Hegyi Szilárdot tisztviselőnek teremtette a Jóisten. Amióta az eszét tudta, irodistát játszott. Orra hegyére biggyesztette apja olvasószemüvegét, mellén ott feszített a kiváló dolgozó érdemrend, amelyet kicsi kezeivel aprólékosan fényesítgetett, és figyelmes mozdulatokkal válogatta a papírokat. Kezdetben színük és méretük szerint, majd, amikor már el is tudta olvasni, címük szerint, de az, hogy mi állt bennük, nem érdekelte. A papír tapintását szerette. Csukott szemmel végigsimította tenyerével, beszívta az illatát. Mert más-más illata volt az újságnak, a könyvnek, egy-egy csekknek, levélnek. A poros és dohos szagok keveredésekor azt játszotta, hogy középkori varázsló, akinek az a feladata, hogy a világ összes iratára vigyázzon. Micsoda felelősség, sóhajtott fel, és büszkén kihúzta magát. Alig várta a napot, amikor szemüveggel az orrán, jól fésülten helyet foglalhat egy irodában, és egész nap papírokat tapinthat.
Hegyi Szilárd nem volt eszes, csak nagyon szorgalmas, és kitartóan haladt célja felé, amely sok-sok évvel később teljesült: állami tisztviselő lett. Helyet foglalhatott az alagsorban lévő postázóban. Az eskü letételekor szétfeszítette a büszkeség, úgy gondolta, hogy az alagsori postázó az állami gépezet lelke, ahol egyetlen papír sem sérülhet meg vagy veszhet el, és senki sem rongálhatja meg őket. Szerette a nagy irodát, az sem zavarta, hogy hat másik tisztviselővel kell osztoznia rajta. A papírok földi mennyországába zsákszámra érkeztek a különböző nagyságú borítékok: kicsi, nagy, közepes, vékony és vastag. Hegyi Szilárd komótos, megfontolt mozdulattal vette kézbe a borítékot, ujjaival finoman érintette a jobb felső sarkában lévő bélyegeket, gyönyörködött a mintázatukban, majd óvatosan felbontotta díszes nyelű papírvágó késével. Tenyerével többször végigsimított a papírokon, kiegyenesítette a hajtásokat, mint egy díszes terítőt, pecsétet nyomott rá, és a megfelelő kupac tetejére helyezte. Szerette a papírok különféle illatát, simogató vagy érdesebb felszínét.
Egy szép napon betévedt az irattárba, ahol faltól falig érő, ósdi fapolcokon sorakoztak az iratok. Hegyi Szilárd szédült a gyönyörtől, úgy érezte, mintha körhintán ülne, forogtak vele a polcok, rajtuk a vaskos irattömbök. Ennyi papírt egy helyen még soha életében nem látott. Munkaidő után bement az irattárba, simogatta, pakolgatta az iratokat. Ha valamelyik koszos lett, letisztította, ha szakadt volt, megragasztotta. Letörölgette a port körülöttük.
Az egyik januári este is az irattárban tevékenykedett. Egész nap havazott, estére már térdig ért a hó. Hegyi Szilárd a külvárosban lakott, úgy döntött, aznap éjszaka nem megy haza, hanem az irattárban alszik. Papírzsákokból kialakított fekhelyén gyönyörködött a hatalmas polcok látványában, amelyek toronyként magasodtak fölé. Az utcai lámpák beszűrődő fénye megcsillant a poros polcokon. Hegyi Szilárd szippantott egy nagyot az irattár levegőjéből, és azt álmodta, hogy középkori varázsló, aki a világ összes iratára vigyáz.
Kora reggel a hókotró zajára ébredt. Nagyot nyújtózott, felhúzta a csizmáját, majd csintalan gyerekként végigfutott a polcok mentén, lágyan érintve az iratokat. Az ajtó előtt azonban megtorpant. Egy állat terpeszkedett a küszöb előtt: óriásira hízott bogárféle. Hegyi Szilárd lassan hátrált, amíg hátával bele nem ütközött az egyik polcba. Belekapaszkodott. Nem tudta eldönteni, hogy az állat mászik vagy repül, netán mindkettőt. Visszataszítónak találta tüskés lábait, domború páncélját, amely zöld és barna színeivel rikított a kopott padlón. A páncél közepén vastag, vörös csík futott végig, amelyet egy vékony sárga keresztezett. Fésűre hasonlító csápjaival félelmetesen hadonászott. Hegyi Szilárd attól tartott, nyomban elragadja.
Nem tudta mitévő legyen. Becsukta a szemét, azt gondolta, mire kinyitja, eltűnik az ajtó elől. De nem tűnt el. Hegyi Szilárd kétségbeesetten kereste a megoldást. Közelebb lépett, dobbantott, de az állat nem mozdult. Kinyitotta az ablakot, hátha kirepül, de nem repült. Neki viszont ki kellett nyitnia az irattár ajtaját. Arra is gondolt, hogy megvárja, amíg megérkeznek a többiek, de akkor gyávának tűnhetne.
Ahogy nézte, egyre jobban undorodott az állattól. Már-már látta maga előtt, ahogy ez az ocsmány lény elfoglalja az ő irattárát, megmássza az ő iratait. Ezt nem hagyhatja, gondolta, miközben forrt benne düh. Arra az eredményre jutott, hogy el kell távolítania, sőt, el kell pusztítania az állatot. Körbenézett, de az iratokon kívül más nem volt a közelében. Keresnie kell egy botot, vélte, de megrémült attól a lehetőségtől, hogy közben ez a bogárféle elrejtőzik. Kintről beszédet hallott, lépések közeledtek, úgy látta, mintha a bogár kitárná hártyás szárnyát és közelebb kerülne hozzá. Megrémült, cselekednie kellett. Lekapta a legközelebbi iratköteget a polcról és rádobta az állatra, majd ráugrott. Hallotta, ahogy roppan a páncélos test.
Lelépett a tetemet borító kötegről, erőtlennek érezte magát. Szédült, émelygett, arcán folyt a veríték. Ha a szívét tépték volna ki, akkor sem érezhetett volna nagyobb fájdalmat, mint amikor meglátta az iratborító hátoldalát. Hatalmas vörös, barna, zöld színben játszó folt borította. Felfordult a gyomra, ahogy a kilapított tetemet szemétlapátra tette, majd kidobta a nyitott ablakon. Bevizezett egy rongyot, és gondosan letisztította az iratborítóról a véres, nyákos foltot. Többször megsimogatta, mint egy beteg testet, beszélt hozzá, közben ömlött a könny a szeméből. Az ajtó mellett függő tükörben döbbenten látta, hogy megőszült.

