Könyvekben fogdosunk keretet a szavainknak. Miután a hangtávolságnál többet akartunk, messzebbre szólni, térben, időben… Ez a hallható tanítás egyik furcsa ösvénye: hogy láthatóvá tesszük. Papíron formált jelek tűrik a kedvünkért nyomdagépek robaját, a ragasztó nedvét, a préselést, valahol csupa erőszak, az összeolvasható jelek hordozója teremtésének hétköznapja… Pedig ünnep. Nemcsak kézbe venni a készet – a más készre növelt, szólni engedett szavait a megálmodott keretben. Elkészíteni is ünnep. Ha át akarod élni, mint a világot, ahogy mindent in illo tempore – hogy úgy legyen szent, mint bármi egy kert, egy élet, a világ teremtésének idejében, be kell lépned a tárgy születésébe. Hogy a léted világ teremtésének idejében lehessen – hogy amit teremtesz, világ lehessen. Hogy egyszerre lehess a teremtés gyönyörű, tiszta, időtlen állapotában s a telő lét állapotában.

Gyönyörű makacsság kell hozzá, ebben a gépiesen tömegcikk korban, hogy valaki így, ünnepként élhessen és éltessen egy megjelenést – technikai értelemben is, elsőtől utolsó porcikájáig. Hegyi Botos Attila éli ezt a gyönyörű makacsságot. Papírra simogatta ezt a légből szőtt, fényből égetett könyvet, minden példányba maga kezével ragasztott aranypausz nyitó és zárólappal, rajta kézzel írt verssorok… s közte (a nyomda sokszorosító gesztusával se távolító) szintén kézzel írt közelségben a többi vers – hogy kert lehessen, hogy élet, hogy világ: hogy ennyit se távolítson rajta nyomtatás, hogy a tekinteted mintegy lélegző hullámokon vigyék, ne torpantsák túldíszű kalligráfiákkal az olvasás sodrát. Kézzel írt könyv. A címe: In illo tempore. Zugligetbe mediterrán lélegzetet csempésző ökológus, zenész, alkotóművész, filozófus-dalnok kér fel e kézzel írt könyvvel: éld át így az olvasást. Ahogy Eliade fogalmaz az Örök visszatérés mítosza lapjain: A rítus paradoxona révén minden felszentelt terület megegyezik a világ közepével, éppen úgy, ahogyan a rítus ideje egybeesik a „kezdet” mitikus idejével. A kozmogóniai cselekedet megismétlésével a konkrét idő, amelyben az építés lefolyik, kivetítődik a mitikus időbe, in illo tempore, azaz a világ kezdetének idejében történik. Egy épület valóságát, maradandóságát tehát nemcsak a profán tér transzcendenssé (világ köze­pévé) alakítása teszi lehetővé, hanem a konkrét idő mitikussá változtatása is. Minden egyes rí­tus nemcsak szent helyen (amely tehát lényegileg más, mint a profán tér), de szent időben is történik: a „hol volt, hol nem volt” (in illo tempore, ab origine) idejében, amikor az istenség, az ős vagy a hős először mutatta be a szertartást.

Ha házat, ha hazát, ha betűből szőttest raksz álomnak, legyél az ember, aki még nem tépte szentté és profánná világát. Nem tépte hétköznappá és ünnepnappá, a szentet a hetedik nap pihentető kényszerébe ejtve (hisz az Úr is akkor pihen – hiszen az ünnep pihenés). Legyél az ember, aki nem hiszi, van becsukott szemű istene (s e gondolat legvégén: nincs is istene), hanem éli a lélek nyílt távlatait, mindenbe belelélegezve az imát, az odaköszönést, teremtett a teremtőjének, az így alkot: egyszerre teremtve és teremtődését megidézve. In illo tempore – az akkorban, ami így mindig; így örökké. Ha házat rak, ha hazát, ha könyvet, így szentel meg minden teremtő gesztust. Nem lélek helyett, de lélekkel. Nem mintát tagadva, gyökeresen újat hajtva, soha nem kiejtett szó-tereket – a tudomásulvételével: kimondott igazainkból szövődő mítoszaink élettel telítésében érdekelt a kimondó. Ha házat, ha hazát, ha verset – tudja azt is: megidéz. Ha akarja, ha nem, idéz, feledésből hív elő annyiféleképpen mondottat a maga ízeivel: a maga szárnyaira sokszor hasított levegőt símogat. Onnan hívja a szavakat, nyíló égből a messzi szavakat – s nem az illúzióra büszke: először mondtam. S akinek beszél, az sem az éhből szőtt közös álmok többi rabja. Azt szeretné, hogy vele mondd, vele áldozz: neki.

