Címke: irodalom

Victor Hugo: Holnap hajnalban

Demain des l’aube

Az első napsugár, mikor majd felragyog,
én akkor indulok; át vad erdőn, mezőn,
hiszen nélküled itt már nem maradhatok.
Tudom, hogy messze vagy, de bírja még erőm.

Az út néma, kihalt. Egy madár se zenél.        
Csak szemed képzelem, ha szemem behunyom.
Csüggedten lépdelek, míg az est el nem ér.
Nap vagy hold van e fönn; nem tudom, csillagom.

Nem látom, hogy a víz játszik a nap tüzén,
s nem világít a szép Hafleurnek fénye sem.
Mikor megérkezem, hanga-magyal füzér
csokrom odaadom; sírodra leteszem.

Szeder Réka fordítása

Máshol látják a Napot.

 

Synnøve Bjørset: Tomasklokkene (Slåttar, 2009)

Mit csinálnak ott azok a sárga virágok? Napraforgók. Mit csinálnak a napraforgók? Állnak egyenesen, kapaszkodnak a földbe, vizet isznak és várják a fényt, hogy nézzék. Miért fordulnak mind ugyanarra? A Napot keresik, azt akarják nézni, tudod. De a Nap az mindig megy, föl meg le, végig. Mennek utána, majd meglátod, este már másfelé néznek. De a Nap az nem is ott van. A napraforgók a Nap felé fordulnak, de nem a felé a Nap felé, amit mi látunk. Máshol látják a Napot. Nem feltételezem, hogy jobb lenne a szemem, mint egy napraforgónak, főleg, hogy annyi van neki. Mit látnánk, ha arra néznénk, amerre a napraforgó? Arra van a Nap?

És akkor, ha megy a Nap, mondjuk átmegy az égnek az egyik végétől a másikig, akkor megfordulnak a napraforgók utána, hogy jobban lássák? Igen. És lehet azt látni? Te el tudod képzelni, hogy látod egy növénynek a mozdulatát? A tökfélék éjszaka nőnek, a víz miatt. A Hold miatt. Ha leülnénk és néznénk, észrevennénk-e, hogy nőtt? Ha lassabbak lennénk, mint amit nézünk, láthatnánk a mozdulatát. És éjszaka mit csinálnak a napraforgók, amikor nincsen Nap. Búsan lefelé néznek, vagy egymásra? Vagy a Holdra? Olyankor néznek befelé, önmagukba.

Be lehet csapni a napraforgókat?

A napraforgók lemaradnak, más földek jönnek, ott is minden a Napra néz, csak nem látni. Este már másfelé, mert máshol van a Nap, nincs. De este már nem néz ki az ablakon, talán ő is befelé néz, meg nem is kérdez semmit, csak ül, tudom, hogy szomorú. Más földek, nem néz ki az ablakon. Nem kérdez. Meg kellene kérdezni, mit kérdezett reggel, vagy azt csak reggel lehet kérdezni? Reggel, néz ki az ablakon, nem kérdez. Néni és bácsi nézi a napraforgókat, hol nézik a Napot, meg mikor mozdulnak? Nem figyel rájuk, a Napot nézi csendben.

Oszlopok, vezetékek, oszlopok, úttest, peron, kövek, sín, kövek, sín, talpfa. Állomás, ajtó nyit, felszállók, leszállók, ajtó csuk, kalauz, jegy, bérlet. Párna, ülések, padló, cipők, lábnyom. Nehéz az ég. Nem kérdezi. Nem kérdez. Valamit kérdezhetett az iskolában, vagy tőle kérdeztek valamit. Bácsi, néni, szemüveg, szem, ránc, ősz szemöldök, homlok, ősz haj. Pedig máskor még a nénitől meg a bácsitól is megkérdezte volna a napraforgókat, hátha mást válaszolnak. Állomás, ajtó, leszáll, felszáll, ajtó. Leszáll a néni és a bácsi a napraforgóikkal. Mi a következőn.

Nem várják meg, hogy kiszáradjon, ahhoz idő kell, és sok Nap. Gyomirtót rá, befeketedik. Lekerülnek a fejek, azokból ki a szemek. De mikor vagy hogyan, nem látni, biztos nem néztem ki az ablakon, mert nem kérdezte. Csak a tövek maradnak, szürke, száraz, mintha csont. Letaposva, halott, mindenütt halott, az egész föld, köröskörül. Hogy meghalnak a virágok is, azt kell mondani, mert kérdezni fogja, hol vannak a sárga virágok, meg mit csináltak velük. Olaj lesz a virágokból, a virágok szemeiből, ami mag. Vagy mag lesz, csak. Azért volt ez a nagy föld a napraforgókkal. Azért olyan sűrűn. Hogy alig látják egymástól a Napot.

