A reggel megadta mindennek, mi szükséges volt. A nap egyre csúsztatta a cseppeket; nyújtózkodáson érte magát minden, mi él.

Harmatőrzőkből napimádókká vált növény-kavalkád, érdesből simává emelkedő fejek.

A mindennapos rítust engedőn fogadták, sejtjeik ágaskodva kapcsolódtak a fényes korong lágy szavára.

A bolygó halkan ébredt.

A szél csilingelve fokozta a gyors száradást. Izmaikra támaszkodva keltek botoran, szemükből lassan zuhant a fáradtság verte álom.

Március volt, a rügyek göbjei nyurgultak a látóhatár fölé bukón.

Mintha megszilárdult volna a lég, örömcseppek hatoltak a mindent elöntő, feszült barázdákba. Arcán a felrohanó nyiladozás, mintha rendet teremtett volna.

Egy pillanatra minden tökéletesnek látszott.

A világ, a szűkebb környezet funkcionálisan teljességet ígért, az öröklét hajója bukdácsolás nélkül ringott a dolgok növekvő medrében.

A deszkák gyalulatlan arcukat mutatták, ám bent az alvók örök simaságát örökölték.

Lágy léptűen, szomjas arccal került körbe. Azt már újra tudta, biztonságot csak bátorság juttat.

Adományként élték bensőjük keserveit. Joguk van élni, megélni a saját maguk teremtette világukat.

Mennyire nem tud számítani a fenyegetettség, mikor kedvükre teszik s teljes erőből feszítik most még csak halkan pihegő testüket.

Ahogy körbejárt, elborította szívét – mint vízgyűjtő a falevelet – a vágy, hogy mindig és mindenütt megvédhesse a bentieket. Van, aminek fenn kell maradnia, a természet tudja ezt, s teszi dolgát.

De mit tehet ő, az állandóságért, a megmaradásért?

Az asszony és a fiú megjelent a vasakkal megerősített deszkaajtóban. Arcuk földöntúli kedvességébe kapaszkodott egy pillanatra. Összeölelkeztek.

A tízéves forma fiú anyja báját, bőre simaságát bírta az égtől, apja kemény vonásai még lágyan, puhán dobódtak rá, bár álla s orrnyerge keménységet sejtetett.

A csupa tépettségeket hordozó kutya a fiúhoz szaladt, nedves orrát beletörölte az amúgy is pecsétes nadrágba. Rájuk emelt arcán nem futottak össze az oly mély ráncok.

Mosolygott, maga is meglepődvén ezen az egyszerű automatizmuson. Valahogy tudta, ezért érdemes.

Ezer dolguk volt, tették, amit kell; ellátták a vinnyogókat, horkantgatókat, bégetőket.

Később együtt reggeliztek, halkan beszéltek a történésekről, mintha nem akarták volna, hogy bárki is elfogja egy félmondatukat is.

A menekültek riadtsága, bizonytalansága, neszre felhorgadása, nos, ez néha eljött, rátalált. Agya rejtett zugaiban – mint halászó sas – ébren tartódottság repkedett, a mindenre odafigyelés.

Az éles, retinára vetődő bármi változás felszínre dobta nyugodt figyelmét; a riasztócsengőn tartott ezer apróság összegződött.

A patak ellátott, tisztított, vize sokszor oldotta kitörölhetetlen jövő aggódásukat.

Az örök kérdés, hogy mik voltunk s mivé leszünk, a két felnőtt hangtalanul elfogadó testében ott fészkelt tudatosan és tudattalanul.

Az asszony megállt néhány virágzó bokor előtt, s szívta a sárga kavalkád látványát, mintha eggyé vált volna – hacsak egy pillanatra is – a természet méhének mostani, oly egyszerű gyümölcsével.

Nem kérdezett, mélyen elfogadta másodpercekre, hogy ott van. Persze, erről mit sem tudott, ösztöne sejtről sejtre ugorva alakította ki a rögzült képekből font katedrálist.

Két ujja közé fogta a nyíló virágot, ölében érzett sok mindent, neve-nincs gyermekét ölelhette így karjaiban, szemét oly feszesre meresztette, hogy belefájdult.

Érezte, hogy minden van, nem tudta boldogságát, csak nézte növekményeit, gyerekét, társát.

Belső békéje bú nélkül virágzott.

Nem harcosok elől menekültek.

