Címke: irodalom

Guillame Lorris – Jean de Meun: Rózsaregény (részletek)

Addig folytattam utamat,
míg láttam, hogy forrás fakad,
s fölötte szép fenyőfa áll.
Nagy Károly és Pipin király
sem látott szebbet, mint e fa,
hisz úgy nyúlik fel sudara,
hogy nincs itt szebb s hatalmasabb.
Márványkő volt a foglalat,
melyből – Természet remeke! –
forrás buzgott fa tövibe’.
Írást is láttam a kövön,
apró betűkkel vésve fönn:
itt történt az, lám írva áll,
hogy érte Narcissust halál.

Narcissus egy ifjú neve.
Szerelem volt az istene,
s az megkínozta annyira,
hogy lett sok búja és baja,
s halálba fordult élete.
Echo, hölgyek legszebbike
csak őt szerette, senki mást,
s tűrt tőle sok próbáltatást,
hívén, szerelmét elnyeri,
s ha nem, halálát keresi.
Szépséges volt ez a legény,
de büszkeség ült kőszivén,
s nem hajlott rá, bár kérte az
– hiába mind a szép szavak.
S látván, hogy nem hallgatja meg,
dühöng Echo és kesereg,
lesújtja a szégyenülés,
meghal, csakhamar elenyész.
Ám mielőtt érné halál,
Isten felé fohásza száll:
Narcissus kapjon oly sebet
– ki volt az esdőhöz hideg –,
hogy érje el nagy szerelem,
s attól kínozza gyötrelem,
hogy örömét nem lelheti.
Így fogja csak megérteni,
mint szenved a jó szerető,
ha rideg, kit szeretne ő.

Fohásza láthatón jogos,
s iránta Isten hajlamos.
Egyszer Narcissus arra jött,
hol tiszta forrás felszökött,
s árnyékba tért a fa alatt
– éppen vadászott ama nap.
Hajtott (s el is lankadt bele)
a hegyre föl s a völgybe le,
s a hőségtől is szomjazott,
hisz naphosszat csak fáradott,
s majd elakadt lélegzete.
Jutván forrás közelibe,
hol fenyőág árnyat adott,
gondolta, itt most inni fog.
Hajlott a forrásvíz fölé,
mert szomját már enyhítené,
de tiszta víztükörbe lát,
s ott nézi arcát, ajakát.
Ámult, elfogta döbbenet,
látszat, tükörkép csalta meg,
ifjú tekint rá – vélte ő –,
s szépsége alig hihető.
Szerelemisten bosszuja
elérte most: lám ostoba
kevélységéért bünteti,
s a megvetés árát veszi.
Hisz addig bámult ott csodát,
imádva víztükör-magát,
míg végül ebbe halt bele
– így végződik ez a mese.
Mert látván, el nem érheti,
sem vágyát be nem töltheti
azzal, kiért felgerjedett,
s nem ad már az enyhületet
sem így, sem úgy, sem semmiképp,
bánat rabolta el eszét,
s halál elérte nem soká.
Lesújtott büntetése rá
a megvetett leány miatt,
s mert szeretni adós maradt.

Kik gyötritek kedvesetek,
hölgyek, példán épüljetek!
Ha tőletek szenved halált,
Isten rosszat lám rosszra vált.

(…)

Való, mit mondok itt, ime:
a nő csak Isten szégyene,
ha balga módon tévelyeg,
szépségét nem becsülve meg,
mit Istentől ingyen kapott,
s aranyhímes kis kalpagot
hord, min virág és lágy selyem,
s fenn hordja orrát, úgy megyen
billegve át a városon.
Lealázza magát nagyon
a szánalmas kis mákvirág,
vélvén, fején ez ócskaság
– mi hitványabb, mint ő maga –
szépségének lesz támasza.
Istent lám ekként megveti,
művét silányságnak hiszi,
s úgy véli nagybolond esze,
hogy elbánt véle Istene,
mert a szép arcot s termetet
hanyag kézzel formálta meg.
S szépségét náluk keresi,
mik Istennek selejtjei:
növényke, mindenféle fém
s egyéb tünékeny szerzemény.

A férfi is hasonlatos:
kívánja, hogy legyen csinos,
s ékítse dísz, virágfonat
a szépséget, mit Isten ad.
Lefitymáljuk, mit alkotott,
a szép arcot meg alakot
illendőn nem becsülve meg
– nem kap más teremtmény ilyet.
Ily álcázás nem kell nekem!
Csak arra jó öltözetem,
hogy ne bántson hőség, se fagy.
Hitemre, jobb védelmet ad,
fejem befedve s testemet
– jön bár eső, szél, förgeteg –
e báránybőr s daróckabát,
mint a mókusprémes brokát.
Vélem, pazarlom pénzemet,
ha néked damasztot veszek,
vagy bársonyt, finom vásznakat,
fűzöldet, kéket, pirosat,
s cobolyprémmel béleltetem,
mert forgolódsz csak esztelen,
és illegsz-billegsz, mórikálsz
úton-útfélen, merre jársz
– Istenre nem nézel, se rám!
Sőt éjszaka a nyoszolyán,
midőn ott fekszel meztelen,
testedet sem ölelhetem,
hiszen ha hozzád fordulok,
hogy felvidítson már a csók,
s ég bennem tűz, mint vad pokol,
te ördögként rugódozol,
s akárhogy ajnározzalak,
csak elfordítod arcodat.
Magad lázasnak tetteted,
sóhajtasz, nyögsz mint nagybeteg,
ellenem szegülsz konokul.
Szívem féltemben elszorul,
s majd hozzáfogni sem merek,
ha szunnyadásból ébredek,
mert félek, balul üt ki tán.
De attól ámulok csak ám,
hogy célba mint jut sok ficsúr,
ki napközben melléd simul,
s ruhástul is teszed magad,
ha e népség veled mulat!
Őket is éppúgy kínozod,
mint nékem elrontsz éjt s napot?
De vélem, kedved másmilyen:
táncolsz, dalolsz negédesen
a kert ölén s a szép mezőn,
ha ottan néhány selma jön
a férjes asszony elibe,
s vonják a friss zöld gyepre le.
Engem meg csak ócsárlanak,
maguk között így szólanak:
‘Féltheti férje, a piszok!’
Falják fel testét farkasok,
csontjait meg veszett kutyák,
ki engem ekként meggyaláz!
Miattad van, te riherongy,
ki esztelen vagy, sült bolond,
szajhálkodó rossz nőszemély!
Kívánom, egy évig se élj,
ha ily ebekkel édelegsz!
Gyalázatot fejemre vetsz,
s rút léhaságod bánhatom:
Szent Ernoul lett patrónusom,
ki szarvazottak védnöke!

(…)

Fogtam hát fegyverem legott,
vélvén, célomhoz eljutok,
s a szép ereklyét elveszem,
ha kézzel már elérhetem.
S mert érte kínlódtam sokat,
hordván vasatlan botomat,
mint fürge ifjú, gyors, kemény
a drága oszlopok közén
csúsztam nem késve térdemen,
(hittem, imára éhezem
a szentséges szentély előtt),
s nem volt nálam serénykedőbb.
Ott minden már a földre hullt,
mert a tűz úgy elszabadult,
s nem állt már semmi ellene,
bár nem sérült még semmi se.
Elhúztam hát a kortinát,
a szép ereklye fátyolát,
s ott voltam már a bábunál
– tudtam, hogy e szentélyben áll –
buzgó csókokkal lepve el.
S hogy körbe fogta jó hüvely,
botom már a résnek bökött
(alul iszákom lötyögött).
Belémegy, véltem, s bent marad,
de hőkölt, s böktem újra csak.
Hiába, újra visszajött,
át nem hatolt két szél között.
Palánk volt ott bent, feszülő,
nem látni, ám érezhető
– a lőrést bentről zárja le.
Így alkották meg eleve:
bejáratánál ez a zár
széltől-szélig szilárdan áll.
Erővel kell mennem neki,
egyre döfök, s visszaveti.

Ki nézte hősi harcomat,
s figyelt rá, nem volt bávatag,
vélhette, látja Herkulest,
amint Cacusba kést meneszt!
Háromszor támad ajtaján,
háromszor is hiába ám,
s a völgyben háromszor pihen,
ernyed, s szusszanni kénytelen,
hisz roppantul iparkodott.
Úgy véltem, éppúgy izzadok,
s a félelem mindegyre bánt,
hogy nem reped bent a palánk,
s végül már éppúgy csüggedek,
sőt jobban is, mint Herkules.
S hogy nyomakodtam egyre csak,
botom apró nyomra akadt,
s véltem, hogy arra átjutok,
bár palánkot kell törnöm ott.

Egy ösvény rejtett nyomain
– bár keskeny volt s igen kicsiny –,
hol sejthettem az áttörést,
botom vágott palánkba rést,
s éreztem, félig bent vagyok:
bent a résben munkált a bot.
Bántam volna, ha megreked,
pedig tovább nem engedett.
Ám azt már mégse hagyhatom,
hogy ne csússzék tövig botom!
Végül mégis sikeredett,
de az iszák kívül rekedt,
s benne a két kicsiny pöröly:
mik ott rázkódtak kint le-föl.
Kínlódtam bíz én egyre csak,
míg megleltem e szűk utat,
hisz nem tárult ki szélesen,
hogy bejussak kényelmesen.
S ha jól láttam természetét,
nem járt ott arra senki még,
első voltam, ki bejutott,
s e hely még ahhoz sem szokott,
hogy vámot szedjen mindezért.
S hogy tán azóta más elért
szintannyit, mint én, nem tudom,
de úgy szerettem, mondhatom,
hogy én ilyent el nem hiszek,
akármilyen igaz lehet,
mert becsben tartja kedvesét,
ki hű – fecseg bár szóbeszéd.
Ezért hát ezt én sem hiszem!
De akkor – higgyétek nekem –
nem törte útját senki még.
S betörtem én, mert csak e rés
adott oda bejáratot,
hol majd bimbót szakíthatok.
Halljátok hát, mint lett enyém,
s bimbóm miként téphettem én.
Halljátok hát, mint volt s hogyan,
ifjú urak: ha arra van
szükségetek tavaszidőn,
s támad a vágy is ébredőn
szép friss rózsát szakítani
– zárt bimbó még, vagy nyílna ki –,
hozzá vigyázva lépjetek,
nehogy bármit elvétsetek.
Tegyetek úgy, mint mondom itt,
vagy leljétek jobb módjait.
Ha útatok tán szélesebb,
s jártasak vagytok s ügyesek,
s nektek könnyebb ott törni át,
nem béklyóz kín és fáradás,
menjetek inkább arra csak,
bár ismeritek útamat.
Az lesz csupán előnyötök,
hogy hogy-s-mint jártam én előbb,
azt ingyen hallottátok ám,
s érte köszönet járt csupán.

