“Rájuk erőszakolták a békét, de ez a béke uzsorás béke, gyilkosok és mészárosok békéje… hallatlan béke, rabló béke…ez nem béke, ezek olyan feltételek, amelyeket útonállók késsel a kezükben diktálnak a védtelen áldozatoknak.”
(Vladimir Iljics Lenin)

Felség, ha el akarod pusztítani a magyarokat, vedd el a történelmüket.  (Talleyrand tanácsa Napóleonnak)

 Itt is felbukkan egy Béla. A talányosan és sűrűn változó cégtáblái ellenére a Virgucsnak nevezett sarki kocsmában többnyire üldögélő, vagy állva, de azért mégis peckesen dülöngélő, a városszerte (köz-) ismert Varholya Béla. Ö az, aki sírásással és szorgos alkoholizálással múlatta monoton napjait. Záróra tájt rendszeres, hangos sírással töltötte be a kocsma olyankor már meglehetősen transzcendens világát és elhasznált levegőjét. Ez, ugye, akkoriban hozzátartozott a Virgucs jellegzetes rituáléihoz. Varholya Béla sírásó volt és ott a kocsmában egyben ő volt a nevezetes zokogó címerállat. Mert rendszeresen sírva fakadt a kései órán. Ilyenkor döbbent rá, hogy sosem tudhatja meg, hogy az ő sírgödrét majdan ki ássa ki és hogyan. Ami, ugye nem mindegy. És még kevésbé tudhatta azt, hogy mikor. De az is lehet, hogy más okok miatt zokogott.
Ki tudja? Ki tudhatja a titkokat? A nagy titok mindig végtelen.
Zajos show volt ez annakidején. Keserű revü. Keserűbb volt, mint a békasó ez a Bélashow. De nevet sem adtak annakidején e jelenségnek, nem lévén még a show jövevényszavunk akkortájt használatban.
Ez a téma sem tartozik (szorosan) a Trianon fogalmának rejtélyeihez, ha csak annyiban nem, hogy Varholya Béla is érintett (és ki volt nem az? – és ki nem az?), mert V. Bélát. okmányhamisítással vádolták meg még annak idején; és erről rendőrségi jegyzőkönyv is készült, amit neki, hivatalosan: V.V,(!) –nek, alias Varhola Vojtechnek alá kellett írnia. Pedig a valóságban egy szót sem értett az egészből. Ezután már egy ideig azért zokogott, hogy ő nem Vojtech és nem Varhola hanem Béla és a vezetékneve is szépen lágyan, palócosan volt ejtendő, mert az apját is így szólították: Varholya Béla! És ő, a büdös életben sosem lesz más nevű, nem tagadja meg az apját.
– Mert így ipszilonosan magyaros ez a név – üvöltötte.
Varholya Béla illuminált állapotban ugyan, de tudatosan kijavította az új személyi igazolványában a szerinte felületesen eltévesztett adatokat. A kihagyott ipszilonnal kezdte, arisztokratikus egyszerűséggel beírta az l betű mögé, a Vojtechet eleinte megpróbálta kiradírozni, ami csak a hivatalos okmány papírlapjának elvékonyodásához vezetett, ezért ezt a műveletet még időben abbahagyta, és így személyazonossági igazolványának az inkriminált oldala csak kissé lett gyűrött, de ugye, mégsem maradt lyukas.
Bélának a Vojtech idegesítően idegen maradt új fényképes igazolványában. Ráadásul a fényképére büszke volt. Vondracsek Árpád a város jó nevű fényképésze a retusálást illetően valóban csodákra volt képes. Varholya Béla a képen inkább álombéli önmagára hasonlított, mint önmagára. Ez volt a legendás Vondracsek fotók sikerének a titka. Ezért nem csak a város, de még a széles környék is nagyra becsülte a Vondracsek fényképeit.
Persze a félmegoldás nem megoldás. Rövid tétovázás csupán, Varholya Béla közben megivott még két felest, és végre megtalálta a megoldást. Nemes egyszerűséggel áthúzta a „Vojtechet” (maradjon csak mementóként ott ez a tévedés) és mögéje írta a „Bélát”. Egy ideig még eltétovázott a születési dátuma felett is, mert a sorrend (nap, hónap, év) sem követte az eddig megszokott magyaros formát, hiába ezek minden megfordítanak, vagy lefordítanak… Már aki hagyja, annak.
Varholya Béla úgy döntött, hogy ő nem hagyja.
Napokig ez volt a nagy téma a Virgucsban. A hős sírásó esete. A gerinces pasas példája. És, méghozzá ilyen szar időkben. Igaz, neki nem volt mit vesztenie. De akkor is. Büszke volt rá a Virgucs. De nem csak e lebuj törzsközönsége, óvatosan, félénken az egész város lakossága felemelte egy kissé a leszegett fejét.
Még Dringli Jenő is.
– Buta és veszélyes vicc.  Az ilyen önkényeskedés. Az okmány az okmány – mondta nejének Dringli (otthon még Jenő!), de messzire nézett és mélyre szívta a levegőt, mert azért titokban büszke volt Varholyára, meg erre a hülyeségre, erre a szerinte in situ értelmetlen provokációra. Mert, ugye, mégis csak értelmetlen, ha hősiesen szép is a gesztus. De mégis oktalan gesztus ez. Hiszen, ezen már semmi sem múlik.
Tényleg nem?
Vagy mégis, valami ezeken múlik. Ezeken a buta kicsinységeken?
A sok titokban büszkélkedőből azért csak akadt, aki feljelentette Varholya Bélát. Máig sem derült ki: ki, kik voltak? És hányan? De ez a tény billog maradt a városon. Nem szívesen emlegették, különösen idegenek előtt nem. A szégyen jelképe lett a feljelentés a Virgucsban. A városnak meg letörülhetetlenül ez lett az eredendő bűne. Mert bizony kiderült, hogy titokban többen is voltak az új urak szolgálatára igyekvők.
– Nem is egy – erősítette meg nyilatkozatával vacsora közben, a nevezetes Mendel vendéglőben, a spicces Nový rendőrparancsnok a frissen érkezett, és ezért közös vacsorával megünnepelt tűzoltó parancsnoknak, Ján Kemeňnek – nincs itt mitől tartanunk fiúk. Lassan majd mindenki beleszokik az új rendbe. Megváltozik itt mindenki! – majd hozzáfűzte még – mindenki kivéve a sírásót. Ő, meg nem érdekes. A sírásó az marad, ami akar. Maradjon Beeeela! – és nyerítve felröhögött – Varhola Beeela marad az utolsó magyar mohikán, vagy mohi kán. Tatár népség! Igen Mohi, vagy harminc kilométerrel északabbra az a magyar falu, ahol a kocsmában csak magyarul beszéltek. Ez jutott eszébe a rendőrparancsnoknak, aki Handlováról jött ide az új helyére és éppen Mohinál forrt fel az autójának a hűtővize.
De Varholya Béla is más lett. Mi mást tehetett volna egy sírásó? Idővel megmásult, mint a többiek.
Ez van és kész.
Végül is, semmi, senki sem tartozik sehova. Ő sem. Mi sem! Senki sem! Vagy minden odatartozik. Trianonhoz. Minden beleragad ebbe a bűzös undorító kulimászba, ami itt véglegesen összemocskolja az életeket. Naponta.
Tényleg.
Varholya Béla hosszú huza-vona után reszlovakizált. Ő is, mint sokan. Százezrek.
Ezáltal hivatalosan megfosztatott a Bélaságtól és hivatalosan Vojtech lett a neve. Vezetéknevében az apró változás másnál tán szót sem érdemelt volna. De nem úgy nála, akinek szinte semmije sem volt a nevén kívül. A reszlovakizációra Dringli Jenő az ügyvéd beszélte rá, vélhetően leplezett, titkos szolidaritást mutatván, különös irigy érzéseit így csillapítandó. Lévén, ő is alkoholista, bár a különféle ital-neműkhöz (leginkább a konyakhoz) fűződő gyengéjét nem a rosszhírű Virgucsban, hanem az elegánsabb Mendel vendéglőben, alkalomadtán a saját pincéjében, de leginkább otthon, a hazai pályán gyakorolta. Hiszen Dringli úri embernek tartotta magát, ezért szűk családi körben űzte ezt az alig titkolható rituális műfajt, aminek hevességéről a különben városszerte szépségesnek mondott, fiatal felesége másnapi kék foltjai szolgáltak némi híradásként a minden után oly mohón érdeklődő lakosságnak.
Dringli akkoriban csokornyakkendőt viselt, ami egy roppant praktikus viselet volt. Mert sem a bizonytalankodó, illuminált állapotokban elkövetett étkezések közben, sem pedig ha a félrenyelt étel-ital hirtelen és rendeltetésével fordított irányban távozott el a gyomorból, nem válhatott ez a férfias dísz foltossá. Ez a mütyür.
– Mert a folt, a pecsét az, kérem: piha! Igen az!
Másnap, a disztingvált ügyvéd józanul rosszul viselte volna az ingmellre, kabáthajtókára rá-rácuppanó ételpecsétek emlékét, amelyek vélhetőleg az italtól fellazult fegyelme, illetve a gravitáció rosszindulatú, hirtelen változásai folytán kerülhettek véletlenül az öltözékére. Nem is vállalta fel ezeket az idegesítő jeleket. Nejének az ügyetlen pincéreket szidta, suta tálalásaikat okolta. Felesége, ilyenkor csak bólogatott. De, sajnos mosolygott is közben. Ami ugye, félreérthető.
–  A pucerájban majd kitisztítják – magyarázgatta nejének Dringli, fa-arccal, majd békésen másra terelte a szót.
Ez van és kész.
Viszont, más szemszögből a csokornyakkendő nem volt azokban a rút években semmiképpen sem a legrokonszenvesebb viselet. Politikailag nem volt praktikus. Nem pusztán azért, mert a kínos pillanatokban nem tudhatta az ember a száját titokban megtörölni vele, hanem mert a háborút követő években ferde szemmel nézték az ilyen csokornyakkendős urizálást. Sőt, horribile dictu, olykor még pökhendi dzsentriskedésnek, magyarkodásnak is vélték. Mintha csak az ellenséges vadászrepülőgépek propellerjeire emlékeztette volna az új hatalmat. Szóval, rossz szemmel néztek a csokornyakkendőre. Ezt a ciki, apró, talán kissé nőies masnit a férfinyakakon zavaró jelnek tekintették önelégültségükben az új idők gyakran tehetetlen urai. Dringli józan állapotában ráadásul választékosan fogalmazta meg a szavait, és szépen, szinte koreografáltan használta az evőeszközöket a Mendel étteremben. A pincérek néma tisztelettel lesték virtuóz technikáját, olykor még a szakács is odalesett az ajtóból.
De a hatalom új urai ezt sem tisztelték. Észre sem vették. Nem voltak rá sem irigyek, sem büszkék és nem is csettintettek. A profi éttermi személyzet, akiknek nyelések közben a csokornyakkendő egyenletes, ritmikus hullámzása és az étkezés civilizált emelkedettsége mindenképpen vonzó látványnak bizonyult, csendes ámulattal nézte a kulturáltan táplálkozó, valódi úriembert.
– A kultúra! – jegyezte meg a főpincér.
– Bezzeg a jöttmentek – intett a másik asztal felé a kenyeres leány. De elhallgatott, mert a főnök, ez esetben pedagógiai szándékkal, a valagára csapott. (Volt mire!) A leány riszálva vonult el onnan, halk vihogással nyugtázva a főnök bizalmaskodását. A főnök kedvelte a kenyereslányt, olykor jobban a kelleténél, (rossz nyelvek szerint, gyakran elvonult vele egy üresen maradt szállodai szobába) de az mégsem volt az ínyére, ha a személyzet politizál. Neki sem volt jó véleménye ezekről az idekotródott, nagy arcú senkikről, de betartotta a szakma alapszabályát. A vendég az vendég és a vendégnek, amíg fizet, mindig igaza van.
