„A proletárdiktatúra első embereként főhetett a feje”[1]

Kosztolányi azt írta róla, „repülőgépen menekült az országból.” Ez korán sincs így. Teljesen megalapozatlanok azok az elképzelések, miszerint kijutott volna Magyarország légteréből. Se gyalogosan, se autóval, de még állatok vontatta módon sem. Éppen a Hungária Nagyszállodából sietett kifelé, amikor megleptük. Lepofoztuk. Mikor már feküdt, Prónay egyik legénye kétszer úgy hasba rúgta, hogy vörösbegyeket öklendezett. A fiúk jót nevettek a tréfán, a felszálló madárkákra tüzet nyitottak. Mielőtt azonban a tetemek földet értek volna, mancsomba kaparintottam őket és visszatuszkoltam a halkan hörgő Kun Béla szájába. Végigsimítottam tar koponyáján, tapintószőreim elárulták, minden rendben van, aggodalomra semmi ok, csak egy kis rosszullét. Elvégre nem mindenkinek kelhet szárnyra a gyomortartalma, hogy hírül vigye a bajtársaknak, hozzanak még zserbót!
Jólnevelt bakák nyalábolták fel a pesti rögből az elalélt testet. A különítmény vezetője odalépett hozzá, majd megrázta, mint Krisztus a vargát. A népbiztos eszméleténél volt, bár hangot nem tudott kiadni. Csak a véres fogait csikorgatta, amelyek mögött egy raj madár raboskodott. Csivitelve koppantgattak a lekopott zománcra. A korábban Hollóházi porcelán szépségű mosolyáért körberajongott Kun szájürege egy több generációt kiszolgált éjjeli edényhez volt fogható. Talpra állították, kezét hátrakötötték, száját kipeckelték, ügyesen, mert egy toll sem csúszott ki és ügyelve, hogy véletlenül se nyeljen le egyetlen élő állatot. Orrlyukai kitágultak, bodorodott belőlük a lisztpor, orrszőrei bő terméssel kecsegtető búzatáblákként lengedeztek minden ki- és belélegzésnél. Ezt a ciroklábú férfit hosszan húzták magukkal a katonák, mire a felettesük rájuk förmedt, ugyan vágják már hátba ezt a szerencsétlen vöröst, úgy nyeklik-nyaklik minden irányba, holott csak balra kéne. Röhögtek és vitték. Elégedetten szemléltem a legéppuskázott Cserny-csoport tagjainak holttestét, ahogyan szépen kalangyába rakták őket a mi fiaink. Elsőrangú munkát végeztek!
Amint Budán kitették őt, levitettem a pincébe. Felajánlották, hogy leláncolják, én persze elutasítottam az erőszakot és azzal érveltem társaim előtt, hogy az étel és a Gourmand közt nincs helye durvaságnak. Kun figyelemre sem méltatta jelenlétemet, ekkorra már délibábokkal üzekedett, így leírhattam körülötte néhány kört. Szerettem volna hozzáérni, habár szükségtelen és káros lett volna, ha most játszani kezdek az étellel. Halkan doromboltam neki, hogy meg ne zavarjam fajtalankodó képzelgéseit. A vörös a döngölt földön rángott, ívelt mozdulatokkal próbáltam felébreszteni. Minél nagyobbat csaptam rá, annál kevésbé láttam a rezzenéseket a szemhéj alatt. Makacsul ellenállt nekem, abban reménykedhetett, hogy eljönnek érte és a százharminchárom napjuk folytatódik. Meneteltek előre, mindig előre, hogy a proletárok, ez a kisemmizett, irányíthatatlan és befolyásolható csőcselék, mondhassák meg ezentúl. Ugattak és vonyítottak, idepiszkítottak, mint veszett ebek. Kiengedtem a karmaimat. Kevés veszélyesebb helyzet fordul elő, mint amikor egy kutyának kivered a szemét és megtámad. Most nem fogok megelégedni csak az eltávolítással. Eljátszadozunk vele, majd fel fogjuk falni az urakkal, lakmározunk belőle: megkaparintottam a forradalom szemét.
