∞ Sacha Stevenson: Ujung Aspal Pondok Gede (2013)

A madarak felszálltak az égre és ottmaradtak. Látnom kellett volna, de nem láttam semmit, főleg azt nem, amit látnom kellene mindig. Hogy valahogy megint látás nélkül mentünk haza akkor, ezért sétálunk, lehet, addig se kelljen, jó ez.

Aztán az, hogy mégis láttam valamit valahol akkor, hazamenés helyett, vagy hogy. Azok a madarak fészket raktak a kétségeinkből és nem akarnak lejönni többé. Ingatag lak, igaz, de mégiscsak lerombolhatatlan.

Kézen fogva mentek a felhők, egy másik égen, egy másik égre, egyikről a másikra, úgy, elég szomorú dolog, amikor elmennek a felhők és nem jönnek vissza. Megint elmenés van, pedig azt hittem, most már visszajönnek, hát csak körbeértek, ennyi idő alatt.

Elfoglalhatatlan szemgödrök, nem lesz itt fény, hát nem kell a látáshoz, tudod. Megint a szokásos, ülünk a sötétben, vagy hát te ülsz meg én ülök, és érezzük, amit látni kellene, de nem látunk épp. Megkérdezed, akarok-e kutyát, mert mit kérdeznél.

Minden kérdés egy újabb elszakított kötél.

Kapaszkodom a földbe, talán nem tudom, a föld alatt is víz van, meg föld, meg víz, ilyenek vannak a föld alatt, talán, vagy nincs is semmi meg föld sincs, de akár így, akár úgy, ingatag ez is, hiába. Fogod a földet, én vizet fogok. Fog rajtam. Por és cseppek, semmit nem lehet megfogni.

Tudhattam volna akkor, amikor a madarak meg a felhők, de most már tudom, akkor sem fogom tudni, amikor már tudom. Nyújtod a kezed, ülünk a sötétben. Azt hittem, a sötétben nincsenek kezek! Azt mondtad, te nem kéz vagy, és én sem, hogy nincsenek kezek, és akkor nincs baj, akkor nem kell félnem, de hazudtál, és most felém nyúlsz. És akkor azt kell mondanom, nincs kezem, nem tudok visszafogni, fogd vissza magad, de te nem érted, megint nem. És akkor hozod a tűt meg a cérnát, ismerem ezt.

Össze akarod varrni a köteleket.

Amikor sohasem voltak kötelek meg semmi, mi az, hogy kötél, mi. Én már azt sem tudom, mit nyújtok, amikor a kezemet nyújtom, sötétben főleg, de ezt te nem érted. Ezt én sem. Mert az úgy van, hogy vannak a hegyek meg a levegőég, meg ez a sok töltelékszó, amit már én is unok, de azért még leírok, szinte kényszeresen, meg legyen a helye. A helyed, mintha lehetne azt, mintha lenne helyed.

Kövek vannak és szikrák, valami feszül, elmenekülnek a dolgok. Elkövesülnek, szikrává. Veszélyben vagyunk, mondom, de nem vagyunk, csak veszély van, egyedül. A fészkekben pedig csönd van, alszanak a madarak.

Nem félnek a félelmeiktől.

A hegyek a levegőeget érintik. Kezüket nyújtják. A levegőég mindent visszaad, amit kap. Összekapaszkodnak, félek, minden madár összetörik, ha nem engedik el egymást. Kérdezed, szeretnék-e, mit szeretnék, semmit se, nem.

Van kutyám, de nem az enyém. Nem kell kötél. Jól megkapaszkodtam.

