Címke: irodalom

Cecco Angiolieri: Amennyivel apróbb egy kis kölesszem

Amennyivel apróbb egy kis kölesszem,
mint a legeslegmagasabb hegy orma;
amennyivel jobb pár arany a zsebben,
mint ha egy árva buznyákod se volna;

amennyivel az új seb élesebben
fáj, mint a régi: hogy gyötrelme-gondja
ilyen mértékben túltesz a szerelmen,
azt sose hittem volna, bárki mondja.

Most, hogy tapasztalom: így van, belátom –
de úgy éljek, bár ne volna olyan nagy
a szerelem terén való tudásom.

Hatalmam nem-szeretni annyi van csak,
mint csibének áttörni a tojáson,
s kikelni, míg nincs itt a napja annak.

Havasi Attila fordítása

A RIDEGVÁRI HARANGOK (3/1)

X . Y. községben, nevezzük Melegfalvának, Ábris és Leó számítottak a barátság mintaképének. Pedig élt itt más igaz barát is, továbbá jó szomszédok, jó boltosok, jó gazdák, akikről mind-mind példát lehetett volna venni, ha ismerik. De nem ismerték. Sem a falut, sem a lakóit olyan eldugott, istenháta mögötti vidéken éltek, éldegéltek egymás mellett sok-sok éven át, amíg… Nos igen, amíg egy reformhullám át nem csapott a községen. Ekkor fokozatosan leépítették az iskolát, postát, pékséget, varrodát és más, munkát és szolgáltatást nyújtó intézményt, mely minden település fennmaradásának egyik biztosítékát képezi. Erre, aki tehette, lelépett, elsősorban a fiatalok, hogy másutt, kevésbé ellehetetlenült vidéken kezdjenek új életet. Ezek közé a lelépők közé tartoztak Ábris szülei is. A fiú apja pék volt, az anya vasúti pénztáros, akik munkaerejük teljében maradtak kenyér és pénz nélkül.
– Hogy a kutya úristenit ennek az MSZP-és kormánynak!
Mártonné és Ábris is megrettenve bámult a kidolgozott izmú, jámbor mesterre. Nem csoda, hisz türelmes, templomba járó ember volt, akit még soha senki sem hallott káromkodni… mostanig. Az anya egy kukkot sem szólt, naná, hisz ő is érintett volt a dologban, így Ábrisra hárult a feladat, hogy megnyugtassa őket valamiképp.
– Ne szívjátok mellre. Elmúlik. Most beborult az ég, de holnap, holnapután megint kiderül, csak ki kell várni, ez ilyen egyszerű. Meg aztán, tudjátok, nem csak az ördög, isten sem alszik ám, és, aki hisz őbenne, azt sohasem hagyja magára.
Hirtelen megtorpant. Micsoda, elcsépelt, semmitmondó frázisokat hord itt össze, az áldóját!
– Igazad van, meggyőztél – vett erőt magán az amúgy okos, energikus Mártonné. – Hajszálra ezt mondta a plébános úr is nemrégen.
Rá két hétre azonban már ríttak is, amikor hirtelen elhunyt a családfő egyetlen bátyja, a korán megözvegyült Aladár. Így kerültek a városba, Aladár elárvult házába, amit, más rokon nem lévén, mindjárt meg is örököltek Mártonék.
– Öröm az ürömben – vigasztalta meg a férjét Mártonné. – Én nagyon sajnálom a bátyádat, viszont két legyet is ütöttünk egy csapásra: mi munkát, Ábris lehetőséget kap ahhoz, hogy megalapozhassa a jövőjét.
Csak a derék pékmester lógatta az orrát továbbra is letörten.
– Ti még nem is sejtitek, mit veszíttek ezzel a faluval, mert ez a falu édenkert volt, csak ti még nem tudjátok. Na és a föld… Hun kapok én egy városban ilyen udvart, háztájit, mint az enyém, gyerekek? Sehun sem, nem szólva ahhoz, hogy én itt is születtem. Márpedig az ilyesmit, nem igen felejti el az ember, ugyebár?
Hasonlóképpen érzett a nem kevésbé jámbor, bár jóval gyengébb fizikumú Ábris is, aki leginkább a barátjától vált el nehezen, ezért az utolsó nap előestéjén végig Leó kíséretében búcsúzkodott a falutól. Sorra látogatták meg a barátokat, ismerősöket, mindenkit.
– Kötöttem neked egy meleg gyapjúsálat – ajándékozta meg a keresztanyja könnybe lábadt szemekkel. – Ó, édes Ábriskám, mikor látogatsz meg újra bennünket?
– De hiszen még el sem mentem, keresztanyu – nevetett a harmadéves gimnazista.
– Aztán vigyázz a jányokkal! – intette óvatosságra Kis szomszéd. – Ezek a városiak hamar jégre viszik ám a magadfajta legénykét.
Mindenki adott, vagy mondott valamit, már ahogy szokták Melegfalván ilyenkor.
– Gyerünk a hegyre! Tőle még el sem búcsúztam – húzta a hegy felé Ábris a barátját.
Ez volt a legeslegkedvesebb tartózkodási helyük, ahova, a telet kivéve, felkaptattak minden évszakban. Mindketten imádták a természetet: a sudár fenyőket, a balzsamos levegőt és az égig érő sziklafalakat. Leheveredtek egy árnyékos fa tövébe, és gyönyörködve hallgatták a madarak énekét.
– Végül is mi leszel, ha jövőre kijárod az agyaldát?
– Még nem tudom – gondolkozott el a magas homlokú, szelíd tekintetű Ábriska. – Talán pap, még nem döntöttem.
– Miért éppen pap? – ütődött meg a keménykötésű, barna szemű jó barát. – A múltkor még orvosnak, azelőtt meg erdésznek készültél.
– Mert ez a hivatás passzol a természetemhez legjobban. Tudod, én hiszek istenben, és inkább a szegények, elesettek, mint az erősek ügyét szeretném szolgálni.
– Szép szavak. Én is, de Biblia nélkül, ami mindig megalkuvóvá és puhává teszi a hívőket. És ez baj, mert a jót nem elég csak akarni, kitartás, keménység is kell ahhoz, hogy valóra válthassuk az álmokat. Sőt, tovább megyek, még ennél is több, barátom: pénz, hatalom, szerencse.
– Kitartás igen, pénz, hatalom viszont annál kevésbé. Jézusnak sem volt hatalma, mégis segíteni tudott mindenkin – válaszolta Ábris csöndesen.
– Majd elválik, Ábris, elválik, most azonban menjünk vissza a faluba, mert mindjárt sötét lesz.
Az új ház tényleg szerényebb volt az elsőnél: két-szoba konyha, miniatűr udvarral és semmi kamra, kert vagy efféle.
– Nem baj, legalább könnyebb rendben tartani – látta meg egyből ennek is az előnyét a pozitív gondolkozású Mártonné.
Az apa savanyúan hallgatott, s csupán titokban sóhajtozott a melegfalvi falusi ház után. Különösen a méhkasokat és az öreg diófát fájlalta, ami alatt olyan jókat lehetett pipázni és olvasni. Mert azt is szeretett ám Márton úr, különösen a bibliát, ezért ugyancsak tűzbe jött, amikor megtudta, milyen hivatást választott magának Ábriska.
– Stramm fiú vagy. Egyet is értenék a terveddel, ha nem lenne ez a kötelező papi nőtlenség. Te… te nem akarsz gyereket? Igaz – villant eszébe –, a te ük-, vagyis az én dédapám is tisztelendő volt valamikor.
– Komolyan? Illetve várjunk csak! – hökkent meg a fiú hirtelen. – A katolikus papok nőtlenek! Hogy születhettél akkor meg te is, én is, hacsak nem házasságon kívül születtünk.
– Hát csak úgy, hogy kiugrott, mindenesetre én százszor meggondolnám, mielőtt ilyen áldozatot hoznék a hitemért.
– Bocsánat! – szólt közbe az anya kedvetlenül. – Engem meg sem kérdeztek?
– Dehogynem – puszilta meg az anyját tisztelettel Ábriska. – Neked mi a véleményed a tervemről?
– Csak azt, hogy bolondság. Isten látja lelkemet, nem akarom én az egyházat meg téged sem bírálni, de ha bevallom, hogy szeretnék egy unokát, azzal mindent megmondtam.
Eltelt egy év. A fiú színjelessel érettségizett, s mivel azóta sem gondolta meg magát, beiratkozott a budapesti teológiára! Szülei mit tehettek, ráhagyták. Ha ez a vágya, tanuljon. Ők figyelmeztették, a többi Ábris gondja, felelőssége. A fiú szorgalma itt is meghozta a gyümölcsét: kitűnő eredménnyel végzett, végül ugyanennek a példás igyekezetnek a jutalmául odahelyezték, ahova kívánta, nevezetesen X. Y. városba.
Eddig minden minden pontosan úgy történt, ahogy eltervezte. Csak X. Y. – nevezzük Ridegvárnak – ne lett volna olyan zárkózott. Képzeljünk el egy szolid, erősen józan életvitelű városkát. A lakóházak, üzletek egy kaptafára szabott skatulyák, semmi dísz, fantázia, az emberek csöndesek, talán túlontúl is csöndesek, mert itt bizony senki sem dorbézolt, nyafogott vagy tüntetett, csak bezárkózott a házába, és élte a maga külön életét. Pedig hej be sokan panaszkodhattak volna, amikor a gazdasági válság végigsöpört a világon. Több bank, üzlet és cég is tönkrement, s egyre több ember került az utcára. Na és mit tehet ilyen helyzetben egy lelkipásztor? Lelket önt a hívekbe, és megpróbál mindenkit összefogásra sarkallni.
