– A vakmerőké a világ. Az erőseké. Akik átverekszik magukat a hegyláncokon, skorpiókkal teli völgyeken, az örökké háborgó tengereken. Akik szívvel-lélekkel… Akik éjjel-nappal… Akik rendületlenül… Akik megadást nem ismerve…
Riolda felszisszent, ám Benjamin egy pillanatra se zavartatta magát.
Minden embernek van szíve, no igen.
De szíve-lelke…?
– A vizek is változatosabbak, Riolda, mint ahogy azt egy nyúlfarknyi sziget királynője elgondolhatná. Hallottál-e arról, hogy van olyan tenger, amely kétlábnyi mélységben már semmilyen élőlényt nem tűr meg? Csillogó a felszíne, öröm megmártózni benne, miközben tudod, hogy lent a mélyben se a rákok, se a halak, de még az ide-oda lebegő, haszontalan kis moszatok se maradnak életben. Ennek a sötét víznek a gondolatai minden eleven teremtményt elpusztítanak. Nem hiába hívják ezt a szörnyűséges vizet a görögök Fekete-tengernek. Ha alkonyatkor, tiszta időben ennek a tengernek a partján sétálgatsz, surrogást, vibrálást érzel, mintha láthatatlan villámok cikáznának körülötted…
A könnyedén bóbiskoló Riolda hitte-nem hitte – bár persze abban nem kételkedett, hogy a vele szemben ülő Benjamin sok országban megfordult, és talán valahol tényleg létezik egy fekete tenger.
Kipillantott az ablakon, és elborzadt, mert újabb esőfelhők hullámoztak a szigete felé. A szél belekapott a habokba, melyek prüszkölve, méltatlankodva csapódtak a szikláknak. A Nyugati szél szigetét körülvevő szürkés-zöldes víz nem fekete, de ami azt illeti, elég rettenetes ez is. Ám az őszöreg Benjamint nem érdekelte a vihar, ő csak a saját kalandjairól akart mesélni.
Benjamint, Shiobian újdonsült szövetségesét Riolda még Guido Romeriniként ismerte meg Velencében. Micsoda pompás sors jutott osztályrészül ennek az ügyes kalandornak ebben a víz színén lebegő, csodás városban! Egy vörösre mázolt ház pár evezőcsapásra a Szent Jakab templomtól, egy szépen gyarapodó ereklye-üzlet, első osztályú kéz-, láb- és koponyacsontokra áhítozó kliensek a világ minden sarkából – no de mi lehetett az oka, hogy Benjamin otthagyta ezt a pompás várost és a művelt úriemberhez méltó életet?
Riolda erről próbálta már tegnap is az Benjamint kifaggatni, ám az öreg kalandor csak hímezett-hámozott, és mindig a napszakhoz méltóan felelt: hol a velenceiek korlátoltságát ostorozta, hol a saját kalandvágyat dicsőítette, mely őt, a Nagy Utazót még ebben a csodás városban sem hagyta megnyugodni.
– De mégis, mi vitt rá, hogy otthagyd a velenceieket?
– Ó, kedvesem, nem vagyok én bosszúálló, nem tartok számon minden apró sérelmet– mosolygott Benjamin. – És ne feledkezzünk meg arról, hogy mennyire vágyódtam utánatok! Hogy mennyire hiányoztatok! Shiobian és te is!
Riolda legyintett. Ő a maga részéről azt tartotta legvalószínűbbnek, hogy az apró sérelem az lehetett, hogy az a híres patrícius-család utolsó sarja, igazi Guido Romerini valahogy visszakeveredhetett a szülővárosába, és talán igencsak meglepődött, mikor a saját házában egy szélhámost talált. Aki az ő nevében bitorolja a szülei hálószobáját, aki a Romerinik kapcsolatait kihasználva indítja a sikeresebbnél sikeresebb üzleti vállalkozásait, és aki ünnepnapokon helyette emeli magasra Szent Márk Romerini-család címérével ékesített zászlaját. Benjaminra jellemző lett volna, hogy méltányos osztozást kínál Guido Romerininek, de a felbőszült Romerini-sarj – meglehet – ezt elutasította. Talán ezért kellett Benjaminnak Velencéből dicstelenül távoznia. És ezért lettek a velenceiek korlátoltak.
A további életeseményeket Riolda már csak elszórt, ilyen-olyan utalásokból tudta összeilleszteni. A vándormadarak gyorsabbak, mint a szóbeszédek, így aztán Benjamin még jó ideig neves velencei kereskedőként járhatta a világot, és árulhatta a velencei minőségű, kiváló ereklyéket. Persze szép lassan egyre kijjebb szorult a művelt világból: hajdani hittestvérei megvetették, a német, a velenceiek pedig úgy tekintettek rá, mint a világ legkártékonyabb szélhámosára.