Ez a költészet, mint összes, mélyen orfikus társa, oda beszél – az örök gesztusokba, a teremtésbe. Neki áldoz. Nézd a címadó verset: teremtést és létet egyszerre ünneplő himnusz. Azokkal szól, jelöltekkel s jeltelenekkel, akik ugyanígy az örökből – ugyanígy az örökbe érkeznek. Himnusz és ima, pillanatról pillanatra elfoszló, mégis, erősebb, mint a rakott kövek – nem kapaszkodik. Hagyja elfújni magát. Hiszen újra és újra abban az egyetlen, lélekkel töltött relációban – lélegzetvételben létezik, amelyik nem adja fel az igényt a teljesre. Innen, születésből és illanásból. Hegyi Botos Attila minden kötete átérzett, szemünk láttára versben megélt, teljes-igényű folyamat volt eddig is. Olyan organizmus, amely nem szégyelli a maga építettségét – olyan  látomás, amit a konkrét látvány egyszerre magába rejt és felmutat. Mélyen szakrális, és sokrétegű versvilág volt a rögnyi ég – áldozati énekek, a dionüsszoszi szertartás köré feléhelődő versekkel; s ebből az odaállásból nem engedett Az etruszk utas – a tengeri csikó éneke kettős, időket egymásra pillantó utazásában sem. Valahol értem, mindhárom kötet miért él a mediterránumban – hiszen egyszerre hallom ki a hagyomány-bölcső távlatos légkörét és az utánozhatatlan esésű fények alatt piruló szirmok megilletődését belőlük. Mert Attila a szememben tényleg délszaki ember. Siklós tehet róla? A szülőföld géniusza? Nem tudhatom – de nem tűnik választottnak ez a testi-lelki otthon-érzet. Nem tűnik választhatónak. Nagy ajándék: tengerpartot, nem szűnő hullámverés igézetét lopja körém, amikor a kötetét lapozom. Olyan nyíltságos horizontot, amit nem ernyőz, nem takar gondjainkból növelt épület vagy tereptárgy.

Értelemszerű, hogy a himnuszokban nem kell a harsány aktuálist
keresned, a közélet frontátvonulását. A gondviselés mélyebb értelmében beszél, nem a gond viseléséről. Az is hullámverés – de műanyagszemetes lakhatatlanság; az illúziók ocsmány habját veri. Örök szégyenünk, hogy valóságnak hisszük – hogy képére formálnánk az igézetet. Annak, akit elveszített direkcióink indázó szavakkal szellembe kötözése izgat, nincs dolga az aktuálissal. Mint ahogy nincs dolga a személlyel, az énnel, az egóval – ha magára figyel, csak úgy az egészben. Nem befelé, nem kifelé – felfelé, a teremtődésbe néz, a végtelenbe gyűrt pontba, s magát is oda látja. Mert hiszen minden most történik, s valódi távlatot ez a most akkor nyer, ha ugyanazt jelenti a „most és először”, mint a „most és örökké”. Bölcsők dalain tűnődöm…