Előbb azonban mégis megismertetem az Olvasót az alkalom súlyosságával, bemutatkozom, majd elmesélem ezt a fenséges tort, amelyet a Gellért szállóban ültünk, miután a válogatott vendégsereg megérkezett. Mindenki által ismert, hogy a Tanácsköztársaság egy szégyenfolt a magyar történelmen. Ennek ellenére arról már keveseknek van tudomása, hogy a pribékek, akik vezették, nem menekültek el az oroszokhoz vagy a sógorokhoz. Illetőleg, néhány kishal szökött csak ki a hálóból, de róluk talán a későbbiekben még lesz szó.
Bevonultunk néhányan és ott álltunk a megalázott Magyarország anyai teste felett, amin fiai tettek erőszakot. Figyeltük őket, ahogy olajos ujjbegyeik kutatón nyúltak a szentséges korpuszhoz. Kivártuk, hogy példásan büntethessünk, amíg a leperzselt szőrű kezek markoltak, inas, dagadó izmú karok húztak és vontak, tülekedtek a haldokló mater körül, hogy a saját szájukba tudjanak spriccelni. Muszklijaikon megcsillant az anyatej, hegyes nyelvükkel nyalogatták egymás szakállát. Mikor már úgy találták, elapadt nedve, bűzlőn hágtak rá készen a sokasodásra. Bécsben, a bankgassei rablás után, mindannyian készen álltunk az angyalcsinálásra. Szurony, géppuska és mindenki, aki a legitimációért szállt síkra.
Én, Kaczor Károly, szabadítottam meg a bécsi magyar követség gyülevész bandáját pénzétől. Ebből tudtunk erőt gyűjteni, hogy hű gyermeki daccal tudjunk szembeszállni a Tanácsköztársaság senkiházi gárdájával. Előtte még ki kellett harcolnom vezetői szerepemet csoportunkban. Vívói tudásom elegendő volt, hogy a velem packázókat rendre utasítsam, majd a bokszmeccsek is gyors győzelmemmel záródtak. Félelmében végül a teljes Antibolsevista Comité elismerte, az én döntésem lesz a mérvadó ezután. Meghajoltak, ahogyan feljebbvaló előtt illik. Karmaimmal lemetszettem róluk rémületüket; már csak két személytől tartottak: tőlem és Őfelségétől. Tettre kész voltam, vissza kellett szerezni, ami az ősi jog alapján megillet bennünket. El kellett vágni ezt a semmibe vezető vörös fonalat, majd felgombolyítani. Ismerve a Bécsben megjelent nagyságok szokásait, javaslatot tettem arra, hogy egy kiváló vacsorával megünnepelhetnénk a leendő budapesti sikereket. Elkerekedett szemmel hallgatták meglátásaimat arról, miként fogjuk csapdába csalni, majd elcsípni ezeket az erőszaktevőket, akik a legförtelmesebb bűnt követték el, amit magyar ember el tud követni. A golyót vagy kötelet mindenki elvetette, majd pár perc tanácskozás után fellebbentettem a fátylat az ötletemről, hogy együk meg őket. Semmi berzenkedés, semmi ódzkodás, egyetértésük jeleként egyként szólaltatták meg kristálypoharaikat. Amint visszatértem szobámba, a farkamat csóváltam örömömben és levertem az egyik vázát. A törött darabokat elkezdtem lökdösni. A hátamra hengeredtem majd bepöcköltem őket az ágy vagy a komód alá.
Ennyi úgy gondolom, elég lesz az előzményekről, és most visszatérek a Gellért szálló pincéjébe, ahol már megkezdtem az előkészületeket a Kun Bélai fogadásra. Tudtam, éheztetnem kell még a lakosságot, hogy nyomatékot adjak ennek a tettnek. A többi jómadarat már apróra metéltem a pincerendszer más helységeiben és tölteléket dagasztottam belőlük. Vártak és pácolódtak a főzőládán. Becsuktam az ajtót, nehogy bármelyik a felszabadulás penészes szelét érző vörösbegy szökni próbáljon. Megdögönyöztem a kis, köpcös testet. A sok guggolástól elgémberedett ínszövet, az elsorvadt izomkötegek rozsdásan engedelmeskedtek érintésemre.
– Ideje, hogy felkészítselek az utolsó, hosszú feladatodra!
– Mmmi? – nézett fel bágyadtan.
Telt-múlt az idő, míg végre a mieink tapodták a budapesti utcákat. Százával érkeztek farkaséhesen.
