Kukcsin az asszonysátorban táncolt két rableány muzsikájára. Az egyik tamburát pengetett, a másik énekelt mellé rekedtes, mély hangon. A hajadon teste úgy ringott, mint a nádszál a szélben, s úgy tekergett a kusza torokhangú hajlításokra, mint egy kígyó. Szokatlan leány volt a maga nemében. Magas, akár egy férfi, vékony tagú, de dús keblű és széles csípőjű. Bolondultak érte a férfiak, mióta csak eladósorba került. Élvezte is a kacér pillantásokat, a rengeteg ajándékot, az érette verekedő legényeket.
Erősen elkeseredett, amikor anyja közölte vele, hogy odaadják Tepremez fiához. Féltette szép leányéletét, a felhőtlen játékokat, szabad estéket. Tetszett neki Tarcal, szép fiú volt, jól táncolt és jó harcos hírében állt, de csak nem akaródzott feláldoznia hajadonságát. Aztán mikor megtörtént az eset, s anyja elküldte, hogy kenje meg a sebét és istápolja szükség szerint, már másképp látta a dolgokat. Az erős karok, a kemény szemek, s a törzs elismerése megbabonázták, s leendő hitvesét mesebeli vitézzé varázsolták. Most is reá gondolt, ahogy táncolt és teste jobban kihevült, mint ahogy szokott.
Anyja, Aidua lépett be az asszonysátorba. Nem kellett szólnia, a pillantása elég volt, hogy a szolgák lesütött szemekkel magukra hagyják őket. Kukcsin széles mosollyal borult a nyakába.
– Ó, asszonyanyám, mi hír? Hogy alakul a lakodalom?
Aidua szelíd, bölcs mosollyal csitította a lányt, s szemében saját, fiatalkori izgalmának fénye csillogott.
– Odébb van az, lyányom, s rengeteg a teendőnk még addig. Tán nyű van a seggedben, hogy nem bírod kivárni a sorod?
A lány elpirult. Ismét táncra perdült, csak úgy, zene nélkül, s szerelmesdalt dúdolt válasz helyett. Anyja szakértő szemekkel figyelte, komoly arccal bólogatott, s ahányszor hibázott, kemény hangon kijavította.
– Jó, jó! Ügyes vagy, lyányom, nincs az a férfi a világon, kinek ne forrna fel a vére, ha szemét rád veti. De jer, megyünk a bábához. Itt az ideje, hogy nővé légy.
Kukcsin izgatottan bólintott, s követte anyját. Sokat hallott a beavatásról, s gyermeki izgalommal vegyes félelemmel gondolt rá. A lányokat néhány héttel a menyegző előtt elvitték a bábához és ott felnőtté avatták. Miután ez megtörtént, már nem jártak többet ki játszani, mulatozni, de még az asszonysátrat sem hagyták el. A bába látogatta őket, tanította, készítette a nászéjszakára. Ez volt a nagy szakadás, ami a régi és az új életét elválasztotta mindörökre.
A bába sátra félreesett a többitől. Ő maga előtte ült, már várta őket. Vénséges arca barátságtalan vigyorba meredt, aszott testén csak úgy lógott a ruha. Nem köszönt, csak felugrott, küllemét meghazudtoló ruganyossággal és belépett a sátorba. Anya és lánya követték.
A jurta büdös volt és rendezetlen. Zsírok és füvek szaga terjengett, s valami kétségtelenül megrohadt odabent, Kukcsint a tímárok sátrára emlékeztette. A közepén tűz parázslott, benne sütővasak izzottak.
Aidua egy medvebőrrel letakart favázhoz vezette lányát és levetkőztette. Meztelenül felfektette az asztalra, kezét-lábát hurkokba dugta, s gyomorszája alatt vastag bőrszíjjal megkötötte. Látta a lány szemében a rémületet, de szólni nem szólt, csak szelíd mosollyal csendre intette, s megcirógatta a fejét.
