Címke: irodalom

Rehab

Introibo ad altare Dei!

Movonozov elvtárs,
üvegszagú a múlt.
Ma van az a nap?
Csak nyugalom, kimúlt
már a tűz
Hát ez az. Hamúsavanyú
a szám. Mert ember vagy,
elvtárs! S az emlékek?
Ó harcostárs, a vétek…
Az emlékeket – elföldelik,
A múltunkat – a Dunába lövik.
Felejt és van. Ezt nekik.
Movonozov elvtárs
Ma van az a nap?
Drága barátom, melyik?

 

2006. Bloomsday

 

Kárpát medence V.

 

Az alkotás nehézségei II.

Pygmalion a kitárt ablaknál állt, és a beáramló hűvös levegőnek nyújtotta borostás arcát. Miért is nem lehet egyszerűbb lehámozni a testről a sok felesleges anyagot? Lábainál megint ott porlott a ripityára tört, drága pénzen hozatott márványtömb szilánkjainak miriádja. Hogy ott van a nagy, tagolatlan kocka mélyén, az bizonyos. De letisztításához nincs meg a megfelelő eszközöm. Véstem, csiszoltam már mennyiszer, hullattam rá verítékemet és véremet. Mi haszna? A főtervező hivatal türelmes, adják a pénzt. Még valamiért elhiszik nekem, hogy egyszer megtalálom, és eléjük vezetem a tökéletest. És hány tökéletest rontottam már el, hánynak futott bele otrombán finom arcába a véső, hánynak csiszoltam torzra kebleit a szimmetria hiú követelésének engedve, s hánynak vágtam hajlatait túl mélyre bűnös felajzottságomban! Vétkes vagyok, mi több, tehetségtelen.

Volt már olyan, amelyik tetszetősre sikeredett, de szerelme áporodott volt, dohos, márvány szájából antik ősök mérgezett lehelete áradt. Volt olyan is, ki szépsége mellé ostobaságot kapott ügyetlen alkotójától, tőlem. Volt esetlen, volt félszeg, volt akaratos, s márványpor lett mindegyikből. Az önteltségem megbocsáthatatlan, s mégis elnézik nekem rám számító tudatlanok. Nem tudják, akiknek vagyonán élősködöm, hogy nem nekik, csakis magamnak alkotok. S ha egyszer kifejlik a tömbből az igaz, egy és tökéletes megismételhetetlen, fenntartom magamnak az első éjszaka jogát. Vagy az első hajnalét, s eléjük csupán a megrontott húst viszem.

De úgy hiszem, önáltatásnál többre sohasem juthatok. Nem hagyhatják az istenek.

Álvaro Cunqueiro: Az Esmelle-i erdő

Jobb is lenne talán vászonra festeni, mint elmondani, milyen volt Esmelle, az az erdő, amely jobb kezére esik a Leónból jövő utasoknak. A Méhes mezőre vezető út, melyen hajdan annyit jártam-keltem, kanyarogva mélyed Eirís sűrű bozótosába; egy ideig a folyó mentén fut, majd egy mocsaras síkra tér, melynek neve Paradas. A pocsolyák innentől az utat egészen a Pontigóig, az alacsony, fából ácsolt hidacskáig kísérik. Oly szívesen hallgattam itt a Belvísi úton ügető paripák dobogását! Volt valaha Pontigo mellett egy vízimalom is, ma már csak borostyánnal benőtt kőhalom mutatja helyét, de én még emlékszem arra, mikor ide hozták őrölni a hegyekben nőtt rozst és a völgyek búzáját. A malmot almafák vették körül, és mivel águk átnyúlt a gát fölött, mit sem lehetett tenni, ha a szél a folyóba sodorta gyümölcsüket. Minden ősszel a habokban táncoló almákat figyeltem, melyek hol zölden, hol érett-kövéren bukdácsoltak a csatorna rácsa előtt. Mouras tölgyesében folyton fújt a szél, és olyan sötét volt, hogy az út is rémülten menekült Miranda tágas, puszta szántóira, az ősi dombok közt parlagon heverő vidékre, majd onnan is túl, a Király legelőjére. Mirandából belátni egész Eszmellét: a Kígyó-berket, Belvís várát, a Cabos-tavat, tiszta időben a Vilari kovácsműhelyekből kígyózó füstcsíkokat. Este pedig, még kisfiúként innen figyeltem, hogyan szaporodnak a gyertyalángok Belvís sudár kőtornyaiban, és kicsivel később hogy feleselnek rá a földi hajlékok, Vilar világló ablakai. Ha pedig Meira felől fújt a szél, egy kicsit az ablakban maradtam, hogy kifüleljem, mint kalapálnak a szorgos falusi kovácsok. Mirandából látni lehetett a Majorsági-mezőt egészen a Várig, a rozsföldeket, melyek gyengéden hullámoztak, ha a szél keze érintette őket, és az asszonyokat, kik még most is a Cousói forrásra járnak vízért. Látom magam előtt a babérfát, madártól és fészektől szinte roskadozott, vagy az elvadult, ágas-bogas római fügefát, ott a ház lábánál, a nagy csűr mellett. Íme hát, ez Miranda, gazdám, Merlin úr birtoka.

 

Én egy piciny padlásszobában aludtam. A priccsem fölött ablakocska nyílt, estefelé felhúzódzkodtam az ablakpárkányig, és hosszú órákat bámészkodtam. Bámultam az Esmelle erdejének varázslatos fényeit. Nem csak a Belvís vártornyaiban izgága tűzmadarakként repdeső lángocskák bűvöltek el. Olykor egész Belvís elsötétül, és lám, egyszer csak egy csöppnyi fény gyullad fel a kapu felett, az erkélyen, akkora csak, mint egy madárka szeme – nos, ez a kicsiny fény végigsettenkedik minden szobán, sorra felvillan minden ablakban és lőrésen, végül a lángocska az oromzatra merészkedik ki, és onnan valakinek titkos jeleket ad. Akkoriban biztos voltam benne, hogy a lámpás hordozója csakis a vár törpéje lehet, aki minden áldott este utoljára járja körbe az üres termeket. Közben a nyírfalombok közül Vilar ablakai kacsintanak felém, és a fák között kígyózó utakon lángok járkálnak csapatostul fel és alá: némelyik Meira felől jön, némelyik a Majorsági úton szalad, vagy az öreg úton, amelyik a Cabos-tóra visz, sőt egyik-másik még a tó vizére is kimerészkedik. Futkosnak össze vissza, és olyat is láttam ám, hogy három-négy láng egyszer csak összetalálkozik, és a két fény együtt lobban el. Vágtató táltos paripák vihették a lángokat, azért is repülhettek olyan gyorsan. Volt, hogy valamelyik láng Miranda felé vette az útját, és oly sebesen száguldott felém, hogy csak úgy süvöltött a szélben. Ettől menten belém nyilallt a félelem, és ruhástul vetettem magam a priccsre, a zöld csíkos takarómat pedig a fülemig húztam fel. A mindkét oldalára tarka betűkkel a DÁVID nevet hímezték: a név ismeretlen hordozóját, Dávidot valóságos őrangyalomnak hittem én akkor, még imádkoztam is hozzá, de most már úgy vélem, tán kedvemre is voltak az efféle gyermeki ijedelmek… Hajnalban beköszöntek a harangok, és a galambok turbékolása beleszövődött álmaimba. Egyszer, aratás ideje körül, vitorlást is láttam a tó vízén lebegni, máskor pedig, egy őszi reggelen egy színarany oszlopra bukkantam a vár közelében. Esmellében végtelen a tél, minden nap záport hozott vagy hóesést, de édes volt a nyár, és könyörületes az ősz.