– Vegyetek példát a zsidókról! – prédikált az immár férfivá érett tisztelendő. – Náluk az a tradíció, és milyen szép tradíció, hogy egy gazdag izraelita sohase hagyja sorsára a nála szegényebbet.
Jaj, ezt elszúrta! – döbbent belé a felismerés. Még a végén azt hiszik, a zsidókat pártolja. Ez véteknek ugyan nem vétek, de annál durvább taktikai hiba, ha számításba veszi, milyen sokan zsidóznak megint mostanság.
– Nem azért mondom, de ami igaz, az minden körülmények között igaz: a szegények istápolása mindnyájunk kötelessége. A zsidók…
Passz, ezt a témát inkább máskorra halasztja, ha nem akarja, hogy egyenként szállingózzanak ki a templomból – bámult egy középkorú kereskedő után, aki éppen akkor lopódzott ki nagy sietve.
– Tisztában vagyok vele, hogy egyikünknek sem könnyű, de vannak nálunk elesettebbek is, nemdebár – fújta ki az orrát, majd akkorát tüsszentett, hogy zengett belé a ridegvári nagy-templom. – Ó, istenkém, még ez is ráadásul! Legalább a parlagfűtől kímélnéd meg a szolgádat!
A hívők faarccal hallgatták végig a tisztelendőt. Amúgy elég kevesen jártak templomba, akkor is csak vasárnap, még kevésbé Mártonhoz, aki nemcsak megértést, de tetteket is kért a hívőktől. Ábris nem adta fel. Tény, hogy ma még magukba forduló, passzív emberek, de idővel biztosan megnyílnak, és kiszállnak az elefántcsonttornyukból, ahonnan mindeddig még a napsugarat is száműzték.
Tévedett. Még sokáig nem tárták ki a szívüket, miközben a gazdasági válság mellé lassan természeti csapások is sorakoztak. Az egyik évben ismeretlen influenzavírus támadt a világra, ezt követte a szárazság, aztán a földrengések, áradások…
– Szálljatok magatokba, testvérek! – fújták meg a riadót a papok a szószékekről. – Az Úr most megpróbál bennünket, azért ne féljetek, mert meg is ment azonnal, ha mostantól kezdve Isten parancsolatai szerint éltek és dolgoztok.
A szentbeszédek két irányba hangolták a hívőket. Egyeseket megtérített, többeket azonban inkább felpaprikázott, mert mi az, hogy Isten parancsolatai szerint éljenek és dolgozzanak. Mindenki úgy él, ahogy jónak látja, és ebbe még az Isten sem szólhat bele. Ridegvár kivárt, magyarán hallgatott. Meghallgatták az igét, és ennyi; még azt sem lehetett sejteni, mi a véleményük arról, amit hallottak.
– Mennyivel másabb itt a nép, mint Melegfalván! – sírta vissza Ábris a régi szép időket. – Bizony igazad volt édesapám, „az a falu édenkert volt”, csak akkor mi még nem tudhattuk. Hát most tudjuk, megtapasztaltam.
Később még keserűbben fakadt ki.
– Úgy érzem, mintha kőszobroknak beszélnék. Nyilván sokkal több hasznomat vennétek, ha orvos, erdész vagy pék lennék, mint te, édesapám. Tudod, mit? Vegyél magadhoz inasnak – ajánlotta félig komolyan, félig tréfásan. – Én kitanulok péknek, te nyitsz egy boltocskát, és fütyülünk a gazdasági válságra.
– Ugyan, ne viccelj! – csiklandozta apját a nevetés. – Különben is ez így volt megírva, és ha hátra nézhetsz is, már csak előre mehetsz ezentúl.
– Nono, szerintem még visszafordulhatsz! – csillant fel felesége szemében a reménység. – Sőt: vissza kell fordulnod, amennyiben beláttad, hogy rossz irányba indultál. Pillanatnyilag pap vagy. Rendben van. De ha úgy érzed, Istent reverenda nélkül is lehet szolgálni, ugorj ki minél hamarabb belőle. Legalább is én így tennék, és hidd el nekem, nem te lennél az első és utolsó, aki ilyesmire „vetemedik” – látott bele a fiatalember lelkébe.
A lelkipásztor arca hol kipirult, hol elsápadt.
– Jaj, jaj, jaj, ez egy kicsit erős, anyukám, hiszen még bele se melegedtem ebbe a palástba.
Egyelőre persze még nem döntött, mert még csak nyalogatta a sebeit, így teremtett lélek sem sejthette, milyen irányba fordulhat még a lázadása, keserve. Kivéve az anyját és még valakit: Gáspár Dömötört, a rücskös arcú, öreg sekrestyést. Ez a férfi szolgált legrégebben a plébánián, mert már gyermekként is itt ministrált, amíg fel nem cseperedett, hogy utána sekrestyéssé léptessék. Azóta itt szolgál Ábrishoz hasonlóan nőtlenül, miután olyan csúnya és ágrólszakadt szegény volt, hogy nemcsak a lányok, de senki sem vette komolyan. Pedig az esze az vágott, mint a borotva, és dolgos, mindenhez értő ember is volt. Olyan ezermesterféle, s csupán a piszkos anyagiak miatt nem tanulhatott tovább sohasem. A tisztelendő úr azért így is nagyra becsülte, egyébként sem illik, ugyebár, isten teremtményét lenézni. Csupán egy dolog zavarta: miért tekinti fiának az egyházfi? Amikor először kérdezte, Dömötör előhúzott tárcájából egy régi fényképet.
– A fiam! – csókolta meg a fotót áhítattal. – Öt évvel ezelőtt költözött össze egy kurvával.
Ábris megnézte a képet, és igencsak elámult, amikor felfedezte, mennyire hasonlít rá a kis Dömi.
– Micsoda véletlen! Valóban pont olyan, mint én vagyok.
– Nem olyan, az is vagy szőröstül-bőröstül – ölelgette a sekrestyés könnybe lábadt szemekkel. – Lám, nem hiába imádkoztam Istenhez, mert ismét visszaküldött hozzám, fiacskám.
A plébános ráhagyta, és sehogy sem tudta eldönteni, normális az öreg vagy valami mégis lehet a dologban: szimpla véletlen, reinkarnáció vagy ilyesmi. Katolikus szemmel nézve ugyan szamárság, de annyi vallás, hit közül, ki állíthatja teljes tárgyilagossággal, hogy az övé az igazi. Szó se róla neki bizony illene, végül is plébános a csudába, néha mégis elfogta, igen, még őt is megszállta a kételkedés szelleme. Mea culpa, mea maxima culpa! Még az is megfordult a fejében, hogy Dömötör hithű buddhista, amit pusztán azért titkolgat, hogy megtarthassa állását a templomban.
– Bocsáss meg, nagyot vétkeztem, de amint látod, a tékozló fiú mégis hazatért.
Viszonozta az ölelést, és belement a játékba. De vajon jól teszi? Nem kellene mégis elárulni, valójában mit gondol? Vajon milyen folyamatok zajlanak le egy ilyen értelmes, ám zavart (?) ember lelkében, agyában, hogy a saját papját is fiának tekinti? De volt itt más is, amit nem értett. Amellett, hogy okos volt, minden vele kapcsolatos bajt megérzett, mint bizonyos állatok a földrengést, ezért bármi gondja-baja volt, kedvetlen vagy éppen szomorú, az öreg már meg is kérdezte: hol szorít a cipő, fiacskám? Szóval rejtély volt, aztán lassan-lassan ezt is megszokta. Hiába, nagy az isten állatkertje, és abba sokféle állat belefér. Azért mégis csak meghökkent, amikor egy nap így szólt hozzá Gáspár Dömötör:
– Kérlek, ne gyötörd fölöslegesen magadat! Törődj bele, hogy nem segíthetsz mindenkin, főleg, ha ő sem akarja.
– Fején találtad a szöget, sekrestyés! De várjunk csak: ezt most ugyan bizony mért mondod, azonkívül miből látod, hogy engem pont ez bánt mostanság!
– Hát… Benne van a szemedben.
– Érdekes. És mit látsz még benne, például most, barátom?
– Szomorúságot. Nagy, nagy szomorúságot – nézett a sekrestyés a tisztelendő szemébe. – Azt hiszed, elhagytak, beleértve…
– Beleértve?
– Istent is.
A tisztelendő még jobban elámult. Ez a jámbor atyafi nemcsak a szemébe, a szívébe is lát valahogy.
– No, ez az egy azért nem igaz – füllentette könnyedén. – Az viszont igen, hogy borzasztó egyedül érzem magamat. Csak beszélek, beszélek, de hogy hisznek is nekem… Az már egészen más kérdés. Érzésem szerint senki, pedig én, Isten a tanúm, mindenkinek jót, csakis jót akarok. Igaz, jót akarni könnyű, cselekedni nehéz, de még ezt sem tehetem, ha senki sem kér belőlem… Furcsa, milyen közlékeny lettél egyszerre, Ábriska! – csodálkozott most már magán is az újdonsült plébános. – És pont a sekrestyésednek öntöd ki a szívedet?!
– Dehogyisnem kér! – tiltakozott az egyházfi. – Téged szeretnek, még ha el is zárkóznak előled néhányan, és ami most nem sikerült, később még sikerülhet, ha kitartasz. Csak az a nagy kérdés, megbékélsz-e utána.
– Már miért ne békélnék? Ha az ok megszűnik, az okozat is, légy nyugodt.
– Akkor jó. Nem tudom, mi az az izé… okozat, de ha tényleg megnyugszol, imádkozni fogok azért, hogy segítőtársakra találhass.
Hogy ezen konkrétan mit értett, a lelkipásztor nem tudta, de nem is firtatta. Tény az, hogy nem sokkal ezután különös események dúlták fel Ridegvár nyugalmát.