Menekültek emberek és lovak merev szemeitől, kardok s nyilak rágta véglegességtől, a szivárgó, patakzó vér színétől.

 

A hadszíntér bűzös leheletétől. Az egymásra hajítottak élettelenségétől, a szerteszét heverő fejektől, végtagoktól. A nap gyászosan világította meg a véres port, a kibuggyanó emberi belsőségeket, levághatatlan vérző fűszálakat, melyek befogadták a lehetetlent, a halált.

Lelke folyamába mártogatta a kétség evezőit.

Jól csináltam, csinálom-e?

A szemébe pattanó táj biztosította a körülmények abroncs szorításában a lehető, a lehetséges, a szükséges adta dolgok közötti lavírozás egyértelműségét.

A kard már nem verte oldalát.

A harctér értelmetlen összevisszasága mint kalitkában verdeső, elfogadhatatlan fájdalommal csapódott rajta.

Annyi mindent érzékelünk, hogy mi kerül összefüggéseiben, mi festődik a lélek szivárványára, nem tudta.

A lélek legeldugottabb, legsötétebb sarkában a hallók kalitkájába lökődtek.

A hajlíthatatlanság, az önzés kérlelhetetlensége, a sápadt irigység, az összeférhetetlenség, s annyi más. Önkéntelenségről van szó, a kalitka duzzad, rácsozata szélesedik, akár vastagszanak a vaspálcák, de nyitva áll – mint tengeralattjáró periszkópja – pásztázza az életet, hogy felszínre bukhasson, ha kell.

Van, ami soha nem múlhat el, kitörölni, vagy kitörölhetővé tenni képtelenség.

Gondoskodó kérges tenyere sokszor nyugodott – néha ösztönösen – támaszkodón, mégis finoman a fiú fején. Ez valami mindent felölelő szeretés, szerelem, odaadás, szolgálat, alázat volt, a természet elfogadó, befogadó keblén.

A fiú ölelő kezeit szinte az összes állat élvezte.

Az izmok lendületéből süvöltő kés megállt a fában.

Soha nem tanult mozdulatok indultak törzséből, határozottan meg-megállón a végesség recsegő malmán.

Lelkesen és szomorúan látta mindezt. Harci kürtszó jajongott fel arcából, lefolyt a lealacsonyodott emlék.

Tésztatapintású bőre alatt az izmok, inak összessége tapadón, odaadóan vesztették az éjszaka sötétségét. Bájos arcában az árkok visszahúzódottan tűntek fel és tűntek le. Pillái ugyan remegve repdestek, mikor otthagyta a virágokat.

A reggel szinte elvégezte dolgát, teret hagyva a már nem bujkáló napnak.

Hová megyünk, ha elérnek, utolérnek? – kérdezte az asszony.

Most kettesben voltak.

Majd akkor meglátjuk – az apa erővel kialakított vonásai felkészültséget próbáltak sugározni –, tudod, a lovakat felszerszámozva tartom.

 

Vadászni ment, talán túl messzire is. Vállát a kis vaddisznó alig nyomta. Már érezte a sülő hús illatát. Nem belezte ki, sietett vissza, egyre inkább kúszott fel az aggodalom létráján, néha felreszketett.

A kutya majdnem feldöntötte, vinnyogó, szűkölő, szétesett hangját már előbb hallotta.

Nem szokott ilyen kakofóniában üvölteni.

Látszólag minden rendben volt, a disznó gyors puffanása ijedtséget kölcsönzött pillanatokra testében. A deszkaajtó csukva volt, pedig napközben nyitva hagyták.

Már-már barnuló, szemet maró vérerek, patakok, folyamok vánszorogtak a deszkaajtó teljes szélességében.

Térd-ütötten, velőtrázón szakadt melléből a mindent káromló, kétségbeeső üvöltés.

Majdnem megfulladt.

Szívében a fő-eret elzárta a soha többet nem ölelhetők képe, törött térdeiről épphogy elbillenve, arccal a ritkás fűbe vágódott.

 

 

(Illusztráció: bs)

Káromlott nappalok és éjszakák

Hogy meg tudj érkezni.
Az ’aha’ élmény robban be, elővarázsolod lelkedből, felmutatod; mint egy szobrot, nézegetve forgatod.
Egyensúlyt keresve, botladozva lelünk egyenrangúságot.

