– Kétszáztizenhárom lépcsőfok, egy féllel se kevesebb – kiáltott utána a parasztasszony.
Riolda visszamosolygott, mert olyan erősnek érezte magát, mint aki a menny kapujáig magasabbra is örömmel felszaladna.
Persze közelről már nem tűnt annyira finomnak előkelőnek a vártorony. A  bejárat előtt disznók dagonyáztak, és nem katonák, nem lovagok, nem alabárdosok, hanem egy felfuvalkodott, mérges lúd őrködött a kapuban.
Rigoberta úrnő – gondolta Riolda – nem ragaszkodhat az etiketthez túlságosan.
Az első húsz lépcsőfok kicsit meredek volt, de még könnyen felszökdécselt rajta. A kőlépcsők egy konyhába vezzettek, itt négy-öt asszony pletykálkodott és tollat fosztott, akik annyit sem kérdeztek Rioldától, hogy honnan jött, mi szél hozta, kit keres-mit keres. Rigobertát aztán tényleg szeretheti az ő népe, gondolta Riolda elismerően. Ezek az asszonyok nyilván el sem tudják képzelni, hogy valaki ártani akarjon neki.
A konyha végében egy korlát nélküli csigalépcső magasodott, olyan roskatag, hogy Riolda óvatosságból átugrott némely lépcsőfokon, hisz félt, hogy a tollat fosztó asszonyok nyakába vagy egyenesen valamelyik fortyogó üstbe pottyan.
No de a birodalmi küldöttségek nem ezen a szörnyű lépcsőn kapaszkodnak fel, hogy Nagy Károly unokahúga előtt tiszteletüket tegyék? De ha nem ezen a lépcsőn, akkor melyiken? Vagy van egy másik lépcső is, egy biztonságos és kényelmes, és azon járnak a bejelentett vendégek?
Hamarosan, sok csúszás-mászás után megérkezett másik terembe. Itt egy sorvány szerzetes körmölt egy levelet, akkora odaadással, olyan tiszteletreméltó buzgalommal, hogy csak intett Rioldának, ne zavarja, menjen tovább, ne tartóztassa fel – mintha az lenne a legtermészetesebb, hogy Angliából idepottyant idegenek errefelé csak úgy bejelentés nélkül teszik a tiszteletüket.
A szerzetes szobájában a lépcsőt már csak egy könnyedén a falnak támasztott kerti létra helyettesítette – Riolda eltöprengett: hogy élhet ez a szegény Rigoberta ilyen rendetlenségben? Hogy jut le a földszintre, ha este sétálni támad kedve? A létra után egy rámülten szétspriccelő egércsalád és egy kisebbfajta lomtár következett, aztán egy szúette, minden lépésre nagyot sóhajtó  lépcső.
Az utolsó lépéseket Riolda már négykézláb, a térdén-fenekén csúszva, a kezét ledörzsölve tette meg. Az apró lőréseken át besüvített a tengeri szél, most még csak kóstolgatta a tornyot, hogy aztán telenként bömbölve zúduljon be az ablakokon. Riolda elképzelte, hogy ilyenkor recseg-ropog az egész építmény, és Rigoberta – amennyiben tényleg létezik, és nem valami szobor vagy bálvány – hálóingben, sikoltozva menekül.
A legutolsó pihenő volt a hálószoba.
Leporolgatva a szoknyáját, Riolda udvariasan meghajolt, áldott, szép napot kívánt, és meghökkenve figyelte az ágyban magányosan pihenő teremtést. Eszerint tényleg eleven lény ez a Rigoberta – de se papok, se udvarhölgyek, se lovagok,  se lézengők, se énekesek nincsenek vele, csak egy szurtos kis cselédlány varrogat az ágy mellett. Az úrnő, egy meglehetősen fiatal és széparcú teremtés lehunyt szemmel pihent, ám a legkevésbé sem hasonlít a mesék királykisasszonyaihoz, még álmában is szigorú és összeszedett. Unokahúg, kötelességtudó.
De egészen megdermedt, mikor észrevette a takaró alól kilógó csonka lábfejét és az ágy mellé támasztott mankókat.
Hogy képes egy nyomorék asszony le- vagy fölsétálni ezeken a szörnyű lépcsőkön? Hogy képes itt leélni az életét?
Vagy a sánta Rigobertát kislányként hurcolták fel ebbe a rozogva toronyba, hogy innen már csak holtan, a mankóit hátrahagyva szabaduljon?
Az ágy mellett egy ruhásláda, előtte egy szépen faragott házioltár, szemben a szemkápráztatóan ragyogó tenger és a fiatal asszonyok módjára hajladozó körtefák. De hogy lehet elviselni, ahogy a Norvégiából alázúduló szélben recseg-ropog a torony, és még a szurtos szolgáló is a jó melegbe, a konyhába menekül?