 

Néhanapján ünnepeltünk. Merlin úr kijött a mezőre, megtöltött egy kelyhet vízzel, és két-három cseppet öntött belé valamely messzi országból hozott főzetéből. Mosolya úgy ragyogta be arcát, mint az ébredő nap a reggel mezőit, ránk nézett, és megkérdezte valamelyikőnktől, hogy milyen színben akarja látni a világot. Ha rám került a sor, hát habozás nélkül vágtam rá, hogy legyen kék! Ekkor gazdám a levegőbe hintett a vízből, és egy szempillantásra az egész világ, körös-körül egész Esmelle, Belvís fehér tornyai, a galambok, Ney, a kutya, Manoelina vörös haja, gazdám ősz szakálla, s az almásderes ló, a Majorság nyírfái és a Vár csúcsa mind egy óriási kék felhőben úszott, és ez a felhő lassacskán szertefoszlott a semmiben. Gazdám akkor is mosolygott, amikor egy fekete kendővel szárazra törölte a kelyhet.

 

Emlékeimben úgy lebeg Esmelle, ez a régi és távoli erdő, mint kékre festett kövér hűvös csepp, mely reszket mielőtt a földre hull.

Jánossy Gergely fordítása

Álvaro Cunqueiro: Az ezüsthercegnő és a fuvolás

Az igazat megvallva, azt gondoltam, temetni hoztak valakit Mirandába. A menet élén egy fuvolás lépdelt talpig feketébe öltözve, akit egy ministráns követett, buzgón lóbálva füstölőjét. Volt velük még egy alak, ibolyaszín csuklyás köpenyben lovagolt, és egy jókora feszületet emelt a magasba. A kapunál megállt a díszes menet, és a kaszáló kőkerítésének tövében pihentek meg. A muzsikus nagyon szomorú dalba kezdett, a ministráns pedig lódított még egy utolsót a füstölőn, ezzel sűrű tömjénfüstbe burkolta mindhármukat. A lovas levette süvegét: a tonzúrája szerint minorita szerzetes lehetett, és mint később a fülembe jutott, Lancaster hercegének udvarában volt oltárszolga. Gazdám nógatására én ekkor szélesre tártam a kaput, és ezalatt ő is ibolyaszín ruhát öltött magára, süvegét fejébe tette, és fodros sálat kötött a nyakába. Ezeket a fura öltözékeket még Montpellierből hozta, abból az alkalomból, hogy ott mindkét medicina doktorává avatták. Dona Ginebra a középső erkélyen állt napernyője árnyékában, mert hát a nap igencsak égetett ezen a szeptemberi délutánon. Fájlaltam, hogy engem senki se értesített, és a díszes menet elnyűtt facipőben, harisnyában, foltos ingben-gatyában lepett meg. Marcelina asszonyság és Manueliña rózsából, gyékényből és rozmaringból szőnyeget készített. Ők bezzeg szép ruhában feszítettek! A kapu kitárult, és két egyforma kese lovon beléptetett két igen nyalka lovag oldalukon kardjukkal, és utánuk még egy, aki csak málhanyeregben ült, mégis ő volt mind közül a legdíszesebb, látszott rajta, hogy ő a legelőkelőbb a menetben. Ez a fényes öltözetű lovag a málhájához kötve tartott maga előtt egy kis arannyal berakott faládikát, míves zárszerkezettel. Ő is ibolyaszín ruhában volt. A kardot viselők leszálltak a lóról, és kezükbe vették a ládikát, majd leszállt az uraság is. Öreg nagydarab nemesember volt, szép szakállal. Rögtön össze is ölelkezett a gazdámmal, de előtte lekapta duplakarimájú kalapját, és az erkély felé fordulva Dona Ginebrát is üdvözölte egy fényes bókkal. Merlin úr a kabátujjából előhúzott egy pergament, és átnyújtotta a lovagnak, az pedig megparancsolta, hogy a ládikát tegyék gazdám és tanítóm, Merlin uraság lába elé. Ezután felszálltak lovaikra, a szerzetes ezúttal maga mögé ültette a ministránst, ne kelljen gyalog mennie neki se. Mély reverenciával búcsút intettek gazdámnak és Ginebra asszonynak, aki az erkélyről követte figyelemmel az eseményeket, majd elindultak a Quintasi úton. És látom ám, hogy a fuvolás velünk maradt. Kissé lomha, kövérkés fickó volt. Nemcsak a haja volt vörös, hanem sűrű bajsza is. Legfeltűnőbb mégis óriás kardja volt, amit övre függesztve viselt olyanformán, hogy járás közben folyton a fenekét verdeste. Bal oldalán félrőfnyi rész és a markolat lógott ki, jobbfelé meg vagy kétrőfnyi a festett kardhüvelyből. Kezet csókolt gazdámnak, aki rögvest parancsolt is nekem:
– Hé, Felipe, fogd meg Flótás mester úti ládáját és eredj vele a fogadóterembe. Te meg, Flótás barátocskám, akaszd fel kardodat a fegyvertárba, mert ezzel ugyan bajosan közlekednél. De tisztelj meg azzal, hogy az én lándzsám mellé helyezed!
Én bizony alig tudtam a vigyornak parancsolni az arcomon, csakhogy gazdám végig nagyon komolyan beszélt. Málészájú ember volt valójában ez a Flótás mester. Először szétszedte és kifújta a fuvoláját, beletette egy kék daróczsákba, és leoldozta övéről félelmetes méretű kardját. Ezután elvezettem a fegyvertárba, ahol felakasztotta fegyverét Don Merlin úr lándzsája, a nápolyi puskák, francia pisztolyok és karabélyok mellé. Előhúzott a nadrágja zsebéből egy kockás kendőt, hogy letörölje homlokáról az izzadságot. Bajuszát megpödörte, süvegét leporolta, és még a kakastollat is kiegyenesítette rajta. Hogy ilyen szépen rendbe szedte magát, elindult kifelé, a faládikát pedig rám bízta, hogy vigyem utána. Nemcsak az esze járása volt lassú, de mintha meg is kukult volna ez a fickó. Azt is észrevettem ám, hogy gazdám viszont cseppet sem volt nyugodt, sőt izgalmában szinte toporgott a ládikó mellett, és idegesen legyezgette magát a süvegével. A ládikó semmiképp sem lehetett nehezebb, mint huszonkét galego font, esetleg huszonhárom és fél a Medina del Campói mérték szerint – mert külföldön azzal mértek annak idején. Felemeltük a ládikót az asztal tetejére, és ekkor Merlin úr meggyújtotta a petróleumlámpást. Hogy elbűvölt mindig ez a lámpás! A burának mind a négy oldalára Don Quijote egy-egy kalandját festették, sárgarézszínű festékkel. A szélmalmokat, a gályarabokat, a borostömlőket, no meg az oroszlánt, aki odajárult Kasztília királya elé. Le se tudtam venni róla a szemem, amíg a lámpás égett.
– Most pedig – mondta nekem gazdám nagyon komolyan –, fordítsd rá háromszor a kapu kulcsát, és szólj Xosénak, hogy engedje ki a kutyákat. Ti meg menjetek ki Flótás mesterrel a konyhába és vacsorázzatok meg, hiszen már kilenc óra van. Az új padláson ágyazz meg magatoknak. Későre jár, holnap találkozunk!
Flótás mester most is némán jött mögöttem, csak a konyhában dörmögött valamit az asszonyok felé. Marcelina asszonyság egy sült szalonnás pompost tett elénk, no meg egy kancsó San Fizi bort. Habár Flótás mester nyelve még ekkorra sem oldódott meg, legalább jóízűen tömte bendőjét. Repetázott a pomposból, majd vágott még magának a húsból is, ezután annak a galego disznónak a fél fülét is gyomrába küldte, ami a kútba volt leeresztve hűsölni. Olyan gyorsan megrágta ez a fene ánglius, mintha ott se lett volna, és a legvégén még húzott is egy jókorát a boroskancsóból. Úgy evett, mint a gazdám, ő is előbb meglazította az övet a derekán, majd a támlás padon kényelmesen hátradőlve tömte a hasát. Egyszer csak amúgy kedveskedve megveregette a vállamat, de olyan erővel, hogy ijedtemben kiköptem az almát, amit éppen majszoltam. Nem is ez volt a legnagyobb meglepetés, hanem, hogy megszólított, mégpedig olyan cérnavékony hangon, mely úgy hangzott, mintha kisegér cincogna. Hogy nevettünk ezen akkor!
– Hála a magasságosnak, hogy eljött a vacsora is, és szállásom is van! Kukurikú! – ez utóbbi a három kappannak szólt, akik csendesen kapirgáltak a ketrecükben. Ekkorra már mester is könnyezve nevetett.
– Eddig azon okból nem szóltam hozzátok, – kezdett bele, most már rendes, bajuszához méltó hangon – mert ajkam száraz volt. És azért sem, mert elfelejtettem a ti nyelveteket, meg aztán nem is szólítottatok kellő tisztelettel. Meg azért is vártam a szólással, hogy szóhoz engedjelek titeket, meg hogy egy kicsinyég mulathassak is rajtatok. Sok keserves úton töltött nap áll mögöttem, és a bánat miatt már azt sem tudom, hogy fuvolám emlékszik-e még a tánc fürge ritmusára. Mind eme szerencsétlenség Marduffe-ben kezdődött, harminc mérföldnyire Anglia udvarától, de ma már nincs időnk, hogy mindent elbeszéljek. Holnap majd megtudtok mindent, már ha a Jóisten is úgy akarja, hiszen az én Istenem a tiétek is.
Mindezeket a mi nyelvünkön és nagy lelki nyugalommal mondta. Feltápászkodott az asztaltól, elindult kifelé, és én is mentem vele, hogy megmutassam az ágyat és a reterátot.
– Mindig is kedveltem a szalonnás pompost! – fordult vissza Flótás mester az ajtóból, és egy széles mosollyal elbúcsúzott Marcelina asszonyságtól.
Reggel, mikor Flótás mester még javában horkolt, lementem az udvarra, hogy munkához lássak. Sejtettem én, hogy gazdám sem fog hajnalban kelni, hiszen már este sem akaródzott lefeküdnie. Gyertyafénynél Raimundus Lullus és Cornelius vastag köteteit böngészte, és Gabir Arabicus értekezését hagyta könyves állványán. Ott volt kinyitva, ahol az emberi testet hasonlítja össze az egyszerű testekkel valami Dioszkuridész táblázata alapján. Jók voltak nekem ezek a tudós könyvek és híres nevek arra, hogy később, ha művelt társalkodás folyt körülöttem, megemlítve őket engem is jeles tudósnak tartsanak. Merlin úr, azon kívül, hogy olvasott, a kemencét is befűtve tartotta, merthogy amikor seperni kezdtem a hamut, még találtam közte égő parazsat.
– Ne seperj most, fiam, inkább ülj le – szólt rám a gazdám – és figyelj jól! Most aztán van miért törnöm a fejemet. Nem végezhetek fércmunkát, mert tartozom ennyivel az agg nemesúrnak, aki a ládikát hozta. A ládikában egy igazi angol hercegnő van, a Marduffe-i kastély örököse, született Tear hercegnő, ez galegóul annyit tesz: könnycsepp. Negyven darabkára tört szét, és még a legnagyobb darabka is akkora csak, mint egy gyűszű. Én mondom, nem egyszerű mulatság az ilyen hercegnők összeillesztése, azt sem tudom, hol kezdjem el egymáshoz illesztgetni a darabkáit. A fejénél vagy a lábánál induljunk vajon, már megbocsáss? Ezüstből készült ez a szépséges leányzó, a csontjait meg kristályüvegből öntötték. Marduffe ura egy szempillantás alatt beleszeretett ebbe a kecses kis teremtésbe.

