Ég és víz között

A reggelt Velencében nem a madárfüttyök jelezték, hanem a napfény, amely a függöny résein át megvillant a mozaikmadarak kiterjesztett szárnyain. A fény hasonlatos volt minden Igazi Fényhez, úgyhogy a nyugtalanul hánykolódó Sebe elszenderedett, és csak a tükrös teremben kora reggel gyülekező hangok ébresztették fel. Mogorván feltápászkodott, de a szívét megvizsgálva döbbenten észlelte, valami kis sugár az emlékezetéből vagy a lelkéből ott maradt a szelek határolta Alföldön, a „régi világban”, Gellért testőrei között.

De mi is történt a besenyők unokáival a Messzi Keleten? Sebe ezen töprengett a nagyteremben, miközben a fel-alá járkáló Morosini és a hadonászó fiatal magyarok képmásai egymást keresztezték a tükrökben. A püspök a kialvatlanságtól rosszkedvűen, félig lehunyt szemmel hallgatta a Törekvő Fiatalembert, az ifjú most már nemcsak a velenceiek dicsőséges küldetéséről szavalt, hanem kíváncsi lett a horvátországi magyar előrenyomulás részleteire is. Ő, Andrea Morosini, hajtogatta a Fiatalember, igenis büszke, hogy velencei lehet, igenis örül, hogy példát mutathat a többi velenceivel, hiszen így más népeknek is jut a Fényből, a kultúrából, melyet a velenceiek a dalmát partvidéken terjesztenek el.

Ujjai között morzsolgatva egy kenyérdarabot Sebe bólintott, hiszen ez igazán nem kötelezte semmire; s míg a többiek vidoran figyeltek, a Fiatalember a saját mondatainak a foglya lett. Az unokák, ábrándozott Sebe, az unokák ma már talán maguk is nagyapák, őszöreg besenyők, akik nem is tudják, hogy szóba kerültek a Kelen-hegy alatt azon a nevezetes reggelen. Búsulnak a besenyők, tréfálkozott magában az agg, tiszteletreméltó püspök, ahogy a hullámok hullanak, a szavak szavalnak, mondogatta magában, míg észrevette, hogy a fel-alá járkáló, izgatott Fiatalember most valami különösen érdekes dologról beszél. Talán nem a Magyar Királyság nagyhatalmi arroganciáját bizonyítja, hogy egy vele ellenséges Városállam fia segítségével akarja magát az uralkodói dinasztia legitimálni? Miért nem jó a magyaroknak egy bajor vagy morva szent, miért kacsintgatnak az Adria felé még a kanonizációs eljárás folyamán is?

De a mellét kidüllesztve hiába várt a válaszra – Sebe úgy érezte, nem olyan kérdés ez, amire neki kéne válaszolnia. Figyelte a tükrökben megsokszorozott, fel-alá járkáló Elfoglalt Fiatalembert, mellette a tükrökben megsokszorozódó Magyar Fiatalembereket, most már ők is ott hadonásztak a fiatal Morosini mellett. Bosszúsak a besenyők, mondogatta magában, noha a besenyő testőröknek – akikről Sebe sohasem tudta meg, hogy áldozatok voltak-e vagy a pogány törzsfők megvesztegették őket – most fiaik, unokáik vannak a Kárpátokon túl, gondolta irigykedve; de az irigység bánatossá is tette, hiszen eszébe jutottak saját testvérei. Úgyhogy inkább a fiatal Morosinit hallgatta, aki felajánlotta, hogy Legdrágább Idejéből szakítva néhány órácskát még ma elkíséri Sebét a Gellért-rokonokhoz. Az öreg püspök rámeredt (nemigen bízott a Fiatalember vagy a Morosinik önzetlenségében), míg kísérői, a magyar kanonokok vidáman felpattantak, hiszen mi sem lehet kellemesebb, mint egy idegen városban megtekinteni az asszonyokat, gyerekeket, mozaikokat. De még be se léphettek a csónakokba, Sebe megállította őket a hangjával. Mielőtt találkozom a Tiszteletreméltó Gellért-rokonsággal, szeretnék misét hallgatni az egyik templomban, mondta szigorúan. Az egyik kanonok lába megállt a levegőben, de hát a fiatalok mit tehettek, Sebe meg akarta erősíteni a testét az Oltáriszentséggel, és a kutatás előtt alaposan szemügyre venni a velenceieket.

Mikor a Dómhoz értek, Sebe már tudta, a reggeli mise ideje elmúlt, hiba volt, súlyos hiba reggelinél az Oltáriszentséget emlegetni. Nemcsak a besenyők, ő is bosszús lett – mégpedig a püspökhöz méltatlan későn kelés miatt: egy szigorú főpap, akit a szent harangszó sem szakít ki az álmodozásból, akit a Szent Liturgia sem csalogat ki az ágyából. Betértek a templomba, Sebe kedvetlenül keresztet vetett, és már indult volna, hogy megfigyelje a Dóm előtti téren, a zsebkendőnyi szárazföldön nyüzsgő tömeget, mikor az aranytól ragyogó mozaikszentek megállították. Ők nyitott szemmel, ébren várakoznak Krisztus visszatérésére, gondolta bűntudattal. Visszafordult hozzájuk, és azt kérte tőlük némán mozgó ajkakkal, ne engedjék, hogy a világi érdekek, a sok politikai intrika beszennyezze a legendaírást. Csak az igazságot, kérte az aranyruhás szentektől. Résnyire nyitott szemmel, szigorú arccal lépett ki a térre, ahol mint egy keleti piacon – melyet csak a zarándokok meséiből ismert – illatszerárusok, tolvajok, koldusok nyüzsögtek körülötte. A levegőben röpködő görög, venetói, nápolyi hangok, a sóváran figyelő arcok között észrevett néhány kimért léptekkel közeledő patríciust, akik utat törtek maguknak a tömegben. Sebe tudta, nem érdemes gyanakodva méricskélni őket, ezek a húsos férfiak nem rejtegetnek talizmánokat a köpenyükben, nem mormolnak az otthonukban sem pogány varázsigéket. Hiába, a civilizáció nem más, mint a felejtés magabiztos formája, sóhajtott Sebe.

