Míg az északi völgyeket még fogságban tartja a csüggedtség és a hideg, a gazdag és hatalmas Dél a maga irdatlan városaival már készül a perzselő forróságra.
Ám minden emberi településnek megvan a maga saját ritmusa, gondolta Hákim. Mintha lomha, óriási állatok volnának, amiket nem lehet a saját ritmusukból kidöccenteni. Viszont könnyű kiismerni, ha megfigyeled a hangjait.

Félénk trappolás, mocorgás, nyüszítés, dobogás, horkantás.
Mert ahogy a függőkertekben lassan elhal a lárma, az éjszaka szívében, az éjszaka utolsó óráiban, a piac mélyén új zajok támadnak.
Mintha nem is rabszolgák, hanem állatok ébresztenék a cádizi hajnalt. Még fel sem ébred a nap, de az öszvérek már prüszkölve vonszolják a piacra a salátát, a hagymát, a tojást, a hajcsárok csak fáradt kísértet módjára imbolyognak utánuk. Még alszik a müezzin, de ezek a fújtatások, horkantások máris egyetlen zsibongássá egyesülnek, és a korhely levegő megtelik friss hangokkal – és nemcsak hangokkal, hanem a frissen szedett zöldség illatával, a bárányok és tyúkok kipárolgásával, melyek szép lassan beszüremkednek a cádiziak álmába.
Ám ez a sokféle illat és  nesz még nem kavarja föl a cádizi utcákat, ahol a hajnal előtti órákban csak tolvajok és házasságtörők járnak. De eltelik néhány perc, és a lassú dongás, a monoton sürgés-forgás megreszketteti a piacot körülvevő házakat, mintha tengeri áram kavarná fel a mozdulatlanságba dermedt zugokat – akár a dagály, amit előbb érzünk a szívünkkel, és csak később halljuk a morajlását.  És most már a müezzin éneke is értelmet ad a tétován áradó dongásnak. Lassan felbátorodnak a piac hangjai, élesebb lesz a tyúkok kárálása, a ládának koppanó zöldség zaja, a kosarat lóbáló cselédek dobogása, az árusok rikoltozása, hogy aztán a lassan dagadó lárma felébressze a kikötőben horgonyzó hajókat.
Reggel van, mondják a háziasszonyok is. Ugyan mire várjunk?
Hogy néhány perc múlva már fújtató teherhordók induljanak a hajók felé hatalmas ládákkal – talán ugyanazokkal, amiket számtalanszor körbehurcoltak a föld körül, hogy néhány hónap múlva szitkozódva megint visszavonszoljanak egy itteni kereskedő házába.
Mindennapos tavaszi reggel Cádizban.
És még tetőzni sincs ideje a dagálynak, mikor már izzanak a kikötő fölötti házak, pedig nem a napsugarak, hanem az ütemes zsibongás forrósítja föl az utcákat: hallottad-hogy-mennyiért, hallottad-hogy-visszajött?, hallottad-hogy-hallotta…? Mindenki hall valamit, mindenki tud valamit., mindenki tudja, sőt mindenki mindenkinél jobban tudja…  Asszonyok nevetgélnek, gyerekek rohangálnak, kereskedők rikoltoznak, a suhancok pedig már annyian vannak, hogy azt hiszed, minden utcasarkon ugyanazt a vigyorgó arcot látod tízezerszeresen megsokszorozva.  Hát nem ugyanaz a bárány béget-e mindenhol, nem minden cádizi ház előtt ugyanaz a szamár toporzékol ?A kovács mintha átvetné a pörölyét a zsibongáson keresztül, a fazekas pedig úgy pörgeti a korongot, hogy a városfal is beleszédül. Szikráznak a színek, áradnak a fények, mintha a takács színes fonalai életre kelnének, a teherhordók pedig úgy lökdösik a ládákat, hogy beleremeg az egész kikötő.
Aztán ide-oda-szaladgálásokból, véletlen találkozásokból tervek és célok lesznek: a fazekas elkészül, a zöldségek javát eladják, és a város testőrökkel őrzött házaiban a hajósok előveszik a legféltettebb térképeiket, és az összekulcsolt kézzel bámuló kereskedők előtt ráböknek egy szigetre…
Mint valami irdatlan hangyavár, mormogja a fellegvár csúcsáról bámészkodó Hákim.

Nem emberkéz emelte város, hanem eleven test, ami azért dagad, azért fészkelődik, hogy legyőzhessen más testeket.
Mert mire menne egy ostoba hangya egymagában? Vagy egyetlen magányos ember? De ha sokan vannak, akkor a rengeteg zizegés, reszketés, lótás-futás, céltalan ügyködés összeáll valami tervszerű mozgássá. Egyetlen legyőzhetetlen testté vagy egy nagyvárossá.  Ahol szépen, okosan egymásba gabalyodnak a butácska lények, és némi tétovázás után örömmel együttműködnek.
Ám igaz-e az, hogy a sokaság mindenkit okossá tesz? Igaz-e, hogy a vízcseppek vagy a homokszemek, ha megsokszorozzák őket, akkor hadsereg módjára cselekszenek?
Egy marék por nem több egy marék pornál.