 

Folytatása következik…

 

 

(Illusztráció: Szűz Mária kegyhelye)

Louis MacNeice: Nézésirány

Nagy ház, kietlen,
Alig-fű a kocsifeljárón;
Jártunk már itt korábban.
Ám az emlékezet a felhólyagzott
Ajtó előtt elgyengülvén,
Semmit sem talált életben.
Csak az elfolyó bokrok, a levélpenész
Kripta-álma. Az üres istálló fölött
Patinás jelzőnyíl mozdult
Kissé a majdnem-szélben,

De a vágyak megerősödni képtelenek.
Elrohadt hurkaikból kilazult körtefák
A kerítés mellett; egy rózsa,
Egy óhaj, egy szivárványfélgömb
Reszketett, tört a tompa
Légben. – Mi haszna volt?
A csengő nem működött, és
Az egész hely, így derengett,
Halálosan beteg volt:
Bezárt a világ.

És zárva is maradt,
Amíg egy hirtelen-dühös fa
Magát megrázta, mint egy
Tóból előficánkoló ír szetter,
És a hársak gyászvonala
Mögött, akár egy dackiáltás,
Fenyegető felleg-forgatag
Tornyosult. Valahol
Az istállóban egy
Ló felnyerített, és a függönyök
Kilebbentek az ablakokon:
a világ nyitva állt.

Kabai Csaba fordítása

 

Sarki fény – XI. fejezet

11.