Hirtelen a tegnap éjszaka magyar lányhangjai értek a füléhez, egy magyar kérdés, egy magyar válasz, egy rövid kis kuncogás, milyen furcsa, nem értek semmit, de érzem, hogy ezek a hangok magyarul beszélnek, és szigorúan rávillantotta a szemét az éneklő kanonokokra, hogy ne forgassák hátra a fejüket. De ha nem értem, hogy mit mondanak, vajon honnan tudom, hogy magyarul beszélnek? A hangsúlyból, villant belé, és a felismerés oly örömmel töltötte el, hogy legszívesebben felpattant volna, hogy a nem-létező Magyar Donatusba ezt az ötletet is feljegyezze. Hát persze, gondolta, a hangsúlyból, a latinok többnyire az utolsó előtti szótagot hangsúlyozzák, az ő beszédjük azért tűnik éneklőnek, míg mi a szó első szótagját nyomjuk meg. A zsivajgó tömegben meglátta a nagy grammatikust, Pananosztikosz urat, az Esztergomban is járt követet, aki a világpolitikai helyzetre, a kiújult bizánci-magyar viszályra való tekintettel elfordította a magyarokról a tekintetét. Kár, gondolta Sebe, Pananosztikosz apát értelmesebb minden Morosini-unokaöccsnél, vele lehetne beszélgetni etimológiáról, fordításról, a szövegek álruhájáról, álruhás kémekről vagy a magyar szavak hangsúlyviszonyairól is.

A fájdalom ma reggel újra beleszúrt a bordái közé. Sebe az illat- és hangfelhőben hirtelen reszketni kezdett, ujjaival megnyomkodta a csomót, ha én irányítom a fájdalmat, elviselhetőbb, képzelgett. De elaludtam a reggeli misét, pedig hamarosan itt a húsvét, itt a Feltámadás ünnepe, és én csak a sok hiábavalóságot gyűjtöm a szívembe, talán itt halok meg, hasított belé. Rosszul érzi magát, atyám, hajolt fölé az egyik kanonok, de Sebe tudta, ha sajnálja magát, vagy engedi, hogy mások sajnálják, nem maradhat életben. Gyorsan a csónakok felé kormányozta őket, miközben elkapta Andrea Morosini megkönnyebbült pillantását: jöhetnek a tanúk, ellentanúk, a sok politikai intrika, amit a velenceiek a kanonizációs eljárás ruhájába öltöztetnek. Elöntötte újból a bosszúság, hogy a Város egy ilyen ostoba fiút küldött, hogy félrevezesse, így hát mosolygó arccal Andreához fordult, és megköszönte a Morosini-család önzetlen segítségét, pártfogó gondoskodását. Hogyan boldogulnánk mi, magyarok Velencében ilyen család segítsége nélkül? És vajon a tiszteletreméltó Morosinik mióta törődnek Gellért emlékével ily önzetlenül?

A Jövő Diplomatáját azonban nem hozhatta zavarba egy ilyen kis cselfogás. Közölte, hogy családjukban mindig elevenen élt Gellért, a Magyarországon meghalt szent vértanúpüspök emléke. Majd alázatosan megjegyezte, hogy Velencében „legendák keringenek” a tiszteletreméltó püspök, Sebe élet- és emberis-meretéről, a teológiában való „csodálatos jártasságáról” is. Sebe hümmögött, de a fiatalember erőt vett magán, és nagy alázatosan a tiszteletreméltó püspök úr rokonsága felől érdeklődött, reményét fejezve ki, hogy a Messze Északon mindannyian jó egészségnek örvendenek. Sebe elmondta, hogy ő egy pogány énekes fia, apja nemcsak a nagyurakat szórakoztatta a dalaival, hanem – ha a szükség úgy hozta – elítélendő, kárhozatos varázslatokat is végzett. A fiatal Morosini megreszketett, de igazából nem tudta eldönteni, hogy a püspök tréfál-e. Sebét mulattatta a fiatalember zavara, ezért elmesélte, hogy rokonsága nincs jól, édesapja, édesanyja és testvérei áldozatul estek a polgárháborúban, sajnos elhunytak, mielőtt még az életadó szentségekben részesedhettek volna. Andrea hitetlenkedve megrázta a vállát, most már biztos volt benne, hogy a „csodálatosan jártas” püspök csak tréfál, de ezt ő, egy világi fiatalember, mégse tehette szóvá. Fülig elvörösödve a csónakhoz tuszkolta Sebét és kíséretét, és komoly hangon elmagyarázta, hogy most egy nagy és tiszteletreméltó család ősi fészkéhez indulnak, a híres aranyhímzők otthonába, a városszéli Morosini-palotába. Sebe megfontoltan bólintott, mintha módjában állt volna választania a Pellegrinik, Morosinik, Tommasinik vagy a magisztrátus akármely ötlete között.

De honnan jöttek a Morosinik, és ki küldte hozzám ezt az Ügybuzgó Fiatalembert, töprengett a csónakban Sebe. A napsugarak most szürke, alacsonyabb házak közt törtek meg, a női arcok már nem húzódtak vissza az ablakokból szemérmesen, egy álmos kar konyhai szemetet szórt a kanálisba; akik itt laknak, azok talán nem hordanak prémes bársonyköpenyt, és nem küldenek fiúkat az Álmok Földjére. Sebe felé egy régi magyar dallamot sodort a víz, amely a nyelvek és jelentések színjátéka révén életre kelt: hóba, jajba, kárba, bajba, haj… Sebe megrázta magát, emlékezett az utazásaiból, hogy a vándorokkal olykor a honvágy vagy a nosztalgia tréfálkozik. Ilyen érzések nem kímélnek egy agg püspököt sem, így hát követte a napsugarak útját a szemével, a fényét, amely bepillantott az ablakokon, belesett az asszonyok dereka mögé, és megállapodott egy kalickában csicsergő madárkán, amit egy fiatal lány akasztott az ablaka fölé. Hány madár élhet Velencében, kérdezte Sebe, de Andrea Morosini nem felelt, mert egész úton az öreg diplomata ellenállhatatlan ravaszságán töprengett – ő is megdöbbent hát, mikor az evezőket hirtelen megállította a nyílt tenger végtelen csendje.

