A kötődés szálait megerősítettem. Szorosra, elengedhetetlenre húztam. A szöget befeszítettem, a vitorlát felvontam.

Hosszú ujjú pólóm szárát lassan felhúzom. Az erek nem menekülhetnek. Egyesével nekivágok.

Sose növöm ki. Mindig idegen bőrökbe bújok. És folyton idegen testekbe bújnék. Levetett, hideg bőrökbe és átlátszó, illanó testekbe.

Egy tojáshéj köves hártyája húzódik a világ és én közém. Szilánkosan kiabálok. Könnyeim kavicsok.

És hideg a testem, űzi a meleget. Mégis didergek, évek óta. A testeket űzöm évek óta.

Mind elfutnak, megroggyannak, a sarkokban behajladoznak.

Kirakati bábu vagyok, a világ levetett ruháit próbálgatom. És némán dörömbölök a vitrinen. Húsz éve verem ablakom.

Állóhelyzetbe szilárdultam. Nem látok kifelé, rám minden visszahat. Nem látom a kiutat.

Csigásra tekeredett a keserű vér. Hosszan megnyalom. Még utoljára érzem fanyarú illatom.

Szemgolyóm befordul, szempillám fennakad. Rám derül a fagyos harmat. Bőrömre pamacsként kristályosodik.

Arcom kékül, kezem fázik. Szöszös, szakadt pólóm a vértől elázik.

(Illusztráció: Heo Jiseon: 거미줄되어)