Béla bácsi úgy gondolta, továbbadja a tudását, még mielőtt meghal. Két unokájával és a szomszéd gyerekkel, akinek nem tudta a nevét, felment a padlásra, és a száradó húsok között állva megköszörülte a torkát. Mikor a gyerekek hozzászoktak a lógó dögök látványához, Béla bácsira néztek, aki lassan és szépen elmondott mindent, amit tudott. Elmondta, hogy az élet nem valami szép, hogy a nagyanyjuk fiatalon szebb volt, és hogy a vadon élő állatokkal mindig óvatosan kell bánni, mert soha nem lehet tudni, hogy mikor támadják meg az embert. Béla bácsi tartott egy kis szünetet, mert a sok beszédtől kiszáradt a szája. Úgy gondolta, egyszerre ennyi is elég. Szétnézett a padláson, szippantott egyet a füstös, hagymás és hideg levegőből, és a lógó húsok között három megszeppent gyerekarcot látott. Na, akkor így, kezdte, mikor már nem volt annyira száraz a szája, és elmesélt egy történetet, amit minden gyerek könnyen megérthet.

Esős nap volt, és én azokat szeretem a legjobban. Sétálni indultam a barna bakancsomban, akkor még megvolt, nem jött szét a sarkánál a bőr.  Megláttam egy szép nőt, az volt a nagyanyátok, karcsú volt, nagy mellei voltak, odamentem hozzá, hogy közelebbről is megnézzem. Mondtam neki, hogy kis kezit csókolom. Azután összeházasodtunk. A nagyanyátok nem volt mindig ilyen mint most, ezért vettem el. Egy nap sétálni indultunk, én a barna bakancsomban, akkor még megvolt, nem jött szét teljesen a sarkánál a bőr, a nagyanyátok meg a zöld csizmában, ami most anyátoké. Szembe jött velünk egy hatalmas vadállat. Vörös sörénye volt és mocskos, karmos mancsai. Ezelőtt még soha nem láttam ilyen vadat. A pofája legalább akkora volt, mint az enyém, és fenemód üvöltött. Mondtam a nagyanyátoknak, hogy másik úton kellene mennünk, hogy elkerüljük a fenevadat, mert soha nem lehet tudni, mit akar, akarhat rosszat is, és ezt jobb nem tudni. A nagyanyátok nem volt okos asszony, de mert szép volt, nem volt sok bajom vele. Megindultunk a vad felé, az megállt, ránk nézett, és üvöltött tovább. Nem értettem, mit üvölt, féltem, hogy megesz engem, és velem együtt a nagyanyátokat is, akit akkorra már elvettem. Együtt éltünk, de nem ebben a házban, hanem az előzőben, a kicsiben. Ott nem volt ilyen padlás, húsunk se nagyon volt, de ha volt is, azt se szárítottuk. A vad is megindult felénk. Én nem tudtam mit csinálni, hát szólongattam, hogy megérezze a hangomban a jóindulatot. Jó tett helyébe jót várj, mondtam a nagyanyátoknak, de most nektek is mondom, az élet nem valami szép. A vadállat a lábam felé kapott. Hogy basznád meg, mondtam neki, de ti ne mondjatok ilyet soha, vagy ha mondjátok, ne mondjátok, hogy tőlem tudjátok, csak ha nagyon muszáj. Nekem nagyon muszáj volt, mert a fenevad vicsorgott  széles pofájával, aztán bekapta a lábamat. Segíts már, mondtam a nagyanyátoknak, de csak állt ott, mint akit lecövekeltek. A nagyanyátok nem segített, nem volt rátermett asszony, bár szép volt, mondom, karcsú volt, és akkora volt a melle, mint amekkora a fejem volt akkor még. Én a vad szeme közé néztem, hogy lássa, mivel van dolga, de hiába, nem eresztette el a lábamat, csócsálta tovább. Féltem, mert egy lábbal nem tudtam volna dolgozni, akkor még minden munka négykézlábas volt. Vigyázzatok magatokra, kezetekre, lábatokra, soha nem tudni, mire kellhettek még. Megfogtam a fenevad fejét, és megszorítottam. Erre elengedte a lábam, és birkózni kezdett velem. A nagyanyátok csak állt, és nézett. Rám üvöltött, én meg vissza rá, akkor még nagy hangom volt, énekeltem is, tudjátok, a zenekarban. Láttam a fenevad