– Majd megszokjuk őket is – mormogta és a kenyeres lány után indult. – Ezek is emberré szelídülnek talán … majd idővel. Ezek is valamitől, a fene tudja mitől, de egész biztosan szerencsétlenek.
Abban bízott Dömötör úr, a főpincér, hogy az idő csodabalzsam és majd mindent meggyógyít. Előbb-utóbb. Vagy meggyógyít, vagy elpusztít. Tán ez a különös és váratlanul jött győzelem mámora szédítette meg az új urakat, ezeket a még nem is olyan régen eminensen fasiszta ország honfiait? Demokratává válni, máról holnapra, mégis csak kurva nehéz lehet.
Dringli úr a törzshelyére ült. Mostanában a szokásosnál is lassabban, komótosabban táplálkozott. Közben el, elmélázott, messzire nézett. A főpincér érdeklődött is nála aziránt, hogy ízlik-e az étel. Az étel ízlett. Dringli úr általában még maradékot is alig hagyott.
– Akkor, hát minden rendben? – kérdezte a főpincér.
– Majdnem minden – válaszolta Dringli miután lenyelte a falatot és a szalvétával megtörölte szája szélét. Ivott egy nyelet sört, majd mélázva tovább táplálkozott.
Ez a Beneš, akit demokratának mondanak, egyáltalán nem az. Igaz, Sztálin sem az, de rá legalább nem mondják. Nem is várja el. Ő győztes, s neki ez is elég. Benešt is győztesnek mondják. Pedig nem volt az, csak ügyes svindlernek bizonyult. Odacsempészte magát a győztesek közé. Se nem győztes, se nem demokrata. Most meg deportál, vagoníroz, mint Hitler, vagy Sztálin tette. És a nagyhatalmak, mint Dringli íróasztalán a három majomszobor a hamutartó peremén. Senki nem szól, senki nem lát, senki nem hall. Hallatlan ez a demokrácia. Nippdemokrácia!
Tényleg az.
Pedig Beneš is viselt csokornyakkendőt. De amit szabad a Benešeknek nem szabad a Dringliknek – ez volt (mindig ez van) és kész!
Hát még a Varholya Béláknak?
Nekik egyszerűen tilos lenne, ha egyáltalán az eszébe jutna. De nem is jut az eszébe. Kész röhej volna csokornyakkendőben sírt ásni, de még a Virgucsban is mindenki beszarna a röhögéstől már a látvány hatására is, ha a sírásó csokornyakkendőben tántorogna be az ajtón.
Ez az ötlet fel sem merült Varholya Bélában, mint ahogyan a halottak sem merülnek fel a sűrű, agyagos temetői földből. Mert a sírásás is szakma ám, és igenis érteni kell hozzá. Meg kell formázni a sírhalmot, simára döngölni, mert csak akkor csinos.
– A temetőben legalább rend van!  – mondogatta esténként a Virgucsban Varholya Béla, amin a többiek nagyokat röhögtek. De Béla erre csak legyintett, mert ő ezt is halál-komolyan gondolta.
Varholya Bélának bizonyára nem kellett volna okvetlenül reszlovakizálnia. A sírásás sosem volt kurrens szakma, nem volt neki ebben a műfajban sosem számottevő konkurenciája. A végzetet szolgáló pozícióját nem irigyelte el tőle senki sem. Vagyona sem volt, a temető szélénél lakott, háznak is csak némi jó szándékkal nevezhető viskóban. Erre a portára egyetlen jöttmentnek sem fájt a foga. Nem akarták őt kitelepíteni onnan sem Magyarországra, sem kényszermunkára nem jelölték ki Csehországba, nem osztották be egyik vonatszerelvénybe sem. Talán még a fehér cédulát sem kapta meg. Vagy ha megkapta, elhagyta valahol. Nem lehetett tőle elvenni semmit, ezért nem is lett volna értelme, sem kézzelfogható haszna az esetleges zaklatásának, fenyegetésének. Az elüldözésének meg egyáltalán nem. Az újonnan jöttek szeme előtt egészen más karrierek délibábja lebegett. Nem a sírásóság. De sírásóra minden pillanatban szükség van, ezt tudták azok is, akik a vagyonokat elkobzó titkos listákat állították össze. Sejtették azt is, hogy lesznek, akik a kitelepítés elől öngyilkosságba menekülnek. Ami nem tragédia, de a halottakat valakinek mégiscsak el kell ásnia.
Varholya Bélának, persze, eleinte nem volt meg az új állampolgársága, és nem volt személyi igazolványa sem. A magyaroknak akkoriban nem volt. A régi, amit a magyar időkben kapott, már nem volt érvényes.
Ez van és kész.
Bizonyára nem is nagyon hiányzott neki az új dokumentum.
Dringli Jenő sem örült, hogy reszlovakizálnia kell. Informálódott pár kollégájánál, akik más városokban már túlestek ezen az aktuson. Az ügyvéd legyen a meggondolt, de legyen a gyors döntések embere. Ha meg elkerülhetetlen, és ez most az a pillanat, akkor inkább a sor elejére kell állni és nem a végére. Ha már elkerülhetetlen, akkor jobb ezt látszólag önként és dalolva megtenni. Az eredmény végül is ugyanaz. Akkor meg?
Feleségével, aki jól tudott szlovákul, beadványt eszkábált össze, amelyben Dringli nem létező vagy létező szláv származását bizonygatta. Volt rá modell. Pár éve az árja származására kellet bizonyítékokat kutatnia. A németeknek meg, a háború éveiben azzal kérkedett, hogy német származású. Mocskos, kurva ez a kor. Mindig mindenki valamire hivatkozik. Bizonytalan időben a bizonytalan emberek meg szanaszét vergődnek ebben a koldus világban. Felesége a Tátra alól származott, valami ott ragadt magyar kisnemesi családból, és tökéletesen bírta mindkét nyelvet, sőt, magyarul volt egy kis kedves szláv akcentusa.
Simábban ment minden, mint hitte volna. A beadvány sem kellett nekik a hivatalban, felesküdni sem kellett, csak aláírni. Leadta a fehér cédulát, pedig nem is kérték tőle és kihúzták abból a bizonyos névsorból. Ez slendrián ügyintézésnek tűnt a szemében, de hallgatott erről. Ezek ilyenek. Ez a slendrián banda. És valóban pár hét múlva már egész utcákat reszlovakizáltak majd a rámenősebbek és aláírtak még a szomszédok nevében is az új szlovákok listáját, és senki sem tiltakozott ellene. A szomszédok sem. Végül is menteni próbálták a múltat, a régi rendes-csendes utcát, szomszédságokat, ami belőle menthetőnek tűnt.
A port és hamut. A semmit. De ez a semmi, mégsem semmi.
Dringli Jenőt, pardon, most már hivatalosan Eugen Dringlit, mégis megviselte ez az esemény. Hazament és semmit sem szólt a feleségéhez, aki a zsinóros ruhákat, köztük a kedvelt bocskait selejtezte ki a szekrényből. Jenő csak hümmögött. Jól állt neki a bocskai. Fiatalosabban hatott benne. Majd abban temessetek el, akarta mondani nem is a nejének, hanem a ruhadarabnak. De meggondolta magát és nem drámázott.
– Eugen lettem, mint Savoyai – dünnyögte magának – Ó, dehogy úgy, ó, dehogy! Egészen másképpen. Majd Jenci helyett Evzsennek becéznek az új barátaim. Végül is az a fontos, hogy engem békén hagynak ezután. És ez a lényeg. Semmi kitelepítés, semmi tehervagonok. A házam is megmarad, a szőlő is, pince is… Majd lesz valahogy… Hát akkor Eugen volnék, nos, basszák meg! Egyszer a „Dicső Trianon”, másszor meg a dacos „nem, nem soha!” Mi lesz itt még, és hányszor még? Az emberek semmit sem tehetnek ez ellen. Így igaz. Mi sem tehettünk annak idején semmit az idecsődülő anyások ellen. Dölyföltek, pattogtak, mint kecskeszar a deszkán és nem értettek semmit. Változik itt minden, ha akar, ha nem.
Ez van és kész.
A délutáni szunyókálás nem jött össze.
– Most sétálok – röffentette oda nejének, durvábban, mint akarta. Az asszony csak bólintott. Mi mást tehetett volna? Kezdett megnyugodni, és pontosan tudta a férje is megnyugszik majd, és ez a mocsok reszlovakizálás szépen, lassan majd hősködéssé alakul nála, hiszen végül is kényszer volt és tulajdonképpen nem árultak el semmit. Sőt, Jenő majd kitalál utólag valamit, hogy ő bizony szellemesen odamondott a bizottságnak, az új főjegyzőnek valami pikírt megjegyzést. Valamit leszólt fentről, a szellem magasságaiból ezeknek az új uraknak, és azok csak pillogtak. Gusztustalannak, gusztustalan, sőt haszte blőde vicc ez a reszlovakizálás, ahogy a szomszéd Ungár Elza mondta annak idején Ungár Bélának, ha dühös volt a valami miatt. Igen, a néhai férjének mondta, ha Béla valamivel feldühítette: haszte blőde Kerl… szidta fojtott hangon, ami mégis áthallatszott a szomszéd udvarról. Az orgonabokrok sem tartják meg a titkot.
– Hát akkor kezdődjék a séta a gesztenyék alatt – sóhajtott Dringli. A házuk előtt ment el, és mindig eszébe jutottak Ungárék. És eszébe jutott Ungár Béla, aki szintén nem tért vissza a lágerből. Csak Elza jött haza. Haza? –  Istenem, milyen szép volt ez az asszony. Mindig nevetett. Igen. Akkor többet nevettünk. Annak idején, még azokban a bizonyos boldog békeidőkben. Amikor még nem kezdődött el… mi is? Azok is elmúltak, a nevetés is a lágerben maradt, meg Béla is, az ifjúsági úszóbajnok…
Megbolondult ez a világ, felfordulás van mindenütt és ennek még nincs vége. Elza fél év alatt valamelyest összeszedte magát, de a házát szinte sosem hagyta el. Bezárkózott. Újra megszépült, de már más volt, nem a régi Elza szépsége. Az udvaron sétálgatott néha. Vagy napokig ki sem jött a házból. Jenő is, a neje is áthívta volna párszor, hogy jöjjön át egy kávéra, teára, pohár borra, mint régen, de Elza csak nem jött át. Megköszönte a meghívást, és kibeszélte magát, hogy most éppen miért nem. Udvarias volt, de más volt, mint annak előtte. Igen, csak udvarias volt és nem kedves. Nem csoda, jegyezte meg Jenő a nejének, aki úgy vélte, hogy Elza magasan hordja az orrát.
– Minden pesti nő magasan hordja – mondta. Jenő, aki már aznap ivott, és nem volt semmi kedve megmagyarázni, hát pofonvágta a feleségét. Többé nem korholta Elzát az asszony. Ezután már csak azt leste, lehet e köztük, mármint Jenő és Elza közt valami. De nem volt. Jenőnek, ha voltak is nőügyei, mindig nagyon diszkréten intézte. Elzával pedig nem volt semmi. Sem most, sem lány korában, pedig tagadhatatlan, nagyon tetszett neki Elza, aki eleinte csak nyaralni járt ide. Vidékre, ahogy a Pestiek mondták. Párszor teniszeztek is együtt. De csak teniszeztek. Elza persze jobban játszott, mint ő. Pesten teniszezni is jobban tudnak.  Ungár Béla is csak néha győzött Elzával szemben.  Béla, pedig akkoriban mindenben nyerőnek tűnt.
Akkoriban.  Elza mostanában már Jenővel sem beszélgetett. Talán senkivel.
Elza fél év múlva kivándorolt Palesztinába.