Kárpát medence IV.

Hogyan nem lett Miklós deák az első magyar költő

 

Estéllő csillagom,
Szépséges rubintom,
Harmatos violám,
Én fehér angyalom.

Miklós deák visszalökte a lúdtollat kalamárisába, és kipillantott a ház udvarára, ahol a cseléd löttyintette ki épp a súrolóvizet a kőre. Esteledett, a csillagok hunyorogva tünedeztek elő egyre-másra, Zsuzsánna a gyereket fürdette odabenn. Nagy sivalkodás volt, Andriska fröcskölődni szeretett, és Zsuzsánna sosem bírta komolyságra nevelni a kölyköt. Nem bírta, mert nem akarta. Miklós deák lesöpört néhány morzsát az asztalról, a felesége utánahozta a vacsorát. Ott a fóliáns fölött ette meg a nagy karéj foszlós kenyeret egy csupor kecsketejjel leöblítve. Tudta az asszony, hogy ha rajta múlik, sosem költi el a vacsorát.

Estéllő csillagom,
Tündöklő rubintom,
Harmatos violám,
Én fehér angyalom.

Szárazon karistolta a fóliánst a lúdtoll. Tollmetsző késével nyesszintett néhányat a végén, de úgy sem volt jobb. Nem szerette a papírt. Firenzéből hozatták a ciszterciek nagy bálákban, s a prépost mindig továbbadott neki néhány ívet titokban, a rejtett készleteiből. Nem szerette, de hasznosnak tartotta. A pergamen drága volt, és hát nem lehetett a végtelenségig kaparni. A piszkozatokhoz már egy ideje csak papírt használtak. Hasznos volt hát, de nem szerette. Ha tehette, magában rakta össze a sorokat, s csak mikor kész volt már egy-egy költemény, akkor írta le, ha egyáltalán leírta. De hát a latin könnyen megragadt a fejében, a ritmusos sorok, a százszor és százszor ismételt szerkezetek. A talján diákokkal sokat versenyeztek rigmusfaragásban, s olyankor mindig fejben rakták össze a strófákat, még ma is jól emlékezett mindre. Most azonban más volt a helyzet, anyanyelvét próbálta formába szorítani, s ez járatlan út volt, ritkaság.

Estéllő csillagom,
Tündöklő rubintom,
Harmatos virágom,
Szépséges angyalom.

Bentről gurgulázó kacagás hallatszott, alighanem Andriska kegyetlen csiklandozás áldozata lett, ami ellen sipákolva tiltakozott, azután folytatást követelt. Az ajtó résnyire nyitva maradt, Miklós deák odasettenkedett, és bekukucskált. Zsuzsánna a gyerek fülébe fújtatott, majd fogait csattogtatva jelezte neki, hogy menten bekapja. Andriska rémülettől tágra nyitott szemmel és tátott szájjal sikítva anyja nyakába csimpaszkodott, s együtt nevettek a félelmetes játékon. Vége volt a fürdésnek, Zsuzsánna nagy fehér lepedőbe csavarta a rúgkapáló gyerkőcöt, és ott bökdöste szurkálta ujjaival domborodó oldalát, ahol csak érte, amaz újfent kacagott, s csapkodni próbált, de karjait fogta a lepedő. Nagy volt a harc, a dulakodás, de végül a győzedelmes anya karján izgő-mozgó fiacskájával bevonult a hálószobába, ahonnan elfojtva hallatszott még némi víg harsánykodás. Azután az is elhalkult, és Miklós deák magára maradt az ajtónál. Még nézte pár pillanatig a hűlő vizű fadézsát, aztán jobb híján visszaült székébe és újra a fóliáns fölé hajolt.

Mikor felém jöttél,
Reám tekintettél,
Engem láncba vertél,
Igen megsebeztél.

Ilyeneket szoktak legalábbis a taljánok dalolni, s valahogy az ő szájukon jól is áll az ének, de hát magyarul csak nem jön ki. János herceg pedig ezt kívánja tőle, magyarul a talján dalokat. A magyar dalokat, amiket a cselédlányok énekelnek, nem szenvedheti. Barbár kornyikálásnak tartja, s megveti azt is, akinek tetszik. Szerelmes dalokat rendelt, s Miklós deákot, a legfiatalabbat szemelte ki e célra. Miklós deákot, a taljánokkal versengő rigmusfaragót. Miklós deákot, a köztudottan szerelmesszívűt.