verejtékes pofáját, de megmakacsoltam magam, és farkasszemet néztem vele. Az meg a nagy mancsával pofon vágott, és én elterültem a földön. Felém ugrott,  tudtam, hogy meg fog enni, keresztben lenyel, látszott a szemén, hogy azt akarja. Te nem fogsz megenni engem, mondtam a vadnak,  akkor már a mellkasomon taposott. A nagyanyátok abban a virágos ruhában volt, ami kiemeli a szeme színét. A vadállat kitátotta fogazott pofáját, a fejem fölé hajolt, én a nagyanyátokra néztem, azt akartam, hogy ő is lássa, hogy mit csinál velem a fenevad. Megfeszültem, akkor még nagyon izmos voltam, két fejjel magasabb, mint apátok most, és a vad felé löktem magam. Te velem nem packázol, mondtam neki, soha ne engedjétek, hogy packázzanak veletek. Megfogtam a fenevad vörös sörényét, magamhoz húztam, és a nyakába haraptam. A vad felüvöltött, tudtam, hogy ez a jó pillanat, a nagyanyátokra kacsintottam, és megint megharaptam. Nem volt rossz íze, édesebb volt a malachúsnál. Na, komám, most megvagy. Akkor még mindenkit komámnak szólítottam, csak a nagyanyátokat nem, mert látszott a szemén, hogy nem akarja. Átrágtam magam a vadállat torkán, addig rágtam, még a dög feje el nem vált a nyakától. A fejet a sörényénél fogva a nagyanyátok kezébe adtam. Fogjad, majd megsütöd, komám. Soha ne hagyjátok, hogy packázzanak veletek! De tudjátok meg, a test csak nyersen jó, máshogy nem. Visszaültem a fűre, magam elé húztam a dögöt, és szőröstül-bőröstül megettem. Édes volt, de rágós, a vadhúsok mind ilyenek, próbáljátok ki, egyszer mindent ki kell próbálni. Néztem a fejet a nagyanyátok kezében, és láttam a szemén, hogy ő is ezt akarja. A nagyanyátok szólongatott, de akkor nem hallottam, később mesélte. Azt mesélte, hogy rám sem lehetett ismerni. Izmos voltam, két fejjel magasabb, mint most apátok, és a barna bakancs volt rajtam, ami már teljesen szétjött. Ültem a füvön, és nagyokat haraptam a dög édes húsából. Folyt rólam a verejték, sokat sokkal nehezebb enni, ezt ti is tudjátok. A nagyanyátokra néztem, mint most rátok, akkor is ilyen vad volt a tekintetem, arról lehetett megismerni. De a nagyanyátok rám sem ismert, látszott a szemén, nem volt okos asszony. Mi van komám, nem kérsz? Jó tett helyébe jót várj,  mindig illik megosztani, tudjátok, amink van. A nagyanyátok nem válaszolt, csak állt és nézett, mint akit odacövekeltek. Lenézett és csak csóválta a fejét. Én nevettem,  bár láttam a szemén, hogy nem akarja, de mit van mit tenni, komám, az élet nem valami szép. Füstölt szagot éreztem, száraz volt a szám, ragadt a kiszikkadt dög sűrű nedveitől. Érzed, komám? Kérdeztem, mert tudtam, hogy a test, a test húsa meg főleg csak nyersen jó. Körülnéztem, oldalra, fel és le, de csak megszeppent gyerekarcokat láttam.

  Szinnyei Emese szereti a fánkot. Az egyoldalú vonzalomról Sági Iván meggyőződött, látta, ahogy egyetlen harapással gyűrte magába a kalóriát. Sági eddig úgy tudta, Emese a céklalé, és a hántolt magvak szektájába tartozik, meg az elfogulatlan férfi-kollégák besorolása alapján, akikhez magát is számította, a jobb testű pénzügyesek közé.
Aha, dizájör, és teli szájjal rámosolygott a teli szájú lányra.
Mire a céges buli kezdene ellaposodni a Visegrádi utcai Trófeában, a keménymag, csapassuk közfelkiáltással, Kertai Reginával az élen, máris szervezi a következő etapot. Új ingert keresnek, semmi közük egy szimpla estéhez, ami elmúlhat anélkül, hogy emlékezetessé tennék. A jövő az egyetlen, ami belakható, csak a jövő, ami még élhető, oda igyekeztek kettes-hármas csoportokban, céljuk a Kazinczy utcai Duplum.