Jenő most csak sétálni ment, és most is a Mendel vendéglő felé vitte az útja. De Mendelnek már neve sem volt, mióta árjásították. Azóta, úgy maradt, cégtábla nélkül, névtelen. Mostanáig csak kopott az eleganciája. Még nem ütött-kopott ócska, de már nem olyan, mint volt. Semmi sem olyan, mint volt.
Ez van és kész.
– Igen, még a saját nevem sem az, ami volt – megtorpant, zavarában lefordítgatta ismerősei keresztneveit magában. Ezen néha röhögnie kellett. Így jutott eszébe a sírásó is. Még hogy Vojtech lenne belőle? Varholya Bélából.
A vendéglő félig üres volt. Jenő a törzshelyére ült. A pincér automatikusan hozta a konyakot, ami csak utánzata volt a háború előttinek. A prímás széles mosollyal a húrokon pengette a Négy folyót, de Jenő nem intett neki. Egyedül nem lehet mulatozni és ma nem volt mulatós hangulata. Ezután már ő sem zúgathatja a négy folyót. Hiába kellemes a hangja.  A vendéglő másik sarkában a város új urai vacsoráztak, meg persze ittak is. Mintha mosolyogtak volna feléje. Igen, Eugen felé mosolyogtak. Már biztosan tudják, hogy reszlovakizált. Meg kell tanulnia szlovákul. A szakma miatt is. Mert a hivatalos nyelv kell a szakmához. Értett ő mindent, amit elolvasott, ha meg írni kellett, lediktálta és az asszony mindent kijavított. Ez nem gond, csak az akcentus volt kínos. Igen harsogóan idegenes volt az akcentusa. És az akcentus, a magyaros akcentus, bizony nem tájszólás. Sosem veszik jónéven, nem kíséri megbocsájtó mosoly az igyekezetet. A magyar akcentus gyanút kelt. Kilógó lóláb az új nemzeti viselet alól. Összenéznek miatta, halványan bólintanak is, vagy/sőt még gúnyosan fel is nevetnek, hogy íme, ez nem a mi kutyánk kölyke. Mert ők másmilyen hibákat vétenek beszédközben. Mert ők is hibáznak. De azok az ő tévedéseik. Az idegen nyelvbotlások viszont mindig kilógnak a sorból, szájból, a beszélgetők hangulatából. Még akkor is, ha humorosnak, jópofának mondják és felröhögnek miatta. De akkor is kiközösítik az eredendően nem közéjük valót.
A harmadik konyak után már megint Varholya Béla jutott az eszébe.
– A végén majd még megússza – dünnyögte.
– Parancsoljon, nagyságos uram! – értette félre a helyzetet a főpincér.
– Semmi, Döme, semmi – mosolygott a pincérre – de ha megkérhetlek Dömötör – így mondta kissé hivatalos, bár mégis atyáskodó hangnemben – hagyd a nagyságost, nem divat ez már. Rajtam sem segít, ha nagyságos urazol. És ráadásul, még magadnak is csak árthatsz vele. Most ilyen idők járnak.
– Ahogy nagyságod parancsolja… pardon… ahogy parancsolja uram – mondta a főpincér és alázatosan meghajolt. Mélyebben, hálásabban, mint szokott nagyságos urazás közben, és a földre mosolygott.
Döme felsegítette Dringlire a fekete bársonygalléros, elegáns, szürke, őszi felöltőjét és hajlongva a bejáratig kísérte. Dringli Jenő (ha még Jenő?) haloványan bólintott és elindult hazafelé. A főpincér még utána nézett, majd becsukta az ajtót.
–  Hát nagyságos ám a kutya füle, itt még a Varholya Béla is nagyságos lehetne már. Majd beszélek vele, beszélek a fejével – morgolódott egész úton hazafelé. Szokása volt ez. Vagy most az alkohol hirtelen jött agresszivitása háborgatta hangulatát? Ilyenkor szinte mindenkit szidott és leszólt, aki csak az eszébe jutott. Most azonban csak Varholya Bélát szidta. Pedig alig ismerte. Sosem beszélgetett vele, apja temetésekor is csak a legszükségesebbeket közölte neki.
Most viszont szinte utálta Varholya Bélát. Talán azért mert a sírásó akkor még nem reszlovakizált. Vagy, csak azért, mert Dringli ezen az estén relatíve keveset ivott.