Rajnavölgyi Géza fordítása

Ferkó és a sport

Itt érzem a szivemben a nagy semmit!, emelkedett mellkasa bal felére csapva költői magaslatokba Stukkó, és belenézett a bólintó Mityu savókék szemébe. Kibaszott szar ez az egész!, gurította le a negyedik kevertet Huli. Tényleg kitalálhatna már valamit, sóhajtott a savószemű, máskor is elmaradt napokra, hanem most már három hete! És mi a hórihorgas lófaszt csináljunk addig mi?, szállt a magasból a mélybe Stukkó. Mint rendesen, aznap is a Karcosban pihenték ki a nap ezt megelőző részét, döntötték magukba a piát, és a nagyseggű Zsuvit bámulták. Normális férfiaknak ez maga lenne a boldogság, de Stukkó, Mityu és Huli szomorú volt. Mert aki egyszer megízleli a füstölt csülkös bablevest, annak csülök nélkül már nem veszi be a gyomra, szokta mondani Mityu, akinek Marcsa nevű felesége világhíres füstölt csülkös bableveséről. Jól emlékeztek a napra, mikor Ferkó először jelent meg a Karcosban, pedig megvan annak már öt éve is. Kétes foltokkal tarkított farmerben, zöldes-fehér arccal, langaléta szemüveges esett be az ajtón. Gréti, Zsuvi nagycsöcsű elődje, (miért nem lehetett egy nőbe rakni a két nagyot?, kesergett hosszú órákat Huli) azt hitte, hogy menten összehány mindent, szólt a szobafestő Stukkónak, hogy ragadja meg, de gyorsan, és taszajtson rajta akkorát, hogy vagy a WC-be vagy az utcára penderüljön. Stukkó szakmájából adódóan értett a színekhez, és egy Unicummal sápadt-pirosat kevert a zöldes-fehérből. A gyomorerősítőért cserébe szavakat kaptak, Ferkó vagyok, mondta halkan a langaléta, aztán belekezdett. Azóta a Karcosban nem a pia és a Gréti melle (majd Zsuvi segge) volt a legnagyobb szám.

Jaj, kiáltott fel Ferkó, mert bal kezének mutatóujja fájdalmasan, mitöbb vérzésgyanússá sértette orrát, amit már jó egy órája rendületlenül túrt. Az ujjat kihúzva megállapította, hogy az orr bizony vérzik, nem túlságosan, de annak a kenhető, halványpiros matériának a köröm hegyén vérnek kell lennie. Csessze meg, mondta, mert békés természetű volt, és utálta a vért, kiváltképp a sajátját. Az ok, amiért végtagjának nyúlványát nem tudta finomabb munkára kényszeríteni az volt, hogy Ferkó gondolkodott. Ki kellett ugyanis találnia valamit. Narancssárga bőrkanapéján csiri-csáré virágmintás takarója alatt gubbasztott, és a szoba közepe felé bambult. Az ágytól a bordó-sárga mintás szőnyegen keresztül a Samsung televízióig utópisztikus kommunában élve holmik tömkelege figyelt lélegzetvisszafojtva. A pörköltszaft alapon penészes tányérokon kívánatosan domborító újságpapír Michelle Wilde-ok, a félig üres szardellás konzervbe fojtott Sophiane-k, a Borsodis dobozokból épített, és szétrobbantott vár, az elő-, és utóvéd gyanánt elhelyezett szaros gatya különítmény, a négy, muslicarajjal álcázott bunker, a kanszagot ezerkétszázzal árasztó ingek és pólók és a mindezt egyenletesen belepő szotyi léte, valamint a kitalálás sikeressége közt negatív kapcsolat állt fönn: amennyiben Ferkó eszébe Ferkó számára tetsző gondolat jut, a kommuna rövid időn belül megsemmisül, ellenkező esetben a kosztenyészet tovább virulhat. Az orrán sebesült átbukdácsolt az egyik bunkeren (kiderült, hogy muslicák alatt terem a rohadt barack), és a fürdőszoba tükrében vizslatta a sértett testrészt. Semmiség, állapította meg hamarosan, és nekiesett a homlokán duzzogó pattanásnak, de az akkurátus nyomó mozdulatot egy hang állította meg: csöngettek. Nikotinsárga ujj nyomta és nyomta és nyomta a csengőt. Pillanat, kiáltott Ferkó, beletelt tíz percbe, míg ajtót nyitott. Szemétdíj, köszönt egy kunkorodó bajusz, az alatta lévő sötétkék pulóveren állva, kétezer-háromszázötven. Ferkó nem szerette a pénzt akaró bajszokat, és nem mozdult. Emlékszik a 99-es BL döntőre?, kérdezte a bajusz, nem? 2003 van, meredt a szőrcsomóra Ferkó. De ember, azt nem lehet elfelejteni!, én minden nap megnézem videón, csak az utolsó öt percet, a többi nem érdekes, de az!, a Bayern a nyolcvankilencedik percben 1-0-ra vezet… Mennyi?, nézett Ferkó SZTK keretes szemüvegén keresztül a bajuszról a pulóverre. 1-0, jött a válasz felülről. A díj, mondta a pulóvernek. Kétezer-háromszázötven, felelt a bajusz. Ferkó pénzért ment a szobába, háta mögött egy láthatatlan bajusz mesélt: Szóval 90. perc és 1-0, a németek már ünnepelnek, mikor jön a csereként beállt Sheringham és beakaszt egy böhöm nagy gólt!, bassza meg, bosszankodnak a bajorok, jöhet a hosszabbítás, de az angolok nem úgy gondolják, de nem ám!, hanem az a norvég gyerek… a… hogy is hívják… Solksjaer… A pénz, gyűrt Ferkó a pulóveres szőr markába egy ötezrest. A pénz, köszönöm…, tudja, imádom a sportot, egyszerűen imádom…, tessék, a visszajáró, izgett-mozgott a bajusz. Viszlát, gondolta magában Ferkó, és a bajusz orrára csapta az ajtót. Megzavart a rohadék sportbuzi, morogta és a WC-be költözött gondolkozni. Rohadék, hajtogatta fél óra múlva is zsibbadt lábát markolászva, majd adok én neked.

Jókedvű napsugarak táncoltak a Szöcske utca levegőjének milliárdnyi porszemén. Az öregek sem emlékeztek ilyen hosszú és meleg vénasszonyok nyarára. Özvegy Botos Kálmánnét besárgították a fölé magasodó diófa ráhulló levelei, miközben ebéd után szokásos egészségügyi ücsörgését töltötte a háza előtti padon. Vadul eltekerő biciklista szele csökkentette felére az öregasszony sárgaságát, Ferkó hajtotta vén Campingjét. Az elébe kerülteknek esélyük nem lett volna elugrani. Szerencsére közel lakott a kocsmához. Megvan!, ordított bele a Karcos dohányfüstös levegőjébe, mikor berontott az ajtón. Már azt hittük a ganédba fúltál, szemüvegeském, üdvözölte Huli, és oldalba lökte Zsuvit, hogy álljon föl és hozzon valamit izzadt barátjuknak, Unicumot és Borsodit. Négy szempár tapadt a dinnyényi, gömbölyű húsra, mely Zsuvi lábát kapcsolta a törzséhez, és úgy ringott, hogy férfiszem nem maradt szárazon. Mondjad már!, mi az?, mondjad már!, sürgette Mityu Ferkót, mikor végre elmúlt a varázslat. Ferkó kinyújtózott, nagy levegőt vett. Meglátjátok, két hét múlva itt vagyok, addig bírjátok ki, nagyon nagy lesz, meglátjátok, mondta kaján mosollyal, majd a poharak gondjaira bízta a másik hármat, kirohant az ajtón, és visszapattant a Camping nyergébe. Most mér kell úgy titokzatoskodni?, fakadt ki a piával pont megérkező és mindent jól halló Zsuvi. Könnyű neki, az ő fejében már megvan az egész, minket meg csak azé nem rág széjjel a kíváncsiság, mert megesz az unalom, háborgott Mityu, legalább valamit mondott volna. Mondott, két hét múlva, szólalt meg Stukkó és magára vette azt a terhet, hogy elfogyassza az Unicumot és a Borsodit.

1985-ben fiatal tornatanárnő érkezett a Viola utcai Általános Iskolába. A fiúkkal rögtön megkedveltette magát, nem hordott melltartót. Hamarosan a lányok is szeretni kezdték, mert a torna volt a mániája. A délutáni edzés után egy nyolcéves lányka állt a fűtetlen tornateremben. Lassan, hangosan csámcsogva rágózott és a gerendát bámulta. A kis Zsuvi nagy álma lett, hogy vékony, hajlékony, kecses tornásznő lesz, aki úgy pattog a gerendán, hogy muszáj neki nyernie a világbajnokságot. A nagy Zsuvi tenyeres-talpas, faros nőszemély volt, Huli szerint menten pozdorjává törne a gerenda, ha ráugrana. De a tornát imádta, és mindig nézte a TV-ben. 2003. novemberében a Karcosban kötelező program volt a debreceni tornász világbajnokság, amit a magyar televízió élőben közvetített.
Csisztu Zsuzsa nem sétált a kommentátorállásból a kamerák elé, hogy levesse a felsőjét, így Stukkó, Huli és Mityu Borsodik közt ultizott. Többet ért egy kontra parti mindenféle ugrabugránál. Ferkó csöndben figyelte a történéseket. Még ha csupaszon csinálnák, nézett föl Mityu egy rebetli után a gerendán homorító Szvetlana Khorkinára. A gyűrű döntője, köszönhetően a hazai pályán mindenképpen győzni akaró Csollány Szilveszternek, aztán az asztalra dobatta a lapokat, a korsókat meg magasba emeltette. Szilveszter utolsó előttiként mutatkozott be, közvetlenül a nagy ellenfél, a bolgár Jordan Jovtchev után, aki káprázatos gyakorlatára 9.80-at kapott. Ma világbajnok leszek, kiáltotta magában Szilveszter, mikor hosszas koncentrálás után edzője fölsegítette a szerre. A Karcosban megálltak a korsók a levegőben, a dohányfüst a sarokba menekült, Zsuvi nyitott szájában megpihent az Orbit, egy pisszenés sem hallatszott. Beleállt!, ordította Stukkó, megvan, basszátok meg, ennek meg kell lennie!, kontrázott Huli, mikor Szilveszter leugrott és magasba emelte a kezét. 9.85!, visította Csisztu Zsuzsával együtt Zsuvi, és hatalmas csókot nyomott Stukkó szájára. A megmerevedett korsók irdatlan csattanással csaptak össze, a Karcos Csollányt ünnepelte. Ferkó vigyorogva jegyzett meg valamit a medve bőréről. Mit akar itt ez a csenevész majom?, röhögött Mityu hatalmasat, mikor az utolsó versenyző megjelent. Öcsém, ezen egy deka izom sincs, suttogta csöndesen a gyakorlat végén. A csenevész majom hajszálra ugyanazokat az elemeket mutatta be, mint Csollány Szilveszter, csak mindet szebben, jobban, lendületesebben, elegánsabban. A Karcos népe nem hitt a szemének. Az izomtalan, apró ember megigézte a pontozókat: 9.95. A sportcsarnok síri csendjében egy mindössze 102 cm magas, vézna, durva arcú fickó ünnepelt. A hazai kedvenc, Csollány második lett. A gyűrű világbajnoka a semmiből felbukkanó, a világbajnokságra szabad kártyával érkező Ounyiuo Abluudu, mondta Csisztu Zsuzsa, majd hosszabb szünet után hozzátette: egy nyami versenyző… a Nyama-szigetekről. Nyami?, mi a fészkes rettenetet karattyol már megint ez a nő?, üvöltött Stukkó a képernyőn keresztül a kommentátorra. Na ez az, amiért akkor elmentem, tört ki a nevetés Ferkóból, figyeljetek!, és mesélni kezdett.