I. fejezet

melyben tisztázódnak a tisztázatlan körülmények

Malvin 1993. október 1-jén született. Aznap abszolút nem volt az időjárás őszies. Sütött a Nap úgy, mint augusztus végén és még a szaga is olyan volt a levegőnek.  A parkban a lakótelepi házak között gyerekek szaladgáltak, babakocsiban aludtak már a még béna újszülöttek és fecsegtek fölöttük önfeledten a 10 kilóktól megfosztott friss anyukák. Malvin még béna volt és az anyukája nem egészen szabadult meg a 10 kilóktól. Valószínűleg soha nem is fog. Malvin már a méhszáj kapujában úgy döntött, hogy az anyjának nincs joga több súlyvesztésre, mint amit ő maga okoz neki. Tehát az újdonsült anyuka annak örülhetett, amit már eddig leadott. Másra hiába várt.

Malvin nem volt nehéz szülés. Minden úgy alakult, ahogy annak lennie kellett. Majdnem minden. A fényesen zöldre festett falak között egyszer csak kidugta a fejét egy aránylag szép, de középszerű fej. Nem sírt, és nem csak ez adott okot az aggodalomra az ott lévők körében. Azt gondolták – mivel az ultrahang azt mutatta –, hogy kisfiú fog születni. De útközben valahol a baba elhagyta a fiúságát. Az anyuka sokáig azt gondolta, hogy akkor, amikor egy pillanatra megállt a méhszájnál, beakadhatott és ekkor következett be a malőr. Mindenesetre Malvin kislány lett. Az érdekessége a történetnek azon felül, hogy nem sírt – később talán azt is elárulom, hogy miért – az, hogy ha kisfiú lett volna, akkor is Malvinnak nevezték volna őt. És ennek is megvolt a maga oka. Az anyukának arra már igazán nem volt ideje a kórházba sietés, a vajúdás és a szülés között, hogy még a gyerek nevén is gondolkozzon, tehát megkérdezte az ápolónőt abban a pillanatban, amikor a gyerek is pihent benne a méhszájnál, hogy milyen névnap van ma? Az ápolónő először értetlenül állt, majd elmosolyodott és valamiért érthetetlen izgatottság tűnt fel a kifejezéstelen arcán. Malvin, hát Malvin nap – mondta. Mint utóbb kiderült, a macskáját hívják így és ez nagy ünnepség egy egyedülálló, harmincas ápolónő életében. Tehát így alakult a Malvin első pár perce a szülőszobában. A nevét egy macskáról kapta, ha fiú lett volna, ha lány.