A fiatalabbja máris durvul, felhajtott gallérral közlekednek; Propotnik Benji már csüggedt, legalább háromnegyedórája magyaráz Márczy Fruzsinának a pultnál; az alakulóban lévő alkalmi kötések megkötettek, és fel is szívódtak a látótérből. Sági a harmadik whisky szódáját lötyögtetve kapcsolódik ismét a boldog kevesek különítményébe. A nyaralás topik után kerül szóba a BL következő csoportköre, preferenciák szerint szóródik az esélylatolgatás, de hogy a Samsungnak van okostévéje, és az mekkora egy fos, abban majd’ mindenki egyetért. A hangulat zenitjén, mint hittancsoporté a belvárosi ferenceseknél.
Sági Iván ekkor látja meg Dórát, egy barátnőjével fagyoskodnak a kerti asztaloknál. Haja vállközépig ér, egyenes szálú, és sötéten fénylő, akárcsak a szeme. Alján ott az a sűrű, sötét vivőanyag, felszínen átszíneződő érzelmei, de Sági azzal se menne sokra, mint aki olyan kútba néz, aminek felbecsülni sem lehet, mekkora a mélysége.
Mintha véletlenül tenné, elmegy az asztaluk mellett, Dóra megszólítja, helló, Iván, te itt?
Dóri, szia, mesélj, mi van veled.
Bárdi Dóra grafikusként dolgozik, egyéb időpontokban anya és feleség, a szerepkörök közt egyensúlyozva pedig festeget, valahol még képzőművész. Mindenütt az – pontosít Iván, csak erre Dóra még nem jött rá –, valószínűleg nekem el sem hinnéd, hogy egyszer híres művész leszel, te az a későn érő típus vagy, akinek így harminc felé, ez a tanulóideje, de jobbnál jobb munkákat csinál majd.
Hát nem tudom, szabadkozik Dóra.
Iván és közte mesebeli hét év, Dóra arcán még nem látni, hogy meg volna keseredve, fejpántja a régihez hasonló, másmilyen az illata, kezéből csak a hosszú hamucsíkú vúzs hiányzik.
Iván, mióta felismerte, látja maga előtt két szituációban, szeretné elmondani neki legalább az egyiket, de nem tudja, hogyan kezdje, addig is beszélteti, közbevetéseivel tereli, főleg kérdezget.
Szemhéjfestéke lepereg ujjhegye egy bökő mozdulatától, madárlábnyi nyomot hagyva az alapozó havas síkján. Sági látja ezt az arcot öregen, és ez az egyik, ami miatt vele ül.
Képét pontosítja, élesíti közben. Porcelánbabán a hajszálrepedést.
És arra jut, hogy talán nem is fontos, nem fontos Dórának tudni róla. Engem is tévesen orientált. Nem szeretné, ha ebből valami kínos, helytelen következtetés adódna. Ezért arról beszél – vérbő gyűlöletét túljátszva–, hogy mennyire utálja azokat az idős faszikat, akik rutinjuknál fogva fiatal nőkre hajtanak. Nem fair, visszaélnek a technikai fölényükkel.
Dóra nevet, és azt mondja, Iván, te még mindig az a hülye bohóc vagy.
Hisz ismersz, egy szentimentális pöcs, bólogat Sági.
És neked, van valakid?
Szólózom. És most Iván mesél. Eltalálja azt a frekvenciát, amit Dóra fülének kellemes hallgatni. Aztán megint Dóra jön, hangja egy kissé vontatott, van benne törékenység, alapvonás az az egyedi rekedtség. Telefonjáról mutogatja kislánya fényképeit.
Iván kommentálja őket, nézd, a csecsemő arcán látni jól, ahogy egy, csak rá jellemző fintort vág, amit majd a felnőtt megörököl, kellőképp begyakorol, így a 39 éves reakciója semmiben sem tér el az 1 évesétől. Most a bébiétel elől húzódozott ilyen dühödt szájjal, később ki tudja miért fog, faszik miatt, csalódik bennük, nem tud nekik megbocsátani, hasonlók. De mi ez a kicsinyek pillantásában, intés?
Dóra hajlamos azt hinni, megszégyenítő bölcsességet közölnek, azt mondja a szem, tízezer éve élek ezen a világon, már mindent utáltam és szerettem, most megint megszülettem, hogy újratanuljam, mi az a szeretni, utálni.
Mondd Dóri, szoktad még hallgatni a Metamorfózisokat, kérdezi Iván búcsúzóul, a whiskyre fogva, az utolsó kör teljesen betett neki.
