Egyik szoba, másik szoba, aztán a harmadik.
A végén egy hosszú-hosszú folyosó befalazott ajtókkal. Szegény Sjön! Soha nem lehetett rávenni, hogy bontsa ki a falat, és nézzék meg, mit rejtegethettek II. Bandameg idején a titkos szobákban.
Megint egy lépcső, aztán egy hétszögletű fogadóterem, majd újabb folyosó befalazott, vak ajtókkal. A bújócskázó gyerekek itt sokféle sustorgást hallanak. Meglehet, itt a fal mögött hímezgetnek étlen-szomjan I. Bandemag Írországból jött menyasszonyai. Majd megint egymásból nyíló, hideg, lakatlan szobák, egy egész hadsereget el lehetne ezekben szállásolni – csak kár, hogy ez a nyomorult sziget százötven embernél nem tud többet eltartani.
De most a könyvtárból kiszűrődő, pergő, eleven párbeszéd verte fel I. Bandemag északi folyosójának nyugalmát.
Talán egy halott szelleme az, akivel Shiobian beszélget? Rioldán és rajta kívül soha senki nem lépett be a könyvtárterembe. Meglehet, nevelt fia új szövetségest választott – de ez az új barát hogy tanult meg három hét alatt latinul?
Riolda megállt, és befelé kémlelt.
Itt, a könyvek között mindig melegebb van, mintha légbuborékok szállítanák a Dél lélegzetét szigetre. Talán hogy a könyvek ne érezzék magukat annyira számkivetve. Shiobian ingujjban magyarázott valamit egy magas, görnyedt öregembernek.
Ingujjban? De hiszen ezen az átkozott földön se len, se kender nem terem. És melyik asszony tudna kiszabni egy inget! A szőke fürtös Shiobian most mégis egy jól szabott ingben feszített.
Szép volt, nyúlánk, elegáns. Észak hercege, a Nyugati szél szigetének fejedelme.
– Nocsak! Nocsak! – kiáltotta Shiobian. – Az én drága nevelőanyám megunta a céltalan hajókázást? Az én drága, jó, kedves, egyetlen nevelőanyám! Hát nem kéne ledőlni egy kicsit? Pihenni, ábrándozni, aztán megölelgetni az unokákat?
Shiobian harsányan gúnyolódott, de nem mert közelebb lépni. A pillantásában hirtelen elismerés villant: – Látom, szépen megfiatalodtál.
Riolda rámosolygott, és az idegenről tudomást sem véve, megkérdezte, hogy telt az idő nélküle.
– Ahogy régen is tanácsoltad, Riolda – felelt Shiobian rezzenéstelen tekintettel – belevetettem magam a közügyekbe. Nem lustálkodtam, nem ábrándoztam, minden percet a sziget felvirágoztatásának szenteltem.
Riolda bólintott, és helyet foglalt az asztalnál, ahova valaki egy óriási térképet terített. Sok színes paca: fent a norvégok földje, mellette a normannok országa, a dánok földje, balra a britek szigete, a sarokban a tenger virága, az oly elveszettnek látszó Írország. Szép munka, gondolta elismerően.
A háta mögött az idegen köhintett egyet: mintha illetlennek tartaná, hogy róla senki sem vesz tudomást.
Shiobian zavartan rámutatott: – Sokat köszönhetek közös barátunknak, Armenia püspökhelyettesének. Hát nem üdvözlöd őt? – Mivel Riolda nem fordult hátra, zavartan folytatta. – Úgy tervezem, hogy kiragadom az évszázados elmaradottságból szegény szigetünket, és barátunk segítségével visszakapcsolom a világ vérkeringésébe. Akkora elhagyatottságban éltünk! Oly rettenetes volt élve eltemetkezni évekre, évtizedekre!
Riolda még mindig nem fordult hátra, de a köhögésből, a háta mögül áradó nyugtalanságból már sejtette, hogy ki lehet a „püspökhelyettes”.
– És mondd csak, Shiobian, a lányom tönkretétele is része a felvirágoztatásnak?
A nevelt fia megsimította a fürtjeit: – Fejlődni kell, fejlődni, fejlődni. Te talán nem leszel büszke a lányodra, ha egy birkapásztor feleségéből egy nagy nép édesanyja lesz? Számtalan ország patrónája? Dicsőséges királynő?
Riolda elnevette magát, és továbbra sem vett tudomást a háta mögött támadó izgés-mozgásról, sértődött tevés-vevésről.