– Nocsak! – szólalt meg az ébredező Rigoberta. – Foglalj helyet, nővéremt! Örülök, hogy meglátogattál bennünket – és mintha Riolda Nagy Károly másik elfeledett unokahúga lenne, rámutatott az ágy szélére.
De közben hiába volt előkelő hölgy, ugyanazt a gyatra, idő, szám, személy nélküli nyelvet beszélte, mint a körtefák között sétáló parasztasszonyok.
Ám a haja, a körme, az arca, de még az ágya is makulátlanul tiszta volt.
A kis szolgálólány körteborral és árpakenyérrel kínálta őket. Micsoda kolostori szegénység! Micsoda kolostori szerénység! Ez a csontos, nyomorék, de széparcú hercegnő ugyanazt fogyasztja, mint az alattvalói.
És Riolda most már érteni vélte, honnan ered a Normandia e szegletét elárasztó derű, termékenység és életkedv. Ez a Rigoberta a tökéletesebbnél is tökéletesebb várúrnő: fenn él egy majdnem megmászhatatlan toronyban, soha senkit nem zaklat, soha senkit nem sanyargat, soha semmibe nem szól bele, viszont aki megteszi ezt a kétszáztizenhárom lépcsőfokot, azzal udvariasan eldiskurálgat. Rigoberta még csak nem is egy néma szobor vagy a magasból mosolygó bálványkép: a tengeren viharba került halász arra gondolhat, hogy úrnője a torony tetején ugyanúgy vacog, sőt reszket érte és vele imádkozik. Ha a jobbágyai éheztek, akkor  a jó Rigoberta is velük éhezett, ha fáztak, akkor a jó Rigoberta is velük vacogott – tökéletesen ki volt szolgáltatva az alattvalóinak, ráadásul még katonái sem voltak, hogy megvédelmezzék.
Nincs az a gyilkos kedvű haramia, akit egy ilyen ártatlan meg ne szelidítene.
De mivel tölti az idejét?
– Vilmos herceg idejében még énekesek éltek az udvarokban – kezdte óvatosan Riolda. – Nem könnyítené-e meg kegyed életét, ha költők mulattatnák esténként?
– Költők… persze, róluk már hallottam. No de kicsoda az a Vilmos herceg? – kérdezte Rigoberta meglepetten.
– Az én gyerekkoromban övé volt egész Normandia.
– Ugyan, dehogy! Miket beszélsz, nővérem! Ez itt mind – mutatott körbe a parányi hálószobában – a római császárok földje. Időtlen idők óta
– Hát nem emlékszel Hildi hercegnőre? Tizenegy évig irányította Normandiát. Ő már a te gyerekkorodban élt.
– Ugyan, ugyan! Álmodozol, nővérem. Semmiféle Hildi hercegnő nem élt itt. Ez a római császárok földje, ahol a bátyám, Károly uralkodik.
– Nem is hallottál az arab betörésről?
– Dédapám megállította a mórokat. Itt időtlen idők óta béke van. Nem tudom, miről beszélsz.
Riolda megcsóválta a fejét, és Rigoberta hosszúkás, komoly arcát figyelte.
Károly unokahúga meg sem rezzent.
– Ez itt a császárok földje, nyugodt, békés vidék.
– És mikor győzte le a bácsikád a normannokat?
Rigoberta most már elnézően elmosolygott:
– Össze-vissza beszélsz, nővérem! Nem segíthetek rajtad, ez a te bajod.
– A réniens-i monostor! Arról sem hallottál még?
– Dehogynem hallottam! – felelte élénken Rigoberta. – Ott, a legszentebb apátságban kereszteltek, és maga az öreg Odillon apát tartott a keresztvíz alá. Ötéves koromtól a réniens-i kolostorban nevelkedtem.
Rigoberta úrnő élete méltóságteljes volt és rettenetes.
Ötéves korában édesanyja, Nagy Károly legkisebb húga és édesapja, Harcos Egelber, Poitou grófja alatt beszakadt egy rémségesen ócska fahíd. De Isten mindenkinek jót akar, és különösen szereti a gyerekeket! A balesetet csak az ötéves Rigoberta és bátjya, a hétéves Roland élte túl, ám a kislány lába úgy megsérült, hogy azonnal bedugták egy apácakolostorba.
Ám Nagy Károly, a rettenthetetlen – akivel Rigoberta soha nem találkozott személyesen – nem mondhatott le egy vénlányságra ítélt kis unokahúgról sem. Főképp nem egy ennyire fegyelmezett és összeszedett lánykáról, aki ráadásul vér a véréből, hús a húsából. Károly parancsára Rigoberta kilenc évesen elhagyta a réniens-i monostort, és beköltözött ebbe a toronyba, hogy minden alattvalóra áldást és békességet árasszon – hogy képviselje a császárt, és hogy imáival, odaadásával, lankadatlan figyelmével biztosítsa a határvidék és a tenger nyugalmát.