A kommunisták kiűzése és a főváros visszaszerzése közötti eltelt időszakban hizlaltam fel ezt az aszketikus életmódhoz szokott férfit. Zsíros, nehéz tésztákat sütöttem ki neki, szaftos marhapörkölteket tunkoltattam ki vele az utolsó zaftos kenyércsücsökig. Lókolbászokat nyeldekelt és libamájat falatozott minden reggel. Úgy hitte, már biztonságban van, Ausztriában az elvtársaival. Nem győzött álmélkodni a börtönkoszt nagyszerűségén, biztosra vette, hogy foglára titokban ugyancsak vörös lehet, ezért kapja ezt a fejedelmi kiszolgálást. A hadimilliomosok pénze kitartott még, így zavartalanul folytathattam a hízókúrát és közeledett a november.
Kun tovább terebélyesedett, belsője kiöblösödött és barlangszerűvé nőtt. Az étel által kivájt testüregekben már nem csak vörösbegyek építettek fészket, hoztak létre kolóniát, de a falatkánként lenyelt sorstársai is kezdtek alakot ölteni. Az apróra irdalt, majd pépessé emésztett emberi zagyvalék összeállt és húsmúmiaként kullogott a hasban lakó repkedő állatok után, hogy ő is ételhez juthasson. Boldogsággal töltött el minden alkalommal, amikor a népbiztos felnyögött, mert már egy darab sem ment le a torkán. A két mancsomat végighúztam a nyakán, mint a libáknak, hogy lentebb tuszkoljam az újabb harapásokat és összébb zsúfolódjanak odalenn. Aztán leszóltak a földszintről, hogy megjött. Megmosdottam. Nyelvemmel alaposan átszántottam bundámat minden egyes porszem után, nem voltam hajlandó ilyen slamposan megjelenni Őfelsége előtt. Puha talpamat még finomabb minőségű csizmába bújtattam, végigpillantottam magamon. Egy kifogástalan megjelenésű, hegyesre pödört bajszú, ízléses mennyiségű hajolajat használó arisztokrata nézett vissza rám. Köpenyem sarkát megfogva siettem a fogadásra. A szolgák már mindent elrendeztek, az ABC tagjai a fal mellett halkan beszélgettek, amikor beléptem. Mindenki hangosan üdvözölt, néhány, a bécsi távozásom óta újonnan csatlakozott csoport tagjai lapogatták a hátamat és szorították meg a mancsomat kézről kézre adva. Előbbi esetben mintha tudomást sem vettek volna arról, hogy egy macska áll velük szemben, akinek a legkevésbé sem tanácsos veregetni a hátát. Mindazonáltal a formalitások ilyentén való megsértésétől függetlenül, remek színben volt mindegyikük, dacára, hogy átvészelték a Nagy Háborút. Hallottam, ahogy a hasak megkordulnak és minden szem a cselédajtóra szegeződik. Tőlem nem kérdeztek semmit, bíztak főzőtudományomban. Kisvártatva négy fiatal férfi tolta be a kisült Kun Bélát.
Az arcok látványa leírhatatlan volt. Néhányan felvonítottak, ketten az asztalt verték, feldöntve poharat és sószórót. A velem szemben álló ismeretlen házaspár, a férfin tengerésztiszti egyenruha, a nőn ízléses báli ruha, ráomlott a még gőzölgő húshegyre, hogy villáikkal megmászhassák, késükkel megfarigcsálják és kanalukkal lyukat üthessenek a népbiztos hársfamézszínű hasfalába. Orrukat átjárta a több koszréteg alól felszabaduló szagfelhő. Öklendezni kezdtek, egyesek a lábuk közé hánytak. De ették, hiszen nyertek. A prominens vendégek habzsolták Kun puhított húsát, Szamuely-kolbásszal és Cserny-vérrel jól kisütve. Az ízletesebb részekért, mint a füle vagy a tokája, többen birokra keltek. A kiszabadult vörösbegyek szétrebbentek a hatalmas szobában. Egy kiscseléd futott be illetlenül, hogy kinyissa az ablakot. Legeltettem a szememet, szívemnek kedves volt ez a tusakodás a legyőzött ellenség felett.
– Éljen Magyarország! – emeltem köszöntőre poharamat egy érzékenyebb pillanatomban.
– Vivát! – zúgott a felelet.
Így vacsorázta meg az elit Kun Bélát.