Mindezek ellenére Malvin igen jó kisbabának bizonyult. Az anyuka felkészült ugyan a legrosszabbakra, de teljesen váratlan módon Malvin úgy viselkedett az első pillanattól fogva, mint egy magányos, harmincas ápolónő. Reggel 7-kor kelt, nem sírt, reggelizett, de csak annyit, amennyi előtte volt, de nem is hagyott meg belőle semmit sem. Mikor az ápolónőnek nincs dolga és ügyeletes, alszik. Malvin is aludt. És éjszaka is aludt. Nem ébredt fel. Édesanyja ezért úgy gondolta, hogy Malvin már elég nagy ahhoz, hogy éjszaka egyedül maradjon otthon, így ő elvállalhatott végre éjszakai műszakokat a cipőfűző gyárban, ami már 3 hónapja oly hiányzott az életéből. Anyuka minden este 9-kor indult el otthonról, miután Malvinkát megetette, megfürdette, bepelenkázta és lefektette aludni. Szépen lassan osont ki mindig az ajtón, nehogy felébredjen a baba. Ettől egyébként nem igazán kellett volna tartania, hiszen Malvin nem aludt, de azzal tisztában volt, hogy ezt kell mutatnia az anyukának, különben soha nem menne el otthonról. Malvin szeretett egyedül lenni otthon. Pláne este. Ilyenkor mindig a hátára fordult és nézte a felette pörgő játékot, amit az anyukája készített színes cipőfűzőkből. Próbált egy hatszöget kifeszíteni ezekből és minden egyes csúcsnál lelógatni egy cipőfűzőt, aminek a végét összecsomózta. Más gyereknek pillangók repdestek a feje fölött éjszaka, de Malvinnak cipőfűzők. Talán emiatt volt az, hogy Malvin nem félt a kígyóktól, sem az infúziótól. Ez azért fontos, mert Malvinnál egy igen ritka betegséget, Kozmosz-szindrómát állapítottak meg.

Azt mondják, hogy az ilyen betegek sokszor a születés pillanatát sem élik meg, de Malvin megélte és még ezután sok mindent átélt, de ki tudja, hogy mi járt a fejében.

(Illusztráció: Palmeri)