Így aztán az igazságtalanul megvádolt Benjaminnak maradt a Velencétől északkeletre húzódó rengeteg, az ártó szellemekkel teli Duna és a Tisza vidéke. Itt sokan úgy fogadták, mint a nyugat fáklyáját, az európai civilizáció követét, úgyhogy Benjamin az egyik avar törzsfő udvarában még évekig kiadhatta magát Velence száműzött püspökének. A hírek lassúbbak, mint a vándormadarak, de azért egy-két év alatt mégiscsak eljutottak a dózse székhelyére. Szegény Benjamin kénytelen volt az avaroknak búcsút mondani, majd megjárta a Fekete-tenger vidékét, aztán útnak indult János pap országába. Ám miután kiderült, hogy a hatalmas hegyek közt tanyázó János pap csak egy lopásért elítélt, velencei hajóács, Benjamin tovább vonult, és áttette a székhelyét Örményországba.
És ezután már képtelen volt a kalandjait követni Riolda – bár Benjamin nyilvánvalóan az örmények földjén sem unta magát. Hófehér párducok, embernagyságú szalamandrák lestek rá a hegyek közül, de közben hős amazonok kísérték az útján, hogy fegyverrel védelmezzék, és vasárnaponként csókokkal vigasztalják. Szerencsére Benjamin nem adta át magát teljesen a testi élvezeteknek: egy kolostorban rábukkant az ezerkétszáz éves, de még mindig eleven, görög filozófusra, Platónra… hogy aztán szegény öreggel barlangokban bujkáljon, és végül átkeljen egy függőhídon, melyet házasságtörésért kivégzett nők hajszálaiból fontak… és a megint elbóbiskoló Riolda azon kapta magát, hogy már a saját fantasztikusabbnál fantasztikusabb meséjét álmodja.
– Mondd, te hiszel Istenben? – kérdezte hirtelen Örményország püspökhelyettesét, Platón szabadítóját.
Benjamint nem kellett különösebben nógatni, hogy tudós összehasonlításokat tegyen: hogy felsorolja a zsidó vallás összes fogyatékosságát, hogy számba vegye a kereszténység összes bűnét, Jézus Krisztus és az apostolok minden mulasztását. Hiszen ő volt a legműveltebb, a legtudósabb felfedező az egész világon, a hittételek, a dogmák, az erények és a – bűnök magától értetődően – mind az ő csodás fejében keveregtek.
– Nálam alaposabban senki sem ismeri őket – hencegett Benjamin, mintha Mózes, Mohamed és Jézus az üzletfelei lennének.
– De hiszel-e valamelyikben?
Benjamin minden szentre és prófétára egyaránt „felnézett”, és mint bevallotta, még álmában sem jutna eszébe megsérteni egyiket sem. Sőt! Ha udvariasan felkérnék, szívesen munkálkodna egy nagy közös zsidó-keresztény-muzulmán zsinaton, ahol minden vitás kérdést közös megegyezéssel elintézhetnének.
A könyvtárban, I. Bandemag kódexei között úgy belelovalta magát a  Legigazabb Jeruzsálemi Zsinat eszméjébe, mintha a világvallások képviselői ott térdepelnének a lába előtt, és mind az ő útmutatására várnának.
– De mindenekelőtt azért a szerelem bolondja vagyok – sóhajtott mélyen Riolda szemébe nézve.
Riolda, aki régebben nem volt érzéketlen Benjamin hideg vonzerejére, ránevetett a hályogos szemű aggastyánra. Benjamin tényleg legyőzhetetlen volt: élete minden percében ellenállhatatlannak tartotta önmagát.
Amúgy nem is volt nehéz a szíve-lelkét alaposan kiismerni. Benjamin azt tartotta élete legnagyobb mulasztásának, hogy a tehetségét elvesztegette a barbár északon, mert ha a legfrissebb s ezért legigazabb valláshoz csatlakozik, már saját országa lehetne valahol! Hiszen ahogy a lányokból, úgy a vallásokból is a legzsengébb a legjobb! Igen, a muszlimok! A jövő katonái lennének azok, akik megértenék az ő legvakmerőbb terveit! Az ő oltalmuk alatt valósulhatna meg az a minden emberi vallást összehangoló zsinat, melyre még az ezerkétszáz esztendős, rabul ejtett görög filozófusok is elismerően bólogatnának! De ami késik, nem múlik. Itt az ideje, hogy megvalósítsa a saját terveit.
– Mondd, Benjamin, a hispániai emír megbízásából érkeztél ide?
