, parolázott havibaj meg klimaxos izzadásról, el is gondolázott volna még számosszor, ha nem hág agyába imperatíve oka a jöttének, névlegesen beosonni a pályaudvar épületébe, meglesni a peronszámot, odakacsázni gyors-alattomban, mielőtt Ashleen a kétség vermébe esne, Fin fut, szalad, mint puskából a puskagolyó, a bejáratnál kedves-kedvetlen papuska, amolyas pedofile arcon ragadt mosolygós, Woodie Allen – bácsika tárja az ajtót, Fin becsusszan, két gödröcske szájszélen, eme gesztussal köszön reszketeg illanatában, ám mielőtt bármerre szánná magát, pisla tekintetet vet a befutó vonatok listájára az érkező szerelvények oldalán, és ama bizonyossággal lépdel tovább farzsebben, miszerint bő húsz perc, szünet egy jól átkoreografált kakaó okozta hasmenésre, az IC érkeztéig, és simán, nem futva ér majd ki a kettes peronra, miután sietve kompenzálja szorongását gyógyszerformán; régi motoros lévén pontosan tudja, hol kaphat fogyasztást mellőző kiszolgálást, nem teszik fel, drogos, avagy kórházi szökevény-e, a már vacogássá erősödött parkinsonismusa okán, persely, tudja, ha nem szedi a bogyókat, nem viseltetne akként, akár egy tál februári kocsonya a miskolci fergeteg-fogatagába’ vásár idején egyik kézből a másikba úton, az álmai is nyalván világosabbak lennének, felfogása, reakcióideje gyors’b, ám a megvonásnak is akadnak buktatói, mint autónak a fekvőrendőr, ami ugyanaz, mint szememben a fekvő rendőr, mert ott az a gyötrelmes álmatlanság, órás dühkitörések, káromlatos prepubertást idéző üvöltésszimfóniák, légkalapács erejével dühöngő remegés, tic, felpörgés, fizikális, szellemi síkon, ami az alvadás elnapolását jelenti, mert ő olyankor egész egyszeriben nem fárad el, erőssé fajzik, ahogy egy gőzpumpa, egy reaktor, vagy, vagy… depórohamot kap, amire azután mindenképp kiszállnak a mentők, hogy kiinjekciózzák a corpus egészét érintő görcsöket, s ezzel megszűnjék az értetlen-oktalan jött sírógörcs ilyenformán, hogy végezetre felszusszanjon, ami pedig a skizofréniáját illeti, oda kell a gyógyszer, kergekos-effektus mifene, a legvadabb vad, az ász, még kezeletlen kárt tesz magában, másban, akit szeret, akit gyűlöl, tök mindegy, csak öljön-üljön, a kócerájba’, s ilyenkor már az, kiszolgálunk-e valakit egy pohár szennyezett vízzel, bárminemű likvid állagú vacakkal, hát, ha nem, az a pult eladó felé eső oldal sara, bár effélét még nem élt meg a jó Infinity, aki most benyit a Restibe, s a nap lehunyorog estibe, itt igen szerény méretekben képviseltetik ama magasztos nép, az utazóközönség, amely nem lehet oly közönség-es, hogy helyét a Restibe’ kereshesse, negyedosztályos besorolása, nyilvánvalóan az ok, vagy mert kétes hírű népek találkahelye, nőneműek alig, vagy sohanapján olykor, bejárnak a nem éppen utazó-bóklászó egyének, kocsmatöltelékek – sherry és olcsó egyéb szesz bűze serkenti kifelé a jobb érzésű népet, a vasárnap befelé igyekvő kollégista elemeket a félkarú rablók tartják izgalomba’, igaz, közel esik helyileg a Fonoda éke tája, a pesti Gyorskocsisor kistestvére, prostikat csak el- és elvétve lát barátunk, dudvaevő, a gigolok nagyobb babérokat legelnek le a nőstényi kurváknál, és persze ott léteznek a pénztárosok is, a futtatók, az edzők, mi csak akképp nevezzük, stricik, s Fin mindezt tudja, ezért is érkezett szürkülettájt, korábban, bontott késsel, behúzott nyakkal, penge idegekkel, délsarki szélben fogvacogva, kis csizmában, feketében, bőrcsattal, hozzá laza farmert aggatott még éppen filigrán-vékony tagjaira, s nem feledkezik meg a nemrégiben újított cilinderéről se’, amit más szégyenlősség terhe alatt, rossz beidegzés gyakorlata az idea, hogy észrevétlen maradjanak a mainstream sodrásába’, megtartsa helyét, úgymond, mert ők a majoritász, Fin maga minor, ilyen számvetéssel más, átlagpolgár nem csap fejére feltűnő, maszkulin, feminin, androgün jellegre mutató tökfödőt, de Fin köp az ideákra, csak egy baj van Infinity renitenciájával, a vagányság díszfátyla egy törpenyuszi szívét takarja, akinek lába van, amely gyors, s Fin is inkább fut, mint rúg, üt vagy csépel, legyél az ellen fele termet, ám engedjük meg részére azt a felvetést, mintegy tényként, hogy alsó iskola óta nem verekedett, de akkor Rocky-kemény volt, ma inkábban ropi, remekül debütált kiskamaszként testnevelésen, tigrisként bukott, majom ügyességével hágott föl a kötélre, futott, mint a zerge, hogy a gimis kosárcsapatba’ is helyet bérelt, majd a második edzés után lemondott, ama feljajdulással, nem lesz gépsonka a lába, pontos passzok, gazella lendülete, kiszámított manőverezés, ezt jelentette annak előtte neki az edzés, most azon okból tart magánál kést, nem képes felmérni a tulajdon erejét, a szellemi olcsó volt, odalett, a feledés dolgozik minden bevett pirulával benne, olykor azért előszüremlik egy-egy kósza impéria, szag, gondolat vagy szinesztézia, Fin hálákat rebeg a technikának, noha technofób, vérmes luddita, a térfigyelő kamerák nem engednek lefedetlen pontokat, a biztonság ábrándja, az az arc poeticája, akinek hosszabb a kése, az jut érvényre az öldöklésbe’, lefordítva mekkora annak esélye, hogy kést döfnek egy késesbe, logikus, elvárt, mint forrócsokit inni a Szaharába’, ami Fint illeti, olykor retteg, máskor üdvös gyilkon mereng, este, most is estéllik, szürkül a hórengeteg, akár a vaníliapuding, olyképp retyketeg, spalettákon rogyadoz, tetőcserépen a hótömeg megreked, Fin mostanra újra érzi a kislábujját, azok most hernyóként mocorognak, takarodjon a kelletlen zsibbadás, ujjai hasonlómód, búbja, teste, mindene felenged, és megszabadul a szegecsek-nőttek-az-orromba-érzettől, mert amikor már az orrszőr sem stimmel, ott a fagyhalál vert tanyát, mely nem túlon derítő, menne inkább toronyiránt délnek, hogy következőleg, minimum a francia Riviérákra szülessen, n’est ce pas, magához veszi a kongáját, koppant disszonáns dalfoszlányt, aztán meg ahogy ott mereng az ablak alatt a magasban, láblóga, miegyéb, helyet keresve-találva, se jobbat, Ashleen-ről vétlen megfeledkezve, mereng, s les ki az ablakon, les havat, számosat, kristálycukor, anyu nem igazán sütögetett, olykor, mikor, volt nagy vircsaft meg dühös vicsor, bámészatában elbambul, a nyála állán elindul, úgy képzeli el a melaszt, amiként odakinn a havat, noha sose látott olyat, hallott ellenben melankóliáról, ismerős téma, mert ritkásan ugyan, de vonaton, buszon eljátssza a lélekfürkészt, pszichodoktornénit, mert igaz, ami igaz, ő az asztal másik végébe vágyott – pecsét, sztetoszkóp, izé, ecet meg sósav –, s mint mutatja magamagát, fordítva sikeredett éppenséggel, ez volt az egyik hátulütő, a lustasága meg a pszichomotorikuma, testbeszéde és ama fogyatéka, a hazudozás képtelensége, már úgy, hiteles éllel, a szakma olyképp kedvez neki, a habitusa egy auditóriumot megtöltő szócsépelésre, milyen a tej – lila; de a mosolyránca félelem irányába grimaszolja, szinte észrevétlen, tetten érhetetlen, s Fin hangja rezonál, mint egy hangtál, ha kongatják, a megjátszás, jobb beszariak ismérve, tart, mert lebukhat, talán a büszkeség mondatja, köpi a hazugságot, milyet legutóbb Egyiptomban, már úgy, köpködő tevét, látott – volna effélét, merthogy sose járt ott… nos, hát könnyű, olyas léptekkel, mely szerint 133-as IQ egyre-másra sikerrel vesz, és valólag, ennyit mért nyári bezárása idején, és kétszer megismételte, néminemű képesség a megtévesztésre, ahol magam azt mondom, intelligencia nem több alkalmazkodásnál, akár a kaméleon, mittom’, Fin esetében tán némi személyiség zavara, ez az úgynevezett hiszti, jobb helyeken mondva, ez fútta össze Asht és Fint, azzal az ígérettel, miszerint egymás lélektestvéreivé válnak, lesznek… meg kell engedni, Ash többet tett fel Finről, olyat, mint majdnem valamiféle beteg omnipotencialitás, egyféle Che Guevara, Zarathustra egy kőbevésett sziklahasadékba’, mert nem látta szeme fehérjét, ekképp csalódása is nagyobb méretekkel érte, harsanó pofonképpen, lesz majd a csalódása, csalódik amiképpen Balga, mert ő is többre nézte, pár napja Fin az alantit rovátkolta naplójába, a naplóírás jó szokása megmaradt nála, a bakancslista inverzét is belefirkálta,