Kritika a kötetről: http://ujnautilus.info/belakrol-gagyor-peter-belak-czinkelt-pakliban-tizenharom-tizperces-trianoni-remregeny

 

A KEZDET VÉGE?

A tiszteletes fizikai állapota a szakszerű ápolásnak köszönhetően lassan, de egyre jobbra fordult a következő hónapokban.

– Még egy hét, és a saját kezével hajthatja a kerekesszékét – bíztatta őket a gyógytornász. – Utána az autót…

– No, azt nehezen.

– Miért?

– Mert eladtuk – felelte Albert bácsi szárazon.

Vele a zongorát, néhány festményt és egyebeket, hogy kifizethessék az orvosságot és rehabilitációs kezelést. Mellesleg Margit és Albi is Anna asszonyhoz költöztek, ami szintén jelentős anyagi megtakarítást jelentett. De éppen ez a költözés volt az, amin a férfi a legkevés­bé bírta magát túltenni. Hiányzott, nagyon hiányzott az a gyerek, és Margit is, bár ezt Jánoska saját maga előtt is tagadta.

– Ne haragudj, de sehogy sem tetszik nekem ez a jelenlegi állapot – tette szóvá aggodalmait a menyének Madarász úr. – Időd nagy ré­szét otthon töltöd. Jó, Kecskeméten laksz, és most már ott is dolgozol. Csak amikor hozzánk is ellátogatsz, lehetnél egy kicsit… Nem is tu­dom, hogy fejezzem ki magamat, figyelmesebb. Elsősorban a férjeddel, aztán a gyerekeiddel, hogy magunkról már ne is beszéljünk.

– Úgy? Egyszóval nem vagyok jó feleség, elhanyagolom a családom, és egész nap csak szórakozom, henyélek – tette csípőre a kezét harciasan a tanítónő.

– Nem, nem, nem henyélsz, de mindent olyan… olyan lélektelenül csinálsz, minket lekezelsz, a szomszédjainkat utálod. Néha az az érzésem, nemcsak minket, a fiamat sem… szereted.

– Olyan vagyok, amilyen vagyok. Ez az én fizimiskám. Maszk nélkül, drága apósom. Vagy jobb szeretnéd, ha a szemedbe mosolygok, hátulról meg kinevetlek?

– Ezt sem, azt sem. Szavamra, már az sem lepne meg, ha el akarnál válni maholnap.

– Tévedsz. Eszembe sincs, mert hiszed, nem hiszed, még mindig szeretem a fiadat – lepte meg Margit kijelentésével az egykori kisgazdát. – Ilyen állapotban pedig bűn is lenne elhagyni, hát még ha figyelembe vesszük, hogy János Isten szolgája.

Albert bácsi gyanúja megingott. Lehet, hogy még mindig szereti? Nehéz elhinni, de ki tudja? Olyan kiismerhetetlenek a mai emberek.

Olga szinte mindennap meglátogatta Jánoskát. Felolvasott neki az újságból, hangoskönyvet hozott, vagy besegített a háztartásba. Aztán megritkultak a vizitjei. Először csak harmadnaponként, utána hetente, végül egyáltalán nem jelentkezett: férjhez ment. Ilyen az élet! – törődött sorsába a lábadozó lelkipásztor. Előbb Amy, most Olga hagyta magára. Egyedül Marcsi, a kis süketnéma tartott ki mellette, aki ugyancsak meg-meglátogatta Madarászt.

– Már csak azt várom, hogy te és a feleségem is faképnél hagyjatok – panaszkodott a lelkész írásban Marcsinak.

– Nem hiszem – rázta meg a fejét a tázlári. – Nevess ki (időközben letegeződtek egymással), de szerintem ezt soha sem fogja megtenni.

– Miért ne, hogyha egyszer nem szeret.

– Akkor sem. Mintha bűnösnek érezné magát, igen, talán elkövetett valamit, és most attól fél…

– Mitől?

– Nem tudom, ez csak olyan megérzés. Talán az egyedülléttől, Istentől, amit külön bonyolít, hogy egy pap, vagyis Isten egyik pártfogoltja ellen vétkezett.

A férfi emlékeiből hirtelen előugrottak a postán kapott fényképek. Vajon ki küldhette őket? Egy jóakarója, ellensége vagy… Vagy maga Aczó tanár úr? Nem valószínű, bár ki tudja? Hátha ezzel akarja elérni, hogy elváljon. Milyen jó lenne valakivel erről beszélni! Meg arról is, milyennek látja ő a feleségét.

– Te hogy látod, egyáltalán mi a véleményed a nejedről?

Micsoda abszurdum: a beszédet kuka létére nem érti, de még a gondolatait is meghallja!

– Bocsi, elfáradtam, de majd később erről is beszélünk.

Ezután két hétig nem találkoztak.

– Ho-ol vo-oltá-ál? Má-ár na-agyo-on vá-árta-alak – préselte ki magából a szavakat.

– Nem értem – felelte Marcsi rögtön írásban. – Csak nem hiányoztam, Madarász úr?

– Ezt is eltalálta! – csodálkozott Jánoska. – Te mindig hiányzol, hogyhogy eddig nem láttad? – Hű, ezt ellőttem, még félreérti ez a derék jány.

Marcsi arca kiszínesedett, kezébe vette a ceruzát, aztán még sem válaszolt. Nem is volt rá szüksége, ott ragyogott az az arcán fehéren feketén.

– A múltkor azt kérdezted, mi a véleményem a nejemről. Hát most megmondom, ha még mindig érdekel.

– Érdekel.

– Szóval Margit. Ellentmondásos nő, az bizonyos. Orvosi szemmel nézve akár szkizofrénnek is nevezném. Tudod, ez olyan…

– Tudathasadásos állapot. Nem vagyok én olyan analfabéta, mint amilyennek kinézek. Én, kérlek, már elég régóta rendszeresen olvasok. És nem csak regényt, tudományos könyvet is, esszét, cikkeket. Kedvenc tv-csatornám a Spektrum, National Geographic, Animal Planet… Folytassam?

Jánoska fokozódó tisztelettel nézett a leányra.

– Gratulálok. Sejtettem. Visszatérve Margitra, nem állítom, hogy igazam van. Elvégre pap vagyok, illetve voltam, nem orvos. Viszont lelkészként úgy látom, ebben az asszonyban két szellem, egy jó és egy rossz küzd állandóan egymással. És tudod mi a legszomorúbb? Hogy a feleségem issza meg a levét az egésznek. Én meg csak nézek, bámulok anélkül, hogy bármit tennék ez ellen.

– Mert nem is tehetsz, Jánoskám. Ez elsősorban az ő dolga. Segíts magadon, és az Isten is megsegít, ezért ha Margit nem mozdul, még csak szemrehányást sem tehetsz magadnak.

A férfi némán simogatta fekete, ujjnyi hosszú szakállát. Mióta lebénult nem sokat törődött magával. A mostohaanyja fésülte, manikűrözte, az apja borotválta mindaddig, amíg rá nem szólt, hagyja csak, hadd hordjon szakállt ezentúl. Különben is kit érdekel, hogy néz ki egy rokkant nyugdíjas.