Mikor reám leltél,
Rám szemet vetettél,
Engem láncba vertél,
Igen megsebeztél.

Zsuzsánna kihozta Andriskát éjszakai csókot adni. A gyerek kíváncsian nézte a fóliánst, s rajta a szép ákombákomokat, csak úgy révetegen nyújtotta arcocskáját apjának, s közben le nem vette volna szemét a titokzatos betűkről, az egymásba kunkorodó vonalakról. Anyja megpróbálta kizökkenteni őt bambaságából, s rávenni, hogy maga is nyálazza be egy kicsit apja arcát, de Andriska makacsul a papirost figyelte, és úgy tűnt, megsüketült. Miklós mosolyogva megfogta felesége karját, s őt is megcsókolta; kicsit hosszabban, mint a gyereket. Aztán összeborzolta a kis buksit, és Zsuzsánna elment lefeküdni, karján a leendő írástudóval. Miklós megint egyedül maradt, gyertyát gyújtott, és a tarkóját vakargatta. Nem fűlött a foga a feladathoz.

Mikor reám leltél,
Vadként elejtettél,
Igen megsebeztél,
Súlyos vasba vertél.

Ahogy belegondolt, a taljánokat sosem látta írni, meglehet nem is ismerték a betűk titkait. Csak lantjukat pengették, s mutogattak ügyes fogásokat az udvari kobzosoknak. Lehet, hogy az ő előkelőnek hitt énekeik, ugyanolyan népi dalok Itáliában, mint a herceg által megvetett magyarok. S a királyné kíséretében érkezett zenészek sem tesznek mást, mint szülőföldjük paraszti muzsikáját játsszák. Meglehet, de mit számít, hessegette el a félrevezető gondolatokat. Olyat kell írnia, ez a teendő.

Megdöftél dárdával,
Szemednek nyilával,
Megfogtál csapdával,
Hajad fonatával.

Zsuzsánna tudott olvasni, minden bizonnyal írni is, de mivel nem volt illendő, nem mutatta sosem. Zsuzsánna értett latinul, és Zsuzsánna szépen énekelt. Kelmekereskedő lányaként megjárta egyszer Itáliát. Zsuzsánna tudta, hogy mikor írt jót, és mikor rosszat, érdekelte minden munkája, s vele olvasta újra az elkészült krónikákat. Még az is előfordult, hogy belejavított itt-ott, és Miklós deák nem hajtotta el magától, nem küldte a cselédekhez vagy a gyerek után. Miklós deák büszke volt rá, és tisztelte benne, hogy ennyire különbözik minden olyan asszonytól, akit ismert. Más talán kinevelte volna belőle ezt a nőhöz nem illő, ártó kivagyiságot, ezt a zavaró férfiaskodást, de Miklós deák izgalmasnak találta, s ha Zsuzsánna néha megcsillantotta gazdag elméjének egy-egy szilánkját, Miklós deák örvendezett, s csak jobban szerette érte.

Sebemnek te adhatsz
Gyógyírt, csak te nyújthatsz,
Rabodként vigyázhatsz,
Örökre megtarthatsz.

Unta a verselést. Hazugság az egész, gondolta. Ámítás és önámítás. Úri huncutság. Tudta, hogy az udvarban szeretik az ilyet. Az udvari hölgyek szeretnek verset hallgatni, szeretnek szerelmes lovagokról ábrándozni. Az udvari urak meg szeretnek szerelmes lovagok szerepében tetszelegni, aztán az első cselédet az ágyukba dobják, ha módjuk adódik rá. Maga János herceg is… Miklós gyűlölte az udvart, csak a talján zenészek érdekelték, velük találta meg a hangot. Semmi köze nem volt ahhoz, amit írni próbált. A taljánoknak jól állt, magára nem érezte érvényesnek.

Meg csak te gyógyíthatsz,
Gyógyírt csak te nyújthatsz,
Rabodként vigyázhatsz,
Örökre megtarthatsz.

Visszalökte a lúdtollat a kalamárisba, a papirost összegyűrte, egy pillanatot elmélázott a nagy pocsékolás fölött, aztán kihajította az ablakon. A galacsin szétterült a szolgáló által otthagyott pocsolyában, s Miklós deák láthatta, ahogy a betűk szétfolynak a súrolóvízben.

Estéllő csillagom,
Tündöklő rubintom,
Harmatos virágom,
Szépséges angyalom.

Mikor reám leltél,
Vadként elejtettél,
Igen megsebeztél,
Súlyos vasba vertél.

Megdöftél dárdával,
Szemednek nyilával,
Megfogtál csapdával,
Hajad fonatával.

Meg csak te gyógyíthatsz,
Gyógyírt csak te nyújthatsz,
Rabodként vigyázhatsz,
Örökre megtarthatsz.

Elfújta a gyertyát, besurrant a hálószobába, ledobta ruháját, és Zsuzsánna meleg testéhez bújt a vastag dunyha alá. Zsuzsánna befészkelődött öle hajlatába, s feledve nyilakat, hálókat, rubintokat és csillagokat, feledve talján dalnokokat, s feledve János herceget, szerelmes álomba merültek. Mellettük Andriska békésen szuszogott.

Tűzparancs Jeruzsálemben

Czvi Aloni hadnagy azt gondolta elromlott az órája, később rájött, megállt az idő. Ozírisz tűzszekere, mintha kifogták volna belőle a lovakat, izzó golyóként megállt a feje felett. A felhőtlen ég könyörtelenül mozdulatlan volt, mint a fehér mészkővel burkolt néma házak, a lehúzott redőnyű, lelakatolt üzletek, a kihalt utcák. A kibírhatatlan hőségben a kirakatok üvegje mögé szorult dongók mélyrepülésben húzó bombázógépek zúgásának hatottak.

Robbanás előtti csend! Ezt érezte, ez dobolt szívében a piactéren, a látás-hallásérzékelés közötti másodperctöredékekben, amikor a szétszakadó emberi testrészeket, levegőbe repülő tárgyakat már látta, de a robbanást még nem hallotta, nem fogta fel, ami történt. Az égett emberhús szaga, a ráfreccsenő vér, a robbanás dörejével, a légnyomás mellbevágó erejével egy időben érkezett el hozzá és rögtön tudta, hogy bármennyire akarná is, ő már soha többé nem lehet ugyanaz az ember, aki azelőtt volt. Éppen az egyetemről jöttek, az ókori Egyiptom mitológiájáról tartott előadást hallgatták végig, Jáel és húga Ayela voltak vele. Jáel előrement pár lépést, mert epret akart venni. A vér, a hozzácsapódott húscafatok az ő testéből szakadtak ki, de a vér, a hús nem csak Jáel vére, húsa volt, hanem a közös gyermeké is, aki sohasem jöhetett a világra.

