Reggelente azt játszom,
hogy kényelmes ruhákat varrok
a kövér plüssfiguráknak.
Biztosan szorítja őket
a nadrág és a póló.
Én tudom milyen óriásként
törpék ruháját viselni,
pedig nem is vagyok óriás.
Az én nadrágom is nagyon szorít,
már a kezdetektől kicsi rám.
Talán ha a zsebeit teletömhetném
kis héliumos lufikkal,
könnyebb lenne hordani.
Nem mondtam el senkinek,
de Anya így is rájött.
Ő mindent tud.
Azt is, hogy túl sokat eszem,
és hogy a legtöbb ruha a boltban
nem jó rám.
Még akkor sem, ha azt mondom:
ez már tényleg kényelmes.
 
Anya haragudott kicsit,
hogy hazudtam.
Én is haragudtam kicsit,
mert nem szeretek hazudni.
De ha nem elég jó az, ami van,
akkor muszáj.

Illusztréciók: May von Krogh szobrai

Éhes voltam,
azt mondta gyorsan hoz nekem reggelit.
Aztán az ablakban elindult a többi vonat,
a fák hirtelen sétálni kezdtek,
elhaladt mellettem a vasútállomás.

Le akarok szállni.
De nem tudom, hogy kell csinálni,
és azt sem, hogy mikor szabad.
Egyedül láthatatlan vagyok
a koszos ülésekben.

Egy hang azt mondta:
a vonaton elhagyott értékekért
nem vállalnak felelősséget.
Én nem tudom mi az a felelősség,
de elhagytam az anyukám.

Sírok.
A sálját szorítom.
Már nem vagyok éhes.
Ha visszajön,
nem is leszek többé.

képek: Yuta Onoda

Yuta Onoda