***

Soha nem tudtam elfogadni azt, hogy Horthy jelent meg a vacsorán és nem Őfelsége. Megbocsáthatatlan bűnnek tartottam, hogy mindannyiszor visszautasította a Magyarországra érkező király kérését. Útban voltam, hazamentem Gesztre. Csalódtam a kormányzóban és az egész parvenü korosztályban, aki elfelejtett mindent, ami valaha is naggyá tette királyságunkat. Hívtak, amikor egy régi, tanácsköztársaság korabeli kommunista került a kezük közé. Nem mentem. Azt üzenték, ekkor már kocsit is szalajtottak értem, velem akar beszélni. Rákérdeztem a leutazott középkorú tisztnél, kicsoda ez az ember. Azt felelte, olyan, mint én. Nem volt világos, mire célozgat, ezért rámorrantam, beszéljen tisztességesen, ahogyan magyar katonához illik. A férfi visszafojtotta a feltoluló könnyeit és lenyelte a torkában növő gombócot és kibökte: Hitből táplálkozó személy. Felkeltette a kíváncsiságomat az eset, azonban kommunistákkal értelmes ember nem elegyedik szóba. Ezért annyival bocsátottam útjára a hírnököt, küldjenek aktát, akkor esetleg megfontolom. Közben meghalt Őfelsége. Áldott legyen emléke!
Valószínűleg már akkor postára adták a dossziét, gondolva makacsságomra, amikor a látogató nálam járt. A kartoték pangott az ürességtől. Semmiféle olyan adatot nem tartalmazott, amiből arra tudtam volna következtetni, hogy találkoztunk már. Bár ha komi, akkor aligha. Elsüllyesztettem a fiókba.

***

Egy évtized is eltelt mire visszatért Magyarországra, mert kicserélték a szovjet fogságba esett magyar tisztekért. Ezt már ő üvöltötte az arcomba a kihallgatáson, mielőtt úgy szájon vágott, hogy elvesztettem az eszméletemet.

[1]  Fehér Béla – Szécsi Noémi: Hamisgulyás

(Illusztráció: Breon O’Casey)

Az öreg boszorkány házához egyetlen ösvény vezet. Egy kiszáradt patakmederben kell lépegetni, balra derékig érő csalános, jobbra és fent összezáruló bozót, kusza ág-bogak lélegző, zöld szövedéke, amin át alig látszik az ég. Az erdőben lépcsők, amik nem vezetnek sehová, olyan anyagból, mint a macskakövek.