Minden nap találkozunk, Juli meg én. Egyre többet tudok róla. Már nem csak én nyílok meg zavarba ejtő őszinteséggel előtte, ő is beavat az életébe. Azon kívül, hogy eredetileg kisdedóvónő, azt is tudom, hogy kecskeméti, hogy az apja kezességet vállalt egy barátjáért, aki csődbe ment, s most az atya fizethet helyette. Hogy Juli ezt az adósságot szeretné törleszteni, ezért vágott bele a sarkvidéki kalandba. Hogy a vőlegényével két évig élt együtt, s amikor elváltak, nem bánkódott, mert már régóta érezte, hogy zsákutcába jutottak. Tulajdonképen örült, hogy egyedül utazik ide, a világ végére, úgy érezte, ezzel egyszerűen és végérvényesen megoldódott egy régóta megoldásra váró helyzet.
– Unalmas és érdektelen kapcsolattá váltunk – jegyezte meg, s hangjába egy fikarcnyi szomorúság sem vegyült.
Annál keserűbben mesélt a bátyja eltűnéséről. Öt évvel ezelőtt történt, s ma sem tudja senki, hová lett. Fivére felesége, midőn egy csütörtök délután hazaért a munkából, gyűrött, kapkodó kézírással telerótt cédulát talált az asztalon. Juli testvére hagyta ott. Azóta semmi hír róla, az a cetli volt az utolsó nyom, ami utána maradt. Zavaros, filozofikus szöveg állt a papírfecnin az ürességről és a mindenről, a teljességről és annak hiányáról, a kisszerűség mocsaráról, a lélekölő provincializmusról, az egzisztenciális kilátástalanságról, szorongásról, ilyesmikről – már amennyire Juli föl tudta idézni. Az egész famíliát meglepte azzal a cédulával a mérnök, akit mindenki módfelett józan, két lábbal a földön álló, praktikus gondolkodású és pragmatista embernek ismert. A hetvenes években valódi európai járműipari központtá fejlődő Kecskemét legnevesebb, helikoptereket gyártó üzemében, vezető beosztásban dolgozó rokonukról sosem gondolták volna, hogy efféle gondolatok foglalkoztatják, s nem csak azon jár az esze naphosszat, miként lehet még megbízhatóbbá és biztonságosabbá, ezáltal keresettebé tenni az Asbóth márkájú helikoptereket. A mérnök úr szívesen, s mintegy kéjesen mondta el minden nap, nem ritkán többször is, hogy Európa középső és nyugati fertályában piacvezető ez a márka, az ő márkája (s ha nem is volt valóban az övé, kivette a részét a sikerből, az kétségtelen, jegyezte meg Juli). És ez az unalmasnak tűnő, a szakmája rabjának vélt férfiú egyszer csak eltűnik és mindössze egy, a lét alapvető, csöppet sem praktikus és pragmatikus kérdéseit boncolgató följegyzést hagy maga után. A család széttárta a karját, értetlenkedett és búslakodott.
– A bátyád legalább valódi ember volt, aki a fejét nem csak arra használta, hogy legyen hol viselnie a kalapot – próbáltam vigasztalni Julit. A kedvesem csak legyintett.
– Ettől sem nekem, sem a szeretteimnek nem lesz könnyebb.
Nekem viszont − bár nyilvánvalóan nem hasonlíthatom magam hozzájuk – igen. Mindig boldoggá tesz, ha azt tapasztalom, élnek még emberek, akik gondolkoznak és éreznek: maguktól, maguknak. Akiket elszomorít az érzéketlenségünk, a tompaságunk, a magunknak valóságunk, életünk kereteinek lélekölő kisszerűsége, a kapcsolataink devalválódása, a közösségeink elértéktelenedése, a családi kötelékek gyengülése, a kíváncsiság sorvadása. Készen kapunk mindent, legyen az eszköz vagy idea, gondosan elkészített használati utasítással, kimódolt, a leghatározottabban haszonelvű garanciával, a miérteket, az összefüggéseket egyre kevesebben firtatják, megelégszenek a felszínes, gyakorta sántító magyarázatokkal. Biztonságban élünk, sem háborúk nem dúlnak, sem járványok nem tizedelik az emberiséget. A gyarmatokon (a maguk fogalmai szerint) hasonló bőségben élnek a bennszülöttek, mint gyarmattartóik Európában vagy Észak-Amerikában, a globális elosztási rendszerek zavartalanul működnek, kevés a nyomorgó, jóllehet nagyságrendekkel több, mint a szemtelenül gazdag. A videóhírmondó megmutatja a világ arcait, bárki betekintést nyerhet a bolygó hétköznapjaiba. Senki nem vonja már kétségbe, hogy minden ember egyenlő a jog előtt, s mindenki beletörődött, hogy ez nem jelenti azt, hogy az egyének társadalomban elfoglalt pozíciói is azonosak lehetnek, sem azt, hogy a jogegyenlőségnek mindig és mindenkor érvényesülnie kell. Dél-Amerika egyes vidékein és Belső-Kínában állítólag akadnak még fegyverrel harcoló milíciák, akik a XIX. századi apostol, Marx Károly és a szociáldemokrácia meg a kommunizmus eszméinek diadalra juttatásáért, azaz valamiféle társadalom nélküli társadalomért küzdenek, de néhány hónapnál tovább egyszer sem jutott uralomra ez az (éppen ezért nehezen megítélhető) eszme a Föld egyetlen tájékán sem. Különben is, a tekintély és a hierarchia a leginkább kidolgozott, a legnagyobb múlttal rendelkező és a legmegbízhatóbb szervezőerő az emberek közötti kapcsolatrendszerekben, éppen ezeket az elemeket kiiktatni a társadalomból semmi egyebet nem eredményezne, mint megfékezhetetlen, uralhatatlan káoszt és anarchiát. Tudtommal a Párizsi Kommün sem nélkülözte egyiket sem, sem a tekintélyt, sem a hierarchiát, bár esküdni nem esküszöm meg, hogy ez valóban így igaz, oly kevés az információ a kontinens történetének eme szégyenfoltjáról. Mindenesetre, jóllehet egyre lazább a közbeszéd és egyre több az egyformaságot hirdető hivatalos és civil szólam, a tekintély bizonyos körökben és szinteken továbbra is a legszentebb dolog ezen a planétán. Amikor még hivatalnok voltam, minden évben fölköszöntöttem a fölötteseimet a névnapjukon. Nem azért, mert eszembe jutott, nem azért, mert számon tartottam a személyes ünnepeiket. Nem, erről szó sincs, magasról tettem én az ő jeles napjaikra. A titkárnők viszont ernyedetlen szorgalommal hívtak telefonon mindig, amikor elérkeztek azok a bizonyos dátumok, közölték velem, mikor fogad az osztályvezető, az alpolgármester, az akárki. Egyetlen egyszer nem kértem időpontot a köszöntésükre, mégis mindig kaptam.