2017. 07. 07. 6: 12: 56

 

(Illusztráció: Alwin Aves: Sweet Harvest)

Száz Pál: A kanócvirág meséje (Részletek a Phytolegendáriumból)

 

A kanócvirág meséje
(phytolegenda)

A kanócvirágbú, mind a neve is mongya, kanócot csinánok. Öregapád is kanócot csinát belülle, mer gyúllíkony és lassan íg, nagy lángó. A kanócvirágot Szentijjés napjátú szëggyük. Igaz, Pétërpáltú Kisboldogasszon napjáig virítt, de legjobb Szentijjés napkor szënnyi, mer a kanócvirág Szentijjés füve. Ott nyőtt ki, ahova bevágott a ménkű. Jót odabaszott a határ közepire, oszt ott termëtt a tüzes szekér. Ott nyőt ki a tengőjje alatt. Ezér asztánn a kanócvirág megvíd a ménkűcsapástú. Mer ám amikor villámlik, Szentijjés a mënnyek országábú lövődözi a ördögököt. Gondújja akkor a ördög, no ēbújok itten ebbe a fábo, meg në lásson. Puff, belevág a ménkű a fábo. Akkor bújok a szómabálábo. Ēre puff, belevág a ménkű a pajtábo. Mëgyëk akkor ebbe a bűnös embërbe. Puff, víge a embërnek. Há má a ördögnek nincs hova mënnyie. No a kanócvirágbo nem mëgyëk, mer ez a villámbú lëtt, a hajam meggyullanna, ropogósra ígne a húsom. Ezér száríccsák a kanócvirágot a szërha alatt. Ha a küszöb alá tëszik, nem tud begyünnyi a házbo a ördög. A igasság az, hogy Szentijjés ëgy nagy szëmfínvesztő a szentëk rengyibe. Sosë tudhatod, mikor talákozó vele. Bolondos öregembërnek nízik sokann, ammeg jól szórakozik. Szüzmárjo is talákozott vele, meg öregapád is. Szentijjés hun a mënybe van, nos lövődözi a ördögököt, hun a fődön jár, segítti a jámborokot, bünteti a hitetlenëkët. Szentijjés má akkor is szent vót, hogy a annya míhibe kerűt vóna. Ott vót má Atyámteremtőmmē a Paradicsomkerbe. Amikor főlázottak a angyalok, ēlopta Atyámteremtőm lőcsit, lehajigáto iket mind a fődre mëg a poklok valagábo, jó meglövődözte iket, ezëkbű lëttek a ördögök. Esztánn amikor Ijjés a fődönn járt, mënt mindënfelé, falurú falura, hirdette a evangéljomot, gyógyította a nípet, főtámosztotta a hóttakot, min Krisztusurunk, benne vót a lílek ereje. Hajszóták azt is, gyütt a parancs, mënnyi köllött. De mivē olyan nagy szëmfínvesztő vót, gyühettek a katonák, ē nem tutták fognyi. Kimënt a határbo, ott lakott a sënkifőggyinn, mind a hontalanok, nem ivott, nem ëvëtt nëgyven napot, varjúk szátok le a mënnybű, azok vittek nëki ënnyi friss mannát, hogy ē në szároggyon. Oszt mëgin mënt, mindig megsúgta nëki a lílek. Fokta magát ëccër, ēmënt Hëródëskirályho, mer aszonta nëki a lílek, rút bűnök folynak ottan. Odamëgy, lásso Szentijjés a parlamënt udvarábo, hogy kidobták a Márjácskát a kápónábú, kidobták a sok szíp kërësztët, szentëkët, még Krisztusurunkot is, viszik a szekérënn a szeméttdombra. Ēmírgűt ēre Szentijjés, bemëgy a kápónábo, lásso, teli van a kápóna bálványokkā, arhansasokkā, ott hajlongánok előtte a elftársok mind. Hitlërelftárst hāgassátok a rádjóba mëg Hortielftárst, aszongya, a ëvangéljom helëtt? Bálnok ádoztok, tik hitëhagyott kërësztínyëk? Múlattok a bűnbe ëffolytábo? Hogy a ménkű vágjommeg bennetëkët! Akkor aztánn úgy ēmírgűt, mind meglövődözte a elftársokot a villámojivā. Oszt fogta magát, ētünt, minha ott së lëtt vóna, mënt vissza a sënkifőggyire a varjúkho imátkoznyi. Ētelik ëggy esztendő, mëgin súgja nëki a lílek. Eriggyé Hëródës palotájjábo, mer nagy rút bűnök folynak ott. Mëgy a Szentijjés, lásso a parlamënt udvaránn, rakoggyák fő a aransasokot a traktorra, no örvendëzik ēre, hogy megtértek a kërësztínyëk közé, má nem a Bált imággyák. Bemëgy a kápónábo, há lásso, sëhun a Szüzmárjo, sëhun Krisztusurunk, sëhun a szentëk. Nagy vërës csillag előtt hajlongánok a elftársok, nos a szíp litániják