Ez volt a legutolsó ház Velencében, a falain bömbölve törtek meg az Adria hullámai. Hány madár, kérdezte Sebe, de már nem mosolygott gúnyosan, mert az orrlyukaiban érezte a veszedelmet, míg Andrea elmesélte, hogy Gilberto Morosini, a Gellért néven híressé lett magyar püspök unokaöccse és felesége ma is ebben a házban élnek. Donna Morosini, ez a finomkezű asszony nem más, mesélte, mint Velence legnevesebb hímzőnője, az apró, szemrongáló, tükröcskékkel készített filigrán hímzések mestere. Az éneklő kanonokok – alig várva a találkozást a szép hímzőnővel – kipattantak a csónakból, és várakozóan Sebére néztek. Akármilyen híresek is voltak a velencei hímzőnők, a városvégi palota ablakai rosszindulattal, komoran meredtek a semmibe. Ez lenne hát az Ősök Fészke, a könnyelmű gondolatok melegágya, a szelek tanyája, gondolta Sebe óvatosan. A kapu a délelőtti és mégis oly szomorú fényben magától kitárult, írásos dokumentumok is bizonyítják, hogy Gellért ebben a házban született, súgta a Fiatalember. Hangosan köszönve léptek be, de a penészfoltos előcsarnok üres volt, a nagyteremben csak egy szép, finom hímzőkeret várakozott. Milyen gyöngéd, milyen kívánatos, gondolta Sebe, és ahogy a szeme megpihent a tárgyakon, tudta, hogy a nő, akié a hímzőkeret, már halott.

A paraván előtt megpillantott egy székre dobott, prémmel szegett bársonyköpenyt, de valami azt súgta Sebének, hogy ez a hivalkodó ruhadarab nem lehet Gilberto úré, a palota gazdájáé – a köpeny itt pontosan olyan idegen, mint az előcsarnokba belépő magyar püspök és kísérete. Megtelnek a tárgyak élettel, mikor körülveszik a halottak őket, gondolta Sebe, és visszaemlékezett arra, amit apjától tanult, attól az apától, aki az emlékezet legutolsó házában, a legszélső szobában várakozik. A fiatalok szívét összeszorította a rettegés, nyugalom, nyugalom, mondogatta Sebe, nektek itt kéne maradnotok. Nem tudom, mi történhetett, dadogott Andrea, úgy beszéltük meg nagy-nagybácsikámmal, Morosini úrral és a nejével, hogy itt lent, az előcsarnokban várnak minket. Sebe a háta mögé tolta a venetói fiatalembert, a magisztrátus sem rendezhet el mindent, dünnyögte, imádkozzatok, szólt hátra a magyarokhoz, és egymaga vágott neki a lépcsőnek.

Sebe mindig tudta, mit kell a halottak között tenni, hisz mindig kiismerte magát ott, ahol mások szerint nem volt szabad semmit ismerni. Belévillant egy emlék, ahogy éjszaka odalopakodik a Kelen-hegy alá Gellért holttestéhez, de most, ahogy a lépcső dülöngélt a léptei alatt, még jobban rettegett, mert tényleg nem értette, hogy az öreg takács és a filigrán hímzőnő halálának mi köze van az ő érkezéséhez. Még a legőszintébb gyászba, a legkínzóbb fájdalomba is vegyülhet valami a legalantasabb kíváncsiságból, gondolta. Amikor éjszaka a Kelen-hegy alatt könnyekkel a szemében Gellért csontjait gyűjtötte egybe, arra gondolt, hova lettek a testőrök, és vajon kiknek sikerült a besenyőket megvesztegetni. Végig kell gondolnom mindent, mondta magának, nem szabad hagynom, hogy félrevezessenek a Morosinik. A katasztrófa miért az ő érkezése napján sújtott a házaspárra – ő ugyanis egy percig sem hitte, hogy a magisztrátus az igazi Gellért rokonait találta meg. De most Andrea sápadt, a takács halott, a filigrán hímzőnő szellemkeze ott tesz-vesz a hímzőráma mögött, és ez a különös tengeralatti pára, gondolta Sebe, mindenütt, mindenhol. Alig tudott a rosszullétén erőt venni, mintha a lépcsőről gondolatok, levegőáramok érintenék, és megsimítanák az ujjait. Nem biztos, hogy halottak, nyugtatta magát Sebe, csak rossz érzés fogott el minket a kapuban, lehet, hogy ebben a nyirkos házban a levegő beteg, a levegő, ami elaltatta a lakókat. De ez az alvás a legrosszabb fajta lehet, gondolta, olyan erős itt a pára, mintha a falak álmodnának.

A szeme már a tetemeket kereste, de a tekintete az emeleten is alig tudta megszokni a mindent beborító párát. Aztán egy szempillantás alatt meglátta a holttesteket. A takáccsal a kalapács végzett, az agyveleje beszennyezte a vöröses kárpitokat, aki itt pusztított, az nem sokat törődött a művészettel, a vér madarak, fák és dombok közé freccsent, egy olyan tájra, amelyben a takács a szülővárosában nem gyönyörködhetett. Sebét egy levegőben reszkető kiáltás emléke sodorta a szomszéd kamrába. A gyilkosok elmentek, de a hímzőnő hangja és gondolatai a házban rejtőztek; pedig halott, ezerszeresen halott, gondolta Sebe, ahogy megvizsgálta a holtában a fal mellett kuporgó asszonyt és a híres ujjakat, amelyek most nem aranyfonalat, hanem egy apró, tollal rajzolt képecskét markoltak.