– Már megint kezded? – háborgott az öregúr. – Kérlek, légy férfi és… apa, aki három gyermek sorsáért felelős.

Férfi, apa, szép szavak! Csak hát a felelősségnek is súlya van, nagy súlya, és ha ehhez hozzájön még innen-onnan pár kiló, ember legyen a talpán, aki ezt elbírja.

– Köszönöm a megnyugtató szavaid, de beszéljünk most már rólad is! Te mikor mész férjhez, ha nem vagyok indiszkrét?

– Amikor egy kuka lányt is elvesznek. De mivel nem vesznek, hát Istenem, szinglik is vannak a világon!

– Vas Gábor?

– Milyen Vas Gábor? Ja, az a nyomorult? Jézusom, most jut eszembe: vigyázz ezzel a bunkóval!

– Itt, Soltvadkerten? Miért kell tőle tartanom?

– Mert szerinte neked köszönheti, hogy otthagytam, inni kezdett és elzüllött. Egyszer be is vallotta: addig nem nyugszik, amíg ki nem tekeri ezért a nyakadat.

– Mivel foglalkozik momentán?

– Semmivel. Tényleg lezüllött: előbb elárverezték a házát, aztán elvesztette az állását. Most itt csámborog valahol Vadkerten.

Még egy áldozat! – hanyatlott vissza a párnájára Madarász. Az első az édesapja, a második Margitka, rajta keresztül Anna asszony… Pedig, Isten látja lelkemet, egyiket sem akartam bántani.

Telt-múlt az idő. A gyerekek nőttek, okosodtak, és János is egyre jobban rendbe jött. Legalábbis fizikailag, miközben lelkileg inkább le-, mint felépült – apja legnagyobb bánatára, aki sehogy sem értette, mi rágja folyton belülről.

– Talán ilyen az alaptermészete – találgatta Albert bácsi felesége. – Vannak ilyen búval bélelt férfiak. Az én dédim is ilyen volt. Nem is igen emlékszem, láttam-e mosolyogni valaha.

– Az alaptermészete? Nem, nem ilyen. Csak mióta pappá szentelték, nézi más szemmel a világot. Megváltozott, érzékenyebb lett. Képzeld, azt hiszi, miatta vétkezik Margitka, s mivel ő az oka mindennek, csakis ő mentheti meg a lelkét is.

– Még ilyet! El sem hinném, ha nem ő magyarázta volna be neked.

– Nem magyarázta be, de minden elejtett szava, mondata erre vall.

– Jaj, nekem ez túl komplikált! Sajnos úgy nézem, a gyógytornász helyett most már egy pszichiátert kell fogadnunk.

Egy fagyos, téli reggelen Margitka, ukmukfukk, bejelentette, hogy – szünidő lévén – elviszi a gyerekeket egy hétre magához.

– Kérlek! Semmi akadálya – egyezett bele János udvariasan telefonon; most már tudott beszélni, még ha lassan és nem is mindig érthetően.

Alig tűntek el a gyerekek, szedelőzködni kezdtek a szülők is.

– Mi meg disznót vágni megyünk a sógorhoz – fütyörészett Albert bácsi jókedvűen. – Nem jönnél velünk a változatosság kedvéért? Ó, bocs, elfelejtettem, te nem szereted az ilyesmit.

János unottan nézett ki az ablakon. Odafönt a magasban Holle anyó rázogatta a dunyháját. Két nap múlva karácsony. Ilyenkor szokták díszítgetni a fenyőfát a templomban. Ezt kedvelte, a disznókat sajnálta. A csirkét is, bárányt, mindenféle élőlényt, amit az emberek feláldoztak a hasukért. Nem is vágott le soha egyetlen csirkét sem. A csirke is élőlény, és én megbecsülöm az életet, mint Isten legcsodálatosabb ajándékát – szokta mondogatni ilyenkor.

– Jó szöveg – csipkelődött Margitka. – Azért a zúzát, kolbászt te is szívesen megeszed.

Ettől fogva egyszer sem mondogatott effélét, ezzel szemben egyre sűrűbben mellőzte étrendjéből a húsokat.

– Na, szia! Délután, estefelé megjövünk. Ha szükséged van valamire, hívj fel a mobilon!

Végre egyedül! A rokkant férfi égre nyújtott kézzel ordította el magát. Elnyújtott, furcsa torokhangon üvöltött. Egy kicsit úgy, mint egy farkas, egy kicsit úgy, mint az ősember bömbölhetett valamikor a történelem hajnalán.

Hátborzongató, itt történt valami! Ez az atyafi belőtte magát, vagy egyszerűen… megzápult. Látszólag, valójában csak kieresztett némi ájert magából. Megesik, nem, ha sokáig visszafojtunk magunkban valamit. Csak nyelünk, fortyogunk, aztán pukk, úgy törünk ki egyszerre, mint az Ezjafjallajökull vulkán mostanában Izlandon.

A férfi odagördült a szekrényhez, és megkereste édesapja vérnyomáscsökkentő italát. Egészségedre! – emelte az üveget az ég felé, s akkorát húzott belőle, hogy egy pillanat alatt bepöckölt. Pazar nedű, nemhiába szereti az édes is. Te meg mit hallgatsz? – intézte szavait továbbra is az Atyához. Nincs kedved beszélgetni egy régi híveddel? Mi, hogy beszélgettünk mi már máskor is? Hogyne, de eddig még egyszer sem kérdeztem tőled semmit sem. Most kérdeznék, ha megengeded – hörpintett egyet ismét a palackból. Az 50 fokos pálinka villám­gyorsan áradt szét az ereiben. Valamikor fiatalkorában meg-megitta ő is a magáét, de miután egy papnak ez már nem illik, leszokott róla teljesen. Eh, mit számít! Akkor még lelkész volt, most csak egy tehetetlen, szánni való léhűtő. Első kérdés: miért nem kívánsz nekem is hasonló erőt, egészséget, jó Atyám? Ne, ne haragudj, csak kérdezem. Nincs válasz? Erre szokták mondani: elfordította arcát előlem az Úristen. De miért Atyám, miért? Ez volna a harmadik kérdésem. Vagy második? Milyen meleg van ebben a szobában! – gombolta ki az ingét kábultan. Kérlek, ne érts félre! Én nem lázadok, csak éppen nem értem, hogy szolgáljak ilyen testtel ezután? Neked, de a családomnak is, bárkinek, amikor magam is gyámolításra szorulok? Hogy segítsek például az apámon, akit a múlt és egy öngyilkos lelke riogat? Aztán ott van Margitka! Kétségtelen, hogy vétkezett, és alighanem szenved is. Én segítenék rajta, de nem tudok. Pedig még az életemet is odaadnám, ha ezzel eltörölnéd a bűneit – dadogta, s csak az utolsó szónál eszmélt rá, milyen szamárságot talált ki. Hiszen így csak a Megváltó beszélhet, másrészt öngyilkosság lenne, amit minden vallás elítél. Térj magadhoz, mert berúgtál! – rázta meg a fejét szégyenkezve, átkarikázott a konyhába, és bedugta fejét a csap alá. Ez jól esett, de még mindig forog a ház körülöttem. Erre megfőzött egy kávét, és tovább töprengett. Abszolút igaz, hogy az öngyilkosság bűn, de vajon minden esetben? A hazugság sem bűn, ha kegyes célból hazudunk. Lásd Szent Erzsébet esetét a rózsákkal![i] Jézus áldozata sem állt messze az öngyilkosságtól, elvégre nagyon jól tudta, ha kitart elvei mellett, megölik. És ő mégis kitartott, kereszthalált halt miértünk. Miért ne áldozzam fel hát én is az életem, ha ezzel megmentek néhány lelket cserébe? – húzott ki egy kenyérvágó kést a fiókból. Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.… – imádkozott hangosan, végül csuklója fölé emelte a késpengét. Isten veled, Margitka, bocsássatok meg, gyerekek!

Helyben vagyunk, most már minden egyértelmű és világos! Ehhez kellett a szesz, a hegyi beszéd és a konyhakés. Még egy pillanat, és Madarász János nincs többé. Ekkor villant belé a nagy kérdés: biztos, hogy minden olyan egyértelmű és világos? Valóban azt hiszi, hogy egyszerű ember létére bárkit is megmenthet, és az öngyilkos sem mindig vétkezik? A csudába, mégsem olyan erős ez a pálinka! Na, még egy korty, mielőtt… Hű, de forog ez a konyha körülöttem! Lehunyta a szemét. A forgás nem szűnt meg, sőt, vele együtt elkezdett ő is keringeni, pörögni. Aztán elájult.