A legnagyobb nyugalommal belemártotta a tollat a vörös tintába, és kiigazította Írország keleti partvonalát. Ha már térkép, pontos legyen.
– Nem vagy rá kíváncsi, ki a mi régi barátunk? Aki felajánlotta nekünk, hogy idővel világvárossá teszi a szigetünket? Talán nem is emlékszel Benjamin úrra, akinek a vendégei voltunk Velencében?
– Vendégei?! – hördült fel Riolda. – Kisfiúként még több eszed volt, fiam. Akkoriban még nem dőltél be minden szélhámosnak – mondta, és egy kis vörös ponttal megjelölte Csillagvárost, Rigoberta székhelyét.
Benjamin, a hajdani velencei ereklyekereskedő, kettejük régi gazdája nem bírta tovább. Pattogva, dúlva-fúlva, méltatlankodva, mint egy játékdobozból előpattanó ördögfigura, odaugrott Rioldához.
– Hogy te micsoda dölyfös, ostoba teremtés vagy!
Benjamint láthatóan megviselték saját világraszóló tervei. A zsidó királyság, a velencei Romerini-ház, a művelt világot átszövő, jutalékkal dolgozó ügynökök hadát mozgató ereklyekereskedelem. Az arcát az idő pengevágásai szabdalták, sovány volt és száraz, mint a szentek, akiket egyiptomi füvek közt tartósítva úton-útfélen árult – de öregen és megviselten is ellenállhatatlan volt.
Riolda vigyázott, hogy kikerülje a pillantását.
– Nekünk semmi dolgunk veled, Benjamin. Nem akarunk vállalkozni, nem akarunk kereskedni, nem akarunk birodalmat építeni.
Benjamin szinte tekergőzött felháborodásában, de Shiobian volt az, aki előbb odaugrott, és jól megrázta Rioldát.
– Te még azt képzeled, hogy te döntöd el, mi lesz a Nyugati szél szigetével? Azt hiszed, hogy még évszázadokig itt terelgetjük a birkákat, te pedig csendesen olvasgatsz a könyvtárban? Vajon az idő lustán és gyáván mindig visszatér önmagához? Úgy gondolod, hogy megállíthatod? Hát azt hiszed, van itt ezen a rohadt szigeten még tekintélyed? Van jövőd? Elindultál tizenegy-magaddal, hagytad meghalni a fiatalokat, és visszatértél a férjed nélkül, egymagad. Azt reméled, hogy éljenezni fognak?
Riolda megint a térkép fölé hajolt, és egy kicsike ponttal megjelölte Bamburgot.
– Milyen igazad van! – sóhajtotta.
Benjamin most már dühösen toporzékolt.
– Te, te, te… – kezdte Benjamin, de nem jutott tovább.
– Természetesen örömmel segítenék neked – mondta Riolda mosolyogva. – De egy kopár földdarab a birodalmam, az alattvalóim meg gyanús szörnyszülöttek, nem beszélnek nyelveket. Ezért kérlek téged, Benjamin Akárki, vagy Guido Romerini, vagy tisztelt püspökhelyettes uram, szedd a sátorfádat!
Talán hiba volt Benjamin szemébe nézni, hiszen ő mindig mások figyelméből merítette az erejét. Meglehet, csak szórakozásból evett-ivott, táplálkozni csak eleven emberekből táplálkozott.
– Okos lány vagy, Rioldácska, ráadásul szemrevaló, úgy látom, az idő is megkímélt téged. De az idő nem kíméli a te kedves szörnyszülöttjeidet! Nem kíméli a nagyobbik fiadat, a cukorfalat lánykádat és azt az ostoba Kydet, aki nyüszítve rohan a mamája után zavarodott kétségbeesésében.