A boszorkány megforgatja a pipát a szájában, köp egyet, és csak utána kérdezi meg, minek jöttél, mi? A keze legalább kilencven éves, fakó kéknek látszik az erektől, szépen ívelt körme alá nem tapad a föld. Sosem gyújt tüzet, mert sosem fázik. Hétévente eszik egy nyúzott macskát. A kunyhója ajtaján csak ő léphet be, mindenki mást agyonüt a villám. A háza köré gyakran csap a villám, szenes csonkok a tornác oszlopai. Agyagcserépben nagyszirmú, piros virágok tenyésznek, húsos indákkal kúsznak a száraz fákra. A ház mögött kezdődik a mocsár, egy elhagyatott, ingoványos föld, amiben kicsi lelkek világítanak.

A fiú, aki most érkezett, már a harmadik ezen a héten. Az elsőt a küszöbön agyoncsapta a villám. A második azért jött, mert azt beszélik, hogy minden emberben van egy mocsár, és ehhez a boszorkány ért a legeslegjobban, mert benne a legnagyobb. Az öregasszony erre csak megvonta a vállát, és valami olyasmit dünnyögött, hogy ő a szakmát befejezte, s induljon el a ház mögé a fiatalember, ha annyira kíváncsi. El is indult, azóta is keresi a szerencséjét.

Ez a harmadik is beszélgetni akart, mert azt álmodta, hogy látja a halottakat. Én is látom őket, mondta undorodva a boszorkány. S ugyan mire megyünk vele?  De, mondta a fiú, én meg tudom gyógyítani őket. A boszorkány erre azt mormogta, hogy a halottakat nem lehet meggyógyítani, s az élőket még kevésbé, s aki nem hiszi, kérdezze meg az egyik világító lelket a mocsárban. De, szólt a fiú, akkor mégis mit lehet tenni? A boszorkány erre azt javasolta, hogy a fiú menjen hátra a mocsárhoz, és mártsa bele az arcát. Ettől azonnal tudni fogja, hogy mit kell tennie.

Így is történt. A fiú elindult a mocsár felé, és amikor a partjához ért, a bokrok alatt megállt a rigószárnyak verdesése, és a csalánosban a lépegető őz. A fiú lehajolt a fekete vízhez, amiben széles levelű rózsák fordították felé a virágaikat, és belenézett.

Nem volt ott semmi. Azonnal beleszédült a mocsárba.

Utolsó lélegzetéig próbálta fölrúgni magát, de ezer kéz húzta lefelé. Amikor már túl késő volt, a boszorkány kihúzta a mocsárból és megfürdette. Aztán tüsszentett egyet, és a tenyerét elhúzta a fiú arca előtt. Az fölült, és köpött egy marék sarat.

Menj, nézd meg magad még egyszer, mondta a boszorkány. A fiú odament a parthoz, vonakodva a sötét víz fölé hajolt, és megpillantotta a saját, hullámzó tükörképét.

Most már felsöpörheted az udvart, szólt a boszorkány. És mindjárt kész a vacsora is.

(Fotó: Vajda Réka)