Kitárult szívvel, artikulált életünket ajánljuk fel az égnek,
gondoskodó anyánk utánunk int, mikor elhagyjuk az anyai-apai támaszt, a szülői ház húrjait pengettük, oly soká.

Sokadiknak lenni könnyű, egyedinek, megszólítottaknak mily nehéz.

Távolság nyílt szembogarában, szemléld nyugodtan a jövőt.
Ránézett a múlt szeretéseire, azokra, akik jól sohasem szerették.

Régebben együtt élt más nőkkel is.
Volt közöttük olyan, kivel nem egy éjszakán ötször szeretkeztek, másnap reggel pedig még egyszer.

Apró, zöld kezecskék tartották a virágot.
A sárga tömeg mindenegyes tő-darabját a rügy legalsó része tartotta.

Beállt a négy bokorhoz, kérte, hogy hasson rá.
Ó, de ritkán volt ez így, mindent eltakaróan rebbent egyik virágról a másikra.
Pedig nem is vagyok méh!

Elbolondított, felszentelt vagyok?
Vajon hány életet adó, támasztó, tartó kéz volt életében? – tolult fel annyi, de annyi kérdése között.

Az éjszaka oly könnyedén szállt le – mint lepke a bársonyon –, elhozta a búval borított hegyoldalra a megnyugvást. Fészkekben az életigenlés gyermekei kókadoztak, hogy megadják magukat a sötétség álomporának.
A szél elbabrált a fűszálakon, majd feljebb emelkedett.
Finoman szűrt bánat-levet ivott.
Szomorú volt, méltó szeretéssel feküdt az állapotban.

Mi minden nemes érzés van a szomorúságban? – felszökkenő arcéllel mondta ki a szavakat, rekedten kérdezett.

Önalávetettség, elesettség, elveszettség, számkivetettség.
Nincs benne gőg, kivagyiság, maga mutogatás.

Próbálta elengedni magát.
Az elenyésző pára elcsorrant a boros flaskán. Rebbenő vér tolult rá.

Vágyta eldobni, elhajítani, kivetni magából, kihányni, eltávolítani, máshová költözni tőle.
Önképének elképesztő kicsorbulása, a szorongása hegynyi mérete, mi ette agysejtjeit.
A bú leve – mint siratófali izzadtság – folyt, csordogált mocsárszagú leheletével.
Kicsúszott kezéből a pohár, mely lassan terjedő foltként sötétítette a szőnyeget.
Más bajából még csak-csak kimászott, de fizikai fájdalmai lettek hihetetlen beleérző képessége miatt.

Élő-mozgó gyermek s kamaszkorából származó sérülések, hiátusok lobbantak fel könnyesen.
Magamat felérzem, ám változtatni nem tudok!

Az állatvilágban, az ösztönlényekben soha nem találsz öngyilkossági hajlamot.
Hmm!

*

Hozzá költözött, először a sütő előtt szégyenlősen, megbotolva ölelte át.
Első éjszakájuk sok bája reggelre az öröm, az újjászületés, elfogadás, izzó zászlólobogás volt. Ajándék, ez nő ajándék – gondolta elégedetten.

Az éjjel belém rúgtál, ez agresszió! – picike vicsorral közölte a nő.
Miért kell tetemre hívnia, egy alvó ember mozdulatán köszörüli a nyelvét?
Jó kezdet!

*

Gyere haza azonnal, a kádban van.
Jézusom, Theo lehet a kádban.

Uramisten, gyere már: meghalt.

Összerándult zsigerekkel próbálta volna megkérdezni, mi is történt.
Megfulladt: roppantotta szét agyát a szó a telefonból.
Félájultan vágódott a Skodába, hogyan higgye el, Theo nem csinálhatott ilyet.
Pedig tudta.

Őrülten vezetett, hátában a veszély érzetével. Minek rohanok, tudok vajon bármit is tenni majd? De azért száguldott a négy kerék, ájulás környékezett sofőrjével.

Ugye, nem igaz? Rekedten, poshadt ízű szájából bukott ki a kérdés, az ajtóban Rián kövült, elfehérült arccal, szálfa egyenesen állván, ajkai kilehelték: de igen!

Egyetlen kiutat látott: kiírni mindezt magából.