Le sem vette a szemét Rioldáról, miközben magához húzta a térképet. – Látod ezt a háromszöget? Akárki indul Észak-Angliából Skandináviába vagy Normandiából a Brit-szigetekre, érinti a te szigeted. Ha a hispániai emírek összeszedik magukat, és meg akarják északon vetni a lábukat, mit gondolsz, melyik kis sziget lenne alkalmas főhadiszállásnak? És mit csinálnak a becsvágyó királyok, a ravasz kereskedők, ha valahol együgyű birkapásztorokat találnak? Na, kitalálod, drágaságom? És mit tesz egy muzulmán főtiszt vagy Nagy Károly valamelyik hadvezére az olyan parasztokkal, akik Jézus helyett valami Bandemag visszatérésére várnak? Rioldácska, te elég eszes lány vagy, ugye, kitalálod? Körbeért az idő benneteket, úgyhogy itt az ideje, Riolda, hogy haladj, hogy felpezsdítsd, hogy felfejleszd, hogy átgondold… Hogy értelmes népességgel, hogy szakértő irányítás mellett…
Riolda rácsapott a térképedre, de a pillantását nem tudta levenni Benjamin mélysötét, de mégis örökfiatal szeméről: – Nem tudom, hogy jöttél ide, de két napod van, hogy elhagyd ezt a szigetet! Mit bánom én, hogyan? Felfejlesztve, szakértő irányítás mellett!
Shiobian felnevetett: – A vénséges vén, búskomor Sjönt megették a vikingek! Vagy karóba húzták, felnégyelték, eltemették, kit érdekel? Én boldoggá teszem Fionát, és uralkodóként tárgyalok a dánokkal, a normannokkal, a skótokkal, az angolszászokkal. Felveszem a kereszténységet, hogy Krisztus vére megnövelje az életerőmet! Ha kell, Allahnak is hűségesküt teszek! Kopár ez a sziget, semmi sem terem meg rajta? De Velencében sem terem meg semmi, egy árva fűszál sem, a kereskedőik mégis Alexandráig utazgatnak.
– De Velencét rómaiak alapították, ezt pedig szorgok – szólt közbe Riolda.
Ám ahogy kimondta, meg is bánta. Shiobian és Benjamin jelentőségteljesen egymásra pillantottak, mint akik százszor-ezerszer végig beszélték már, hogy mi történjék a szorgokkal.
Észak Fejedelme, a jövendő I. Shiobian király természetesen nem mutatkozhat nyilvánosan violaszín szembogarú korcsokkal.
– Nos, ha így van, akkor nyilván hálás leszel, Shiobian, ha Fionát átküldöm néhány szorg gyerekkel Normandiába! Így egy gonddal kevesebb: több hely marad, hogy felépítsd a Rialtót, megalapítsd a Szt. Jakab templomot, és fogadd a külföldi követségeket…
Ők ketten zavartan elhallgattak, mert Velence annyira, de annyira… ezt a várost semmilyen Tervező vagy Fejedelem nem varázsolhatta a szigetre. Ám Benjamin nem tudta elviselni, hogy Riolda egyetlen elismerő pillantás nélkül faképnél hagyja.
– Nem is vagy kíváncsi, drágaságom, hogy hogy jutottam el ide? Hogy sorscsapást kellett kiállnom? Hogy milyen üres lett a házam Velencében? Hogy mennyit, de mennyit sóvárogtam utánatok?
– Nem igazán – felelte Riolda. – Olvastad már Aldora királynő történetét? Az azért sokkal érdekesebb.
A köpenye zsebébe süllyesztette a térképet, biccentett a férfiaknak, és kisietett.

(Jacek Yerka)

Ha lehunyom a szemem: Meztelen testek ölelésében ring gondtalan emlékem. Karcsú sziluettek, vékony csuklók szorítanak magukhoz, míg enyhe rózsaillat terjeng a levegőben. Tövisként fúródnak éles fogak a vállamba, kezem szénaboglyába mar, és messzire taszítom. Fekete macska túrja arcát az ölembe, zöld szeme igézőn villan felém. Őszülő galamb suhan át a szobán, szele a hajamba kap, s vörös róka nevet rám a sarokból, ahogy fekete selyemkendőjébe burkolózik. Jácint nyelven beszélek hozzájuk, ők pedig tulipánként tárják szét előttem szirmaikat. Ismerem minden levelüket, hagymájukat az általam táplált föld rejti. Cseresznyéiket számba veszem, a magok a parkettára hullnak, hogy aztán rózsaszín virágokká váljanak a tavaszban. Orgonaszín játszik kezem alatt, bőr vászonra pingálom ajándékom. Nyakörv a vadnak, bokalánc a mohónak. Szőke fürtök alól nárciszt húzok elő, narancsos szeplőkbe fektetem a sárgás szirmokat. Fekete orchidea húz a padlóra, barna föld temet maga alá. Nem kapok levegőt, orrom eltömíti a liliom halálos mérge. Szédülten térek magamhoz,

kinyitom a szemem. Ezúttal én vagyok a liliom: Törékeny, csábító, végzetes. Üvegvázába zárva szemlélem a külvilágot, szomjazom a teljességet, de a víz csak a bokámig ér, és egyre fogy. Mire kinyílik egy virágom, egy másik hervadtan ér földet. Mire illatom belengené a teret, takarmányba dobnak, fekete zsákot húznak rám és szép lassan feledésbe merülök. Pedig még volt egy fiatal hajtás sorvadt száramon… Fogy az oxigén, és

beáll a néma üresség. Lila harmat remeg ajkamon, keserű íz a számban: Kopott rózsaszirmok táncolnak kihűlt torkomon. Vörös kiáltás hagyja el testem, ahogy fekete iszapba süppedek, hol zöld koszorú koronázza fakulásom. Fehér sziluettek vesznek körbe, fagyos szél söpör utánuk. Meleg áramlatok ringatnak feledésbe, állatok és virágok képe suhan át elmémen még egyszer, utoljára. Illatok, emlékek, érzések, érintések, és egy ének. Ismerős dallam emel a magasba, bukfencet vetnek gondolataim, és immár egy vagyok közülük. Fáradtan menetelek, mígnem magként hullok alá,

hogy rózsaszín virágként ébredjek a tavaszban.