Végre egy kis Napóleon konyak, no meg a Bolero… most már csak valami nőszerű képződmény hiányzik. Naplóm lapjai helyett inkább rajta koptatnám a cerkám – csak ne a nejem legyen az. Meglehetősen fárasztó nap volt ez a mai. Kora hajnalban rögtön egy alliteráló kenutúrával indult: Lityiékhez mentünk Lupára – Lukullusz is ott volt – teljesen spontán jött az egész: éjszaka nemigen tudtam aludni a közelgő telihold miatt – ilyenkor mindig jön valami inspiráló. Most pl. kitaláltam, hogy minden holdtölte alkalmával összejövetelt rendezek a kertemben, Holdköltők társasága címen – mindenki hozhat majd magával saját vagy általa kedvelt verset, aztán meg buli. Akár már másnap megrendezésre is kerülhet az első szeansz, itt az alkalom! – gondoltam magamban. Aztán nem is bírtam sokáig magammal, hajnalok hajnalán felhívtam a Lityit – legjobb álmából sikerült felébresztenem –, hogy jönnének-e ma este. Mondta, hogy feltétlen – „kurva jó ötlet!” Sőt, azt is megkérdezte, hogy nem ütjük-e előtte nyélbe a már régóta tervbe vett hozzájuk való kiruccanásunkat Lupára – ők most amúgy is ott vannak, lent. Mondtam neki, hogy miért is ne – pár embert még értesítettem az esti programról, aztán már vízre is szálltunk nejemmel és a rahedli gyerekünkkel. Miután lecsorogtunk, egy délelőtti vendégfogadó tea után Lityiékkel együtt ideiglenesen áttettük a nyaralóból a székhelyünket a büfébe. Jó ott a hangulat, és a pörkölt is rendben. Aztán egy kis focit, majd Dunában való megmártózást követően vissza – a Lityiék szempontjából fel – kaslattunk abba a szörnyű sváb kisfaluba, ahol élek a családommal (nem sokáig maradunk ott, hamarosan áttelepülünk Új-Zélandra, egy Isten háta mögött megbúvó birkalegelőre. Ott új életet kezdhetnénk, a háztáji munkák mellett talán jutna arra is idő, hogy Wellingtonba átjárjunk néha, ha intellektuális atmoszférára is vágynánk), felfelé már azért megterhelőbb volt az evezés – főként így estefelé. Mire megérkeztünk, már gyűlt a nép a kapunk előtt. Már éppen kezdenénk… – közben Tünde eltünedezett… – vagy ahogy Kukorelly írja (jóval prózaiabban): „Elmentek a csajok”. Nem sokat lelkiztünk, belecsaptunk a lecsóba – jöttek orrba-szájba a versek, no meg a szófosás: többek között egy elhangzó Kassák verssel és személyével kapcsolatban felmerült az a most már lerágott csontnak számító kérdés, hogy kell-e rím a versbe, vagy az csak elveszi a szerzőtől a pontos megfogalmazás lehetőségét. Majd jött Esterházy meg a plágium. Aztán meg az, hogy miképp lehet az olvasók igényeit hatékonyan kielégíteni – nem akartam fölényeskedően közbevágni, hogy egy-két fortéllyal megvilágosítsam a szerencsétleneket – elvégre én több tízezer példányt adtam el a jog és irodalom kapcsolatáról szóló Iustitia kirándul c. könyvemből. Majd mikor valahogy a haiku versformára terelődött a szó, már nem bírtam megállni, hogy ne villogjak a szintén több tízezer példánynyi eladást maga mögött tudó haiku verseskötetemmel. Felcsaptam, majd találomra felolvastam a felcsapott oldalpáron lévő versek egyikét: „Hullámzik a tavasz a hasamon”. Először persze – ahogy sejtettem – megvádoltak, hogy ez nem haiku (az ő csőagyuknak) – aztán felvilágosítottam némileg dilettáns kollégáimat, hogy nem a szótagszámot kell csökönyösen számolgatni, hanem az a lényeg, hogy a haiku hangulatát visszaadja – e téren már pedig nem kérdés, hogy kifogástalan az írás. Egy idő után már mindenki kezdett türelmetlenkedni, hogy mikor kezdjük már a bulit – a hátramaradt írásokat gyorsan lezavartuk, majd