Nem biztos, hogy megéltem. Ha jól emlékszem csak megálmodtam. Már azt sem tudom, mikor volt, egyszerűen csak megtörtént. Ha valami után nagyon vágyom, akár egy perc alatt képes vagyok elfejteni a valóságot és valami megtévesztő utópiába zuhanok, ami életem végéig mérgezi a lelkemet. Szépen lassan megöl, amíg megfeledkezem önmagamról, az életről. Olyasmi érzést kelt bennem, mint a drog. Segít, hogy tovább álmodhassak. A kérdés csak az volt, mi minden képes még megbabonázni, elvenni tőlem a cseppnyi, tiszta tekintetet. Mintha egyedül maradtam volna, kitágult pupillákkal. Szégyelltem magamat, de akkor is jó volt úgy kinézni az ablakon. A vonaton ültem és egy részeges legyen kívül, senki nem volt a fülkémben. Nem vártam akkor semmit. Persze örültem volna annak, ha elindul a vonat, de nem bántam volna meg azt sem, ha esetleg ott ragadok az állomáson, míg ki nem nyír valaki a szürkületben. Abban az órában szartam az életre vagy a halálra, mert csak ülni akartam és kifelé bámulni az üres vágányokra. Mielőtt behunytam volna a szemem, váratlanul elindult a szerelvény. Kinyitottam egy üveg bort, amit jó nagy lendülettel meg is húztam. Jóval kesernyésebb volt és tapadósabb. A fű könnyen el tudja baszni a borok ízét, de ez mit számított… A második korty már egyáltalán nem volt olyan vészes. A külvárosra tekintettem, ahol számtalan romos házat körbeölelt a nap felé törekvő borostyán. Magányosan, térdig érő kabátban flangáltak a hajléktalanok a roskadozó kunyhók mellett, amik között szürkés ruhadarabok lengtek egy kifeszített drótszálon. Fasza egy kilátás – gondoltam magamban –, de aztán észrevétlenül felváltotta a nyomornegyedet a kifürkészhetetlen, kopott erdő. Megmarkoltam ismét az üveget, hiszen folyton kiszáradt a szám. Kezdtem unni, hogy egy órája be vagyok állva. Jobban szerettem mindig is, ha részegen tekintek ki a sötétedő tájra. Amikor az üveg felénél jártam, felálltam egy percre és lehúztam az ablakot. Elővettem egy szál cigarettát és rágyújtottam, majd minél hamarabb el akartam szívni, nehogy felszólítsanak. Végre úgy éreztem magamat, mint egy nappal ezelőtt. Az élet ritmusa, akár meg is adhatja a napi rituálét, de az életet elveheti… Visszaültem a helyemre, a füstös ujjamat szagolgattam, míg meg nem állt a vonat. Az ég sötétkéken feslett, felkapcsolódott az összes lámpa a fülkékben. Néhány utas felszállt, de egyik sem akart az én társaságomba csapódni. Hát erre voltam én jó, ezen már meg se lepődtem. Végül kinyílt az ajtó. Nem bántam meg, hogy egyedül voltam egész idáig, hiszen abban a pillanatban egy viperával utazhattam tovább, akiről le sem tudtam venni a szemem. Szembe ült velem és jobb lábát a balra tette. Nem tudtam eldönteni, hogy ez a lány szép vagy ronda. Később rájöttem, hogy csúf semmiképp sem lehet. Kissé vágott szemei voltak és tépett haja. Barnás bőre csillogott az álmosodó fényben. Vékonyka bokái egyből felállították, a farmernadrágja pedig fel volt tűrve a sípcsontjáig. Éreztem, hogy engem néz, és amikor rávetettem a tekintetem, mint védtelen halra a hálót, egyből a loholó tájra pillantott. Játszott velem, csakhogy nem voltam játékos kedvemben. Ahhoz túlságosan sokat szívtam… Ittam… Még nevetni sem volt erőm. Az arcom úgyszintén perzselődött a melegtől, de amikor megnyaltam a felső ajkamat, erős, sós íz húzta össze a képemet. Az ismeretlen lány síkos bőrét nem ilyennek képzeltem el. Minél tovább szemléltem, annál jobban szertefoszlott a szívem. Dübörgött a torkom, kedvem lett volna hozzászólni, csakhogy nem mertem. Édes verejtékéből akár tüzet is rakhattam volna, hiába volt nyitva az ablak. Szívesen harapdáltam volna csúszós melleit, vagy habzsoltam volna a szerteágazó fullánkját. Talán nem is a melegtől fakadt ki a pofátlanul ömledező verítékünk, hanem attól, hogy egymás pillantásaival szegezzük magunkat a székhez. Ujjaival belefésült a hajába, majd megcsillogtatta az alkarját. Fényessé váltak az ajkai, kis teste hirtelen megnyúlt az ágaskodásban. Egy pillanat alatt kivirágzott előttem, majd megcsapta az orromat az erőtlen parfümillat. Teljesen kiszámíthatatlan volt számomra ez a teremtény, de talán ez…. Zavarba hozott azzal, ahogyan kéjeleg az éjszakának és apró pillantásait rámereszti. Visszanyomtam a dugót az üvegbe, és gyors léptekkel kimentem a mosdóba. A falhoz préseltem magam, és szemem gödrével a tükörhöz simultam. Nem bírtam tovább. Elhatároztam, hogyha visszamegyek hozzá, megszólítom vagy legalább megkínálom a borból. A szerelvény ismét megállt. Magamra zártam az ajtót, lehúztam a sliccemet. Nem tudtam semmit se kiengedni magamból, mert a farkam önszántából fel akart robbanni. Hát, segítettem magamon. Még jobban folyt rólam a víz, a kezemen kitüremkedtek a hosszan elnyúló erek. Végül teljesen elernyedtem és lezuhantam a vécé mellé. A hugyos deszkát bámultam, amin egy pár göndör szőrszál kamatyolt egymással. Kis pihenés után úgy döntöttem, visszamegyek a fülkémbe. Lenyomtam a kilincset, nagy sóhajjal megtettem az első lépést. Mintha követett volna, direkt bosszantana azzal, hogy újból és újból felállítja. Amint a szemébe néztem, mentem volna vissza a mosdóba, hogy megint könnyítsek magamon, de inkább átadtam neki a terepet. Az ujjai között gyűrődött egy megtekert cigaretta. A vonat elindult, én pedig kibámultam ismét az ablakon. A bornak már csak a negyede maradt meg, bár nem nagyon zaklatott fel ez a tényállás, hiszen az út felénél jártam már. Reménykedtem abban, hogy kibírom annyi piával. Jelentéktelen, sárga pontokat láttam a messzeségben, amik körül a sötétség hánykolódott. A holdat kerestem, de sehol nem találtam. Csak az apró házakat figyeltem és a nagy semmit. Nyomottabb lett a levegő, jobban a hátamra tapadt a póló. Kíváncsi voltam, hogy mikor fog megjelenni újból a lány. Pár perc elteltével megállt a fülke ajtajánál. Mosolygott, én pedig bizonytalanul viszonoztam. Ártatlanul állt ott teljes egyedül, pedig a tekintetével ölni tudott volna. Nem tudom, hogy miért láttam a szemében az efféle hajlamot, hiszen egy kóválygó, fekete bárány veszett el benne. Az ölni vágyás mögött ott volt a szeretet és a visszafogottság. Vékonyka lábait összefonta és engem nézett. Akkor sem szóltunk egymáshoz, hanem a szemünk tükréből próbáltuk megérteni egymást. A púpos sínek miatt, olykor feldobott minket a vonat, ezért erősen kapaszkodott a csomagtartó hálójában. Redőtlen arcát simogatta, majd lejjebb húzta a felsőjét. Melege volt és izzott a bolondos gondolattól, amit ketten szültünk a néma csöndben.