helëtt íneklik a intërnacjonálét. Megmírged ēre Szentijjés, Lëninelftárst óvassátok a ëvangéljom helëtt? Szóll a Sztálinelftárs a tévébe, a misét mëg nem hāgattok? Isteníttitëk a Bálvánt, búlattok a bűnökbe? Milyen kërësztínyëk vattok tik, maj adok én nëktëk akkorát, hogy csillagokot láttok tűle jövőre is, hogy a ménkű essën belétëk! Ēre jó meglövődözte ikët a villámojivā, aztánn ētünt, minha ott së lëtt vóna. Mënt vissza a sënkifőggyire a varjúk közé. Ētelik ëgy esztendő, mëgin súg nëki a Szentlílek, mënnyi köllött. Megáll mëgin a parlamënt udvaránn, lásso, hogy horgyák a vlëcskáro a nagy vërës csillagokot. Megörűll ēre, no csak visszatértek a elftársok a kërësztínsígre. Mëgy be a kápónábo, sëhun a Szüzanya, sëhun a Krisztusurunk. Lásso, hogy ëggy sárgo emm bötű van a ótáronn, de a elftársok csak rá së hederítnek, isszák a kólát, ëszik a hamburgërëkët, mëgy a tévé, áll a bál. Há hogy nem unnyátok a Bált szógányi! Mosmá nem is ínekőtök, nem is hajlongátok, csak tömitëk a fejetëkët, mëg bagóztok. Pötyögtök a telefonnyaitokba mëg nízitëk a rëklámokot, a mise mëg sëmmi? Kár a ménkűér, legyintëtt Szentijjés, mer látto, hogy ezëk a hitetlen elftársok sosë fognak megtérnyi. No émmá ide többet nem gyüvök, sugdosson a Szentlílek akár, csak utójjáro. Ha a világ el akar vesznyi, ēgyüvök majd. Nem lëssz akkor emm bötű, nem lëssz vërës csillag, së aransas, së korona. Akkor maj a Ancikrisztus lëssz a Bál papja, affogja hirdetnyi a ördög evangéljomát, annak fogtok hajlongányi. De maj meglövődözlek titëkët, hogy vágjommeg a ménkű, porig íg a parlamënt, összedőll a palota. Hóttan fogok temetetlenű hevernyi a udvarba, amíg Atyámteremtőm fő nem szóllítt. Othatta ēre ikët Szentijjés, fokta a Ëlizëjust, avvót a inasa, mëntek ki a Jordám folyó partyáro. Ippenn szentijjésnapja vót. Aszongya ēre Szentijjés, idefigyējj te Szentlílek. Mosmá én súgok nëkëd valamit. Mommeg Atyámteremtőmnek, vëgyën fő magáho a mënnyek országábo, mer má a fődönn annyit járok, ēkopott a lábom, meg kő pihennëm. Mer hijábo fárottam, hijábo törőttem, nem térnek meg a hitetlenëk, nem tartnak bűnbánotot a vítkësëk. Ēröppent ēre a Szentlílek. Aszongya Ijjés Ëlizëjusnak. No most én ēmëgyëk ëggy időre, mer igën ēfárottam, kírhecc tűlem akármit. Mestër, aszongya nëki Ëlizëjus, add nëkëm a lílek erejit, min Krisztusurunk a apastaloknak. No meglássuk, nagy kírís ez. Ëccërcsak nagy zivatar támod, zörög a ég. Levág ēre a ménkű Szentijjés mellé, há ott terëm ëggy tüzes szekér, Atyámteremtőm mëg leszóll a mënyországbú, no pattanny fő Ijjés, oszt iszkiri. No ömēkëdëtt fő a szekér, mire a nagy ámékodástú Ëlizëjusnak eszibe jut a kívánolma. De mestër, hun van a lílek ereje? Gondút ëggyet ēre Szentijjés, ahogy mënt főfele, ledobta a lajbiját, Ëlizëjus meg ēkapta, fővëtte, így osztánn rászát a lílek ereje. Ëlizejusrú utánno Kërësztölő Szenjánosra szát. De Szentijjés is visszagyütt a szabaccság utánn. Itt jár a fődönn, hun a fődön, hun a mënnybe. Níha Krisztusurunkā meg Szenpétërrē mëgy. De fő nem fëdi magát sënkinek soha, olyan szemfínvesztő. No ölíg az hozzá, hogy a kanócvirágot Ëlizëjus taláto meg a szekér tengőjje alatt. A ménkű hozta le a mënnybű. Azér nyőll olyan magosa a kanócvirág, mer Ëlizëjusnak kísőnn jutott eszibe a kívánolma. Olyan magosra nyőt, amilyen magossat a szekér vót, amikor odaszót Szentijjésnek. Így esztánn  Ëlizëjus terjesztëtte ē a níp között a kanócvirágot. Hirdette a evangéljomot, meg meséte a kanócvirág meséjjit. Ezér rakják a nípek a halott kezeji közé a imáccságos könyvre a koporsóba, hogy gyorsabban főmënnyën a lílek a mënnyek országábo.