A bába megkerülte az asztalt és Kukcsin szeméremtestét kezdte vizsgálni.
– Erre semmi szükség. – bosszankodott sértődötten Aidua. – Szűz a lány.
– Semmi szükség. – motyogta a vénasszony. – Semmi szükség. Még hogy semmi szükség!
De ennél többet nem mondott. Kukcsin pirulva tűrt mindent, amit leműveltek vele. Nagyon kellemetlenül érezte magát, s egyre idegesebb lett. A büdösséget sem szokta meg az orra, egyre inkább beitta magát a tüdejébe és félt, hogy élete végéig kísérteni fogja.
Mikor már épp szólni akart, a vénasszony elment és egy vastag bőrszíjjal tért vissza. Büdös volt és fognyomokkal tele. A lány szájába nyomta, s szütyőjéből hatalmas csonttűt, meg kis bőrerszényt vett elő.
Kukcsin halkan nyögdécselve tűrte, ahogy a tűvel mágikus mintákat, ősi rovásokat vésett a mellei alá. Fülében csengettek anyja magyarázatai, ahogy még gyerekkorában elmagyarázta neki, hogy a nők hamarabb öregednek, mint a férfiak. Elkerülhetetlen, hogy a harcban és életben megkérgesedett ura megunja egyszer, s házhoz hozza az első rablányt. Majd a másodikat, a harmadikat és így tovább. A nőnek az a dolga, hogy minél tovább megtartsa a férfit, s ezért minden áldozatot meg kell hozni.
A vésett sebekbe a bába beleöntötte az erszény tartalmát. A por nagyon csípte, s a fájdalom egyre mélyebbre hatolt. Kicsordultak a könnyei, de nem adott ki hangot, csak jó erősen ráharapott a bőrre. A vénasszony motyogni kezdett, titkos varázsigék sorát morzsolta el a szenvedő lány felett. Végül, az egyre erősödő és darabosodó szavak közepette tűzszerszámot vett elő erszényéből és szikrát vetett a sebbe ivódó porra.
Kukcsin majd kettéharapta a szíjat. Visított, ahogy a kék láng felcsapott, s beleégette húsába a tekergő indákat és rovásokat. A forróság szétterjedt belsejében, szíven markolta. Úgy érezte minden belsősége ropogósra sül. Amint a fájdalom engedett, zokogva nyitotta ki a szemét, s ki akarta köpni a bőrt, de anyja nem engedte. Könnybe lábadt szemével nem látott tisztán, így váratlanul érte az ágyékára nyomott tüzes vas. Az égett hús bűze beitta magát az orrába, s úgy érezte soha nem is fogja elhagyni. Hálát adott mindkét Napistennek, amikor levették róla a sütőt. De már jött is a második vas. És a harmadik. Elájult.
A saját jurtájában ébredt. Anyja épp faggyúval borogatta a sebeit. Amikor észrevette, hogy magához tért, szelíd mosollyal simogatta meg az arcát.
– Nagyon büszke vagyok rád. Igazán bátor voltál.
Kukcsin szerette volna büszkének és bátornak érezni magát. De abban a pillanatban nem látta magát többnek, mint egy besütött marhának. Mosolyt erőltetett az arcára és alvást színlelt. Nem így képzelte a felnőtté avatást.
A kám dühösen seperte félre a csontokat. Akárhányszor vetette őket, folyamatosan értelmetlen zagyvaságokat izentek. Nagy a baj, tudta, a végére kell járnia a dolognak. Egy épp arra járó suhancot elszalajtott a nyájhoz, hogy hozzon neki egy fehér kecskebakot. Türelmetlenül várta, míg visszatért a rémült állattal. A szarvánál fogva megragadta a jószágot, s a bámészkodó legényt elkergette.
Az áldozójurtába ment. A bálványok közül elé volt állítva az, melyre most éppen szükség volt. Az ijedt kecskét a vértől megfeketedett áldozóbakhoz kötözte, s bár a rémült állat vergődött és mekegett, az erős kezek szorításától nem tudott szabadulni. A kharkász nekifogott a rítusnak. Parazsat hozott, s szárított ganét vetett rá. Előkészítette a tálakat, üstöket, s kitekerte a puha bőrben tartott kőkést.