− Ikszipszilon osztályvezető a jövő hét csütörtökön ünnepli a neve napját, Önt fél négyre várja – hallottam a telefonkagylóból a titkárnői szózatot, s a következő hét csütörtökén fél négykor megjelentem a nevezett személy irodájában, leróttam tiszteletem a följebbvalóm előtt. Másfélszáz éve így megy ez. S amennyiben nem ragadunk le a szó szerinti értelmezéseknél, bátran kijelenthetjük, hogy többezer éve megy ez így.
− Beismerem, hogy erősen elkalandoztam – fejeztem be hosszúra nyúlt monológomat −, a lényeg, hogy számomra öröm, ha egy ember gondolkodik és amire jut, az nem egy előre megkonstruált gondolat, hanem a saját szellemi terméke, legyen az bármilyen minőségű is. A testvéred ilyen ember lehet.
Juli a fejét a csóválta, mégis úgy éreztem, örül annak, amit a bátyjáról mondtam.
– Lila köd, semmi más! – dünnyögte, bosszúsnak tettetve magát. – Naivitás, szentimentalizmus, nyavalygás. Ennyi.
Mégis jól esett neki mindaz, amiről beszéltem, ebben biztos vagyok. S nekem jól esett az életéről, viselt dolgairól tudomást szerezni. És amikor nem voltunk együtt, ábrándozni Juliról, magamról − kettőnkről. Szívesen képzelegtem egy erdei házikóról, például, s a házikóban róla és rólam. Veszünk majd egy lovacskát, álmodoztam, csúnya, sovány, hosszú szőrű lovacskát, aztán egy szamarat, nagy fejű, lekonyuló fülű, szőrehagyott állatot, végül egy rossz kordét, amelyik úgy nyikorog, akár az elkárhozott lelkek az éjszakai erdőben. Végigjárok tucatnyi falut, mindenütt találok valamit, a szamarat a kordé elé fogom, a lovacska kötőfékjét a kordéhoz csomózom, magára a rozzant kordéra fölhalmozom mindazt a lényeges és lényegtelen kacatot, amit rám tukmálnak az atyafiak, végül ekképpen elkészülve, hazavonulok a házunkba, az erdő közepébe, ahol Juli vár rám. Lepakolom, amit beszereztem, a lovacskát és a szamarat bekötöm az épület oldalához ragasztott aprócska istállóba, szénát vetek eléjük, mi ketten, Juli meg én szalonnát és friss, dús levegőt eszünk, s ahol ránk esteledik, ott aluszunk, az otthonunk mellett, a meleget árasztó, puha, mohás földön, felettünk pedig a csillagos ég. Mielőtt elaludnánk, hosszan szeretkezünk, aztán fölidézek egy sok-sok évvel ezelőtti történetet, amely egy korábbi életemben, kamaszkorom szigetén esett meg velem. A történetem egyszerű és jelentéktelen. Arról szól, hogy egy idegen város fölött aludtunk a hegyen a barátaimmal. Szállásunk elhagyott kolostorrom melletti tisztáson emelkedett: minden irányban felében-harmadában nyitott oldalú épület, tornyos, kőfalú, évente egyszer templomnak alkalmas, a többi napokon állatetetőként üzemelő. Éjjel egyszer csak arra riadtam, valaki bökdösi a lábam, majd a kísérőhangok hallatán kisvártatva rádöbbentem, nem igazán valaki, sokkal inkább valami szutyongat, nevezetesen egy bóklászó vaddisznó. Legott olyan ordibálásban törtem ki, mint egy halálra rémült kisgyerek, a kiáltásaimra a társaim is mozgolódni kezdtek, s a fenyegető rém eliszkolt, be a fák közé. Ezt mesélem, miközben a pihegő Juli az oldalamhoz bújik, felettünk a csillagos ég, körülöttünk kellemes, simogató langyosság, s mi tudjuk, hogy az erdőben, a mi erdőnkben kószáló medvék és vadkanok szelídek, békések, barátságosak. Miután elszenderedünk, egyik-másik vadállat egészen közel téved hozzánk, megszimatol, gyöngéden hörög-morog, odébbáll. Mikor orruk nedvességét érzem száraz bőrömön, nem szorongok, nem félek – édesdeden alszom, Juli lélegzését hallgatom álmomban, békésen, ártatlanul. Ilyen nagyot fordul majd a világ, ha megvesszük azt az erdei házikót. Minden reggel befogom a lovacskát a taligám elé, az úton jól elbeszélgetünk, a ló meg én, míg a legközelebbi faluba érkezünk, ahol tűzifát, nagy-nagy kenyereket, konzerveket, szalonnát, kolbászt, butykos pálinkát, két gödölyét és két birkát vásárolok, azzal visszabaktatunk a fák közé, hiszen Juli reggelivel vár, türelmetlenül. Útközben mellénk szegődik egy éhenkórász eb, odasomfordál hozzám, megnyalintja a kezem fejét, mintha arra kérne, fogadnám el őt is társamul, mint a lovacskát és a kordén bégető birkákat meg a mekegő gödölyéket, mint a rám váró asszonyt. Nem ellenkezem, boldogan megsimítom a buksiját, s szinte ugyanazzal a mozdulattal egy kis darab szalonnát dugok az orra alá, mintegy foglaló gyanánt a hazaérkezésünkkor esedékessé váló lakomára nézvést. A kutya nyomban befalja az előleget, közben hangosan morog. Nem haragosan, inkább úgy, mintha kis időre macskává változott volna, akinek dorombolni támadt kedve a kimondhatatlan boldogságtól. Lenyeli a falatot, vidáman talpal mellettem, s mikor hazaérkezvén nagy adag ennivalót tolok elé, széles vigyorra húzza a pofáját, kivillantja sárgás fogsorát. Közben lepakolom a kordét, kifogom a lovacskát, hogy a szamárral, a birkákkal meg a gödölyékkel együtt kicsapjam legelni. Juli figyel bennünket, mosolyog, egész nap teszünk-veszünk, s mikor besötétedik, felettünk újra a csillagos ég. Ezúttal bemegyünk a házba, a gödölyék, a birkák és a kutya követnek. Együtt hajtjuk álomra a fejünket, ám én az éjszaka kellős közepén fölriadok, lelkiismeretem nem hagy aludni, kibotorkálok a szűkre szabott istállóba, s a házba vezetem a lovacskát és a szamarat. Reggelre kelvén egy macska ül a fejemen. Amint mozdulok, leugrik, leül szemben velem és olyan okos tekintettel vizsgálgat, hogy a szemébe nézve egyenesen azt várom, mikor szólal már meg. Nem teszi, hát Julihoz fordulok, átölelem, megcsókolom. Föltápászkodunk, kikászálódunk az ágyból, megetetjük az állatokat, hűs vizet iszunk a házunk sarkán fakadó forrásból, kiballagunk az erdő szélére, figyeljük a végtelen pusztaságot és az ég kékjén