   Közelebb lépett hozzám és a kicsinyke, éles fogaival harapdálni kezdte az ajkaimat. Nem tettem semmit, mozdulatlanul ültem előtte, mint akinek ki akar ugrani a szíve. Arcomat simogatta, mintha ápolgatna vagy sajnálna valamiért. A borhoz akartam nyúlni, de nem hagyta. Hirtelen elvesztettem a kontrolt magam felett, körmeimmel a vállába kapaszkodtam és a nyakán megállíthatatlanul kerestem a sodródó izzadságcseppeket. Olykor megéreztem az apró fogait, amik szelíden lapultak a nyelvéhez, amikor újfent rám nézett. Abban a pillanatban én akartam visszacsókolni, csakhogy lassított a vonat, ő pedig váratlanul felállt. Egymásra néztünk. Mosolygott, kissé elpirosodott zavarában. Szerintem én is elpirosodtam, noha ezt nem akartam elhinni magamról. Talán az élet könnyelműségét akarta megmutatni vagy azt, hogy még tud valaki szeretni ebben a világban. Nem tudtam eldönteni, melyik oldalt képviseli, bár ahogyan rám tekintett, hinni akartam az utóbbiban. Lassan már fékezett a vonat, de még kaptam egy búcsúcsókot. Valóban édes íze volt, mintha először csinált volna ilyesmit. Félénken távozott el. Behúzta a fülkeajtó előtt porosodó függönyöket, majd álmosan eltűnt árnyékával együtt a folyosón. Mintha tudta volna, hogy mit akarok ezután. Pillanatok alatt megértett. Behúzta a függönyöket, nem hagyta, hogy megigyam a megmaradt bort. Pontosan tudta, hogy ezek után magam akarok lenni ismét, és a nemrég megtestesült emlékekből akarok lakmározni a végállomásig. Óvott az unalomtól és az elkeseredéstől. Amikor mindenki leszállt a szerelvényről, odasétált az ablakhoz, azután rátette a tenyerét. Én is odatettem, de az arcát nem láttam, mert a kocsi túl magas volt neki. Sajnáltam, hogy ott hagyott. Nem voltam benne biztos, hogy akkor kellett volna leszállnia, mintha valami célja lett volna még velem. Megint sípolást hallottam, a mandulaszemekre szegeztem a tekintetem. Miután megfontoltan elindult a vonat, apró termetét hamar ellepte a sötétség. Akkor láttam utoljára, akkor fájt először ennyire a szívem. Újra a sötét végtelenségbe bámultam kifele, lassabbnak tűnt az idő. Ránéztem az elhúzott függönyökre. Közelebb léptem hozzá és mélyen beleszagoltam. A töménytelen por egyből az orromba szállt, nem éreztem a lány illatát. Odaléptem a székéhez, semmi jelét nem láttam annak, hogy ott ült volna. Végleg elveszítettem…