A tűz lángra lobbant. A kám füveket szórt rá, amik zöldes lánggal szenesedtek el. Mélyen belélegezte a füstöt. Erszényéből ócska kutyabőr tekercseket vett elő és morgó hangon olvasni kezdte a megkopott írást. A rovások megelevenedtek, lilás derengéssel letáncoltak a lapról és lassú köröket róttak a levegőben. Ahogy a kántálás egyre erősebbé vált, úgy gyorsultak a jelek is, egyesek a földbe ásták maguk, mások a bölénybőr vértre telepedtek. A kám, amikor az előkészületeket befejezte, lábait maga alá szedte és a bálvány előtt bősz imádkozásba kezdett.
– Ó, Aboska, jer, világosítsd meg az elmém, ó, Aboska, hívom szellemed, hogy vezesd népem, ó Aboska, áldozatunk fogadd!
Így kántált, egyre hevesebben. A jurtában szél támadt. Először csak enyhe fuvallatok seperték végig a padlót, majd az egyre erősebb lökések sanyargatták a tüzet. A kám felugrott. Bal kezével összefogta a kecske száját, s jobbjával beleverte a kést a mellkasába. Egy erős rántással elhasította a szegycsontot, s a seb alá bronzedényt tartott, hogy felfogja a vért. A kecske gyereksírásra emlékeztető hangon bőgött, remegett, próbált szabadulni, hiába. A kám a kést az övébe dugta, kitépte a még dobogó szívet, s egy bronzedénybe dobta. Mészárosokat megszégyenítő gyorsasággal nyúzta és darabolta az állatot. A bőrt, a fejjel együtt a bálványra terítette, arcát vérrel kente be, a lábánál kifaragott tálba a néha még megránduló szívet rakta. A húst üstbe pakolta és a tűz fölé akasztotta, hogy főjön.
Egyre mélyülő révületben folytatta az imádkozást. Hajlongott, íves köröket lengett és fohászkodott a kisistenhez útmutatásért. De valami gallyra ment. Odakint mennykő csapott le, s a fellegek rázendítettek. A kám ijedten ordított fel.
– Ó, Khajár! Nem neked szól az áldozat! Távozz, Khajár, békével!
De a kisisten nem tágított. A tárgyak a jurtában táncolni kezdtek. Először csak remegtek, zakatoltak, aztán felemelkedtek és a kharkásznak röpültek. Az öregember jajgatva védekezett. Ütések záporoztak rá és láthatatlan támadások. A rovások egyenként repedeztek meg és porlottak el.
Kegyetlen csatározás folyt. A kám nem értette mi történt, ő nem Khajárt hívta, de az ártó lélek rettenetes haraggal támadt neki. Nem, nem haraggal, kétségbeeséssel. Izenni akart valamit, de nem volt tiszta, hogy mit. Az áldozóbak is szárnyra kapott, s hátulról tarkón találta a szellemekkel viaskodó kharkászt. Az öreg bódultan esett össze, de nem vesztette el az eszméletét. Mély révületbe zuhant, mélyebbe, mint valaha. S látomása támadt.
Hatalmas szárnyasgyík takarta el az eget. Egyik szárnya sötétségbe borította egész északot, a másik szárnya egész delet. Hosszú, tüskés farka végtelen árnyékot vetett keletre és ocsmány, borzasztó feje felfalhatta volna nyugatot. De nem szállt alá, az égen maradt és üldözőbe vette a Nap testvéreket. Menekültek is előle szegények, de hiába, a Vörösnap lemaradt. Úgy tűnt el a szörnyeteg torkában, mint egy falat köleskása, s alkonyat borult a világra.