úszó felhőket és nem foglalkozunk semmi mással. Próbáljuk magunkba szívni, szerves részünkké tenni, vérré változtatni a nyugalmat. Próbáljuk megérteni, miért csak így nyílhat esélyünk a harmóniára, miért vallottunk rendre kudarcot az úgynevezett civilizációban. Miért vallott kudarcot rendre a civilizáció. Itt, távol mindentől, mindenkitől, kívül rekedten mindenen, ami rész, egészen más az élet. Nem értem pontosan, mi folyik itt, ugyanakkor magától értetődő a magyarázatok szükségtelensége, fölöslegessége, lehetetlensége is. És mindez csak még nagyobb nyugalommal tölti meg a körülöttem heverő világot, a fákat, a füvet, a kutyát, a macskát, a lovacskát, a szamarat, a gödölyéket, a birkákat, a tücsköket, bodobácsokat, méheket, szitakötőket: a teremtésben velem egyenlően osztozó társaimat. Érzékelem a tenyeremben Juli apró kezét, a retinámon a felhőket és, bárha nappal van, úgy érzem, felettem csupán a csillagos ég feszül, s ez már nem is lehet másként ezután soha.
Ezt a látomást nem osztom meg Julival. Kinevetne. És igaza volna. Romantikus, már-már szentimentális képzelgés az egész. Tulajdonképpen önmagam előtt is röstelkedem miatta. Alighanem fülig szerelmes vagyok, fülig szerelmes akarok lenni, ez lehet az oka ábrándos hangulatomnak, rózsaszín látomásaimnak.
Mikor együtt vagyunk, Juli meg én, inkább egyebekről beszélgetünk. És hogy őszinte legyek, napról napra többször térünk rá az apámra. Helyesebben a kutatásaira, az elméletére. Az ügynökök névsora ugyancsak mind sűrűbben kerül terítékre. Nem örülök ennek, baljós előérzetem támad, valahányszor erről beszélünk, és utána sokáig nem tudom elűzni a kedélyemet beárnyékoló felleget. Inkább kellemetlen, mint rossz érzés, figyelmen kívül mégsem hagyhatom.
– Szerintem nem lehetsz nyugodt – mondja egyik este Juli. – Ha nálad vannak a listák, bajt hoznak a fejünkre.
Először meghatódom, amiért többes szám első személyben beszél rólunk. Krákogok egyet, ezzel próbálom palástolni az elérzékenyülésemet.
– Majd egyszer fogom magam és elégetem az egészet – vonogatom a vállam.
– És ha ezzel csak még nagyobb bajba keveredsz? – néz rám ijedten.
– Amennyiben?
– Lehet, oda kellene adni nekik az egész paksamétát – veti föl. – Hazafias érzelmek ébredtek benned, rádöbbentél a felelősségre, amellyel az uralkodónak és a birodalomnak tartozol, mi több, az emberiségnek! Vagy valami ehhez hasonló szöveget kerekítesz…
– Azt se tudom, ki a fenének adhatnám – vonakodom és a meghatottságom elillan, helyébe beárad az a bizonyos baljós előérzet.
– Azt biztosan ki lehet deríteni! – legyint Juli.
– Habár – teszi hozzá kis idő elteltével – az is lehet, hogy úgy hülyeség az egész, ahogy van. Az sincs kizárva, hogy az apád csak fantáziált. Vagy egész egyszerűen tévedett.
A hangja könyörtelenül cseng, a tekintete fagyos. Megdöbbenek a hangszínétől és attól a felsőbbrendű magabiztosságtól, ami átitatja. A gyötrő sejtelem százszorosára erősödik a mellkasomban, öntudatos kíméletlensége szorongással és zavarral tölt teli, akár méregkeverő méreggel a méregpoharat.
– Nem volt kókler… – habogom.
– Azt egy szóval se mondtam! – tiltakozik Juli megenyhülve, s hangjának tónusa kimondottan kedvesre vált, midőn folytatja, bár a tekintete nem tud olyan gyorsan idomulni változó hangulatához, mint a hangszálai, csak másodpercekkel később enyhül szigorú nézése.
– Tévedni bárki tévedhet. Teszem azt, elismert tudósokkal is előfordul viszonylag sűrűn… Nem így van?
– Ebben igazad lehet – ismerem be, zavarom azonban nem múlik.
Juli nem először veti föl azt a lehetőséget, hogy apám bakot lőtt, csak korábban nem így, nem ilyen részvétlen, kegyetlen módon tette. Apám természetesen nem volt tévedhetetlen, én pedig szükségszerűen elfogult vagyok irányában, ez logikus. Juli objektívebben látja a kérdést nálam, ezzel is nehéz lenne vitatkozni. Ennek ellenére határozottan elkeserít, amikor a tévedés lehetőségével hozakodik elő. Most még rosszabb a helyzet: megfoghatatlan gyanakvás támad bennem, amiért újra szóba hozta ezt és főként amiért így, ilyen hangsúllyal, ilyen nyersen, ilyen ridegen beszélt az apámról és az elméletéről. Meghatározhatatlan, alattomos bizonytalanság kezd motoszkálni a bőröm alatt. Mintha giliszták rágták volna magukat az irhámba. Juli nyilván érzi, hogy valami most eltörhet bennem, ha nem vigyázunk, ezért sebesen eltereli a szót az aggályos témáról, becézgetni kezd és simogatni, elhalmoz a gyöngédségével. Hamarosan hosszan, érzékien szeretkezünk, mégis úgy érzem, mintha gépiesen, megszokásból cselekednénk, mintha a rutin vezérelné a mozdulatainkat, pusztán a mezítelen testiség, lélek nélkül, élettelenül. Amikor Juli magamra hagy, hogy a bárba menjen, dolgozni, üresnek, magányosnak és elhagyatottnak érzem magam. Kiszolgáltatva a zordon északi sark kényének-kedvének.
Huszonegy évesen éreztem ilyet utoljára, amikor Judit faképnél hagyott. Még a gimnázium végén kezdődött a kapcsolatunk, s közel három évig tartott. Amikor véget ért, olyan érzés kerített hatalmába, hogy nem maradt semmim. Hogy kifosztottak. Valójában magamat fosztottam ki, hiszen az én hibámból szakítottunk − ám ez mit sem enyhített a nyomorúságomon, inkább csak fokozta.
Voltaképpen soha többé nem múlt el belőlem ez az érzés, a vigasztalanság és elhagyatottság érzése, csak meghúzódott az árnyékban. Akkor tudatosult bennem először, hogy mindvégig a lelkemben (agyamban?) maradt, amikor hosszú évek múltán újra találkoztunk Judittal. A haja barnából szőkévé vált, a melle fölött tetovált mandala díszítette a bőrét, ezen kívül azonban ugyanúgy festett, mint az emlékeimben. Nyár volt, beültünk egy sörkertbe, beszélgettünk. Judit bejárta a világot, sokfelé dolgozott, de szinte mindenütt pórul járt, mindenütt kihasználták, megrövidítették.