Most úgy érezte, hogy még sohasem volt ilyen egyedül. Káprázó szemekkel nézte a vak ablakokból visszaverődő fényt, amely nem engedte el a tekintetét. Nem tudott miattuk figyelni a lejtősen haladó széles út elkanyarodó végére, ahonnan a veszély fenyegetett. Hátulról végre bakancsos nehéz léptek zaja hallatszott, majd a keskeny sikátorból néhány kődarab gurult ki az útra, megreccsent kezében a rádió adóvevő… valahogy így, mert a sorrendben nem volt biztos. Még mindég kábult volt az elmúlt éjszaka virrasztásától, a sok előző éjszaka tépelődésétől, a nappalok vívódásaitól, miértjeitől. Az őrmester és a tartalékosok fal mellé húzódva egyenként lopakodtak elő és hozták vissza a jelenbe.
— Az a helyzet, hogy a körülményekhez igazodva magának kell határoznia. Innen a tömeg hangulatát, elszántságát nem lehet mérlegelni. Ez a beosztás önállóságot feltételez. Az intézkedik, aki a helyszínen van! Járjon el úgy, ahogy a háborúban és már itt is annyiszor tette.
— Mégis, hány méterre engedjem őket magamhoz és az embereimhez? Gumilövedékkel, vagy élessel menjen a dolog? Állítsam meg őket az utca végén, vagy hagyjam felnyomulni a tömeget a jeepekig?
Nem… nem és nem! A századosból nem lehetett határozott parancsot kihúzni.
— Ha rám hallgat, azt tesz, amit akar…
Háborúban könnyű győzni annak, aki mögött felsorakoznak az emberei. A csapat együtt él és hal. A katonái bíznak benne és ő is biztos a magasabb parancsnokok rendelkezéseiben. Jó fegyverei vannak, de ami a legfontosabb, az otthonát védi. Az a tudat, hogy bármi történjen, élve vagy holtan, de kihozzák a bajtársai, oroszlánszívet ad a gyávának is. De ez itt nem háború, hanem valami egészen más. Milyen könnyű és egyszerű a fronton megkülönböztetni a jót a rossztól, kiadni a tűzparancsot, amely eligazítás nélkül is világos, mint a nap:

Előttünk és körös-körül a sokszoros túlerőben lévő ellenség, hátunk mögött az ország, az ország mögött a tenger. A régi, jól bevált zsidó recept, baj esetén batyut kötni, odébb állni egy házzal, egy országgal, itt nem alkalmazható… nincs hová menni!

Jonathán őrmester régi beosztottja volt, két háborúban és számtalan gyakorlaton köpték már együtt a vályogot, a vele érkezett átizzadt, lihegő tartalékosok azonban többségükben új emberek voltak, egyik-másik ráadásul öreg is. Kapkodva, fújva szedték a forró levegőt, derékszíjukon a kulaccsal összekoccanva himbálództak a könnygázgránátok, amelyekről mindenki tudta, hogy még zárt helységben sem érnek sokat, nyílt terepen pedig semmit. Sőt, még a semminél is kevesebbet, mert csak hergelik, tüzelik a tömeget, épp úgy, mint az utánuk kamerával rohanó külföldi tudósítók. Na igen… a szubjektív objektív. A múltban már többször is láthatta külföldi adásban az embereit, és maga magát. Összevethette, milyen más karosszékből nézve a dolgok menete. Könnygázgránáttal előrenyomulni, szétoszlatni a tömeget, mikor gyújtópalackok, öklömnyi kövek záporoznak körülöttük. Ilyenkor jól jön a meleg miatt ezerszer elátkozott, még a golyóálló mellénynél is nehezebben elviselhető sisak. A filmhíradó nem tudta visszaadni a nyakáról induló és a gerincén viszketően végigguruló izzadságcseppeket, nem látszott az sem, hogy nem egészen élesbe megy a dolog, hiszen ha tényleg a tömegbe lőttek volna, mint azt a kamera elhitetni igyekezett, százával lettek volna a halottak és a sebesültek.

És most mi lesz? A csend mögött, az útkanyartól takarva újból rájuk zúdul majd a pokol. A kölykök után tömött sorokban felzárkózva ezernyi elszánt üvöltő dervis gyülekezik az elmúlt napok két áldozatának a temetésére, és ő mit tud szembeállítani velük? Sikerülhet e fegyverropogással meghátrálásra késztetni őket, mikor a saját életükkel mit sem törődő vallási fanatikusok, fegyveres milicisták, kábult hasisszívók is százával lesznek közöttük. És ő meg az emberei talán józanok? A félelemtől megnémult, szorongó tartalékosok, meg ő a parancsnokuk, a magára maradt, bosszúszomjas apafarkas, aki a retinája mögött hordja a párja és kölyke véres tetemét. Tőle várnak el objektív mérlegelést, okos döntést? Tőle, akit mindentől megfosztottak ezek a… ezek a… rühes kutyák!

Hangosan mondta ki a szót, az őrmester felkapta a fejét, rábólintott, előre mutatott, pedig az útkanyarban még semmi sem látszott. Elfordította róla a tekintetét és az órájára nézett. Valamit döccent az időkereke, negyedtizenkettőt mutatott az óra, a zenitjére hágó nap, a keskenyedő árnyék szinte a falhoz lapította őket. Délutánig még legalább tíz fokot emelkedik a hőmérséklet, eléri árnyékban is a negyven fokot… de hol lesz itt akkor már árnyék?

Jáel hirtelen, egyik napról a másikra lett játszópajtásból a nagy ő, a szerelem. Iskola után, amikor együtt fürödtek a tengerben, meg sem nézte csúcsosodó melleit, egy volt a sok lány közül, akiket naponta látott. A régi spártaiak tudták ezt, mezítelenül járatták együtt a gyerekeket, akik így immunisak lettek egymás teste iránt. A megszokottság tette, vagy más, de Jáel szépsége nem ragyogott ki az egyetemen sem. Először csak az ókori népek mitológiája iránt érzett közös érdeklődés hozta össze őket. Aztán, mert a katonaságnál is egymás közelébe kerültek, Jáelt a szolgálati beosztása sokszor mellésodorta, kezdtek egymásra felfigyelni. Igen Jáel és ő. Az európai fiú és a keleti törzsek lánya. A klasszikus és megszokott, sőt már sablonos felállás Izraelben. Ösztönök, gének, kromoszómák irányítják így ezeket a vonzódásokat, a fehér és a barna bőr keveredését, a népeket elválasztó távolságok áthidalását, nem csak itt a Szentföldön, de szerte a földgolyón és gyúrják egy masszába a világot, ami annál is könnyebb, mert a tér és az idő fogalma megváltozott. Hát akkor mi ez az átok ezen a kis földszalagon, az emberiség bölcsőjénél, a mitológiai Földközi-tenger legvégső csücskében, hogy itt ilyen fanatikusan, engesztelhetetlenül gyűlölik egymást az emberek? Késsel, kővel, dinamittal, fegyverrel, egyik háborút a másik után vívják egymás ellen. Jáellal sokat töprengtek ezen, és nem tudtak rá magyarázatot találni. Később — de hát mit is tehettek volna mást — nem törődnek csak saját problémáikkal, a fészekrakással, hiszen azt is elég nehéz volt megoldani. A döntés, hogy otthon nem politizálnak, nem úgy született, hogy megbeszélték, hanem hallgatólagosan. Mind a ketten bűntudatot éreztek, tudták ez elárulása régi ideáljaiknak. Néha mikor Czvi hazajött a tartalékos szolgálata után, szinte nem mertek egymásra nézni, mert nem tudták kitárgyalni maguk között a dolgokat. Czvi el sem mesélte mi történt, kipihente magát, elmentek moziba, diszkóba, vagy valami társaságba, igyekeztek úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Az alakulatnál, ha egy bajtárs eltűnt, morbid humorral úgy emlegették: neki már felvésték a nevét. Ha sokat gondoltak is rá, keveset emlegették.

Jáel halálával megszűnt a szorongás, határozatlanság. Vad és vak gyűlölettel kristályosodtak ki benne, a Biblia szavai: Szemet-szemért, fogat-fogért, életért–életet. Ez megint olyan világos volt, mint a nap, mint a tűzparancs a fronton, de lelkileg helyrebillennie mégsem sikerült. Álmaiban Jáel tovább élt, megszülte gyermekét, ő pedig játszott a gyerekkel. Amikor felébredt, keserű nyálat köpött, úgy szorította össze a kezét, hogy ropogtak az ujjai, és ezzel a kővé vált ököllel az ég felé százszor beleütött a levegőbe. Miért? Miért pont velük történt? Miért? Ez pótolta a reggeli tornát, és az imádságot. Meggyűlölte az otthont, amit pedig olyan gonddal, szeretettel építettek, raktak össze. Egy év múlva állandó katonai szolgálatra jelentkezett, de az álmai a sátorban, a tábori ágyon, a szabad ég alatt is tovább üldözték.
A chaszidizmus, a misztikus zsidó hitvilág szerint négyféle ember van, aki már életében is halott: a koldus, a vak, az ágyhoz kötött beteg és a gyermektelen.