Stukkó különös vonzalmat érzett a pultosnők iránt. Mityu szerint a pult mögött nem létezik olyan rusnya csaj, akit Stukkó ne akarna megdugni. Aztán megjelent a Karcosban Gréti, aki egyáltalán nem volt csúnya. És Stukkó nem csak megdugni akarta. Azt is, persze, de nem csak. A szobafestő negyvenévesen komolyan tervezte, hogy megnősül. Jó szakmája volt, magaépítette szép háza, kutyája. Gyerekre sosem gondolt, de Gréti kedvéért talán majd azt is. És akkor jött az a kibaszott kamion. Elvitte Grétit. Örökre. Nincs annyi pia, ami ki tudta volna mosni a festő fejéből Grétit. De ez a Zsuvi nagyon jó bula, jegyezte meg magában Stukkó. Pedig eleinte ki nem állhatta az új pultos csajt. Miért kell ezt a hülye picsát beavatni? A Gréti, azt mondtuk ő az utolsó, mérgelődött. Zsuvinak azonban muszáj volt elmondani, már azzal fenyegetőzött, hogy addig nem hoz piát, amíg meg nem mondják, min röhögnek. Így aztán Ferkó őt is beavatta. Megint öten lettek. Az új csaj pedig kezdett megszépülni. Bizonyos tekintetben jobb nő, mint a Gréti. A fara például, az határozottan jobb, méregette Stukkó. Meg a viccet is jobban érti. Amikor Ferkó növesztett egy harmadik lábat a Karesznek, egy álló hétig röhögtek azon az állaton. Csak a Gréti nem nevetett, sajnálta. És komolyan el akart mondani mindent. Hát az szar lett volna. Pedig a Karesz igazán megérdemelte, hogy három lába legyen. Zsuvi más volt. Mikor egyik napról a másikra az összes létező térképen vagy 100 kilométerrel arrébb rajzolódott a magyar-román határ, Zsuvi rettentően élvezte. Pedig az sokkal durvább volt, mint röhögni a Kareszen. Tele volt vele minden tévé, rádió meg újság. Még háború is lehetett volna belőle. És a csaj könyörgött, hogy ne legyen még vége. Persze vége lett. Ferkó az elején elmondta, hogy mindennek vége lesz egyszer. Röhögünk, de mielőtt a dolgok kezdenének eldurvulni, vége lesz.

Miért utálta Mityu annyira Frei Tamást? Az okokat egy szóba lehet sűríteni: Marcsa. Mityu felesége ugyanis imádta a Riportert. Mit eszel ezen a tv-majmon?, kérdezte Mityu. Marcsa nem nézett a férjére, úgy mondta: egyrészt kiváló filmeket készít, nagyon sokat tanulhat belőlük az ember, másrészt borzasztóan érzékeny, a múltkor is elsírta magát, mikor azt a zsidó kisfiút körülmetélték, annyira sajnálta a gyereket, láttál már más riportert adásban sírni?, na, ő ennyire érzékeny, harmadrészt meg iszonyatosan jóképű (Marcsának kb. fél óra múlva esett le, hogy az a gyerek, akit körülmetéltek, nem is zsidó volt, hanem marokkói, és nem Frei műsorában látta, hanem Kepesében, de a lényegen ez úgysem változtat.). Ekkor Marcsa fölnézett és beszédes szemeivel folytatta: bizony jobb, hogy ezt a tv-majmot utálod, mintha Kareszt, a bátyádat akarnád kinyírni, amiért hetente kétszer megdug a fészerben. Mityun kívül mindenki értette Marcsa szemeit. Már megint veled ivott ez a disznó!, villámlották Stukkónak. Takarodj innen, te mosdatlan állat, menten elhányom magam, ha közelebb jössz!, dermesztették utcahossznyiról mozgásképtelenné Hulit. Szaggasd le a ruhám és csókolj, ott is… ott is!, duruzsolták Karesznek. Okos, érzékeny és jóképű, mi?, nem úgy, mint a mi fajtánk!, dühöngött magában Mityu, és megdobbant a szíve, mikor az asszony ránézett, istenem, hogy tud nézni!, de szeretem!
Mityu a Karcosban sem bírta, amikor a Riporter műsora elkezdődött. Fölpattant, ezt nem, ezt nem, ezt nem, nincs az a pénz!, rohant dörmögve a kocsma ajtajáig. Ott megfordult, és könnyes szemmel, állva nézte végig az adást. A szokottnál jóval többet ivott.
Frei Tamás mindent tudott a nyamikról. Sőt, a mindennél jóval többet. Sajnos a műsoridő korlátozott volta miatt mityubosszantó képével csak a következőket mesélhette el: Hosszú combú, meztelen bennszülött nők, hatalmas melleik közt diónyi igazgyöngyökből fűzött gyöngysor, karjukon kilós aranykarperecek, és minden vágyuk, hogy fehér bőrű tengeri istenek jól meghágják őket. Ilyen képek tolongtak a portugál Pedro Del Sarto hajóskapitány fejében, amikor a föld! föld! kiáltás után távcsövén keresztül megpillantotta a három apró szigetet. A XVII. század derekának tengerésze térképén nyomát sem találta ezen a helyen szigetnek. A portugál lobogó szentsége alatt hajózó legénységen vad eufória lett úrrá: zabálunk, piálunk, dugunk, rabolunk, meggazdagszunk! Kinek-kinek vérmérséklete szerint lett az eufóriából kétségbeesés, apátia, avagy düh, mikor a három sziget egyetlen falujában az

aranyba álmodott csupasz amazonok helyett sovány, alig egy méter magas, meglehetősen ügyetlenül mozgó népséget találtak. A tengerészek három kézzelfogható értéket vettek magukhoz: feltöltötték víz-, gyümölcs-, valamint húskészletüket. Ez utóbbit az általuk majmoknak nézett őslakosokból. Nyolcvanat szakszerűen feldarabolva spájzoltak be, jó néhányat pedig frissiben elfogyasztottak. A jóízű lakoma emlékére nevezte el a derék Del Sarto kapitány a sziget majmait nyamiknak, a három szigetet meg Nyama-szigeteknek.
A történelemlecke után Frei figyelmeztette a Karcosban őt tátott szájjal nézőket, hogy el ne menjenek, mert rövid reklámot követően hazánkban még soha nem látott felvételeket láthatnak a nyamikról. Zsuvi szörnyülködött, mert nem közvetlenül Coccolino Maci után kellett volna bemutatni a filmet, Stukkó viszont azt mondta, hogy ez pontosan ki volt számítva, a hatás érdekében: A BBC 1952-ben készített 6 perces archív felvételén apró, girhes, csúnya alakok imbolyogtak, csetlettek, botlottak, ritka ügyetlen népség élt a Nyama-szigeteken. Egyvalamivel viszont még Huli csodálatát is kivívták (és undorrá fokozták Zsuvi szörnyülködését). A nyamik bármelyik társukkal, bárhol és akárhányszor képesek voltak dugni. Ugye ezek után még hihetetlenebbek az elmúlt hetek sporteredményei, mosolygott a Riporter a kamerába. Mi történhetett a Nyama-szigeteken az utóbbi 50 évben? Hogy pontosan mi történt, nem tudjuk, lepte meg a Cavinton reklám után a tévés a nagyérdeműt (mire Stukkó nagyot bólintott), csak a következők biztosak: 2003-ban a Pfizer amerikai gyógyszergyár kutatói azzal a feladattal érkeztek a Nyama-szigetekre, hogy derítsék ki, mitől olyan hatalmas az őslakosok libidója. A tudósok megvizsgáltak minden mozgó és mozdulatlan, makroszkópikus és mikroszkópikus élőlényt, a föllelhető összes ásványt, a vizeket és a levegőt. Ezután maguk a nyamik lettek a vizsgálatok tárgyai. Sikerül-e megtalálni az őslakosokban dollár százmilliókat látó gyógyszergyárnak a szuperpotenssé tevő csodaszert? A kérdés még válaszra vár. A kutatásban résztvevő egyik vegyésznek, Robert Byrne-nak azonban feltűnt, hogy az 50 éves filmen még folyamatosan bénázó nyamik futtában kapják el a nyulakat, ugrálva tépdesik a kókuszdiót a pálmákról, és delfinekkel úsznak versenyt. A jó szemű vegyész otthagyta a Pfizert és sportmenedzseléssel kezdett foglalkozni. Dollár százmilliókat látott a nyamikban.

Húsz éve Huli közönséges huligán volt, rendes szülőkkel és töménytelen balhéval. Aztán a szülei meghaltak, neki meg benőtt a feje lágya. A polgármester Karesz szerint szervesen integrálódott a társadalomba. Félig hajléktalan, félig munkanélküli lett. Nyáron a szőlőhegyen húzta meg magát valamelyik pincében, vagy a szabad ég alatt, azt se bánta. Télen a Karcos melléképületébe vackolhatott. Cserébe kisebb munkákat végzett, vagy nem végzett. A polgármester mindig talált neki valamilyen segélyt, amit el tudott inni a Karcosban. Még huligán korából megvolt neki a környék összes csaja. Hosszú, zsíros lobonca, kopott bőrkabátja, a szájából lógó cigi, rövid, velős trágárságai folyamatosan hajtották neki a csitriket. Aztán a csajok tisztes feleségként, családanyaként, Huli meg félig hajléktalanként integrálódott. Ilyen faszányos csákóknak is kell lenniük, hogy a köcsögök lássák, hogy így is lehet élni itten, mondogatta a hatodik kevert tájékán. A nőkhöz még most is átkozottul jó szeme volt, csak elferdült virtuális irányba. Marsi Anikót imádta.
Huli tátott szájjal meredt a Fókusz műsorvezetőnőjének kék szemébe. Anikó arról értekezett, hogy a XIX. század heves vitáit, miszerint a nyamik emberek, majmok, avagy az ember és a majom között álló előemberek-e, a genetikával alaposan megerősített XX. század kategorikusan döntötte el: a nyamik emberek – Anikó itt megjegyezte, hogy a XXI. századnak még nem volt ideje megváltoztatni ezt a döntést. Lám Del Sarto matrózai sem tudhatták, hogy lakomájuk három évszázad múlva posztumusz kannibalizmusnak minősíttetik. És most ennek a nem is olyan régen még majomnak tartott népnek a fiai halomra nyerik az érmeket, tönkreverik a világ legjobb sportolóit. Ki ne emlékezne arra, amikor a Németország – Nyama-szigetek barátságos labdarúgó mérkőzésen (2 : 17) a tornászvilágbajnok Ooouuuny Abluudu kicselezte a bírót, mind a tizenegy német játékost (Oliver Kahn kapust háromszor is), majd lágyan megemelte a labdát, és a lehulló gömböt farának finom riszálásával pöckölte a hálóba? Aztán az olimpia! Elképesztő látvány volt, amikor az amerikai izomkolosszusok mellett kivonult a 103 cm átlagmagasságú nyami kosárlabda válogatott (melynek tagjai közt ekkor már jó néhányan többszörös olimpiai bajnokok voltak, köszönhetően annak, hogy az atlétika, úszó, labdarúgó, tornász, birkózó, vitorlás, kajak-kenu, sportlövő és vívó versenyeket a kosárlabda torna előtt rendezték) az kosárlabdatorna döntőjére. Az eredmény már senkit nem lepett meg. Vagy a …
Anikó csak sorolta, sorolta a nyamik csodálatos sport-cselekedeteit, a szerkesztők a Fókusz egész aznapi adását ennek szentelték. Huli eszét vesztette, bámulta és bámulta a kék szemeket, egy kortyot sem ivott a műsor alatt, Zsuvinak kellett kevés fröccsöt a szájába lötybölni, ki ne száradjon a szerencsétlen.