2015. 08. 11. 17: 24: 34

(Illusztráció: Paul Klee: Vogelgarten; Landschaft mit gelben Vögeln)

A függöny kék volt. A delfinek még kékebbek. Fölugráltak meg a mélybe vesztek, és megfagyott fekete szemeikkel bámultak ki a gyűrődések közül.
A fürdőkád óriási volt, sokkal nagyobb, mint a régi lakásban. Az óriási kád elé nem is volt elég egy zuhanyfüggöny – bár az is igaz, hogy sokáig egy függöny sem volt.
Aztán egyszer a Laci megvett egyet akciósan, mert a fürdőszoba közepén lévő lefolyó elromlott, és egy hülye függöny még mindig olcsóbb, mint egy új lefolyó. Az anyjával sokat veszekedett miatta, mert ugye a függöny meg kicsi lett, és lent a repedésekben tovább poshadt a víz.
Aztán sok idő telt el és egyszer csak megint vettek egy kicsi függönyt. Egy ugyanolyan delfineset, csak azt úgy rakták fel véletlenül, hogy a delfinek pont a másik irányba úsztak rajta. Úgy hagyták.
A fürdőkád szélén a csempék közül majdnem minden nap leesett néhány fehér kis darabka. Fuga. Ezt Lacitól hallotta egyébként. Nézd meg ez a szaros fuga itt szakad le nekem, vagy valami ilyesmi, mindenesetre nagyon tetszett neki az, hogy fuga. Megjegyezte.

A kádon fent, a második csempe végig volt hasadva. Mindig ezt a hasadékot bámulta, mikor a wc tetején üldögélt. Úgy képzelte, hogy a hasadék egy víz alatti barlang, ahol a vízi szörny lakik. A vízi szörny már rég nem mer előjönni, mert a delfinkirálynak egyszer elrabolta a gyönyörű feleségét, s a király mikor ezt megtudta, egész seregével beúszott a barlangba, megvívott a vízi szörnnyel és megfenyegette, ha még egyszer kimerészkedik az odvából,  bizisten megöli. Úgyhogy a szörny bent éldegélt és várta, hogy valami baj legyen a delfinkirállyal.
Egyszer az iskolában fogalmazást kellett írni. Tíz sor a füzetbe, a címe pedig: Otthon, édes otthon. Nem írta meg, ezért Klári néni elkérte az üzenőjét és kiabált hogy már nincs is több hely a hátuljában; hogy lehet egy kislány ilyen megátalkodottan elvetemült meg, hogy, amit művel az már definiálhatatlan. Ezen a többiek nevettek. Hogy definiálhatatlan. Meg azt is mondta, hogy azon is látszik a borzasztó jelleme, hogy el sem pirul, de arra várhat, hogy olyan primitív szintre süllyedjen mint tanár, hogy megüssön egy gyereket. Nem hisz az ilyenekben, pedig lehet, hogy kéne. Mert hát csak az válik be, amiben az ember hisz ugye. Ilyeneket mondott Klári néni és helyette is vöröslött a feje.

Egyszer kitalálta, hogy a papucsát felteszi a kád padkájára, hogy szép fogata legyen a delfinkirálynak, ne kelljen az úszással fáradnia. Ha egy-két tengericsikót szerez magának, azok majd kocsikázzák a hullámok között, a delfinkirály meg majd kedvére mosolyog. Bár a delfinkirályok amúgy is mindig mosolyognak, de talán ha fogatuk van, akkor még jobban.
Így bámulta általában a nagy mélykék függönyt. Várta, hogy a király nevessen.
Az egyik nap, mikor hazajött a napköziből, a Laci nem volt még otthon. A fürdőszobához vezető folyosón halálos csendben ment végig, mindig is félt az ottani szekrényektől.
A záraktól is félt, de nem amiatt, mert ijesztőek lettek volna, csak iszonyodott a gondolattól, hogy bezárja magát és baj lesz. De inkább bezárta. A zárakat egyel jobban meg tudta szokni, mint a szekrényeket.

Még egy kis ideig hallgatózott, szuszogott. Szép lassan merte csak meghódítani tekintetével az ismerős fürdőszobát. Egy idő után felmerészkedett jól megszokott helyére és elkezdte nézni a függönyöket.