Hiszen itt szellemek is járnak, atyám, ugye, nem történt baja, hallotta a nagyteremből a magyar fiúkat; és ez a kiáltozás véget is vetett a meghittségnek, ami a halottak mellett Sebét elfogta. Hogy a nőt megvizsgálja és hogy a képecskét a csuhájába csúsztathassa, nem válaszolt azonnal. Összeszedte az asszony ágyára dobott kis hímzéseket, a pillantása újra végigsimított a nő arcán; legalább negyven évvel fiatalabb, mint a takács, gondolta, szép, fiatal lány, aki nem vitt mást a házasságba, csak a filigrán ujjakat. És kié lehet a prémes bársonyköpeny, tanakodott magában. Szigorú kapcsok fogták össze az asszony ruháját, és semmi sem vallott arra, hogy a takács a feleségét rajtakapta volna. Nem szerelmes, hanem intrikus típus, vizsgálta szakértő szemmel a nő arcát, aztán az alakját, olyan sovány, mint akit a becsvágy, a szorongás egy tizenöt éves kislány alakjába zárt. Sebe ránézett saját törzsére, saját lábára, Sebe volt a legalacsonyabb, a legsoványabb a királyi tanácsban – intrikus fajta, de őt senki sem tarthatta különösebben vonzónak. Erős szelleme van, figyeld csak, súgta a nőt az ő szemével figyelő édesapja. A különös párák vagy talán a halottak miatt Sebe élvezte, hogy érzései a saját családjához is visszatalálnak, de a nyugalmat megakasztotta a lépcsőn felfelé dübörgő fiatalok hangja. Hóba, jajba, kárba, bajba, haj, dúdolta Sebe, vigyázzatok, csak lassan, kiáltotta magyarul, aztán venetói nyelven. De a fiatalok nem siettek, szörnyülködő kiáltásokat hallattak a szegény takács, aztán a szegény hímzőnő holtteteme fölött; nyugalom, nyugalom, nyugalom, intette Sebe mindannyiukat, az egyik éneklő kanonok felrántotta az ablakot és belehányt a lent hömpölygő habokba. Sebe most már biztos volt abban, hogy a különös pára és nyirok nem a vízből, hanem a ház mélyéből születik mindig, újra és újra.

Velencében nincsenek rablógyilkosságok, a rendőrség éber, a polgárok erkölcsösek, a magisztrátus magisztrál, dadogta Andrea, akit mélyen, nagyon mélyen lesújtott ez a diplomáciai kudarc. Sebe elnevette magát, bár ő se gondolta, hogy a házban rablógyilkosok jártak volna, hiszen a hímzőnő filigrán ujjain drága aranygyűrűk csillogtak. De miért is kell egy ilyen becsvágyó családnak városszéli palotát fenntartania? Talán a gyilkosságok is a Gellért-örökségért, az etimológiáért, a nagy család eredetéért folynak. Egy keresztény szent utóéletéhez azonban a gyilkosság mégiscsak méltatlan, még ha a világban nem csak méltó dolgok történnek is, és most szégyenlősen gondolt a pergamenlapocskára és a filigrán öltésekkel hímzett képecskékre, amit a Megbízható Fiatalember orra elől a csuhája ujjába rejtett. Megvárta, amíg a fiatalok megtekintik a hullákat, óbégatva kiélveznek minden szörnyűséget, s aztán Andreához fordult. Délutánra az Orseolo-palotába várlak, kedves fiam, hogy elmeséld, ki volt ez az ember és hogyan is kapcsolódott az élete Gellérthez. De vajon kié lehet a prémmel szegett bársonyköpeny, hasított belé.

Hóba, jajba, kárba, bajba, haj… A csónakban Sebének eszébe jutott a gyermek Gellért, aki vidáman szalad fel a lépcsőkön, egy olyan házba, amit még nem szennyezett be a rettegés. Pedig az ilyen városszéli tanyán mindig is titkok, hírek, áruk cserélhettek gazdát, talán ezért is tartják fent a Morosinik ezt az elhagyott palotát, gondolta. De miért is érdekeltek a Morosinik a Gellért-örökségben, milyen céllal vezettek ide, és ki küldte a magyarok fogadására ezt az Ügybuzgó Fiatalembert? Sebe már kételkedett abban, hogy Andrea a magisztrátus megbízottja lenne, útközben vizsgálgatta a fiú arcát, de nem látott rajta a zavarnál egyebet. Hóba, jajba, kárba…, dünnyögte mélabúsan Sebe, de még nem a nyugalom órája jött el: ahogy a csónak az alacsony házak közé ért, észrevette Pananosztikosz urat és kíséretét, ahogy egy feldíszített hajócskán igyekeznek a városszéli palotához. Pananosztikosz apát arckifejezése most is oly fenséges, oly emelkedett volt, mintha csak az etimológiák értelmén, a szavak titkos történetén töprengene.

Mit akarhat a görög itt, kérdezte magától Sebe döbbenten. De a tépelődés hazatérve, a saját mozaikdíszes szobájában sem volt kellemes – Magyarországon még azt remélte, hogy a legendaírásra egy kolostor könyvtárában, s nem követek és Ügybuzgó Fiatalemberek között készülhet fel. Eltelt egy kis idő, mire a magyar kanonokok – élelemszerző körútra indulván – magára hagyták, és Sebe végre gyönyörködhetett a szép Morosininé filigrán hímzéseiben. Ne kapkodjuk el, mondogatta, és szégyenlős arccal maga elé tette az Aranyhímzőnő kezéből kitépett pergamenlapot is. Megvizsgálta a pókhálószerű ábrát, a furcsa kriksz-krakszokat; ez nem lehet talizmán, gondolta, és ismeretlen írás sem, mert a vonalak úgy keresztezik egymást, mint a folyók a térképeken. Térkép sem lehet, mert sehol se hívják a városokat számoknak. Miért ne, gondolta Sebe, ha egy oktondi rajzoló rejtjelezni kíván egy térképet, azt hiszi, elegendő, ha számokkal jelöli a városokat. A képen a hosszú vízszintes vonal olyan volt, mint egy partszakasz, melyet kikötők, köröcskékkel jelölt kis szigetek és miniatűr hajócskák szakítanak meg. Sebe figyelmesen forgatta a rajzot, de a pergamenlapra hajolva egyre csalódottabb lett: a legvalószínűbb, hogy ez a rajz a dalmát partvidék térképe. László király – kinyújtva Dalmácia felé a karját – most foglalta el Horvátországot, a készségesen segítőkész Morosinik pedig szintén Dalmácia iránt érdeklődnek. De Sebe iszonyodott attól, hogy a világpolitika – amely a püspök szerint nem érhet fel a hímzett- vagy mozaikmadarakkal – bármiképp is megzavarhatja a legendaírást.