Tíz perccel később Sági a spotifájon keresgél, amikor Szinnyei Emesével, a romkocsma emeleti lépcsőfordulójában egymásba futnak, részegen össze is ölelkeznek. Iván letüdőzi a parfümjét, Emese incselkedve bekapja a fülcimpáját, smárolnak.
Sági, mint egy betonkeverő.
Azt hittem, te azzal a nővel, neheztel Emese.
Á, nem értek én a képzőművészethez, blokkolja Sági.
Láttam rajtad, hogy bejövök neked, ugye, bújik Sági szemébe az Emeséé.
Nem foglak elszalasztani, ígéri Sági.
Mire kiér az utcára, már világos van. Felteszi a fülhallgatót, instruálja a robotpilótát: séta lesz hazáig. Ismétlésre állítja az ipodján, ehhez a hajnalhoz Phil Glass lépcsőzetesen emelkedő üveghangjai passzolnak, remény, reménytelenség, a fejhallgatón kívül tavasz, madárcsicsergés.

(Illusztráció: Catherine Howe)

Jóságos ég!
Egy igazi püspökfeleség!
Hildi, a hercegné nem is tudta pontosan, kinek ajánlott, kinek tilos a házasság. Az apátoknak lehet, de a püspököknek nem, vagy fordítva… Mert vannak az apátok, a plébánosok, az esperesek, az érsekek, a sekrestyések, aztán a minden rendű-rangú kanonokok, szerzetesek…
Már csak egyetlen kérdés van: Isten van-e?
Pedig ebből az idős, kicsi asszonyból, akit a püspök példás háziasszonyként, jámbor feleségként, élete hű társaként (egy test – egy lélek) mutatott be,  áradt a nyugalom és a fegyelem. Mint valami boldog anyanyúl, gondolta Hildi: megül a ketrec sarkában, itt, a bazilika bolthajtások alatti kis kertjében, és tágra nyílt, nyugodt szemekkel várja, hogy valaki nyakon csípje.
Nyakon csípje, megnyúzza és megegye.
Pedig barna, pirospozsgás, kicsi, húsos, mint valami megbízható kulcsárnő.
De Hildi minden ismeretlent szeretett előbb jól körülszimatolni. És mivel tényleg fázott a széles kőpadon, elmesélte a püspök feleségének, Ermessennek, hogy Bretagne-ban virágoznak a körtefák, hogy ott az idős asszonyok is kendő nélkül sétálnak, ott már térdig járnak a virágszirmokban, csak ez a Normandia ilyen elátkozott, csúf ország…
Nincs igazi tavasz, mióta a vidéket a mórok végigpusztították…
Semmi átmenet, egyszercsak kicsattan a nyár
Így van, így van, sóhajtozott Ermessen asszonyság.
Hiába, hiába. Ma már semmi sem ugyanaz… Bólogatás közben Hildi végigpásztázta a nyakát, az állát, kezét, a drága ruháján meggyűrődő ráncokat, ám  mikor  a pillantása a cipőjére esett, majd felkiáltott. Mint a frank nők, Ermessen is kényelmes bőrtokot hordott saru vagy csizma helyett. Ám ez a kis tokocska nem akármilyen volt: cikkcakkosan vágták ki, selyemmel bélelték, fényes zsinórral varrták ki, kis sarkot illesztettek a talpára, és most úgy feszült Ermessen lábfejére, mint egy vadonatúj bársonypapucs.
Hát nemcsak a hatalmon múlik a méltóság. Selyemmel bélelt cipő! Hildinek elég volt egy pillantást vetnie saját berepedezett körmeire, hogy gyorsan a köpenye alá húzza a saruba rejtett lábait.
De valamiről beszélgetni kell. A püspök nyilván az ő szórakoztatására rendelte ide a feleségét. Similis simili. Ám mire ők ketten, a koros püspökné és a koros hercegné összehasonlították az összes eddigi tavaszt, és eleget szidták az időjárást, a mórokat, a cselédeket és a lusta parasztokat, nem volt miről beszélniük.

A püspöknén látszott, hogy kőfalak védelmében élte le az egész életét. Bár nem tűnt ostobának, érződött az elfogódottságán, hogy még soha nem tárgyalt egyetlen hatalmassággal – meglehet,  életében nem volt háborúban, talán soha nem ült  lovon, és a férfiak soha, semmikor nem kérdezték a véleményét.