Arról azonban még a Riporter és a szőke ciklon sem tudott, hogy a portugál felfedezők után 300 évvel, nem sokkal az amerikai gyógyszergyár kutatói előtt egy Ferkó nevű lény tette a lábát a Nyama-szigetekre. Csöndesen dudorászva szállt ki a csónakból, átsétált a tengerpart fövenyén, elment a csodás pálmafák alatt, átvágott a félelmetes dzsungelen, meg sem állt a sziget egyetlen folyójának, a Tropinak a forrásáig. A forrás felé ugró mohás sziklára ült, levette bakancsát, és a csobogó, friss vízbe lógatta a lábát. Izzadt pólójába törölte szemüvegét, előhúzta a Blikk múlt pénteki számának farzsebébe gyűrt sportoldalát, és kékeszöld port szórt a Tropiba. Ferkó arcára elégedett mosoly ült, ahogy a hideg víz csiklandozta a talpát.
Csupán egyetlen hely volt a világon, ahol erről tudtak. A Karcosban.

Karesz, a polgármester egyik reggel arra ébredt, hogy három lába van. Hát ez kurva kellemetlen, mondta mikor kilépett az ágyból. Az összes nadrágomnak két szára van, szoknyában meg mégsem mozdulhatok ki. Délben tárgyalás a szemétégetőről. Fél kettőkor meg a futballpálya melletti telekről. Miért ne lehetne ott lakópark? Kellenek a fejlesztések, vagy nem kellenek? Akkor meg mi van? Jobbról lakópark, balról szemétégető. Középen meg hadd kergesse a labdát a paraszt. A házakból buzdítják, a hulladékot sem kell messzire vinni. Összhang és harmónia. Föl kell ismerni, hogy mik a fontos dolgok, kérem. És ilyenkor jön ez itt nekem! Az egyik lábamra sehogy nem jut gatya! Felét nem éri így a telek, ilyen körülmények között. Este meg meg lehetne végre dugni a Marcsát. A szeme mondta, hogy ma este. Mityu a Karcosban lesz, a hülye haverjaival röhög majd valamin, mint mindig. Mi a francot lehet így csinálni? Tárgyalás a csupasz lábú polgármesterrel! Csupasz? Szőrös, mint az állat. Le kéne szedni a szőrt. Jucikának egy deka szőr nincs a lábán, mutogatja is folyton. Az biztos, hogy kurva jó lába van. Ma helyére kerülhetnének a dolgok. De meg van minden baszva. Mit fog szólni a Marcsa? … Rohadt életbe, a Mityu! Az meg szabó, vagy mi a fene! Öcskös, azonnal gyere át, valami nagyon komoly feladat van a számodra, kapta fel a polgármester a telefont. A szabó életében először a bátyjának varrt háromszárú nadrágot.

Karesz két plazmatévét vett. Egyiket otthonra, a másikat a hivatalba. A fontos tárgyalások alatt is ment az Eurosport. A sport nemesíti a lelket, vallotta a polgármester, még nézve is. Jucika, ez olimpia!, mondta 2004. nyarán Karesz a titkárnőjének. Négyévente egyszer van, tette hozzá, mert Jucika a Csacska angyalra állította a plazmatévét.
A sport nemesíti a lelket!, zokogott a kocsma TV előtti asztalán illatozó Vilmosba a falu első embere. (Plazmatévé ide, plazmatévé oda, mégiscsak a Karcos 12 colos képernyője az igazi, még ha ki is guvad az ember szeme). Mert az athéni olimpiával gondok voltak, sehogy sem akart nemesedni tőle a polgármesteri lélek. Sőt. Az olimpia záróünnepségét 43 ország bojkottálta, hörpintett a sörébe Hulira kacsintva Stukkó. Mert azok a mocskok!, csapott a tölgyfa asztalra Karesz, aki nem tartotta magát fajgyűlölőnek (ellenkezőleg, keblére ölelte a helyi cigányokat, ételt, italt, pénzt adott nekik a választás napján), hanem amit ezek a sötét bőrű, töpörödött szemétládák, ezek a nyamik műveltek, az a soknál is több! Jóval több. Főleg, hogy ekkorát kellett bennük csalódni. Mert az elején mindenki nekik szurkolt. A kicsiknek, a szegényeknek, az elmaradottaknak, az épp, hogy csak embereknek, a majmoknak! Itt a polgármester rövid szünetet tartott, lehúzta a könnyeitől kissé sós Vilmost, Zsuvi rögtön újratöltötte a kupicát. A magyar csapat szégyenszemre érem nélkül kullogott haza Athénból, hígították Karesz könnyei a friss Vilmost, azok a ragyogó sportemberek! Micsoda szégyen! Edzenek, mást se csinálnak, álló napig futkosnak, mégsem megy nekik! Más dolgozik, kérem, ők meg játszanak, szórakoznak, és vesztenek! Jöttmentek, majmok verik tönkre őket. Ország szégyenei! Mireföl bontsam most fel azt a rohadt kurva Törleyt, amit szilveszterkor direkt az első olimpiai arany ünneplésére tettem el? Ugyan már, bátyus, lesz még olimpia, próbálta meg Mityu az újabb ivásszünetet tartó bátyját csitítani. Olimpia! Soha! Ezután?, tüzelte Kareszt most már a hatodik Vilmos is. Soha! Minek? Van értelme ezután bármiféle sportrendezvénynek? Ezek a rohadékok mindent megnyertek, mocsok egy banda. Mindent azért nem, az Athénben kiosztott 301 aranyéremből csak 204-et nyertek a nyamik, pontosított az ujjával a Borsodi habjában játszó Ferkó. Csak?!, horkant föl Karesz. Azért mondja, hogy csak, mert sokkal többet nyerhettek volna, ha 43-nál többen mennek el a Nyama-szigetekről az olimpiára, magyarázta Stukkó, bár igaz, hogy ott mindössze 364-en élnek. A polgármesteri szemek vérbe fordultak. Na hiszen már nem sokáig! Majd tesznek róla a nagy sportnemzetek, akiket merészeltek vérig sérteni! A nyamik mind egy szálig ki lesznek irtva! Először a majomkölkök, meg a vén majmok, aztán a nők, utoljára a férfiak, nekik végig kell nézni, hogy koncolnak föl mindenkit azon a kurva szigeten! Vérben fog úszni az a kibaszott sziget! Én naphosszat elnézném a nyamikat, annyira ügyesek…, jegyezte meg Stukkó. Elhallgassatok! Mind!, förmedt rájuk Karesz. Az egész olimpiát végigröhögtétek, visszhangzott a falu! Röhögtetek, mikor németeket vertek, vihogtatok, mikor franciákat, visítottatok, mikor amerikaiakat és … csuklott el a hangja, sikítottatok, mikor magyarokat. Nektek semmi sem szent? Elhallgassatok, mert bezáratom ezt a koszos kocsmát! Karcsikám, azért meg ne verjél minket, békítette Mityu. Kussoljál!, látni sem bírlak benneteket!, csapott öccse felé Karesz, majd felállt és a nyamik 50 évvel ezelőtti imbolygó járásához kísértetiesen hasonlító mozgással ment ki a Karcosból.
Ferkó lenyalogatta ujjáról a sörhabot, nagyot nyújtózott, aztán kitépte a tegnapelőtti Blikk sportoldalát és piros port csomagolt bele. Na, ez jó volt, mondta, majd kiment a Karcosból és felült a Campingjére.

* * *

2005. januárjában különös felvételek járták be a világ televízióit. Emberek szálltak föl a debreceni villamosra. A villamos berregett és becsukta ajtajait. Az ajtók abban a pillanatban eltűntek, az ablakokkal, a csengőkkel, az áramszedőkkel, a tetővel, a padlóval, a kapaszkodókkal, az ülésekkel, a kerekekkel együtt. A villamos egésze köddé vált, csupaszon hagyta az utasokat a januári fagyban. Csúcsidő volt. Egymás után rohantak a végtelenül összesűrűsödött, ülő, álló és egymást taposó emberekből felépülő masszák a sínek felett a Kossuth térről, a Nagyerdőn át, a Klinikákra és a Kossuth Lajos Tudományegyetemre. Majd vissza, körbe-körbe. Hó eleje volt, az utcán sétálók tisztán látták, hogy a száguldó emberek között ellenőrök furakodnak.

A szörnyű könyv

Mondják, hogy nincs olyan ember, aki mindent tud. Ez tévedés. Van. Kelemen Áron. Ő mindent tud. Legalábbis irodalomból, legyen az angol, lengyel, német, francia, orosz, spanyol vagy éppen magyar, neki mindegy. Ő mindent tud.
Kelemen Áron ötvenöt éve tanít az egyetemen. Immár nyugdíjasként. Az a legenda járja, hogy könyvről még senki nem tudott olyat kérdezni tőle, amit ne tudott volna hihetetlen pontossággal, már-már szó szerint felidézni. Pedig nagyon sokan próbálkoztak, sokan szerették volna a „na én olyat kérdeztem Kelemen Árontól, amire nem tudta a választ” címet.
Hatalmas tudását irdatlan méretű könyvtárából szerezte, és félelmetes memóriájának köszönhette. Nyolcvanévesen is elolvasott naponta egy könyvet, és amit egyszer elolvasott, azt sosem felejtette el, a legapróbb részletet sem.
Kelemen Áronnak volt egy titka. Hogy miből ered ez a hatalmas tudásvágy. Kelemen Áron ugyanis történeteket írt. Hatvanöt éve is megvan már annak, hogy elkezdte a történeteit írni. Három-négynaponta születtek az újabbak, jobbnál jobbak. Azonban ma már egy sincs meg. Egyetlenegy sem. Mert mihelyt a papírján vagy akárcsak a fejében összeállt egy történet, szaladt a könyvtárba, akkoriban még nem telt rá, hogy saját könyvtára legyen, hogy megnézze, biztos legyen benne: soha senkinek még csak hasonló történet sem jutott az eszébe. Nem volt ritka az olyan nap, hogy négy, öt könyvön rágta át magát. Addig olvasott, míg nem talált egy övéhez hasonlót. Bizony a legkisebb hasonlóság is elég volt ahhoz, hogy a Kelemen Áron-féle történet a szemétkosárba kerüljön. Ő ugyanis abszolút eredetit akart írni. Ezért nincs ma egyetlen Kelemen Áron történet sem. Ezért nem ismeri senki a műveit.
Régen hetente születtek a történetei, az utóbbi években azonban már jó, ha évente egy összeáll. Ezeknek már több idejük van az íróasztalon heverészni, mert hol vannak már a napi négy-öt könyvet faló évek? Bizony, Kelemen Áron ideje is pereg a homokórán. De végül mindegyik történet a szemétkosárban végzi. Menthetetlenül.
Egyik nap Kelemen Áronnak eszébe jutott valami. Egy tündéri, megható történet. Borzasztó gyorsan dolgozott, az egész könyv ott volt a fejében, mintha már réges-régen ott lett volna, és most kibújik, életre kel. Fehér lapokra írta a fejéből olvasott történetet. A könyv egy hét alatt elkészült. És csodálatos lett.
Kelemen Áron egészsége pár hónapja igencsak megromlott. Rák. Az orvosok néhány hetet adtak neki. Nem is kellett több idő, csak a könyvet fejezhesse be, az abszolút eredetit, amelynek minden apró rezdülését ő maga találta ki.
Mondják, hogy egyes emberek pontosan megérzik, ha jön a halál. És Kelemen Áron megérezte. Amint az utolsó sor végére tette a pontot, tudta, hogy még aznap este távozik. Boldog volt. Éppen be tudta fejezni. Gondosan elrendezte íróasztalán a mű lapjait, aztán az első lapra, a cím alá írt pár sort a fiának. Csak annyit, hogy nyugodt szívvel hal meg, most már, mert olyan könyvet írt, amely a legjobb írók történeteivel is versenyre kelhet, akár még az ő könyvtárában is helyet kaphatna – mosolyodott el Kelemen Áron.
A fiának írt sorokban Kelemen Áron nagyon pongyolán fogalmazott, pedig annakelőtte soha nem fogalmazott pongyolán. De most ott volt a mű, úgyis az beszél. És milyen szépen beszél!
Kelemen Áron boldogan feküdt le halálos ágyára. Nyugodtan szuszogott és várt. Nem kellett sokáig várnia. Az utolsó percében oldalra, az ágya melletti szekrény felé fordította a fejét, búcsúpillantást vetett szeretett könyveire.
Ott, az a piros fedelű könyv! Melyik is az? Mi a címe? Ki is írta? Nem emlékezett. Pedig biztos, hogy olvasta. Csak egyszer. De neki elég volt egyszer elolvasni, azután emlékezett minden szóra, örökké.
…de az a könyv, az a piros… furcsa… miről is szólhat?… a főhős… mi is a neve?… igen! valamilyen Gábor… olyan parasztgyerek-féle… a… milyen háborúba is ment?… ahol… ahol majdnem odaveszett… de… de… csodálatos módon megmenekült… hogy aztán… hogy aztán egész életét…
Kelemen Áron szeme előtt lassan összeálltak a szavak, a mondatok. A piros fedelű könyv mondatai. Most már emlékezett, már mindenre emlékezett. Hogyan is felejthette el? Azt a könyvet. Azt a szörnyű könyvet.
Ott a polcon, abban a piros fedelű könyvben minden pontosan úgy történt, akárcsak az ő könyvében. Minden, oldalról oldalra, szóról szóra, betűről betűre. Minden.
Kelemen Áron már sosem vette le a szemét arról a szörnyű könyvről.

