Az ember a gondolataival is irányíthatja a szeleket. És talán nemcsak a szeleket, hanem a hús-vér teremtményeket.
Ha egy távollevő barátodra, egy messzire szakadt rokonodra gondolsz, akkor ő egyszer csak összerezzen. Hatalmába keríti valami különös nyugtalanság, megsimogatja az arcát, tesz pár tétova lépést előre-hátra, és úgy érzi, a gondolatai megbicsaklanak, valakik, valahol megkötözték.
A haldoklókat és a gyerekeket a legkönnyebb így a távolból megérinteni, de mit tegyünk azokkal, akikről magunk se tudjuk, élők vagy halottak.
A tengeri emberről igen sok furcsa mese keringett. Azért nem pihen soha, azért nem árulja el a nevét, mert egy jó útra tért ördögi lény, rengeteg ártatlant elpusztított, mielőtt gyerekek és asszonyok megmentésének szentelte az életét. Vagy a tengeri ember egy hajdani katona, látta szeretteit vízbe fulladni, és mivel képtelen volt rajtuk segíteni, ezért arra ítéltetett, hogy fel-alá hurcolja a tengeren a lelkeket. Már ő maga sem tudja, hogy az élőkhöz vagy a holtakhoz tartozik.
A régi megmentőjére gondolt hát Riolda, mikor visszatért a kamrájába átöltözni, és a fájó csuklóját nyomogatva lehúzta magáról a Bambergben zsákmányolt, brokátvirágos, barna ruhát. Mit számít, hogy tudunk-e valamit a tengeri emberről, ha abban sem lehetünk biztosak, mi történt azzal az emberrel, akinek a ruháját viseljük. Vajon él-e még az az asszony, aki oly fejvesztve menekült a viking támadás hírére, hogy még ezt az előkelő, drága ruhát sem vitte magával? Ki lehet ő, és vajon elmenekült-e? Vagy a rablók már a városban utolérték, leteperték, és most sírva-ríva, levágott hajjal utazik Hispánia vagy Marokkó felé?
És mit gondolnak majd a visszatérő angolszászok, akik megtalálják az ő trónteremben hagyott, gombóccá gyűrt, vérrel átitatott, kék ruháját? Szegény-szegény asszony! Nemcsak megölték és megerőszakolták, hanem még le is meztelenítették! Pedig most sokkal nagyobb veszélyben van-e, mint mikor Jette gondoskodására bízva  feküdt a bambergi trónteremben.
Nem illúzió-e, hogy tudjuk, hol van a másik? Ha pedig így van, akkor hogy irányíthatnánk bárkit a gondolatainkkal?
Ha valaki túléli, hogy a karját levágják, akkor egész életében fájdítani fogja az elrohadt testrészét. Az a levágott kar úgy viszket, fáj, sajog, görcsöl, mint az elvetélt magzat, aki elpusztult, de otthagyta a fájdalmat az anyja méhében, aki még évek múlva is siratja. Néhány vak nem hiszi, hogy nem lát semmit, és a családját az őrületbe kergeti a váratlanul felbukkant, csak általa észrevett rokonokkal. Megfékezhetetlen vágy munkál bennünk, hogy uraljuk az élőket és a holtakat, hogy úgy érezzük, ők még mindig az eleven testrészeink.
De Riolda most nem engedhette meg magának a hitetlenséget.
Ha közel a tél, közel a nyomorúság, a betegség, az éhínség földöntúli káprázata. Minden kunyhóban van még valamennyi sajt, füstölt hús, még kékesen ragyog a bokrokon a szeder, hamarosan beérik a sok áfonya. De mi lesz itt novemberben?
A férfiak a dühtől is jóllaknak, de hogy fogja majd a lánya, az esztelen Fiona túlélni a telet?
Istenem, Istenem, Istenem!