*

Haján hátra hajló szél, teste előre hajolt, mint nektárt inni készülő kolibri.
Csendben szenvedett. Megtörött kezekkel markolt fényt, elcsorgott ujjain.
13 évesen, letépve összes vágyát ment el.
A koporsó agyában fekszik, mozdítaná fedelét, sík arcára sötét árnyéka vetül.
Az egész létezést kopogtatja göcsörtös karmokkal, nem lehet, hogy nincs.

Gyomrára, mellére vértként tapadó remegés szórja szét, fésületlen szellőn ül.
Nem voltak már könnyek, arca fakó, eltaposott kis kincs.
Lemeztelenített madár volt, repülni képtelen. A sokk végig úszott a házon, megütvén a repedt falakat, csorgó fájdalmukban hullajtván vakolatukat.
Szeme beletévedt a levegőbe, tompán.
Szivárgó kétségbeesés terült el körülötte, megfoghatatlan, távoli fájdalom nyílt szembogarában.
Mintha valami mélységes tudás kapaszkodott volna arca erdejében.
Gyászolt.
Nem egyszerű gyász volt ez inkább csonkulás, alulmaradás,
agya tiport dióként feslett elő a pontosan meg nem meghatározható kín középpontjából.

Pórusi levegőért kiáltottak, elvágottan kijáratot kerestek jégre vált testében, kijutásért könyörögtek, egyszerű s ostoba világra szerettek volna nyílni.

Semmi, semmit nem jelent.
Mint a lemeztelenített fa könnyei, mint állat ki feszíti burkát – nincs törhető tojáshéj.
Körülötte saját éne néz vissza rá, mint szembe szúrt őrfenyők rikoltása.
Csak kebeltépő iszonyat: NINCS.
Ajkára remegés feszül: NINCS TOVÁBB.
Teste alig pislákol, tépett és értelmetlen,
Tapadó hínár tépi szét a könyörgést: NE.
Hó-kunyhóban egyre csökkenő oxigénnel jeges, nem mozduló
tagokkal hasítódik testén az agyontaposó vágás: HALÁL.

Teste márvány-mozdulatlan.

Mi ez a tíz nap?
Az égre feszülő május, tisztán világra jövő lelkek sóhajtása, élet, életbontó, örökre egyazon koreográfiában megkapaszkodó igent mondás.
Benne csak NEM volt.
Az almafa alatti nyugtató döngicsélés, félig megnyomorított fél-alvása.

A másik könyör-kérő szavakat dobált az égnek, hogy kibírja ép ésszel, s tudja szolgálni ezt a mérhetetlen szenvedő anyát, ki sohasem lesz ugyanaz, ki volt.

Vigyázta, óvta ezt az ürességbe hullt szívet; ez a szív könyörgött, káromolt, halált kért, halált félt s beszélt, beszélt és beszélt.
Agyát tágra válva aggódott, hallgatott, befogadott.

Minden kitiltódott belőle, már enni sem tudott.
Társa fogta a lány kezét, vállára vette a halál szörnyű, nyálkás kötelét és húzta, húzta.
Válaszolt neki, acélozta magát, hogy mindent elviselőnek mutatkozzon.
Hogy ő legyen, akibe kapaszkodni lehet.

A koporsó az agyában feküdt. 13 éves, – istenem – most még temetetlen.

Szíve araszol sötét hálójában.
Szemét hideg tengervíz mossa mint a testét nyilazó madár bukik, vágódik velőtrázóan homloka sivatagába. Megvakultam: mondja, lelkemet horzsolja véresre e szó: MEGHALT.

Gyerekkora, kamaszkora, Riánnal való verdeső múltuk is elkezdte nyomni sajgó szívét.

*

Üveges tekintettel rontott be a szobába.
Pillanatra torkán akadt a kín, de felbomlott elméje már nem állíthatta meg.

Mit tehetnék, mit kellene tennem, hogy békén hagyjon, a rettegés belökte szétgyalult agyába. Elméje sarkában tépelődött, hányingere volt az egésztől.

Ti ezt nem értitek meg, nem érted meg!
Rongyolt lábakon, ordítva énekelt, halott arcában soha nem látszott jóllakottság.
Vékony volt és elhasznált, s valami világfájdalmas életre valótlanság sugárzott pórusaiból. Félt, szorongott, a saját kamasz fiától is.

Nem értitek meg!
Mit?
Az apa még semmit sem mondott erről. Ez a prefix ette agyát. No meg az alkohol.
Állandóan kifordult magából.