Az őszinte

Jack a sötétzöld bőrkanapén fekszik, feje a támlán, lába hanyagul lóg. Karnyújtásnyira egy pohár whisky. Mindjárt tíz óra, jön Ted. Valamivel tíz után, mindig pontatlan, mert a pontatlanság számtalan lehetőséget szül – ezt is Jack tanította neki. Jack kedvelte a kölyköt. Volt benne valami megmagyarázhatatlanul ismerős. A külsejében, a mozdulataiban, és ahogy viselkedik, reagál a dolgokra. Nyolc éve látta meg a nevelde udvarán. A kölyök akkor volt hatéves, nem lehetett nem észrevenni, egy ordító gyerek hátán térdelt, és püfölte rettenetesen. Az ordításra megjelent egy nevelő, a kölyök pont akkor kászálódott le a hátról, amikor odaért. Mi folyik itt? A helyzet egyértelmű volt. A két gyerek egyszerre és nem ugyanazt kezdte el beszélni. Ha a nevelő nem látja pontosan, hogy mi történt, alighanem a kölyöknek hisz. A kölyök mindenesetre elérte azt, hogy a büntetés jelentősen kisebb legyen.

Jack jót szórakozott a jeleneten. Aztán egész héten nem tudta kiverni a kölyköt a fejéből. És azt a furcsa ismerős érzést sem, amit a nevelde udvarán érzett, amikor a kölyköt meglátta. Addig soha nem gondolt arra, hogy mentor legyen, de ez a kölyök… Nem volt könnyű elérnie, hogy Ted mentora lehessen. Bárki lehetett mentor, mindössze egy egyszerű teszten kell megfelelni, amelyen minden épeszű, normális ember megfelel, ez nem is okozott problémát, az viszont szigorúan tilos volt, hogy valaki kiválassza, hogy melyik kölyöknek a mentora legyen. De Jack Ted mentora akart lenni. A mentorokat valamilyen bonyolult szisztéma alapján a központi számítógép választja a kölykökhöz, de ugye a központban is dolgoznak emberek. És nekik lehet hazudni.

Ted ma lett 14 éves. Mától veheti igénybe a szórakoztatóiparnak azt a szolgáltatását, amitől mind ez idáig szigorúan el volt tiltva. A tiltás irtózatos vágyat ébreszt. Jack biztos volt benne, hogy a kölyök már nagyon várta ezt a napot. Persze Ted egyedül semmire nem menne, nincs pénze, meg amúgy is csak egy felnőtt felügyelete mellett vehetné igénybe. Kérni pedig az istenért sem kérné, mert akkor kiderülne a kora, valami személyes róla.

Ted szeretett Jackhez menni. Nagyon sokat tanult tőle. Már az első két hónap után érezni lehetett a hatást, Ted sokkal magabiztosabb lett, a srácok is észrevették ezt a neveldében, és bár Ted addig sem volt elveszett gyerek, de akkortól amolyan központi figura lett. Szóval Jack kiváló mentor volt. Ted Jack háza elé ért, fújt egy nagyot, nem jelentettek számára túl sokat a születésnapok, persze számon tartotta őket, sőt, magában kicsit ünnepelt is…, de ez a mai, ez egészen más, nem is a születésnap miatt, hanem mert mostantól lehet…, akár már ma is! Ó, bárcsak megmondhatná Jacknek! De az lehetetlen, az súlyos hiba lenne. Csengetett.

– Szia, Ted! – nyitott ajtót Jack.
– Szia, Jack – lépett be Ted. – Jaj, Jack, irtó nehéz napom volt! Az a szőke dagadék tanár nagyon pikkel rám, már reggel kiszúrta, hogy nem készültem mára új történetekkel, a fene hitte volna, de az a majom az összes mesémet megjegyezte, és ha egy régebbit próbálok rásózni, akkor csak vigyorog, és azt mondja: Ejnye, Ted, mintha ezt már hallottam volna! De mondd meg, miért csak velem csinálja ezt? Mások háromszor, négyszer is elmesélhetik neki ugyanazt, én meg… – hadarta feldúltan Ted, miközben ledobta a táskáját és a kabátját, majd beszaladt a szobába.
– De Ted, tudod, hogy ez a dolga! – csitította Jack.
– Nem bírom ki a dögöt! Aztán persze egész nap nyaggatott, hogy kitaláltam-e már valami újat, de hogy találjak ki valamit úgy, ha a ragyás képével folyton a nyakamon lóg? – nyöszörgött a fiú.
– Emlékszem, én is így voltam ezzel. Az egyik tanárt borzasztóan utáltam, egyszerűen nem hagyott békén, egyre csak ezt ismételgette: nem elég hihető, kérem, nem elég hihető! Tisztára az agyamra ment. De később rájöttem, hogy csak a javamat akarta. Hasznodra válik még ez Ted, hidd el! – mondta fontoskodó képpel Jack.
– Haha-ha! Haha-ha! – robbant ki a röhögés Tedből. – Hogy lehet valamit ilyen könnyen bevenni? Jack, megszakadok, te mindent elhittél, ugye?
– Az utolsó szóig – ismerte el Jack.
– Hát tudd meg, még sosem volt ilyen könnyű napom, a tanárok alig szóltak hozzám, én meg nem vagyok hülye, hogy zavargassam őket – kuncogott Ted.
– Oké, teljesen bedőltem neked – adta meg magát Jack.
– Öregszel, Jack, öregszel – nagyoskodott Ted.
– Lehet, hogy öregszem, de mielőtt még olyan öreg leszek, hogy meg sem tudok szólalni, szeretnék valamit mondani – mosolygott Jack.
– Na, mondd! Ki vele!
Jack narancslevet töltött Tednek, whiskyt magának, kacsintott, de nem szólt.
– Mi lesz már? Meddig várjak? – türelmetlenkedett Ted. – Naaaa!
– Boldog születésnapot, Ted! – mondta végül Jack.
– Ho… honnan… tudod… hogy ma… van… – dadogta Ted meghökkenve.
– Tudod, pörgettem az ujjaim között a naptár lapjait, és pont a mai nap akadt fenn – mondta Jack.
– Hát persze.
– Jó, jó, egyszerűen kikövetkeztettem: megfigyeltem, hogy menynyire szereted a júniust, a számok közül meg hogy vonz a 15, és úgy látszik, ráhibáztam: június… – lódított tovább Jack.
– Ki ne mondd! – sikoltott föl Ted.
– Oké – vigyorgott Jack. – Ajándékot is kapsz, ha nem haragszol meg.
– Még sosem kaptam ajándékot a szü… …ilyenkor.
– Még sosem töltötted be ezt a kort.
– Igen, tizenn… – harapta el a sóhaját Ted.
– Tudod, mit jelent betölteni ezt az életkort?
– Csak nem… csak nem egy… lesz az ajándékom?
– Hm, azt hiszem, nemsokára itt is lesz, egy órája hívtam fel őket, és tudod, ezek mindig irtó pontosak – mosolygott Jack.

Az ajándék megérkezéséig Jack beszéltette Tedet: tanulásról, fociról, lányokról. Ted hősködött, nagyokat füllentett, de a legtöbb történet egészen hihető volt. Mennyit fejlődött! – állapította meg magában Jack. Szerette a fiút beszéltetni, a szöveget egyre ritkábban kellett kijavítani, inkább az arckifejezéssel, a gesztusokkal akadt gond, nem mindig passzoltak az elmondottakhoz. Pedig a tökéletes hatáshoz mindennek passzolnia kell, az arc, a szemek, a kézfej, a karok, a láb, a hangszín, a száj, mindnek ugyanazt kell mondania, egyszerre, egymás után, több szólamban: ugyanazt a hazugságot. Egykor a fiatal Jacknek is hasonló nehézségei voltak, 14 éves korában a fal-teszten (amikor egy vékony falon keresztül beszélgetett a vizsgáztatóval) kiválóan teljesített, de szemtől szemben a suta mozdulatai majdnem megbuktatták. Még öt hét, és Tednek meg kell felelnie a teszten, hát, addig akad még csiszolnivaló a kölykön.

Tedet bosszantotta, hogy Jack ennyi mindent tud róla. Például a neveldét, azt egyszerűen nem tagadhatta le, már csak a kora miatt sem. Persze, hogy mi minden történt a neveldében, az más! Arról fogalma sincs Jacknek. Mikor jön már az ajándék? Ted percenként nézett az órára, őrülten izgatott volt. Jöjjön már! A neveldében hihetetlen történetek keringenek a… azokról. A srácok közül még senki sem találkozott olyannal, még a nagyok közül se. Persze, nem mindenkinek van ilyen mentora, mint neki!… de… az is lehet, hogy nem lesz ajándék… lehet, hogy ez is csak Jack egy újabb, az életre felkészítő leckéje… ami tényleg igen hasznos, de ezúttal Tednek nagyon rosszulesne. Nem, ezt egyszerűen nem teheti meg vele Jack! – döntötte el magában Ted.