(Illusztráció: Sandrine Pelissier: In Osaka)

Jóvá lehet-e tenni, ami elmúlt?
Vagy a bűnbánat csak híg, savanykás lőre, amit aztán émelygés, kábulat, önsajnálattól bűzlő kiábrándulás követ?
No de mit volt mit tenni: a fiatalsággal Riolda visszakapta a lelkifurdalást is.
Ki volt az anyja? Ki volt az apja egyáltalán? Az az ösztövér katona, Fargein, aki elvitte Normandiába, és úgy vigyázott rá, mint a gyerekére, tényleg az édesapja volt? No de hogy volt szíve magára hagyni? És mi  történhetett Vilmos herceggel, mikor ő az irháját féltve megszökött az udvarból? És mi történt a hercegi gyermekekkel? Hogy engedhette, hogy abban az átkozott Almériában Hanna hogy meghaljon helyette?
És miért nem tudott soha boldog lenni a saját férje és  a gyerekei mellett?
Akkor vagy öreg, ha már megbocsátottál magadnak.
De most a  bizsergő hasfájással együtt a régi lelkifurdalás is visszafészkelte magát a testébe.
A bizonyosság, hogy…. De miféle bizonyosság? Hogy azért lett uralkodó, mert nyelveket tanult, de még sincs saját anyanyelve, hogy az együttérzésről prédikál, de nem szeret senkit sem. Ezért sem várja, hogy hazatérjen az övéihez.
Mint a szél vagy a tengeri hullám, csak indulni szeret.
Elenyészni, aztán indulni a végtelen felé.
– Bolond vagy – mondta a férje.
Sjön egy kortyot sem ivott a vízből. Méregnek, gyanús kotyvaléknak tartotta, a feketeségét meg arra tekintette bizonyságnak, hogy a holtak szájából bugyborog elő. Büdös víz, átkozott víz, rossz víz, tele borzalmas betegségekkel.
De akármilyen is volt ez a víz, az ő búskomorságát mintha elfújták volna. Úgy őrködött Rioldán és a szigetlakókon, mint egy rakás, szakadék szélén ugráló gyereken. Persze melyik ember tudná a hatalomvágyat és az örökös aggódást szétválasztani? Ne menj oda, ne csináld, ne rohanj!  Sjön megállás nélkül aggódott és prédikált. Talán mert nem ez a ki tudja honnan fakadó víz, hanem a légkör, az itteni sziklákon egymásnak csapódó szelek zavarják össze az emberi nedveket. És nem imák, nem csodavizek, hanem ezek a dübörgő széllökések ébresztik fel az életerőt. Ezt a maguk módján Szent Reginaldus papjai is elismerték: a Norvégiából alázúduló szelek először ezen a szigeten pihennek meg, hogy térdet hajtsanak a nagy szent, Burgundia térítője, a csodálatos, mindenkit megfiatalító Szent Reginaldus előtt.

Nem volt barátságos sziget. Hétágra sütött a nap, de Riolda reszketett a hevesen öklelő szélben. Lement az öblöcskébe, letelepedett a kúthoz, aztán beóvakodott a barlangba, de még ott is éles kések és karmok tépkedték: könyörtelenebbek a bűntudatnál is.