Tisztességes volt, Ean tudta ezt – úgy általában –, ám csak a családját tudta legyőzni állati indulatosságaival.
Rosszul volt, ha nézték, jegeces rémületet érzett, de akkor is, ha nem nézték.
De hát szégyellte magát, azt gondolta, mi szörnyűséget gondolhatnak róla.

*

Rián ott állt, arcán repedő kétely, talán el sem jön vele. Ki sem tudja majd szakítani ebből a mocskos, bűzös, rozsdával pergetett, lábszagú folyosó övezte szobából, ebből a szállóból.
28 éves volt, elvált, egy gyerek, a kislány, Theo.
Várta Eant, várta, mintha egy élet múlna ezen.

A fiú kibandukolt a repedezett falak közül, bocsánat özön rándult arcába.
Milyen esetlen, esendő, kiszolgáltatott most ez a nő.
Milyen is volt, mikor az összes ruháját, bőröndjét kihányta a magasföldszinti erkélyről? Pedig akkor még csak néhány hete tartott furcsa kapcsolatuk.
A féltékenyég fertőzte, az elvált asszony vérmessége betöltötte a lakótelepi lakást.
Vajon miért vágyódik a se vele – se nélküliségre?
Az egy plusz 2 fél szoba összkomfort zengett Rián jajongásától. Agresszívnek nevezte ez a kemény arcú, férfias nő. Most Rián könyörgő, szenvedő arcában újra meglátta a szeretni vágyást, nem tudta elutasítani.

Legyen, ahogy van, jó, hogy eljött, kicsit férfinak érezte magát.

*

Ahogy közeledett a folyosón szemből tűzött a fény, mégis arcfehérsége végig ömlött a falakon.
Tíz nap után itt van értelmének háromnegyed rész fontosságú helyén: a munkahelyén.
Csendben ölelték.

*

Bűzlött az alkoholtól, otthon kéthetente, ha fürdött.
Kicsi volt, borostás, üldözési mániája az egekig ért. 162 centi, 52 kiló markánsan szálkás, vad tekintettel.
A seregben bokszolt, soha nem tudták leütni. Kifejezetten alacsony, arányos, szép-fiú volt.

Patkány vagy, és én mindenkinél többet tudok!
Eannak eszébe villant, a könyveivel kellene bástyáznia magát.
Az apa, valamiféle félelemből, paranoiából tiltotta, hogy olvasson.
Ijesztőn tudott hadonászni az orra előtt a kalapács-maródott, száradt kezével.
Ököllel az arcába ütök; értem, mindent értek – sikította Ean belülről.
Hogyan kell saját világunkban élni, hogy ez az izmos, filigrán proletár-nyomorult ne degradáljon földig minden este.
14 évesen kezdődtek el igazán az esti dolgok. Soha nem dicsérte a magába hullt kamaszt, vagy csak hihetetlen ritkán tette. Dicsérni? Jó szót egészen kicsi korában kapott tőle, mikor tanította. Igen, néha tanította, ilyenkor néha felröppent egy elismerő szó.
Kamaszként mindez eltűnt, ó bár csak egyszer végighallgatta volna Ean egy aprócska történetét.

Barázdált arcából, kétségváraiból, alkohol-bűzös leheletéből folyt a mindent átható elkeseredés – kétséghalmozás.

Patkányok vagytok, anyáddal együtt!
Mintha mindenki a saját világában élne, hogy egy aprócska megértés a másik iránt veszélyeztetné azt a semmi lényedet.
Amikor hazajött, soha nem volt teljesen részeg, a konyhában élt, ott ivott s öt – tíz perces, haránt-impulzustól vezérelvén berontott „szeretteihez”.

Először anyjához indult, csapódott minden nyílászáró.
– Te se érted meg! – Ez volt az örök nyitány.
A rádióban bármit is hallott, elkezdődött a paranoia-generátum.
Valami subszerűen nyílt agyában a szorongó, konfliktus-halmaz, rá kellett vetíteni valakire, s hát ki volt akkor éppen kéznél.

Közösen sehová nem mentek el, nem kirándultak. Néha azonban volt szégyen-robaj.

2-3 évente mulatni mentek. Ugyan egyikőjük sem akarta ezt, rajta kívül.
A szégyen – mint éjszakákon a lobogó kályha repedéseiből kiáramló fénypászma átitatta a jövőt-szorongó kamaszt.
Ilyenkor teljesen leitta magát a kalapács-edzett, s mindenért őket hibáztatta.