Inkább a hímzett képecskéket vizsgálgatta, elmélázván a kiterjesztett szárnyú kétfejű sasokon, az ujját végighúzva az összeölelkező sólymokat díszítő virágfüzéren; te is messziről jöttél, nővérem, sóhajtozta. De vajon mit tettél, hogy ilyen borzasztóan végezted, kérdezte, mintha a vöröses hajfonatú Aranyhímzőnő, akár egy rossz magaviseletű apáca, ott térdepelne könnyes arccal, bűnbánóan a lábai előtt. Még a keresztnevedet se tudom, mondta Sebe fejcsóválva az asszony szellemének, aki lekuporodott a székéhez, és a sírást abbahagyva a püspökkel együtt gyönyörködött az ábrákat díszítő keskeny virágindákban. Az aprócska madarak nem hasonlítottak a delejes álmokat hozó pusztai sasokra, amelyek megtermékenyítették a Régi Világban a magyar asszonyokat, de Sebe mégsem hihette, hogy Donna Morosini madarai egyszerű díszítmények.

Ahogy ábrándosan forgatta őket, hirtelen elképedt, eszébe jutottak a Reichenauban látott birodalmi sasok – ilyen nagyravágyó terveket rejtenének ezek a címerállatok? Vagy maguk a Morosinik voltak azok, akik Gilberto úr nejével virágindák közé foglalt birodalmi jelképeket hímeztettek? A felismerés megdöbbentette, noha kényszerítenie kellett magát, hogy az ábrák értelmére és ne az Aranyhímzőnő kezére gondoljon. De mi köze a szép Morosininénak a dalmát partvidékhez, és mi köze van Gellértnek, az évtizedek óta halott magyar püspöknek a gyilkossághoz, töprengett, mígnem a tanakodásban éles, idegen hang zavarta meg. Sebe reszkető kézzel a csuhája alá akarta gyűrni a hímzéseket, és ekkor látta meg egy aranyfonállal hímzett griff mellett a nő nevét: Hroswitha. Nocsak, egy igazi teuton név, gondolta, de nem maradt ideje, hogy nyelvével ízlelgesse az érdes h és r hangot, az egymásnak torlódó, különös mássalhangzókat – a szobájába lépő idegenben felismerte Pananosztikosz apátot.

Kedves testvérem, nagyon örvendek, hogy itt látom, szólította meg Sebe. Kíváncsi vagyok, mi a véleménye a magánhangzókról a velenceiek nyelvében.

http://www.jelenkor.net/archivum/cikk/736/babilon-fele

Magyar ember evés közben nem beszél, mondták, amikor épp valami fontosat akartam mondani. De ők bezzeg tovább beszéltek, nekik szabadott, rájuk valamiért hiába szólt az ember, mindig mondtak rá valamit, ha egyáltalán meghallották, amit mondok nekik. Később aztán, amikor nagyobb lettem, rájöttem, hogy csak úgy tesznek, mintha nem hallanák, tudom, mert én is ezt csinálom néha, mert ilyenkor a másik ember elhiszi, hogy tényleg nem terjed el odáig a hang, valahol félúton elenyészik. Szóval ez csak egy trükk volt a többi közül, amire csak később derítettem fényt, de addig is készségesen elhittem, hogy nem értik, amit mondok, hogy már pedig ti miért beszéltek mégis. Talán ők nem magyarok, gondoltam, és így nem vonatkozik rájuk a szabály, amit nekem szigorúan be kell tartanom. Volt, amikor azt képzeltem, hogy valójában spanyol vagyok, és egészen onnan vándoroltam ide a magyarok közé. Az osztálytársam erre azt mondta, hogy ő pedig akkor azt képzeli, hogy francia, de ezt nem hittem el neki, mert én mondtam előbb, hogy spanyol, és akkor ő már biztos, hogy csal, mert még egy ilyet nem találhat ki úgy az ember, hogy igaz legyen. Nemsokára kiderült, hogy nem is beszél franciául, és föl is adta a teóriáját. Én sem tudtam spanyolul, de ezt nem mondtam meg neki. Csak, hogy spanyol vagyok. Mert a magyarokban semmi érdekes nincs, és még evés közben sem beszélhetnek. Ebben mondjuk nem voltam teljesen biztos. De azért töredelmesen betartottam a szabályt, úgysem értettem, mit beszélnek körülöttem, eszembe sem jutott, hogy figyeljek, vagy közbeszóljak. Mint a betűkre, azokra sem voltam túlzottan kíváncsi, de mégsem emlékszem, milyen volt úgy nézni egy betűt, mondjuk az a-t, hogy nem tudom, hogy az az a. Valahogy a beszéddel is így voltam, hallottam a szavakat, de mintha nem is magyar lenne, inkább a tányérom szélén néztem a színes pöttyöket, amikbe betűk voltak rajzolva, habár ez nekem teljesen mindegy volt. Valamikor az iskola előtt érdekelni kezdtek a betűk, de leginkább csak az, hogy hogyan lehet írni. Így megtanították leírni a nevemet, amit állítólag visszafelé másoltam le, de engem már nem igazán érdekelt, merthogy elolvasni már nem tudtam őket. Csak mondták, hogy ez pont fordítva. Hát legyen.

Miért nem eszel?, kérdezték. Csak, mondtam.

Olyan válasz nincs, hogy csak. Elszégyelltem magam, vagy inkább mérges lettem, mert fogalmam sem volt, akkor mit mondhatnék még. Csak, ennyi mondanivalóm volt.