− Sosem hittem volna, hogy ilyen szar életem lesz – mondta mosolyogva. Szép mosolya volt.
Judit vegyészként végzett az új temesvári egyetemen és pár évvel azután, hogy elváltunk egymástól, egy céget alapított az ismerőseivel, javarészt évfolyamtársaival, akik nemsokára kilopták a közös üzletből az összes tőkét. Ráment Judit lakása, amit a nagyszülei hagyatékából vásárolt, plusz a szülei megtakarított pénze, és kizárólag a szerencsén múlt, hogy a börtönt legalább megúszta. Sovány vigaszt jelentett számára, hogy a többiek nem voltak ilyen szerencsések: hat és tizenöt év közötti, fegyházban letöltendő büntetéseket kaptak. Az apja ezek után, elsősorban a családi megtakarítás elkótyavetyélése miatt, kitagadta, ő pedig fogta magát, elment dolgozni Izraelbe. Az Oszmán Birodalomba ékelt zsidó államot 1970-ben hozták létre három évtizedes tárgyalásokat követően, azóta nemzetközi protektorátus alatt áll. Néhány radikális muszlim vallási társaság a nagyhatalmak által garantált védelem ellenére állandó fenyegetést jelent az ország mindennapjaira, az iszlám, mindenekelőtt arab és palesztin fanatikusok nem képesek elviselni, hogy a zsidók önálló államhoz juthattak a Szentföldön, miközben rajtuk vagy az oszmánok, vagy a perzsák, vagy az angolok uralkodnak továbbra is. A modern Izraelben születése óta rendszeresek a robbantások, az öngyilkos merényletek, kivált az Aszaszin Testvériség nevű terrorszervezet révén, amelynek központja a hivatalosan brit fennhatóság alatt álló, valójában módfelett zűrzavaros Afganisztánban található (illetve nem található, mivel senki nem tudja, pontosan merre keresse). Judit mindenesetre évekig élt Izraelben, dacolt a leselkedő veszélyekkel, sokat dolgozott és sokat is keresett, ám végül ott is kisemmizték. A részletekbe nem avatott be, csak annyit mondott el, hogy magyarok verték át. Az izraeli éveit követően először Burmában, majd Indiában, végül Nigériában vállalt munkát, s mindenütt azt tapasztalta, hogy az angolok a valóságban egyáltalán nem olyan úriemberek, mint amilyennek mutatják magukat.
− Két éve hazajöttem – mesélte. – Először Pozsonyban éltem fél évet, onnan kerültem Pestre, egy kutató cégnek dolgoztam. Néhány hónapja csődbe ment a cég. A lakásomat is ők bérelték, az autómat ugyancsak tőlük kaptam… Naná, hogy minden elúszott… És ezen felül behajtott rajtam a bank egy rakás tartozást is, mivel állítólag tulajdonostárs voltam a vállalkozásban. Mutatták a papírokat, amik ezt bizonyítják. Valódinak tűntek, bár sosem írtam alá még csak hasonlókat sem. Több millióval tartozom mind a mai napig. És életem végéig tartozni fogok.
Legszívesebben megöleltem volna, de nem mertem moccanni se. A kezeit figyeltem. Nagy kezei voltak, sokkal kisebbekre emlékeztem − tehát akad még egy változás a haja színén és a tetováláson túl, állapítottam meg magamban, miközben magam is tisztában voltam azzal, ez csak látszólagos változás, ami az emlékezetem megbízhatatlanságát bizonyítja.
− Azóta itthon élek, az anyámmal, aki elhagyta az apámat – fejezte be a történetét Judit. − Takarítani járok anyám barátnőihez, ebből élünk, meg anyám nyugdíjából. Hivatalos jövedelmem nem lehet, mert a bank és az állam rögtön lecsapna rá. Titokban élek a föld felszínén, tulajdonképpen titokban. Néha olyan ürességet érzek itt benn – mutatott a mellkasára −, hogy azt hiszem, ha belevágnék egy kést, még levegő se süvítene kifelé, nemhogy vér vagy bármi más…
Szerettem volna elmondani neki a bennem lakozó ürességet, megvigasztalni, hogy nincs egyedül ezzel az érzéssel. Beszélni arról a kifosztottságról, magamra maradottságról, amiben minden napom telik. Sajnos, nem voltam rá képes. Féltem, hogy túl messzire megyek, túl mélyre hatolok.
− Tudod mi az, amit mindig szerettem benned? – kérdezte hirtelen Judit, talán mert látta a hezitálásom.
− Hogy mindig gondolkoztál – mutatott a homlokára. – Mindig, mindig járt az eszed, mindig magyarázatokat kerestél a világra. És közben egy pillanatig sem váltál gépiessé, nem lettél lélektelen racionalista.
Zavarba jöttem, talán el is pirultam, mire Judit előzékenyen másról kezdett beszélni. Mikor elváltunk, kicseréltük a telefonszámainkat. Egyszer-kétszer beszéltünk is, mielőtt Zichytelepre száműztek, de találkozni nem találkoztunk többet. Az üresség, amiről Judit beszélt, s amiről én nem tudtam neki beszélni, az üresség, habár Juli mellett úgy éreztem, elpárolog, akár tálkába öntött víz a sivatagi napon, valójában nem múlt el belőlem. Mikor megismertem Julit, úgy éreztem, megszabadulok tőle, most azonban újra szivárog belém vissza, feltartóztathatatlanul…
Eltelik egy újabb nap, majd még egy, s még egy harmadik. Hovatovább rögeszméssé válok. Próbálom megmagyarázni, hogy csupán képzelődöm, hogy rosszul láttam azt a pillanatnyi hidegséget, azt a számító pillantást, valójában egyik sem telepedett meg Juli tekintetében, csupán a kételyt láttam benne, azt értettem félre. Be kell bizonyítanom atyám igazát a szerelmemnek, aki talán nem is szeret viszont (de akkor mi a csudát akar tőlem, mi a fenét tervez velem?), be kell bizonyítanom atyám igazát, hogy egyszersmind bebizonyítsam azt is, nem valami csip-csup nézeteltérés vetett a sarkkörön túlra, hanem bizony súlyos titkok és rejtett játszmák okozták bukásomat. Lázas keresésbe kezdek, rendszeresen eljárok a könyvtárba, bújom a könyveket, régi újságokat, keresgélek a videóhírmondó sávjain, árulkodó jelek után kutatok. Bármi megtenné, ami a titkos szolgálatokra utal, akármi válhatna kiindulópontommá. Csakhogy a szolgálatok értik a dolgukat, nyilvános nyomot nem hagynak maguk után. Erőfeszítéseim hiábavalóak, továbbra is kizárólag apám interpretációjára támaszkodhatom.