Konyha és konyha között

Nani évek óta abban a rozsdás vasfazékban melegítette a vizet a mosogatáshoz. Egészen addig fel sem tűnt, amíg Nicolas velem nem jött egy pörköltes ebédre. A hazafelé úton kérdezett rá: nincs bevezetve a víz a konyhába? Elgondolkoztam. Hát, tényleg nincs. És miért? Csak úgy. Azt mondaná Nani, jól van ez így, és senki nem hánytorgatja. Különben is, a ház elejében van egy fölszerelt konyha, vízzel, gázzal, de képtelen odaköltözni. Be van kövesedve a hátsó konyhába. Mindig is így volt, még mikor nagyapám élt, akkor is. Még akkor sem volt hajlandó átköltöztetni a konyhát, amikor nagyapám csak járókerettel tudott közlekedni. Ha egyáltalán rávette magát, hogy kimenjen a gádorig. Két esetben vállalkozott ilyenre: vasárnap délután, de csak ha süt a nap, és amikor Nani ebédet készített neki. Nani a hátsó konyhában főzött, távol az öngyulladós tűzhelytől, és a foteltől, amiből a nagyapám a tévét nézte. Délre készült mindig az ebéd, és nagyapám minden nap hátracsoszogott érte a hátsó konyhába a gádoron keresztül. Ez volt az összeköttetés kettejük között, a gádor, amelyen nagyapám minden nap átharcolta magát a járókerettel Nanihoz, a hátsó konyhába. Amikor ott voltunk, Nani fél tizenkettőkor követségbe küldött minket az első szobába. Mondjuk meg nagyapának, hogy indulhat, fél óra múlva ebéd. Nagyapám elindul, előbb kikel a fotelból, persze nem egyszerű, régi rugós tákolmány, hátrafelé lejt, komoly erő kell a kiemelkedéshez. Segíteni nem lehet, annak morgás a vége. Vissza kell menni a hátsó konyhába, szólni Naninak, hogy nagyapa elindult. Akkor sütöm a húsokat. Addig készítsd a fröccsöt. Meg a légycsapót. Nagyapám pontos, fél óra múlva érkezik a hátsó konyha szúnyoghálójához. Valaki nyissa ki, megyek, kitárom, utolsó akadály a magas küszöb a konyha bejáratában, nagyapám erőt gyűjt. Bejönnek a legyek, mondja Nani, csak úgy mellékesen. Nagyapám az asztalhoz ül, végigméri az aszalt, beleiszik a fröccsbe, közben Nani kiteszi elé a kenyeret és a húst. Nagyapám a légycsapóért nyúl, közben a húsra mered. Ezek a mocskok, morogja, és célba veszi a legyet a húson. A légy gyorsabb, a műanyag csak a húsra csap le. Nani nem szól, hogy mocskos lesz a hús, elvégre nagyapám engedte be a legyet. Elől bezzeg nincsenek legyek, de Nani inkább itt főzte az ebédet. Jó volt ez így, egyikük sem mondta, hogy baj lenne a rendszerrel, hiszen a konyha mindig is ott volt hátul, víz és gáz nélkül.

A hátsó konyha együtt élt Nanival: csak akkor volt meleg, ha Nani begyújtotta a sütőt, különben nyáron is mínuszfokok voltak. Nani járt-kelt, ki a kertbe, el a kúthoz, táplálni a konyhát, sürögni benne, és hozzá énekelt. Közben ülünk, és a pörköltet várjuk, hogy kész legyen. Születésnapom volt, Nani pár nappal előtte hív. Akkor pénteken kijöttök. – mondta. Tőle a kérdések is kijelentő módban hangzottak el, jogosan, hiszen ez nem olyan dolog, amibe beleszólása van az embernek. Hát aztán mit ennétek, pörköltet főzök, mondta, meg egy kis sült húst. Nem ellenkeztem, mert ilyenkor ez volt a szokás. Ez volt az első eset, hogy Nani kifejezetten engem hívott ebédre, és csak miattam főzte a nokedlit és a húst. Büszkén tettem le a telefonkagylót. Onnantól tudtam, hogy Naninak már nem vagyok gyerek, a külön ebéd a felnőttek kiváltsága volt. Az időpont péntek dél, vár minket.

Amikor indulunk, szólunk Naninak, hogy elkezdheti kisütni a húst. Fél tizenkettőkor indultunk a szomszéd városból Nanihoz, úgy, mint ahogy nagyapám az első szobából szokott. Délre érkeztünk, Nani bolygott a konyhával, csörömpölt, szólt a zene, mindig ugyanaz, a Jó ebédhez szól a nóta. Leültetett minket, közben forr a víz, kiviszi a tyúkoknak a tegnapi maradékot, hát ez a bolond macska, mit keres megint itt, dünnyög, aztán dúdolva visszajön, a szúnyogháló nyílik és csapódik, ő maga egy percre sem áll le. A hátsó konyha szürke, a nap csak délután süt be, félhomály van, Nani otthonkájának kékje az egyetlen szín odabent. Ha kimegy az udvarra, elmegy a rádióadás, és amikor visszajön a vasfazékkal, akkor megy tovább a zene is. Mindig bejönnek a legyek, morogja, de én már aztán kidobtam a légycsapókat.