Normandia úrnője, Rigoberta talán gyengének és esendőnek hiszi magát, mikor óvni próbálja a saját birodalmát a tengernyi veszedelemtől. De az a rettenetes Mindenható ott áll talpig fegyverben a háta mögött, ő az, aki felveszi a harcot a szelekkel, ő az, aki ügyel arra, hogy az az emberkéz építette, rozoga torony ne zúduljon bele a szél első intésére a tengerbe. Istenem, Istenem! Talán gyengének kéne maradnunk, hogy az Erő a hátunk mögött nyugodtan cselekedhessen.
De jól tudta, mögötte nem a Császár áll, nem is Jézus Krisztus a maga szentjeivel és felfegyverzett angyalaival, hanem egy lázadó nevelt fiú és három hálátlan, ostoba gyerek – meg persze az éhség kiismerhetetlen törvényei. A rejtélyes betegség sokszor csak a szükség másik neve: egy ilyen kis sziget semmi módon nem tud eltartani százötven-kétszáz embernél többet. A bajokhoz jönnek még a múlt rémei, a háborúk és az emberevések emléke…, és mintha ez nem lenne elég, a föld egyik legvisszataszítóbb szélhámosa, aki ezt a szerencsétlen földdarabot szemelte ki… Istenem, mire is?
Milyen nagyúr, milyen hatalom akaratából tévedt egy a nyomorult Benjamin erre a szigetre?
A normann udvarban Illighaen azt tanította, hogy elég, ha egyetlen pontot kiválaszt az ember, és azt kitartó munkával, szép lassan megszelídíti a pillantásával. A szűnni nem akaró figyelem hatására az a kicsinyke pont átalakul a vágyott valóság darabkájává, ablakká lesz, amin keresztül a saját jövőnkbe pillantunk. Riolda nem tudta, hogy Illighaennek sikerült-e saját háborgó lelkét a mórok földjén lecsillapítani, ahogy arról sem, mely pontokat bámult kitartóan, mielőtt a vackán elpusztult, de ő most olyan erővel figyelte a kikötő szikláit, mintha képes lenne a pillantásával megmozdítani. Már nem emlékezett a tengeri ember arcára, megpróbálta hát felidézni a mozdulatait, a köpenye színét, a repedezett kavicshoz hasonló kézfejét… a szemét, amiben rémült kislány-arca először tükröződött. És addig nem mozdult, míg a szikla meg nem rázkódott a tengeri szélben.

De még nem volt itt az indulás ideje.
A szemerkélő esőben, a sárlavinákat, tócsákat kerülgetve elindult Vörös Sjön kunyhójába.
Felkészült a legrosszabb Vörös Sjönre, rengeteg szidalomra, ordításra, káromkodásra egy üvöltöző, hepciáskodó, vadul buzogányt lengető fiúra – hát nem te voltál, anya, aki a nyakunkra hozta ezt a Shiobiant? – de a valóság sokkal szívszorítóbb volt. Másodszülött, hatalmas fia, akinek amúgy a válláig sem ért, most nyitott szemmel, tehetetlenül hevert a kunyhójában: fájlalta a fejét, a nyakát, a szemét, a halántékát, panaszkodott a fogfájásra, és fogalma sem volt, hogy hol van a felesége, merre vannak a gyerekei.
– Ne beszélj már, hagyj nyugodtan pihenni!
– Én vagyok az, hát meg sem ismersz? – suttogta Riolda, és letérdelt az ágy mellé. Vörös Sjön úgy bámult rá, mintha tegnap este váltak volna el, és most szégyellnie kéne az anyja aggodalmaskodását. Ne noszogass, hagyjál…
A keze hideg volt, mintha valami rettentően távoli, sötét tengerben nyugtatná. Csak Vörös Sjön arca tüzelt a forróságtól.
Talán mégis csak valami alattomos, az emlékeket is elpusztító járvány ez, gondolta Riolda. Egy, még a lepránál is pusztítóbb, az időt összezavaró kórság, mely lassabban végez a Nyugati szél szigetének lakóival, mint az idetévedt, pár nap alatt elrohadó norvégokkal. De talán nem is annyira ismeretlen, gondolta Riolda. Gyerekkorában ő már látott nyitott szemmel alvó férfiakat, akik a múlt, jelen és a jövő között botorkáltak, de nem voltak otthon egyikben sem.