Sikeresen, tökéletesen, elmarta összes testvérét maga mellől, harminc-negyven éves sérülései voltak velük szemben, fel-felhánytorgatta nékik. Akár 10 Ft-os kölcsön meg nem adását is hurcolta egy életen át.

Eannal szemben is felbuzogott vérében az állandó sértettség, oktalan kis senki: gondolta; olykor, ha nyugta volt: meredten szemlélte szétesni készülő életét.

Már nem merte megütni, Ean 14 éves kora után eltűnőben volt a dolog. Ötpercenként bejön. Ötpercenként valami olyan folyamat zúdul rá, hogy fuldokol, fa-ízű szájjal; kész hányinger.
Bár megverne. Magányra vágyott, bár önmagával mindig is az volt, kicserepesedett ajkakkal, torokkal már nyelni sem tudott.

*

Ó, a karom!
Mint lábatlan, felgyorsított bogarak, szánkáztak az autók, robajuk idegesítette.
A felforrt hűtő vize beterítette karját.
Mögöttük temetetlen holt test. Menekültek.

Vidéki házuk gyászuk közepén is oly mosolygós volt az olvadó napsütésben.
Két hét oldhatatlan magány.
Gyermeket elveszíteni nem lehet, nem bírható ki.
Ivott, ivott, enni szinte semmit nem evett.
Hol volt már az a várakozó, volt-asszony; repedt szemével csak a kislányt látta. Fürdőkád, meleg víz, gyógyszerek.
Doors, Jim Morrison, 1971. július 3., kád, gyógyszerek: micsoda párhuzam.

A férfi körülötte ugrált, védte a széltől is, megrepedt szívvel bámulta a tetőket s asszonyát. Hangtalan ölelte.

*

Tanította is, néha oldott volt a hangulat köztük. Ean elképedve érezte, hogy szeretni is tud, minden vágya elmondani neki, hogy tudja miért ilyen az ő proletár apja.
Pedig mindenért rászólt, nyugodni nem hagyta, üldözte rettegő kétségeivel.
Nem értette a világot, nem értette a jó szót, csak csikorgón vegetált, s dolgozott.
Anyja rettegett – némán tűrte sokáig a vagdalkozást, ő is menekült, ha fejben is; egyszer meg is csalta. Egyszerű asszony volt, egyszerű vágyakkal. Valahol ő is szerette ezt a 13 gyerekes családból jövő, magát is eltipródott embert.

Mindig attól félt, hogy gyengének látják. Bele is gyengült, előképzete magáról: senki és semmi vagyok.
A múltat valahogy fel kell ívben festeni, képtelen képezni s alant keresendő mi az átfestett és mi az igazi. A miértekből lettek hogyanok.

Háromszor volt öngyilkossági kísérlete Eannak, utoljára 18 évesen. Utoljára megmentette. Soha, de soha nem jött korábban haza az apa, most igen.
A négy négyzetméteres konyhát elborította a gáz. Mindent kikapcsolt, tejet itatott vele, s hamar elfelejtette megint a miérteket.

Egyedül volt, senkije se volt igazán, csak bújának, bajának börtönében vegetált.
Barátok, szerelmek híján, s magát sem értette már.

A kamasz agya oly ritkán rezdült, fénylő alkonyt vágyott, boldog akkor volt, ha szerelmes lett. Persze fájt neki ez is nagyon. Valami borzasztó visszafogottság jellemezte, ijedt arcában a bejönni készülő, részeg apja rezgett. Nem tudta, hogy szorong csak, jegesen szocializációs rémület keretezte testét.
Óvodába sem járt, a homokozóban kicsiként lányokkal játszott. Hófehér szőke hajában csillanó napfény csak alig volt, bárhol volt kapaszkodott, s rémült.

*

Miért kell ezt így, miért nem úgy?
Az asszony is hasonló dolgokat művelt vele. Bár olthatatlan szerette a férfi, párhuzamok csaptak fel szemöldöke ráncaiban, elbicsaklón.

A hatodik emeleti ablakból többször szedte le a transzparensen ordítót.
Néha nem ugrott oda, felmerült benne, mi lenne ha?

Férfinak érezte magát ilyenkor, odaadónak, figyelmesnek, mindent megértőnek.
Néha hagyta, hogy tovább másszon az ablak elnyíló keretében, a nőt, aztán mégis leszedte.
Az egyetlen menedék: házuk, telkük a vidéki faluban.

