– És ha nem lesz város? – rázta meg hajnalban Gizi a mellette hason fekve alvó Piuszt. Ezzel csak annyit ért el, hogy a férfi tengelye körül negyvenöt fokos fordulatot tett és a faliszőnyeg irányába folytatta szuszogását. Érdekes hajnali álma volt Gizinek, de csak arra emlékezett, hogy repülőn ül, ami innen egyenesen kanadai otthonába viszi, valaki légi felvételeket készített mellette a városról, nézhette a polaroid képeket, ahol a sárga, hepehupás, aszályos fűnél egyéb nem látszott. A gép ablakából kitekintve a várost látta, ahogy még most él és eleven. A képeken az értéktelen, kiégett színek. Most ezen az álmán gondolkozott, hatással volt rá, ugyanakkor gyötörte a fejét a tegnap éjjeli konyak, fázott, közelebb húzódott a férfihoz, arcát a lapockájába fúrta, szívta kesernyés illatát a bőrnek, izmoknak, rostoknak és a bordáknak. Aztán észbe kapott: kesernyés illat, akár az övé is lehet – részben legalábbis. Fölkelt, fürdőköpenyét keresgélte, egy-egy ruhadarabját észlelte mint fonnyadozó héjakat az ágy körül, összekapkodta ezeket a szégyenlős darabokat, kék fürdőköpenye gondosan összehajtva várakozott a fotelban. Közben megpillantotta meztelen testét, nézte egy odaajándékozó percig a tükörben magát, aztán bement a fürdőszobába. – A város igazsága nem szűnik meg, akárhogyan is tűnik el – zuhany alatt lopakodott elő a tegnap esti beszélgetésük töredéke. „Mi lehet ez az igazság?” Nézte a zöld szappant a kezében, tegnap több volt, most fürdés után kevesebb lesz, holnap még kevesebb; az idő szappana, használva fogy, használva csúszik ki a kezünkből, akkor mi értelme szívóskodni, legfeljebb olykor lehajolunk érte, keresgéljük, visszavesszük, segítségül hívjuk a kosz eltávolításához, kultúra, miközben az érzékszervek megbokrosodnak s kiderül, hogy a kosz maradt, csak a szappan fogy folyton folyvást. „Vannak napkelték, amikor mindez világosan látszik.” – Kilépett a kádból és gyorsan törölközni kezdett. A szappan után nyúlt, visszatette a helyére, észrevette a férfi arcszeszének üvegét, lecsavarta a kupakot, mohón beleszagolt az üvegbe, meghökkenve a nyers, szúrós szagtól, gyorsan visszacsavarta és a polcra helyezte a borotva mellé. „Varázslatos, amikor az arcán érzem.” Átfutotta a nap teendőit. A férfi még aludt, kezével az ő üres helyét őrizte a lepedőn. Gizi elmosolyodott, az éjszakára gondolt, enyhe izomlázat érzett s ettől teljes, elégedett, csaknem boldog volt.        A „Béke-táró”– egyik neve ez a városi köztemetőnek – lakóinál nem sok látogató elmélkedett az élet múlandóságán. Július közepe volt. Meleg nap ígérkezett, Gizi is akként öltözött, hogy a friss gyász le ne ríjon róla, de túlságosan praktikus öltözékkel se hívja fel a figyelmet magára, hiszen ha a holtaknak öltözködne, elég lenne a tegnapelőtti gyászviselet. Ismerte a járást, a rövidebb utat, s el is indult azon, hogy ne vesztegessen időt a lepusztított buszmenetrend kivénhedt Ikaruszaira. Át a Sportvölgyön, a Szállásfalu maradványain, a felszedett sínű vasúti pályán, azután fel a keskeny, kátyús szerpentinen a kíváncsiskodó lelkek és a vadbodza tekervényes szalagszegélyén. Napszemüveg és homokszínű kendő volt rajta; a szúnyogok támadásától tartva hosszú ujjú, de könnyű blúzt viselt. Vizet vitt magával Piusz konyhájáról, a virágoknak pedig ereszt fönt, valamelyik nyomóskútból. Itt is csordogált egy kis erecske a völgyben, híddal, az hol van? Tájékozódni már nem könnyű, errefelé biztosan nem járnak, akik utat akarnak rövidíteni halottaikhoz. Agyagos, dzsuvás domboldal, a földbe vájt lépcsőfokoknak se hírük, se hamvuk, beléndek, mácsonya és poros lósóskalevelek. Jobbra a háta mögött Dani műterme, jobbra előtte a víztorony fagylaltos-tölcsér formájú betontornya magasodik. Cseh Jakab filozófus az emberi bal szemről ránk maradt