A kám összetörten kelt fel. Négykézláb kúszott el a kumiszos tömlőig, s kínlódva kortyolt belőle. Kegyetlenül megviselte a szellemekkel vívott küzdelem, de még nem nyughatott. Az üstből főtt húst vett elő, a bálvány lába elé fektette és nekifogott kiengesztelni az isteneket. Gondterhelt volt. Hiába ereszkedett le a pokolba, válasz nélkül tért vissza, s még egy csokor kérdést is a nyakába akasztottak. Akármi is közeleg, úgy emberfia, mint a szellemek tehetetlenek ellene. Túl kell vészeljék, ahogy az öreg tölgy is átvészeli a vihart.
– Nem jó! – visított a bába, s egy hatalmas pofont kevert le Kukcsinnak. – Újra!
A lány földre zuhant. Vér serkent összeszorított ajkaiból, de hangot nem adott ki, a büszkeség nem engedte, hogy szóljon. Meztelen testét ütésnyomok tarkították, s a beléégetett és tetovált, még gyógyulófélben levő sebek felszakadtak. Teste fáradt volt a rengeteg gyakorlástól, égtek a belsőségei és évődtek csontjai, de zokszó nélkül feltápászkodott. Szívből utálta a banyát, s dühös volt anyjára, amiért kitette ennek. Hiába tudta, hogy ezen minden lánynak át kell esnie, fájt a bánásmód, jobban, mint a teste.
A bába elé állt, s újra megpróbálta a gyakorlatsort. Gondolatban elskandálta az ősi igéket, átvezette testén az Anyaisten és a Hold erejét és erősen koncentrált. A két csípőcsontjára sütött jel felizzott és megtámasztották a szeméremcsontján levőt. Vörösen felderengtek a vonalak és olyan forrón lüktettek, mintha tüzes üszköt nyomtak volna reá. Kukcsin ajkába harapott kínjában, ágyékán és arcán egyszerre indult el egy újabb vércsepp.
Az öregasszony árgus szemekkel figyelte. Látszott a szemén, alig várja a hibát, hogy lecsaphasson rá, mint egy vérszemet kapott héja. Mikor nem talált semmit, amibe beleköthetne, dühösen felcsattant:
– Ennyi? Mihaszna fruska! Hogyan leszel urad kedvére, ha csak ennyit tudsz?
Kukcsint elöntötte a szégyen. Nem az elégtelen képességei miatt, hanem mert ő úgy gondolta, másként is kedvére lehetne urának. Összeszorította a fogát és tette, amit mondtak neki. Majd az idő megmondja, kinek lesz igaza.
Tarcal sebe szépen gyógyult. Még mindig fájt, főleg lovaglásnál, de a gennyezés alábbhagyott és bevarasodott az összes fognyom. Épp a tímártól jött, vállán büszkén hordva az új, emberfarkas bundájából készült kacagányát. Rendhagyó szabás volt, úgy rendelte, hogy a farkas koponyája és felső fogsora a bőrben maradjon. Nem is volt rossz ötlet, mert így jobb vállát tökéletesen eltakarta, mint egy becsületes vállvért. Az alsó fogsorból nyakláncot fűzött magának, ezt is ruhája fölött hordta, hadd lássa az egész világ, micsoda derék harcossal van dolga.
A rúnakovácshoz tartott. Ez az emberfarkaskacagány egy olyan ereklye, amit örökül fog hagyni elsőszülött fiának, így nem sajnálta rá a pénzt. Eldöntötte, hogy a lehető legerősebb rovásokkal bűvölteti meg a bőrt. A mesterember előkelő helyen verte fel jurtáját, közel az kendéhez. Foglalkozásából adódóan nagy tiszteletnek örvendett, sok barommal és nagy vagyonnal bírt.
Mikor Tarcal megérkezett az öregember a jurta előtt üldögélt egy lókoponyán. Kaftánja finom selyemből készült, öve, s szablyája arannyal kiverve. Hosszú szakállában drágaköves gyűrűk, fülében aranykarikák, de még az öve is mesterien megmunkált veretekkel terhes volt.