Miközben János odabent diskurált magával, odakinn egyre sűrűbben havazott. Az ég is elborult, s olyan sötét lett, mintha alkonyodna, jóllehet még csak reggel volt. A Madarász-házzal szembeni Caféban loncsos férfi feketézett. Ráérősen bámult ki az ablakon, s valahány­szor a Madarász-ház felé sandított, szemében gonosz fények villóztak. Természetesen nem kerülte el Margit és a gyerekek távozása sem, ami látható elégedettséggel töltötte el.

– Kér még valamit, mert ha nem, ajánlom, menjen melegedni máshová – szólt rá a pincér mogorván.

– Majd később. Én nem sietek, ráérek.

– Semmi később! Vagy fogyaszt, vagy átadja a helyét, és távozik.

– Fulladj meg! – kászálódott fel a férfi, és kiballagott a teremből szinte ugyanabban a pillanatban, amikor Albert bácsi és a neje otthonról.

Most jött el az én időm! – ujjongott fel a csavargó magában. Már hetek óta leste (többnyire innen, a Caféból) az alkalmat, mikor törhet be az extanító házába. Kinyomozta kik és hányan laknak bent, mikor szoktak hazajönni, elmenni, hogy utána azonnal besurranjon, és… Kirabolja Madarászt? Hideg! Hogy megleckéztesse vagy akár meg is ölje a… tiszteletest. Szóval bosszú, személyes indíték. Van ilyen, de hogy valaki egy rokkanton akarjon bosszút állni… ! Brr, itt valami nagyon-nagyon nincs rendben!

A férfi odasétált a kapuhoz, és elővett egy sperhaknit. Fél percbe se telt, s máris feltárult a kiskapu. Ez profi, ilyen alaknak még a páncélszekrény sem jelenthet akadályt. A belső ajtó nyitva volt. Vili, itthon van a papocska. De hol, mert a szobában nincs, a szentségit! Micsoda raktár! – tekintett körül a túlzsúfolt szobában. Ágy, ágy mindenütt. Tiszta mizéria! Hogy tud ennyi ember ilyen lyukban létezni? Messziről látszik, hogy ezeknek sem lehet tejföl az életük – lopódzott szívébe önkénytelenül a szánalom. Te nem vagy eszednél! – pirított magára pirosan. Csak nem fogod ezt a nyavalyás liliomtiprót sajnálni! Ez itt Madarász, a tázlári tiszteletes, aki elvette a párodat, és tönkre tette az életed, egyszóval bűnhődnie kell, méghozzá tüstént, mert bármelyik percben betoppanhat valaki a családból. Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben… Aha, imádkozik a mitugrász! Kipattintotta a bicskáját, és átcammogott a konyhába. A tiszteletes meg sem moccant, talán elaludt. A levegőben erős pálinkaszag terjengett.

– Áldás, békesség!

Semmi reakció.

– Ébresztő! – rázta meg a lehorgasztott fejjel pihegő rokkantat.

Milyen megfáradt, összetört ember lett belőle! Igazán gyerekjáték lenne megölni, vagy legalábbis elcsúfítani ezzel a bicskával – emelte fel a kezét szilajul. A fenét, rossz ötlet! Előbb még elszórakozok vele egy picurkát, amíg bocsánatért nem könyörög – lódult meg a fantázi­ája, s szinte maga előtt látta a mitugrászt, amint összetett kézzel pitizik. Hopp, felébredt! Kezdődhet az utolsó felvonás.

– Pálinkás jó reggelt, drága tiszteletes úr!

– Maga… maga kicsoda? És hogy került ebbe a lakásba?

– Nem ismer meg? Én vagyok Vas Gábor. Marcsi férje, emlékszik?

– Emlékszem – tapogatta meg János a homlokát.

– Akkor azt is tudja, mit akarok.

– Gyanítom. Már vártam magára.

– Maga tönkre tette az életem, tudja-e? Előbb elmarta a szerelmem, aztán elidegenített a fiamtól.

– Tudom.

– Maga miatt kezdtem inni is, legvégül el kellett adnom a házamat. Azóta az utcán élek, tiszteletes, család, állás és pénz nélkül.

– Nem tudtam, de sajnálom.

– Sajnálja. Csak ennyit tud mondani mindarra, amit elkövetett ellenem?

– Még mit akar? Megölni? Parancsoljon, semmi akadálya – hunyta le a szemét megadóan.

– Hova ment a felesége a két gyerekkel?

– Kecskemétre.

– És az édesapja?

– Disznót vágni egy rokonhoz. De ez most hogy jön ide? – tolakodott nyelvére a kérdés, aztán mégsem kérdezett semmit sem.

– Kasa! – gondolta Vas Gábor; akkor van ideje elcsevegni a papjával. – Nem linkel?

– Számit ez most valamit? Rajta, csinálja!

– Mit csináljak?

– Amit akar. Vágja le a fülemet, ujjamat, szúrja ki a szemeim. Vagy nem ezért tört a házamba?

– Van egy cigije? – ült eléje egy székre a villanyszerelő.

– Tessék!

– Furcsa ember maga, tiszteletes – fújta a füstöt János arcába. – Én meg bolond, amiért bedőlök magának.

– Ezt hogy érti?

– Sehogy! Felejtse el! Nyilván minden másképp alakul, ha korábban, úgy egy évvel hamarabb „török” ebbe a kastélyba. De hát az utca nemcsak zülleszt, tanít is. Amint látom, azért magának is megvan a maga keresztje. Elárulná, hogy jutott idáig?

– És maga?

Meghökkenve néztek egymásra.

– Maradt még a törkölyből? Köszönöm – fogott kezet a lelkésszel.

Megint egymásra néztek, és mosolyogtak. Odakint lassan elállt a hóesés, és a nap is kisütött. Hirtelen elsuhant valami az ablak előtt. Mintha egy kiterjesztett szárnyú, hófehér angyal lett volna, s olyan erős fényt árasztott, hogy Jánosnak le kellett hunynia szemét a nagy fényben.

– Ott! Ott! – mutatott az ablakra! – Valami elszállt előttünk.

– Micsoda?

Kinyitotta a szemét. Eltűnt, már semmi sem volt az ablakban.

– Semmi! Bocsánat! Csak a szemem káprázott.

 

Vége

 

___________________________________________________

[i] Egy alkalommal Szent Erzsébet kenyereket vitt a szegényeknek, amikor sógorával, a zsugori Henrikkel találkozott. Annak kérdésére, mit visz a kosárban, Erzsébet így válaszolt: rózsákat. Lássuk! – mondta a király. Erzsébet engedelmeskedett a parancsnak, és valóban rózsák voltak a kosárban, ugyanis Isten megbocsátván a királylány füllentését, valamennyi kenyeret rózsává változtatott.

 

 

 

(Illusztráció: scttrd)

A VÉG KEZDETE

A jelek szerint a szabónő nagyon megharagudhatott a vejére, mert többé egyszer sem látogatott a paplakba. Annál gyakrabban rándult haza a tiszteletes asszony.

– Elég! – unta el a szüntelen ingázást végül is a tiszteletes. – A pohár betelt, határozz: hozzám vagy a mamádhoz akarsz tartozni?

– Miért, két helyre nem lehet?

– Csak ha a kettő nem zárja ki egymást. Lehetetlen két úrnak egyszerre szolgálni, mert vagy az egyiket gyűlöljük, a másikat szeretjük, vagy az egyikhez ragaszkodunk, a másikat viszont megvetjük.

– Ki akar itt szolgálni? – berzenkedett a fiatalasszony. – Elvégre demokráciában élünk, ha nem tévedek.

– Ne értsd szó szerint! Az úr csupán szimbólum. Tegyük fel, hogy szereted a húst is, tortát is. Legyen! Csakhogy sajnos cukros vagy.

– Én? Még csak az kéne!

– Ez csak egy példa, könyörgöm. Szóval diabetikus vagy, és ez már baj, kizáró körülmény, tehát: a tortáról le kell mondanod. Én nem kérem, tagadd meg az anyádat, de ettől még hallgathatsz az uradra.

– Férjedre.

– Férjedre. Csökkenthetnéd a többórás telefonálgatásokat, továbbá nem kellene minden perpatvar után Kecskemétre rohannod, hogy aztán még zabosabban jöjj vissza, mint ahogy elmentél. Ráadásul mindkettő pénzbe kerül, sok pénzbe, holott ilyen szempontból állunk a leg­rosszabbul per pillanat – igyekezett a János Margit lelkére beszélni.

Általában sikerrel, mert a kis tanítónő magába is szállt mindaddig, amíg nem találkozott ismét az anyjával.

– Nem bírom, domnu[i] Szandu, mit tegyek? Adj, kérlek, tanácsot, mert belehalok a bánatba! Hát nem abszurdum! Ahelyett, hogy az egyház és a hívők ügyes-bajos gondjaival törődnék, egyfolytában a magánügyeimmel vesződöm – tárta ki a szívét János őszintén.