fejtegetésének adna igazat, alátámasztást a bal kézre eső látvány, bár Gizit Cseh Jakab hidegen hagyja. Nem ismeri. Amúgy is minden figyelmét, érthetően, lépéseire helyezi, de mi szólhatunk a még életben hagyott vasúti berendezésekről, a városba nyugatról hideg késként hatoló betonútról, az ördög kitáncolta mecseki erdőrészletről, a dombon csonkként meredező fatörzsek rövid árnyékáról, amelyek párhuzamosak egy magányos sínpárral, fény hull az egyik sínszálra Gizi háta mögül, s másféle árnyékok árnyék-társaként surran el a várostól a másik szál sín. És búcsú nélkül, teszi hozzá Gizi a völgybe leérkezve s néhány bizalmaskodó bogáncstól, erőszakos szeder-íntől szabadulóban.      A szén útja elég rövid, viszont az a kőbányából származó szürke kő-apríték ki tudja, milyen messzeségbe követi a síneket. Hűlt helyük a régi konyhakerteknek, a kertek mellett levezető, ritka, törmelék téglából vagy fából eszkábált lépcsőknek. Visszavadul a hagyma, nem rí miatta senki. Papucsával rátaposott és kinyomta a szemét egy elsilányodott paradicsomnak. Beteges, nyiszlett szilvafák. Mikor járt utoljára erre? Kivel? Danival? Az erdélyi Krisztával? Dani látja, ha látnák? És mégis festi az őrjöngő, színpompás képeket erről a romhalmazról, ami már csak egykedvű szegényövezet és rikító süppedék… Pedig kezdetben pasztellal, tussal, diópáccal dolgozott. Tiszta futamodású vonalakkal. A vége felé jár? A dance macabre ideje ez már? A Farsang farka? Ezt ki kellene hirdetni az országban. Erőművek, fémkohók, családi tűzhelyek, meg mindenki, ezen a városon, a város mélyrétegeiből kiküzdött kincsek parazitái, élősködő népek! Bezár a bazár. Értitek? De ugyanezt az országra is ki lehet írni. Nehéz vidék, annyi szent – ennyi álszent között. Éppen most és itt akar házasodni Daru Béla tanár úr? A későn utódokra érő férfiak könnyen letöröletlenül hagyják az asszonyi könnyeket. Egy gyereket azért én is bevállalnék. Piusztól, futott át rajta. Könnyen. És akár könnytelenül. Nincs rá esélyük, de eljátszott a gondolattal, amíg elszántan gázolt köveken, gazban, ványadt kultúrnövényeken. Leért a csorgáshoz, ahol esős időben még megélt a hitvány nád, káka, utalásul az egykori, ma már elapadt, forrásra, a még régebbi, lápos Mocsila mára az emlékezetből is kiveszett környékére. Utalásul az egykori iparvasútra talpfák, kavicsok, kátrányos, olajos, elhajigált alkatrészek: biztosító szerkezetek tartozékaira. Dani mesélte, hogy ide jártak vagont kirakni, örökös pénzzavarukon enyhítendő: nincs nyoma. Egy félig hanyatt esett őrház. Előtte rogyadozott egy cementtartály. Gizi akkor sem ment volna közelebb, ha tudja, abból egy árnyéktalan macska ivott. Réznyomatoson látta ezt az állatot, homogenizált fényviszonyokat feltételezett a borítékzáró bélyegen, amire Dani ügyeskedte néhány barátjának. Kanyos mesélt erről az árnyéktalan macskáról, ő meg nevetett, aztán borzongott rajta, amikor Piusz is megerősítette ennek a kísérteties állatnak a létét. Az ő macskájának volt árnyéka, volt nyávogása, puhasága, eleven szemei, fehér bajsza, reggeli – vagy nappali – mosakodása. És neve volt ennek a kis jószágnak. Szurkos volt, mint a hőségben megcsillanó talpfák, kavicsok. Most ez miért jutott eszébe? A Szurkos. Virágot vett a „szülei sírjára”. Ó, ez a Béke-táró! Vagy, ahogy másként, lent a városban nevezik: a stiglickert. Innen el lehetett látni a válogatott kerettag focista síremlékéig. Egy szürke labdával dekázik a kolumbárium előterében. Kályhás volt civilben. Kanyossal néha kimentek egy jobb meccsre. A gyomorrák megszabadította a kályhás mesterségtől, mondhatni profi focistává avatta az álprofi, de élő játékostársai között. Dekázik évek óta. Hogy’ felragyogott a virágboltos fiatalasszony Gizire, mint aki ismeri. „Giza, de régen láttalak!” Aki Gizának szólította, őt ez az asszonyka még általános iskolás korából ismerheti. Nem lesz ideje beszélgetni, megvitatni, hogy „… hogy vagy?, de jól nézel ki!, tízest pirulás nélkül letagadhatnál….”  