Szőlők karján nevelődő, erdő hullámzó, meleg áramain lebegő, gyanta kámforát emlékbe simító, fedetlen, érzéki hegy-arcot emlékben megülni hagyó, szobortorzó egészét látó, játszani lopva engedett pillanatok kavicsait zsebbe gyűjtő költészet ez. Hegyi Botos Attila a maga szellemiségének tükrözőiként Dantét, Hölderlint, Rilkét, Eliotot, Pessoát nevezi meg – én olykor odalátom mellé Pablo Nerudát is, a maga kócosabb látomásosságával. Végleteiben nem parnasszizmus, se pantheizmus – olykor Hamvas Béla szavai jutnak róla eszembe: …az etruszkok asszonyaik sírkövére virágot faragtak, se nevet, se mást, se kort, se rangot. Mit mond a sírkő? Aki itt fekszik, virág volt, élni tudta azt, amit a bölcsek csak gondolni… Attila ilyen viráglátó ember – aki költészete hajnalától szinte kizárólag erre a maradék nélkül fontosra figyel. Nagyságálmainktól töredezett kapcsolatra azzal, ami a maga öröklétét újra és újra a bomló szirom pillanatában fejezi ki – az újrafont kapcsolatra figyel a mindent áthatóval.

Van valami elemien organikus ebben a teremtésben, de ahogy a növény is faja szép törvényeit követve nő, törvényszerűen úgy látja a maga látványainak növekedésébe a mások látványait ez a teremtés. Belerétegződik a látomás, a megelőző nemzedékek figyelmet csiszoló észrevétele. A Cédrus látványa megidézi a birodalmakat, amiket e hosszú létű növény a maga növekedése közben emelkedni és omolni látott. A kő birodalmait, rakja ember, vagy a teremtés tektonikus akarata. Megidézi a sose látott, de legendában, mítoszban őrzött ős-múlt lélegzetét, Atlantiszt; sőt, megidézi az ős-kontinens szétválás előtti, egybefüggő, irdatlan nyugalmát. A Cédrus megidézi a róla szóló énekek gyönyörűség-dalait, az égbe szúródó vadlúddalig bezárólag – hiszen nemcsak mi énekelünk; sőt, akad, aki nálunk nagyobb ihlettel, áthatóbban. Megidézi a hozzá fűződő rítusokat, hagyományokat, az idő kámforozó balzsamfelhőit, amit az ember az árnyas hűsében időzve csak beleképzelt. S hogyne idézné meg a Cédrus a megragadó látomást, a vásznon: Csontváry Kosztka Tivadar látomását; talán a legszebb növény-testen átsugárzó világ- és önarcképet! Cédrus, illatozó kinyilatkoztatásban. Talán ez a leglényegesebb, hiszen ezért kerülhetett a zárlatba, mindent emelő lélegzetvételnek a végére: kinyilatkoztatás. A teremtés szakadatlan fenségének kinyilatkoztatása. Ha már himnuszt énekel a költő, így: kinyilatkoztatást ünnepelve tegye.

Lélegzetről lélegzetre – ez a kötet lapozható, szemezhetsz belőle, kóstolgathatod; a papír nem pironkodik, hagyja magát. De igazán akkor adakozik gyümölcsfa-mód, ha sorról sorra, oldalról oldalra engeded vezetni magad, ahogyan a magát szerkesztő költő óhaja – ahogy bevezet a kötetébe, mint egy misztériumba. Az egymásra rétegződő tartalmak mestere is a költő – egyetlen jól megválasztott jelzővel olykor kötetnyi tartalmakra utal. A világot egyetlen látomásnak, örök ismétlődés-mítoszok mankóinak segedelmével járhatóvá szervülő útnak látott nézetben elvesző olvasót csak azzal biztathatom: legyen kíváncsi. Lapozza fel Eliade könyveit, Guenont, keresse meg a világ mítoszi nézetének gyönyörű, látomásos együtt-látóit, Kerényit, Várkonyit, ismerkedjen evvel a szellemi birodalommal, ahol Hegyi Botos Attila elengedett kézzel járkál az égbe feszített verssorokon:

Hegyi Botos Attila: In illo tempore.
Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2018.

(Illusztráció: Paul Klee: Temple Gardens)