mielőtt végleg elszabadult volna a pokol, megkértem azokat, akik az éjszaka folyamán a kertben elhelyezett sátrak valamelyikét szándékozzák igénybe venni, hogy ha netán 4-5 üveg jó kis házi szilvapálesz elfogyasztása után beesnének a sátorba, majd ellenállhatatlan késztetést éreznének a hányásra, akkor húzzák le a sátor nyílásának cipzárját, és lehetőleg kifelé okádjanak. Ezen kérés figyelembevételét követően már tényleg senkivel nem lehetett józan szót váltani. Én csak szolidan bedobtam egy rozéfröccsöt, majd én is belevetettem magam az orgiába. De közben azért természetesen – jó házigazda módjára – figyeltem az eseményeket, meg ügyeltem arra, hogy nehogy ellaposodjon a hangulat. Minden pazarnak ígérkezett, egy kis szépséghibát leszámítva: ahogy már korábban is utaltam rá, a nejemen és két lányunkon kívül nem maradt nőszerű képződmény a buliban. Pedig szegény Frédi fiamnak is lányhiánya van… no de ennek a felállásnak is van némi előnye: Menta lányunkat már egy ideje próbáljuk férjhez adni, de komolyabb kérő eddig még nem jelentkezett. A mainál jobb alkalom márpedig nem kell ahhoz, hogy reggel majd egy sátorban találja magát valamelyik jelenlévő szimpatikus fiatalemberrel. Pl. itt van ez a Lukullusz gyerek – Mentának nagyon tetszik, és állítólag független. Tisztában vagyok vele, hogy nem egy díva a lányom, de hátha a jó kis retro zene, a tánc, a telihold, az érintetlen természet – pontosabban a bio-termesztésű kertünk –, no meg némi alkohol összeszédíti a fiatalokat… ha pedig mégsem, akkor – ahogy szoktam mondani – „Válogatós fasznak segglyukban a helye!” Egy idő után már belefáradtam az álbohémkodásomba – ekkor jött az, hogy visszavonultam és rácuppantam a Napóleon konyakra… na de aztán hamar megjelentek a hajnali fénysugarak, és mivel törekszem arra, hogy a bioritmusom megfelelően működjön, fáradtságom ellenére igyekeztem hamar talpon lenni. Kimentem a kertbe – ki-ki már a reggeli teát kortyolgatta. Tibusz – volt tanítványom az egyetemen (egyike azon keveseknek, akiknek sikerült átmenniük a vizsgáimon – én becsületesebben végzem a munkámat annál, hogy nevemet adjam egy diploma illetve egy kisdoktori- vagy akár egy habil titulus érdemtelen megszerzéséhez. Terminátor a becenevem az egyetemen. Igyekszem is ezen elnevezés jelentésmezejének eleget tenni: jogtörténetet tanítok – eleve csak az jöhet vizsgára, aki az összes órámon jelen volt, és nem is késett – aki akár egy percet is késik valamelyik órámról, az már nem jöhet vizsgára. Jelenléti ívet persze nem adok a diákok kezébe, nehogy csaljanak – személyesen jegyzem, ki van jelen, ki nincs. Továbbá egy 20 oldalas dolgozatot le kell adniuk egy általam adott témából. Ezt követően jöhetnek vizsgára, de azt is megelőzi egy írásbeli beugró („A”; „B”; „C”; „D” típusú dolgozatokat állítok össze – ennek megfelelő ülésrendet szabok meg, a puskázás vagy susmus természetesen vizsgáról való kizárást jelent.), amit hibátlanra kell teljesíteniük ahhoz, hogy egyáltalán szóbelizhessenek. Utóvizsga időpont nincsen. A vizsgára több ezer oldal tömény szakirodalmat kell bebiflázniuk az órai anyaggal kiegészítve – a beugrót az általam megadott 55 kulcspont alapján állítom össze, ha valaki pedig még a szóbelire is eljut, ott 40 tételből kell húznia – ha megbukik az általa húzott tételből, majd fél évvel később újra eljön vizsgázni, és ismét túljut a beugrón, az az alapfeltétel lép érvénybe, hogy tökéletesen fel kell mondania azt a tételt, melyből korábban megbukott – csak utána kezdődhet