 

 

 

(Illusztráció: Gary Bunt)

Tankák Muraszaki Sikibu naplójából I.

 

Közeledett őfelsége látogatásának napja[1], így hát az Uraság[2] rendbeszedette és ragyogó pompába öltöztette házát. Igazán gyöngyörű tő krizantémokat gyűjtöttek és hoztak elébe. Vegyesen ültettek különböző színárnyalatúra halványult[3] virágokat, teljes pompájukban tündöklő sárgákat, és ahogy elnéztem őket a felszakadozó reggeli ködben, valóban olyannak tűntek, mint amik megszabadítanak az öregségtől.[4] És mégis… Mi lelt most engem? Ha ez a mostani sorsom nagy nyugtalanságommal[5] legalább egy kicsit is olyan lenne, mint másoké, derűsen viselkednék, és fiatalosabb lendülettel tölteném napjaimat ebben a mulandó világban. Annyira fáj, hogy bármilyen örvendetes, esetleg elbűvölő dolgot látok vagy hallok is, mindig felülkerekedik bennem gyakran eszembe jutó vágyam[6], eluralkodik rajtam a búskomorság és önkéntelenül szomorú leszek. De miért is rágódom ezen ennyit? Felejtsük el az egészet! Hiszen hiába is gondolkodom rajta, semmi értelme. Ráadásul bűneim is csak gyarapodnak[7] ezáltal – gondoltam, amikor pedig megvirradt, kifelé merengtem, és láttam, ahogy a vízimadarak játszadoznak a tavon, mintha semmi gondjuk nem lenne.

 

Vízimadarak
víz színén ringatóznak:
mások tán, mint én?
Hisz én is úgy lebegek[8],
búval töltöm napjaim.

 

Bár úgy tűnt, gondtalanul játszadoznak, bizonyára nekik is szenvedés az életük – ötlött eszembe a hasonlóság.

[Kankó ötödik éve (1008) tizedik hónap][9]

[1] Icsidzsó császár látogatása a régens, Fudzsivara no Micsinaga rezidenciájára, a Cucsimikado-palotába. Felesége, Sósi császárné (Micsinaga lánya) ugyanis nemrég szülte meg Acuhira herceget, a későbbi Goicsidzsó császárt, és ekkor a Cucsimikado-palotában tartózkodtak.

[2] Fudzsivara no Micsinaga.

[3] A fehér krizantémokat különösen szépnek tartották, amikor viráguk a zúzmarától halványlilára színeződik.

[4] Egy régi kínai monda szerint a krizantém a remeték kedvenc virága, és ha valaki a virágjukban összegyűlt harmatot megissza, elfelejti az öregséget. A krizantémot ezért Japánban is a meg nem öregedés és a hosszú élet virágának tekintik.

[5] 1001-ben meghalt Muraszaki férje, Fudzsivara no Nobutaka, és az udvari élethez, Sósi udvarának fényűző pompájához sem tudott igazán hozzászokni, ezért az udvari szolgálatának évei többnyire nyugtalanul, szomorúsággal teltek. Más értelmezések szerint az alább szereplő, szerzetesnőként a világi élettől való visszavonulás iránti vágyára utal az írónő.

[6] Buddhista szerzetesnőként a világi élettől való visszavonulás iránti vágyára utal.

[7] Az evilági dolgok miatti bánat a buddhizmus felfogása szerint bűnnek számított, és csökkentette a buddhista Paradicsomba jutás esélyét.

[8] A lebegés a nyugtalanság, lelki bizonytalanság metaforája a klasszikus japán költészetben. Ehhez hozzájárul a ’lebeg’ jelentésű ige és a ’szomorú’, ’búskomor’ jelentésű melléknév egyik alakjának („uki”) azonosalakúsága is.

[9] A korabeli Japánban a holdnaptár szerint számolták a hónapokat. A holdnaptár szerinti hónapmegnevezés a Gergely-naptárhoz képest nagyjából egy hónappal korábbi időpontot jelöl (az itt szereplő tizedik hónap tehát nagyjából novembernek felel meg).

 

A bélyegkép a fordító felvétele

Sarki fény – IX. fejezet

9.