– Hogy a családod, meg a lovad? – kérdezte Tarcal, s mélyen meghajolva homlokához emelte kezét.
Az öreg tátott szájjal bólintott, s összehúzott szemekkel vizsgálta látogatóját. Amaz leoldotta válláról a kacagányt és a földre terítette. Erre ürítette ki az erszénye tartalmát, amibe minden értékes, zsákmányolt kincsét tartotta. Arany- és ezüstpénzek, gyűrűk, karperecek és fülöncsüngők csilingeltek.
– Ha kegyelmed róna rá… – mutatott a bundára és a rajta heverő kincsekre.
Az öreg a holmikra nézett, majd Tarcalra, s vakarózni kezdett. Szakállát piszkálta, homlokát dörzsölte, látszott rajta, hogy igen gondolkodik valamin.
– Ha nem elegendő… – kezdte volna az ifjú, de félbeszakították.
– Fiam, ennyi kincsért én még a te bőrödet is telerovom. De azt mondd el nekem, mit akarsz kezdeni evvel a bundával?
Tarcal meghökkent. Nem értette a kérdést. Hát mit lehet kezdeni egy kacagánnyal?
– Hát… viselni. – bökte ki végül.
– Én azt értem, fiam, de hát nem látod, hogy ezen a bundán rontás ül?
Látván, hogy nem érti, az öreg nagyot sóhajtott és a sátorból kumiszt hozott. Mindketten ittak. Összeszedte a gondolatait és magyarázni kezdett hosszasan. Tarcal nem sokat értett belőle, mindössze abban volt biztos, hogy az emberfarkas egy átkozott ördög, ezért a bundája is átkozott.
– Akkor, öregapám, ebből jó bunda már nem lesz? – siratta keservesen a szerzeményét.
– Bíz, fiam, még válhat belőle, ha kicsit kacifántosak vagyunk. Adj egy holdtöltényi időt, s valamit kieszelek. Oszt, mit akarsz, mit ádjon a bunda? Oltalmat? Erőt? Hozzon szerencsét?
– Én azt kendre bízom. – vonta meg a vállát Tarcal. Elment a kedve az egésztől. – Én egy jó kacagányt akartam a fiamnak örökül, hadd emlékezzen az apjára, mint egy erős harcosra. De immár nem is tudom.
Az öreg megint vakarózni kezdett, s nagyokat kortyolt a kumiszból. Végül a térdére csapott, s azt mondta:
– No, ide figyelj, fiam. Temérdek kincset hoztál, kapj is valamit érette. Megbűvölöm én neked ezt a bundát úgy, hogy csak na! A fogakból, amit a nyakadban hordasz, készítek nyílhegyet, s verek a fokosodra is valamit. Ez így jó lesz-e?
Tarcal nem tudta titkolni elégedettségét. Már nem is bántotta annyira a dolog a bundával. Letépte nyakáról a láncot, s övéből kihúzta a fokost. Megköszönte szépen az öreg rúnakovács jóságát és vidáman fütyörészve ment dolgára. Az Aranynap már lement, s a Vörösnap is éppen követni készült. Kukcsinra gondolt. Rég nem látta, s hiányoztak azok az ügyes kezei, amivel olyan jól megkente, szépséges külleme, amivel gyönyörködtette, s vidám hangja, mivel feledtette baját. Ej, erre nem is gondolt. Hát mit ád arájának és családjának? Épp most verte el minden vagyonát a rúnakovácsnál, semmi nem maradt, amiből kalimot adhatna. Vissza már nem kérheti…
Nem emésztette magát túl sokáig. El kell mennie barantálni. Van még az esküvőig, valamit csak rendel Tengri, hogy szégyenbe ne maradjon.
Még aznap este összeszedett néhány tűzrőlpattant ifjút és mielőtt a fürge kis Vörösnap felkelhetett volna, már messze jártak.
Folytatása következik…
(Illusztráció: ru)