Csengettek. Ted felugrott, legszívesebben az ajtóhoz rohant volna, de erőt vett magán, elsimította arcvonásait, egészen hűvös, kimért lett és hagyta, hadd menjen Jack előre. Jack meg sem rezdült a csengetésre, lassan állt fel, nyújtózott egyet, majd komótosan az ajtóig lépdelt. Kinyitotta.
Az ajtón szürke öltönyös, inkább alacsony, mintsem magas, szemüveges, idősödő férfi lépett be.
– Jó napot! – köszönt a szürke öltönyös, és letette a kalapját a fogasra.
– Jó napot! – mondta Jack. – Jöjjön beljebb.
A férfi végiglépdelt a hosszú folyosón. Jack betessékelte a nappaliba, és hellyel kínálta.
– Tessék, kérem, foglaljon helyet! – mondta Jack.
– Köszönöm.
– Hogy is hívják magát? – kérdezte hirtelen Ted, meg sem várva, hogy a férfi leüljön. –Vigyázzon, csak az igazat mondhatja! – tette még hozzá.
– De kérem, uram! Szolgálatban vagyok! – méltatlankodott a szürke öltönyös.
– Nos, hogy hívják? – kérdezte Ted türelmetlenül újra.
– Ormail Hendek vagyok – mondta a férfi szárazon. Majd a térdére vette fekete aktatáskáját, és papírokat emelt elő: – Tessék, az azonosítóm, a képesítésem és a referenciáim.
Jack elvette Hendektől az iratokat, beléjük sem pillantva adta oda Tednek. Ted mohón nyúlt értük.
– Nézzük csak! Neve: Ormail Hendek, stimmel. – mondta Ted elégedetten, mikor látta, hogy a kimondott név egyezik az igazolványon lévővel. – Hány éves, Mr. Ormail Hendek? – kérdezte Ted ízlelgetve a férfi nevét.
– 63.
Hendek újabb pipát kapott Tedtől.
– Mr. Hendek, hol született Ön? – kérdezett tovább Ted.
– San Tordillóban – a válasz újabb pipát ért.
– Hol lakik, Mr. Ormail Hendek?
– A Girondino utca 59-ben, a kilencedik kerületben.
– Van felesége?
– Igen. A második feleségemmel élek.
– Ő hány éves?
– Hatvan.
– Ez is stimmel. Mondja csak, Mr. Hendek, mit mutatott a születési genetikai vizsgálata, milyen betegségben fog meghalni?
– Ha megérem a hatvanat, és ugye már megértem, akkor 95%, hogy szívinfarktusban halok meg, esetleg agyvérzésben, úgy hatvanöt és hatvankilenc éves korom között. Sajnos rendkívül rossz a lipidanyagcserém. Születésemkor 39% volt annak az esélye, hogy ötven előtt halok meg, rákban.
– Ez is stimmel. Jack, eddig minden stimmel! – pillantott Ted Jackre. – Mr. Hendek, tájékoztatták, hogy a szülei miben haltak meg?
– Természetesen. Az anyámat 49 évesen vitte el a rák, az apám hatvan volt, mikor a nagy tordillói vonatszerencsétlenségben odaveszett.
– Pontosan! Te, Jack, ez hihetetlen! Elképesztő ez a fazon! Ez… ez… ez igazat mond! – ujjongott Ted.
– Őszinte – felelt Jack.
– Persze, tudom… de akkor is! Jack, én még a te nevedet… az igazi nevedet sem tudom! – csendesedett el Ted.
– Dehogynem, Ted. Jack vagyok – vigyorgott Jack.

Ormail Hendek nyugodtan ült a fotelben. Pár pillanat alatt felmérte a helyzetet. Hiába, rendkívül tapasztalt őszinte volt. A Cég pont az ilyeneket szereti küldeni, ha először-fiataloknak rendelik meg a szolgáltatást. Fürge észjárású ember lévén hamar átlátja az esetleges ellentmondások csapdáit, több mint négy évtizedes tapasztalata pedig hihetetlenül jó emberismerővé tette. Szükség is van minderre, véletlenül sem szabad téveszteni. A tudósok azt mondják, ha az első alkalomnál tévesztenek, az a fiatal további fejlődését nagyon károsan befolyásolhatja. Nem is beszélve arról, hogy egy sajnálatos tévesztés azt is jelentheti, hogy a Cég elveszít egy ügyfelet. És a mai helyzetben ezt végkép nem engedheti meg a Cég magának. Szóval nagyon kell vigyázni.

– Tehát hatvanöt és hatvankilenc éves kora között fog meghalni? Nos, akkor már nincs túl sok ideje hátra, nem bánja? – faggatózott tovább Ted.
– Hogyne bánnám, szeretek élni.
– És mondja csak, Mr. Hendek, van már valamilyen tünete az egészsége megromlásának? – kérdezte fontoskodó arcot vágva Ted.
– Igen, vannak jelei – válaszolt Hendek szárazon.
– Elárulná nekünk, hogy mik ezek a jelek?
– Tudják, dagad a lábam, éjjel többször föl kell kelnem vizelni, és ha felizgatom magamat, zsibbad a bal karom. Azt mondják, ez mind a szív miatt van.
– Miért nem fekszik be egy komplett testreparációra valamelyik rehabilitációs központba?
– Az őszintéknek ezek a programok elég nehezen elérhetőek.
– Hogyhogy nem küzd azért a Cég, hogy az alkalmazottainak meghosszabbodjon az élettartama?
– Küzd, nagyon sokat köszönhetünk a Cégnek, ezen a téren is.
– És ugye a Cég is Önöknek – szólalt meg hosszú idő után Jack.

Milyen kíváncsi a kölyök! Csak úgy ömlenek belőle a kérdések. Jack elfelejtette már, hogy milyen érzés egy 14 évesnek hallani, hogy valaki elmondja a személyes adatait, őszintén. Idővel persze rájön majd, hogy van ennél nagyobb élvezet: egymásra logikusan épülő kérdésekkel szinte szétszedni egy őszintét! A kölyöknek meg kell ezt tanulnia, már csak a nagyobb élvezet kedvéért. Jack biztos volt benne, hogy hamarosan Tednek is ez lesz a kedvenc szórakozása, hisz a kölyök annyira hasonlít rá.

– Nos, Mr. Hendek, ezek a kérdések okvetlenül fontosak voltak a bizalom megteremtéséhez – mondta ekkor Jack remekül felismerve, hogy Ted egyelőre kifogyott a kérdésekből.
– Nyugodtan, uraim, kérdezzenek, amit csak akarnak – mondta az őszinte.
– Volt olyan, aki elégedetlen volt a szolgáltatásával? – vette át a kérdezést Tedtől Jack.
– Nézzék meg a referenciáimat, kérem. A negatívak vannak felül – válaszolt Hendek.
– Aha, szóval ez itt ni… elégedetlen magával, mert az egyik kérdés elől kitért, többszöri kérdezésre sem adott egyenes választ, végül pedig nem az igazat mondta. Hogy is történt ez? – vonta kérdőre Hendeket Jack.
– Negyvenkét éve történt, uram, gyakornok voltam. De biztosíthatom, hogy példásan megbüntettek, és azóta egyszer sem fordult elő hasonló.
– Mi volt az, amit eltévesztett? Ugye maguk ezt a szót használják rá?
– Igen, ezt a szót használjuk.
– Szóval mit tévesztett el? Mi volt az, amire nem adott őszinte választ? – élénkült fel Ted.
– A hölgy, aki megrendelte a szolgáltatást, megkérdezte, hogy milyennek tartom őt, vonzódom-e hozzá, nem lenne-e kedvem szexuális kapcsolatot létesíteni vele…
– Micsoda! Perverz nőszemély! Hihetetlen, hogy mik vannak, Ted, az embereknek már semmi sem szent! Elképesztő, hogy van, akinek megfordul a fejében, hogy lefeküdjön egy őszintével! Van gusztusa hozzá! – hüledezett Jack Tedhez fordulva. – Már legalábbis akkor, amikor az szolgálatban van – tette hozzá Hendekre pillantva.
– És Maga mit mondott? – érdeklődött Ted.
– Azt mondtam, hogy sajnálom, de nem tehetem, mert nekem feleségem van, akit szeretek és sosem csalnám meg.
– És mi az igazság? – vonta fel a szemöldökét Jack.
– Az igazság az, hogy nagyon csúnya volt a nő, nem kívántam.
– Hogy jött rá, hogy Maga nem mond igazat? – ütötte tovább a vasat Jack.
– Akkoriban még engedélyezték néhány, kivételes státusban lévő magánszemélynek a hazugságszenzorok használatát. A nő férje magas beosztásban dolgozott a belügyben. A férj nem volt otthon, a nő elrejtette a szobában a szenzort, ami persze egyből jelzett, amikor válaszoltam. Nagy botrány volt… Azóta bevonták a lakosság hazugságszenzorait, és az őszintéket szolgálatban kötelezően viselendő szenzorokkal látták el.
– Mutassa meg a hazugságszenzorát! – mondta szinte parancsolva Ted.
– Kérem, ez az – mutatott Hendek a zakóját félrehajtva egy kis dobozra. – Amennyiben valamire nem az igazat válaszolnám, ez a kis készülék hangosan zümmögni kezdene.
– Hazudjon valamit! – utasította Ted.
– Uram, nekem tilos szolgálatban hazudnom – tiltakozott Hendek.
– Akkor honnan tudhatnánk, hogy a szenzor tényleg működik? Lehet, hogy már eddig is összevissza hazudozott itt nekünk! – mondta mérgesen Ted.
– Próbálja ki ön, uram! – ingatta a fejét Hendek, és levette magáról a dobozt, majd egy övvel Tedre erősítette. – Tessék, hazudjon valamit! – szólt Tedre.
– Én… én .. nem is tudom… – Ted kérdőn nézett Jackre.
– Na, gyerünk, mondj már valamit! Mondjuk, mondd meg, hogy ismered-e a szüleidet! – segített Jack.
– Persze, hogy ismerem! Anyám menő divattervező, apám meg igazgató a Valdenor Nagyvállalatnál – vágta rá a már oly sokszor kimondott hazugságot Ted. A dobozból hangos zümmögés hallatszott.
– Működik! – lelkendezett Ted.
– Persze – nyugtázta az őszinte.

A zümmögés egyre hangosabb lett, ráadásul a doboz egészen Tedre tapadt, hiába ficánkolt a fiú, nem tudott szabadulni tőle.

– Hallgattassa már el! – rivallt Ted Hendekre.
– Én nem tudom elhallgattatni, csak ön. Addig fog zümmögni, amíg ön nem válaszol a kérdésre őszintén – mondta Hendek, és Jackre nézett, Jack bólintott.
– De kérem! Engem ne fenyegessen! – kiáltozott kétségbeesetten Ted.
– Tényleg így van, Ted, ez az egyetlen módja, hogy elhallgasson a doboz – mondta Jack nyugodtan.
– Jól van, jól van, az apám tiszt a tengerészetnél, az anyámat… szóval őt meg… nem ismerem – dadogta Ted, de a zümmögés még erősebb lett.
– Az igazat! – szólt az őszinte.
– Szóval… én… én… ahogy a neveldében senki… egy gyerek sem… úgy… én… sem ismerem a… szüleimet… sosem láttam őket… semmit nem tudok róluk… – nyögte Ted keservesen. A zümmögés megszűnt, Ted letépte magáról a szenzort és Hendekhez vágta. – Csatolja fel magának, rohadék!
– Ugyan, Ted, hiszen ezzel semmit sem árultál el magadról! Hiszen nemzedékek óta mindenki a neveldékben nő fel, és senki sem ismeri a szüleit – nyugtatta Tedet Jack.
– Akkor is, rohadjon meg a szemét! – duzzogott tovább Ted.

Jack megropogtatta az ujjait, már csak egy korty whisky volt a poharában, legurította. Itallal kínálta az őszintét, erre eddig nem volt idő, annyira mohó volt Ted. Ez a kis lecke csak javára válik a kölyöknek, megfontoltabb lesz, óvatosabb. Hanem ennyi pont elég volt bevezetésnek, most aztán jöjjön valami érdekes, csapjunk a lovak közé!