Egyszerűen, számukra is elképesztő volt, hogy oda mentek – némileg a világ végére –, s olcsón megvették ezt a vakolatlan, düledező istállóval, ólakkal keretezett ócskaságot, a falu közepén.

Nekik maga volt a mennyország, a 400 négyszögöl telek közepén magasodó almafával, kiszakadván a budapesti, arctalan, egymásra oda nem figyelés tömegből. Úgy érezték tettek magukért valamit.
Theo akkor még élt, a szőke nyúlánk kamaszodó kislány Amerikában tanult.
Ő éltette Riánt, az alkohol fájó, butító gőzén kívül.
Ean a padlásról lehozott lószerszámokkal, istránggal, kocsikerékkel dekorálta a térdmagasságig a vizes, téglaalapon nyugvó ház falait.

Nagy nehezen építtették meg a fürdőszobát, hisz csak hétvégeken voltak ott, kedves kőművesük képes volt hét közben az ő cementjükből a hatodik szomszédban dolgozni.
Húzta, halasztotta az összes javítást is.

Saját szorongásaihoz körme szakadtig ragaszkodott. Mintha örökké kellene neki valaki, ki ócsárolja, piszkálja, negatív képekkel dobálja, hogy csak sikerüljön belehelni penetráns köddel önképét.

Úgy érezte lassan teljesen elkészül erejével.
Modell nem tarthat örökké.
Már elmúlt harminc éves, egy hamar elszakadt házasságon túl, imádta ezt a nőt, ám feleségül meg sosem akarta.

*

Volt valami rájátszás a pestiektől, hogy mennyire tisztelik a falusiakat. A férfi érezte ezt, kicsit hiteltelen volt mindez. Ám szívesen politizáltak.
S a férfinak hirtelen barátai lettek, legalábbis ő úgy érezte.
A szőlőhegyi részegség, elfogadás, remény-teljesség mindenben.
A pincékből folyó alkony néha hidegrázást is okozott. Menthetetlenül megszerette néhányukat.

Most 18 év múltán is elevenen élnek benne képek, imádott ott lenni. Verseket írt, a teraszon kívülre sárguló ősz festette határ néha megrendítette.
„Harmatjában fürdöm hangulattalan időben. Hanggal nem törődöm.
Arcod fényességén bogár, mit elvett az idő vissza visszajár.
De lelkemben vadgalambok nőnek csattogó szárnyaikkal elcsendesülve nyitogatják nekem a határt.
Étkes szemem vak minden iránt, mikor a régiekbe feledkezem.
A múlt árnyai festik arcomra: ragály, s lemoshatatlan póknyálként kúszik fel az elmúlás.
Szabadulni és megszabadulni.
Láncolt talpakkal, kifeslett kanapékon gyűlölt életem hadonász felém.

Sajdulón nyílik ajtód, halkulón várlak nap, mint nap.
Mint gyermek, ha megkapod gyönyör szemekkel ajándékod.

Megértéstelen fakó nyakán a világnak, fordulj magad felé, s hidd írnom kalász, mely feléd hajlik.
Hordozom őseim kincseit, tapasztalásait itt belül, arcomba mégis kétség vegyül.
Hogy jól érzem-e fel életem, míg a múlt úgy fénylik.

Letisztultan evez el előtte élete, burkolja már felöltőjébe,
Nincs halál, mi fogást venne rajta. Nézi az embereket, csont-aszott szemüregükből kín, kétség-keserv áramol.”

*

Ean hátranézett, mindig a múltja ködlik, mintha nyomor hátizsákja sose válna le róla.
De agya barázdált zenitjén fel-feltünedezett az elmúlt elmúlása.

Mostanra már tudta, merre nyílnak az ajtók.
A jelzéseket egyre jobban értette. A jelzőfényeket.

Érezte hová, hogyan kell nyúlnia, a dolgok közelebb jöttek.
Rendjén lett minden, katasztrófaérzés halmai ködbe veszően.

Az elérhető és a lehetetlen egyre vonzóbban közelített egymáshoz.
Agya sosem pihenve, a felnövekvés nyereségeire gondolva, jóllakott állatként a jól megemésztett tegnapok kövein heverészett.

 

 

(Illusztráció: anx)