Az ember hamar megtanulja, hogy ezek között a magyarok között, akik valahogy mégiscsak beszélnek evés közben, hogy jobb, ha inkább csak hallgat. Sok más dolog van, amivel elfoglalhatja magát, például végignézheti az ingásórát, a virágok a sarokban annyira nem érdekesek, de mondjuk az asztalterítő sok lehetőséget rejt. Sokszor megfeledkeztem magamról, és talán túlságosan is koncentráltam valamire, mondjuk az asztalterítő pöttyeire, ilyenkor rám szóltak, hogy de csúnyán nézek. És hogy meséljek inkább valamit. Mégis mit. Inkább nem. Akkor a bátyám kikísért a konyhába, és a polcra mutatott. Egy macskát láttam egy barna dobozon. Fehér macska volt, és a szájából kilógott a vörös nyelve. Látod?, kérdezte a bátyám. Ez a cica vitte el a nyelvedet. Csak egy percig láttam, mert utána visszaültünk az asztalhoz, ahol a vendégek is voltak. Na, akkor most már mondhatsz valamit, mondták. Hát ne félj, nem harap a Kálmán bátyja. És tényleg nem harapott. De később meg voltam győződve, hogy ő és a macska a dobozon egy követ fújnak, és hogy a nyelvem valahogy időközben a macskához került, talán irigy volt az emberekre, amiért ők tudnak beszélni, ezért elvitte pont az én nyelvemet. Később sokat rémítgettek azzal a macskával, ha nem akartam beszélni. Na, mi van, megnézzük megint a macskát? Nem akartam megnézni, tudtam, hogy néz ki, és azt képzeltem, hogy tényleg az én nyelvem lóg a szájából. Soha nem láttam egyébként fehér macskát élőben, nem voltam benne teljesen biztos, hogy létezik az olyan. De abban az időben sokat üldözött az az egy a kakaós dobozról, és éjszakánként féltem elaludni, mert mi van, ha pont akkor jön elvinni a nyelvemet, alvás közben nem figyel ilyesmire az ember, hogy magánál tartsa a nyelvét. Korábban nem féltem a sötétben, még akkor sem, amikor az órákkal és baglyokkal teli szobában kellett aludnunk János bátyánál. Nem tudnám megmondani pontosan, hogyan kezdődött ez nálam, de egyszer csak elkezdtem félni. Elképzeltem például, hogy ott, ahol nem látok semmit a sötéttől, ott áll egy ember. De csak hogy áll. Hogy milyen ember, azt már nem képzeltem el, elég volt a tény, hogy az ott egy valaki, már az rémisztő volt, hogy mit kereshet itt. Amikor az iskolából elvittek minket a gróf kriptájába, azt mondták, megnézhetjük a múmiát, ahogy ott fekszik kitéve valami üvegbe. Én akkor nem akartam megnézni, azt mondtam, el tudom képzelni, hogy hogy néz ki egy ilyen. Sőt, utána hetekig úgy aludtam, hogy az ágyam alá képzeltem a gróf múmiáját, persze nem direkt, de a frász kerülgetett tőle, és hiába panaszkodtam, hogy nem tudok aludni tőle, annyit mondtak csak, hogy hagyjam már abba, ne képzeljek ilyeneket, és akkor majd el tudok aludni. A dolgok persze nem így működnek, továbbra is halálra voltam rémülve, és arra gondoltam, hogy talán jobb lett volna mégis megnézni a grófot, akkor nem kellett volna elképzelnem az egészet, és nem kellett volna hetekig az ágyam alatt aludnia. A bátyám soha nem félt a sötétben. Amikor megkérdeztem, hogyan csinálja, annyit mondott, hogy ő csak azt képzeli oda a szobába, amit nappal amúgy is látna. A szoba éjszaka is ugyanaz, mint nappal, csak nincs benne fény. Logikus elméletnek tűnt, de én akkor sem hittem el. Pont ez az, hogy éjszaka nincs benne fény, nem látom, hogy tényleg ugyanaz van-e benne, mint nappal. És hogy a fehér macska lehet, hogy pont akkor ül ott az ágyam végében, amikor nem látom. Nem volt még mindig világos egyébként, hogy mihez kezdene a nyelvemmel. János bátyáék kutyája svájci volt, azt mondták, ő csak német nyelven ért, magyarul ne is próbáljak beszélni vele. Németül nem tudtam sok mindent mondani, de igazából magyarul se lett volna sok mondanivalóm a kutyának, úgyhogy inkább hagytam az egészet. Ez a macskás esetig eszembe se jutott, de akkor arra gondoltam, mi van, ha a macska is csak németül tud, és magyar nyelvet is akar magának, így jön a képbe az enyém. Én viszont nem tudtam pontosan, milyen nyelven is beszélek, mert néha azt képzeltem, hogy spanyolul, de az is lehet, hogy németül, csak nem veszem észre. Szóval az én nyelvemmel pont nem járna jól ez a macska. Azt mondták, vannak ilyen emberek, akik több nyelven beszélnek úgy, hogy mindegy nekik, hogy az egyiken vagy a másikon, észre sem veszik. Ilyen volt a Wéber is, aki állítólag, ha káromkodott, svábul beszélt, hogy más ne értse, de úgyis mindenki tudta, hogy ha svábul beszél, akkor csakis káromkodhat, szóval egyre ment a dolog. Wéberről azt mondták nekem, hogy sváb, de én inkább magyarnak gondoltam, mert általában megértettem, amit mondani szokott. De amióta elmondták, hogy sváb, nem igen szeretek hozzá szólni, mert akkor ezek szerint nem érti, amit mondok neki. Hiába mondták, hogy ne aggódjak, mert csak az anyjával szokott svábul beszélni, zavaros volt az egész, és gyanús volt, hogy a sváb valahogy mégiscsak ugyanaz, mint a német, csak a svábok nem Svájcból jöttek, mint János bátya felesége, hanem a svábok, azok valahogy pont fordítva, itt voltak, és eleve külföldiként voltak magyarok. Kálmán bátya magyar volt, azt hiszem, és a felesége is, Emma néni, akinek olyan nagy fülcimpája volt, amilyet még életemben nem láttam. Hatalmas fülbevalókat hordott, és nem értettem, miért volt jó neki, hogy ilyenekkel nyújtja a füleit. Ezt mindegy egyes alkalommal kielemeztem, amikor vendégségbe jöttek hozzánk, mert mondjuk szülinapom volt. Nem igazán hittem el, hogy a szülinapom miatt jönnek, mert egész végig hozzám se szóltak, kivéve, amikor megmutatták nekem a macskát, hogy bizony az vitte el a nyelvemet. Akkor egy ideig elnevetgéltek rajtam. Meg, hogy ne féljek, mert nem harap a Kálmán bátya. Egész addig nem gondoltam rá, hogy megharaphat, de attól kezdve még inkább elment a kedvem attól, hogy bármit is mondjak neki, mert attól tartottam, hogy tényleg megteszi a végén. Kálmán bátya, akit csak így emlegettek nekem, hogy bátya, amit nem értettem pontosan, miért, valakinek a bátyja, de nekem biztosan nem. Nani mama testvére volt, Nani mama mindig is ott lakott, ahol lakott, apa is ott nőtt föl, sőt Nani mama is ott nőtt föl. Sokszor voltam ott nála, és olyankor anya nem örült, mert azt mondta, utána hetekig úgy beszélek, mint Nani mama, meg mindenki ott a faluban. Nem tudtam, mire gondol, attól féltem, hogy véletlenül sváb lett belőlem időközben, de az nem lehetett, mert Nani mama nem sváb volt, efelől nem volt kétségem. Azt mondják, tótok vagyunk, és hogy van is egy tót nevünk, de még a dédnagyapám elcserélte, mert ő inkább magyar akart lenni helyette. Úgyhogy azóta én is magyar vagyok, hiába gondolkoztam azon, hogy talán tótnak lenni mégiscsak érdekesebb lehet, mint magyarnak, és mi lenne, ha én meg visszacserélném azt a tót nevet, bárkinél is van éppen. Nem olyan, mint a spanyol, az igaz, de be kellett látnom, hogy a tótságra több esélyem van. Svábságra azonban semmi eshetőség nem volt, Nani mama sem volt az, így hát anya nem erre gondolhatott. Azt mondják, borzaváriul beszélt Nani mama, és rám is ez ragadt. Tudod-e, kérdezte apám, hogy Borzaváron nem fecske van a drótokon. Borzaváron föcske van. És bólogattam, hogy igen, ilyet már hallottam. Kokasok voltak az udvarban, és téját főzött nekünk Nani mama. De hát hogy is nevezhettem volna máshogy ezeket a dolgokat, amikor ott ez volt a nevük. Egyszer próbáltam meg Nani mamának elmagyarázni, hogy mi az a bowling, mert ott voltak a Mártonék, bowlingozni, de nem értette meg, mi az, mert ott Borzaváron azt nem így hívták, ha hívták valahogy egyáltalán. Én pedig honnan tudtam volna, hogy mi az borzaváriul, ráadásul Nani mama mindig mindent úgy hívott, ahogy az ő idejében nevezték őket, úgy kellett emlegetni neki a dolgokat, ahogyan ő emlékezett rájuk. Én a Nani mama emlékeinek idejében még nem éltem, úgyhogy így hirtelen nem tudtam mit mondani neki arról, hogy mi az a bowling. Aztán ahogy mentek az évek, és egyre több olyan dolog volt, amit Nani mama idejében sehogy sem hívtak, mert még nem is voltak sehol, egyre nehezebb dolgom lett Nani mamával. Nem értette, miért jön zene a telefonból akkor is, amikor nem telefonál amúgy senki, pláne azt nem, hogy honnan tudjuk, hogy ő telefonált, amikor még csak nem is beszéltünk vele. Szóval Nani mama nem hívta ezeket a dolgokat sehogy, és megértettem, hogy vele nem kell ilyesmikről beszélni, mert egyszerűen nem lehet, hogyan, és kész. Beszéltünk helyette minden másról, és egy hét után úgy mentem haza, hogy anya azt mondta, hogy már megint hogy beszélek. De továbbra sem tudtam, mire céloz, és megijedtem, hogy tényleg nem tudhatja biztosan az ember, hogy most éppen milyen nyelven beszél. Apa megnyugtatott, hogy Borzaváron is magyarul beszélnek, de egy kicsit másképp, mert az borzavári, és a Nani mama is úgy beszél. És akkor megint gyanús volt, hogy a borzavári az teljesen olyan, mint a magyar, de azért tetszett is, hogy egy kicsit mégse, mert akkor az azt jelenti, hogy egy kicsit mégse vagyok magyar. Svájcból jöttek a rokonaink, mégis azt mondták, hogy ők magyarok, és hogy arra sincs esély, hogy én a svájciaktól származzak. Egyszer hallottam, hogy olyanok vagyunk, mint az indiánok, és ezt el is képzeltem, hiszen szoktunk beszélni az állatokkal, kutyával, macskával például, meg apa is szokott mondani olyanokat, hogy piros az ég alja, jön az eső, és akkor azt képzeltem, hogy ez olyan dolog, amit az indiánok is tudhatnak, és akkor emiatt tényleg olyanok vagyunk, mint ők. A baj az volt, hogy nem tudtam pontosan, milyen nyelven is beszélnek az indiánok, úgyhogy az egyszerűség kedvéért némának képzeltem őket. Hallottam, hogy tévedésből kerültek Amerikába, mert eredetileg nekik Indiában kellett volna élniük, de miután már ott voltak, amikor megtalálták őket, és indiánoknak neveztél el őket, úgy gondolták, ne variáljunk, maradjon ez így. Biztos furcsa lehet nekik, gondoltam, hogy ők nem is onnan vannak, ahol élnek, és amíg nem találták meg őket, egész addig tévedésben éltek. Zavaros volt nekem még ez az egész, ezért úgy gondoltam, inkább maradok a spanyoloknál, vagy még a borzavárival is beérem, annak mégiscsak több értelme van valamivel. Végül is egyre megy, a borzaváriakat sem tudom pontosan, hogyan beszélnek, leginkább azt tudtam, hogy nyáron én is úgy beszélek, és ezt máshol nem szeretik. Egyedül a meséket szerették, amit Nani mamánál megtanultattak velem a régi könyvekből. Nem szóltam Nani mamának, hogy ezeknek a történeteknek semmi értelme nincsen, mert egy mukkot sem értek abból, ami a szöveg, pedig azt mondták, magyarul van. A bátyám kereste ki mindig a könyvet, ő hozta oda nekem, nézzük meg megint ezt a mesét, mondta. Kinyitotta a kis füzetet, és nem hittem a szememnek. Már megint egy macska. Vagyis a macska, a fehér macska. Ráadásul fura állatokat tartott a házánál, amiket kisökrének neveztek, nem tudtam, hogy mik ezek, de állítólag elvesztek, és a macska mindenhol utánuk kajtatott. A történet végén kiderült, hogy végig egy tök alatt voltak, és nem tudtak elrejtőzni jobban a macska elől. Nem nyugtatott meg ez a történet, és próbáltam nem az ágyam alá képzelni a fura kis tehénformájú kisökréket, és arra gondoltam, hogy bármit is akar tőlem az a macska, az én nyelvemmel egészen biztosan nem járna jól.