A tizenhét év alatt a kísérői sorban meghaltak, a dadusokat, a társalkodónőket, lovagokat, a távoli és közeli rokonokat ledöntötte vagy elfonnyasztotta a Norvégiából támadó szél, de a kötelességtudó Rigoberta természetesen nem adta meg magát a halálnak. Ő itt maradt, mindvégig, a helyén – pillantásával a nyílt tengert fürkészve, alkonyatkor és hajnalban magának énekelgetve, a látogatóival társalogva. Írni-olvasni nem tudott, hímezni nem szeretett. A legfőbb öröme az volt, hogy elképzelte, hogy a szülei, a fiatal édesanyja és édesapja egyszer majd érte jönnek.
– Erős lélek vagy – mondta Riolda, és megsimította az ujjait.
– Tudom a kötelességemet – felelte Rigoberta. – Én nemcsak a császárért imádkozom. Nemcsak a birodalomért. Esténként őrködöm, hogy a lebukó nap ne borítsa lángba a tengert, hogy nyugodtan végigdöcögjön az útján, és rendben felkeljen keleten.
Riolda bólintott, és a kis asztalkán heverő préselt vadvirágokat, ritka kagylókat bámulta. Az alattvalók megbecsülik, hogy Rigoberta nem kerül sokba nekik, hogy velük éhezik, velük fagyoskodik – és mért ne becsülnék meg? A jólelkű, az áldott Rigoberta a bácsikájára hivatkozva felnégyelhetné, kerékbe törhetné vagy kivégeztethetné mindegyiküket. Vagy mégsem ilyen egyszerű ez? Nehéz eldönteni, hogy egy méhkirálynő uralkodója-e vagy csak foglya a méhkasnak.
És milyen lehet a híres Károly, aki ilyen egyszerű, elegáns és legfőképp olcsó megoldást talált az északi hátárvidék, Normandia megzabolázására? Nincs az a püspök vagy hadsereg, ami kevesebb gondot okozna vagy éppen kevesebbe kerülne, mint Rigoberta.
Riolda felegyenesedett: – Szívből sajnálom, hogy én nem hoztam neked ajándékot, kedves. Nekem csak történeteim vannak.
–  Már menned kell? – sóhajtozott Rigoberta. – De ígérd meg, hogy holnap eljössz! Meg holnapután is! És azután is! Telente rettentő egyedül vagyok, persze én nem hibáztatom az alattvalóimat, akik félnek a nyirkos lépcsőktől. De el kell még mesélned, hogy mit hallottál az arab betörésről és erről a Vilmos hercegről! Tudom, hogy semmi sem igaz belőle, de annyira szeretem a fura történeteket! Ideköltözhetnél, hogy az összeset elmeséld!
– A bátyád, Roland soha nem látogat meg?
Rigoberta kihúzta magát, és a szépen hímzett takaróját gondosan elrendezgette a térdein. Úgy védelmezte a méltósága, mint a páncél a Poitiers-nél harcoló frankokat, de most ez a testére tapadó, apró láncszemekből szőtt páncéling hirtelen elszakadt. Talán a bátyja, a gyerekkora óta nem látott Roland volt az egyetlen férfi, akiért Rigoberta nem szégyellt álmodozni.
– Nincs miért sírdogálnom, nővérem. A férfiak karddal harcolnak, mi állhatatossággal. Te is jól tudod, hogy ez mind rendjén van.
Rendjén van, rendjén van… Riolda szánakozva bámulta ezt az együgyűségében is imponáló teremtést, akit csak a kötelesség és az ablakából kitáruló tenger tart életben.
De mi van, ha Rigoberta nem téved?
Ha az ő múltja már végérvényesen beleveszett a megszakítatlan jelenbe, az igeidőket és az emlékezetet uraló örökbirodalomba? Ha ő, Riolda csak álmodta a Vilmos herceg szolgálatába töltött éveket, az arab betörést, a Sjönnel való találkozást, a Hildi-féle, Hispániáig és Velencéig vezető megbízatást? Ha a frankoknak igaza van, ha Normandia mindig is császári birtok volt, ha Rigobertának már a nénikéje ebben az omladozó toronyban álmodozott?
– Majd visszajövök, ha tudok, és ígérem, mesélek – mondta Riolda búcsúképpen.
Odaintett a szobalánynak, és nagy sóhajjal, a korhadt lépcsőfokokat átugrálva, a térdén, a fenekén csúszkálva leérkezett a torony konyhájába.

Szállongó tollpihék, állott húslevesszag, hatalmas hangzavar.