Hamisítatlanul szép ez a reggel, ahogyan ülök az ágyam szélén és Juli gerincének elegáns, szépséges ívét figyelem. A nyakszirttől húzódik a feneke irányába. A csigolyáit meg tudom számolni a feszes, bársonyos bőr alatt.
– Tetszik? – kérdezi. Nem mozdul. Megérzi, hogy legeltetem rajta a szemem.
– Ez kérdés? Lehet ez kérdés? – játszom a fölháborodottat.
Fölnevet, felém fordul.
– Ma csak délutánra megyek, miénk a délelőtt. Főzöl kávét?
Főzök. Az ágyban szürcsöljük el. Olyan érzésem támad, mintha évtizedek óta így élnénk, holott kevesebb, mint egy napja vagyunk együtt. Ellenállhatatlan vágy kerít hatalmába, mindent tudni akarok erről a nőről, ismerni akarom a múltját, a jelenét, részese kívánok lenni a jövőjének.
– Most már elmondod, miért vagy itt? – próbálkozom.
– Az ágyadban? Mert lefeküdtem veled az éjjel, nem rémlik?
– Ne bohóckodj.
– Miért ne?
– Igazad van, bohóckodj!
Nevetünk, aztán egyszerre kortyolunk a csészéinkből.
– Az apám miatt vagyok itt – komolyodik el. – Pénzt keresni.
– Az apádnak?
– Igen. Hosszú és bonyolult történet. Annyi a lényege, hogy pénzre van szüksége. És itt sokkal jobban keresek, mint otthon kisdedóvónőként.
– No, igen, ez aligha vitatható…
– A vőlegényemmel akartam jönni – folytatja Juli. Ettől a mondatától egy pillanatra megsajdul az oldalam, mintha lefutottam volna tíz kilométert. Aztán ugyanolyan hirtelen, ahogyan jött, elillan a fájdalom. – Csakhogy közölte az a kretén, hogy ő aztán nem fagyoskodik, inkább megvár. Erre elküldtem a jó büdös francba. Engem ne várjon, velem ne levelezgessen, nekem ne ígérgessen. Jöjjön velem, vagy lépjen tovább. Nem kötök kompromisszumokat.
– Kemény lány vagy.
– Nem haragszol, hogy elmeséltem?
– A vőlegény-dolgot?
Juli bólint.
– Nem – mondom és így is gondolom. – Fölteszem, már nem jelent semmit.
– Ha jelentene, nem fekszem le veled.
– Világos.
– Nem szeretem a kalandokat. Már az efféléket.
– Én sem – mondom.
– És te? – kérdezi. – Te miért?
– Miért vagyok itt?
Mért is vagyok én itt? Ebben a pillanatban valószerűtlennek tűnik a történetem. Mindezidáig nem lehetett vitás, hogy kudarcként élem meg az ittlétemet, hiszen nem jószántamból érkeztem. Most valahogy mégsem zavar az egész história, ami idáig juttatott. Inkább határozottan örülök, hogy itt lehetek.
– Ha nem küldenek ide, nem ismerjük meg egymást – mormolom bizonytalanul, kissé szégyenlősen.
Juli továbbra is kérdőn tekint rám. A szeméből kiolvashatnám, hogy „na, ne beszélj mellé.” Nem olvasom ki, ezt nem vállalom föl. Most nem, még nem.
– Ugyanakkor nem tagadom, hogy büntetésből kerültem ide – folytatom határozottabban.
Juli kíváncsian figyel.
– Végső soron száműztek – bököm ki végre.
– Mit műveltél? – Juli hangjában, szöges ellentétben iménti arckifejezésével, alig érzek valódi érdeklődést. Ez egyfelől sért, másfelől, magam sem értem, miért, megnyugtat.
– Más véleményen voltam, mint a feletteseim.
– Azért még nem küldenek ide – csóválja a fejét. − Ezt ne mondd!
– Azért még talán nem, valóban – hagyom rá.
Hallgatunk egy darabig, percekig némán bámuljuk egymás kezét.
− Nem muszáj… − töri meg a csöndet Juli.
– Az igazi ok esetemben is az apám – jelentem ki. − Fura figura volt. Történész. Különös, alternatív elméletekkel. Jobb, ha nem beszélek róla.
– Ahogy jónak látod – mondja, s közben a lábam között kezd matatni.
A szeretkezéseinkkel nem tudok betelni. Minden pillanatban vágyakozom Juli teste után. A vágy csak nagyon rövid időkre csillapodik bennem. Mint az ópiumevő a mákonyra, úgy szoktam rá Julira. Azzal a fontos különbséggel, hogy ez a lány nem öl meg, miként az ópium végezhet az ópiumevővel. Hogy függésbe sem von, azt már nem állíthatom, de édes függőség ez, annyi szent. Soha ilyet nem éreztem nő iránt, soha ehhez hasonlóan erős szellemi és szexuális izgalmak nem kerítettek hatalmukba.
Sokat szerelmeskedünk és sokat mesélünk. Habár jobbára inkább én mesélek magamról. Rég elfeledettnek hitt események merülnek föl bennem, betolakodnak az agyamba, nem hagynak nyugton, kikívánkoznak. Elengedem őket, Juli figyel rám, hallgat, okosan néz, mindig érdeklődő. Ez boldoggá tesz.