– Mr. Hendek, ugye azt mondta, hogy van felesége? – kérdezte Jack.
– Van.
– Mondja csak, ő tudja, hogy maga őszinte? – hunyorított Jack.
– De Jack, tudod, hogy ez lehetetlen! Egy csomó szabály van, ami biztosítja, hogy a hozzátartozók ne tudhassák meg – vágott közbe Ted.
– És mi van, ha mégis, valahogy, véletlenül – erősködött Jack.
– Hogyan? – kérdezte kíváncsian Ted.
– Képzeld csak el a következőt: a szomszédjában él egy nagyon kedves, idősödő asszony, akinek az egyetlen szórakozása, hogy őszintét hív. Nos, ez a kedves öregasszony lerobban, és egy távoli körzetben lévő rehabilitációs központba kerül. Ahová ugye nem tilos őszintét rendelni, és ami történetesen pont abban a körzetben van, ahová Mr. Ormail Hendek jár… hm… dolgozni. Szóval a nénike lerobban, de a kedvenc szórakozásáról nem mond le, tárcsázza a Cég számát,… és hamarosan megjelenik Mr. Hendek, a kedves szomszéd. Micsoda meglepetés! Mindkettőjüknek. De az igazi meglepetés Mr. Hendeket otthon várja, mert mihelyt Mr. Hendek kilép a rehabilitációs központ kapuján, a nénike újra veszi a telefont, és most nem a Céget hívja… – Jack elégedetten nézte, hogy Ted arcára széles vigyor ül, az viszont meglepte, hogy Hendek továbbra is milyen nyugodt. – Azért ez megtörténhet, nem? – fordult Hendekhez.
– Igen. Borzasztó véletlenek egybeesése esetén megtörténhet – ismerte el Hendek.
– És mi lenne akkor?
– Semmi. A feleségem tudja, hogy őszinte vagyok.
– Képtelenség! Maga nem mond igazat! – kiáltotta Ted.
– Természetesen igazat mondok – mosolyodott el Hendek – Nézzék csak meg az azonosítómban, a negyedik oldal közepén.
– „A felesége felvilágosítva” – olvasta Ted hitetlenkedve. – Hogy történt? Hogy tudta meg?
– Volt egy olyan eset, amilyet ön említett – nézett Hendek Jackre –, majdnem teljesen úgy történt minden, ahogy az imént mondta, csak nem nénike, hanem bácsika volt. A Cég egyik munkatársa óriásit hibázott, tudnia kellett volna, hogy az öregúr a szomszédom, nem lett volna szabad az én körzetem rehabilitációs központjába utalni – fejezte Hendek nyugodtan.
– És a felesége? Hogyhogy nem hagyta el? – kérdezte Ted.
– Ő már előtte is tudta. Mintegy harminchat éve került az azonosítómba az a bizonyos „Felesége felvilágosítva”.
– De hogy lehetséges, hogy elviselte? Nem omlott össze? Miért maradt magával? – hüledezett Ted.
– Ó, ennek igazán egyszerű a magyarázata: a feleségem is őszinte. Nézzék csak meg a negyedik oldal alján.
– Lehetséges ez? – kiáltott újra Ted.
– Lehetséges. Semmilyen szabály nem tiltja.
– De milyen gyerekei lehetnek két őszintének? Miféle degenerált torzszülöttek? Még megérjük egyszer azt, hogy olyan egyedek tenyésznek ki, amelyek genetikailag képtelenek a lódításra, füllentésre, hazugságra! Borzalom! – fakadt ki Ted.
– Éppen ebből a megfontolásból rendelték el a jogalkotók az őszinték sterilizálását – mondta atyáskodva Jack.
– Igen. Az őszintéknek nem lehet gyerekük. Mindkettőnket sterilizáltak, amikor beléptünk a Céghez – erősítette meg Hendek.
– …persze, én is tudtam – mondta Ted zavartan

Jack a pohara alján maradt jégkockát rágcsálta. Nocsak, milyen meglepetései vannak a fickónak! Még egy ilyen öreg rókát is meg tud lepni, mint Jack. De sebaj, nagyobb vadat nagyobb élvezet leteríteni.

– És hogy élnek otthon? Miről tud beszélni két őszinte? – vágott bele újra Jack.
– Kérem, ez is csak egy munka, mindketten ledolgozzuk a napi nyolc órát, otthon aztán mi is normális emberek vagyunk.
– Hazudnak is? – kérdezte Ted.
– Természetesen! Szolgálaton kívül éppen annyit hazudunk, mint bárki más, sőt meglehet még többet is, tudják, azt hiszem, valahogy igyekszünk kompenzálni a munkánk során szerzett sérüléseket – magyarázta Hendek.
– Azért maguk mégsem hazudhatnak annyit, vagy olyan jól, mint a normális emberek, nem véletlenül lettek kiválasztva – jegyezte meg Jack.
– Igen, ránk jellemző az a sajnálatos tény, hogy a hazugságaink túlontúl átlátszóak, a legritkább esetben tudunk megtéveszteni vele másokat, sőt, közülünk egyeseknek bizonyos helyzetekben egyenesen nehezére esik hazudni, de biztosíthatom Önöket, hogy én nem efféle vagyok.
– Persze – mondta lenéző mosollyal Ted.

Jack a hajába túrt, feszengett, ujjaival dobolt a whiskys poháron. Lehet, hogy tényleg öregszik? Úgy látszik, kijött a gyakorlatból. Hogy fogja meg ezt az alakot? Tedre nézett. Valahogy fogást kell találnia ezen a pasason, sarokba kell szorítania, Ted miatt is.

– Mondja csak, Mr. Hendek, miért választotta maga ezt a… foglalkozást? – kérdezte Jack.
– Nem volt sok lehetőségem. Tudják, hatéves koromig én is a neveldében éltem, mint mindenki más. Nos, van egy teszt, a hatévesekkel végeztetik el, aki ott nem felel meg, azt átteszik a Cég őszinteképzőjébe.

Az utolsó szó hallatára Ted megborzongott. Pólyás korától a nevelők nap mint nap ezzel a szóval riogatták. Próbáld csak meg, és máris az őszinteképzőben találod magad! Aki nem hajlandó szót fogadni, az csomagolhat, holnaptól az őszinteképzőben lesz a szállása! Hány éjszakát virrasztott át rettegésben! Sok mindent ugyan nem tudtak róla, de a gyermeki fantázia az állandóan leselkedő és határtalan borzalom jelentését adta a szónak. A hatéves kori teszt után aztán nem riogattak többé az őszinteképzővel. De a kisgyerekekbe beültetett rettegést később bármikor elő lehetett hívni pusztán egy szó kiejtésével: őszinteképző.

– Tőlünk is elvittek két fiút és egy lányt – motyogta Ted csendesen.
– Minden évben kapunk gyerekeket a képzőbe, az utóbbi években azonban egyre kevesebbet… hiába, ma már olyan fejlett a genetika, hogy a legtöbb lehetséges tanítványunk pár hetes embrióként elveszti az esélyét a megszületésre. Azonban mindig akadnak születési sérülések, közülük sok teljesen észrevehetetlen, egészen a hatéves kori tesztig. Mindazonáltal a Kormánynak és a Cégnek komolyan el kell gondolkoznia azon, hogyan lehet biztonságosan és előre kiszámítható módon megoldani az őszinték utánpótlását, különben a Cég alkalmazottak nélkül marad, önök pedig kénytelenek lesznek lemondani egyik kedvenc szórakozásukról – fejezte be Ormail Hendek.
– Tudja, hogy jó páran vannak, akik úgy gondolják, hogy ezt a kétségkívül igen élvezetes, ámde felettébb bűnös szórakozást be kellene tiltani? – jegyezte meg cinikusan Jack. – E bűn jelenleg legális elkövetésére egész iparág épült, az efféle szórakozásra való igény tartja fenn a Céget, és így Magukat is, az őszintéket. Az pedig ugye egyértelmű, hogy a szolgáltatás megszüntetése mivel járna?
– Igen, ha az ortodoxok kerülnének hatalomra, az a végünket jelentené – válaszolt az őszinte. – És biztos vagyok benne, hogy nem csupán a szolgáltatás szűnne meg. Szerencsére ezek a szélsőségesek meglehetős kisebbségben vannak. És az emberek imádják a szolgáltatásunkat.
– Ma még igen, de ki tudja, mit hoz a jövő?
Ormail Hendek elbizonytalanodott, csak nem egy ortodox provokátorral van dolga? Az elmúlt héten három őszintét is tőrbe csaltak. Kettő megúszta kiadós veréssel, de a harmadikat megölték. Hiába, amikor romlik a gazdasági helyzet, nehezebb az emberek élete, rögtön bűnbakot keresnek. Nem, nézett körbe a fényűzően berendezett szobában, ezek az emberek csupán szórakozni akarnak. Az azonban biztos, hogy a Cégnek ezentúl, amennyire csak lehet, minden ügyfelet ellenőriznie kell.

– És akik… oda kerülnek… az… ő… szóval oda… azokkal mi lesz? – kérdezte Ted egész halkan.
– Kiképzik őket, őszinték lesznek, és életük végéig a Cég alkalmazásában maradnak. A kiképzés nagyon hosszú és…
Jack azt akarta, hogy a kölyök szórakozzon, ne a számára nyilvánvalóan rémséges dolgokkal traktáltassa magát. Ezért vágott Hendek szavába, mintegy lezárva az őszinteképzős témát:
– Mr. Hendek, nagyon megviselte önt az első felesége halála?
– …rettenetesen – válaszolt hosszú szünet után Ormail Hendek.
– Nagyon szerette? – folytatta Jack.
– Igen, nagyon – hangzott a csöndes válasz.
Az őszinte eddig rezzenéstelen arcára fájdalmas kifejezés ült. Jack megérezte, hogy most kezdődhet az igazi szórakozás.
– Mr. Hendek, hogy halt meg az első felesége? – kérdezte Jack a whiskys poharat babrálva.