Similis simili. Hildit elfogta a mélységes csüggedés. A kőkereszt árnyéka, mint valami feléjük szegezett kard, szép lassan elérte az arcukat. Sütött a nap, de dermesztő hideg áradt a kőkockákból.
– Hány gyereked van? – kérdezte Hildi,  mert érezte, hogy egy bazilika kertjében nem is illik másról beszélni.
–Tizenegy – felelt Ermessen. – És mind a tizenegy életben van. Egyik szebb, mint a másik.
Hildi gúnyosan elmosolyodott. Elképzelte a jámbor Udo püspököt, aki otthonában is a kereszténység gyarapításán dolgozik. Amúgy meg mit számít. Egyik gyereket se fogja soha a szenvedéstől megvédeni.
Bátortalan, reszketeg harangszó lopózott közéjük – a szentek mindent hallanak, vecsernye van, idő, idő, ne beszéljetek túl sokat! De talán nem telt a püspöknek nagyobb harangra? Ércesebbre, bátrabb hangúra? Hildi megrázkódott: elátkozott, babonás vidék ez, nem messze a temető, ahol a rómaiak végeztek a keltákkal… A vérengzés után akkora járvány tört ki, hogy a tündéreknek kellett a keltákat eltemetni.
A Hold völgye, a környékbeliek talán nem így nevezik? Hát nem csoda, hogy estefelé itt még a harangszó is bocsánatot kér a bálványoktól. A visszajáró halottaktól, a kutyáktól, a csontokkal teli sáros föld ártó kisugárzásától.
–Te hiszel Istenben, Ermessen? Te csak benne hiszel?
A jámbor püspökné, Ermessen semmit nem felelt. És mivel nem hallott még a hercegné balsorsáról, visszatért a saját gyerekeihez.
–Tizenegy van – suttogta –, hat fiú, öt lány, ahogy kell. Ahogy azt várták tőlem. – Bátortalanul sorolni kezdte: – Vincente, Folcon, Udo, Raymund, Philibert.
Hildi fülének idegenül, és valahogy lányosan csengtek ezek a latin nevek. Ám hiába várta, hogy Ermessen a lányokkal folytassa,
a lányok errefelé nemigen számítottak.
– Hat fiú, igen, hat gyönyörű, egészséges fiú, de te nem szeretheted az összeset egyformán. Más az illatuk, a tenyerük, a bőrük, a szemük színe. És a történetük is, amire te emlékezel, mert a gyerekek három éves korukra mindent elfelejtenek. Az egyik súlyos kő volt a hasadban, a másik annyit ficánkolt, mintha le akart volna győzni a születése előtt, de van olyan is, aki virág módjára növekszik benned, te eteted–itatod, te véded kilenc hónapig, de közben mintha ő is táplálna a nedveivel. Egy magzat, aki mindig ugyanarról álmodik, mint te.
Ermessen arca eltorzult.
– És hiába próbálod ezt később jóvá tenni! Hiába is könyörögsz a legkedvesebbnek, hogy ne dörgölje a másik öt orra alá, hogy te őt jobban szereted… Vagy hiába próbálod elhitetni vele, hogy csak ostoba képzelgés ez a túlzó szeretet, hogy rosszul emlékszik, hogy nem is történt semmi. Hiába, hiába, hiába minden! A legkedvesebb nem hallgat rád. Mert azt hiszi, hogy te mindentől meg fogom védeni, azt hiszi, hogy a szeretetemet ráhagyom, mint valami óriási, hatalmas kabátot… Ó, mennyire ostoba! Hogy mennyire ostobák a gyerekek! Azt képzelik, hogy megalázhatják a testvéreiket! Hogy büntetlenül az orruk alá dörgölhetik, hogy őket annyira nem szerettem!  Azt képzelik, hogy a gyerekkor soha nem ér véget!
A harangszóra harangszó felelt. Bátortalanabb és reszketősebb az előzőnél.
Hildi maga alá húzott lábakkal még jobban bevackolta magát a köpenyébe. Nem szokott hozzá, hogy kora tavasszal kőpadokon ücsörögjön, és figyelje lassan, ahogy a kőfalak magukba szívják a sötétséget.
Ermessen nem tudott megnyugodni.
Talán nem is volt senkije, csak a gyerekei és a szép cipője.
–Attól félek, hogy rajtam semmi sem segíthet. Ha meghalok, a fiaim megölik a legkisebbet.