No de ez a nyomorult szent hogy bírja? Hogy képes ennyi ideje nyugton maradni, és egy selyemmel borított ágyon, egy huzatos barlang mélyén fogadni a látogatóit?
Vagy nem is a víz, nem is a ragadozók módjára lecsapó szelek, hanem ez a kiterített csontváz az áradó életerő forrása? És mit szólnának Szent Reginaldus őrizői, a tejfölösképű papok, ha elárulná, hogy ő Velencében egy olyan ereklyekereskedő házában élt, aki még a birkacsontot is eladta az északi barbároknak? Aki a saját körmét, a saját szempilláját is eladta, mint Keresztelő Szent János erekyéjét? Aki ír szerzeteseknek tarisznya- vagy vödörszám kínálta az aprószenteket? Riolda őszintén reménykedett benne, hogy az óriási, kiterített csontváz nem Benjamin műhelyének valamelyik mesterműve.
A szélben vacogva, a kendőjét szorosan magára burkolva újra körüljárta az évszázadok óta pihenő öregembert.
Hosszú-hosszú karok, boltozatos homlok, és akkora combcsont, hogy egy vadszamarat agyon lehetne vele csapni.
Vajon Benjamin vesződött volna egy ilyen irdatlan nagy csontvázzal? Egy akkorával, ami így, kiterítve el sem fért volna a velencei ház fogadótermében?
De hogy jutott ez a halott egy olyan szigetre, ahol nem élnek állatok, és nem lakik senki emberfia? Ki vette a fáradtságot, hogy idehurcolja? Ki volt az, aki lefektette erre a selyemkerevetre?
Csontokat látott már Velencében (kupac fogakat, kupac lábszárcsontokat, kupac koponyákat, kupac mindenféléket), de ilyen szép, zöld selyemtakarót, amin a csontváz nyugodott, talán még az aranytól ragyogó velencei templomokban sem. Ki adott ezért a szép darab takaróért annyi aranyat, amin egy hadigályát is felszerelhet?
És hogy lehet, hogy a foszladozó selyem még nem rohadt szét a nedves tengeri szélben?
A selyem mint a tenger, a legrejtelmesebb, legkülönösebb dolog. Jel egy másik, földöntúli gyönyörökkel teli valóságból. Szégyen, nem szégyen Riolda letérdelt, hogy az ujjbegyein érezze a selyemszálak virágszirmokhoz hasonló bársonyát. Minden vászon hűvös és fénytelen, de a selyem mintha belülről izzana. A szentek vagy az angyalok – ha vannak – nyilván nem lepedőkkel, ingekkel, törölközőkkel vesződnek a mennyben, hanem csillogó selyemleplekkel.
De ki terítette ki ide ezt az embert?
Lehet, hogy a kereszténység mégiscsak az újjászületés, a szépség és az ifjúság forrása? Aki elmormol néhány latin mondatot, az soha nem hal meg? Ha pedig mégis meghalna, akkor ilyen szép, virághímzéses, zöld takarókon viszik a mennybe?
– Bolond vagy – mormolta Sjön, aki ott állt fölötte. – Elment az eszed, ha azért keresztelkedsz meg, mert nem tudod elképzelni, hogy ez a katona hogy került ide.
– Milyen katona? – kérdezte Riolda. – Honnan veszed?
– Nézd csak meg a combját, valaki eltörte. Nézd meg a koponyáját! Itt, a halántékcsontját! Hát ezt biztos, hogy nem a barátok zúzták össze. Egy vérbeli harcos teste ez, nem a jó öreg Gervasiusé. Ekkora buzogánycsapásokat, ilyen kardvágásokat senki sem szerez imádkozás közben.
– Ha ez így van, Sjön, ha ez csak egy harcias királyfi, Tjór fia Dag, vagy Dag fia Tjór, vagy valami efféle, akkor a fegyvereivel temették volna el. Az nem lehet, hogy a kard a kezében elrohadt, a dárdáját megették a férgek, de a takarója épségben marad meg. Valaki biztosan ruha és fegyverek nélkül fektette ide. Anyaszült meztelenül ajándékozta az enyészetnek.
Sjön megvonta a vállát. Selyemtakarón heverő óriásoknál jobban szerette a saját gyerekeit. – Menjünk haza, Riolda! Ne tébláboljunk itt tovább! Ne szédelegjünk, ne csatangoljunk! Talán már megszületett a negyedik unokánk is. Ez az óriás tőlem itt heverhet az idők végezetéig.