– Én a helyedben udvarolnék egy kicsit annak a tökfej lányomnak. Mivel bővérű nő, plusz irtó hiú is, néhány bókkal, virággal biztosan levennéd a lábáról.

A lelkipásztor mit tehetett egyebet, megfogadta a tanácsot, és elkezdett veszettül kurizálni Anna asszonynak. A szabónő eleinte gyanakvóan figyelte, miben mesterkedik Madaras, aztán fokról fokra engedett, pontosabban lángra gyúlt, mint a kiszáradt mező a nap tüzétől. A férfi megijedt: kis szikrára számított, de ez már tűz a javából.

– Úgy látom, kezditek megszeretni egymást a mamával – örvendezett eleinte a tanítónő, később egyre kevésbé, ki is fakadt egy szép napon. – Álljon meg a menet, lelkecském! Nálad a benzin nincs pénzben? Mellesleg a mama sem olyan öreg még, hogy ne másszon rád, ha ingerled.

– Gratulálok a legújabb stílusodhoz! – hökkent meg a tiszteletes. – Ki csiszolt rajta ilyen szépen ezúttal: Alíz barátnőd, vagy valamelyik akció-, illetve krimihős a tévéből?

– Hamuka. Hagyd békén az anyámat, no meg Olgát, akivel olyan buzgón levelezel, különben én is e-malezni fogok Aczó Lacival!

– Semmi kifogásom – egyezett bele gyorsan, még mielőtt a felesége meggondolná magát. – De akkor te se lebzselj otthon örökkétig. A te otthonod itt van, férjed, gyerekeid mind itt vannak, a többi mellékes, úgy ahogy számtalanszor kifejtettem. Így hát a névnapjára sem megyünk holnapután?

– Jé, erről meg is feledkeztem! Erre utoljára még elmegyünk, utána slussz, vége a hetyegésnek!

– Alakul, mi, alakul – feszített Szandu bá. – Ismerem én a dörgést, nemhiába éltem 85 esztendőt.

Összekapartak egy kis ajándékot, és elhajtottak a szabónő névnapjára. Pezsgős vacsora, tánc, négykezes zongorajáték, mint a régi szép időkben. Egyedül a házigazda kornyadozott, ezért ő meg sem jelent a társaságban. Annál vidámabban ropta a háziasszony, meg is tapsolták a vendégei.

– Gyere a műhelybe, mértéket akarok venni rólad – súgta oda Jánosnak tánc közben. – Olyan snassz ez az öltöny! Na ja, konfekció!

– Most? Itt? Holnap, nem illik csak úgy itt hagyni egy társaságot.

– Ugyan, ki törődik vele! Öt perc, s máris visszajöttünk. Vesd le a zakót, hadd mérjem meg a derekadat! – vett elő a műhelyben egy mérőszalagot. – Kösz. Milyen sudár úriember! – ölelte át váratlanul.

– Mi… mit csinálsz? – siklott ki a férfi Anna asszony karjaiból. – De hisz ez bűn! Ne felejtsd el, hogy a vejed vagyok!

– Miféle bűn? Egy aprócska ölelés? Nincs abban semmi, drága vejem. Persze, ha lefeküdnénk… ! – dörgölődzött hozzá csábítóan.

– Te, ne haragudj, de bekávéztál.

– Visszautasítasz? – ugrott össze a nő két szemöldöke. – Engem? Na, várj, te szerencsétlen!

– Miért szerencsétlen? – szólalt meg az ajtóban a tanítónő.

János és a nő riadtan fordult a hang irányába. Vajon mióta áll itt és bámul rájuk? Két-három perce, vagy épphogy megérkezett?

– Ez csak olyan szólásmondás. Különben mit akarsz? Miért nem vagy a vendégekkel?

– És ti? – dobta vissza a labdát a mama ibolya szemű kedvence.

– Mi… én… Csak mértéket vettem róla. A te férjed olyan slamposan jár, mint egy kecskeméti hajléktalan.

– Tehát ezért szerencsétlen, mire te irgalmas szívedre hallgatva elhatároztad, varrsz egy öltönyt neki. Este fél tízkor.

– Egyet-kettőt, végül is szabó lennék, és egy szabónő veje nem járhat ilyen rendetlenül.

– Jól van, mama. További kellemes… méricskélést! Gyere! – mordult a férjére, elbúcsúzott a többiektől, és irány a tázlári parókia.

– Hú, de sietsz! Miért nem maradtunk legalább reggelig?

Margit feleletre sem méltatta.

– Most mit duzzogsz? Amiért pontra tettem, vagy nem tettem pontra a mamádat?

Csend. Az út teljesen kihalt volt, s csak nagyritkán suhant el egy-egy kocsi mellettük.

– Margitkaaa!

Bekapcsolta a rádiót, és rá se nézett a férjére.

– Értem: haragszol rám. Mint mindig, de ma este… ?

Vajon mit látott, hallhatott, hogy megint így begurult?

Pár hónapig semmi érdemleges nem történt. Margitka „dobta” a mamáját, és megpróbált úgy élni, ahogy azt egy tiszteletes asszonytól elvárták. Öröm az ürömben. Aztán megint olyasmi jött közbe, amitől új fordulatot vett az életük. Egy ködös, novemberi reggelen elgázolták a nagytatát. Még élt fél napot, aztán örök álomba szenderült. Nagy csapás volt, de János ezt is kibírta. Így rendelte a Jóisten, ebbe bizony bele kell nyugodni. Annál rosszabbul viselte Margitka, nyugtalanná, szórakozottá vált, és, mint annyi más esetben, újra visszapártolt az anyjához. A tiszteletes fejében zavaros gondolatok keringtek, s minél jobban tépelődött, őrlődött, annál világosabbá vált előtte, hogy a feleségét megszállták az… ördögök. Hiába, pap volt, és egy pap mi másra gondol ilyenkor. Ezen annyira elbúsult, hogy még éjjel álmában is ezen töprengett.

– Beteg vagy? – tűnt fel az asszonynak, hogy a férje alig alszik, eszik mostanában.

– Csak a fejem és a gyomrom vacakol. Átmeneti állapot, általában magától is elmúlik – titkolta el Margit elől az igazat.

De hát hogy árulhatta el, mi bántja, amikor a nőt már semmilyen vele kapcsolatos dolog nem érdekli. Valaha sokat beszélgettek egymással, de ma már inkább a krimiket, és a barátnőit részesíti előnybe. Neki viszont hiányzik, igazság szerint Olga is, akivel éppen Margit miatt szakított. Olga! János szívét hirtelen átjárta a melegség. Vajon gondol-e még rá az ő védangyala? Mi volna, ha most rögtön átkocsizna hozzá Vadkertre? – fogta el a vágy a nő után. Margitot ez már úgysem zavarná, másrészt az apját is kötelessége meglátogatni.

– Jánoska! – kiáltott fel Olga, amint meglátta. – Drága barátom, hát még sem felejtetted el Soós Olgát?

Teljes két órát beszélgetett a leánnyal, megemlítve többek közt a feleségével kapcsolatos sejtését.

– Lehetetlen! – ingatta fejét a virágárusnő. – Bocsáss meg, de ezt én sehogy sem tudom elhinni.

– Konkrétabban? Azt hogy megszállta, vagy hogy egyáltalán van ilyen?

– Tulajdonképpen mindkettőt.

– Te, ugye, hithű református vagy?

– Az vagyok.

– És templomba is jársz, meg a Bibliát is forgatod.

– Természetesen.

– Akkor nemcsak Jézusról, hanem a Sátánról, démonokról is hallottál.

– Hallottam. Egy régi, letűnt világból – válaszolta Olga tétován. – Most egyre kevésbé, és sem én, sem a barátaim, ismerőseim nem ta­lálkoztunk semmiféle démonnal.

– Én sem, ám attól még léteznek. A Marson, csillagokban sem jártál, mégis hiszel a létezésükben, nem igaz?

– Miért nem válsz el tőle, ha már ennyire megromlott a viszony köztetek?

– Három gyerekkel? Különben is szeretem – vallotta be János sóhajtva.

– És ő? Mert ez sem mellékes. Mit csinálsz, ha ő adja be a válópert?

– Akkor elválunk – szorította össze a száját dacosan.

Kimerítették a témát, hallgattak.

– Na, megyek, örülök, hogy láttalak.

Becsúszott a volán elé és száguldás közben felidézte magában az Olgával és apjával kapcsolatos szavakat, képeket. Fájdalom, mintha elhidegült volna tőle kissé Soós Olga. Hja, az idő, a távolság! Ennek már sok barátság esett prédául. De ez mind semmi ahhoz képest, amit az apja vallott be neki – gyújtott cigarettára idegesen.

– Szeretnék veled négyszemközt beszélni – mondta az öreg búcsúzás előtt pár perccel. – Julikám?