 

További fejezetek: I., II., III., IV., V., VI., VII., VIII., IX., X., XII., XIII.

 

(Illusztráció: Payer-térkép)

Csillag

Veled álmodtam az éjjel
Elfelejtetted a kapukódot
Hatost ütöttél
csillag helyett

Próbáltam elmagyarázni,
hogyan kell csinálni
De lankadatlan nyomogattad,
míg ki nem égett
s aztán már mindegy volt,
mert véget ért a móka
a csillag túl egyszerű lett volna

Felmásztunk a libikókán
Tudni akartad, hogy
telihold van-e
Súlyodtól remegő lábakkal
felfele nyomtalak
Egyre csak kiáltoztál
Magasabbra, nem látod elég jól
Csalódottan másztál le
Nem volt elég közel
Megkértél ne menjek utánad,
neked csak a Hold kellett

Elbontották a játszóteret
S mikor valaki megkérdezi
telihold van-e
Csak rád gondolok,
hogy kiderítetted-e már

(kép: Marta Bavacqua)

Vacsora

Mindig sejtettem, hogy volt köztük valami. Már házasok voltunk, amikor úgy 25 éve oda vette maga mellé azt a nőt. Együtt dolgoztak a korábbi munkahelyén és amikor megcsinálta a saját cégét, magával vitte.
Soha nem rendeztem jelenetet, mert azt nagyon nem szerette. És nem akartam magamnak sem fájdalmat okozni. Jól éltünk, kényelmesen, békében. Elfogadtam, hogy egy hosszú házasságban már nem lángol úgy a tűz, ahogy akkor régen, amikor megismerkedtünk. Ha üzleti útra ment, soha nem kérdeztem, kivel megy. Nem kutattam a holmija között. Nem ellenőriztem a telefonját sem. Amikor beteg lettem, nem hagyott cserben, nem cserélt le fiatalabbra. Gondoltam, mit kívánhatnék ennél többet.
Soha nem mentem váratlanul az irodába sem. Talán, mert féltem, hogy olyasmit látnék, amit nem kellene.
De miután meggyógyultam a hosszú betegségből, úgy éreztem, hálával tartozom neki. Meg akartam köszönni a törődését, a figyelmét. Akkor, életemben először megleptem.
Amikor benyitottam az irodába, megláttam őket, félreérthetetlen helyzetben. A nő az íróasztalnak támaszkodva, a férjemnek háttal. A férjem nadrágja letolva. Üvöltve rohantam le a lépcsőn, ordítottam egészen addig, amíg az autómhoz értem. Ki akartam nyitni az ajtaját, de a kulcs kiesett a kezemből, úgy remegtem. A férjem utánam jött, valamit mondott. Nem emlékszem a szavaira, csak az arcára. A megbánást láttam a szemeiben. Beszálltam a kocsiba és elhajtottam. Nem akartam, hogy hazajöjjön. Megírtam neki, hogy aludjon, lakjon, ahol akar, csak itthon ne. Nem ellenkezett, annyit kért csak, hogy ha eltelik egy kis idő, beszéljük meg a dolgot, mert még mindig engem szeret és nem akar elveszíteni. Nem tudtam, mit tegyek, vagy, hogy tegyek-e valamit egyáltalán.
Folyton az járt az eszemben, vajon mióta tarthat közöttük ez a dolog.
Egyhangú napok, hetek jöttek. Reggelente sokat sírtam, és gyakran sírtam este is. Egy idő után szokásommá vált, hogy belesírom magam az éjszakába.
A barátnőim hívtak, hogy menjek velük moziba, színházba. Először nem akartam. Aztán valahogy kialakult az új életem. Egyedül, a férjem nélkül, szabadabban, mint korábban, mégsem boldogan. Még mindig hiányzott.
Sokszor hívott telefonon, a legtöbbször nem vettem fel. Ha mégis felvettem, meghallgattam, amit mondott, aztán letettem. Levelet is írt. Megírta, hogy a nő már nem dolgozik vele. Nem könnyebbültem meg, de azt éreztem, hogy talán igazán megbánta, amit tett.
Egy enyhe őszi délutánon elém jött a munkahelyemre. Fáradt volt, kialvatlan és jóképű. Orchideát hozott nekem, mint régen.
Kérte, hogy hadd jöjjön fel valamelyik este, megbeszélni a dolgokat. Nem tudtam ellenállni, akkor már nem.
A péntek estét beszéltük meg. Gondolatban számoltam a napokat. Bolognai spagettit terveztem vacsorára, mert tudtam, hogy nagyon szereti a darált húst.
És addig még lesz időm elintézni dolgokat. No és megbüntetni azt, akit kell.
Amikor eljött a péntek este, már minden kész volt. A lakás ragyogott a tisztaságtól, a férjem meg is dicsérte. És megdicsért engem is. Örültem neki. Éreztem, hogy már soha senki nem állhat közénk. Nagy fazékban főztem meg a szószt. Mindig jó étvágya volt, örömet akartam szerezni neki, ezzel is. Ahogy mertem ki a szószt a tésztára, egyre jobban éreztem a megbocsátást a szívemben. Minket egymásnak teremtettek. Senki sincs, aki mèg egyszer elválaszthat tőle.
Letettem a tányért elé, az asztalra. Mosolygott, ahogy a kezébe vette a kanalat, és mohón nyelte a finom falatokat, egyiket a másik után. Én is mosolyogtam. Földöntúli volt az örömöm. Már majdnem mindent megevett, amikor a szemei hirtelen kidülledtek és az erek ide-oda ugráltak a nyakán, ahogy bámulta a kanalat, benne a maradék szósszal és valami mással. Közelebb mentem hozzá, hogy én is lássam, mi került az ételbe. Egy fog volt. A nő foga.
– Ó! – szaladt ki a számon. – Ez egy kicsit rágós falat lett volna. De a többi finom volt, igaz?….

 

 

 

(Illusztráció: Ilir Pojani)