és egyebek, hiszen ezekhez még ilyen terjedelmes nyári nap is rövid. És honnan került elő ez az iskolatárs? A temetés napján nem ő volt az üzletben. „Vigyél kálát a szüleid sírjára.” Az ajánlaton meglepődött, mert először hálát értett. Ez az. Milyen különös és régen bejáratott ezen a nyelven. „A szüleim sírja.” Majd jönnek az újabb fejlemények. Dani sírja. Kanyosé. Prímásé. És a görbe orrú, kiütött Csillésé, hiszen visszahallotta Piusz megveretésének történetét. Piusz apja is valamelyik régebbi parcellában nyugszik. Omlás. Bányászhalál. Ötükkel végzett a kifürkészhetetlen. A fejét külön kellett megkeresni. „Itt élned, halnod kell.” Csakugyan, drága Sándor Vazul tanár úr? Azért vonult ki a fák és gombák és mecseki patakok és útvesztők mellé, az erdőbe, mert ez olyan tökéletesen sikerült és nem csupán félénken kategorikus ez a kell? Mert az én életem, az hagyján. Minden nem sikerülhet. De aki alól eladták a hetedik szint mélységet is, ahonnan a kenyerét előkaparta?

Részlet Botár Attila Úszómester néhány szezonra című regényéből

(Illusztráció: Cala Barca)

Béla bácsi úgy gondolta, továbbadja a tudását, még mielőtt meghal. Két unokájával és a szomszéd gyerekkel, akinek nem tudta a nevét, felment a padlásra, és a száradó húsok között állva megköszörülte a torkát. Mikor a gyerekek hozzászoktak a lógó dögök látványához, Béla bácsira néztek, aki lassan és szépen elmondott mindent, amit tudott. Elmondta, hogy az élet nem valami szép, hogy a nagyanyjuk fiatalon szebb volt, és hogy a vadon élő állatokkal mindig óvatosan kell bánni, mert soha nem lehet tudni, hogy mikor támadják meg az embert. Béla bácsi tartott egy kis szünetet, mert a sok beszédtől kiszáradt a szája. Úgy gondolta, egyszerre ennyi is elég. Szétnézett a padláson, szippantott egyet a füstös, hagymás és hideg levegőből, és a lógó húsok között három megszeppent gyerekarcot látott. Na, akkor így, kezdte, mikor már nem volt annyira száraz a szája, és elmesélt egy történetet, amit minden gyerek könnyen megérthet.

Esős nap volt, és én azokat szeretem a legjobban. Sétálni indultam a barna bakancsomban, akkor még megvolt, nem jött szét a sarkánál a bőr.  Megláttam egy szép nőt, az volt a nagyanyátok, karcsú volt, nagy mellei voltak, odamentem hozzá, hogy közelebbről is megnézzem. Mondtam neki, hogy kis kezit csókolom. Azután összeházasodtunk. A nagyanyátok nem volt mindig ilyen mint most, ezért vettem el. Egy nap sétálni indultunk, én a barna bakancsomban, akkor még megvolt, nem jött szét teljesen a sarkánál a bőr, a nagyanyátok meg a zöld csizmában, ami most anyátoké. Szembe jött velünk egy hatalmas vadállat. Vörös sörénye volt és mocskos, karmos mancsai. Ezelőtt még soha nem láttam ilyen vadat. A pofája legalább akkora volt, mint az enyém, és fenemód üvöltött. Mondtam a nagyanyátoknak, hogy másik úton kellene mennünk, hogy elkerüljük a fenevadat, mert soha nem lehet tudni, mit akar, akarhat rosszat is, és ezt jobb nem tudni. A nagyanyátok nem volt okos asszony, de mert szép volt, nem volt sok bajom vele. Megindultunk a vad felé, az megállt, ránk nézett, és üvöltött tovább. Nem értettem, mit üvölt, féltem, hogy megesz engem, és velem együtt a nagyanyátokat is, akit akkorra már elvettem. Együtt éltünk, de nem ebben a házban, hanem az előzőben, a kicsiben. Ott nem volt ilyen padlás, húsunk se nagyon volt, de ha volt is, azt se szárítottuk. A vad is megindult felénk. Én nem tudtam mit csinálni, hát szólongattam, hogy megérezze a hangomban a jóindulatot. Jó tett helyébe jót várj, mondtam a nagyanyátoknak, de most nektek is mondom, az élet nem valami szép. A