Háta mögött mocorgást halott, az emberei intézkedést, parancsot vártak. Hat-hat mesterlövészt az utca mindkét oldalán felküldött a lapos háztetőkre, ezekkel nem volt több gond, gyakorlott emberek voltak, tudták a dolgukat. A többieknek parancsba adta, hogy keressenek fedezéket és igyekezzenek együtt maradni. Mindenkinek külön-külön a szájába rágta, hogy tüzelni, akárcsak a levegőbe lőni is, az őrmester, vagy az ő parancsára lehet. Mindenkivel megigazítatta a szerelvényét, igyekezett úgy tenni, mintha ennek itt fontossága lenne, dicsért és szidott, tudta, hogy erre most a morál miatt szükség van. Még a fegyverzetet is ellenőrizte, pedig az már reggel, indulás előtt egyszer megtörtént. Az igazán veszedelmes öklömnyi kövek, gyújtópalackok huszonöt-harminc métert repülnek, de a csúzlik és a parittyák miatt ötven méterben állapította meg a távolságot, amennyire a támadók még retorzió nélkül megközelíthetik a három csoportba osztott alegységeket. Az út közepén kilépte az ötven métert, és egy fehér mészkődarabbal meg is húzta a vonalat. Még egyszer az emberek szájába rágta, hogy hátrálni csak karjelzésre csoportosan és arccal a tömeg felé fordulva, azt szemmel tartva szabad, majd biztos, ami biztos felment a háztetőkre a lövészekhez. Kettővel átrendeztette az összetákolt állását, mert nem volt jó rálátásuk, kilövésük az adott terepre, másik kettővel pedig homokzsákokat töltetett meg, mert kövekből rakott fedezékük még fokozta volna a rájuk kilőtt golyók hatását. Amint újra elemében volt, nem érzett fáradtságot, elfeledkezett a hőségről, elképedve látta, hogy az idő nekilódult, jobb kézről egyre növekszik az árnyék. Olyasféle izgalmat érzett, mint a fronton. Vágyta, akarta, hogy döntés szülessen, hogy támadjon az ellenség, még inkább, hogy ők támadjanak. Csakhogy tovább gondolva a dolgokat, itt a békességet kellett volna kívánnia, azt, hogy ne történjék semmi, hogy a katonái ne keveredjenek harcba, ne haljon meg, ne sebesüljön meg egy sem az emberei közül, de a másik oldalnak se legyenek veszteségei. Nem is kellett önvizsgálatot tartania, jobban belevájkálni az érzelmeibe, így is tudta: nem ezt kívánja! Jáel és a gyerek vére — Zeev lett volna a neve, ha fiúnak, Nurit, ha lánynak születik – bosszúért kiált. Mindez szöges ellentétben állott előző ideáljaival, sőt a parancsnokság terveivel is, és ő, a katona eddig mindég a parancsnokai akaratát teljesítette. Czvi Aloni hadnagy csak egy kis fogaskereke volt a gépezetnek, amelyik Ciont védte, akár élete árán is. Most először ütközött a vezetők terve, a parancs, hogy ha lehet összetűzés nélkül, áldozatok nélkül megakadályozza a zsidónegyed megrohanását, az ő akaratával, hogy vérrel torolja meg felesége, gyermeke halálát, bosszút álljon azokon, akik belőle élőhalottat csináltak.

Fenn a tetőn karlengetéssel jeleztek, ezzel egy időben megreccsent oldalán a rádió is. Aloni hadnagy az órájára nézett, a kismutató a hármason állt. Beszólt a rádióba, jelentette, hogy megtett minden intézkedést és egyelőre nem kér erősítést…

***

 

Alig két kilométernyire Czvi Aloni őrhelyétől Ahmed Bayumi történelemtanár is az órájára nézett. Már az első sorokban ülő kedvencei is kínosan fészkelődtek, hátrébb a többiek fülrepesztőricsajjal jelezték, nem érdekli őket a leckefeladás, a Tigris és az Eufrátesz folyók völgyében keletkezett városállamok kialakulása, egész Mezopotámia, sőt az egész világtörténelem sem. A felsőbb osztályok tanulói már kinn álltak az udvaron, és mint a kitörni készülő vadcsikók, dobogtak a lábaikkal.

A fegyelem helyreállításáról szó sem lehetett. A gyerekek – ezek még tényleg gyerekek voltak – az osztályismétlők és a nagynövésűek sem jutottak még el a kamaszkorba – ott akarnak lenni a tüntetésen. Az iskola növendékei a cselekmény motorjai voltak, ők indukálták a robbanást, a felnőtt nagyobbak, az eleve elhatározottak, a fanatikusok, na és a mindenütt jelenlévő szervezők az ő védelmük ürügyén kezdeményeztek. Ebből adódóan a sebesültek és a halálos áldozatok többsége is ezekből a gyerekemberekből került ki. Ahmed Bayumi negyven tanulóból álló osztályából az új intifáda kitörése óta eltelt másfél év alatt már kettő is. Az egyik ráadásul családtag, fényképe a többi mártír hős képével együtt a folyosó falán minden nap ráköszönt. Ő emlékezett a gyerekre, a huncutságtól, életkedvtől duzzadó Omarra, nővére elsőszülött fiára, aki élete árán lett a család büszkesége. Korán-idézetekkel, naponta megújuló virágcsokorral dekorált padja halála óta üresen állt. Ahmed tudta, nem változtathat azon, ami történni fog, ő is akarta a harcot, amelyik Allah akaratából sok vér és fájdalom árán majd az ősök által rájuk hagyott föld visszafoglalását fogja eredményezni, de nem helyeselte, hogy ebben a harcban gyerekek is részt vegyenek. A Bayumi családnak a nővére fián kívül is volt két hőse, az öngyilkos merénylők egyike, és egy másik fiatal, aki már hosszabb idő óta a zsidók börtönében sínylődött, és akiket nem csak a családtagok, de az egész közösség valósággal szentként tisztelt. Hamisz, aki bombát csinált magából, és négy zsidót ölt meg, nem volt sem jó tanuló, sem jó ember. Kábítószer kereskedő volt, aki maga is rabja lett a mérgeknek és dicsőséges haláláig a családnak nem sok öröme tellett benne. Tettével törölte bűneit és családját is Allah dicsőségébe, a Hetedik Paradicsomba juttatta. Ma az ő kinagyított, bekeretezett fényképét is elől viszik majd a palesztin zászlókkal takart koporsókkal együtt.
A tengerparti ház Akkón! A nagy Ahmed Sukieri háza! Az ő emlékének megőrzésére kapta ő is az Ahmed nevet. Sukieri volt a Palesztin Felszabadítási Mozgalom első elnöke, aki minden nap reggeli-esti imádságként mondta a rádió mikrofonjába az azóta is változatlan jelszót: DABAH AL JEHUD! ÖLD MEG A ZSIDÓT! Neki Allah akaratából úgy kellett meghalnia, hogy sohasem láthatta viszont szülőházát, amelynek lábát az akkói halászkikötő közelében mosták a hullámok. Igen, az a ház olyan közel állott a tengerhez, hogy ha nem a nagy Murad szultán által emelt erődítmény oldalában egy magaslaton épül, talán elborította volna a víz.