Benjamin elhallgatott, mert a valóság (mint kénytelen volt elismerni) azért ennél szerényebb volt. A bizánciak – velencei kérésre – hajtóvadászatot indítottak ellene, és átadták Bizáncban a hitsorsosainak. Benjamin megszökött tőlük, és csavargóként eljutott a Frízföldre – mert talán a csodás rátermettségét és személyes vonzerejét legyőzte a múló idő, a szélhámosok legnagyobb ellensége. Ki hiszi el egy foghíjas, összeaszott bácsikának, hogy ő lenne a zsidók királya? Hogy ő Velence, a pátriárka vagy akár János pap legtitkosabb követe? Leszámítva a messzi jégmezőket és sivatagokat (meg persze az elveszett zsidó törzsek országát) egyetlen hely maradt a földön, ahol úgy vélhette, örömmel látják majd: hajdani szolgái, a drága jó Riolda és a drága jó Shiobian földje a Nyugati szél szigete. Ahol megfogadják a tanácsait, szívvel-lélekkel.
De úszva csak nem érkezhetett meg a Frízföldről!, töprengett Riolda. Valamilyen hajónak partra kellett tenni itt. De kinek a hajója vállalkozott arra, hogy egy nincstelen kalandor kérésére felkutassa ezt a kis, kopár szigetet?
Ám Benjamin semmilyen konkrét kérdésre nem adott választ. Úgy tett, mintha annak a bizonyos Fekete-tengernek egyik hulláma sodorta volna ide.
– Ami késik, nem múlik – bizonygatta lelkesen. – Felépítem itt neked a semmi közepén a Nyugat, a művelt világ legnagyobb csodáját, a legigazabb Velencét. Ahol most mi diskurálunk, Riolda, ott majd királyok és kalifák tanácskoznak! És a bizánci császár után majd a mi kedves, szeretett fiunk, Shiobian szólal fel… És boldogan trombitálják majd az örömhírt az angyalok, mert egyetlen nemzet lesz a földön, egyetlen Isten, egyetlen birodalom…
Riolda ingerülten közbevágott: – A velenceiek nyelveket tudnak, bátrak és fegyelmezettek, így aztán ők könnyen felépíthettek egy birodalmat. Először sót pároltak, majd fűszerekkel, végül ereklyékkel és rabszolgákkal kereskedtek. De mi!? Nekünk nincsenek se különleges kereskedőink, se különleges árucikkeink.
– Még hogy nincs árucikketek? Hát bolondnak nézel engem, Riolda? Őrültnek? Agyalágyultnak? Ki akar itt sót párolni? Hát azt hiszed, nem tudom, miért olyan szép fekete a hajad? Hogy miért csillog úgy a szemed még mindig, mint a fiatalasszonyoknak? Hiszen itt van a közelben egy csodasziget az ifjúság kútjával! És egy pohárka csodavíz jobb, mint Szent Cyprianus vagy Szent Bendeguldis koponyacsontja! Egy ilyen forrás többet ér, mint a velenceiek minden bátorsága… mint Julius Caesar összes fejszobra, Szűz Mária köpenyének utolsó, épen maradt foszlánya!
Riolda végigsimított fekete fürtjein, és felsóhajtott: – Nincs asszony, aki nálam többet fizetett a fekete fürtökért. A férjem meghalt, az egyik fiam megőrült, a másik haldoklik, és ki tudja, hogy a lányomat látom-e többé. A csodavíz csak egy alattomosan ölő méreg, minden emberi lényt másként zavar össze, és én még nem értem a rám váró szenvedések végére. Ugyan mi jó származhat az idő összezavarásából?
De Benjamin ezt már nem hallotta: aszott öklét lóbálva éltette az aranykutat, a csodakutat, a világ legpompásabb, legdrágább, legpazarabb és legnagyszerűbb lelőhelyét – hisz mi lehet az ifjúságnál értékesebb árucikk? Nem lenne jó, ha ezt a híres csodakutat is belehímeznék a Nyugati Szél Birodalmának hivatalos címerébe? A babérágak, a tüzet okádó sárkányok közé?
Egy pillanatra felragyogott az időtől szépen szabdalt arca, és Riolda szinte érezni vélte a mellette lecsapó fekete villámokat és ama távoli, elérhetetlen tenger gyilkos erejét. Benjamin szánalmasan roskatag volt, de még bárkit bárhol képes volt felvillanyozni.
– Nincs címerünk – nevetett – és még senki sem látott babérfát vagy tüzet okádó sárkányt errefelé. Hát ide hallgass! Eddig azt mondtam, három napig maradhatsz a szigeten. Utána szedd a sátorfád, és úszva, repülve, vagy mit bánom én hogy hogyan, keress egy új hazát magadnak! De tudod mit, Benjamin – és a vén ereklyekereskedő hályogos szemébe nézett – akkor csinálsz kevesebb bajt, ha itt maradsz a szigeten, és szépen elüldögélsz velem.

Illusztráció: Rob Gonsalves