Hagyj békén, ne noszogass!
Ám a többi alattvaló, Vörös Sjön szomszédai még egy cseppet sem tűntek betegnek: ott lopakodtak a háta mögött, és morcosan vagy épp nagy elégtétellel figyelték minden mozdulatát. Mintha betolakodó lennék, vagy gyanús, rossz idegen, gondolta. Pedig próbált részvétet nyilvánítani a Northumbriában elesett gyerekek szüleinek – ó, jaj, mennyire, de mennyire sajnálja őket! –, végül belefogott elmesélni, hogy a fiúk micsoda mészárlás áldozatául estek, de az anyák elfordították a fejüket.
Mért is ne? Ő egészségesen jár-kel, szemforgató módon sopánkodik, a gyerekek meg halottak. Valamilyen elviselhetetlen messzeségben kíntól eltorzult arccal vigyorognak. Ezen pedig semennyi sírás nem segít – és nem is fog segíteni, mert nem adatik nekünk annyi év, hogy a levágott kéz, a saját gyerekünk halála ne fájjon többé.
De az anyák némelyikében nemcsak sötét neheztelés bujkált, hanem valami furcsa értetlenség. Mintha nem egészen értenék, hogy Riolda kiknek-miknek a gyerekeiről beszél.
A kisgyerekek eközben boldogan ugrabugráltak: dobálták egymást, térdig-derékig merültek a sárba, lelkesen köszöngették a Normandiából hozott finomságokat, azt a néhány megbarnult, fonnyadt körtét, közben kérdezgették, hány ember fér fel egy paripa hátára. Riolda megfigyelte, milyen a tetvesen, magányosan, éhesen kóborló gyerek. A szorg származású anyák ledobták a ruháikat, visszatértek a régi családjukhoz, és ha a gyerekük emberi nyelven szólt hozzájuk, akkor elzavarták.
Ezek a kicsapott gyerekek ődöngtek fel-alá a kunyhók körül.
Már nem családok, nem padremadrék éltek a Nyugati szél szigetén, hanem sértődött és dühös emberfalkák. – A birkák meg egyszerűen megharagudtak ránk – magyarázta egy sebhelyes arcú kisfiú. – Nem találták meg az anyjukat. Nem találták meg az apjukat. Ezért belehaltak az örökös esőbe.
De a gyerekeken kívül senkit sem szomorított el az állatok hirtelen eltűnése. Ki törődik a méhekkel, mikor eleven, vidám, hatalmas fiúk is odavesznek a tengeren, mikor eleven családapák, Mork és Vörös Sjön azt sem tudják, hány évesek? Mikor egyesek a palotában azt tervezgetik, hogy áttelepítik, kiirtják, barlangokba költöztetik vagy felfalják őket.
Csak Kydre, a nagyobbik fiára, erre a javíthatatlan pukkancsra nem hatott a felnőtt szigetlakók rettentő dermedtsége. Ő a szigeten már mindenkit megtámadott, mindenkivel összeveszett: Igen, igen, igen, a te bűnöd, hogy elhagyott a feleségem! Észre sem vette, hogy a felelősségre vont idegen nem is emlékszik rá, ki a felesége. Igen, te vagy az, te béka, te patkányfajzat! Megérdemelnéd, hogy tele legyen a szád sáros földdel, hogy bogár másszon a nyitott szemedbe! Hogy tele hassal vessz a tengerbe! Kyd makrancos heveskedése bizony hasonlított a tengerparton tajtékzó, utolsó norvég őrjöngésére.
Riolda sarkon fordult, és egyenesen a szorgok kunyhójába ment, hogy hazarángassa Kyd feleségét és kisfiát. De az ide befogadott nők és gyerekek annyira egyformának tűntek, hogy a leghátsó kunyhóban egymás hegyén-hátán kalimpáló kezek-lábak közt Riolda alig ismerte fel a saját unokáját. A gyerek csak makogott, szörcsögött, vakkantgatott, és mikor a mellére vonta, beleharapott a nyakába.