Az álmaim azonban továbbra sem nyugodtak. Annyi változást viszont tapasztalok, hogy nem testetlen és mégis testtel bíró fehér macskákról és hasonlókról álmodom, hanem múltbéli történéseket élek át újra alvás közben. Nem tudom, álmomban ugyanúgy zajlanak-e az események, ahogyan a valóságban zajlottak, mert az álmom rendszerint annyira valóságos, hogy fölülír minden emléket, s attól fogva az álom válik mérvadóvá. A cipőbolti esetről sem tudnám megmondani, miként zajlott le a valóságban. Álmomban újraéltem, amit egyszer már ébren, vagy módosítottam a forgatókönyvet? Az álom-változat mindenesetre így fest:
Ahogy belépett valaki, rögvest oda kellett tolakodni elé, szélesen mosolyogni bele az intim szférájába, kérdezni, mit parancsol, holott nyilván cipőt akart, mint cipőboltban az ember általában. Vicces vagy épp mogorva öregemberek, életvidám, netán sápítozó öregasszonyok, családanyák, családapák, dühöngő ifjúság, kihívóan öltözködő tinik és mindkét nembéli örökifjak, kövérek, soványak, kopaszok, hajasok, jószagúak és büdösek tértek be az üzletbe, s ott muszáj volt mindegyiket zaklatni, ha tetszett nekik, ha nem. Furcsa mód, akadt, akinek igen. Azért a legtöbben nehezményezték. Olyiknak ez meglátszott a pillantásán is. Ahogy a szeme se állt jól. Hasonlatosan az üzlethelyiség, egyben a vállalkozás tulajdonosához – mégis egészen másként. Mert a tulajdonos egyfelől kancsal volt, másfelől gazember. Illetve gazasszony, hiszen nőnemű. Úgy vélte, a kereskedelem nem egyéb, mint nyomakodni bele a potenciális vevő pofájába, hülyeségeket beszélni hozzá és úgy vigyorogni rá, akár egy idióta, az alkalmazottak bérén meg annyit spórolni, amennyit csak lehet. Akadt, akién csaknem száz százalékot. Olyan is (nem egy), akién többet. Amikor nyáron szabadságra mentek az állandó eladók, az üzletasszony diákokat vett föl helyettük, jóravaló meg kevésbé jóravaló főiskolásokat. Azok meg bejártak nap nap után a boltba, hoztak magukkal szendvicset, amit az öt perc ebédszünetben az ábrázatukba tömhettek a raktár sarkában, cipősdoboz-tornyok tövében; eladták a termékeket ügyesen vagy ügyetlenül, szerencsésen vagy velük született, zsigeri hozzáértéssel, aztán, amikor a stabil ember visszatért a Balatonról, az Adriáról vagy a tanyás ingatlanról, ahol a bokrok védelmében pucéran heverészett reggeltől estig, szóval, amikor napbarnítottan és tovatűnt szabadságát siratva újra beállt cipőt árusítani, a helyettesítő diák többnyire hoppon maradt. A tulajdonos úgy intézte, hogy ne kelljen fizetnie. Nem kell különösebb machinációkra gondolni, mindössze annyi történt, hogy fogta magát, és egyszerűen nem fizetett. S ha valaki reklamált, azt a fiai meg a fiai barátai hazakísérték. Legalábbis hazafelé.
Hasonlóképpen jártam én is.
Három hetet húztam le a cipőboltban. Háromszor hat nyomorúságos napot (vasárnap az üzlet zárva volt). Egyedüli örömömre Viktor szolgált, főállásban fizika-matematika tanárnak készülő hallgató, mellékállásban a saját maga által alapított és működtetett pohárkaügyi minisztérium álomtitkára, aki minden délután betért a boltba, sóhajtozva végigpróbált vagy tucatnyi lábbelit, közben azt mormolta folyamatosan, akár egy imamalom, hát, nem könnyű, nem könnyű, inkább nehéz, inkább nehéznek mondanám. Végül, úgy másfél órányi tépelődés és intenzív vásárlói szándék-nyilvánítás után elégedetlenül távozott, hogy némi kisz édeszet vegyen magához a közeli talponállóban, ahol egyszersmind a pohárkákat is ellenőrizte álomtitkári minőségében. Az utolsó munkanapomon, mely a cipőbolti munkanapok sorában a tizennyolcadik vala, magam is vele tartottam. Hitelbe ittunk, mivel az álomtitkári javadalmazás évek óta késett, a kalmárkodásért járó bért meg másnapra helyezték kilátásba, addig tartott ugyanis összesíteni ama számos cipellőt, szandált és papucsot, melyekre vevőt találtam, s melyek után zsíros jutalékra számíthattam. Számítottam is, ennélfogva nem voltunk restek, s Viktorral kettesben csinos cechet ittunk össze a kies talponállóban, romos arcok és stoppolt könyökök között. Következésképpen a másnapot másnapként éltem meg, amit súlyosbított a döbbenet, midőn a cipőboltba térve a dolgozók (tegnapi kartársaim) ártatlan képpel afelől érdeklődtek, miben segíthetnek. Nem titkoltam, hogy a fizetésemért jöttem. Harsányan kinevettek. Nem értettem, mi folyik körülöttem, de nem is maradt időm megtalálni a történet kulcsát, mivel íziben az utcán találtam magát. A maszatos kirakatból sportcipők, focicsukák és magassarkúk meredtek rám vádlón. Újra próbálkoztam, ám ezúttal sem értem el semmit. Az üzletben senki nem emlékezett rám, s bárki megesküdött volna, hogy soha nem dolgoztam ott, de még hozzám hasonló sem. Lesunyt fejjel, megrendülten eloldalogtam.