Szalah Bayumi az ő nagyapja volt utolsó a családban, akinek kék szemeiben még tükröződött a tenger. Az utolsó, aki a szabad hajós nemzedékek hosszú sorát követve, két keze munkájával, halászattal kereste meg a kenyerét. Szalah nagyapa, aki még együtt dolgozott az átkozott jahudokkal is, azt mesélte, akkoriban még jól megvoltak egymással. A tenger, a végtelen víz, a dús emlőjű édesanya egy és oszthatatlan volt, ki-ki a szerencséje és tudása szerint részesült ajándékaiból. Ő pedig, az unoka Ahmed Bayumi már csak megtűrt idegenként láthatta Akkót, a házat, a szülőföldet, ahol annyi őse élt, dolgozott és meghalt. Mikor a tengerbe nyúló, magas várfal tetejéről madárként röptette tekintetét a végtelen vizek kéksége felett, ahogy teleszívta a tüdejét a friss sós levegővel, körbenézve pedig látta a széles, fákkal szegélyezett árnyas utakat, a zöldellő, dúsan termőöntözött földeket, és összehasonlította a poros, szűk sikátorokban kavargó porfelhővel, a szélhordta sívó homokkal, a göcsörtös olajfákat is alig éltető köves hegyoldalakkal, akkor, és csak akkor értette meg igazán, mit veszített ő és a családja, a népe. Ha Akkóra gondolt még manapság is mindég könny szökött a szemeibe. Apját, Idriszt, aki már maga is a Gázai menekült táborban született, alig ismerte. Idrisz Bayumi korán meghalt tüdőbajban, amely a széles világon már csak itt és más nyomortelepen szedte áldozatait. Felnőve ő maga Ahmed is nyolc gyermeket nemzett, és ebből három fiút és két lányt nevelt fel, a többiek Allah akaratából meghaltak. Most pedig az ő elsőszülött fiának is van már gyermeke. A kislány, Szhuella már a negyedik nemzedék, amelyik nem az őshazában született. A Palesztin nép, a hajdani négyszázezer menekült, amely a hatalmas, több Európányi területű arab államokban, a muzulmán világban senkinek sem kellett, immár három és fél milliós nyomorgó, otthontalan embertömeggé nőtt és még egyre növekszik. A palesztin anyák méhe a jahudok feletti győzelem biztos záloga. A menekült táborokba zsúfolt hazátlanok dühe időzített bomba, és ha a nagyhatalmak idejében nem tesznek valamit, nem csak a Közel-Keletet, de ha kell az egész világot lángba fogja borítani.

A tanítás végét jelző csengő szakította meg a gondolatait. A gyerekek elhadarták a Szent Korán egyik rövid szúráját, elköszöntek és kirohantak az utcára, hogy a palesztin zászlókkal takart koporsók közelébe férkőzhessenek, és ha csak egy pillanatra is, de érinthessék a szent ereklyéket. Mások, valamivel korosabbak, autógumikat görgettek, vagy húztak kötélen, ezek is harci eszközök voltak, ha a szél feltámad és a katonák felé fúj. Legtöbben mégis köveket, aszfaltdarabokat törtek, a még nagyobbak benzines palackokat szorongattak itt-ott egy-egy kézzel barkácsolt ütő-vágó fegyver is feltűnt. Az igazi kemény magot azonban a hátul gyülekező kefiába csavart arcú, vagy síálarcos, fegyveres férfiak képezték, többségüknél motorkarabély, vagy orosz rohampuska volt, amelyekből saját bátorításukra, és a hangulat forrósítása érdekében a mögöttük sakálként lopakodó televízió tudósítók örömére időnként sorozatokat lőttek a levegőbe. Kézi hangszórókon szónoklatok recsegtek, rigmusok kántálása keveredett halotti imák mormolásával és éneklésével, a tömeg pokoli hangzavarban, szakadozott oszlopban megindult.

Ahmed Bayumi arra a napra gondolt, amikor az Alexandriai egyetem meghívólevelét kézbesítették hozzá. Alexandria, a múzeumok, színházak, egyetemek, könyvtárak, az arab világ szellemi életének fővárosa. Kultúrált lakás, nagy fizetés, ásatások, a kutatás lehetősége csillant fel előtte. Akkor még a piszkos, túlzsúfolt, elhanyagolt Gázai menekülttáborban lakott, ahol vízvezeték, villany sem létezett, ahol a gyermekhalandóság, a TBC, ragályos kórok, tizedelték a testvéreit… és mégsem ment Alexandriába. Főiskolai végzettségével, piaszterekért inkább a saját népe iskolájában tanított, velük nyomorgott, velük élt-halt, de nem hagyta el őket. Most is úgy gondolta, ha nem tudja visszatartani a gyerekeket, akkor jobb, ha velük megy, és megpróbál vigyázni rájuk. Neki, a tanítónak szent kötelessége, hogy ott legyen a tanítványai mellett. Ahmed Bayumi hívő volt. Világi műveltsége dacára meg volt győződve az iszlám elhivatottságáról, hitte és vallotta a Korán mindenekfelett való igazságait, de úgy vélte, Mohamed tanai nem az erőszakot, a más emberek megvetését hirdetik, hanem az igaz hit meggyőzéssel, békés úton való terjesztését írják elő. Bár a magas hangon kiáltozó, féktelen tömeg öngerjesztő indulata őt is magával ragadta, elutasította a harcra felszólító, gyűlöletkeltő feliratot hordozó táblát és a próféta zöld zászlóját véve a kezébe, élére állt az elől haladó tanítványai menetének.

 

***

 

Aloni hadnagy éberen fülelt. A mozdulatlan levegőben hallotta a lövéseket, sőt a tömeg morajlását is, de amikor a porfelhőbe burkolódzó menet kifordult a szélesedő útra, mégis megdöbbent. Látcsövével a hátsó, véget nem érősorokat pásztázva látta, hogy noha a tömegben jócskán akadnak fegyveres felnőttek, a szervezők megszokott menetrend szerint a gyerekeket terelik maguk előtt. Érezte, az események meghaladják majd az ő hatáskörét, rádión azonnal segítséget kellene kérnie, vagy visszavenni az embereit legalább a jeepek vonaláig, ugyanakkor tudta, hogy az intézkedés már úgy is elkésett lenne, és amíg tényleg nem történik valami végzetes, parancsnokai gyávaságnak, tehetetlenségnek minősítenének minden kibúvót a feladat végrehajtása alól. Valahogy el kell érni, hogy a temetési menet a második útkereszteződésnél valóban a muzulmán temető felé haladva elforduljon, még a kőhajításnyi távolság elérése előtt. Hátranézve látta Jonathán őrmestert, aki, hogy lelket öntsön az emberekbe, hátraparancsolta az Uzival felfegyverzett többséget, és csak a gumilövedékkel is rendelkező automatapuskákkal ellátott embereket tartotta meg szorosan maga mellett. Ez azzal a veszéllyel járt, hogy kényszerű visszavonulás esetén a háztetőkre felküldött emberek csapdába kerülnek, és akkor tényleg nem marad más hátra kiszabadításuk érdekében, mint a vérontás. Igen, a vérontás, amelyet el kellene kerülnie, de hogy hogyan, azt senki sem mondta meg, mert valóban senki sem láthatja előre, mi is fog történni.

De vajon ő tényleg szeretné elkerülni a vérontást?