valójában a vizsga egy új tétellel) – azzal fogadott, hogy sikerült belehánynia az egyik sátorba – kidőlt a sátor mellett, hirtelen hányingerre ébredt, eszébe jutott, amit kértem a buli kezdetekor – lehúzta a sátor nyílásának cipzárját – minden stimmelt, csak hát az volt a gond, hogy Tibusz a sátron kívül volt, nem pedig belül… ezt meghallva egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy a jobb vagy a bal öklömmel húzzak-e be neki egy akkorát, amivel megszakítom a folytonosságot a feje és a teste között, aztán végül arra jutottam, hogy – jó házigazdához méltóan – nem lenne szerencsés, ha elrontanám a hangulatot – így úgy döntöttem, hogy csak nevetek rajta. Aztán lehuppantam a fűre – Tibusz mellé – én is teázni. Az egyre erősödő Nap hatására megszabadultam az ingemtől – görög félistenhez hasonlítható felsőtestem láttán Tibusz megkérdezte, hogy heti hányszor szoktam kondizni. Mondtam neki, attól függ, mit nevezünk kondizásnak – a söröskorsók emelgetését, vagy azt a bizonyos tevékenységet, amikor lányok és fiúk együtt izzadnak? – Ezzel finoman utaltam arra is, hogy inkább Mentával hancúrozott volna – ahelyett, hogy összehányja a sátrat… közben nejem előállt azzal az ötlettel, hogy menjünk el kirándulni a környező hegyekbe – zseniális gondolat! – mire ezt kimondtam, Lityiék már be is jelentették, hogy sajnos ők nem tudnak velünk tartani, mert dolguk van. Lukullusz is közölte, hogy sajnos neki is távoznia kell most köreinkből – erre megkérdeztem tőle, hogy hogy fogja így elvenni a Mentát feleségül – sajnos azt majd máskor kell megoldanunk – válaszolta. Gyere holnap is! – mondtam neki búcsúzóul. Amennyien még maradtunk, lassacskán útra keltünk – vittünk magunkkal fémpoharakat, no meg persze néhány üveg elmaradhatatlan „Szent Pityeszt”. Tibusz és a „csajok” elöl haladtak, én pedig az unokaöcsémnek hátul kullogva osztottam az észt – amiből aztán (lelki) fröccsözés lett. Megosztottam vele fiatalságom legfájdalmasabb időszakát, amikor is mialatt a seregben voltam kénytelen rohadni, elhagyott az akkori barátnőm. Van is egy festményem ebből az időszakból, mely mellesleg másfél lepedőért kelt el kb. 10 évvel ezelőtt – egy dőlő fázisban lévő szürke vödröt ábrázol az éjszakai égbolton. Nagyon belemerültem a révedezésbe… közben nejem hátrajött azzal, hogy úgy látja, hogy Tibusz rányomult kisebbik lányunkra, Zsályára – ketten nagyon elhúztak ott, elöl. Ennek érthetően nem örültünk, hiszen Zsálya még kicsi. Egyre jobban dühít ez az ürge – telehányja a sátramat, Menta nem kell neki, Zsályát viszont megrontja. Valamennyien felzárkóztunk Tibuszékhoz, és én diplomatikusan megbeszéltem Tibusszal, hogy a következő tisztásnál különválunk – én az otthoniakkal visszafordulok, ő meg az unokaöcsém pedig onnan kimegy a vasútállomáshoz. Miután búcsút vettünk tőlük, Tibusz még visszakiabált, hogy legközelebb a Menta hívja el az egyetemről az osztálytársnőit. Erre azt mondtam neki – próbálva megőrizni a higgadtságomat –, hogy az rendben van, hogy a Klasszika filológián enyhén szólva túlsúlyban vannak a lányok, de nem árt, ha felkészülsz arra, hogy – ahogy Menta sem –, azok a könyvmolyok sem tipikusan a leendő szex-szimbólumok egyikei. Erre azt válaszolta, hogy akkor én hozzak majd csajokat. Meglesz – csak majd add meg a paramétereket! – feleltem. Meglehetősen fárasztó, de ugyanakkor tanulságos napok vannak most már végre tényleg mögöttem… na jó, megnézem, hogy otthon vagyok-e, aztán meg nézek egy kis poreszt.

(Illusztráció: Labedzki)