1. soha többet nem mond „igen”-t, amikor nyelve hegyén a „nem” szócska ficereg
2. a jövőben felhagy mind ama várakozással, amit eleddig megengedett magának, akár ő, akár más, akaratlagos vagy kényszerítő erő, a laissez-faire attitude elvén és nyomvonalán poroszkálva
3. nem ad több okot rá, elhurcolják és bezárják a disznóólba, s nem tartja többé oda a jobb orcáját, sem a balt… értem, a tomporát, hogy veszettség ellen beoltsák, mint valami vadat, ha mégis bejut, tesz róla, és kijut, szökik, mint ’12-ben, sikerrel

mi tagadás, ez nem sok, neki épp elég megtartani, ő viszont tudja, semmi esetre sem ama fölöttes, hogy ne mondjam, übermagasztos lény, aki nem épít sajtból űrrakétát, hogy partit rendezzen a Vénuszon, vagy sem, de mire odáig jutott, bulit rendez az elméjében, addigra a zegernyeszag eltűnt, helyébe valami radiátor-meleg telepedett, melyet szagolva, Fin kellemteljesen elszenderedett… pár percre rá egy csörgősipkás lány megállt hozzá közel, hosszasan leskelte, közelebb ment, hogy megérintse, ám hamarjában gondolt egyet, tán mégsem ő ama keresett, a régtől várt idea-testvér, s inkább elszelelt, a fagy szele érintette pusztán így Fint, amikor a bejárati keményen dörrent kint rekesztve reményt és hideget egyben…

 

 

 

 (Illusztráció: Agnes Cecile)