   A végállomás már csak fél órányira volt. Addig ki kellett valahogyan bírnom az utat. Ránéztem a borosüvegre, aminek hirtelen nagyon megörültem. Rajta maradt néhány zsíros ujjlenyomat. Gyengéden magamhoz szorítottam, és az arcomhoz nyomtam az enyhén hűvös üveget. Éterien görgettem le-föl a homlokomig, amíg el nem mosódtak a szemrevalóan összecsengő nyomok. Emlékszem, épphogy hozzáért, ennek ellenére tisztán megmaradtak a derűs vonalak, mintha erősen megragadta, majd magához szorította volna.  Kihúztam a dugót és jóízűen belenyaltam a borba. Akkorra már annyira ízlett, hogy kénytelen voltam még többet inni, míg végül le nem húztam az egészet. Szokatlanul édesebb lett, de sűrűbb és teltebb.

   Aztán az angyalok moraját hallgattam és az ördögök… nem is tudom, kacaját… Váratlanul két oldalról ráncigáltak, lassan szédültem bele én is az üres, zajtalan homályba. A torkom összeszűkült, a lámpa pislákolni kezdett. Az üres üvegre néztem és inni akartam belőle, de aztán rájöttem, hogy amiatt fulladozok. Hangosabban kezdett zakatolni a vonat, élesen hallottam a hangokat. Az őrület határát kapizsgáltam, amíg el nem kezdett habzani a szám. Csak ültem az egyre erősödő tükörképem mellett és bámultam magamat, ahogyan az utolsókat rúgom. A szemeim vérvörösek voltak és kidülledtek. Erőm semmiképp nem volt, akkor is csak a lányra tudtam gondolni. Minden testnyílásomból vérezni kezdtem, csonkig elhagyott a szerencse. A fekélyes torkomból egy árva hangot nem tudtam kiadni, csak az elhúzott függönyökre néztem és kinyújtottam a karomat, de aztán feladtam minden reményt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszan is lehet szenvedni, levegőért küzdeni, másra gondolni a halálunk helyett. Nem akartam sokáig vergődni a méreg keresztjén, így hát visszatartottam a lélegzetem, meg akartam menteni saját magamat a fájdalmaktól. Lassan már a kialvóban lévő lámpa is hunyorított. A függöny mögött egy árnyék állt ismét. Láttam, hogy integet és összefonja a haját, majd elfut hirtelen. Magamra lettem hagyva, csak a vonat dobta fel néha a mozdulatlan testemet. A vörös hab egyenesen lefolyt a gégémig, míg fel nem szívódott a pólóm nyakánál. Senki nem ült velem szemben, nem láttam akkorra már semmit. Sokáig szenvedtem. És sikerült elaludnom. Azt hittem a „fülke” lesz az életem kezdete, de végül az lett a halálom. Remélem csak egy félresikerült „valami”, nem pedig a valóság.

Szeretném hinni, hogy az volt, mert akkor még lenne hova zakatolnom, lenne miért élnem… Nem biztos, hogy megtörtént velem, de ha jól emlékszem… ha jól emlékszem megálmodtam. Én csak egy valaki voltam abban a fülkében, aki utazott valamerre, és most senki mondja meg, hogy hova.

(Illusztráció: view)