A becsületsüllyesztőben Viktor várt. Hosszasan tanakodtunk. Vérszegény tervet kovácsoltunk.
Eme tervet követve néhány óra múlva a cipőboltba betoppant Viktor, az ott dolgozó barátját kereste. Azaz engem. Pontosan és körültekintően írta le a külsőmet, mégsem akadt senki, aki efféle kinézetű alkalmazottról tudomással bírt volna. Hát, nem könnyű, nem könnyű, inkább nehéz, inkább nehéznek mondanám, motyogta ekkor Viktor, a pohárkaügyi minisztérium álomtitkára, a kétségbeesés nevezetű szakadék szélén egyensúlyozva. Tökéletesen tudatában volt a komoly veszélyeknek, amelyek a természetben (azaz szeszekben) fölvett hitel és a világ részvétlensége miatt a kies talponállóban leselkednek rá és kisemmizett komájára. Azaz rám. Úgy vélte, a végső stádiumba jutottunk, innen már aligha vezet út az örömös életbe.
Eközben jómagam a talponállóban vártam kenyeres pajtásomat, s közben újabb italokat hörpölve növeltem közös restanciánkat, a szám vonallá keskenyült, tekintetem elhomályosult, kezem reszketett. Viktor úgy somfordált vissza hozzám, akár egy megvert eb. Letaglózott az igazságtalanság és a tehetetlenség, idegességemben összeroppantottam a poharam, minek következtében nyomban vörössé vált az asztalterítő. Emiatt a pultos (magas, kopasz, a nyakán tetovált pókot viselő férfiú) ocsmányul káromkodva penderített ki a helyiségből, Viktort ezzel szemben a grabancánál fogva tartotta benn, követelvén rajta az adósságot. A pólómba csavart, megsebzett kézzel a cipőboltba loholtam, hogy véremmel fecskendezzem össze a kirakatot, majd sebesen szaladjak a tulajdonos egyik fia és egy kreollá sült eladó elől, mert jogosan gondoltam, hogy úgysem értenék, ha méltánytalanságról, kizsákmányolásról, a világ ördögi gonoszságáról és hasonlókról papolnék nekik. Futottam egy órácskát, míg üldözőim végleg bele nem vesztek a messzeségbe. Azután lihegve kutyagoltam tovább. Estig róttam az utcákat, mígnem a vérem megalvadt és ragacsossá vált, a pólómra barna színű foltokat batikolt. Mire megtaláltam Sárát, Viktor nővérét, és a tőle kapott pénzen kiválthattam cimborámat a kricsmi adósrabságából, már ragyogtak a város fölött a csillagok. Meghatódtunk, Viktor meg én. A szikrázó égboltozat alatt elérzékenyülve ünnepélyesen megfogadtuk, hogy nem nézünk többé a pohár fenekére. Becsületünkre válik, hogy fogadalmunkat a szokottnál is tovább, mintegy harminchat órán keresztül be is tartottuk.
Még évekig kerültem azt a talponállót és azt a cipőboltot. Aztán egy napon azt vettem észre, előbbi öltönyös úriembereknek fönntartott elegáns klubbá, utóbbi fülledt pékséggé alakult. Akkoriban Viktor, a pohárkaügyi minisztérium álomtitkára már egy erdélyi kisváros pohárkáit ellenőrizte ernyedetlen szorgalommal és utolérhetetlen szakértelemmel, miután megtartotta matematika- és fizikaóráit, s ma már azt is képtelen vagyok fölidézni, mikor beszéltünk utoljára. Amiképpen azt is, vajon így történt-e mindez, vagy így csak álmodtam? Ez a kérdés nem hagy nyugodni. Tény, hogy főiskolás koromban dolgoztam cipőboltban és valóban jóban voltunk Viktorral, aki később tényleg Székelyudvarhelyen helyezkedett el elemi iskolai tanárként. Az is bizonyos, hogy a cipőboltban megkeresett béremet sosem kaptam meg. Hogy a kocsmai hitel keletkezése és törlesztése, a pohár-roppantás, vérfröcskölés, menekülés megtörtént-e a valóságban is, azt nem tudom. Maga a valóság válik egyre bizonytalanabbá számomra. Nyilván apám elmélete miatt.

 

 

További  fejezetek: I., II., III., IV., V., VI., VII., VIII., X., XI. , XII., XIII.

 

(Illusztráció: Payer-térkép)