Riolda megrémült, mit is feleljen.
De szerencsére mozgolódás támadt a barlang szájánál.

A papok, ahogy ígérték, nekikezdtek az ünnepélyes keresztelőnek.
– Húzd ki magad! Áll egyenesen! Nézz a szemembe!
Riolda alattvalói nyílegyenes sorba rendeződtek.
–Elfogadod a szentháromságot? Hiszel Jézus Krisztus feltámadásában? Hiszel a szeretet erejében?
A fiúk vigyorogva bólogattak. És mért ne bólogattak volna, a vidám katonásdi, a sorbaállás és a fröcskölés még az eddigieknél is izgalmasabb játék volt.
Riolda a szenvedélyre gondolt. Valahol valaki annyira szerette ezt az óriási katonát, hogy idehozta,  becipelte ebbe a huzatos barlangba, ráterítette egy vagyont érő, zöld selyemtakaróra, és hitt benne, hogy akik megtalálják, azok szeretni fogják. Egy barátságtalan, szeles sziget nem az a fajta sírbolt, amit a rokonok hetente látogathatnak, és az ismétlődő rituálék révén megőrzik a halott nevét az emlékezetükben. Aki a katonát idehozta, másféle örökkévalóságban reménykedett. Mégcsak a kedvese nevét sem karcolta a barlang falára, mert enélkül is bízott benne, hogy az óriásnak új, csodás élete lesz. Rábízta a halottat az időre, mert hitt benne, hogy mások is szeretni fogják.
– Igen, jobb ember szeretnék lenni – felelte Riolda a pap kérdésére.
– Ominimezunduszmundusz, ominimezundusz  – mormolta a szerzetes, akinek nyilván nem volt erőssége a latin nyelv. – Isten nemcsak fiatallá tesz, hanem meg is gyógyítja a szíveket.
Sjön szakállára is jutott a szentelt vízből pár ezüstösen csillogó csepp.
– No, ezzel megvolnánk – nevetett rájuk a legfiatalabb szerzetes, maga is gyerek.
– Most már ünnepelhetünk. Bár nincs valami sok hely ezen a szigeten, azért rendezhetnénk egy jó futóversenyt. Játszhatnánk kidobóst is annak örömére, hogy felvettétek a keresztet.
Ahogy elhalt a helyeslő hujjogatás, rivalgás, Riolda lépett a kör közepére lépett.
– Ez sehogysem lesz jó így, testvéreim. Csak kevés ennivalót hoztunk magunkkal. És olyan viharos itt a szél, hogy az sem biztos, tudunk-e halat fogni. Ráadásul nem látok ezen a szigeten egyetlen gyümölcsfát vagy birkát sem. Tovább kell mennünk, ennivalót kell találnunk, mielőtt éhségünkben egymás torkának esünk. Öt nap alatt értünk ide, de nekünk már nincs ötnapnyi élelmünk. Mi nem vagyunk szentek, mi nem lakunk jól tiszta vízzel. Ha egy kicsit nyugatabbra hajózunk, elérjük Northumbriát. Majd ott fogunk megpihenni, ahol ennivalót találunk.
– És hogy képzeled? Hogy akarsz ennivalót találni? – morgott Sjön. – Fegyverrel rontasz halászfalvakra? Kitekered a parasztok nyakát, ha nem kínálnak kenyérrel vagy nem fognak halat? – kérdezte Sjön. – Nem lenni jobb nyugton maradni és várni?
– Mire várni? – kérdezte Riolda. – És amúgy én nem vagyok az a kitekerős fajta. Dehogy támadunk, dehogy követelőzünk, rendes, jóravaló kereskedők leszünk. Eladunk ebből a csodavízből pár palackkal.
A legmagasabb pap felpattant, Még mit nem! Szent Gervasius meg fog sértődni! A botrány híre eljut a pápáig! Minden szent riadót fúj Rómában! A forrás vize elapad felháborodásában!
Rioldát elmondták számító, mocsok némbernek, az alattvalóit lusta szorgoknak, alvilági rémeknek, vérfertőző csavargóknak, a tenger söpredékének, tolvaj eretnekeknek.
De tiltakozhattak, ugrálhattak, kiáltozhattak. Ők tizenöten voltak, a szerzetesek meg csak hárman.
Úgyhogy Riolda megtöltette a palackokat.