vadállat a lábam felé kapott. Hogy basznád meg, mondtam neki, de ti ne mondjatok ilyet soha, vagy ha mondjátok, ne mondjátok, hogy tőlem tudjátok, csak ha nagyon muszáj. Nekem nagyon muszáj volt, mert a fenevad vicsorgott  széles pofájával, aztán bekapta a lábamat. Segíts már, mondtam a nagyanyátoknak, de csak állt ott, mint akit lecövekeltek. A nagyanyátok nem segített, nem volt rátermett asszony, bár szép volt, mondom, karcsú volt, és akkora volt a melle, mint amekkora a fejem volt akkor még. Én a vad szeme közé néztem, hogy lássa, mivel van dolga, de hiába, nem eresztette el a lábamat, csócsálta tovább. Féltem, mert egy lábbal nem tudtam volna dolgozni, akkor még minden munka négykézlábas volt. Vigyázzatok magatokra, kezetekre, lábatokra, soha nem tudni, mire kellhettek még. Megfogtam a fenevad fejét, és megszorítottam. Erre elengedte a lábam, és birkózni kezdett velem. A nagyanyátok csak állt, és nézett. Rám üvöltött, én meg vissza rá, akkor még nagy hangom volt, énekeltem is, tudjátok, a zenekarban. Láttam a fenevad verejtékes pofáját, de megmakacsoltam magam, és farkasszemet néztem vele. Az meg a nagy mancsával pofon vágott, és én elterültem a földön. Felém ugrott,  tudtam, hogy meg fog enni, keresztben lenyel, látszott a szemén, hogy azt akarja. Te nem fogsz megenni engem, mondtam a vadnak,  akkor már a mellkasomon taposott. A nagyanyátok abban a virágos ruhában volt, ami kiemeli a szeme színét. A vadállat kitátotta fogazott pofáját, a fejem fölé hajolt, én a nagyanyátokra néztem, azt akartam, hogy ő is lássa, hogy mit csinál velem a fenevad. Megfeszültem, akkor még nagyon izmos voltam, két fejjel magasabb, mint apátok most, és a vad felé löktem magam. Te velem nem packázol, mondtam neki, soha ne engedjétek, hogy packázzanak veletek. Megfogtam a fenevad vörös sörényét, magamhoz húztam, és a nyakába haraptam. A vad felüvöltött, tudtam, hogy ez a jó pillanat, a nagyanyátokra kacsintottam, és megint megharaptam. Nem volt rossz íze, édesebb volt a malachúsnál. Na, komám, most megvagy. Akkor még mindenkit komámnak szólítottam, csak a nagyanyátokat nem, mert látszott a szemén, hogy nem akarja. Átrágtam magam a vadállat torkán, addig rágtam, még a dög feje el nem vált a nyakától. A fejet a sörényénél fogva a nagyanyátok kezébe adtam. Fogjad, majd megsütöd, komám. Soha ne hagyjátok, hogy packázzanak veletek! De tudjátok meg, a test csak nyersen jó, máshogy nem. Visszaültem a fűre, magam elé húztam a dögöt, és szőröstül-bőröstül megettem. Édes volt, de rágós, a vadhúsok mind ilyenek, próbáljátok ki, egyszer mindent ki kell próbálni. Néztem a fejet a nagyanyátok kezében, és láttam a szemén, hogy ő is ezt akarja. A nagyanyátok szólongatott, de akkor nem hallottam, később mesélte. Azt mesélte, hogy rám sem lehetett ismerni. Izmos voltam, két fejjel magasabb, mint most apátok, és a barna bakancs volt rajtam, ami már teljesen szétjött. Ültem a füvön, és nagyokat haraptam a dög édes húsából. Folyt rólam a verejték, sokat sokkal nehezebb enni, ezt ti is tudjátok. A nagyanyátokra néztem, mint most rátok, akkor is ilyen vad volt a tekintetem, arról lehetett megismerni. De a nagyanyátok rám sem ismert, látszott a szemén, nem volt okos asszony. Mi van komám, nem kérsz? Jó tett helyébe jót várj,  mindig illik megosztani, tudjátok, amink van. A nagyanyátok nem válaszolt, csak állt és nézett, mint akit odacövekeltek. Lenézett és csak csóválta a fejét. Én nevettem,  bár láttam a szemén, hogy nem akarja, de mit van mit tenni, komám, az élet nem valami szép. Füstölt szagot éreztem, száraz volt a szám, ragadt a kiszikkadt dög sűrű nedveitől. Érzed, komám? Kérdeztem, mert tudtam, hogy a test, a test húsa meg főleg csak nyersen jó. Körülnéztem, oldalra, fel és le, de csak megszeppent gyerekarcokat láttam.