Szépen lassan fentről lefelé, lentről felfelé, aztán oldalvást is.
Nézte a megkövült delfineket, megvolt mind a harminchárom. Háromszor is átszámolta.

Kint már sötétedni kezdett, a keze lassan átmelegítette a vécé tetejét,. Akár ki is húzhatta volna a feneke alól, de ezt mégsem akarta.
Hallotta, amikor a bejárati ajtó becsapódott. Érezte a gyomrában a kavicsokat először megrezdülni, aztán megfagyni. Visszatartotta a levegőt. Az egyik függöny kilebbent a kád belsejéből. A delfinbirodalom így két részre szakadt. Meg akarta igazítani, de nem mozdult. Csak nézte, hátha magától helyreáll a rend.
Kint összetört valami pohár, hallotta a csörömpölést, és hogy valaki dülöngél meg káromkodik a folyosón.
A függöny nem mozdult. Arra gondolt, hogy talán nem is az ő nevét ordítják odakint.
Regina!

Megnézte újra a zárat, aztán megint a delfineket – kereste az aznapi delfinkirályt.
Mert minden nap más uralkodót nevezett ki. Az mégsem lett volna igazságos, ha mindig ugyanaz a delfinkirály. A mostani kedvence pont középen volt, úgyhogy miközben félig azt figyelte, hogy a gyomrában lévő kavicsok még mindig nem zörögnek, azt is elkezdte nézegetni, hogyan lehetne legközelebb letenni a delfinhez a papucsot.

Mikor a Laci először nekidőlt az ajtónak, akkor találta meg a papucs helyét. Most valami újat talált ki. Nem a kád szélére tette, hanem a mosdókagylóra a papucsot. Így még magasabbra repítheti majd a királyt.
A Laci most tényleg sokat ihatott. Negyedjére tudta csak betörni az ajtót.
Nem nézett egyből oda. Az a szaga volt, amit nem szeretett. Amit a kavicsok se szerettek. Ami miatt az anyja is sokat kiabált régen.
Ordított valamit a Laci, pont akkor ordított, mikor Regina meglátta a delfinkirálynőt. Az mindig ugyanaz volt. Csak a királyok változtak. A királytól kicsit feljebb illegette karcsú derekát a függönyhullámokon. Pont a királyi páros között vöröslött a Laci feje.
Ezután történt a baj. Az egyik függöny leszakadt. Pont az, amit épp nézegetett.
Regina nem bírt mozdulni. A felső sor második csempéje leesett és összetört a padlón. A vízi szörny hirtelen előbukkant, láttára iszonyatukban megfeketedtek a fürdőszoba kövei, a nagy törölközők magukba burkolóztak. Regina hallotta, hogy egy testet húznak végig a kövön – most talán végleg elveszett a delfinkirályné.

Viktória végre leülhetett, miután a vizet is behozta. Az kizárt, gondolta, hogy az anyján kívül Piusz másba is szerelmes lehetett. Volt anyja és apja kapcsolatában sok elevenség, de egy magában mágikusnak nevezett, Viktória által nem értelmezhető többlet. Ahogy apja lehunyt szemmel a szomszédos konyhát figyelte, ahol Ági tett-vett. Az arcon volt valami márványszerű, nem evilági változás, ami alig egy percig tartott. És ugyanez az anyjánál, mikor az apja a kislétrán villanykörtét cserélt, vagy éppen kékpöttyös labdával játszadozó fókák közé lépett. Nem kellettek szavak. Ha tudta volna, hogy kezdetben mégis!