– Ez csak egy rossz vakarcs – mondta Kyd –, nem az én gyerekem. – Nincs haja, nincs szempillája! Ilyen rémes patkánykölyköt még nem láttam.
De az asszonyok fura módon Kydtől, nem pedig a meztelenül makogó, félelmében kalimpáló, rémes hangon (krrrr…! brrrr…!) nyöszörgő kisgyerektől féltek. Az egyik terhes nő rémülten felsikoltott, mikor Kyd hozzáért a köpenye széléhez.
– Ne merészelj! Tűnj el innen!
Férfiak és nők egymástól biztonságos távolságra felsorakoztak a tengerparton, mintha egy másik világból érkező, mindannyiukat felszabadító, új Bandemagra várnának.
A kapálózó unokát magához szorító, övig sáros Rioldának volt is kire várni. Olyan erősen gondolt a tengeri ember zöldesfekete köpenyére, az agyonszabdalt kavicshoz hasonló kezére, a gyerekekkel teli bárkára, hogy érezte a föld is megremeg. De a halhatatlanokat sose szabad siettetni. Megérkeznek azok maguktól is.
Mikor a ködfüggöny kicsit meglebbent, Riolda észrevette a tengeri ember szurokfekete hajóját.

A szigetlakók gyanakodva hátrébb húzódtak, Riolda ünnepi arccal előre sietett.
– Hiába is lelkendezel, nem érted jöttem, Riolda – mondta a tengeri ember.  – A normannok új hercegnője küldött egy Fiona nevű hölgy megsegítésére.
Riolda felujjongott, és megpróbálta a csónakba terelni a parton csellengő, anyátlan-apátlan gyerekeket. Hé, te! Ne tátsd a szád, gyere, lépj a kövekre, gyere szépen, ülj le! De a szél mostanra tomboló orkánná erősödött, és még a legvadabb gyereknek sem volt kedve egy arctalan öregúr felügyelete mellett útnak indulni.
Shiobian karján egyszer csak feltűnt Fiona, megállt a parton, és egy száműzetésbe induló hercegnő magabiztosságával intett a sziget népének.
Ordas cafka, rohadt ringyó! A megvető sustorgás ordítássá erősödött, és majdnem elnyomta az orkán hangját is.
Riolda nem fordult hátra, a gyerekeket noszogatta: Ne tátsd a szád, gyere, lépj a kövekre, szállj be!
– És mi lesz majd a többivel? – kérdezte nyugodt egykedvűséggel a tengeri ember.
Riolda nem mert felelni. Összesen kilenc gyermeket sikerült a parton összeterelni – köztük volt a négy unokája is – és hízelgéssel, fenyegetéssel, további normann körték és más nyalánkságok ígéretével rávenni őket, hogy szálljanak be egy idegen mellé, és higgyék el, nekik is joguk van a napfényre.
– Mi lesz majd a többi gyerekkel? – kérdezte újra a tengeri ember.
De Riolda most már csak a lányára figyelt, aki csuromvizesen, esőtől és könnyektől maszatos arccal megeskette Shiobiant az örök hűségre, az örök szerelemre, és hogy a tél beállta előtt okvetlen eljön érte.
Okvetlen. És hogy nagyon és mindhalálig.
Rioldának nem sok jutott az ölelésekből, de végre valahára a lánya odafordult hozzá is: – Ugye, nem gond, hogy felvettem a barna ruhádat, anya? Nem szeretnék Normandiába csavargóként megérkezni.
Riolda legyintett, de Fiona tovább aggodalmaskodott. – Ez a te barátnőd, ez a Rigoberta tényleg tudja, hogy érkezem? Vár engem?
– Azt hiszem, igen – felelte Riolda mély meggyőződéssel.
Fiona megrázta a haját, és emelt fővel, Shiobianra mosolyogva a csónakba lépett.

Bélyegkép: Mihai Criste