A gyerek nehezen, csak a házasságuk nyolcadik évében jött. Az első években bár semmivel sem védekeztek, semmi óvintézkedéssel nem éltek, ezt természetesnek vélték. Igazság szerint maguk sem akarták megzavarni könnyű, sőt talán könnyelmű életüket. Dolgoztak, közben tovább tanultak, szórakozni jártak, elfoglalták magukat, mint azelőtt is. Apróságokkal rendezték be a szülők által befizetett, de még sok hátralékkal szorongató lakást, autót vettek, nyaranként hűvösebb északi tájakra, külföldre utaztak. Czvi, ha az apja könnyes szemei, második feleségének elejtett szavai, na és Jáel családjának paprikás megjegyzései nem figyelmeztetik, észre sem vette volna, hogy valami még hiányzik az életükből ahhoz, hogy valóban család legyenek. A harmadik évben már maguk is furcsállották a dolgot, de eleinte nem akartak orvoshoz fordulni. Aztán majdnem két éves, mindenre kiterjedő kivizsgálás derítette ki, hogy a baj gyökere benne, Czvi Aloniban van, és még egy teljes évbe tellett, hogy az orvosok megállapodjanak a segítés formájában, lehetőségében. Ezalatt Czvi apja folyamatosan sorvadt, haldoklott, de nem akart meghalni. Az öreg Zeev Aloni, akit régebben Európában Tölgyesi Farkasnak, még régebben Tischler Izsáknak hívtak, látni akarta elpusztult családja helyett kapott utolsó sarját és az Úr, akihez annyit fohászkodott, akinek szigorú törvényeit, nehéz parancsolatait fanatikus szívóssággal tartotta meg, még ezt is megtagadta tőle. Vajon milyen szörnyű bűn terhelte a családját negyedíziglen, hogy mikor visszakerülve a második világháború emberforgatagából, a munkaszolgálat és az orosz fogság poklából, nem tudott meghalni üresen talált, kirabolt háza előtt, amelyben valaha két kislány és egy asszony kacagását hallgatta. Aztán az Úr haragja megenyhülni látszott. Visszatérve Cionba, ahol ősapái, anyái csontjai porladtak, a kibucban két kezével kaparta ki, hordta el a köveket a terméketlen sziklás földekről. A föld, az ős-újhaza földje, új életre adott neki erőt, új asszonytól gyereket nemzett, de a folytatást nem érhette meg. A tiszti főorvos által kiállított Halotti Bizonyítvány szerint 75 évet élt, és a Tel-Aviv melletti Aszaf ha Rofe kórházban, májrákban halt meg, de Czvi tudta, hogy ez nem igaz. Ott és akkor, Európában halt meg először és igazán, és csak jámborsága jutalmául kapott haladékot, hogy ne magvaszakadt emberként tegyék le a földbe.

De ő maga nem magvaszakadt élőhalott már valójában? Nem ő az átok alá eső negyedik nemzedéke ennek a sorsüldözött családnak? Ugyan ki lenne, aki pótolni tudja Jáelt, aki rááll arra, hogy egy idősödő, testileg lelkileg sérült ember élettársa legyen és kínos adminisztrációs procedúrák, orvosi vizsgálatok, művi beavatkozások árán gyereket szüljön neki? A libanoni hadjáratban szerzett égési sebe miatt, a sorozatos plasztikai műtétek dacára megbélyegzett ember. Barátnők, barátok ismerősök és ismeretlenek igyekeznek tettetett közömbösséggel nézni az arcába, de ő az évek alatt megtanult olvasni a szemekből. Itt a katonái között, a sisak alatt nem szégyellette az arcát. A megszállt területeken élő arabok már csak, mint az égett pofájú zsidót emlegetik, rettegik, pedig nem tudják, hogy nem csak az arca, a háta, a melle, de a lelke is összeégett a tankban. Ő maga már úgyis az ördögé, hát akkor lássuk az égett pofájút, amint rendet csinál. Most talán hasznát veszi majd rossz hírének és megbélyegzettségének.

Mire az ezerszer végiggondolt dolgok végére ért, már nem is kellett a látcső ahhoz, hogy személyekre bonthassa a tömeget. A porfelhő alatt a gyerekek elszánt sorai mögött a nagyobb suhancok törtek előre, úgy látszott ők fogják perceken belül elsőnek elérni az útkeresztezést, és eldönteni merre is halad a menet. Amennyiben egyenesen előre, elérik a vonalat, amit húzott, akkor, ha nem akarja lejáratni magát az emberei előtt, először gumilövedékkel, de lövetnie kell. Kőzápor lesz a válasz és a katonák között is lesznek sebesültek, azokat hátra kell vitetni. A hordágyakkal hátrafutó szanitécek láttán a megrettent új emberek, a tartalékosok hátrálni kezdenek, a kődobálók merészen előretörnek, akkor már csak élessel, célzott lövésekkel lehet visszatartani őket. A háztetőkre felvitt mesterlövészek addig tudják a fegyvereseket távol tartani, illetve azok addig nem merészkednek előre, amíg nem keveredik össze minden és a lövészek fölénye elvész, mert a tumultusban nem tudják kiválasztani, kilőni a fegyveres szervezőket.

Gondolatai közben a hömpölygő menet elérte az útkeresztezést és tétovázva megtorpanni látszott. Fontos lélektani pillanat volt ez, olyan, mint amikor a gondosan álcázott, beásott tank váratlanul kiemelkedik a földből, a lövegtorony és a homlokgéppuska ontani kezdi a tüzet, az ágyúcsőcélt keresve aláereszkedik. A szembenálló gyalogság közül elég, ha csak egy is meginog, felugrik és megfut, a többiek követni fogják, az ütközet sorsa eldőlt. Jobbját a fegyverén nyugtatva Czvi Aloni kilépett az út közepére, előrement és feltartott balkezével, alig tízméternyire az első soroktól terpeszállásban megállt. Az őrmester és emberei lövésre kész fegyverekkel pár lépésnyi távolságból követték. A tömeg első soraiban zavar támadt, megálltak és velük együtt, mintha kővé meredt volna az idő is. Az ősapák álltak meg így réges-régen egymással szemben két-három, talán már négyezer évvel ezelőtt, görcsös furkósbotjaikat, parittyáikat szorongatva, elszántan, gyűlölködve, hogy jó földet, legelőt és vizet szerezzenek, vagy megvédjék azt. A vesztes nép elpusztult, a győztesek rabszolgái lettek, szétszóródtak, elfújta őket a szél, mint a pelyvát, mint sivatag homokját. Hány nép, hány kultúra tűnt el nyom nélkül a történelem süllyesztőjében, néhány megfejthetetlen agyagtáblát, cseréptöredéket hagyva maga után ezen a kis, kietlen földdarabon? Hány kemény kis törzs semmisített itt meg világhódító népeket, hogy azután az ő birodalmuk is szétessen, eltűnjön a semmibe? Mégis, minden hit, és minden téveszme innen indult ki, és most ide tért vissza.

A hátul kavargó porfelhőben a tömeg mögött, mint csordát terelő ostor pattogása, felropogtak a rohampuskák sorozatai, egyelőre csak a levegőbe lőttek, szemben velük a felforrósodott háztetőkön, a jobb pozícióba lévő lövészek, célkeresztbe fogott áldozataikat kiszemelve, újukkal a ravaszon Czvi Aloni jeladására várva türelmetlenkedtek….

Ahmed megemelte a zászlót a Próféta zöld zászlaját, három lépést tett előre a tiszt felé, hosszú, végtelennek tűnő másodpercekig farkasszemet néztek, aztán elengedte egymást a tekintetük, a zászló félfordulatot vett, és a menet elfordult a temető felé. A gyerekek csalódottan engedték földre öklükből a köveket, hátul a televíziósok még csalódottabbak voltak, a fegyveresek is szétoszlottak, eszük ágában sem volt a lövészek hatósugarába kerülni. A katonák végre letörölhették a szemükbe folyó verítéket, ki a kulacsát húzta meg, mások remegő kézzel rágyújtani igyekeztek.

Ahmed még egyszer visszanézett, Czvi pedig rászegezte a tekintetét. Egymásra ismert a Bolognai egyetem két volt diákja, vagy sem? Ahmed tudta, hogy a zöldellő földeket, a kék tengert vissza kell szerezni népének, Czvi pedig, hogy minden áron meg kell tartania. Két nép, összesen majdnem tízmillió ember nem tud megélni, megférni itt egymással. Tudták, hogy még fognak találkozni, a leszámolás most csak halasztást nyert, nem elintézést, és mind a ketten tudták azt is, hogy ha nem most és nem itt haltak is meg, még sok vér fog elfolyni ezért a földért…

***