És még több sürgölődő, fecserésző asszonyság. De ha tollat fosztanak a szerencsétlenek, akkor mért nem fedik be a fazekakat? Miért hagyják, hogy az apró, szúrós pihék beleragadjanak a sülő húsba, a fedetlenül hagyott mézbe, a mártásokba?
Nem lenne okosabb tollat fosztani egy csűrben vagy istállóban?
Ő, Riolda meghalt volna, ha egyetlen falat ételt, egyetlen korty vizet lenyelt volna ebben a konyhában. Az egyik láda mellől egy malac rohant elő visítva, a gyümölcs- és zöldséghalmok közt tyúkok kapirgáltak, egy sarokban patkány kölykezett, de persze annyit sem törődtek vele, mint egy kutyával vagy macskával.
Isten áldjon, nővérem, Isten áldjon, öreganyám.
Riolda mindenkinek udvariasan odaköszönt, ha már egyszer idevetette a sors.
No de mit kotyvasztanak ezek a szerencsétlenek? Talán valami kását az aratóknak? Vagy valami ünnepi húslevest? Ám mintha a tűzön az ételek a saját akaratukból fővögetnének, mert törődni egyikük se törődött a fazekakkal. Tréfás történeteket mesélgettek, és biztattak egy mindenórás terhest, hogy Szent Cyprianushoz fohászkodva keressen enyhülést a kínjaira.
A várandós anya jajgatott, egy öregasszony pedig – egyetlen gondolkodó, sőt felelős lényként a felfordulásban – meleg iszapot pakolt a hasára.
A Rigoberta-torony, melynek tetején trónolt a saját testében foglyul ejtett, úrnő, amolyan forum volt: közösségi hely, boszorkánytanya, kocsma, ingyenkonyha, szülőszoba, fogadó. Meglehet, itt a csebrek és vedrek között ravatalozták föl a falu halottait.
És mért is ne?, gondolta Riolda. A konyha csak huszonkét lépcsőfokra van a földtől.
Riolda helyet foglalt két pletykálkodó vénasszony mellett, és hallgatta, hogy soha nem volt ilyen rossz a világ, ennyire fertelmes, gonosz, kíméletlen, hogy Martin felesége egy cafka, nem érdemel vizes kötélnél egyebet, de a többi se jobb, az egyszer szent. Riolda velük szörnyülködött, és mikor Martinné bűneinek a végére értek, megkérdezte az idősebb nőt, emlékszik-e még Hildi hercegnőre.
– Ó, nővérem, én minden szép mesét ismerek! – vigyorgott a mezítlábas nénike. – Nemcsak Hildi hercegnőről hallottam már, hanem a Kerekasztal királyságáról, Merlin varázslóról is.
És óbégató fejhangon, a többi asszony ujjongása közben rázendített egy szomorkás balladára, ahol Hildi hercegnő járja az erdőket, és jajgatva keresi három édes magzatát: az ifjú Vilmost, Dietert és Gudridát.
Ó, gyönyörű napok! Ó gyönyörű gyermekek! / Bár láthatnálak még titeket!
A tyúkok megpördültek a sarokban, a malac visítva az ajtó mögé szaladt, a húsleves még nagyobb lelkesedéssel rotyogott, miközben az egész konyha, de még a vajúdó nő is boldog ártatlanággal fújta: Bár láthatnálak még titeket!
A mezítlábas néni mindenkinél mindent jobban tudott, és tárháza volt a régi bölcsességeknek. Tudta, hogy Hildi hercegnőnek tizenkilenc férje volt, hogy kilencvenkilenc hadjáratot vezetett, hogy kilencszáz férjet ölt meg. De bármilyen vérszomjas is volt, a gyerekeiért azért szívből sóhajtozott. – Az anyaszív már csak ilyen.
Riolda bólogatott, a néni pedig lelkesen folytatta.
– Tudod-e, nővérem, hogy ennek az elátkozott hercegnőnek volt egy tündérszolgája? Egy kislány, aki addig-addig járta az erdőket, míg a három gyereket meg nem találta? Micsoda tanulságos mese!
Bár láthatnálak még titeket!, fújták a többiek egyre.
Riolda gyorsan elköszönt a nótázgató, vajúdó, tollat fosztó, vidáman kerepelő asszonyoktól.
Fent a magasban még eszébe jutott, akár leélhetné az életét ebben a toronyban – a tengeri viharokat figyelve, Rigobertával társalogva, a torony konyhájában valamelyes (de nem túlságos) rendet tartva. Hiszen félt a saját alattvalóitól, a szigetén rá váró unalomtól, a Nortumbriában elesett fiúk szüleitől.
Kétszáztizenhárom lépcsőfok. Ugyan mit számít?
Fel-le. Fel-le. Fel-le. Annyi dolga lenne, hogy még meghalni is elfelejthetne.
De a rend, Nagy Károly csodás birodalma arra a hidelemre épül, hogy ő egyszerűen nem létezik.