A szépségversenyekre meghívott bírálók jórészt fantáziával nem nagyon eleresztett férfiak. Előbb-utóbb csömörük lesz, elbutulnak, megrészegülnek, szépségmániásokká válnak, impotenciájuk túl-korán bekövetkezik. Piusz egyik versét kezdi így, ezzel az erőteljes két sorral:

„A férfi, aki, képzelethiányos,

s csak sújtó szépekről vesz tudomást”

Elkallódott, hogy mi következett a sorok után. Hajlunk arra, úgy akarta folytatni, hogy városa, sorsa nem tartozik a turistacsordák által irigyelt, látogatott és csodált vidékek közé. Vannak ilyen nők. Sőt, túlnyomó részt az uralkodó szépségideálok ellenére, a férfiasabb férfiakra várva, ők a rejtőző, az ismeretlen, nehezebben megközelíthető, legsajátosabb világú teremtmények. És persze, vannak ilyen helyek is. Elmondhatjuk, az ország nagyobb fele ilyen. S ha már itt tartunk, szóba kell hoznunk az idillt mint a boldogság-uralom (vagy rémuralom?) tartományát. A törekvéseinket e hely elérésére, legyen az valójában bármely parányi, bármely pillanatnyi. Hiszen tapasztalta, hogy az idill eléréséhez nem kell messze földrészekre, történelem által szavatolt, természeti csodák hitelesítette városokba, szigetekre csörtetni. Még a kopár falak is készségesek álmaink visszajátszására, írta Dani kiállítása vendégkönyvébe, amikor közerkölcs és szocialista ízlés nevében Imrémék le akarták szedetni vagy kicseréltetni két festményét. (S aminek következtében, elkészült katalógus ide vagy oda, az összes képét leakasztotta, s másnapra tényleg a kopár falak nézegették egymást a kiállító teremben.) Aligha gondolhatott másra, mint hogy elfáradnak a színek, a tér is hajlamos a telítődésre, teljes megürülésre. Hajlamos, vagy be is következik? Jó, ha van előttünk egy fehér fal. Örökké nem lehetünk a Riviérán, sem a Balatonon. Fakulnak a helyek, a fényképek elélik a valóságot előlünk. Ami marad, azt csócsáljuk, azt a látszatokból és valóságmaradékból álló kevercset, Érzékeink ezzel eszik degeszre  magukat, emésztenek, de ki is merülnek ebben a ténykedésben. Mégis, mi volna jobb? A záróra nélküli világcirkusz vagy az egyszerű, nem is egészen frissen meszelt fal? Mindegy, hogy befelé vagy az utcára bámul.

Még a kopár falak is. Lehet, hogy erről van szó, gondolta Piusz lányai meglátogatása után. Fehér gólyák tűntek fel a láthatáron, délnek tartottak, a vonattal egy irányba. Lemaradtak, de ez is. Este elmondja Áginak az alkonyatukban hagyott gólyacsapatot, az asszony bólogatni fog, szavak, szavak, esetleg egy kézfej megszorítása, hogy a megosztás még erőteljesebb, meggyőzőbb legyen. A viszonzott kézszorítás, ha érkezik, azt jelenti, hogy igen, oda érkeztem a te alkonyati gólyacsapatod, koszos utazófülkéd, eső áztatta vidéked pereméhez. Egy bepillantás erejéig. És talán szükségem is van erre. Majd meglátjuk. Visszaigazoltad, Piusz. Hiszen a fehér gólyákat én küldtem az utadba. Meg azt a pacsirtát is, Szilvás egén, amiről tavaly meséltél. Tudod, az Isten tűreszelőjét. Örömet szereztem neked, lásd be, a kiégett mezőn, a katángok, a tyúkhúr, a porlepte perjeszálak között is kitágulhat olyan méretekre a világod, hogy annál többet képtelen lennél elviselni. Ennél csak egy esőcseppel, napsugárral is több már a halált juttatná eszedbe. De nem csak úgy felötlene, halálra sújtana.

Nézett visszafelé Piusz, de a madarak már csak fehér rongycsomóként bukdácsoltak föl és alá az elhagyott alkonyatban.

Részlet az Úszómester néhány szezonra című regényből

(Illusztráció: Timothy M. Parker)