A délidőn gyorsan átszalad,
távoli földekbe ás
és világító, vöröses virágját
azokból élteti.
Magához vonzza a kéklő,
béklyózott űr-eget (a földeket, ha látod),
s mindent a feledés kriptájába rak.
(pupillád, ha tágul) elszédít a mélység,
s a csarnokvízben homorú szemárnyék ébred.
A láthatatlan kutak káváira
nappalt növeszt. (szakadj le róluk és
lásd),  (Lásd. Ez már az
Óperenciás). Repülő halakra (csillogó)
hangokat csap. Lentről (hiszen nincs
még oly messze, hallhatod),
fatörzsek barna foltjain köd zihál.
Fölfelé. Sétáló, torz füvek szárnyain
(szárnyukon)
rezeg a reggelre tartogatott tánc.
Közben (hallhatod), szól a dal.
A tüdőben lebegő légtornász (kötélen)
ma is fönn lebeg –, (ahol a főn énekel).
A kórus majd csak délután.
Csontjaikra kiüt a só, a dér, s fölöttük
a gallyakon, fehér kalapban Hold mereng.
Homályba vész (ring) az út.
Templomok lépcsőin ülnek, kiülnek
a hangjegyek és hallgatják önnön
(saját, sajátos) csöndjüket.

(Illusztráció: MJF: Winter Draws Long)