Allah ezermestere, Hákim már nem foglalkozott rovarokkal, mert megértette, hogy a győzelemhez a Mindenhatónak nemcsak katonákra, hanem hadvezérekre és kémekre is szüksége van.
Hiszen ki eszeli ki a terveket? Ki tartja a fejében? Ki az, aki előre látja, hogy késni fog a tavaszi eső, hogy Muszram sejk hadakat vezényel Egyiptomba, és hogy jövőre ideér a járvány Itáliából?
Talán itt trónol a Mindenható egy sürgő-forgó város közepén, és jó tanító módjára bólogat, mikor a rengeteg ember – és velük az öszvérek, a kövek, a lepkék, a szúnyogok, a tehenek – a kívánt módon  alakítják a dolgokat?
Hákim nem hitte. Hiszen épp az összekapcsolódások varázslatosan sokféle módjában, és nem a gőgös fölényben mutatkozik meg a magasabb értelem.
Ki az, aki leírja és számon tartja ezeket a varázslatos egymásba-kapcsolódásokat?
És vajon az emberek – mint a hangyák – tényleg mind egyformák-e?
Ebben a pillanatban vajon hányan töprengenek azon, hogy belül vagy kívül lakozik-e az Isten? Í
Hákim elfordította a fejét a nyüzsgő belvárostól, és egy lefátyolozott, de rongyos asszonyt figyelt, aki karján csecsemővel a városkapu felé igyekezett.
Az ilyen koldustarisznyával bóklászó példányoknak Hákim nem adott túl sok évet, de még csak hónapokat vagy heteket sem. Az efféle néhány napig turkál a város szemetében, száraz kenyérért óbégat a mecset előtt, miközben az okosok találgathatják, hogy miben pusztul el: az erőszakba, a szégyenbe vagy valami alattomos betegségbe.
No de hogy találnak ide a legmesszibb falvakból is ezek a szerencsétlenek? Árvák, megerőszakolt gyereklányok, özvegyek? Nemcsak a madarak vagy a rovarok tájékozódása csodálatos, hanem az úttalan utakon bóklászó embereké is. Még akkor is, ha szép csendesen a haláluk felé menetelnek.
Egy ember természetesen esendő egy madárrajhoz vagy akárcsak a tengereket átszelő magányos sirályhoz képest. A cádizi tengerészek olyan madarakról is mesélnek, akik a nyílt tenger fölött pihennek, és csak azért térnek vissza a szárazföldre, hogy a fiókáknak életet adjanak. Egy ilyen tökéletes lényt nem nyűgöz le a távolság! Ilyen csodálatos madarat meghalni sem láthat senki emberfia.
Ám honnan tudhatná egy ennyire hatalmas madár, hogy mit kell látnia?
Egy olyan madár, akinek az sem kerülne fáradtságába, hogy a jelent a jövőtől elválasztó falon átlebbenjen?
Hiszen nem halakat vagy kősziklákat akar leigázni Allah, hanem embereket és városokat. Vajon kíváncsi-e a tengerben magányosan ágaskodó kősziklákra? Vagy a magányosan tátongó sivatagra?
No de hol lehetnek most a legeslegfontosabb, a legelevenebb városok?
A műhelyek, ahol azokat a fegyvereket kovácsolják, amikkel meg akarják állítani a diadalmasan előrenyomuló Prófétát? Hogy merre vannak, arra egyetlen, a könyvtára mélyén tespedő tudós sem felelhet meg. Mert a történelem könyvét nem betűk, hanem ide-oda mozgó élőlények formálják. És egyes egyedül ők jelentik Allah akaratát.

Hákim biztos volt benne, hogy Sába királynője nem aranyat és drágaköveket, felesleges és nevetséges luxustárgyakat hozott Salamon királynak, hanem híreket. Tudósítást a hadseregek mozgásáról, az őserdők mélyén szervezkedő törzsekről, a sivatagban szertefutó karavánutakról. Ámde hogy Salamon, ez a hírhedten tunya és kéjsóvár király ennyi kinccsel, ennyi hírrel sem tudott mit kezdeni, az egyes egyedül a zsidóság tragédiája. Semmi köze ehhez a hithű muszlimoknak.
Szerencsére nekik vannak a hódításért mindenre kész, ragyogó uralkodók.
Vannak hadseregeik és vannak magukat feláldozni kész katonáik.
Ám hol vannak a ragyogó királynők, akik tudnak és látnak, akik a vágytól remegve önként jönnek el Hispániába, hogy beszámoljanak arról, hogy ő, Hákim milyen irányba indítsa el a gyilkos angyalokat – a halhatatlanná tett, mindent látó és mindent számon tartó, csakis az ő parancsaira váró madarakat.
Akik a mindenséget a hadseregek előtt veszik birtokba.
Akik az emberek előtt megsejtik, ki lesz majd a történelem ura.