– Nem hallotta, azt kérdeztem, hogy halt meg az első felesége? – szólt élesebben Jack.
– Megöltem – mondta alig hallhatóan Hendek, és az órájára pillantott.
– Megölte? – kiáltotta Ted megdöbbenten.
– Meg – Hendek meredten bámulta a szőnyeget, majd becsukta a szemét, és sokáig csukva tartotta.
Jack az órára nézett, van még idő. Intett Tednek, hogy maradjon csendben, engedélyezett pár percet Hendeknek. Megvan hát, csak kiszimatolta a gyenge pontot! Élvezettel nézte a Hendek arcán átvonuló felhőket.
– Úgy tudom, a gyilkosokkal nem bánik túlzottan irgalmasan a Kormány – szólalt meg végre Jack.
– A gyilkos büntetése a legtöbb esetben halál – mondta lassan Ormail Hendek.
– Maga hogy úszta meg? Meséljen, kérem, roppant kíváncsiak vagyunk!
Jack összekulcsolta a kezét a tarkója mögött, kinyújtózott. Az őszintét nézte. Annyiszor volt már hasonló élményben része, de ezzel az érzéssel nem lehet betelni. Elégedetten hunyorított Tedre.
– Mr. Hendek, ha megkérhetem, kezdje el a beszámolóját, vészesen fogy az idő – sürgette meg Hendeket.
Ormail Hendek az asztalra tette a szemüvegét, zsebkendőjével megtörölte a szemét, és nagyot sóhajtott.
– Tudják… – kezdett hozzá lassan, szárazon – …a feleségemmel …Kate-tel… nagyon szerettük egymást. Megismerkedésünk után egy évvel vettem el. Kate csodálatos nő volt, a legcsodálatosabb. De… – Hendek újra megtörölte a szemét, hangja elcsuklott – …fél évvel a házasságunk után autóbalesete volt. Komoly fejsérülést szenvedett. Mindkét lába megbénult, egy hónapig beszélni sem tudott. Azt hittem, hogy itt a vég, ennél nagyobb szörnyűség már nem érhet. Nem akartam elveszíteni. És, hála orvostudományunk csodálatos fejlettségének, Kate hamarosan lábra állt, egy hónap múlva pedig megszólalt. Hanem amikor megszólalt! Bárcsak soha többé ne tudott volna beszélni! Borzalom! Igazat mondott! Mindig csakis az igazat.
Hendek ingjének eleganciáját óriási izzadságfoltok kergették el. Meglazított nyakkendője bénán csüngött a mellén. Először kortyolt a narancslébe, amit Jack töltött neki. Folytatta.
– Az utcára sem engedhettem ki. Képzeljék csak el, mi történt volna vele! Legkevesebb, hogy a rendőrség cipeli el, de meglehet, hogy meglincselik. Az emberek imádnak őszintéken szórakozni, de ha valaki róluk mond igazat, annak nincs irgalom. És a feleségem senkit nem kímélt. Beszélt magáról, rólam, másokról, mindenkiről. Tudta, hogy borzalmas dolgokat művel, rettenetesen szenvedett, de semmit nem tehetett ellene, csak beszélt, beszélt és beszélt, képtelen volt befogni a száját… és képtelen volt hazudni. Az orvosok szerint megsérült az állítások invaliditásáért felelős agyi központja. És ez ma még nem gyógyítható. Én mindent megpróbáltam. Belemerültem a szakirodalomba, minden létező tudományos gyógymódot kipróbáltunk. Majd a tudománytalanokat is. Az összes kuruzslót végigjártuk. Kate is megtett mindent. Szigorúan betartotta az orvosok utasításait, majd a kuruzslókét is, pszichoterápiára járt, még egy igen kockázatos validodeprimáló műtétbe is beleegyezett. De semmi nem segített. Ó, hányszor kívánta, hogy bárcsak halt volna meg a balesetben! És hányszor kívántam én is.
– Miért nem tették az orvosok elmeosztályra? – szólt közbe Jack.
– Az orvosok! – legyintett szomorúan Hendek. – Először azt mondták, hogy az otthoni, ismerős körülmények kedvezően hatnak majd a gyógyulásra, biztattak. De később, miután hetek múlva sem javult az állapota, beismerték, hogy tehetetlenek. Az elmeosztályról biztosan nem lett volna visszaút. Voltam elmeosztályon, láttam ilyen betegeket: erős nyugtatókkal kábították el őket, hogy az ápolókat és a többi beteget ne kergessék őrületbe. Ezt nem akartam, még akkor is szerettem. És azt hittem, hogy kibírom. Nem akartam elveszíteni – mondta megtörten Hendek.

– És mi történt aztán? – törte meg a csendet izgatottan Ted.
– …eleinte… eleinte nagyon figyelmes voltam vele, később… a saját érdekemben… majd az ő érdekében próbáltam nem figyelni rá… bezárkóztam a szobámba, vagy őt zártam be… későn jártam haza, amikor már aludt… egyre kevésbé bírtam elviselni… kérem, a mi munkánk amúgy is hihetetlen stresszel jár, szükségünk van a nyugodt otthonra… a kompenzációra… én… én… nem bírtam… …felőrölte az idegeimet… képtelen voltam elviselni … nem bírhattam tovább… …megfojtottam… – Ormail Hendek úgy hallgatott el, mint aki soha többé nem akar megszólalni.
– És hogy úszta meg a büntetést? – Tedet teljesen lenyűgözte az őszinte kitárulkozása.

– Ne húzza itt az időt! Mondja már! Folytassa! – nyüstölte tovább Ted.
Hendeknek válaszolnia kellett.
– A bíróság gyorsan felmentett. Tekintettel arra, hogy az orvos szakértők egybehangzóan igazolták a feleségem agysérülésének következményeit, és bár, mint mondtam, Kate-et ki sem engedtem az utcára, mégis számtalan incidens történt, az orvosoknál, a várókban, a kórház előtt… ezeket persze nem lehetett titokban tartani, számtalan bizonyíték szólt mellettem. A bíró azt mondta, hogy ilyen elviselhetetlenül megnyomorított, kilátástalan helyzetben egyszerűen nem élhettem tovább, szükségszerű és muszáj volt így cselekednem, már pusztán csak önvédelemből is.
Ormail Hendek több centiméterrel lett alacsonyabb néhány perc alatt. Az arcába alig jutott vér. Jobb kezével zsibbadt balját markolászta. Kinyitotta az aktatáskáját, gyógyszert vett elő, egy apró korty narancslével próbálta lecsúsztatni, nehezen ment.
Jack elégedetten nyújtózott el a fotelben. Megkapta, amit akart. A két órából, amennyit a Kormány rendelete szerint egy először-fiatal őszinte társaságában tölthet, még pontosan tíz perc van, addig a kölyöké az ürge. Kérdezhet tőle pár otrombaságot, amikre az szemrebbenés nélkül felel majd, még kicsit sem jön zavarba. Ezek az alakok általában már teljesen elfajzottak, szemrebbenés nélkül képesek a legintimebb dolgaikról is őszintén beszélni. De az igazi érzés, kinyomozni, rátapintani a gyengéjükre, látni, hogy kínjukban feszengnek, legszívesebben nem mondanának igazat, de ugye nekik muszáj, nem engedhetnek meg maguknak egy tévesztést. Jack élvezettel pillantott Hendekre. Így kell ezt csinálni, így kell kikészíteni egy ennyire elkorcsosult példányt. Le a kalappal Jack előtt!

– Na, hogy tetszett? – kérdezte Jack Tedtől, miután Ormail Hendek kilépett az ajtón.
– Esküszöm, még sosem szórakoztam ilyen… – Ted kipirulva kezdett volna áradozni.
– Vigyázz, ne áruld el magad! – figyelmeztette Jack.
– …igen… igen… egész jó volt… vagyis elment – motyogta Ted.
Jack mosolyogva nézett Tedre, lám, tanulás szempontjából sem elpocsékolt ez a nap: a kölyöknek képessé kell válnia arra, hogy akkor se árulja el magát, ha valamilyen óriási öröm vagy bánat éri.
– Hihetetlen volt ez a faszi! A csudába, mi mindent elmondott! Teljesen ŐSZINTÉN! Őrület! Imádom a szórakoztatóipart! Hogy miket ki tudnak találni! – tört ki Tedből.
– Ted, úgy látom, erős felindultságodban képtelen vagy uralkodni magadon. Ezt nem engedhetjük meg, óriási felelőtlenség – nézett Jack szigorúan a kölyökre.
– Igen, Jack, igazad van. Vigyázni fogok – szontyolodott el Ted.
– Jól van, mától több figyelmet fordítunk az ilyen helyzetekre. De most gyere, együnk valamit, nemsokára vissza kell menned a neveldébe – mondta atyáskodva Jack.

Ted mindig éhes volt. Képtelenség volt annyit elé tenni, hogy hagyjon belőle. De most csak közönyösen turkált, észre sem vette az ételt. Külső szemlélő azt hihette volna, hogy a kölyöknek nincs étvágya, vagy nem szereti azt, amit elé raktak. Pedig Jack Ted kedvencét szolgálta föl. A kölyök fejében kavarogtak a dolgok. Határtalanul boldog volt. Találkozott egy őszintével! Egy igazi őszintével! Ritka az, ha valami jobbnak bizonyul az évek óta építgetett álmainknál, és ez a találkozás Ted legszebb álmait is bőven túlszárnyalta. Ugyanakkor borzasztó dühös volt magára, mert elárulta érzéseit, úgy viselkedett, mint egy hatéves, akit aztán elvisznek az… őszinteképzőbe… Igen, Jacknek igaza volt, óriási hibát követett el, soha többé nem engedhet meg magának ilyet. A kölyökben óriási dac feszült, hogy az érzéseiből ne mutasson ki semmit. Még egyszer nem fognak rápirítani, se Jack, se más!
Jack nézte, ahogy a kölyök a haját igazgatja. Arcvonásait most tökéletesen uralja, de ez a hajbabrálás elárulja. Összességében egész jól viselkedett. Apró kis megingásoktól eltekintve tökéletesen uralkodott magán. Nagyon sokra viheti még. Furcsa, gondolta Jack, mielőtt elkezdett a kölyökkel foglalkozni, dühítette, ha valaki jobbnak bizonyult nála. És most itt ez a gyerek, nyilvánvaló, hogy jobbak az eredményei, mint a tizennégy éves Jack eredményei voltak, mégis, a kölyökre büszke, és azt akarja, hogy még jobb legyen. Persze ezt soha senki nem tudhatja meg, épp elég, hogy Jack tisztában van vele – még ha a miértjét meg nem is érti.

Ormail Hendek elégedetten lépett ki az ajtón. Ez egészen jól sikerült. A gyereket teljesen elkápráztatta, és a felnőtt is jól szórakozott. Manapság a Cégnél szeretnek olyanokat alkalmazni, akiknek van valami kényes a múltjában. Régebben az embereknek már az is kielégülést okozott, ha olyan dolgokat mondtak nekik, mint az igazi név, kor, családi állapot, betegségek stb. De ma már ezek csupán apró kis örömöket jelentenek, a többségnek ennél jóval több kell, valami kényes dolog a múltból, amiről még egy őszinte sem szívesen beszél őszintén – mondjuk, szeretett feleségének a meggyilkolása. A Cég felismerte ezt, pszichológusokat és színészeket alkalmazott, persze teljesen titokban. A pszichológusok felkészítették az őszintéket arra, hogyan kell a legbensőbb titkoktól elidegenedni, mintha nem is az övék lenne, nem velük történt volna meg. A színészektől pedig megtanulták úgy elmesélni az immár elidegenített titkokat, mintha megszakadnának a mesélés közben. Igen, ez szórakoztató, erre ácsingóznak ma az emberek. Ormail Hendek ásított, fáradt volt. Pár perc múlva lejár a szolgálata. Ma négy helyen volt, ebből háromszor először-fiatalnál. Nehéz munka ez.

A nyelvelőkhöz

Tudom a szó csak fél szárnya a csöndnek
Hazánk végföldje megnevezhetetlen
Kik éltek itt? Éltek egyáltalán?
Otthonunk vízparti homokból kelt szóvár
Otthonunk nem ház  – tákolt téliszállás
S mi maradandó a váltig változékony

Nem kőkori szavak: szótlan korok kövek
Mert addig élnek míg nevük titok marad
Nem az örök – a visszatérő élet
A feltalált idő szelek útvesztője
Deszka szúpercei fűzfák szárnya szélben
Nem a szavalt – az elfelejtett szavak
Fával lenyesett könnyű nyírfatestek
Az észre sem vett a hasznot sosem hajtó
Az éppen csak most lett – s a halott a halandó

Tudom a szó csak fél szárnya a csöndnek
Könnyű bárkák s a mélység – hallgatag
Hogy emelhetne szót a szótlanokért
Ki szavak és szelek közt foszló mint a felhő