– Jó, jó, megyek már. Még ilyen titkolózást, de ti tudjátok – csoszogott át a másik szobába Madarász Albertné.

Amint becsukódott az ajtó mögötte, Albert bácsi előhalászott a zsebéből egy lapos üveget.

– Iszol?

– Köszönöm, nem kérek!

– Én sem szoktam inni, de néha muszáj inni ahhoz, hogy elbírjuk a keresztet, mert, ugye, minden embernek megvan a maga keresztje. Kérlek, ülj már le, nem szeretek valakinek így gyónni.

Az úton átszaladt egy mezei nyúl. János fékezett, majd tovább meditált. Valahogy az az érzése, nem sokáig húzza az öregúr. Feltehetően neki is, ezért vallotta be a bűneit ilyen szokatlan, semmit sem szépítgető őszinteséggel. Kezdte azzal, hogy megbánta, amiért megta­gadta tőle egyetemi tanulmányai finanszírozását.

– Felejtsük el! Én ezt már réges-rég megbocsátottam.

– Te lehet. Én a mai napig sem… magamnak. Az is hiba volt, s nem is akármilyen, amikor lebeszéltelek a feleségedről.

– Pedig jobb lett volna, ha rád hallgatok – sütötte le a szemét a tiszteletes.

– Hogyhogy? Talán megcsalt, vagy… ?

– Az előbb te „gyóntál”, most én következem – rukkolt ki János az igazsággal, s olyan képet festett Margitról, hogy a jó öreg nem győzte a homlokát ráncolgatni.

– Szomorú történet. Én azt hittem, boldogok vagytok.

– Régen azok voltunk, most akár el is válnék tőle, ha nem nézném a gyerekeket.

– Hát ne nézd! – elevenedett meg Albert bácsi. – Attól még nem veszíted el a gyerekeid, számukra pedig az a fontos, hogy nyugodt, harmonikus környezetben nőjenek fel. Egy szó mint száz: sürgősen válj el tőle, és ha már így alakult, még mindig elveheted azt a boltos lányt – puhítgatta fiát óvatosan. – Kérlek, javíts ki, ha rosszul látom.

– Nem látod rosszul, mert ez a színtiszta igazság. Még kipróbálok egy-két tippet, aztán ha az sem válik be, változtatunk.

– Változtass, fiam, változtass, amíg még megteheted. Én sajnos lekéstem: halott ember vagyok, Jánoskám.

– Nana! Dum spiro, spero: ameddíg élek, remélek, szokta volt Madarász Albert mondani. Majd rendbe jön a te szénád is, ne izgulj.

– Egy egyszoba-konyhás lakásban? Bajosan! De úgy kell nekem: csak azt kaptam vissza, amit én okoztam másoknak.

– Miért, mit okoztál?

– Ugyanazt, amiért én is idejutottam. Egy felelőtlen, szívtelen bank miatt. Mert adtam ám én is pénzt hitelre.

– És?

– És volt, aki megadta, volt, aki…

Itt elcsuklott a hangja, pár pillanatig a könnyeivel küszködött, aztán megtörten folytatta.

– Volt, aki becsődölt, az egyik még, Istenem bocsáss meg nekünk, öngyilkos is lett miattam.

A lelkész szeme megrebbent. Hallott róla, nem újság. Na, nem az apjától, csak úgy rebesgették a faluban. Pletykabeszéd, szamárság! – intézte el egy kézlegyintéssel eddig az egészet, de ha már az apja is megerősíti, lehet valami a dologban.

– Bizonyítékod van-e rá, búcsúlevelet írt, vagy egy konkrét személy vádolt meg, mert ha nem, annak rengeteg más oka is lehetett: betegség, anyagi gondok, szerelmi csalódás…

– Semmi konkrétumról nem tudok róla, én is csak úgy hallottam.

– Akkor ne törődj vele! De ha mégis érdekel, egyszerűen kérdezd meg a családot!

A férfi türelmetlenül kukkantott az órájára. Remélhetőleg öt perc múlva otthon vagyok. A levél! – jutott ekkor eszébe az az ajánlott küldemény, amit még Tázláron vágott zsebre olvasatlanul. Nézzük, ki írt neki! Senki sem írt, csupán néhány fotó lapult a borítékban. Meztelen aktok, egy összefonódott szerelmespár: Margit és Aczó Laci! – döbbent belé a felismerés. Ettől még a lélegzete is elakadt, szeme kidülledt, s ügyet sem vetett a kormányra. Neki is ment a korlátnak azon nyomban, majd azt áttörve ki a szabad mezőre.

– Jézusom! – vetett keresztet egy arra robogó motoros fiatalember, és odarohant az autóhoz. – De hisz ez a Madarász tiszteletes!

– Tiszteletes úr, hall engem?

A lelkipásztor fejéből patakzott a vér, de hogy él-e, vagy meghalt, már nem tudta megítélni.

– Halló, mentők! – riasztotta a halasi kórházat. – Jöjjenek ki gyorsan! Tázlár előtt, az 53-as műúton balesetet szenvedett Madarász János tiszteletes úr.

Nos, a tiszteletes nem halt meg, de még sokáig kellett nyomnia az ágyat odabent. Tulajdonképp nem is a karambol okozta itt a fő gondot, hanem az a sokk, mely a fényképek megpillantásakor törte kerékbe a jövőjét. Ugyanis a tiszteletes lebénult. Szerencsére nem teljesen, s még volt némi remény ahhoz, hogy valamennyire rendbe jön. Viszont táncolni biztosan nem fog már, és persze dolgozni sem, erre fel kell készülniük – prognosztizálta a főorvos, amikor kiengedték Já­nost a kórházból.

Albert bácsi rezzenéstelen arccal szállíttatta Vadkertre. Bensőleg teljesen összetört, de külsőleg ezt senkinek, főleg a fiának nem szabad látnia. Öregember ide, öregember oda, most neki kell erősebbnek lennie, különben végük, úgy összeomlanak, mint egy kártyavár.

– Egy szobában heten? – sápítozott a tanítónő. – Ezt nem gondolhatjátok komolyan.

– Szükség törvényt bont. De ha van jobb ötleted, szívesen meghallgatlak.

– Menjünk vissza a parókiára, vagyis…

Tárgytalan! A hívőket nem hagyhatják pap nélkül, s mivel a parókia a papok szolgálati lakása, csakis az lakhat benne, aki ott is dolgozik. Így hát nem be, hanem ellenkezőleg: sürgősen ki kell onnan költözniük. Jobb megoldás lenne a mamája, ha… Ha nem gyűlölné annyira Jánoskát. Bonyolult eset, nagyon bonyolult, és igazán mindnyájukat megrázta, de mégis: pont most kellett neki is balesetet szenvednie? Egy hétig úgy-ahogy kibírta, utána így szólt az öreghez:

– Beszéltem a mamával. Szeretne segíteni, ezért azt üzeni, illetőleg ajánlja, osszuk meg a terheket igazságosan egymás közt.

– A mamád? Megtisztelő, aztán hogy? Vesz egy házat, vagy inkább küld egy csekket havonta? – kérdezte Albert bácsi leplezett iróniával a hangjában, tudniillik elég jól ismerte a szabónőt ahhoz, hogy bármiféle ígéretnek felüljön.

– Nem vagyunk mi olyan módosak. Hogy küldhetne, ezzel szemben elvállal két személyt a családból.

– Eredeti ötlet. Kicsodát?

– Albikát és engem. Két gyerek itt marad, mi ketten pedig Kecskemétre költöznénk.

– Szóval itt maradtok. Öten kétfelé, mint valamikor a rabszolgák, akiket az emberkereskedők elválasztottak egymástól.

– Kérlek, kérlek! Ez nem az én döntésem. Én csak tolmácsolom a mamámat.

– Méghozzá kommentár nélkül, vagyis nincs is kifogásod ellene.

– Dehogy nincs, de hát ismered a mamámat: nála a fehér is fekete, ha ő történetesen úgy látja.

– Akkor maradjatok itt mindnyájan, azt a hétfán fütyölőjét a…

Az ágy felől fojtott nyögés hallatszott. A tiszteletes volt, akinek a figyelmét egyetlen szó sem kerülte el.

– Valamit szeretne mondani – mondta Margit.

Miután beszélni nem tudott, írni azonban igen, még ha nagy üggyel-bajjal is, elébe tettek egy papírt, ceruzát.

– Én elfogadom Anna asszony ajánlatát. Kettő több, mint semmi. Legalább ők ne szenvedjenek ínséget. Később majd meglátjuk – írta Jánoska alig olvashatóan a cetlire.

– De… ! Neked mi a véleményed, Iluskám? – fordult a feleségéhez az öregúr.

– Csak amit te mondtál nekünk a jó múltkor: a szükség sajna törvényt bont.

_________________________________________________

[i] Úr. (rom.)

 

 

 

(Illusztráció: dlsn)