Azután egy ideig nem találkoztam a fehér macskával, abba is belenyugodtam, hogy lehet, hogy mégis magyar vagyok, de amolyan borzavári magyar, és az mégis más. Minden rendben ment, egészen addig, amíg egyszer evés közben meg nem akadt a lekváros krumpli a torkomon. Akkoriban valahogy nem volt furcsa, hogy a krumplit lekvárral esszük, ez is olyan dolog volt, amire csak később döbbentem rá. De mi így ettünk, mondjuk vacsorára, vagyis akkor éppen vacsorára ettem, amikor a dolog történt. Mondj valamit, mondta az orvos. Éjszaka volt, Veszprémig kellett menni az ügyeletért. Evés közben kezdtem el köhögni, azt mondták, félrenyeltem. De nem volt a torkomban semmi, talán a nyelvem, gondoltam. Az orvos csak nézett, és hogy akkor úgy volt-e, hogy evés közben lett bajom. Apa válaszolt, és erre az orvos bólintott, és mondta, hogy mondjak egy át. Furcsa volt ez az orvos, fehér tányér volt a fején, mint valami parabolaantenna, és egy pillanatra az jutott eszembe, hogy egy kicsit olyan, mint az a macska, de csak ezért, mert ő is indokolatlanul fehér volt, az orvosokat nem képzeltem ennyire fehérnek, hogy még a tányér is fehér a fejük tetején. Hány éves vagy, kérdezte, mire apát néztem, hogy válaszoljon, de ő is csak engem nézett. Félrenyelt evés közben, ugye?, kérdezte megint apát. Örültem, hogy megint elterelődik rólam a szó, és megint megnézhettem a tányért az orvos fején. Igen, evés közben. És rögtön ide küldtek minket, mondta apa, és még azt is, hogy szerinte már csak a torkom fáj. Dugd ki a nyelved, mondta az orvos, és nem értettem, hogy miért. Az előbb már mondtam át. A torkomról volt szó, hogy jön ide a nyelvem. Hány éves vagy, akkor mondjad szépen! Nekem szólt a kérdés, kétségtelen, és nem értettem, hogy apa miért nem válaszolt még, mert hát ő is tudja, hogy mennyi. Hát most mit mondjak, ez miért olyan fontos, ki akarna megszólalni csak ezért. Meg ki tudja, mit akar, a végén majd megint előjönnek azzal, hogy ő is megharap, mint a Kálmán bátya. Hát, ha nem beszélsz, akkor itt kell, hogy maradj reggelig, kapsz egy ágyat, és aput hazaküldjük. Még fenyeget, gondoltam, de még tartottam magam, ennek az embernek én nem szólalok meg, pláne így, hogy evés közben félrenyelésem volt. Akkor itt maradsz?, kérdezte apa. Megijedtem. Ilyen könnyen feladta, a fenébe is, ő komolyan veszi ezt a fehér macskát. Na, csak annyit mondj meg, mondta a macska, hogy hány éves vagy, aztán utána mehetsz haza. A fele sem volt vicc ennek, tényleg azt akarja, hogy itt aludjak. Kockázatos volt, és résen kellett lenni, végtére is egyedül maradtam vele szemben. Már nem is köhögtem, az egész nem fontos, inkább csak haza akartam menni. Várt és nézett. Aztán lassan hátrafordult, hogy mondjon valamit apának, és akkor éreztem, hogy itt az idő, akkor kimondtam: öt.

A macska visszanézett, mindketten rám néztek, én pedig igyekeztem úgy tenni, mintha semmi különös nem történt volna, de ők azért hallották a választ, és ez a lényeg. Nagyot sóhajtottak, apa és az orvos, és most nem mondták, hogy ilyen válasz nincs, mert ilyenkor nem lehet ilyenekkel előhozakodni, amikor az embernek evés közben félrenyelése van.

(Borítókép: szerzői illusztráció)

A nevek tényleg megkötözik az embereket? Örökre meghatározzák a tetteinket?

Miért ragaszkodnak egyes asszonyok a gyerekeikhez? Mások meg miért szabadulnak meg tőlük olyan könnyen, mint a fák, amelyek szerteszórják a leveleiket?

Azt sem érti senki, hogy ragadhatnak bele a sértések és bántások a gyerekekbe. Hogy képesek mások szívében a szavak fullánkokká változni? Vagy a szavak is élőlények, mint a szúnyogok vagy a skorpiók?

A gyerekek, akiket nem tanítanak beszélni a felnőttek, az angyalok nyelvén szólalnak meg?

A lepra tényleg a lelkifurdalásból származik? És mi lehet az oka a pestisnek és a hetednapos láznak?

Hogy lehetnek ledönthetetlenek azok a falak, amiknek a habarcsába emberi hajat vagy szőrt kevernek?

Mi módon élvezhetik a zenét a velejéig gonosz emberek?

Ki oltotta belénk a törvényt, hogy csak a magunkfajtával párosodhatunk? Hiszen ha a sas párosodna a bikával, aztán a leghatalmasabb cettel, akkor a magzatuk legyőzhetetlen lenne.

Mivégre van ez a rengeteg só a tengerben?

Senki sem érti, miért prüszköl és rángatózik a tenger megállás nélkül.

Vajon igaz-e, hogy hajdan mind a tengerben éltünk, és nem is volt szárazföld? És minthogy nem tudtunk beszélni, világosan láttuk egymás álmait?

Miért lettek a szárazföldek, a tengerek, hegyek, sivatagok, ha a tengerben mind boldogabbak voltunk?

Hogyan, hogyan, hogyan…?  Miért szeretünk egész életünkben annyira kérdezősködni?

És miért alszunk egyáltalán? Mi értelme a napjaink egyharmadát kábult kiszolgáltatottságban tölteni?

Ahogy senki sem érti, miért ragaszkodunk a másikhoz akkor is, ha elboldogulunk nélküle?

Egy öregedő férjhez.
Egy álomhoz.
Vagy egy beteg kisgyerekhez.